LIX. évfolyam, 11. szám TARTALOM

Átírás

1 LIX. évfolyam, 11. szám november TARTALOM KOcsIs PéTeR Isten éltette sokáig BOhuMIL hrabal eltévedt angyal (Balázs Andrea fordítása) KOcsIs PéTeR (Václav Kadlec nyomán) Bohumil hrabal irodalmi korszakolása KOcsIs PéTeR Az átlényegült idõ tükrében JáchyM TOPOL Az antiglobalizációs részecske (Kocsis Péter fordítása) Václav havel levele hrabalnak Václav havel köszöntõje hrabal 80. születésnapja alkalmából (Kocsis Péter fordítása) VácLAV havel Bohumil hrabal elbeszélései (Körtvélyessy Klára fordítása) egon BOndy Bohumil hrabalról (Kocsis Péter fordítása) PePA ČeČil Rövid vallomás (Kocsis Péter fordítása) VLAdIsLAV MeRhAuT gombászások hraballal (Kocsis Péter fordítása) MILAn KundeRA Viszály és találkozás (n. Kiss Andrea fordítása) hrabal gépirata BOhuMIL hrabal Változatok a Gyönyörû biciklista lány témára (Balázs Andrea fordítása)

2 KOcsIs PéTeR gyöngéd gyávaság vagy gyáva gyöngeség? cenzúra és öncenzúra hrabalnál Belépni annyi, mint meghalni A lapunkban közölt fotókat Tomáš Mazal, Vladislav Merhaut, Kocsis Péter készítette. Az archív képekért köszönet Tomáš Mazalnak. Látogasson el a honlapunkra: * A nagyvilág támogatója nemzeti Kulturális Alap

3 Kocsis Péter Isten éltette sokáig száz esztendeje született Bohumil hrabal. A Nagyvilág ezzel a számmal tiszteleg a világhírû cseh(szlovák) író emlékének. Összeállításunkban két olyan írás is szerepel tõle, melyet magyarul még nem olvashattunk. Az egyik egy filmnovella, amelyet annak idején Jiří Menzelnek is felajánlottak hrabal barátai, õ azonban éppen az Õfelsége pincére forgatásával volt elfoglalva. A másik írás pedig világpremiernek is mondható, amennyiben még csehül sem jelent meg! Mellette közöljük az eredeti gépirat fakszimiléjét is, amiért külön köszönet illeti Tomáš Mazal urat. egy külön fejezetben egykori barátai, kortársai emlékeznek az íróra, itt olvasható Václav havel hrabalról írt esszéje, amelynek eredetije 1956-ban jelent meg, szamizdat kiadásban, valamint egy köszöntõ levél, melyet az egykori cseh köztársasági elnök írt hrabalnak 1994-ben, az író nyolcvanadik születésnapja alkalmából. szót ejtünk még hrabal aktualitásának kérdésérõl, irodalmi korszakairól, valamint hosszabb tanulmányt közlünk egy kényes témáról: a cseh(szlovák) író és a cenzúra viszonyáról. Zárszóként egy tematikus kollázzsal tisztelgünk hrabal emlékének, amelyet különleges, Magyarországon most elõször közzétett fotókkal illusztrálunk. számunk összeállításához nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Tomáš Mazal, hrabal hagyatékának egyik fõ gondozója. neki köszönhetjük a már említett gépiraton kívül a különszámban közölt fényképek többségét is. Bohumil hrabal csehországi tisztelõinek egy csoportja a gyöngyhalászok nevet választotta magának, utalva ezzel az író egyik könyvére, melynek címe: Gyöngyök a mélyben. Összeállításunknak köszönhetõen talán Magyarországon is növekszik majd a hrabalt kedvelõ gyöngyhalászok népes tábora 1217

4 BoHUMiL HrABAL eltévedt angyal Filmnovella A filmnovella fordítása során több olyan tárgyi eltérés is felvetõdött, ami különösen a magyar közlésnél, megjegyzést igényel. A történet Budapesten játszódik, és filmes, tehát képi megjelenés szándékával is készült. Hrabal mûvében a Budapestrõl alkotott kép inkább összbenyomás, a mûvész nem foglalkozik a tárgyi pontossággal. A magyar reáliák Hrabal filmnovellájában akár komplett elemzés tárgyát is képezhetik. Csak a legfontosabbakat említem: Csehül chrám svatoštěpánský, azaz Szent István-székesegyház, számunkra egyértelmû, hogy a Halászbástya szomszédságában lévõ templomról, azaz a Mátyás-templomról van szó. Könnyen lehet, hogy egy régi csehszlovák útikönyvben tévesen így szerepelt, mert ezzel a jelenséggel a nyolcvanas években tolmácsként többször találkoztam. A csehül svatoštěpánská koruna, azaz Szent István-korona néven szereplõ Szent Korona, illetve a koronaékszerek Hrabal elbeszélésében a Mátyás-templom múzeumában találhatók, ami a magyar kultúrtörténet szempontjából tárgyi tévedés, mivel a kincseket, miután visszakerültek Magyarországra, a Nemzeti Múzeumban õrizték, majd a Parlamentbe kerültek. Érdekesség, hogy a cseh koronaékszereket a prágai Szent Vitus-székesegyházban õrzik, ami helyzeténél fogva (fent van a várban) inkább megfelel a Mátyás-templomnak. Hrabal képzeletében tehát valószínûleg egybemosódtak ezek a tények, akár szándékosan is. A Szent Koronáról írva Hrabal tíz aranyláncon függõ drágakõrõl ír, valójában azonban csak nyolc darab van. Tehát Hrabal tett hozzá két ékkövet. A harmadik ez a filmnovella, amivel megajándékozta a magyar kultúrát. Balázs Andrea TáVOLságI AuTÓBusZ, közeledik az országhatár, a társasutazás tagjai abbahagyják a nótázást, társalgást, szögesdrót, talán a senki földje. éjfél van, megáll a busz, államhatár, útlevél-ellenõrzés. Katonák, vámosok, TIR-kamionok, nyomott hangulat. Az egyenruhás határõr végigjárja a buszt, egyik utastól a másikig, rápillant az útlevélre, majd az utasra. Lássuk csak, nad a arcképe az útlevélben, és ilyen az igazi. hát ez mi? Az útlevélben sötét a haja, itt pedig egy szöszke ül? nad a: új életet kezdtem, új a frizurám is! határõr: visszaküldhetném, a hajának is egyeznie kell a képpel. ugye tudja, hogy nem engedjük át a határon azokat se, akiknek a képen hosszú a hajuk, de levágatták? A határõr magánál tartja az útlevelet, és folytatja a vizsgálatot. 1218

5 Leszáll a buszról, felszáll a vámos Visszafelé jövet mindent, amit vesznek, be kell jelenteniük, az elõírásokat be kell tartani Oda van írva, mit nem hozhatnak Felszáll a határparancsnok, és vele a határõr, nad a visszatartott útlevelével. A parancsnok szigorú: Miért más a haja?! nad a: meghalt valaki, akit szerettem... A parancsnok tekintetével a derûs, finom arcocskát kutatja, ami inkább mosolygó álarchoz hasonlít. Visszaadja az útlevelet, meghajol. A busz elindul, a sorompók felnyílnak, villany lekapcsolva, a társasutazás tagjai aludni készülnek, kivilágított, kihalt, takaros falu, a nad a mögött ülõ fiatalember elõveszi a gitárt a tokjából, néhány akkord, szemlátomást profi, vágyódó, bánatos spanyol dallam... a fiatalember halkan rákezd... Manuel Iglesia... Prága, Mária Terézia korabeli kórház, ijedt betegek, kórházi segédápoló, összetolja a fehér paravánt, mögötte egy halott fekszik, a segédápoló megfogja a lepedõ sarkait, összecsomózza, aztán ráteszi a holttestet egy rozzant vaskocsira, nad a érkezik ápolónõi öltözékben, virágokat rak a lepedõre, a virágok leesnek, a csomókba dugja õket, zötyög a kocsi, majd lifttel leereszkedik az átjáróba, éjszaka van, a fej kidudorodik a lepedõbõl, fölötte kerek óra lóg, óriási óra. A busz a hajnali Budapesten halad, át a külvárosokon, sokasodnak a járókelõk, az emberek, buszok, autók egyetlen áradattá duzzadnak. Az autóbusz fele fiatalokból áll, tréfálkoznak, féktelen nevetésben törnek ki. A busz megáll a rakparton. Az idegenvezetõ tájékoztatót tart: A szállodát csak kettõtõl lehet elfoglalni, addig egyénileg sétálhatnak, vásárolhatnak... A csomagjaikat hagyják itt, tehát kettõkor találkozunk! A fiatalok egy csoportja fürdõruhát visz magával, a széchenyi fürdõ mellett döntöttek, a házaspárok a vásárcsarnokot választják. nad ához társul egy idõsebb, divatosan kikészített dáma, belépnek a duna-parti vásárcsarnokba. Az elsõ döbbenet, gyönyörû zöldség, gyönyörû hús, sorállás csülökért, disznófejért, karajért. egy bisztró, és újra ritmikusan zöldség, hús, kolbászfélék, kacsa, csirke, üvegmedencék megtömve élõ pontyokkal és compókkal, gumicsövek vízzel és oxigénnel, a halak ferdén helyezkednek, kidülled a szemük, friss vízért kapkodnak... A nad ához csapódott dáma arról beszél, mit nem lehet kapni Prágában, milyen sorok állnak, koszos a zöldség, fel van háborodva... nad a dermedten áll az élõ halas bolt elõtt... Kórház a Károly téren, nad a utasításokat ad az ápolónõknek, a belosztályra megy, nyolc és tizenkét ágyas kórtermek, a nõvérek megfordítják, megmosdatják a magatehetetlen betegeket, nad a beköti az infúziót, a betegekkel beszélget... egy kövér páciens fenyegetõzik... ha meggyógyulok, hát én eljövök ide egy dupla sörrel, olyan biztos, mint ahogy fuvaros vagyok a sörgyárnál... nad a bólogat, a sarokban nyurga férfi fekszik, nemrég jóképû lehetett akárcsak gary cooper, most láthatóan utolsó napjaira készül. nõvérke... hajtogatja, a magácska szeme... de a nõvérke tisztába teszi, majd megfordítja, elviszi a vödröt meg a bélsárral összekent papírvattát... A férfi összeomlik... nõvérke, a magácska szeme... nad a kimegy a szobából, a folyosón lépdel, szembetalálkozik a professzorral, az megállítja, és szinte vidáman közli... Kapaszkodjon meg, a humorista énekes, g. úr vérképe, akkora anémiát mutat, mint egy ház, fél éven belül exitál. A nad ához betársult dáma Prága felé rázza az öklét... ha a fiam nem vett volna mosóport Kölnben

6 nad a... az elba mentén? hölgy... a Rajna mentén vagy Velencében... nad a... a Jizera mentén? hölgy... ön tréfál, márpedig én szeretem a tréfát... Mindketten bámészkodnak a vásárcsarnokban, álmosak, bágyadtak, végre a piac sarkában mosdóra bukkannak. na persze, itt van folyó víz, papírtörülközõ, elektromos kézszárító... nad a lelkesen locsolja tenyerébõl az arcát, újra és újra, megtörülközik a papírtörülközõvel és az elektromos kézszárítóval, aztán a tükör elõtt álldogál, kezében rúzs, az ajkait csücsöríti... Mögötte nyílik az ajtó. nad a belép az osztályra, ahol az anémiás betegek fekszenek, a vázákban virágok, a folyosón két fiatalember sétál, arcuk pírban ég, fiatalok, de a szemük fénytelen, szomorú. nad a belép egy szobába, itt csak két ágy van, a sarokban elegáns karosszék, újabb virágok... Az ágyon egy fiatal férfi, beteg, gyönyörû, mint egy kosárlabdázó, mellette egy szomorú nõ, igyekszik mosolyogni: neked hoztam... játék baba, kabalának... nad a becsukja az ajtót, egy biccentéssel elnézést kér... Páciens a folyosón: nincs is semmi bajom, csak rettentõ gyengének érzem magam... nyílik az ajtó, a szobából kilép a fiatal nõ, gyorsan lépked, kopog a magas sarkúja, de amikor ez elsõ lépcsõre ér, elõveszi a zsebkendõjét és sír, nad a utána néz, a fiatal nõ lemegy egy emeletet, nagy nehezen kitapogatja a kilincset, arcához tapasztja a zsebkendõt és hangosan felsír, az ajtónyikorgás elnyomja a zokogást, nad a az ablakhoz lép, a nõ keresztülmegy az udvaron, kopog a cipõje és sír... nad a bemegy a szobába, a másik beteg biccentéssel köszönti, majd elfordítja a fejét... hogy van? Kérdezi nad a, és a virágokat igazgatja a vázában... Baj van, nem énekelhetek, nem léphetek fel, kétóránként injekciót kell kapnom, kétóránként... jede zwei stunden... elmosolyodik a férfi: hogy fogják a fiúk végigcsinálni nélkülem? Mi van magával?, szól nad ához a dáma, megbökdösi a karját, nad a csak bámulja magát, kezében rúzs, csak nézi magát a tükörben, a budapesti Vásárcsarnok mosdójában... elmosolyodik, köszöni a kérdést, új szájat rúzsoz magának, összedörzsöli az ajkait, egy pillantást vet magára a tükörben, majd a budapesti útitársnõk elhagyják a piacot, eközben még végig kell hallgatniuk, ahogy két házaspár ódákat zeng a Vásárcsarnokról... Az egyik férj hátralép nad ához és karon fogja: Kérem szépen, én szeretem a libamájat, és Prágában legalább negyedévente egyszer szeretnék libamájat venni, még akkor is, ha háromszáz koronába kerül, csak lehessen kapni, itt háromszázötven forint... semmi más nem kell, csak ez, semmit nem irigylek Budapesten, csak a libamájat! Aztán a nyüzsgõ budapesti Tolbuhin körút, kirakatok, a dáma megáll a nõibundabolt elõtt, kezd hõség lenni, a dáma arról beszél, hogy az európai divat központja düsseldorf, de nekünk, prágaiaknak most Budapest lesz az, micsoda szégyen! Az elsõ köztársaság idején Prága volt a divat második városa, a francia és az angol divatot kombinálták... ah, és drezda, a szászok szeretik a francia divatot, szerették! Persze a májjal kapcsolatban jól mondja az elvtárs, azt mondja az elvtárs, hogy legalább negyedévente egyszer szeretne libamájat venni, akár háromszáz koronát is adna érte. Látta? egész pultok tele libamájjal, Budapesten, pultnyi libamájak

7 Kórház, a professzor a dolgozószobájában ül, vele szemben nad a, a professzor széttárja a karját, jókedvû: Kinek hogy, a halál mindenkinek ott van a sejtjeiben már a születésekor... anémia, máj, vérsejthiány... szétesik a mája... legfeljebb az injekciózás lassíthatja a gyors leépülést... nad a: de professzor úr, összeomlik a betegünk! Itt jártak a barátai a társulattól... Kétóránként kell injekciózni!, közli az orvos. nad a: Igen, tudom, mi lenne, ha megpróbálnánk, ott lennék az öltözõjében, és kétóránként beadnám neki az injekciót, akár elõadás közben is... A professzor elkomorul: elõadás közben, de csak Prágában! Próbálja meg, hozzájárulok... ön, ön...? nad a bólint kétszer, hogy igen, szereti grossmann urat... Az autóbusz Budapest fõutcáin halad, lassít, az idegenvezetõ közli: A szálloda elõtt nem szabad parkolni, szálljanak ki minél gyorsabban. A busz megáll, az utasok kitódulnak, mint egy gyorsított filmen, a sofõr kinyitja a csomagtartót, sebtében elõkapja a bõröndöket, az utasok már viszik is a csomagjaikat, és már jön is a budapesti rendõrség egy tagja, felemeli az ujját... Rendezett a ruházata, mi több, büszke rá, hogy a közlekedésrendészet tagja, öntudatos, ráadásul a rendõrsapkáját tükör elõtt illesztette a fejére... Intésére az utasok a forgóajtón át bevonulnak a parádés szállodába, a sofõr bepattan a buszba és elhajt... A szálloda halljában a társasutazás néhány idõsebb tagja azonnal lecsap a külföldi napilapokra... Frankfurter Allgemeine, Züricher Zeitung, Times... Az idegenvezetõ szétosztja a szobákat, egyezkedés, ki kivel fog aludni, és amikor végre nevetgélések közepette kialakulnak a párok, közli: estig szabad program, vacsora a szállodában, borkóstolóval, kérem, hétre legyenek itt! nad a elköszön szobatársától, a dámától azzal az ürüggyel, hogy felad egy képeslapot, majd távozik a szállodából, és megy, amerre lát... A kamera nad a szeme. Bemegy az áruházakba, a lány sosem látszik a felvételeken, csak a megnyíló utcák, üzletek és udvarok, a már világító reklámok, az apró mûhelyek a bérházak udvarán, a kapualjakban keskeny vitrinek, neonfényben kivilágított táskák, máshol cipõk vagy ruhák, játékok, az udvar közepén a kamera mintegy nad a tekintetével vándorol végig a szecessziós lifteken, a gang szecessziós korlátain, és mintha nad a beleszeretett volna ezekbe az udvarokba, mintha a fõutcák bérházainak udvarát szemlélné végig, az utcai fronton fényûzõ boltok, de bent a tiszta udvarok mintha pihenõhelyként szolgálnának az ifjú hölgynek, nad a eközben nem látszik... A kamera megáll egy szecessziós szálloda kávéháza elõtt, bemegy a hotel hungária kávéházba, szecessziós mûemlék... a kamera bemegy a foyer-ba, majd a kávéházba, szecessziós mennyezet, szecessziós falak, szecessziós díszítés, hatalmas üzem, mint három prágai Reprezentációs ház együttvéve, asztalkák, kényelmesen üldögélõ idõsebb emberek újságot lapozgatnak elmélyülten, kávét szürcsölnek grófi mozdulatokkal, néhány külföldi, fiatal amerikaiak farmernadrágban, halk társalgás, irodalmi eszmecserék... és a kamerával szembejön a gitáros a buszból, és megszólítja nad át: szintén? ez már valami, ezért jöttem ide, e miatt a monstrum miatt érdemes Budapestre jönni... a mûvészek találkozóhelye volt, és ma is az, itt találkoztak a magyar írók és zsidó írók, itt ettek, éltek, társalogtak... A kamera lenéz a kávéházból a hatalmas étteremre, a pincérek mintha lakodalomhoz terítenének, a tükrök megsokszorozzák a 1221

8 szecessziós mûremeket. A gitáros a lépcsõn halad, a kamera utána, õ magyaráz: Most a toalett mellett megyünk el... tudja, hogy a férfitoalettben kis vállfa van, a mai ember azt sem tudja, minek? A frakkmellényhez kell... és itt, ez a fal pár éve még tele volt rajzokkal és aláírásokkal, minden festõ rajzolt valamit, de aztán lekenték fehérrel, bevonták tapétával, pár híres ember képe, akik itt ültek... Kosztolányi... nézze meg, hogy tudtak nyakkendõt kötni, anélkül egy lépést sem tettek! Kisasszony, ön mosolyog, és közben halálosan szomorú... A kamera a falakat pásztázza, több tucat bekeretezett, színes ceruzaportré híres emberekrõl, már biztosan mind meghaltak, a kamera felváltva nézi a kávéházi asztalokat, karosszékeket és az étterem több tucat asztalát, néhány szótlan pincér mintha ünnepi asztalhoz terítene... de egyáltalán nem lesz sem ünnep, sem esküvõ, itt ez a szokás, minden ebédnél és vacsoránál, ugyanaz a teríték... hall engem, kisasszony, az utolsó nap eladom a gitáromat, és a pénzen veszek egy bõrdzsekit, egy gyönyörû báránybõr dzsekit... és abból a kis pénzbõl, ami marad, meghívom önt ide vacsorázni, mit szól hozzá? érti, eladom a drága gitáromat és megveszem a legolcsóbbat, tudja? Ön mosolyog, pedig belül szomorú, olyan, de olyan szomorú... Vacsora a szállodában, borozó, borkóstolás, magyar Mágnás gulyás. cigányzene, koccintások, nad a arcán könnyû mosoly, de szívében mély bánat. A cigányprímás ezt megérzi, a zenészek körülveszik és csak neki játszanak... Vágyódó dal, Liszt: Szerelmi álmok, lengõajtó a konyhába, felszolgálók árapálya... Jelenet a semafor színházban, grossmann úr és Šimek úr humorizálnak, ez az õ kabarésorozatuk, a nézõk pukkadoznak a nevetéstõl, isszák grossmann úr szavait, grossmannból sugárzik a szellemesség, a prágai irónia... Kabalababa... nad a a kulisszák mögött ül egy széken és injekciót készít elõ, a szünetben beadja grossmann úrnak, aki pihen egy keveset, majd vissza a színpadra, és vége, meghajlás, függöny, taps, üdvrivalgás, grossmann úr meghajol a többi színésszel, énekessel együtt... Újra a vacsora a fényûzõ szállodában, a cigányprímás befejezi a bánatos dalt, nad a ad neki egy százforintost, a szállóvendégek, a külföldiek és a társasutazás résztvevõi tapsolnak, isznak az egészségükre, az utazásra... grossmann úr kijön a semafor színházból, a nézõk várják, de nad a és grossmann úr beszállnak a mentõautóba, és visszamennek a kórházba, grossmann úr fáradt, de boldog... halászbástya, alkonyat, nad a a folyosókon sétál, a kis tornyokban szerelmesek sziluettjei, nad a meghatódva nézi a párokat, lemegy a lépcsõn a hotel hilton éttermének teraszára, elszórtan asztalok, és megint csak itt-ott üldögélõ párok, a szerelem valamennyi fázisában, bármerre néz, mintha vonzaná õket, egyedül üldögél, egyedül iszogatja a poharából a gint tonikkal, mögötte meredeznek a halászbástya kivilágított tornyai, elõtte a Mátyás-templom belemerül a csodálatos estébe, esõtõl tisztára mosott fiatornyok, karcsú támfalak övezik, mintha az egész templomot csontból faragták volna, mintha fehér krétával körülrajzolták volna, és ebben az alkonyatban, miután a nap lement már, de az ég még nem sötétült el, olyan a templom, mint egy fluoreszkáló óramutató, lenyûgözõ látvány... nad a megfordul, valaki feszülten figyeli, nad a most látja csak, hogy egyenruhás tiszt, és mint minden magyar egyenruhás, tiszta és rendezett, egyensapkáját mintha most illesztette volna a fejére a tükör elõtt. nad a mosolyog, 1222

9 mint mindig, a tiszt az asztalához közeledik és németül megszólítja: Leülhetek? nad a nem ellenkezik, a tiszt találgatja, honnan jött: Bécsbõl? Münchenbõl? svájcból? Vagy talán svédországból? nad a felkacag: Prágából! A tiszt meglepõdik, nad a is meglepõdik, amikor a tiszt szlovákul folytatja: hát ez jó, ne haragudjon, azért szólítottam meg, mert olyan bánatos, olyan elhagyatott... Itt ülhetnék önnel egy kicsit? és nad a tényleg õszintén örül, hogy a jóképû férfi egy pohár tonikot rendel, meg egy gint tonikkal, a gineset nad ának a simát magának... Így ül a férfi, hol nad át nézi, hol az étterem teraszán üldögélõ szerelmespárokat, és megnyílik a lánynak: A templom kincseit õrzöm, tudja? és szlovák vagyok, és szlovák gimnáziumba jártam Békéscsabán, és százhetvenezer szlovák él ott háromszáz éve, tudja? Vallási okokból költöztek át, evangélikusok... de a nagyapám magyar lett, mindig magyarul kellett neki gratulálnunk, különben ránk suhintott volna az ostorával, tudja? Akar szórakozni? Jöjjön, elviszem a Vidám Parkba a szolgálati kocsimmal, jó? ne legyen olyan szomorú... Vidám Park, állatkert, céllövölde, vásári mutatványok, óriáskerék, nad a a tiszttel egy fülkében a kivilágított város fölé emelkedik, a folyón kivilágított gõzös, a Városligetben kedélyesen korzózó emberek, gigantikus hordó forog, az emberek elesnek, nad a a tiszttel, az tanácsokat ad, hogyan menjen végig a hordó belsején, elvarázsolt kastély, nad a mindenben benne van, de aztán újra dermedten bámul, olyan dermedten, hogy a tiszt a szeme elõtt integet, térjen már magához, térjen vissza oda, ahol van... aztán a siklópálya, kétszemélyes csónak, mint egy mûlesiklóról leszáguld, és a vízre érkezve nagyot csobban a medencében, a víz mindig kifröccsen, mert a csónak szinte lezuhan, rémült visítások, valódiak vagy színleltek... A tiszt jegyeket vesz, nad a elhárítja, kéri, hogy a férfi egyedül menjen, majd nézni fogja. A tiszt tréfásan kicsikar egy ígéretet a lánytól, hogy ugye nem szökik meg. Lifttel felmegy az építmény tetejére, amikor rákerül a sor, beül a csónakba, amiben már egy terebélyes asszonyság ül, a csónak meredeken lesiklik. nad a közvetlenül a medence szélénél áll, a csónak a tiszttel a terebélyes asszonyság súlya miatt túlságosan felgyorsul, a kiszolgáló személyzet egy szerkezettel, hosszú rudakkal és áttétekkel éles kanyarba tereli a csónakot, hogy ne repüljön ki a medencébõl, a csónak jókedvûen megáll, de kanyarodás közben fölcsapja a vizet a magasba, nad a csuromvíz... A tiszt kiszökken a csónakból, igyekszik még a sapkájával is lesöpörni nad a ruhájáról a vizet, sûrû fekete hajtincsei kibomlanak, nad a megborzong a hidegtõl, a tiszt ráadja egyenzubbonyát, a szolgálati kocsihoz vezeti nad át, már bent is vannak az autóban... Meg kell szárítanom, magammal kell vinnem, bízik bennem? nad a bólint, vacog a foga, a tiszt... elviszem magammal a templomba, szolgálatba... Félhomály, a templom csontszerû csipkézete belenyúlik az éjszakába, valahol egy óra tizenegyet üt. Két alak a kapunál, az egyik kinyitja a zárat, felcsavarja a villanyt, és nad a belép, mögötte a tiszt. Bent vannak, a templom halvány szórt fénnyel megvilágítva, valahol fent, az oszlopokon zászlótartók, a zászlók látomásszerûen lógnak a mennyezet magasából, mint egy pompás ünnepségen. Megvilágított oltár. nad a mintha most eszmélne fel, szétnéz, elõször elámul... A tiszt ránéz, mosolyog, könnyed kézmozdulattal jelzi, hogy most jön még csak a java. elõrekéredzkedik, végigmegy a templomon, fel egy szûk kanyargós lépcsõn, bekapcsolja a neonvilágítást, a 1223

10 lépcsõfordulókban gyönyörû gótikus szentszobrok. A tiszt továbbmegy, belép a refektóriumba, ahol elszórtan újabb szobrok és képek, fölkapcsolja a lámpát a fõrefektóriumban, a konventben, és belép, nad a utána... A tiszt megszólal szlovákul: ezt a birodalmat õrzöm egész éjszaka... a blokkolóórába helyezi kártyáját, és beüti az érkezését... Aztán bekapcsolja a kisrádiót, az ABBA együttes szép, szinte szertartásos zenéje szól... nad a lejjebb csavarja a hangerõt... a tiszt kinyitja a szekrényt, és kivesz belõle egy hosszú, fehér inget, régi, fehér papi öltözék, mintha régi, hímzett függönyökbõl varrták volna... nad a kibújik a ruhájából, a tiszt eltûnik, körbejárja az épület tompa fénnyel megvilágított függõfolyosóját... nad a felölti a papi ruhát... csak ekkor néz szét a refektóriumban... A falak mentén vitrinek állnak, felülrõl neonfénnyel megvilágítva, az ABBA énekesnõje a hordozható rádióban a Kiss is for me -t énekli... az üres falakhoz odatolt vitrinekben dalmatikák és pluviálék, elmúlt évszázadok gyönyörû miseruhái, püspöki, érsek-dékáni és ünnepi öltözékek, és most ezek a ruhák gyönyörûen hímzett hátukat mutatják, mintha fej nélkül itt térdepelnének a papok, a falnak fordulva... ünnepélyesen, mintha éppen levágták volna a fejüket... nad a körbesétál és megnézi a vitrineket, olykor megáll, nagydarab pap lehetett, akinek a ruháját felvette, fel is kellett fognia a hosszú, hímzett inget... Lépések hallatszanak, megérkezik a tiszt, összedörzsöli a tenyerét, rápillant nad ára, nad a a sarokban ül egy bársony karosszékben, és már megint szomorú, habár bánatosan mosolyog... A tiszt odalép a falhoz, megnyom egy gombot, a sötétbõl feldereng egy megvilágított vitrin, a vitrinben brokátpárnán ott a királyi korona, mellette az országalma, és a korona másik oldalán a királyi jogar... A tiszt megszólal: ez a szent Korona a koronaékszerekkel, ezeréves... nad a fölemelkedik és ámulva nézi az egyszerû koronát, a ferde kis kereszttel a tetején, aranyláncon függõ drágakövekkel az oldalán, a párnára helyezve. A tiszt elõhúz egy kulcscsomót, kinyitja a vitrint, gyöngéden karon fogja nad át és hátravonja, hogy foglaljon helyet a bársonypárnás, bársony karfás ülõhelyen, majd ünnepélyesen felemeli a királyi koronát és nad a fejére helyezi, nad a megrémül, de belemegy a játékba, hálásan elmosolyodik, a tiszt ezután nad a egyik kezébe adja az országalmát, a másikba a királyi jogart. Õt is elkápráztatja, meglepi, amit tett, hátralép és úgy találja, hogy amit lát, csodálatosan szép, elmegy a múzeum trifóriumába, és egy nehéz csiszolt üveg tükörrel tér vissza, letámasztja, és nad a belenéz a tükörbe, de nincs megelégedve azzal, amit lát, odaadja a tisztnek az országalmát és a jogart, hogy fogja meg, az elõbb leteszi a tükröt, majd a lány ölébe helyezi az országalmát és a jogart, felemeli a tükröt, és nad a a saját elképzelése szerint helyezi fejére a koronát, megigazítja a haját, újra kézbe veszi a koronaékszereket és így szól: életemben most ér másodszor ekkora megtiszteltetés, elõször akkor ért, amikor injekciót adhattam egy lassú halálra ítélt embernek, három hónapon át minden este elkísértem a színházba, és három hónapon át minden este, elõször egyszer, aztán kétszer kellett neki injekciót adnom elõadás közben, hogy meg tudja nevettetni az embereket, az utolsó hónapban pedig bejött a díszletek mögé, hogy adjak neki nyugtató injekciót, és én nagyon beleszerettem, és azt hiszem, õ is belém, akkor, amikor a semafor színházban az utolsó injekciót beadtam neki, mert azután már csak velem volt, bent a kórházban csak velem, ápolónõ vagyok, egyszerû ápolónõ, hogy lássam, amint lassan 1224

11 meghal... az utolsó három napon már azt sem kérte, hogy vele legyek, magához vette az ezüst Krisztust, úgy halt meg, ezüst Krisztussal az arcánál, kabalababa, mosolygott, éppen úgy, ahogy én is mindig mosolygok... ez a múlt hónapban történt... A tiszt, miután az ABBA befejezte a szertartást, megszólal: én sem vagyok jobb helyzetben, autóbalesetben meghalt a feleségem, van egy kislányom... és valahogy elsõ látásra beleszerettem magába, olyan a mosolya, mint a feleségemnek volt... olyan jó, hogy itt van... holnap szabadnapos vagyok, nincs kedve eljönni hozzánk? Békéscsaba közelében lakunk, egy szlovák faluban, szerintem örülne, ha látná, hallaná a helyieket beszélni, találkozna anyuskámmal, kislánykámmal... meg aztán, tudja, milyen szép, ha virágzik a puszta? Amerre csak néz, apró virágok, mintha függönyt szárítana a szél, az egész földet beborítják és lebegnek... de a kislányom már magyarul beszél, inkább magyarul... nem is tudom, miért, három nemzedék, és Békéscsaba környékén is magyarul fognak beszélni... nem tudom, miért, de már én is inkább magyarul beszélek, érti ezt? szóval, eljön velem? nad a gondolkodás nélkül rávágja: Igen! A tiszt elmosolyodik, lehalkítja a rádiót, megnyom egy gombot és a templomban felzeng az orgona, fúga szól egy rejtett magnó szalagjáról... nad a végignéz a refektóriumon, a fej nélküli egyházfiak ruháin ragyog a brokát és az arany, pompázik a lila, a zöld és a rózsaszín, a tiszt most elfordít egy kapcsolót, elsötétül a refektórium, az elosztószekrényben átállít egy kapcsolót, és a refektórium ablakából, háromemeletnyi magasságból látszik, amint a templom körül ünnepélyes fény gyúl, tucatnyi reflektor ontja mindenfelõl az éles fényt az egész templomra, mindenhová, ami az ablakból látszik, ragyog a templom, a falak, a fiatornyok, a támpillérek... nad a felegyenesedik, országalmával és jogarral a kezében, az ablakhoz lép és elámul, ilyesmi csak álmában történhet vele és másokkal... Az ablakon bevilágító fényben a tiszt honvédegyenruhába öltözve úgy áll, mint egy király, fején a katonai sapka mint a királyi korona, meg se kell szólalnia, meg se kell mozdulnia, könnyedén nekidõl a homokkõ ablakkeretnek, és úgy, ahogy van, elbûvölõ... most az órájára pillant, összerezzen, lekapcsolja a díszkivilágítást, bent fölkapcsolja a lámpát, õrjáratra indul, távolodó léptei a trifóriumban, kattan a blokkolóóra, a tiszt közeledõ léptei, nad a óvatosan a párnára helyezi az országalmát, majd a jogart, végül a szent Koronát, a tiszt visszatérve megigazítja a párnán az aranyláncokat, hogy látszódjon a végükön a tíz drágakõ, bezárja a szekrényt... megáll a karosszék elõtt, amelyben nad a ül, letérdel elõtte, nad a megsimogatja a haját... és a lány felemeli a tekintetét, egy festményt lát, eddig nem vette észre, Ferenc József császár, ugyanazzal a koronával a fején, kezében az országalma és a jogar, ebben a templomban koronázták magyar királlyá, mellette erzsébet királyné áll, kíséretükben pedig a magyar nemesség dicsõíti a császárt... A hajnali Budapest néptelen utcái, taxi érkezik a szállodához, nad a már a saját ruhájában, kiszáll, fölszalad a lépcsõn, bekopog a szobája ajtaján, a dáma hajcsavarokkal a fején rémülten ajtót nyit, nad a az ágyára veti magát, a mennyezetet bámulja, miközben szobatársa azt magyarázza, mennyire aggódott érte, és miközben nad a boldogan mosolyogva álomba merül, az asszony felsorolja, mi mindent vásárolt délután, de azért sokkal jobb cuccokat hoz a fia a Rajna menti Kölnbõl és düsseldorfból... még megkérdezi nad át, elmegy-e a várost nézni a busszal. de nad a már alszik, összegömbölyödve, mélyen. 1225

12 A hotelból kiszállingóznak a társasutazás résztvevõi, beszállnak a buszba, nad a kilép a kapun, a busz mögé autó érkezik, kiszáll belõle a tiszt, nad a beül hozzá, tíz óra... A buszban egy magyar idegenvezetõ szlovákul bemutatkozik és a budapesti városnézés útvonalát taglalja... A tiszt vezeti az autót, áthaladnak a magyar vidéken, éppen virágzik a puszta, kilométerekre egymástól szétszórtan tanyák, ferde gémeskutak, legelõ disznók, tehenek, lovacskák. nad a kíváncsian néz ki a félig leeresztett ablakon, langyos szellõ borzolja a haját... gondolatban megint a kórházban jár, az anémiás osztályon, majd grossmann úrral, az énekes konferansziéval beszáll a mentõbe, grossmann úr nad a vállára hajtja a fejét, nagyon elfáradt... Meddig tart még így?, kérdezi. nad a elmosolyodik, megsimogatja. grossmann úr: Tudom, most együtt vagyunk, mit kívánhatok még? szeretem önt, várok minden estét, várom, hogy együtt menjünk a semafor színházba... A maga szeme minden injekciónál többet ér... magácska egy eltévedt angyal... Tudja, ha fehér köpenyben, fehér nadrágban és fehér cipõben a kórházat járja és beadja az injekciót, mindig úgy érzem, fehér szárnya van, és a fehér szárnyából fehér tollak, pihék szállnak... össze lehetne söpörni a lépte nyomán... Az autó falvakon, mezõkön, tágas réteken halad át, a pusztában apró virágok remegnek, a tiszt óvatosan leemeli a sapkáját, fekete, göndör hajtincsei ugrálnak, mosolyog, meg kell hagyni, jóképû... tudja is magáról, folytatja a beszédet, inkább csak monológ, nad a megtörten mosolyog, tenyerén érzi a levegõ áramlását, ahogy kidugja kezét a száguldó autó ablakán... Majd meglátja! Anyuskám maga a megtestesült kedvesség, jóság! Majd meglátja a saját szemével, amint megérkezünk, anyuska nyomban megkérdezi... Mit süssek? Rántott húst? Bekeverjek egy kuglófot? Az autó megáll egy kisvárosi templom mellett, a tiszt nad ával betér a templomba, az emberek épp távoznak a misérõl, az orgona prelúdiumot játszik, a férfiak és nõk valóban szlovákul beszélnek egymás közt... A tiszt ujjong: ugye, igazam volt? és hogy milyen az apusom? épp ebédre fogunk megérkezni, apuska borász, amúgy a miséken szokott orgonálni, nálunk, a kistemplomban... Ó, az én apusom, várjon csak, nemsokára meglátja! Az autó most egy falun megy át, a tiszt mutatja nad ának, hogy hol játszott, merre sétált a lányokkal, hová járt iskolába... Az autó bekanyarodik egy utcába, a végében mezõ, szõlõ. Az utolsó ház bizony nagyon elhanyagolt, rossz a kerítés, megtámasztott törzsû eperfák, két disznó, a harmadik a trágyában hever, csirkék... Az udvar nagyon gondozatlan... és a kerítésnél, egy fatörzs mögé bújva egy kislány áll, mûanyag pisztolyt szegez a tisztre és nad ára, helyezkedik, mint egy harcos partizán, elõugrik és tovább lövöldöz a mûanyag pisztolyból... A tiszt odamegy hozzá, csókolgatja, de a kislány undorodva fogadja, kipenderül a karjából és újból nad ára céloz, szinte ellenségesen néz rá, a kerítés mögé rejtõzik... A tiszt lelkes: ugye, milyen gyönyörû, a szülõházam, hát nem csodálatos? nad a bólogat, hogy de igen, pedig egyáltalán nem úgy gondolja, ahogy a vendéglátója, aki lelkesen tovább magyaráz: Máriának hívják a kislányomat, csupa kitûnõ, rám hasonlít, szép mint én, kedvenc játéka a babázás... és a tiszt belép az épületbe, nad a 1226

13 követi, a tiszt bemutatja az anyját, aki mosódeszkán mos éppen, meglehetõsen barátságtalanul a könyökét nyújtja nad ának és tovább mos... A tiszt lelkesen bevezeti nad át a szobába, egy kotlós az asztal lábához kötve, körülötte a csibéi, a szobában rendetlenség, lakói mintha épp most keltek volna fel, szétdobált dunyhák, cipõk, harisnyák, de a tiszt egyre lelkesebb: Itt születtem, itt aludtam, ebben az ágyban... Itt, a képen anyuskám, itt az apus, itt pedig a feleségem, Mária... a kislányom teljesen olyan mint õ, pont olyan gyönyörû... nad a nézi a kemény asszonyt, már a fényképérõl süt a komiszság, a csalódottság... a nyitott ablakon át közeledõ hangok, duhaj nótázás hallatszik... A tiszt lelkesen az ablakhoz vezeti nad át, a falu felõl három részeg férfi közeledik, felemelt karral kurjongatnak, a nóta szövegét nem érteni... A tiszt kislánya mûanyag pisztolyával most a három részeg férfira lõ, egyikre a másik után, a fatörzsek és a kerítés fedezékébõl megint rájuk céloz, a részegek búcsúzkodnak, ketten eltávoznak... A tiszt lelkesen: Itt van apus! Apja azonban megtántorodik és belezuhan egy pocsolyába, fekve marad, a tiszt odafut, nem törõdik vele, hogy egyenruháját összepiszkolja, apját felemeli, az alig él, bevezeti a konyhába, anyja kiabál, inkább hagyta volna kint, a tócsában fetrengeni, a tiszt azonban sáros apját ágyba fekteti, leveszi a cipõjét, sáros a dunyha, anyus kiáltozik... Kizavarja a fiát, talán szégyelli, hogy vasárnap mos, hogy apus pont most részeg... ám a tiszt meghajol anyja elõtt, meghajol apja elõtt, megsimogatja a kislányát, az kitér elõle... A tiszt megköszöni szüleinek a kedves fogadtatást, meghajol, és távozik nad ával... Az autó elindul, szökés ez inkább, mint távozás, a kislány az eperfák mögé rejtõzve lövöldöz mûanyag játék pisztolyából a távolodó párra... hortobágy, csárda... Puszta... tele virággal, nad a és a tiszt az apró virágok között... Most látszik csak, hogy a tisztnek lila folt van a szeme alatt, lóg a gombja... nad a leül, körülötte a végtelen, virágzó puszta, elõszedi táskájából kis úti varrókészletét, felvarrja az egyetlen cérnaszálon lógó gombot... A tiszt leül mellé, a csárdából cimbalom és két cigányhegedû hangja szól, a tiszt lelkesen: ezt apus szakította le, amikor fölemeltem a sárból... nad a: nézze csak meg, hogy összemaszatolta az egyenruháját... A tiszt lelkesen: Tudja, apus majdnem egy mázsát nyom, szép kis fogadtatás volt, ugye? Ó, az én apusom nagyon vidám tud lenni... ugorjon el egy kis vízért meg egy rongyért... szólal meg nad a... a tiszt bemegy a csárdába, nad a üldögél, körbeveszik a virágok, zizegnek... a táskájából a varrókészlettel együtt kiesik a kabala... nad a lecsüngõ karjánál fogva felemeli, grossmann úr kabaláját nézi... A tiszt közeledik, kis vödröt hoz meg rongyot, nad a a tiszt sáros egyenruháját tisztogatja, majd a térdét... nad a: A napon megszárad... Tiszt: Aztán bemegyünk a csárdába ebédelni, éhes vagyok... nad a a nadrágját tisztítja: Lila folt van a szeme alatt!... Tiszt: hát persze! Ahogy felemeltem apust, belekönyökölt... nad a elõveszi táskájából a tükröt: nézze csak meg!... A tiszt megnézi, megtapogatja, egyre lelkesebb: Apustól kaptam, tudja nekem apus az Isten... és ha magácska legközelebb eljön, meglátogatjuk nagyapust! Ah, õ aztán pompás... magyar! A születésnapján csak magyarul gratulálhatok neki, mert ha szlovákul köszöntöm fel, rám suhint az ostorával, bizony hányszor megcsapott már az én pompás nagyapusom!... A tiszt lelkesen magyaráz, a virágok közt sétál, fúj a szél, a puszta forró szele, kirakja a szélnek a kabátját, majd felveszi, kezét nyújtja nad ának, a lány feláll... varrókészletét és a kabalát beteszi a táskájába, és bemennek a csárdába

14 délután, az autó útban Budapest felé, nad a összegömbölyödve alszik az ülésen, a tiszt egyre csak lelkendezik, nad a újra maga elõtt látja az éjszakai jelenetet a templom múzeumában, ül a karosszékben, a tiszt átnyújtja neki az országalmát és a jogart... felteszi fejére a királyi koronát, a tiszt tükröt hoz neki, nad a nézi magát... újra és újra visszatér a kép... és az autó már a szállodához közeledik, nad a alszik, álmában a tiszt újra elfordítja a villanykapcsolót, a Mátyás-templom kívülrõl fényárban úszik... nad a ébredezik: Te jó ég, nem lesz belõle baj? A tiszt mintha sejtené, hogy nad a mirõl álmodott, higgadtan válaszol: és ha baj lesz, mindennek így kellett történnie, nem tehettem másképp... nad a közli, hogy fürdeni megy és aludni... A tiszt kéri, hogy este találkozzanak, annál az asztalnál, ahol elõzõ este, nad a beleegyezik, és besiet a szállodába... gyógyfürdõ, a társasutazók egy csoportja, fiatalok, nem tudnak betelni a fürdés örömével. A gitáros a forró vízben fekszik, és már messzirõl odakiált nad ának a hõforrás medrébõl, a víz hatalmas kutakról zúdul le, a bemélyedésekben szobrok helyett fürdõzõk, élvezik a forró vizes medencét. nad a a vízben egy ideig üldögél, majd jólesõen kinyújtózik. A víz összezárul a teste fölött, napfény, a strandot patkó alakban görögös oszlopok veszik körül, ilyenkor tele a fürdõ, délután négy óra. nad a fekszik, talán alszik, keze a homlokán, a tûzõ nap elõl árnyékolja a szemét. A víz és a különféle nyelveken beszélõ emberek szimfóniája, a gitáros lelkesen mesél nad ának európai útjairól, mellette fekszik a vízben, akár a nászágyon... A gitáros még hozzáfûzi: Tudja, mit szeretek a legjobban? szép lánnyal feküdni egy ágyban, és mesélni, csak úgy feküdni és mesélni, ahogy most magával... csakhogy! Látnia kell a galériát, mielõtt még bezár... A nap az égen a Mátyás-templom mögé ereszkedett, a gitáros és nad a a képtárban sétálnak... a gitáros el greco képeirõl beszél, a gecsemáné-kertrõl... majd megáll egy festmény elõtt, vándorok csoportja táborozik egy hasadékban, nyomorultak, fáradtak.. ez a kép izgat a legjobban, mondja a gitáros... Magnasco... úgy megyek utána, mint az utcaseprõ a csikk után, csak pár képe van egész európában... és mindig ugyanaz, mindig a nyomorult vándorok csoportja, mindig ugyanazokkal a színekkel, sziénai és szürke, variációk folyton ugyanarra a témára, ez Magnasco! Mást nem is kell itt látnia.... el grecót, néhány goyát, és fõleg... mit? nad a: Magnascót! A gitáros teremrõl teremre hátrál, a legtöbb látogató elment már, záróra, a múzeum pillanatokon belül bezár, a teremõrök az órájukat nézik, a gitáros hátrál és a gitárját pengeti, egy spanyol románcot... nad a: Mit csinál este?... én is pont ezt akartam kérdezni!, feleli a gitáros... Menjünk fel a halászbástyára, kiülünk valahová, iszunk egy gint tonikkal... este, nad a a gitárossal egy asztalnál, egymás mellett ülnek, a gitáros európai útjairól mesél, végigviszi a lányt Brüsszelen, Bécsen és Párizson, a padokon szerelmespárok, sziluettjük az égen... a gitáros a hangszerét fogja és csak úgy pengeti és beszél, majd eljátssza a Manuel Iglesiát.. nad a kortyol egyet... és újra visszanéz, térben és idõben, újra magát látja, amint a színházi díszletek mögött áll, látja a nézõk reakcióját grossmann úr énekére és szövegére, látja a semafor egész társulatát, látja saját magát, amint élvezettel magába szívja grossmann úr jeleneteit... és a férfi csak mosolyog, humort és derût áraszt, amint azonban a színfalak mögé megy, leomlik a székre és nad a beinjekciózza... majd egymás kezét fogják, és nad a ezzel bátorságot önt belé, hogy tovább éljen, már nem is csókolóz- 1228

15 nak, csupán, akár a sörgyári lovak, összeteszik az arcukat... grossmann depressziós, szorong, mikor jön érte a halál... nad a a szemébe mosolyog, függöny, ügyelõ: grossmann úr, most!... nad a fogja a kabalát és az injekciós dobozt. Az étterem teraszára vezetõ úton a tiszt közelít egyenruhában, virágcsokrot hoz, az asztalhoz lép... de megtorpan, mintha nem is mûanyag pisztolyt, hanem igazit szegeztek volna neki... Ott, ahol tegnap nad ával ült, most egy fiatalembert talál... az asztalon a gitárja, nad a a fiatalember vállára hajtja a fejét, õ pedig a lány tarkójára fekteti a kezét és a haját cirógatja, semmi más, mint ujjak mozgása a hajban, a fiatal nõ feje a fiatal férfi vállán nyugszik... A tiszt magához tér, a párhoz lép, mosolyogva átnyújtja nad ának a virágcsokrot és lelkesen közli... Örülök, hogy látom, már nem olyan szomorú, mint tegnap, és ez jól áll magácskának... Fiatalember, örülök, hogy itt van, nad a, magácska olyan szép, mint anyusom, olyan szép, mint apusom, mint a kislánykám... magácska egy... eltévedt angyal... Reggel a szálloda elõtt, a társasutazás résztvevõi beszállnak az autóbuszba, nad a leül, mellé ül a dáma, folytatja a bevásárlási témát, hogy õ tulajdonképpen Budapesten nem találta meg, amit keresett, hogy végigjárta az összes luxusboltot, nem marad más hátra, mint hogy a kölnit, az õ kölnijét a fia hozza meg Kölnbõl... nad a: elba menti... az asszony ingerülten: Igen, az elba menti Kölnbõl... majd mosolyogva hozzáteszi: és amit ott nem kap meg a fiam, azt majd meghozza Velencébõl, a Jizera menti Velencébõl... Az idegenvezetõ a csoport tagjait számolja, igen, a mennyiség megfelel a devizabejelentõn feltüntetett számnak, becsapódik az ajtó... de valaki a busz ablakán kopogtat... és ott áll a tiszt, rendezetten, a sapkáját biztosan a tükör elõtt illesztette a fejére, int nad ának... A lány feláll, pár percet kér a tiszt miatt... Az ajtó kinyílik, nad a leugrik, a buszról... a tiszt virágot ad neki, arra kéri hadd látogassa meg Prágában. nad a megadja címét, a gitáros spanyol dallamot játszik, a sofõr az óráját nézi, nad a felszáll a buszra, a lépcsõrõl még visszaszól: Igen, ígérem, hogy ha eljön, este felkapcsolom a teljes díszkivilágítást, igen, akkor én fogom kivilágítani önnek a hradzsint... Ajtócsapódás, a busz elindul, gitár, Manuel Iglesia, a tiszt mosolyog, meghajol az induló busz elõtt, nad a tenyerét az ablakra nyomja, könnyes az arca... Az autóbusz Budapest utcáin halad... eltûnik a többi jármû között a forgalmas úton... Manuel Iglesia... A kabala nad a ölében. BALáZs AndReA fordítása 1229

16 Kocsis Péter Bohumil hrabal irodalmi korszakai* egy megemlékezõ összeállítás esetében természetesen nem lehet cél Bohumil hrabal irodalmi tevékenységének átfogó ismertetése, csupán egy rövid áttekintést szeretnék nyújtani mûveinek korszakolásáról. ebben Václav Kadlec munkáját veszem alapul, aki a csehországi hrabal-összkiadás szellemi atyjaként és gondozójaként többször is kísérletet tett hrabal mûveinek besorolására. 1 Korszakolását ugyanakkor néhány ponton módosítottam. Az elsõ idõszak 1949-ig tart, és mindenekelõtt a poetizmus és a szürrealizmus által befolyásolt reflexív lírika alkotja. hrabal és legjobb barátja, Karel Marysko, neopoetizmusnak hívták e stílust. sokáig próbálkoztak verseik megjelentetésével, a kisebb helyi lapokon kívül kevés sikerrel. Kortárs cseh bírálóik (Taige, nezval) hrabal kísérleteit megkésett szürrealizmusnak bélyegezték. A korszak utolsó darabja az Elveszett utcácska címû, már nyomtatásra elõkészített, de az államosítás miatt bezúzott kötet volt. A második korszak 1962-ig tartott, és továbbra is mellõzte a hivatalos elismeréseket. Kezdetben a libeňi évek és a totális realizmus határozta meg a többségükben immár prózai mûveket. hrabalnál fontos szerepet játszott ebben a mûfajváltásban a két gyöngéd barbár, Vladimír Boudník és egon Bondy. elsõ lépésben a klasszikus versek szabad versekké, majd prózai történetekké alakultak. ugyanakkor hrabal egész életmûvében megtaláljuk a költészet sajátos és félreismerhetetlen jegyeit, még prózai mûveiben is. A korszak lezárása a Pacsirták cérnaszálon c. kötet majdnem megjelenése volt (késõbb Jiří Menzel készített belõle filmet, amelyet ugyancsak betiltottak, és nyilvános bemutatóra csak 1989-ben kerülhetett sor), majd az a tény, hogy hrabal január 1-tõl barátja, Jiří Kolář javaslatára szabadúszó író lett. A következõ fejezet az író elsõ aranykora az 1963-tól 1970-ig terjedõ idõszak. elsõ könyvét követõen (Gyöngy a mélyben, 1963) sikert sikerre halmoz, a legnépszerûbb író lesz belõle csehszlovákiában, egymás után kapja a díjakat és elismeréseket. Oscar-díjas film készül a Szigorúan ellenõrzött vonatokból, és az egész filmes új hullámot jelentõsen befolyásolja mûveivel (Gyöngyök a mélyben, öt új hullámos rendezõ együttmûködésében). ugyanakkor tény, hogy ebben a korszakban nem születnek új írások, ezért elégedetlen önmagával. A sikersorozatnak az augusztus 21-i katonai megszállás vet véget, de egy ideig még nincs nagyobb baj ben azonban bezúzzák két, kiadásra elõkészített mûvét (Rügyecskék és Házi feladatok), és ezzel kezdetét veszi az újabb szilencium. * Václav Kadlec nyomán. 1 Václav Kadlec: Pokus o periodizaci života a díla Bohumila Hrabala. In.: Týden, 1996/38. Bázlivý hrdina Bohumil Hrabal. In: hrabaliana, Prostor, Prága,

17 1970 és 1975 között hrabal kénytelen a belsõ emigrációt választani. Kerskói magányában sorra születnek az új korszak remekmûvei: a Sörgyári capriccio, az Õfelsége pincére voltam, a Városka, ahol megállt az idõ, a Gyöngéd barbár és a Túlságosan zajos magány. hrabal legtermékenyebb alkotói korszaka ez, jóllehet hivatalosan nem jelenhetnek meg mûvei. ekkor kezdõdnek problémái a titkosrendõrséggel és az államhatalom gépezetével januárjában a Tvorba címû lap cenzúrázott és átszerkesztett beszélgetést közöl hraballal, ami miatt többen elfordulnak tõle, sõt fiatalok a Kampa-szigeten könyveit égetik. ugyanakkor ennek a kompromisszumnak köszönhetõen ismét publikálhat hivatalosan is, jóllehet csak cenzúrázott formában jelenhetnek meg egyes mûvei. ekkor írja credóját, Az önvilágámító tanonc kalauzát. Megjelenik a Díszgyász és a Harlekin milliói. A korszak 1984-ig tart. ebben az évben írja meg a következõ idõszak fõ darabjának, az önéletrajzi trilógiájának elsõ kötetét (Házimurik). ezt követi a Vita nuova és a Foghíjak. A mûvek csak exil- és szamizdat kiadásban jelenhetnek meg. A harmadik rész volt a legnépszerûbb, elsõsorban politikai aláfestése miatt (a kötet az 1963 és 1969 közötti korszakról szól), és sokszor önálló mûként is megjelentették nyugaton, csehszlovákiában pedig szamizdatként juthatott hozzá pár érdeklõdõ és a bársonyos forradalom hrabal életében is új korszakot jelent tulajdonképpen az utolsót. sokak fõleg a magyarországi kritikusok szerint ez már a hanyatlás ideje. ha azonban hrabal életpályáját nézzük, az ekkor keletkezett irodalmi zsurnalisztiká -nak megvan a maga logikus helye a hrabali életmûben. egy idõs, magára maradt, életunt ember, aki azonban mégiscsak kiváló író, és akinek egyetlen megmaradt szentháromsága a sör, a kocsma és a macskák, a maga sajátos szemszögébõl látja és láttatja a világ akkori, felgyorsuló és ugyancsak zavaros eseményeit. Az áprilkának írt levelek vagy a cassiushoz szóló mesék amolyan kocsmai esszék, egy olyan ember reflexiói, aki már réges-rég nem akar ezen a világon lenni, de akinek, amíg él, az írás szellemi, lelki és fiziológiai szükséget is jelent. A korszak tulajdonképpen március 6-án zárul le, ekkor fejezi be hrabal utolsó, magyarul is megjelent szövegét, amelynek Delíriumos videó a címe. Az február 3-án bekövetkezett haláláig errõl kevesen tudnak számos kollázst készített még, inkább csak a maga örömére, bár sörözõi társainak gyakran megmutatta õket. Végül még egy megjegyzés a témához. Ismert az a nézet, amely szerint valójában minden mûvész egyetlen alkotáson dolgozik élete során. nos, ezzel kapcsolatban hrabalt is megkérdezték, és õ a következõket válaszolta: ebben van valami igazság. sõt, az az érzésem néha, hogy nyugodtan földarabolhatnám ollóval a szövegeimet és újfent összeilleszthetném, ahogyan azt Joyce csinálta. ez egy Odüsszeia. egy olyan út, amelyik azonos az enyémmel. (...) Magam is érzem, hogy életem egyetlen hatalmas krónikáját írom, amelybe belekerülnek az én tudatos érzéseim, az én élményeim és tapasztalataim, ugyanakkor a tudatalattim rejtett árulásai is. Az én könyveim az én arcképeim, kicsit irodalmi, stilizált formában. de most mondja meg, hát nem így van ez minden 1231

18 íróval? nem azért ír valamennyi íróember, hogy az írás jóvoltából egyensúlyba kerüljön önmagával és a világgal, amelyben él, amely körülveszi? 2 Úgy gondolom, mindez többet mond bármiféle mûfaji besorolásnál, bármiféle korszakolási kísérletnél is. és jóllehet az egyetlen mû folyamatos írását sok mûvész esetében megkérdõjelezik, hrabalnál minden kétséget kizáróan megállja a helyét. 2 Bohumil hrabal: Az írónak bátrabbnak kell lennie... Luboš Jurik beszélgetése. Brogyányi Judit fordítása. Népszabadság, szeptember

19 Kocsis Péter Az átlényegült idõ tükrében Aki tehát részt akar venni a játékban, az szubjektív is egyben, és fanatikus is, tud lelkesedni és tud igent és nemet mondani, és van még fogalma jóról és rosszról, és mindezt nem szégyelli kimondani sem. És fõképpen: a szívére hallgat, s nem az eszére, mely már régóta megfosztatott trónjától. Hiszen amikor elolvasunk egy könyvet, legtöbbször egyetlen szó vagy mondat marad meg emlékezetünkben, ám ez sohasem kereshetõ vissza az oldalakról. Amikor történik velünk valami, egyetlen emlékérzéssé sûrûsödik össze az idõ távlatában, de ez az emlék utólag sohasem illeszthetõ bele a dolgok objektív menetébe. Amikor megismerkedünk egy-egy várossal, országgal és az ottlakókkal, jó vagy rossz tapasztalatainkat sohasem igazolják a statisztikák, sokszor még maguk a helybéliek sem. Az azonban mégsem lehet, hogy a könyvet rosszul olvastuk, hogy emlékezetünk rendre cserbenhagyjon, hogy nem is jártunk az illetõ városban... De akkor miféle káprázat az egész? A válasz egyszerû: hajlamosak vagyunk a világot megfordítva látni, készek vagyunk hinni az ún. tényeknek és statisztikáknak, akár a magunk érzései ellenére is. A káprázatot véljük valóságnak, és megfordítva nagy szükségét érzem most az átlényegítésnek. szeretnék mindent leírni, amit látok, de nem olyannak, amilyen, hanem átváltoztatott alakban. Immár képtelenségnek érzem, hogy mûvemben valóságos tények szerepeljenek. Talán sokak számára meglepõ, hogy ezeket a sorokat nem Bohumil hrabal, hanem gustave Flaubert írta egyik levelében. Jó példa ez annak alátámasztására, amit hrabal állít, miszerint a pábiteleknek, azaz az átlényegítõknek a világban térben és idõben mindenütt vannak rokonaik... száz esztendeje született Bohumil hrabal. nehéz ilyenkor bármit is írni az íróasztal mellett, az ember legjobban teszi, ha elsétál inkább egyik kedvenc sörözõjébe és jegyzetelgetni kezd. hátha... Az elsõ korsót iszogatva már-már feladom, hiába, a múzsa néha még a sörözõket is elkerüli manapság, amióta nincsenek olyan híres vendégeik, mint amilyen a Mester volt... Meg aztán mit is kedvelne ebben a posztmodernnek nevezett, a múló ember típusa (evola) által uralt korban? Ahol egyre gyorsabban változnak a divatok és a stílusok, ahol állandóan az aktualitás, a pillanatnyiság kerül elõtérbe az örökkévalóságban betöltött szerep helyett? Aztán azzal vigasztalom magam, hogy minek is törõdni e tünékeny korral, hogy hrabal mindenképpen aktuális és az is marad, ameddig a mindennapok csodái legalább néhányunkat foglalkoztatnak e világban legfeljebb az állandó változáshoz szokott (és szoktatott) kritikusok tartják õt elavultnak. Talán különös, de egyfajta ûr teszi folyamatosan aktuálissá hrabalt, paradox módon ugyanúgy, mint annak idején, amikor író lett belõle, a múlt század hatvanas éveinek derekán. Pedig akkor elnyomás volt, most pedig szabadság van ebbõl is látszik, 1233

20 mennyire relatív fogalmak ezek... Ma ugyanúgy feltûnõ a hozzá hasonló vagy hasonlítható szerepet betöltõ író vagy stílus hiánya (jóllehet mindez jóval kevesebbeket érdekel), mint akkoriban, és ez egyformán érvényes Magyarországon és csehországban is et követõen mondhatjuk úgy, hogy egész Közép-európában több volt a hamis remény, mint a valódi tartalék, és azóta sem bukkant fel olyan író, aki a hrabal által reánk hagyott örökséget méltón tudná kezelni vagy felhasználni. Mintha az irodalom is kettészakadt volna. egyfelõl olyan írók fémjelzik a mai modern (cseh és magyar) prózát, akiknek mûveiben több a szûk körhöz szóló élmény, mint a valóban mindenkit érdekelhetõ létanyag, több a nyelvi különcség, mint a tartalmi gazdagság és mélység, és szélesebb közönség helyett inkább csak egy szubkultúrához és minek is tagadjuk a sznobokhoz szólnak. A másik oldalon pedig ott vannak a modern PR-eszközökkel dolgozó és a médiumok által közkedvelt üdvöskék, akikhez képest Páral változatos és elmélyülten filozofáló gondolkodónak nevezhetõ, és akik a könyvek és gondolatok sorozatgyártásának idejéhez alkalmazkodva csupán az egyre unalmasabb tematikával és az ennél is egysíkúbb, felszínesebb mögöttes tartalommal képesek meglepni az olvasókat. és ebben a kettészakadásban nincs senki, aki birtokában lenne a minden egy tudásának, aki látná és láttatná azokat a mi egyre mélyebbre merülõ gyöngyeinket... hrabal tehát népszerû marad. egyelõre, mint az utolsó klasszikus, késõbb pedig, reméljük, mint a cseh prózairodalom legnemesebb vonulatának XX. század végi képviselõje. és ez mégiscsak valami. Már életében is csak nagyon kevesen voltak, akik nem csupán íróként, de emberként is közelebbrõl ismerhették a Mestert. Öregkorában mogorva, magának való, zárkózott alak volt, aki már csak az õ túlságosan zajos magányában, érezte jól magát. A kocsmában, e különös, dülöngélõ részegek útjába és a már-már magánlaksértéssel egyenértékû bámuló szemek kereszttüzébe épített elefántcsonttoronyban. Annyit mindenesetre tudunk hrabalról, hogy egész életében megvoltak a maga elefántcsonttornyai: kezdetben a polnái, majd a nymburki sörgyár, aztán az ötvenes évektõl a libeňi Örökkévalóság gátja. Amikor végre, kissé megkésve, szélesebb körben ismertté lett, a toronyból való kilépés kellemes esztendei nem tartottak soká, és elsõsorban a titkosrendõrség zaklatása elõl a Kerskóban vett hétvégi házába menekült. ezen túl már jószerivel csak az Arany Tigris sörözõ és néhány más kocsma jelentett neki valamit, a többi hely a sokolníkyi panellakás, a külföldi meghívások vagy a kerek születésnapok házimurijai inkább csak kellemetlen vagy szükségszerû mellékállomások voltak a számára. ha így nézzük, nem is volt olyan kacskaringós ez az emberi mértékkel hosszúnak mondható út: a törzshelyeket tekintve össze sem hasonlítható a Túlságosan zajos magányban olvasható nagy szlalom kocsmáinak számával... A sörgyárakból az Örökkévalóság gátjának nyüzsgése, onnan Kersko igazi, végül pedig az Arany Tigris zajos magánya. A közös pontok, a külsõ szemlélõ számára is jól látható gyöngyszemek, amelyekbõl e sajátos élet lánca összefûzhetõ, mindenütt a kocsmák, amelyekben olyan jó várni a halálra, és ahol csak azok halnak meg, akik az istenek kiválasztottjai. nehéz nem kihallani ezekbõl a mondattöredékekbõl hrabal végsõ kívánságát, amely 1234