Homeopátia -- a művészi gyógyítás

Átírás

1 Bóna László Homeopátia -- a művészi gyógyítás A homeopátia radikálisan új és radikálisan ősi kísérlet a gyógyítás tudományos és művészi, tudományos és hitbéli vonásainak egyesítésére. Hasonló a hasonló által gyógyíttatik. Similia Similibus Curentur Már Hippokratész leírta, hogy egy betegséget kétféleképpen lehet gyógyítani: vagy a baj ellenszerével, vagy a tünetekhez hasonló szerrel. Az orvoslásnak csak az ellenszereken alapuló szemlélete terjedt el a tudomány története során. A hasonlóságra alapozott gyógyítás elfelejtődött, vagy csak mint lappangó, titkos, nem hivatalos, pogány gyógymód élt tovább, melyről az önmagát tudományosnak nevező orvoslás nem vett tudomást, vagy mágiának, babonaságnak nevezte. Az 1700-as évek vége felé egy gyógyszerészetet is kitanult orvos, Samuel Hahnemann Erdélyben súlyos maláriát kapott, de szerencsésen felépült belőle. Majd korának gyógyszerkönyveit lapozgatva úgy érezte, hogy semmiféle kielégítő választ sem kap arra, hogy vajon a kínafa kérge, vagyis a kinin milyen hatásánál fogva képes gyógyítani a maláriát. Sőt mi több, nemhogy nem kapott érvényes választ, hanem úgy érezte, hogy tudományosnak látszó, ámde teljesen megalapozatlan nézetekkel találkozik a kinin emésztésre gyakorolt hatásával kapcsolatban. A korának orvoslásából -- mely szerinte nem terjedt tovább az érvágásnál -- amúgy is kiábrándult orvos, hogy saját sejtését igazolja, bevett egy adag kinint, immár gyógyultan. Az történt vele, amire titkon számított, a kinin hatására a malária pontos tünetképe jelent meg rajta, és a betegség enyhített formában ugyan, de lezajlott a maga természetes útján a teljes gyógyulásig. Hahnemann ezek után sok-sok, kezdetben saját magán és családján, feleségén és népes számú gyermekén végzett gyógyszerkísérlet során kidolgozta a hasonlóság elvére alapozható gyógyítás tudományos rendszerét, melyet homeopátiának nevezett el, a görög hasonló (homöo) és szenvedés (patosz) szavak összetételeként. Egész gyógyítási rendszere arra a megtagadott, babonaságnak, mágiának tartott, a tudományból száműzött gondolatnak a teljes kísérleti, empirikus végiggondolása, miszerint egy betegséget nemcsak ellenszerével lehet gyógyítani, hanem az a gyógyszer is képes egy beteget meggyógyítani, ami egy egészségeset megbetegít. Pontosabban, amilyen tüneteket kivált egy adott növényből készült gyógyszer egy egészséges emberen, ugyanolyan tünetek meggyógyítására lesz képes egy beteg esetében. Hahnemann sorba vett néhány növényt, melynek hatását az ő korában nagyjából ismerték. Vette például az erősen mérgező nadragulyát, a belladonnát, és bevette, majd másokkal is bevetette, hogy a kiváltott hatás összképét minél jobban megfigyelhesse. A tüneteket, melyeket a növény kipréselt leve okozott, pontosan lejegyezte. Magas láza lett, teste görcsökbe rándult, látomásai támadtak, erős, félelmetes álmok, a teste száraz lett, forró, kipirult, szinte égő vörös, torka fájt, mintha tüzet nyelt volna. Ha Hahnemannt beteghez hívták, akkor pontosan kikérdezte a beteget, hogy mit érez, és megfigyelte, hogy a beteg hogyan néz ki, milyen állapotban van, hogy tudja, milyen gyógyszer által kiváltott állapothoz lehet a leginkább hasonlítani a beteg állapotát. Ha a beteg teste forró volt, száraz, szinte égetett a bőre, esetleg fájt a torka is, az is vörösen izzott, magas láza volt, esetleg teste görcsbe rándult, szeme fennakadt, látomásokról számolt be, furcsa ijesztő álmokról, akkor habozás nélkül belladonnát adott neki, és a beteg meggyógyult." 1

2 Ami nagy mennyiségben mérgező, az kis mennyiségben gyógyszer." Ezt az elvet Paracelsus hangoztatta, akit bízvást nevezhetünk Hahnemann szellemi elődjének. Hahnemann hamar rájött arra, hogy ahhoz, hogy egy adott növényi vagy ásványi anyag által kiváltott tüneteket vizsgálja, nem kell feltétlenül erős adagot, vagyis nagy mennyiséget bevenni, mert akkor túl hevesek lesznek a kiváltott tünetek. Hahnemann hígítani kezdte a kipréselt növényi leveket, és cukorral keverni az oldhatatlan ásványi anyagokat. Azt tapasztalta, hogy a szerek hígításával a gyógyhatás nemhogy nem csökken, hanem egyenesen nő. Ha már egyszer elkezdte a kiindulási anyagokat hígítani, akkor ésszerűen merült fel a kérdés, hogy meddig hígítsa azokat. Vett egy cseppet a kiindulási anyagból, a növényi présléből, és tett hozzá tíz csepp vizet. Később egy csepp növényi léhez száz csepp vizet. Az így nyert gyógyszer is hatásos volt. Majd ebből az oldatból is vett egy cseppet és újra felöntötte kezdetben tíz, később már száz csepp vízzel. Majd újra ebből is egy cseppet és megint száz csepp vizet. Minden hígítási fázisban azt tapasztalta, hogy a gyógyhatás nemhogy nem csökken, hanem a hígítási mérték arányában egyre fokozódik. Egyre nagyobb hígításokkal gyógyított. Rendkívüli eredményességgel. Meg tudott birkózni korának legnagyobb járványaival is, a kolerával, a tífusszal. Legnagyobb eredményeit később már a kétszázszor százszorosára hígított szerekkel érte el, sőt élete végén már ötvenezerszeresére hígított szerekkel is gyógyított, és azt írta ezekről, hogy megtalálta azt a gyógyszert, amivel már teljesen elégedett lehet. Nem tudjuk, hogy vajon mi vezethette rá Hahnemannt arra, hogy ne csak hígítsa a szereket, hanem minden hígítási fázisban össze is rázza. Vannak persze legendák erre nézve. Egy távolabb lakó betegnél, akinek ugyanolyan tünetei voltak, mint egy közelebb lakónak, ugyanaz a gyógyszer jobban hatott. Talán elgondolkodhatott, mi lehet a különbség a távolabbi beteg és a közelebbi között. Lehet, hogy a gyógyszer hatását fokozza az út, a szekér rázkódása? Nem biztos, hogy így történt, minden tudományos felfedezés megszüli a maga mítoszait. Tény azonban az, hogy a gyógyanyagok hatását Hahnemann a szerek készítése közben rázogatással kezdte fokozni, és ugyanolyan tapasztalatai lettek, mint a hígítási fázisoknál, azaz minél több rázást tett bele az anyagba, annál erősebben hatott. A gyógyszerkészítésnek ezt az új, általa felfedezett eljárását, az anyagok nagymértékű hígítását és a hígítási fázisok között az anyag többszöri felrázását nevezte a gyógyszerek "dinamizálásának" vagy más néven "potenciálásnak". Persze nem csupán azt tapasztalta, hogy minél jobban hígít egy szert, annál erősebb a hatása, hanem azt is, hogy nem csupán erősebb, hanem más minőségű is, vagyis minél jobban hígított szert vesz be egy beteg, annál több lelki, pszichés, mentális tünetet tapasztalni nála. Minél anyagszerűbb, vagyis töményebb egy oldat, annál jobban hat fizikai, testi síkon, gyorsan és közvetlenül. Minél inkább hígított, annál inkább hat a lelkiállapotra, a gondolkodásmódra, a személyiség lelki dimenzióira. Hahnemann élete során egyre inkább azt tapasztalta -- ami az ő korában az egyik legnagyobb újdonságnak tartható felfedezés volt, és amely szervesen következett a hígítási elv napi gyakorlati tapasztalataiból --, hogy minden betegség gyökere az ember mentális szférájában van, a testi baj csak manifesztációja egy lelki történésnek, egy gondolkodásmódnak, egy életszemléletnek. Persze nem mindent csak lelki úton kell meggyógyítani, tudni kell a testet is azonnal egészséges állapotba hozni, ha erre van a legsürgetőbb szükség, de Hahnemann tudta, hogy az ún. krónikus betegségeknél, vagyis az időben lassan kialakuló, mély gyökerű nyavalyáknál kizárólag a beteg mentális szférájában keresendő a baj oka, így csakis annak harmonizálásával lehet tartósan az egészségét visszaadni. Élete késői szakaszában arra is rájött, hogy bizonyos nagy hígítású, vagyis ahogy ő nevezte; "nagy potenciájú" szerekhez egy-egy jól 2

3 körvonalazható emberi alkat is tartozik, amely ha megkapja a számára jól kiválasztott ún. "alkati szerét", akkor ez a szer az adott beteg mentális szféráját, szellemiségét, öngyógyító erejét olyan mértékben képes aktivizálni, hogy gyakorlatilag konkrét fizikai tüneteitől függetlenül bármilyen helyi fizikai, testi problémáját is képes meggyógyítani. Gyógyító információ A homeopátia "igazságai" közül mindenkor az egyik "legmegemészthetetlenebb" állításnak tűnik az a tapasztalati tény, hogy ha egy kiindulási anyagot, például egy növény kivonatát, levét hígítjuk, akkor annál erősebb és mélyebb hatást érünk el, minél nagyobb fokú a hígítás. A tízszeresére történő hígítási sorozatban a 23. lépésnél az oldatban vegyileg a legcsekélyebb jele sem mutatható ki a kiindulási anyag létezésének. Vagyis gyakorlatilag a hordozó anyagon, a vízen kívül nincs benne "semmi" más. Csak a kiindulási anyag "információja", "rezgése", "lenyomata", "éterikus állapota" -- sorolhatnánk a különböző irányokból, tudományos vagy ezoterikus irányból érkező értelmezéseket arra, hogy mégis mi az a maradék a hordozó vízben, alkoholban, tejcukorban, ami gyógyít. Léteznek ma már olyan tudományos kísérletsorozatok, amelyek a homeopátia hígítási törvényeit igazolni képesek. Mindezek a kísérletek persze elvezetnek a kvantumfizika, a kibernetika területére, és a vízben maradó anyag lenyomatát az anyag információjának, energiamezejének, elektromágneses rezgésének nevezik. E szerint a homeopátiát az informatikai gyógyítás tudományának tartják, mely egy berögződött, túlhaladott mechanisztikus világkép helyett egy modern, hálózatszemléletű látásmódot követel meg a tudománytól, mely elfogadja az anyag energia-eredetét, a kauzális logika helyett pedig összefüggésrendszerek hálózatára épülő gondolkodásmódot. Tudományos kísérletek is határozottan képesek bizonyítani azt, hogy az anyag anyagtalanul is képes működni, sőt, ebben a formájában eddig ismeretlen hatásmechanizmusokra is képes. Hahnemann ezt a hatásmechanizmust a szereknek az "életerőre" gyakorolt hatásának nevezte. "Az ember egészséges állapotában az anyagtalan életelv működteti a fizikai testet" -- írja. Egyik leghíresebb követője, a múlt században Amerikában élt James Tyler Kent az "életerő" kifejezés helyett inkább az "anyagtalan szubsztancia" fogalmának bevezetését tartja saját korszelleméhez megfelelőnek. Így folytatja Hahnemann gondolatmenetét A homeopátia filozófiája című, előadásaiból összeállított könyvében: "Manapság a haladó gondolkodók az anyag negyedik állapotáról, az anyagtalan szubsztanciáról beszélnek. Azt mondják, hogy az anyag szilárd, folyékony, légnemű és sugárzó formában létezik. A szubsztancia egyszerű formájában éppoly valóságos, mint az anyag a maga konkrét megnyilvánulásában."... "Egy materialista, ha konzekvens akar maradni az elveiben, akkor tagadnia kell egy szubsztanciális Isten létét, mivel az az energia, amiben ő hisz, az semmi, így tehát azt kell feltételeznie, hogy Isten nem létezik.... Érzékszervei segítségével az ember soha nem lesz képes bebizonyítani, hogy bármi is létezhet egy folyamatos, az adott dolgot működtető áramlás nélkül. Ha ez így van, akkor -- az anyagtalan világba átlépve -- miért fogadná el, hogy az energia az elsődleges? Az anyagtalan szubsztancia folyamatos tanulmányozása után belátható, hogy okunk van kijelenteni: az energia nem önmagától való, hanem egy hatékony szubsztancia, és olyan intelligencia áldása révén jött létre, amely maga is egy szubsztancia." Láthattuk, hogy a homeopaták minden fizikai tünetben megnyilvánuló betegség alapjának a mentális szférában bekövetkező változásokat tekintik. Eszerint mondhatjuk ezt úgy is, hogy a betegségek okai, vagyis a világban minden megbomlott harmónia oka az anyagtalan szubsztanciában, vagyis az élő organizmusokat láthatatlanul, "sugárzóan", áramlóan irányító, szabályozó életerőben keresendő. "A test nem mozog, nem gondolkodik, nem cselekszik anélkül -- folytatja Kent --, hogy az anyagtalan szubsztancia belső szintjei jelen ne lennének benne. Amikor a test elválik az őt jellemző anyagtalan szubsztanciától, akkor ez az áramlás megszűnik benne. Az anyagtalan szubsztanciától származó energia biztosítja a rendezettséget. Általa működnek jól a különböző életfunkciók, továbbá tőle függnek az egyes növények, ásványok arányai, öröklődési formái. Minden működés ennek köszönhető, általa maga az univerzum is rendezett marad." Rudolf Hauschka, aki szintén elkötelezett híve volt mind a homeopátiának, mind az antropozófiának (életművét három vaskos munkában foglalta össze: az Anyagtan, Táplálkozástan és Gyógyszertan, azaz a Substanzlehre, Ernahrungslehre, Heilmittellehre című kötetekben), növénykísérletekkel igyekezett bizonyítani az anyag elsődleges "szellemi" eredetét. Légmentesen lezárt üvegbura alatt tartott növényeknél figyelte meg, hogy holdtölte időszakában 0,54 százalékos súlygyarapodás, az újhold időszakában pedig 0,58 százalékos 3

4 súlycsökkenés észlelhető. "Itt tehát ritmikus időközökben anyag keletkezett, és azután ismét átment nem mérhető szellemi állapotba" -- vonja le következtetéseit ebből a kísérletből. "Magokból desztillált vízben sarjasztott növények elemzése kimutatta -- írja --, hogy ritmikus időközökben ásványi anyagok (kálium, kalcium, magnézium, szilícium, kén) jöttek bennük létre, azután ismét eltűntek. A lét tehát nem az anyagból származik, hanem a szellemi kozmosz hozza folyamatosan létre a látható világot, azután újra visszaalakítja immateriális formákká." Hauschka értelmezése szerint a növény az anyag szellemivé válásának és a szellem anyagban való megtestesülésének élő folyamatát mutatja, mintegy szemléletes képben alkotja meg az élet testi keletkezését és anyagtalanná oldódását. Az anyag szellemi eredetét persze Hahnemann is igyekezett közérthetően kifejezni, őszinte csodálkozásának adva hangot, hogy vajon korának "egyre több felvilágosult és mély gondolkodású emberfője", miért vonakodik attól, hogy felfogjon egy "nem anyagi erőt", miközben nap mint nap maga is tapasztalhatja működését. "Avagy egyikükkel sem fordult még elő, hogy anélkül, hogy valami hánytatószert ettek volna, pusztán valami undorító dolog látványától hánytak volna? Talán ez nem egy képzeletünkre ható dinamikus hatás?" -- kérdezi Hahnemann. Potenciáláskor egy anyagnak az anyagtalon szubsztanciába való juttatása zajlik, és a szernek ez az anyagtalan szubsztancialitása hat az emberi szervezetet irányító anyagtalan szubsztanciákra -- mondhatjuk Kent fogalmai szerint a homeopátiás szerek működési elvét. Hahnemann elutasít mindenféle olyan logikát, amely a homeopátiás szerek hatásmechanizmusának magyarázatába mégiscsak valamilyen anyagi hatóerő létét próbálja visszacsempészni. Tagadja annak a gondolkodásnak a helyességét, hogy úgy magyarázzuk, hogy mégiscsak anyagból anyagba átvitt atomok, molekulák közötti kapcsolatokon múlik a gyógyulás folyamata. "Ezeknek a magas potenciájú szereknek az egyéni csalhatatlan ereje nem anyagi atomjaiktól vagy fizikai tulajdonságaiktól függ" -- írja. "A gyógyszerek a gyógyító anyag legkisebb részecskéjének átvitele nélkül, dinamikusan hatnak a szervezetünkre. A legmegfelelőbben dinamizált szer legkisebb adagja -- amelyben parányi anyagi szubsztancia maradt csupán, és amely annyira kevés, hogy a legjobb matematikai koponyák számára is elképzelhetetlen és felfoghatatlan -- lényegesen nagyobb gyógyító erőt fejt ki, mint ugyanennek a szernek egy erős anyagi dózisa. Minden egyes parányi adag, mely szinte semmit sem tartalmaz, a belőle áradó és felszabaduló szellem jellegű gyógyító erőn kívül kizárólag saját dinamikai energiája által idéz elő olyan eredményeket, amelyeket még ugyanennek a szernek a legnagyobb materiális adagja sem képes előidézni... A nyers szubsztancia legnagyobb mértékben kiáradó és felszabaduló, láthatatlan energiája az, ami a parányi, impregnált globulusban vagy oldatban megtalálható. Ez a gyógyító erő -- bármilyen parányi is -- az élő szövettel kapcsolatba kerülve dinamikusan az egész szervezetre hat, a maga sajátos módján, a legkisebb anyagi részecske átadása nélkül, és a fokozatos dinamizálással hatóereje egyre inkább növekszik." Hahnemann sosem késlekedik, hogy abból, amit tapasztal a fizikai világ működéséről, filozófiai következtetéseket is tegyen, ugyanis mindezen eszmefuttatása után tömören összefoglalva megjegyzi: "Mindez az életet irányító szellemtermészetű életelven alapul." Kent gondolatmenete szervesen következik ebből. Ha a betegségek oka az anyagtalan szubsztanciában keresendő, akkor gyógyszereinket "azért potenciáljuk, hogy eljuthassunk azok anyagtalan szubsztanciáihoz, vagyis magának a szernek a természetéhez és minőségéhez. Egy szernek ahhoz, hogy homeopátiás szerré válhasson, minőségileg és létezésében is a betegség okához hasonlóvá kell válnia" -- írja Kent. Vagyis úgy látja, hogy a továbbiakban az anyagtalan szubsztanciákat kell tanulmányozni, hogy "elérhessünk a betegséget okozó energiák természetéhez"... "Természetesen ki fog derülni, hogy ez az egész dolog a patológia egy új rendszerének létrehozása felé mutat, ez lesz a homeopátia alapműve." "A növények az ember növénységére hatnak, az állatok az ember állatságára, a kövek az ember kőségére" -- írja Novalis. Valóban, nem pusztán a növények "éterteste", vagy 4

5 gyógyereje, vagy a bennük rejlő információ közelíthető meg a potenciálás eljárásával. Gyógyító erő, vagyis hibás működéseket kiigazító pozitív információ nyerhető potenciálással ásványi anyagokból, fémekből, állati testnedvekből, szervekből, szövetekből. Az arany, az ezüst, a kvarchomok, a tengeri só -- mind-mind alkalmas arra, hogy nagymértékben felhígítva, oldva és rendkívül sokszor rázogatva (vagy oldhatatlan anyagoknál, fémeknél, ásványoknál porrá zúzva, hosszú ideig dörzsölgetve és nagymértékben tejcukorral elkeverve) gyógyanyaggá váljon. Vagyis azt mondhatjuk, hogy elvileg minden a világon képes eljutni saját pozitív információkat tartalmazó állapotába. Minden potenciálható, dinamizálható. Minden elkeverhető vagy oldható olyan mértékben, hogy ő maga benne anyagszerűen, kimutathatóan, érzékelhetően eltűnik, és ebben az eltűnt formájában minden működésbe hozható valamilyen mechanikus behatásra, hosszas rázásra, dörzsölésre. Minden eljuthat önmagának valamilyen energetikai formájába, valamilyen tiszta információ-létébe, vagy éteri síkjára. És ebben az állapotában akkor pozitív hatású, ha annak, amire hat, ez az információ szükséges ahhoz, hogy a maga megbomlott harmóniáját helyreállítsa. Ilyen éteri állapotában képes gyógyítólag hatni állat is a növényre, növények egymásra, emberi anyag az állatra. Ilyen éterikus anyag képes meggyógyítani egy egész ökoszisztémát is, helyreállíthatja például egy tó élővilágának egységét. Ha minden a világon elvileg eljuttatható önmagának olyan állapotába, amelyben lehetősége van pozitív információt adni az ő információjára rászorultnak, akkor a homeopátia egy egyetemes éterikus kommunikáció tapasztalati tudománya. Annak tapasztalata, hogy az anyag sebezhető, de az anyagot mozgató energiaáramlás, információ harmonizálható. Összecseng ez mindazzal a mitikus történettel, teremtésmítosszal, amit az emberiség összes kulturális tradíciója egymástól függetlenül egyformán állít: tudniillik azzal, hogy a gonosz relatív, de a jóság abszolút. Gyógyító metafora A nagymértékű hígítások gyógyszerként való felhasználása még megragadható a tudomány eszközeivel, lehet mérésekre épülő vizsgálati módszereket modellálni erre. Valóban nehéz viszont elfogadni azt, hogy a hasonló miért gyógyítja a hasonlót, hogy ez nem mágia, nem hipnózis, nem valamilyen vallásos révület eredménye, nem placebóhatás, hanem működő természeti törvény. A "hasonlót a hasonlóval" elv működésekor az ember valóban a babonaság és a tudomány határán találja magát. Csaknem száz év telik el Hahnemann felfedezése után, mikor egy új, előretörő tudományág, az antropológia kutatásai megindulnak, és James G. Frazer, ennek a lendületes tudománynak egyik első nagy tudósa, híres összefoglaló, rendszerező igényű művében, Az Aranyágban -- persze Hahnemanntól teljesen függetlenül --, "homeopatikusnak" nevezi azokat az eljárásmódokat, melyeket az úgymond primitív népeknél gyűjtött, és amely eljárások a "hasonló hasonlót hoz létre" elvén alapulnak. Külön fejezetet szentel a hasonlósági, azaz homeopatikus elvre épülő mágikus eljárásoknak, céljaikat tekintve külön-külön rendszerezi a vadászat sikerességére irányuló, a növények termékenységére ható, az időjárást befolyásoló rituálékat, hiedelmeket, és a betegségeket elhárító vagy azokat gyógyító eljárásokat. "Franciaországban a perche-i parasztok rögeszméje szerint -- írja például Frazer -- a hosszú hányásrohamot az okozza, hogy a beteg gyomra kioldódott, és ezért lezuhant. Ennek megfelelően azért hívják el az»orvost«, hogy a gyomrot az eredeti helyére visszaakassza. Amikor ez meghallja a szimptómákat, a legképtelenebbül tekeregni kezd azzal a céllal, hogy saját gyomrát is kiakassza. Miután ez állítólag sikerül neki, újból tekergőzni kezd, fintorokat vág, s a beteg könnyebbséget érez. A tiszteletdíj öt frank. A dajak orvos pedig, ha beteghez hívják, lefekszik, és halottnak tetteti magát. Hullaként bánnak vele, gyékénybe göngyölik, kiviszik a házból, és a földre fektetik. Körülbelül egy óra múlva egy másik orvos kiszabadítja az álhalottat, életre kelti, úgy hiszik, hogy amint ez meggyógyult, a betegnek is meg kell gyógyulnia." Frazer nagy figyelmet szentel az utánzott állapotoknak, például a születés eljátszásának. Ha egy anya örökbe akar fogadni egy gyermeket, vagy akár egy érett szakállas férfiút, el kell játszaniuk a közösség előtt azt, amint az anya megszüli örökbefogadandó gyermekét, ami ettől az utánzásos színjátéktól vérségi kötelékké válik. Az utánzás, a hasonlóság alapján elvégzett rituálé nem pusztán a közösség hitvilágát, de jogi, igazságszolgáltatási rendszerét is szolgálja. (A születés utánzott eljátszása miért lenne primitívebb gondolat, mint a regressziós hipnózis, vagy a pszichoanalízis elmélete, amelyben a jelenre kihatással lévő múltbeli traumák újraélése teszi lehetővé az emlékek által okozott traumáktól való megszabadulást?) Az 5

6 utánzásos mágia alapelemei vannak jelen mind a mai napig a mai ember vallásos gyakorlatában is (az áldozásban például a bor a vér ivását, az ostya a testet helyettesíti), vagy az ítélkezés rendjében (lásd szembesítés, a bűntett újraelevenítése a bűnös által), vagy a hétköznapi élet sorsfordulóit kísérő mai szertartásokban (temetéseken, lakodalmakon, családi ünnepeken), nem beszélve a művészetekről, mindenekelőtt a színházról, amelynek legmélyebb gyökere nem más, mint az utánzásos mágia. Tudomány és mágia kettéválásának szép példáját írja le Frazer, amikor a szüléseknél alkalmazott homeopatikus szertartásokról ír: "Néhány borneói dajak törzsnél, ha egy nő vajúdik, varázslót hívnak, aki a kínlódó nőknek testi segítséget nyújt, megpróbálja racionális módon megkönnyíteni a szülést. Ugyanakkor egy másik varázsló a szülőszobán kívül azon fáradozik, hogy ugyanezt a célt olyan eszközökkel érje el, amelyeket teljesen irracionálisnak kell tekintenünk. Úgy tesz ugyanis, mintha ő lenne a várandós nő, a hasára helyezett és testére kendővel erősített kő a méhben levő magzatot jelképezi, a vajúdás tényleges színhelyén tartózkodó társa által kikiabált utasítások szerint ezt a feltételezett magzatot testén az igazi gyermek mozgásának utánzásával igazgatja mindaddig, míg a csecsemő meg nem születik." A példából jól látható Frazernek a modern tudomány megszületése pillanatában képviselt álláspontja: racionális, tehát elfogadható a testnek nyújtott fizikai segítség -- elfogadhatatlan, érthetetlen, fölösleges a lelki támasz, a részvéttel teljes, azonosulást igénylő együttlét. Hahnemann "ötlete", hogy a gyógyítás mechanizmusát a hasonlóság ősi, mágikus elvére kell alapozni, nagyban származik Paracelsustól. Paracelsus a természetben rejlő gyógyító erőket a teremtés isteni kinyilatkoztatásának vélte, egyfajta rejtett isteni erőt tulajdonított nekik. Paracelsus "még hitt" az egyes növények, ásványi anyagok szimbolikájában. A májat például azért gyógyítja az adott növény, mert sárga -- ő még gondolhatta ezt; aki ezt a gondolatot ma követné, menten sarlatánnak minősülne. Az egyes anyagok nála nem pusztán anyagi gyógyító hatásukat hordozták, hanem a teremtés elemeivel, alkimista szimbólumokkal való rokonságukat is. A só, a kén, a higany -- mind alkimista szimbólumok, a teremtésben megnyilvánuló egy és oszthatatlan életerő, teremtőerő valamely sajátos vonatkozásának jelképei. Egy középkori ember számára az egyes színek, a skála hangjai, a különböző fémek, elemek, ásványok, kristályok kiterjedt analógiarendszert alkottak, amelyben az egymáshoz rendelhető, egymással "hasonszerű" dolgok nem pusztán önmagukat képviselik, hanem a teljes egységes lét egy-egy aspektusát, vonatkozását, dimenzióját. A homeopátia hasonlóságelvének előzménye, ihletője, inspirációja Paracelsusnak az egyes növényekhez, ásványokhoz kötődő tana, az ún. szignatúratan, amely az adott természetes anyag által hordozott szellemiség szimbolikájából indul ki. A homeopátiának ez lehet az egyik legvitatottabb nézete, mely egyben a legközelebb áll a világ egyfajta költői, művészi látásához, így a gyógyításba olyan gyógyítói képességeket is bevon, mint az intuíció, az empátia, a világ metaforikus, szimbolikus látása, az analógiás, a mágikus gondolkodásmód. A csattanó maszlag (Stramonium) növénynek például szúrós termése van, mikor megérik, hangos csattanással pattan ki és messzire röpíti magából magjait. Az olyan ember, akin ez a növény fog segíteni -- persze homeopátiás gyógyszerként, potenciált formában, hiszen anyagi mivoltában rendkívül mérgező --, az magába zárkózó ember, a világ felé szúrós pillantásokat vet, ellenségnek véli a környezetét, de feszülten vár, félrevonul, aztán hirtelen váratlan dühkitörésekkel reagál. Az árnika (Arnica montana) szép sárga virágú növény, menekül az ember elől, magas hegyek lejtőin nő, de ha az ember ebbe a magasságba merészkedik, és a növény egyre több embert észlel maga körül, akkor feljebb húzódik a hegytető felé. Az az ember, akit valamilyen trauma ért, sebesülés, baleset vagy lelki megrázkódtatás, és azt kívánja, hogy békén hagyják, hozzá sem lehet nyúlni, meg sem lehet érinteni -- annak az embernek nagy bajában a homeopátiás árnika fog segíteni. Vagyis az árnika "tud" valamit, valamilyen őrá jellemző tudása van, amit meg lehet tőle szerezni, és közvetítő anyagba rejtve tárolni lehet, hogy mint tanítást, információt átadhassa annak, akinek épp erre a tudásra van szüksége. Nem pusztán arról lehet beszélni tehát a homeopátiás gyógyítás során, hogy egy növény által egészséges emberen kiváltott tünetképet kell megfeleltetni egy betegség tünetképével, ennél valójában többről, az egész 6

7 világot érintő mély, költői érzékelésről van szó, az ember lelki, fizikai, szellemi síkjainak egyetlen metaforikus képben való megragadásáról, amely hasonló lehet egy növényről, ásványról alkotható metaforikus képpel. Az előbbi példákat folytatva nem az a tanulság tehát, hogy valamilyen sérülésre, balesetre, traumára árnikát kell adni, hanem az, hogy az az ember, aki ezt a traumát elszenvedi, milyen fizikai, mentális állapotban van, vagyis hogyan éli meg a traumáját, és az, ahogyan megéli, mennyire azonos azzal a metaforával, amely az árnikára jellemző. Egy növény teljessége, képe kell, hogy hasonló legyen egy ember személyiségének, vagy akut állapotának teljességével. Még mindig a példánál maradva, azt a másik embert, akit valamilyen trauma ért, de nem kerüli az embereket, nem fekszik fájdalmas elesettségben, hanem minden erejét összeszedve uralkodni próbál a baján, megpróbál talpra állni, vonszolja magát, végezni akarja a kötelességeit a végsőkig, annak, noha esetleg ugyanaz a baleset érte, mint előző emberünket, inkább százszorszépre (Bellis perennis) lesz szüksége bajainak enyhítéséhez. A kertben nyírt szép pázsit fűszálai között számtalan százszorszép virágzik, és ha végigmegy rajtuk a fűnyíró, eltünteti őket mind egy szálig, pár nap múlva viszont már ugyanannyian vannak a fű között. A százszorszép és az elesettségében is erős, szívós, elpusztíthatatlan ember között lényegi hasonlóság van. Ezért képes a százszorszép a benne rejlő információt átadni neki. A homeopátia lényege tehát nem az, hogy az adott betegnek mi a betegsége, hanem az, hogy ki az az adott ember, akinek ez és ez a baja van. Lehet két betegnek ugyanaz a betegsége, mégis, ha másképp élik át, másféle állapotba kerülnek ettől, akkor különböző gyógyszer fogja megmutatni a gyógyuláshoz vezető információt az egyiknek is és a másiknak is. Vagyis -- ahogy mondják -- a homeopátia a legteljesebb mértékben individuális terápia. De nem pusztán egy növény vagy egy állat képével lehet analógiákat alkotni, és azokat egy állapotra vagy egy személyiségre vonatkoztatni, lehet egyes jelenségeket is. Mindenkinek ismerős például, hogy milyen állapotot okoz a méh csípése: a bőr vörösen ég, felduzzad, és ha az embert ezen a részen meleg éri, akkor a fájdalom fokozódik, ellenben ösztönösen is hideget kíván rá, mert az enyhíti. A méh mérgéből készült potenciált szerre (Apis mellifica) lehet szüksége tehát annak, akit a méh megcsíp, de annak is, akinek a testében, vagy bőrén ehhez a jelenséghez vagy érzéshez hasonló baja van. Jó lesz torokfájásra, ha a torok duzzadt, vörös, ég, de a beteg mégis hideget kíván rá inni. Olyan bőrkiütésre, amely vörös, duzzadt foltokkal jár, és a napon elviselhetetlenül fellobban, hideg víz alá merülve viszont elviselhető. Jó lesz ödémákban, akár a lábon, akár a szemen, sőt még fejfájásokban is alkalmazható lesz, ahol a fej forrónak tűnik, és olyan, mintha megnőtt volna, lüktet és feszül. A méhméreg gyógyszerként való adásában tehát nem az a szempont, hogy mire való, fejfájásra-e vagy bőrbajra, hanem az adott jelenség mögötti lényegi vonások megértése után ennek a valamilyen elvont metaforikus lényegnek a hasonlósága egy ilyen lényegű jelenséget kiváltó másikkal. Nem pusztán a jelenségeket, nemcsak a tüneteket kell tehát látni, hanem azt a mögöttük húzódó lényeget, ami az egyes jelenségeket összeköti. Azt, amit a tünetek saját lényegükről mondanak, miként a növény formája nyilatkoztatja ki nekünk, hogy mire való, a szignatúratan szerint. Például akinek kökörcsinre lehet szüksége (Pulsatilla), annak lényegében mindegy, mi baja, hasmenése van-e éppen vagy náthája, vagy a kedélyállapota hullámzik. A tünetek mögötti lényeg a változékonyság, amely analógiát teremt ennek az embernek a megnyilvánulásai között. Ha náthás, akkor orrváladéka hol sűrű, hol átlátszó. Ha hasmenése van, akkor széklete hol híg, vizes, hol sűrűbb, zöldes. Kedélye pedig olyan, hogy könnyen sír, és szinte rögtön könnyen nevet. Olyan, mint az áprilisi időjárás, amelyben a kökörcsin virágzik. A homeopata gyógyítónak tehát valahogy az egész világot az egyes jelenségek, jelek mögött meghúzódó belső, összetartozó lényegek, esszenciák, immanenciák világaként kell látnia. Ez teszi a gyógyítás művészévé. De egyben ez teszi őt a tudomány számára megragadhatatlanná. Ahol a szubjektív interpretáció teret nyer, ott a tudomány határt szab. Vannak homeopaták, akik a szignatúratan alapján dolgoznak, eszerint értik meg a beteget, és eszerint jegyzik meg az egyes gyógyanyagokat. Vannak, aki ezt teljesen elvetik, és csak a tapasztalati úton, gyógyszerkísérletekben eddig regisztrált, konkrét, kézzel fogható tünetek 7

8 rendszerét használják. Vannak, akik a homeopátia két évszázados múltja alatt összeszedett, rendszerezett tünetjegyzékek (Repertóriumok) és a betegek által elmondott, kivizsgált tünetek alapján számításokkal, matematikai precízséggel találják meg a megfelelő gyógyszert. Van, aki szinte kizárólag intuíció alapján, a beteg lényének, személyiségének rejtett központi magjára, életének, gondolkodásának "központi téveszméire", hiedelemrendszerére, világlátására, énképére koncentrálva érez rá a megfelelő gyógyszerre az egyes gyógyanyagokhoz kapcsolható, azokra jellemző esszenciális metaforák hasonlósága révén. A gyógyanyagok összegyűjtött leírásait tartalmazó homeopátiás gyógyszerkönyvek (Materia Medicák), leírják az egyes gyógyszerek által kiváltott tünetek rendszerét az ún. fej-láb séma alapján, vagyis az egyes testrészekhez, szervekhez, szervrendszerekhez köthető tünetegyütteseket. Vannak azonban olyanok is, amelyek az egyes gyógyszereknek csupán központi lényegét adják, a szer esszenciáját vagy magját. A homeopátia lényegéhez tartozik, hogy a beteg tüneteinek legjobban megfelelő "hasonszer" kiválasztásában a legkülönfélébb taktikák és stratégiák követhetők. A helyes választást a végeredmény, vagyis a beteg gyógyulása igazolja csupán. Ahogy egy neves mai osztrák homeopata mondta: "Hahnemanntól a hasonlósági szabály bevezetésének rendszerét örököltük. Ezt a szabályt több szinten bevethetjük, adhatunk kígyóméregből készült szert valakinek csak azért, mert a gyűrűjén kígyó van, vagy zebratejet, mert csíkos ruhában jelent meg. A hasonlósági szabálynak több szintje lehet, köztük irreleváns szintek is." Amire az idézett homeopata céloz, az nem más, mint a mágia és a tudományos, rendszerelvű gondolkodás megfelelő összhangjának megtalálása, annak a határnak az érzékeny megértése, ahol az analógiákban való gondolkodás valóban babona (vagyis irreleváns következtetéseket nyújt csupán), és ahol valódi, élő rejtett összefüggések láncolata látható akár intuíciók segítségével is. Valahol ugyanezek a művészet végső kérdései is, miként a szürrealisták mondják, a szürrealizmus nem más, mint az esernyő és a varrógép találkozása a boncasztalon -- vagyis a művészetnek az az alapkérdése, hogy két, egymástól távol eső asszociáció mezeje, egy azonosítás, egy hasonlóság, egy metafora meddig értelmes még, és mikor veszti értelmét. Művészet, orvostudomány, építészet, ácsmesterség vagy sütés-főzés, gyereknevelés, kereskedés -- minden emberi mesterség, hivatás, tevékenység, ha eljut saját legmélyebb értelméig, abban szövetséges, hogy a lét egészét a maga teljességében legyen képes megragadni. Mondhatjuk tehát, hogy a homeopátia egyszerre visszatérés valami ősi emberi tapasztalathoz, és egyben annak előkészítése egy modern tudományos világképbe illeszthető értelmezésre. Egyszerre volt az orvostudomány avantgárdja és visszatérés a gyógyítás ősi gyökereihez. Tiszta forrásban való újramerítkezés. A gyógyítás újabb egysége felé törekvés. Hiszen eredetileg a gyógyító, mint sámán, egyszerre orvos, pap és művész. A tudat tágításának mestere, aki képes a világot egységben látni, a beteg baját is a kozmosz egységéhez mérni, a sorsot az emberi sorshoz, a természet törvényeit az emberi élet törvényeihez. A homeopátia radikálisan új és radikálisan ősi kísérlet a gyógyítás tudományos és művészi, tudományos és hitbéli vonásainak egyesítésére. Persze mindez úgy tűnik, csak a tudomány számára nehezen elfogadható, hiszen a tudomány autonóm, önálló létét éppen a mágiáról való leválásának köszönheti. Az ember minden kultúrában, korban tudatosan megnevezve vagy öntudatlanul, titokban mindig használta azokat az erőket, amelyeket a hasonlósági mágia használ. A "hasonló hasonlót vonz" alapelvet használja a politikai propaganda, manipuláció, haditechnika, reklám marketing, arculattervezés, formatervezés. Használja az egész gazdasági világ, amikor egy banképület megjelenése pompát áraszt, gazdagságot, csupa üveg és márvány, benne minden fotocella, lézertechnika. Noha megjelenhetne szerényen, egyszerűen, puritánul, ez volna a logikusabb, 8

9 hiszen azt mutatná, hogy nem pazarolja magára a befektetők, betétesek pénzét. Nem költ fölösleges dolgokra, fényűzésre, valóban takarékosan, jól gazdálkodik tehát. Csakhogy jól tudják a bankárok, kereskedők, reklámszakemberek, hogy a világ a legalapvetőbb szférákban, a leganyagiabbakban, amelyektől élet vagy halál, életben maradás, életszínvonal, megélhetés függ, nem logikusan, hanem mágikusan működik. Vagyis az emberek nem oda viszik a pénzüket, ahol szerény a külső, hanem oda, ahol hivalkodó, vagyis a "pénz pénzt vonz". Tisztán homeopatikus működése ez a mágiának. Ami a létezés fenntartásában egzisztenciálisan a legalapvetőbb, az hasonlósági mágián alapul. Egykor az elejtendő vadat kellett barlangfalra rajzolni, és nyilakkal megsebezni, hogy a rituálé a valóságban is beteljesedjen, hasonlóan a rajzhoz. Most felhőkbe törő irodaházakat, bevásárlóközpontokat kell építeni, hogy a befektetett pénz bejöjjön. A világ egy nem anyagi erőt működtet anyagi gyarapodására. Értelmetlennek tűnik tehát a gondolkodást, a hiedelmeket, az ember mentális szintjét, lelkét száműzni, mint nem anyagit, a világ működésének egészéből. A hasonlósági elv működik, hatni tud. Ki jóra használja, ki árt vele -- a kérdés inkább az, hogy hogyan élhet az ember jól egy felismert működő elvvel. Miként egy potenciált szer a hígításának és rázásának mértéke szerint képes az ember különböző szintjeire hatni -- képes lelki síkon, fizikai, testi síkon egyaránt, minden szinten egyszerre, vagy csak külön az egyiken --, úgy a hasonlósági szabály is képes az élet egész területén hatni, nem pusztán a potenciált szerek által. Ismét Kent írja: "A hasonlósági törvény a valós világban is jól érvényesül. Minden emberben felfedezhetjük... Jó példa erre az a fiatal lány, aki elveszítette az édesanyját vagy a szerelmét, és belebetegedett, depressziós, állandóan zokog, melankolikus. Ül egy sarokban, senkit sem hallgat meg, azt hiszi, hogy senki sem sajnálja, mert rajta kívül másnak nem lehet ekkora bánata. Alkalmazzunk nála allopátiás (vagyis ellenszeren alapuló) gyógymódot:»gyere, hiszen nincs is semmi bajod, légy erős, szedd össze magad!«ettől csak még melankolikusabb lesz. A pirongatás, a durva terápia nem tesz jót. De próbálkozzanak homeopátiás kezeléssel! Alkalmazzanak egy olyan nővért, aki elég jó színésznő is és már átélt hasonló bánatot, hagyják őt a másik sarokban alakítani! A páciens hamarosan azt fogja mondani:»úgy látom, neked is az a bánatod, mint nekem.igen, elvesztettem a kedvesemet.akkor bizonyára együttérzel velem!«-- és elkezdenek kórusban jajveszékelni és sírni. Ez az együttérzés köteléke. Ily módon néha az elmebaj enyhébb változata is megközelíthető, vagyis az elme gyógyítható. Hahnemann is alkalmazta ezt a módszert az elme gyógyítására" -- fejezi be Kent. Vagyis az embernek nem pusztán a gyógyításhoz, hanem az egész világhoz, az embernek a környezetéhez, embertársaihoz, családjához, népéhez, szomszédaihoz, az emberiséghez is lehet homeopátiás viszonya. Vagyis nem pusztán a betegség vagy az egészség metafora, vagy nemcsak egy növény képe, egy baj tünetegyüttese, egy-egy kórjel jelentése metaforikus, hanem maga a homeopátia is metafora: a világhoz való hasonlóságon alapuló hozzáállás jelképe. A világon olyan módon való javítás jelképe, amely a konfrontáció helyett az együttérzést mozgósítja. Együttérezni, azonosulni a rosszal, és ebbe az azonosult, hasonlóan rossz állapotba apránként, hígítva, finoman, puhán belecsempészni a jót. Magyar nyelven elérhető irodalom Josef Rau: Klasszikus homeopátia. Édesvíz Kiadó, Bp., Ravi és Carola Roy: Öngyógyítás homeopátia segítségével. Medicina Kiadó, Bp. Buegel--Lewis--Chernin: Homeopátiás orvoslás. Bevezetés a homeopátia alapjaiba szakemberek és érdeklődők számára. Springer Hungarica Kiadó, Bp., Dr. D. M. Gibson: Elsősegélynyújtás homeopátiával. Magyar Homeopata Orvosi Egyesület. Dr. Kürti Katalin--dr. Molnár Mariann--dr. Zelcsényi Judit: Gyógyítás a családban homeopátiával. Remedium Kiadó, Szentendre, Douglas M. Borland: Gyermekalkatok a homeopátiában. Remedium Kiadó, Szentendre,

10 Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez. A betegségek jelentése és jelentősége. Arkánum Kiadó, Bp., Robin Hayfield: Homeopátia -- Útmutató a mindennapi egészségmegőrzéshez. Magyar Könyvklub, Bp. Vera Rosival: Gyógyító természet. Homeopátia. Kossuth Kiadó, Bp. Werner Stumpf: A fejfájás és a migrén gyógyítása homeopátiával. Medicina Kiadó, Bp. Stauffer homeopátiás zsebkönyve. Gondolat Kiadó, Bp., Samuel Hahnemann: Organon. IV. kiadás. Remedium Kiadó, Szentendre. 10