GONDA János: A populáris zene antológiája

Átírás

1 GONDA János: A populáris zene antológiája IFJÚSÁGI ZENE ÉS ISKOLA A zeneiskolai oktatás és az általános iskolai ének-zene tanítás néhány ritka kivételtől eltekintve a kompozíciós muzsikán és népzenén kívül eső műfajokkal hagyományosan nem foglalkozik. Ugyanakkor az úgynevezett ifjúsági populáris zene az egész világon elterjedt, hihetetlen tömegek, száz és százmilliók lelkesednek érte. Egy különös, tipikusan XX. századi, a zene történetében eleddig példátlan jelenséggel állunk szemben, melynek elsősorban társadalmi és lélektani okai vannak. Észre kell venni: a fiatalság a maga módján reagált mindarra, ami századunkban végbement, s a maga módján reagál jelenleg is civilizációnk nem éppen reménykeltő helyzetére. A sokféle magatartás-reakció különösen szembetűnő a tiltakozás, a lázadás, a felnőttek világától való elfordulás. Vannak, akik szerint közvetít a rádió, televízió éppen elég pop-, rockzenét, hallgatnak a fiatalok koncerten, lemezen, kazettán éppen elég kommersz produkciói, legalább az intézményes zeneoktatás ne álljon be a sorba, hanem foglalkozzék azzal, amire hivatott, vagyis valódi művészetekkel, értékes alkotásokkal. Csak-hogy a populáris zene iskolai diszkriminációja két szempontból rendkívül káros. Egyfelől a pedagógia ezen a téren lemond mindenfajta zenei nevelésről, ízlésformálásról. Másfelől szembeállítja az ifjúságot az iskolával, hiszen az utóbbi éppen azt a zenét rekeszti ki, melyet a fiatalok közül igen sokan a leginkább a sajátjuknak éreznek. A következményekkel nem szükséges foglalkozni, azok mindannyiunk előtt ismertek. Hosszú ideje hangoztatom: alapjaiban elhibázott stratégia ez, függetlenül attól, hogy egy tanár kedveli, elfogadja avagy kifejezetten idegenkedik ettől a világtól. Az idegenkedés természetesen lehet nagyon is indokolt, hiszen valóban sok a kommersz, dilettáns, néha még alantas indulatokat is gerjesztő megnyilvánulás. Csakhogy minden műfajban így a rock-, pop-, folk-, countryzenében is! akadnak kitűnő, értékes vagy legalábbis feltűnően professzionális produkciók, olyan pozitívumok és értékek, melyekre érdemes lenne a fiatalok figyelmet felhívni. Vajon kinek a feladata ez, ha nem a tanáré? Szembe kell nézni végre a tényekkel. Ha egy elburjánzó folyamat ilyen méretűvé válik, ha ennyi a káros mellékhatása, akkor nem elegendő degradáló közhelyeket szajkózni, amilyen például a zenei környezetszennyezés, hanem érdemben is tenni kell valamit, még ha a dolgok azonnal nem is fordulnak jobbra. Mindezért állítottam össze a mellékeli, három kazettából álló zenei anyagot, amely közel másfél száz darabot többségében részletet tartalmaz. Akadnak kifejezetten artisztikus, helyenként bámulatosan érdekes darabok, mások inkább szakmai vagy stiláris szempontból tanulságosak, de meggyőződésem: értéktelen, selejtes példa egyetlenegy sincsen. Vitathatatlan, hogy a jazzben a művészi, a rockban a kommerciális vonások az erősebbek ez a különbség a példatár belső arányaiban is kifejezésre jut. Ez azonban nem jeleni kategorikus műfaji értékrendet. Komolyabban kellene venni azt a gyakran hangoztatott megállapítást, amely szerint a műfajok egységesen nem minősíthetők, s hogy a műfajok szerinti értékrend önmagában is képtelenség. Ami a példákat illeti, a gyakran ritkaságszámba menő darabokat bizony nehéz szívvel rövidítettem meg, kevertem le. Ez volt azonban az ára annak, hogy stilárisan átfogó, viszonylag teljes képet bemutató anyag jöhessen létre. A célom ugyanis kettős volt. Olyan darabokai kívántam összeválogatni, amelyek egyrészt felkeltik a fiatalok érdeklődését, másrészt a pedagógust megfelelően eligazítják a populáris műfajok fejlődéséről, kölcsönhatásairól, a különböző irányzatok stílusjegyeiről. Az utóbbi célt szolgálja a kivételekhez szorosan kapcsolódó jegyzetanyag is, melyet kifejezetten a nyitott, jószándékú, de ebben a világban járatlan tanárok számára készítettem. A jegyzetek, kommentárok a fontosabb tudnivalókat, zenei sajátosságokat tartalmazzák, valamint a példák forrásait, ha számomra hozzáférhetők voltak. Remélem, hogy mindezek ismeretében a kollégák akkor sem érzik feszélyezve magukat, ha tanítványaik egy-egy ismeretlen kazettával állítanak be, véleményüket kérve. A megítélés szempontjai (dallam, szöveg, prozódia, harmonizáció, ritmika, improvizáció, hangszerelés, közös játék, forma, hangzási arányok stb.) nagyjából mindig azonosak, de hogy

2 mindezek hogyan értékelendők egy adott stílusban, ahhoz bizonyos rálátás, műfaji ismeret és összehasonlítási alap szükséges. A szóbanforgó anyag terjesztését a Fővárosi Pedagógiai Intézet vállalta, elvben tehát nemsokára valamennyi magyar általános és zeneiskola megkaphatja, ha igényt tart rá. Kényszeríteni ilyesmire persze senkit sem lehet, nem is szabad. De igen sokan vannak tisztában vele, hogy égetően fontos és sürgős ügyről van szó, ami elválaszthatatlan az általános zenei neveléstől. Természetesen szó sincs a zeneiskola vagy az általános iskolai énekzene tanítás könnyűzenésítéséről, a tananyag felhígításáról. Ha a tanár hajlandó felvállalni ezt az ügyet, ha hajlandó vele minimális mértékben, évente néhány alkalommal foglalkozni, az elsősorban gesztusértékű tett. Bizonyára sokan veszik majd az anyag feldolgozásához szükséges fáradtságot, s megtalálják a megfelelő tanítási időt is. Aki pedig fel tudja mutatni ennek a világnak az értékeit, attól a fiatalok minden bizonnyal a dilettáns, primitív zenei megnyilvánulások kritikáját is inkább elfogadják. Könnyű belátni, hogy mindez áttételesen a műzene tanítását is kedvezően befolyásolhatja. A POPULÁRIS ZENE MŰFAJAI A műfaji besorolásokkal és meghatározásokkal általában csínján kell bánni: a zene élő gyakorlata nem tűri a merev kategóriákat. Az ilyen jellegű, alapvető tájékozódást elősegítő áttekintésben mégsem nélkülözhetők, de megjegyzem, hogy a kép vázlatos és a meghatározások rugalmasan értendők. Korunk populáris zenéje jelentősen különbözik az előzőkétől. Régebben de még a múlt században is Európa nemcsak a kompozíciós zene központja volt, hanem a népszerű táncok (például a keringő, polka, galopp) is itt keletkeztek. Ebben a században viszont a kialakulás színtere Amerikába tevődött át. Az Újvilágba bevándorló európaiak magukkal vitték saját kultúrájukat, zenei örökségüket, vallásos és világi népzenéjüket, valamint műzenéjüket, vagyis mindezt, amit otthon hallottak, játszottak és énekeltek. Hasonló volt a helyzet az Amerikába hurcolt afrikai négerekkel is, akik egyfelől mindvégig megőrizték saját zenei hagyományaikat, másfelől az európai hatások alól sem vonhatták ki magukat. Amerika tehát e tekintetben egy hatalmas kohóhoz hasonlítható, amelyben két másik földrész kultúrája, méghozzá rendkívül ellentétes szellemű kultúrája került kölcsönhatásba, később pedig ötvöződött egymással. így alakult ki az amerikai néger népzene, az afro-amerikai folklór, amely később, a XX. század populáris zenéjében is meghatározó szerepet töltött be. Minderre kitűnő példa a blues, amely nem afrikai és nem is európai eredetű, hanem éppen az említett szintézisfolyamat eredményeként alakult ki az észak-amerikai néger népzenében. A népies blues, a country és a bit city blues hangszerkíséretes vokális forma, amely mindig szólisztikus előadásban hangzik fel. Ebben a tekintetben tehát alapvetően elfér az afro-amerikai folklór legtöbb formájától. A blues a jazzben is fontos szerephez jut: itt azonban a strófikus szerkezetű dal periodikusan ismétlődő, többnyire instrumentális jellegű improvizációs sémává alakul át. Ezzel párhuzamosan mindinkább háttérbe szorul a blues eredeti, jellegzetesen nosztalgikus, szomorkás hangulata. (Így például a kifejezetten hangszeres boogie woogie-ban.) A jazzel érintkezésben, de attól mégis különállóan él tovább a népies, vokális blues-zene, s annak olyan populáris leágazása, mint a rhythm and blues, valamint az ötvenes években elterjedt rock and roll, amely azután a rock kialakulásában is fontos szerepet tölt be. Látható tehát, hogy az afroamerikai blues útja igen szerteágazó: sokféle műfajban, sokféle formában tűnik fel a populáris zene legkülönbözőbb területein. A blueséhez sokban hasonlít az amerikai néger vallásos zene helyzete. Az afro-amerikai folklór jellegzetességei intonációs sajátosságok, felhívás-válasz forma, lüktető ritmus itt is megtalálhatók. Vallásos zenéről lévén szó, különösen szembetűnő a jellegzetesen négeres, eksztatikus előadásmód. A tradicionális vallásos formák általában kollektív előadásban hangzanak fel, a betetőzést jelentő spirituálé viszont kifejezetten szólisztikus dal. A blueshoz hasonlóan az idők folyamán a vallásos zenében is megjelennek a különböző populáris rokon formák: a fesztiválokon, a koncerteken szereplő soul- és gospel-együttesek jelentős része a populáris zene

3 világához áll közelebb. S ne feledkezzünk meg a koncert-spirituáléról, valamint egyes, afroamerikai stílusú kórusok megkomponált darabjairól sem. Ez a fajta zene többnyire a hangversenytermekben csendül fel: csiszoltsága és rögzítettsége miatt inkább a műzene, mint a népies vagy a populáris muzsika kategóriájába tartozik. Sok minden járult hozzá a jazz kialakulásához többek között a ragtime és az archaikus New Orleans-i indulózene de a leg-fontosabb előzményt az afro-amerikai folklór jelenti. Némi egyszerűsítéssel azt lehelne mondani, hogy a jazz a vokális afro-amerikai népzene instrumentális folytatása. Tágabb értelemben műfaj, pontosabb meghatározással inkább előadási gyakorlat. Jómagam régóta úgy vélem: a jazz századunk magasrendű improvizációi művészete: öntörvényű, szuverén zenei megnyilatkozás. De éppen mert rendkívül nyitott, rögtönzéses forma, a századnak szinte valamennyi jelentős zenei törekvése, irányzata megjelenik, tükröződik benne. A rendkívül szerteágazó műfajban három alapvető tendencia érvényesül. A dixieland, a swing stílusú jazz és a ma divatos fúziós zene (jazz-rock, funky, new wave stb.) a populáris műfajokkal tart kapcsolatot. A klasszikus jazz, valamint a bebop-elemeket alkalmazó és továbbfejlesztő modern, swinges main stream, vagyis fő áramlata jazz máshová kevésbé kötődő, szuverén zenei világ. Végül a harmadik tendenciát a kortárs zene felé közelítő, esetenként azzal szinte összeolvadó avantgarde, experimentális jazz képviseli, amelyet újabban szabad zenének vagy kortárs jazznek is neveznek. Az észak-amerikai népies zene két pólusa az afro-amerikai folklór, illetve a fehér bevándorlók népzenei hagyományából kialakult country-muzsika. Az előbbi keletkezési helye az Egyesült Államok délvidéke, az utóbbié inkább a nyugati partvidék bár mindenütt elterjedt, népszerű műfaj. A country-zene pontosabb körülhatárolással country and westernnek is nevezik központja a Tennessee állambeli Nashville, leghíresebb, nálunk is közismert előadója Johnny Cash. Ebben a műfajban a népies és a populáris elemek alig választhatók el egymástól. Két fő irányzata közül talán a bluegrass áll közelebb a folklór hagyományokhoz, míg a másik irányzat, a hillbilly rendkívül eklektikus, népies szórakoztató zene. A rock and roll és a blues mellett a country-muzsika is jelentősen hatott a rock kialakulására, ami mutatja, hogy ez utóbbi, az eddig említett populáris műfajokhoz hasonlóan, szintén jellegzetes szintézisforma. Az ötvenes években feltűnő, majd viharos gyorsasággal világszerte elterjedő rock-zene sajátossága az, hogy kifejezetten ifjúsági műfaj, melynek jól kiérezhető társadalmi töltete az átlagosnál markánsabb és egyértelműbb. A kialakulás időpontja persze nem véletlen. Ez a csalódottság évtizede, ekkorra derül ki, hogy a II. világháború se oldotta meg az alapvető politikai, gazdasági és társadalmi problémákat, a hőn óhajtott béke helyett mindenütt lábra kap a hidegháborús hisztéria, s egyre élesebben rajzolódnak ki a fogyasztói társadalom árnyoldalai is. Az ifjúsági szubkultúrákban sokféle formában jut kifejezésre a felnőttek értékrendjével való szembefordulás: másfajta gondolkodás, másfajta eszmények, másfajta magatartás és öltözködés. Jellemző az ebben az időben népszerűvé vált underground jelző is: 30 felett senkiben se bízzál... Mindjárt a kezdeti periódusban azonban lényeges különbségek is mutatkoznak az ifjúsági zenében. Az élesen lázadó, helyenként agresszív, szinte barbárnak ható megnyilvánulások mellett ott van a hagyományos zenei ideálokat inkább megtartó, mérsékeltebb irányzat, melyben a szembefordulás gúnyos, ironikus hangvételben jut kifejezésre. Az előbbi irányzatot a Rolling Stones indítja el, majd folytatásra talál a hard rockban, a heavy metal különböző változataiban és az underground törekvésekben. Az utóbbi magatartást és zeneiséget a Beatles képviseli a legpregnánsabban. A jazzhez hasonlóan egy idő után itt is megjelennek az artisztikus, progresszív és experimentális törekvések (art-rock, pszichedelikus rock stb.). S ami talán a leginkább paradox és egyben groteszk jelenség a rock világában, az a lázadás, a szembenállás kommerszializálódása. A fogyasztói társadalom ugyanis még a saját maga elleni lázadásból is képes üzletet csinálni. Amikor az ifjúsági zenéről tömegméretei révén kiderül, hogy kelendő árucikk, megváltozik az alapvető hangvétel is: a lázadás polgárpukkasztássá mérséklődik, a tiltakozás ereje és tisztasága pedig megfakul. Eközben persze új és új eszmék, irányzatok és együttesek jelentkeznek, síkra szállva a szórakoztatóipar üzleti szelleme ellen, a régi és új ideák megtisztulásáért...

4 Végül a populáris zene körébe sorolható a század első felében különösen közkedvelt társasági tánczene, amit újabban, az azóta elterjedt műfajoktól elválasztandó, hagyományos tánczenének is neveznek. A század elejétől egymás után gyorsan megjelenő és népszerűvé váló amerikai táncformák is az említett szintézis jegyében alakultak ki. Az afro-amerikai zene jellegzetességei közül főképp a lüktető ritmus hatása érvényesül az általában páros ütemű táncok egyenletes, negyedes vagy nyolcados pulzálásában, míg a dallam- és harmóniavilág a nyugati zenéhez áll közelebb. Mindez elsősorban az észak-amerikai táncokra (onestep, twostep, charleston, black boltom, foxtrott, slowfox, shimmy, később boogie woogie és rock and roll) vonatkozik. A páratlan metrum egyébként jóval ritkább: csak a boston, az angol keringő és az ebben a században is népszerű bécsi keringő 3/4-es ütemű. A dél-amerikai eredetű táncokban (tangó, rumba, szamba, cha-cha, bossa-nova stb.) viszont az ütemen belül mindenütt szerepel egy vagy több szinkópás hangsúly, ami megbontja az egyenletességet és megadja az adott forma latinos karakterét. Megváltozik a táncmozgás jellege, stílusa is. A terjedelmes báltermet felváltja az intim szórakozóhely: a szűk táncparketten pedig csak apró, csúszkálós vagy lépegetős mozgás lehetséges. A merev testtartást mindinkább felváltja a test dinamikus, aktív mozgása. A vonaglóhullámzó testmozgás, ami például különösen jellemző volt az ötvenes évek táncára, a twistre, egyértelműen afrikai eredetű. A hatvanas évtized elejétől a páros táncok kezdenek fellazulni. A pop- és rock-zene megjelenésével előtérbe kerül a csoportos mozgás, ami egyúttal nagyobb szabadsággal, egyéni mozgáskreációk elterjedésével jár együtt. Az egyébként egyáltalán nem szerencsés könnyűzene kifejezés talán a társasági tánczenére, az ahhoz kapcsolódó, de attól némiképp eltérő slágermuzsikára és a mai pop-zenére illik a leginkább. A populáris zenének ezek a legkönnyebb műfajai azt nyújtják, amire hivatottak: könnyed szórakoztatást, kikapcsolódást, a tánczene esetében a különböző táncmozgásokhoz szükséges zenei alapot. Ezen a téren kétségtelenül sok a giccs és az érzelgősség. De azért itt is óvnék mindenkit az általánosítástól. A nívós tánczenekarok játékában például van ötletesség és változatossal, sőt, néha improvizatív elemek is feltűnnek. Az etalont a negyvenes évek legjobb amerikai swinges tánczenekarai (Jimmy és Tommy Dorsey, Harry James, Glenn Miller, Billy May) jelentették. A két világháború közötti időszakban és az azt követő néhány esztendőben Magyarországon is működtek kitűnő együttesek és olyan, nem ritkán zeneakadémiai végzettségű muzsikusok, mint Buttola Ede, Chappy, Heinemann Sándor, Herrer Pál, Holéczy Ákos, Szamos Imre, Víg György, nem is szólva a jazzes stílusú remek zongoristákról: Solymossy Luluról, Szabó Józsefről, Vécsey Ernőről. Ugyanakkor az énekelt táncdal, a slágerzene jóval egysíkúbb: mindig is több volt benne az előre kiszámítható, gyakran visszatérő, elkoptatott fordulat. Gyűjteményünkben a hagyományos tánczene kivételével az itt említett valamennyi populáris műfajra található példa, persze nem azonos arányban. A soron következő jegyzetekben, elemzésekben, stílusútmutatókban megtalálhatók a műfajokra és példákra vonatkozó fontosabb tudnivalók, azok a szempontok és sajátosságok, melyekre érdemes külön és felhívni a fiatalok figyelmét. A hagyományos tánc- és slágerzenét azért hagytam el, mert ezt a fajta zenét tapasztalatom szerint a mai fiatalok már elég távolállónak érzik műfaji diszkriminációról tehát ez esetben sincs szó. A példák nagyobb része a jazz és az afro-amerikai zene világából való. Kétség sem fér hozzá, hogy a populáris műfajok köréből a jazz kínálja a legtöbb értéket. Egyáltalán, populáris műfaj-e a jazz? Látni fogjuk, hogy egyértelmű válasz nem adható a kérdésre. Véleményem szerint a szórakoztató jazz, például a fúziós zene populáris, míg az artisztikus törekvések például a klasszicista, kompozíciós és kortárs jazz nem sorolható ebbe a kategóriába. A műfajokról azonban csak a maguk teljességében kaphatunk hiteles képet, tehát helytelen lenne a jazznek vagy a rocknak az utóbbinak is vannak artisztikus törekvései! éppen a legértékesebb megnyilvánulásait e helyütt mellőzni. Felvetődhet az a kérdés is, hogy nem túlméretezett-e az amerikai jazz-anyag a többi kontinens jazzművészetét reprezentáló példák számához képest. Hiszen a műfaj ma már az egész világon elterjedt, sok ország büszkélkedhet önálló jazzművészettel, önálló nemzeti irányzatokká. Ez a gyűjtemény azonban elsősorban a populáris műfajok fejlődéstörténetét demonstrálja, azoknak a felvételeknek a bemutatásához nyújt

5 segítséget, amelyekről az idők folyamán bebizonyosodott, hogy jelentősek, s művészi vagy történeti értékkel bírnak. A jazz, mint önálló előadási gyakorlat Amerikában született meg, ott bontakozott ki, a meghatározó stílusok, irányzatok mindmáig ott alakultak ki, onnét terjedtek el. Az alapvető értékek tehát ide kapcsolódnak. Az Amerikán kívüli jazzből, az integrációs törekvésekből, nem utolsósorban pedig a magyar jazzből meg kell elégednünk néhány fontos és jellegzetes példával, amelyek az alapvető tendenciákat kívánják bemutatni. Hasonló meggondolások alapján nem szerepel a rock-anyagban több mai, divatos felvétel. Jól tudom, hogy miért rajonganak manapság a fiatalok. Amit azonban ma felmagasztalnak, azt néhány év múlva érdektelennek minősíthetik. Az én célom az ízlésnevelés és nem az ízlés kiszolgálása. Éppen ezért itt is az alapvető tendenciák, a fejlődési folyamatok és az analóg zenei jelenségek bemutatására, a történeti értékek kiválogatására törekedtem. Ráadásul úgy vélem, hogy a történeti felvételekhez jóval nehezebb hozzáférni, mint a maiakhoz. Mindez persze a magam álláspontja, amit nem kívánok másokra erőltetni. Döntse el maga a tanár, hogy mivel egészíti ki a gyűjteményt, mit hagy cl belőle, vagy hogyan csoportosítja, rendezi át az anyagot. Ha az alap megvan, a tanár bizonyára kedvet is kap hozzá, hogy a maga elképzelése szerint, az esetleges kéréseknek vagy kérdéseknek megfelelően kibővítse, továbbfejlessze a gyűjteményt. Ami pedig a jegyzeteket illeti, ha valaki hosszúnak vagy bonyolultnak tartana egy-egy elemzést, kommentárt, tetszése szerint mellőzheti vagy átalakíthatja azt, esetleg kiszűrhet belőle néhány fontosabb gondolatot. A rövidítés, az egyszerűsítés ha szükségesnek látszik a tanár joga és kötelessége. A sokból mindig elvehető valamennyi, a kevéshez viszont nehezebb hozzáadni.