Igehirdetés Ádvent 1. vasárnapján, december 1-jén. Napkeltére várva (Róma 13,11-14)

Átírás

1 Igehirdetés Ádvent 1. vasárnapján, december 1-jén Napkeltére várva (Róma 13,11-14)

2 2 Napkeltére várva Lekció: Mt 25,1-13 Textus: Róma 13,11-14 Igehirdető: Zalatnay István 11 De mindezt valóban tegyétek is, mert tudjátok az időt, hogy itt van már az óra, amikor fel kell ébrednetek az álomból. Hiszen most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk: 12 az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. 13 Mint nappal illik, tisztességben járjunk: nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben, 14 hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne. Kedves Testvérek! A mai vasárnap a nyugati keresztyén hagyományban az egyházi év kezdetét, első napját jelenti. Az egyházi év maga azonban tükre nagyobb íveknek is: annak, amelyet az ember végigél a bölcsőtől a koporsóig, de annak is, amely magába foglalja az egész emberi világnak, sőt az egész mindenségnek a történetét. Az a világév is tükröződik az egyházi évben, amely a teremtéssel kezdődik és addig tart, amíg majd Isten lesz minden mindenekben. Nagyon fontos jellemzője a keresztyén hit megélésének, hogy mindezt évről évre végigjárjuk a történetekben, a Biblia olvasásában, az ünnepekben, az azokhoz kapcsolódó képekben, szimbólumokban, az énekekben, imádságokban és mindezek eredményeként talán a lelkünkben is. Ez az első pont, ez az első nap, az új év, kiváltképpen is tanít arra, hogy miképpen tekintsünk magára az újra. Egyáltalán: mit

3 jelent az, hogy új? Mit jelent az életünkben, a családunk életében, az egyház vagy a nemzetünk életében, a történelemben? Vagy még inkább: mit kellene, hogy jelentsen az új? Milyen a jó és a rossz, a helyes és a helytelen újhoz való viszonyulás? Maga a szó, a kifejezés, kétségkívül roppant népszerű manapság. Úgy tűnik, a reklámoknak, hirdetéseknek a két legfontosabb hívószava az új és az olcsó. Azt lehet csak jól eladni, ami vagy új, vagy olcsó, vagy lehetőleg mindkettő. Szinte megbocsáthatatlan vétek, hogyha valami nem új, és szinte lehetetlen versenyre kelni azzal, ami újabb. Sőt lassan már az emberi kapcsolatokban is, a gondolatokban, az érzésekben, az életprogramokban is mindig valami újra van szükség. Ha azonban egy kicsit mélyebben beletekintünk abba, hogy mi is az a sok-sok új, amivel találkozunk, hogy mi az, ami változik, akkor legtöbbször azt látjuk, hogy csak a csomagolás, a felszín, a jelentéktelen részletek, esetleg a kísérőszöveg. A múltkor egy betegség kapcsán két gyógyszer leírását és használati utasítását tanulmányoztam végig. Nemcsak a hatóanyaguk volt azonos, hanem még a használati utasításuk is egyetlen szó kivételével. Alaposan végigolvastam: valóban egyetlen szó eltérés volt csak; nyilván így védhető jogilag az az állítás, hogy a kettő nem teljesen azonos, hogy az egyik újabb, mint a másik. Igen, mindenminden új körülöttünk, velünk és bennünk állítólag. A valóságban azonban sokkal inkább újjal szembeni félelem van az emberi szívekben; fásultság és valami mélységes mély bizalmatlanság mindazzal szemben, ami valóban, mélyen, igazán új lenne. Nem véletlen, hogy olyan sikeres üzletág manapság a biztosítás. Az, hogy fölajánlják az embernek, hogy mindent, de mindent biztosíthat az esetleges változással, az újjal szemben. A legszomorúbb, valósággal sokkoló jelenség e téren a fiatalok öregsége, az ő fásult arcuk, üres tekintetük. Amikor a fiatalok nem hisznek abban, hogy érdemes bármi igazán újat várni, amikor egyszerűen nem mernek új útra lépni. Például társ nélkül maradnak 3

4 4 egész életükben, mert magukba zárkóznak, mert hiába mozdulna meg a lelkük, hiába szólalnának meg az érzelmeik, túlzottan félnek a változástól, a valóban újtól. A keresztyén hit ezzel szemben igazi, felszabadító újról beszél. Azért, mert a lényegéhez tartozik Krisztus visszajövetelének várása. Az ádvent Krisztus eljövetelét ebben az értelemben is jelenti; amikor várakozásra tanít, amikor a jövő felé mutat, akkor az jelenti a legtávolabbi jövőt is, amelyben valami igazán új, valami igazán jó új várja az embert. Ezt a jövőt föl nem tudja fogni az ember, szeme alig-alig tud tájékozódni abban de azt az egyet biztosan tudhatja, hogy akkor Krisztus fog visszajönni: az a Krisztus, akiben eljött e földre a tökéletes-teljes isteni szeretet úgy, hogy az Őmiatta többé már ki nem lökhető ebből a világból. Bárha 2000 év története mintha éppen azt a törekvését dokumentálná az embernek, hogy megszabaduljon ettől a szeretettől, hogy azt összemocskolja, vagy legalábbis megkérdőjelezze; bárha a sötétségben való otthonosság oly sokszor igaz az egyházra is; bárha a legodaadóbban keresztyén igyekezetű emberek is oly sokszor megtagadják ez az isteni szeretet újra és újra jön és megérinti emberek lelkét. Megérint és újat teremt: csodálatos frissességgel, fiatalos erővel, tékozló gazdasággal nemzedékről nemzedékre újra itt van velünk Isten Krisztusban megjelent szeretete. Hisszük, ez a szeretet fog kiteljesedni, mindent áthatóvá, kizárólagossá válni abban a legtávolabbi jövőben. A keresztyén hit ezért azt tanítja, hogy mindig van új, hogy mindig nyitott marad a jövő, hogy a legváratlanabb pillanatban, amikor senki sem merné hinni, akkor is jöhet új, akkor is megjelenhet talán minden korábbinál nagyobb pompájában az igazi, a nagy Új. A legkilátástalanabb helyzetben, amikor az ember már lemondott mindenről és mindenkiről, már saját magáról is, akkor is van, lehetséges Új. Ezért, a jövő miatt fontos a keresztyén hit történetének ismerete is. Mert az az Új hosszú-hosszú története: a krisztusi szeretet újjá- és újat teremtő erejének története. Így érdemes például felidéznünk ádventkor azt a hamburgi lelkészt, aki 200 éve a

5 város legnyomorúságosabb negyedében szedte össze az árva, elhagyott, gyermekeket, és vállalta a sorsukat. És azoknak a gyerekeknek a nem-élet életük gyökeresen újjá, igazi életté vált. Erre emlékezünk, emlékeztetünk, amikor az eredetihez hasonló, minden egyes ádventi napot külön gyertyával szimbolizáló ádventi koszorút helyezünk el templomunkban. A keresztyén hit tehát azt vallja, hogy mindig van, mindig lehet új. A keresztyén hitben élő ember ezt várja, erre próbálja ráhangolni a lelkét. Az újat várja, reméli, folyamatosan arra készül. De hogyan? Mit jelent helyesen készülni az újra? Erről szól ez a felolvasott bibliai ige: egy igen furcsa bibliai ige. Mert e felolvasott résznek furcsa az eleje, és furcsa a vége. Furcsa az eleje, merthogy a különben nagyon racionális alkatú Pál apostol itt szinte egészen misztikus módon ír. Olyan hangulatot teremt néhány szó segítségével, amely nála nagyon szokatlan. Merthogy úgy beszél a hajnalnak a várásáról, hogy nyilvánvaló: még éjszaka van. Szinte képszerűen rajzolódik ki előttünk ez a sajátos állapot: a külső és a belső egyaránt. Egy olyan állapot, amelyre Pál apostol mint jövőváró keresztyén állapotra mutat rá. Nincs még pirkadat. Itt nem a milliószor megfestett, megverselt hajnalhasadtáról van szó, hanem egy azt megelőző állapotról. Nem, itt csak arról olvasunk, hogy előrehaladott az éjszaka, hogy közel van a hajnal. Még nincs itt. Még teljesen sötét van. Csak érzi az ember, hogy már nincs sok hátra az éjszakából. Mint amikor az éjszaka fölébredve álmunkból ugyanazt látjuk, illetve nem látjuk, mint, amikor lenyugodtunk, de mégis érezzük, hogy előrehaladott az idő, hogy végéhez közeledik az éjszaka. Nem azért, mert már csiripelnek a madarak, nem azért, mert megszólalt a vekker, hanem azért, mert van valami belső érzéke az embernek, amely jelzi, hogy közeledik, hogy mindjárt itt van az új, az új világosság, az új fény, az élet új szakasza. Még semmi nem történt kinn, de benn már valamiképpen elkezdődik az új: érzi az ember, hogy valami új vár rá. 5

6 6 A hit gyümölcse ez a különleges, hatodik érzékszerv: az újnak a megérzése. Hangsúlyozom: akkor, amikor a másik öt érzékszerv még semmit sem jelez, még az éjszaka tart de nem az elején, hanem a vége felé jár már. Az emberi élethez, az emberhez méltó élethez szükség van erre a hatodik érzékszervre, az új iránti érzékre. Ezt semmi nem pótolhatja, ami az öt érzékszerven keresztül éri el az embert. Ezért van az, hogy hiába bombázzák az ember szemét és fülét és orrát állandó újdonságokkal, akár naponta, az mégsem tud semmi igazi újat közvetíteni. Az új az ember hatodik érzékszervével, a lelkének a legérzékenyebb érzékszervével kell, hogy kapcsolatba kerüljön. Azzal kell megéreznie, hogy jön a világosság, hogy közel van már a fény, a más. Nem elég akkor fölkelni, amikor már kiabálnak, hogy: Íme, itt a vőlegény! Erről szólt a lekcióban olvasott jézusi példázat. Hiába akkor a tüsténkedés, amikor már fölrázzák az embert, amikor kinyílik az ajtó, és ott a nagy fényesség, és fújják a trombitákat, és elindul a menyegzői processzió. Akkor már nincs idő rendbe szedni a lámpást. Az akkor kell, hogy elkezdődjön, amikor még sötét van. Nem véletlen, hogy a régi keresztyének számára olyan fontos volt az éjszakai virrasztás, a fölkelés még pirkadat előtt. Még éjszaka keltek föl, hogy együtt imádkozva várják, hogy az új világosság belecsillanjon a szemükbe. Az a fény, amelyről először csak annyit tudtak, hogy el fog jönni. Csodálatos része ez annak az élménynek, amelyben a teljes éjszakás húsvéti vigíliában van részünk évről évre gyülekezetünkben lassan másfél évtizede. Merthogy az az új, amelyet nem várnak, az nem jön el. Nem jön el, illetve máshogy, egészen másképp, borzasztó módon jön el. Ez is a keresztyén tanítás része: az a Krisztus, akit hitben visszavár a keresztyén ember, az, ha nem várják, akkor úgy jön vissza, mint csak ítélő Krisztus. Mint igazságos, de mint olyan Krisztus, akinek a szeretetét visszautasította az ember. Akinek a szavából ezért csak az ítélet marad. Az újat tehát várni kell. Belülről kell, hogy elinduljon,

7 nem pedig kívülről, hogy majd, ha már eljött, akkor majd válaszoljunk rá. Barátaim mesélték, hogy a kilencvenes évek elején a második román választásnál Erdélyben járva néhány nappal a szavazás előtt alkalmi fuvarra a magyarországiak kedvéért: stopposként fölvettek egy nagyon egyszerű máramarosi román paraszt bácsit. Az öreg nagyon szidta Ilescut, az akkori elnököt, hogy ilyen meg olyan. Állítólag kiadós leckét kaptak a román nyelv karcos-fűszeres kifejezéseiből. Aztán kérdezték, hogy akkor ő kire fog szavazni. Az volt a válasz, hogy Hát Ilescura!. Teljes elképedéssel kérdezték, hogy ha annyira nem szereti őt, akkor miért szavaz mégis rá, miért nem a fő ellenzéki jelöltre, Constantinescura? Legyen belőle elnök, akkor majd rá szavazok érkezett a válasz. Nos, ez az ami nem megy: sem a politikában, sem az emberi lélekben. Nem megy úgy, hogy jöjjön kívülről a fény, az új, és ha már itt van, ha már annyit rázott, hogy kénytelen vagyok fölébredni rá, akkor majd fölkelek, és rendbe teszem a lámpásomat. Nem! Hanem, föl kell kelni még éjszaka, és várni kell! Szent várakozással várni, mert az újat valóban nem mi teremtjük, az Isten kegyelméből adatik meg, de azt az újat szent várásban kell elkérni! És még valami tenni kell! Merthogy nemcsak az eleje furcsa ennek a bibliai résznek, hanem a vége is. Különösen is azért, mert annyira különbözik az elejétől. Az eleje szinte misztikus a vége ellenkezőleg: az egészen gyakorlati, szinte hétköznapi helyzetre utal. Talán azt várnánk, hogy a világosság cselekedetei kapcsán nagyon magasztos, emelkedett, költői dolgokról fogunk hallani. De nem: helyette néhány szó, néhány olyan kifejezés van csak, amelyek a mindennapi életgyakorlatra utalnak. Azt olvassuk, hogy kerüljük a rosszat, és tegyük a jót, hogy tartózkodjunk attól, amiről nyilvánvalóan tudjuk, hogy az rossz. Igen, kerüljük a dorbézolást, a részegeskedést, és ezen keresztül mindazt, amivel csak kábítjuk magunkat, amit pótszerként veszünk magunkhoz. Kerüljük a testiségbe való belemenekülést, a viszálykodást, az irigységet, az 7

8 8 önzést, az egymással való csatározást, és helyette tegyük azt, amit Krisztustól tanultunk, amit nincs is szükség igazából magyarázgatni, fejtegetni, mert anélkül is tudjuk, értjük. Ebben éppen hogy nincs semmi új, váratlan. Azért is csodálatos ez a bibliai rész, mert a végén ilyen nem-új cselekedetekről van szó: az új-várás lelkülete még nem olyan megújult lélek, amely új tettekre lenne képes de erőt ad, a régről ismert jó kitartó cselekvéséhez. Amikor éjszaka fölkelünk, talán nehezen, talán fáradsággal, talán kínlódva, mert olyan jól esne még az alvás, akkor tehát ne csak álmodozzunk, ne csak lélekben várakozzunk, hanem kezdjen el mozogni a kezünk is. Mint azé az öt bölcs szűzé, akik szépen, takarosan előkészítették a maguk lámpását, akik végigcsinálták a régről ismert mozdulatokat, amelyek ahhoz szükségesek voltak. Nem, ez még nem az igazi nagy pillanat, amikor valóban előbukkan a nap. Az a pillanat még csak készülődik. A Karácsony még előttünk van. De már most lehet és kell azt a picit, azt a hétköznapit, mindennapit elvégezni, ami készenlétbe helyezi lelkünket. Mert akkor fogja igazán elönteni lelkünket a szent várakozás. Öltsük magunkra Krisztust, hogy Ő valóban és teljességgel eljöjjön hozzánk, közénk, és új életet adjon nekünk! Ámen Erdélyi Gyülekezet 1146 Budapest, Thököly út 44. II.em. 4/a Karitatív és Kulturális Központ: Reménység Szigete 1106 Budapest, Gyógyszergyári u. 3. tel: , , erdelyigyulekezet@gmail.com honlap: