História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom A NATO és az 1956-os magyar forradalom Képek Félelem a megjelöléstõl Államhatalmi jelképek Egyiptomban Képek Királyi szimbólumok a hettita birodalomban Képek A hettita birodalom Képek Az asszír világbirodalom uralkodói jelvényei Képek Asszíria Képek Indiai jelképek, színek Képek Kronológia. India története, Kr.e Képek KERTÉSZ István Képek A családi és állami címer görög elõképei Képek A hoplita A Nap és a kecske Képek Makedónia Képek Államhatalom és jelvényei Rómában Képek Állami és nemzeti zászló Képek A magyar címer és zászló útja Képek A magyar õstörténet-kutatás új távlatai? Képek Az uráli népek vándorútja Kr. e és Kr u között Képek iii

4 História Vezérfonal az uráli népek õstörténetéhez Kína és Magyarország, Képek A képeslapokról Képek A zsidók és az orosz forradalom Képek Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten Képek A legkorábbi Homo sapiens Képek Klíma és kultúra Képek Átkelés a Dunán Képek Szent László-kép Altomontéban Képek iv

5 1. A NATO és az 1956-os magyar forradalom GLÓBUSZ KECSKÉS Gusztáv A NATO és az 1956-os magyar forradalom Nemzeti és világpolitikai érdek Ahogyan az afganisztáni, majd az iraki háború hírei a közelmúltban, úgy töltötték be 1956 őszén a világsajtót a magyar forradalom hírei. A NATO Tanácsa azonban, amint az az újabban nyilvánossá vált NATOdokumentumokból és nyugati diplomáciai iratokból is kiderül, a magyar válság kezelésében a mai aktivitásához képest jóval szerényebb szerepet játszott. Október 24. Amikor október 24-én szokásos szerdai tanácskozásukra igyekeztek a NATO-hatalmak állandó képviselői a nyugati katonai szövetség központjának akkor otthont adó párizsi Chaillot- palotába, még aligha gondolták, hogy hosszabb ideig tartó tárgyalássorozatnak néznek elébe. A kijelölt napirend utolsó előtti pontjaként az infrastruktúra és a távközlés kérdései után vitatták meg a szovjet politika irányait elemző munkacsoport tanulmányát, amely a szovjet blokkban a Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála óta lezajlott liberalizálódás jelenségeit próbálta értelmezni, és megkísérelt a megváltozott helyzethez igazodó új politikát felvázolni a Nyugat számára. Az 1955 júliusában az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió vezetőinek Genfben megtartott csúcstalálkozója is jelezte, hogy enyhülés következett be a keleti és a nyugati tömb közti kapcsolatokban, noha a szembenállás ténye és lényege mit sem változott. Amint az szeptemberi titkos NATO-jelentésből is kiderül, a nyugati diplomácia továbbra is agresszív, fenyegető nagyhatalomnak tekintette a Szovjetuniót, ám tisztában volt azzal, hogy igen csekély eszközei vannak a szovjet érdekszférához tartozó országok felszabadítására. Az atomfegyverekkel megvívandó világháború kockázatának figyelembevételével óvakodtak attól, hogy hiábavaló lázadásokra bátorítsák Kelet-Európa rab népeit. Ez az irat azonban aligha adhatott kulcsot a NATO Tanácsában összegyűlt delegátusoknak az október 24-én reggel Magyarországról érkező hírek értelmezéséhez. A nyugati szövetség nem rendelkezett cselekvési tervekkel arra az esetre, ha valamely csatlós államban nyílt lázadás tör ki. A magyar forradalom kitörésének másnapján megtartott NATO tanácsi ülésről készített jegyzőkönyv szerint Sir Christopher Steel brit nagykövet nem tartotta valószínűnek, hogy az esetleges felkelések leverésére a Szovjetunió közvetlenül beavatkozzon, hacsak nem kap felkérést az adott szatellitállam valamelyik politikai csoportjától. (Ma már tudjuk, hogy a Magyar Dolgozók Pártját akkor vezető Gerő Ernő október 23-án este a szovjet haderő bevetését kérte telefonon Hruscsovtól, aki először vonakodott, majd a katonai hírszerzés információit hallva mégis kötélnek állt.) Megalapozottabbnak bizonyult a nyugatnémet képviselő, H. Blankenhorn figyelmeztetése, aki valószínűleg a néhány nappal korábban hatalomra került Włdysłsaw Gomulka-féle új lengyel pártvezetésre gondolt, amikor leszögezte: a nyugati kormányoknak rendkívüli óvatossággal kell cselekedniük, mivel minden meggondolatlan lépés gyengítheti az alakulófélben lévő, a korábbinál ugyan nagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkező, de továbbra is kommunista beállítottságú új kelet-európai kormányok pozícióit. Ettől kezdve a Nyugat számára előírt óvatosság a kelet-európai válságról folytatott viták egyik kulcskifejezése lett a NATO Tanácsában. Október október 27-én az Észak-atlanti Tanács zártkörű megbeszélést tartott a magyarországi eseményekről, amelyről nem is készült hivatalos NATO-jegyzőkönyv. A francia képviselő, Alexandre Parodi külügyminisztériumához küldött táviratából azonban értesülhetünk a történtekről. Miután a brit képviselő megerősítette, hogy kormányának, valamint az amerikai és a francia kormánynak szándékában áll az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívása Magyarország ügyében, a többi állam is támogatásáról biztosította a kezdeményezést. Az olasz és a német nagykövet a nyugati érdekegyeztetés egy újabb fórumának, a Nyugat- Európai Unió Tanácsának a bekapcsolását javasolta a döntéshozatali folyamatba. (Az amerikai Perkins azonban rögtön fenntartásait hangoztatta, mondván: helytelen lenne szűk, regionális alapon vizsgálni egy olyan kérdést, amely a kelet nyugati kapcsolatok egészét érinti.) A görög és az olasz delegátus ugyanakkor kommüniké kiadását tartotta kívánatosnak, amely tudatta volna a világgal, hogy a NATO foglalkozik a magyar üggyel. A 1

6 francia, a brit és az amerikai nagykövet azonban rögtön fellépett a javaslat ellen, mivel attól tartottak, hogy egy ilyen nyilatkozatot a szovjetek nyomban arra használnának fel, hogy magyarországi beavatkozásukat igazolják vele. Az egybegyűltek végül elfogadták ezt az érvelést. Ennek az elvi állásfoglalásnak köszönhetően a NATO Tanács következő miniszteri szintű üléséig, azaz december közepéig semmilyen hivatalos nyilatkozatot nem adtak kiaz Észak-atlanti Szerződés nevében a magyarországi forradalmi eseményekről. Október 30. A NATO Tanács október 30-i ülésén az előző napon kirobbant, kezdetben Izrael és Egyiptom között zajló szuezi háború hírei mellett bőven szóba kerültek a magyarországi fejlemények, derül ki a belga NATOnagykövet október 31-i beszámolójából. A török képviselő úgy értékelte, hogy itt már nem csak egy Szovjetunió elleni felkelésről van szó, a magyarok a kommunista rendszer ellen lázadnak, és törekvéseikhez a NATO-nak a lehető legnagyobb segítséget kell nyújtania. Kormánya szerint tiltakozó jegyzéket kellene küldeni a Szovjetuniónak. A többi nagykövet azonban megkésettnek tartotta az indítványt, mondván, az ENSZ Biztonsági Tanácsa már foglalkozik a kérdéssel, sőt bizonyos mértékben már el is ítélték a szovjet akciót. A Románia irányából Magyarországra jövő két szovjet páncélos hadosztályról szóló aggasztó hír kapcsán, belga kérésre, a NATO- képviselők ekkor vizsgálni kezdték a magyar helyzet katonai vonatkozásait is, s másnap már kaptak bizonyos tájékoztatást a Szövetséges Fegyveres Erők Európai Legfelső Parancsnokságától a kelet-európai szovjet csapatmozgásokra vonatkozólag. November november 2-án újra összegyűltek a NATO Tanács tagjai. Tudomásukra jutott ugyanis a Nagy Imre vezette magyar kormány előző napi döntése a Varsói Szerződésből való kilépésről és a semlegesség kinyilvánításáról. Az ülés elején a brit képviselő előadta a moszkvai brit nagykövettől származó információit az október 30-i szovjet kormánynyilatkozatról. A dokumentumból azt a korábban hihetetlennek tetsző következtetést vonta le, hogy a szovjeteknem akarnak beavatkozni a magyar forradalomba. Sőt, annyira törékenynek látják az általuk kreált rendszereket, hogy már eszközeik sincsenek azok megerősítésére. A forradalom lengyelországi és keletnémetországi kiterjedésének lehetőségeit latolgatva a brit felszólaló arra számított, hogy a szovjetek hamarosan előállnak Németország szabad választások útján történő újraegyesítésének tervével, feltételként szabva, hogy az nem lesz tagja a NATO-nak, és a semlegességet választja. A Magyarországra érkező szovjet csapaterősítéseket pedig akként interpretálta, hogy Moszkva bizonyára csak alkupozícióit igyekszik erősíteni ezáltal az új magyar kormánnyal szemben. Valójában azonban a szovjet hadvezetés a Forgószél hadműveletnek nevezett hatalmas támadását készítette elő Magyarország ellen. A magyarországi felkelés kezdete óta szinte naponta ülésező szovjet pártelnökség ugyanis október 31-én Hruscsov első titkár indítványára stratégiai-nagyhatalmi pozícióinak védelmében a magyar felkelés fegyveres leverése mellett döntött. A NATO-országok magyar üggyel kapcsolatos szorosabb egyeztetésének politikája viszont éppen a november 2-i ülésen kezdett testet ölteni. A szuezi háború miatt ugyanis ekkorra már súlyos feszültség keletkezett az Egyiptom elleni katonai akció beszüntetését követelő Amerikai Egyesült Államok, illetve a közel-keleti országot október 31. óta támadó Franciaország és Nagy-Britannia között. Az atlanti szolidaritást kikezdő ellentétek elsimításának egyik fő színtere éppen a világszervezet volt. Az ENSZ fórumain a magyar kérdésben követendő közös politika kialakítása ezután rendszeresen szerepelt is az Észak-atlanti Tanács napirendjén. A Magyarország segélyezésének összehangolását célzó nyugatnémet javaslat szintén általános helyesléssel találkozott. November 3. November 3-án tovább folytatódott a NATO-nagykövetek tanácskozása a magyarországi eseményekről. Még az a kérdés is felmerült, hogy mit tegyen a szövetség, ha Nagy Imre kormánya fegyveres segítségért fordul a Nyugathoz. Az amerikai és a francia képviselő a békés kibontakozás lehetőségét sugalló értesülésekkel válaszolt (ma már tudjuk, alaptalanul). Perkins a moszkvai amerikai nagykövettől, Charles E. Bohlentől származó információk alapján lehetségesnek tartotta, hogy magyar szovjet vegyes bizottság alakul a Nagy Imre által felvetett kérdések vizsgálatára. A francia Parodi pedig arról adott hírt, hogy a szovjet csapaterősítések inkább óvintézkedéseknek tekinthetők a Magyarországon tartózkodó szovjetek és kommunisták lemészárlásának megakadályozása érdekében. A NATO-országok magyar üggyel kapcsolatos ENSZ-beli fellépése ezúttal is szóba került. Világháborút természetesen senki sem kívánt, így a világszervezetben végrehajtott akciókat tartotta az olasz nagykövet, Adolfo Alessandrini a szovjetekkel szembeni fellépés egyetlen lehetséges módjának. A norvég Jens Boyesen szintén azt remélte, hogy ha szovjet támadásra kerül sor, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése szinte egyhangúlag elítéli majd az akciót, és ez politikai és erkölcsi nyomást fog gyakorolni 2

7 Moszkvára. Ez a módszer azonban, amint a tapasztalatok mutatták, végül nem bizonyult hatékonynak a Szovjetunióval szemben. November november 4-én hajnalban megindult a Magyarország elleni újabb szovjet támadás. Közben az Egyiptom elleni brit francia légitámadások, a november 6-i partraszállás, illetve az ezekkel szembeni, a vártnál sokkal keményebb amerikai diplomáciai ellenakciók, így a Nagy-Britannia ellen bevetett gazdasági rendszabályok tovább élezték az USA és legfontosabb szövetségeseinek viszonyát. Ennek következtében a magyarországi és a közel-keleti események tárgyalása a NATO Tanácsában akárcsak az ENSZ-ben és a világsajtóban továbbra is szorosan összekapcsolódott. Az november 4-i ülésen az olasz képviselő hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió magyarországi uralmának helyreállítására kihasználta a közel-keleti válságot és a Nyugat megosztottságát, ezért a legfontosabb a szövetség egységének megőrzése és közös politika együttes kidolgozása lenne. Lord Ismay, a NATO főtitkára szintén a szövetségesek közötti, a szuezi válság miatt megbomlott egység helyreállítását nevezte a legfontosabb feladatnak, ami nélkül veszélyes politikai vákuum keletkezne, amelyet a szovjetek ugyancsak kihasználnának. November 5 6. November 5-én és az azt követő napokban az Észak-atlanti Tanács továbbra is igen intenzíven tárgyalt a kettős válság lehetséges következményeiről. November 5-én az amerikai képviselő annak a véleményének adott hangot, hogy bizonyos körülmények között Oroszországot rá lehet kényszeríteni, hogy figyelembe vegye a világ közvéleményét. Fontos tehát, hogy a kormányok... energikusan tiltakozzanak Moszkvánál, és engedjenek utat országaikban az általános felháborodás kifejezésének. Ez a gondolat annál is inkább megvalósíthatónak tűnt, mivel a NATO-országok közvéleményét valóban megdöbbentette a magyar forradalom elleni brutális agresszió. Bulganyin szovjet miniszterelnök november 5-én a brit, a francia és az izraeli kormánynak küldött atomháborút emlegető, fenyegető hangú üzenetei ugyancsak felkavarták a kedélyeket. A tanács november 6-án tartott megbeszélései során a nagykövetek végre már néhány konkrét elhatározásra is jutottak. Újra fontosnak nevezték, hogy fennmaradjon a szoros együttműködés a NATO-országok ENSZképviselői között. Kívánatosnak tartották, hogy állandó nyomást gyakoroljanak a Szovjetunióra bizonyos témák felszínen tartásával (pl. ENSZ-megfigyelők küldése Magyarországra, nemzetközi erők telepítése, humanitárius kérdések), amelyek a magyarországi szovjet akció leleplezésére alkalmas, az ENSZ Közgyűléséhez beterjesztendő határozati javaslatokban ölthetnének testet. A Moszkvával szembeni diplomáciai bojkott lehetséges formáit szintén számba vették. A november 7-i szovjet nemzeti ünnep eseményeiről való távolmaradást például nyomban elhatározták, tűnik ki a francia NATO-képviselő november 7-i beszámolójából. November 8. November 8-án, vagyis egy nappal az- után, hogy Kádár János, a Moszkva által kinevezett magyar forradalmi munkás-paraszt kormány vezetőjeként szovjet harckocsin megérkezett Budapestre, a NATO-képviselők már a Kádár-kormány ellen alkalmazandó diplomáciai bojkott módozatait latolgatták. Olasz vélemény szerint, amelyhez a belga nagykövet is csatlakozott, a nyugati hatalmaknak nem szabadna elismerniük az új magyar kormányt. Az ezzel kapcsolatos tanácsbeli döntést azonban későbbre halasztották, mivel úgy ítélték meg, hogy nincs szükség a sietségre: a NATO-országok követségeinek budapesti jelenléte legalábbis eleinte nem jelenti az új kormány automatikus elismerését. Több delegáció arra is felhívta a figyelmet, hogy a nyugatiaknak és a magyar lakosságnak is inkább a diplomáciai missziók fenntartása áll érdekében. November 19. November 19-én Lord Ismay, a NATO főtitkára a tanács ülésén röviden összefoglalta a magyarországi eseményekkel kapcsolatban a megelőző időszak vitáiban kikristályosodott cselekvési tervet. Eszerint továbbra is össze kell hangolni az ENSZ-ben követendő politikát annak érdekében, hogy megfelelő nyomás nehezedjék a Szovjetunióra. Szoros egyeztetés szükséges a magyar menekültek segélyezésében, valamint a magyar lakosságnak küldendő humanitárius segélyszállítmányok kérdésében. A NATO Tanácsa azt kérte a kormányoktól, hogy tartózkodjanak a társadalmi, kulturális és sportkapcsolatoktól a Szovjetunióval. Perkins, az Egyesült Államok állandó képviselője jelezte: amerikai részről elhatározták, hogy nem vesznek részt az évi szovjet kereskedelmi vásáron, másrészt felfüggesztenek minden kétoldalú kulturális és technikai csereprogramot a szovjetekkel. Az információgyűjtés és -értelmezés lázas hetei után fokozatosan kirajzolódott tehát egy cselekvési program. 3

8 Változatlan stratégia A magyar forradalom leverését követő hónapokban a NATO illetékes szervei folytatták a katonai szövetség Kelet-Európa-politikájának újragondolását. A magyarországi felkelés és annak tragikus sorsa reálisabbá tette a NATO-központban zajló átértékelő munkát a Szovjetuniót, a csatlós államokat és a nyugati tömböt illetően egyaránt. Bebizonyosodott, hogy a szovjet vezetők a blokk feletti uralmukat bármi áron fenn kívánják tartani. Kelet-Európa kapcsán kiderült: a térség nem áll a korábban feltételezett mértékben a Szovjetunió ideológiai uralma alatt, sőt több helyütt éles szovjetellenesség tapasztalható. A Nyugat tekintetében nyilvánvalóvá vált, hogy bármi történjék is, nem avatkozik be a csatlós államokban. Ez korábban is így volt, az új politikai koncepcióban azonban ezt nyíltan be is vallják.* Tartózkodni akarnak a kelet-európai fegyveres felkelések bátorításától, amelyek a várható erőteljes szovjet ellenakció miatt a Nyugat biztonsági érdekeit is fenyegetnék. Ugyanakkor világosabb megfogalmazást nyert a szovjet csatlós államok békés fellazításának koncepciója, amelyet még az őszi kelet-európai válság előtt dolgoztak ki. Vagyis a cél: a Szovjetuniótól függetlenedő külpolitika és az egyre liberálisabb belpolitika követésére való ösztönzés gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok által. Ez a koncepció egészen az 1980-as évek végéig érvényben maradt a térség irányában. A szovjetek magyarországi intervenciójának hatására a keleti blokk ellen 1956 novemberében meghozott diplomáciai, gazdasági és kulturális korlátozásokat a hamarosan újra kibontakozó enyhülési folyamat részeként fokozatosan feloldották, és napirendre tértek az őszi magyarországi események felett. *Vö. Karsai Elek: október novemberi magyarországi események amerikai szemmel c. cikkét, História, 1982/6. szám! (A szerk.) 2. Képek 4

9 5

10 6

11 7

12 8

13 9

14 10

15 1. Félelem a megjelöléstõl ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK GLATZ Ferenc Félelem a megjelöléstől Megjelölés. Színekkel, ábrákkal kialakított jelek. Ősidők óta festenek magukra, tárgyaikra jelképeket az emberek. Összetartozást hirdetnek ezáltal a jelet (jelképet) viselő egyén és közössége között. És megkülönböztetést hirdetnek ezek a másik közösséghez tartozóktól. Összetartozás és megkülönböztetés. Eddig a pontig leírta a két háború közötti európai szociológiai irodalom is a jelképek (és a megjelölés) szerepét az emberiség történelmében. (A. Vierkandt és H. Freyer művei.) Azóta tudatosult: a jelképek mögött nagyon is konkrét emberi viszonyok rejlenek: hatalmi viszonyok alá- és fölérendeltség kifejezése, kulturális, etnikai, világnézeti, területigazgatási (állami), sőt politikai közösségekhez tartozás kifejezése. Aki hordja a jelet, az vállalja a közösséget... Az 1930-as évek európai szociológiája azt még nem tudta: a megjelölés a kiközösítés alapja is lehet. A megkülönböztetés az európai történelemben nemegyszer a kiközösítés alapja volt. De általánossá Európában igaz, rövid időre 1938 után vált... Bennünket sem szellemtörténeti kutatások kedvéért érdekel, milyen színekkel, jelekkel, milyen külsőségekkel jelenik meg állampolgári közösség, politikai-közéleti hatalom, etnikai vagy más önazonosság alapján szerveződő közösség a nyilvánosság előtt. Bennünket a jelképek mögött meghúzódó társadalmi-politikai rend érdekel, annak szándékával: olyan közéletet, politikai rendszert teremtsünk, amelyben mindenki szabadon vállalhatja önazonosságát, esetleg annak jeleit-jelképeit is... Megjelölés. Közép-Kelet-Európában a megjelölést a múlt század első felében gyakran a kiközösítésre használták. Ezért különösen azok, akiket egyszer már kiközösítettek, nem akarnak vállalni megjelölést. Történelmi előzményekként emlegetjük: a magyarokat a felvidéki német városokba a században nem engedték a polgárok közé, a zsidókat Európa-szerte megjelölve szorították ki a városközpontokból, korlátozták birtokbírhatásukat. Azután jött a kollektívumok százada, a 20. század: 1938, illetve 1944 után megjelölték, kiközösítették a zsidókat, 1945-ben a demokratikus Csehszlovákiában korlátozták annak emberi és állampolgári jogait, aki 1938 után magyarnak vallotta magát, a térségből kitelepítették ben azokat, akik 1940-ben németnek vallották magukat. Ezért azután érthető módon a társadalom így sújtott része a nyilvánosság előtt néha ma sem akarja vállalni magyarságát, zsidóságát, német vagy szlovák mivoltát. Félnek a megjelöléstől, gyakran az önazonosság nyílt vállalásától: határokon belül, határokon túl. Megjelölés. Más, ha valaki maga vállalja a jelet, más, ha mások illesztik rá. Félelem, bátorság, gyávaság... Nem ismerjük el történelmi kategóriaként e fogalmakat. Pedig azok. És nem lesz új rend, ha a félelmet magunkban is le nem gyűrjük... 11

16 1. Államhatalmi jelképek Egyiptomban GAÁL Ernő Államhatalmi jelképek Egyiptomban Sólyom, buzogány, pásztorbot, korbács Az ókori egyiptomiak számára az állam és a királyság azonos fogalom volt. A predinasztikus kor utolsó fázisának (Kr. e. III. évezred előtt) uralkodói kiléptek a névtelenség homályából. Nevüket ekkor írták bele először a szerehnek nevezett keretbe. Ez a keret a királyi palota homlokzatát ábrázolta, tetejére a sólyom madár képét helyezték. A sólyom Egyiptom legfontosabb jelképe, a Hórusz-isten, akiben a királyság intézményének védelmezőjét tisztelték és a palota együttese reprezentálta az ún. 0-dik dinasztia fáraóit, akik ellenőrzésük alá vonták Memphiszt és környékét. Egyiptom őstörténetének végső fázisát a lakosságnak a sivatag felől a Nílus-völgy felé való fokozatos áttelepülése jellemezte (Kr. e. IV. évezred). Ez együtt járt a pásztorkodó életmód bizonyos mértékű feladásával, valamint az intenzív földművelés fokozatos elterjedésével. A Nílus vizét mesterségesen kialakított csatornákba terelték és komoly öntözőrendszer kiépítésébe fogtak. Ezt a változást örökítette meg egy királyi buzogány fejére felvésett jelenetsor. A mészkőből készült buzogány egykoron a Skorpió nevű fáraó (egyesek véleménye szerint alighanem Narmer volt az igazi neve) megkérdőjelezhetetlen hatalmát jogar formájában szimbolizálta. A hatásos kézifegyver középső sávja azt a jelenetet mutatja, amikor a sáv teljes magasságát kitöltő fáraó, kezében a jellegzetes rögtörő kapával, átvágni készül a csatornának azt az ágát, amelynek éltető vizére szomjúhoznak a növények. Fehér, vörös és kettős korona A király fején ott magasodik a süvegszerű, ezüstlemezekből készített hatalmi szimbóluma, az ún. fehér korona. Ezt a koronát viselték Felső-Egyiptom uralkodói. Előkerült Narmer 63 centiméter magas palettája is. A két oldalán remekbe szabott ábrázolásokkal borított, anyagát tekintve keskeny palalemez elülső oldalán a központba helyezett uralkodó, akinek fejét a fehér korona ékesíti. Jobbjával felemelt buzogányával lecsapni készül a bal kezével üstökön ragadott, előtte már térdre rogyott szakállas férfire. A fogoly tarkója mögött két hieroglif jel látható. A király háta mögött magas rangú hivatalnok, saruhordozója áll. A fáraó arcának magasságában a művész egy sólymot vésett a puha kőbe, amely egy szakállas, vállig érő hajú, emberfejű mitikus lényt tart kötőféken. A lény téglára emlékeztető testéből hat szál virágos növény nőtt ki. A szimbolikus jelenet szerepe az, hogy megismételje az ellenség legyőzésének motívumát, amit a fehér koronás Narmer hajtott végre. A fehér korona elülső oldalát az ureuszkígyó, a Nap anyja, felfújt nyakú, támadó állásba lendült kobra díszíti, amely a királyság intézményének isteni mivoltát emelte ki. Ez a koronás motívum végigkíséri Egyiptom több évezredes történetét. A paletta másik oldalán a fáraó fején az ún. vörös korona, Alsó-Egyiptom, a Delta-vidék fölötti hatalmat megtestesítő szimbólum látható. A koronák harmadik darabja az ún. kettős korona, amely a két ősi a fehér és a vörös korona összeillesztéséből jött létre. A királyi ornátus legszentebb jelképe, amelyet csak kifejezetten ünnepélyes alkalmak idején viselt. A koronázás rítusát megörökítő ábrázolásokon kitüntető szerep jutott az isteneknek is, azoknak a magas tisztséget betöltő papoknak, akik eljátszották az istenek szerepeit. A trónra lépő fáraóra, akit az istenek választottak ki és jelöltek meg, a rituális megtisztulást biztosító szertartáson az élet vizét anh jelek formájában öntötték. Thot a héliopoliszi (Janu, a mai Kairó északnyugati elővárosa) szent ised fa levelére írja rá az új uralkodó nevét. A négy világtáj felé szétküldött madarak vitték el az örömhírt az ország legtávolabbi zugába is. Az Újbirodalom korában (Kr. e ) azonban már két állatfej ékesíti a kettős koronát. Az egyik egy kígyó, Uadzset, a másik pedig a keselyűfejű Nehbet. E két istennő a két országrész (Alsó- és Felső-Egyiptom) védelmét biztosította. 12

17 A fáraó fejét hétköznapokon kendőszerű alkalmatosság, a nemesz fedte. Akkor, amikor az uralkodó harcba szállt az ellenséggel, felöltötte kék színűre festett, vastag bőrből készített sisakját, amelyet az egyiptomiak heperes néven említenek. Pásztorbot és korbács A fáraó hatalmi jelvényei között kivételes fontossággal bír az a két eszköz, amelyek nélkül a király képmását az egyiptomiak szinte nem is tudták elképzelni. Az egyik a pásztorbot, az az ősi szerszám, amelynek segítségével a birkákat, kecskéket terelő juhászok elkapták a juhok egyik hátsó lábát. A királyi jogarrá nemesedett pásztorbotot az egyiptomiak heqatnak nevezték. Az uralkodói inszignia nemcsak az élő uralkodót illette meg, hanem a holtak birodalma felett uralkodó Oziriszt is. A másik jelvény, amelyet mindig csak a heqat párjaként ábrázoltak, a korbács (nehaha). Ezen eszköz még hétköznapibb eredetű volt. A közel-keleti országokban elterjedt a ló farkából készített és rövid nyélre szerelt légycsapó. Állatfarok A királyi öltözéknek ősi eleme az az állatfarok is, amely a kötény deréktáján lóg le. (Az állatfarok jól kivehető Narmer fáraó már felemlített emlékein is.) Az egyiptomi uralkodók derekára erősített farokdíszek kutya- vagy rókafarkak lehettek, amelyeknek viselése mágikus módon biztosította a vadászat sikerét. Az Újbirodalom korában az ősrégi szokást és a deréktájra akasztott ruhadíszt már úgy magyarázták, hogy az bikafarok volt, amely a királyi hatalom erejét jelképezte. A fáraó: király és pap A királyi öltözék, az ornátus nemcsak külsőségeiben őrizte meg a régmúlt korok hagyományait. Az uralkodóknak, ha csak szimbolikusan, de a későbbiekben is el kellett látniuk azokat a funkciókat, amelyek az államalapítást megelőző időben a kisebb közösségek, törzsek vezetőire hárultak. Ők voltak az ország főpapjai, akik felelősek voltak a térség földjeinek termékenységéért, nekik kellett megsemmisíteniük az állam ellenségeit. Egyiptom ezredéves fennállása idején fenntartották annak látszatát, hogy az ország egyetlen igazi papja maga a király volt. Elvben csak ő mutathatta be a templomi áldozatokat. Minden templom falára, akár több példányban is felvésték, felfestették a király alakját, ahogyan az istenek elé járul áldozati ajándékaival. Jelképes halál, megfiatalítás Sok archaikus berendezkedésű formáció lakossága úgy vélekedett, hogy szoros összefüggés állapítható meg a törzsfőnök, a közösség vezetőjének testi és szellemi erőnléte és az ország boldogulása, a szántóföldek terméshozama között. Ezért az elaggott törzsi vezetőt egyszerűen meggyilkolták ( rituális gyilkosság ). Az ókori Egyiptomban ezt a szokást már nem gyakorolták, helyét átvette egy sokkal humánusabb rítus, amelynek célja az öregedő fáraók szimbolikus megfiatalítása volt. A megfiatalítási szertartás rítusát az egyiptomiak szed-ünnepségnek nevezték. Erre a király trónra lépésének harmincéves jubileuma alkalmával kerülhetett sor. Abban az esetben, ha az uralkodót az égi hatalmasságok ennél hosszabb élettel áldották meg, néhány év elteltével többször is megismételhették. (III. Amenhotep három, II. Ramszesz összesen tizennégy ilyen ünnepséget rendelhetett meg alattvalóitól.) Dzsószer fáraó Szakkarában található lépcsős piramisa Jubileumi Csarnokának falain örökítette meg a szed-ünnepség mozzanatait az örökkévalóságnak. A reliefek a szimbolikus halál és a megifjodás egyes jeleneteit ábrázolják. Hatsepszut királynő is felvésette ennek az ünnepségnek a jeleneteit a karnaki templomegyüttes ún. kvarcit kápolnája falára. Kartusok A királyság ősi intézménye, a titulusokkal együtt, ugyan örökéletűnek bizonyult, változásokat csak az jelenthetett, ha az egyes uralkodók az intézmény szakrális vonatkozásait, míg mások annak világias felfogásának szükségszerűségét hirdették. Változott az egyiptomi uralkodók elnevezése is. A Hórusz nevet a későbbi korokban felváltották a kartusok, az ún. névgyűrűk. A királyi névadás protokollszabályai szerint összeállított uralkodónév öt elemből tevődött ösze. A névelemek kötött rendben követték egymást: 1. Hórusz, 2. a két úrnő, 3. arany Hórusz, 4. Felső- és Alsó-Egyiptom királya (az első kartus az uralkodó trónnevét foglalja körbe) és az 5. a Nap fia (a második névgyűrűben a király személynevét olvashatjuk). 13

18 * Az egyiptomi monarchia stabil kormányzati forma volt, a királyi hivatás, az uralkodó isteni tisztelete ennek a stabilitásnak volt a része. 2. Képek 14

19 15

20 16

21 17

22 18

23 19

24 1. Királyi szimbólumok a hettita birodalomban STIPICH Béla Királyi szimbólumok a hettita birodalomban Ásóbot, őrlőkő, szarvkorona A Hettita Birodalomban a királyság, mint általában a mezopotámiai államrendszerek, hangsúlyozottan vallási jellegű volt.* A hettita király amellett, hogy főpap volt természetesen sok világi funkciót is ellátott: így például ő volt a hadsereg főparancsnoka és a legfelsőbb jogi fórum. A fennmaradt szövegek és képi ábrázolások sokasága mégis a birodalom legfőbb papjaként mutatják be őt. A hettita király és a napisten A hettita uralkodót a hettita állam keletkezésétől (Kr. e. 18. század) kezdődően különleges viszony fűzte a napistenséghez. A legendás Anittakirályt a feltehetőleg indoeurópai Siu fény- és égisten segítette hódításai során. A Kr. e században már egészen biztosan az arinnai Napistennő vette át a hivatalos napistenség szerepét. A király ettől fogva az arinnai Napistennő (és a Viharisten) által kijelölt és legitimált uralkodó, akinek feladata a nagy istenpár tulajdonát képező területek igazgatása volt. Egyes szövegekben a király egyenesen az istenpár leszármazottjaként szerepel. A király megnevezésének (titulatúra) gyakori eleme a napistenhez fűződő kivételes kapcsolat hangsúlyozása: nem egy uralkodó nevezi magát Nap -nak vagy Napom -nak, esetleg Napunk -nak, sőt IV. Tudhaliya (Kr. e ) a híres yazìlìkaya-i (ma: Törökország) sziklaszentély egyik reliefjén egy napistenségre jellemző ruházatban jelenik meg. Az Egyiptomból átvett uralkodói szimbólum, a szárnyas napkorong, a Kr. e. 14. századtól szintén a Nap, Napom jelentéstartalommal szerepel mind az ékírásos, mind pedig a hieroglif hettita királyfeliratokon, pecséteken. Királykoronázás A királlyá koronázás rítusaiban szintén kifejeződik a királyság szakrális, illetve papi jellege a koronázási rítusok révén a király tulajdonképpen átkerült a profán szférából a szakrális szférába. Ennek megfelelően a koronázás magában foglalta a pappá szentelést is. A koronázási ceremóniával kapcsolatosan sajnos csak nagyon töredékes szövegek maradtak fenn. Megmaradt azonban egy, a helyettes király kinevezését szolgáló rituálé, amelynek alapján következtethetünk az igazi ceremóniára. Rossz előjelek esetén a királyt meghatározott időre egy másik személy váltotta fel, hogy a baljós események ne az igazi királyt érjék utol. Az eseménysorozat fontos részét képezte a felkenés, a névváltoztatás és a felöltöztetés aktusa. A leendő királyt felkenték a királyság finom olajával. A Kr. e századtól kezdődően biztosan (bár nem kizárt, hogy azelőtt is) a hettita királyok a koronázási ceremónia során születéskor kapott neveiket anatóliai eredetű trónnevekre cserélték. (Így például a már említett IV. Tudhaliya a hurri eredetű Hismi-Sarruma nevet viselte megkoronázásáig.) A névváltoztatás azt fejezte ki, hogy a frissen felkent uralkodó rituálisan is elszakadt a profán világtól és betagozódott a szakrális világba, ahol az istenek az új nevén szólították őt. A felöltöztetés rituáléja során az új király felöltötte a ceremóniaöltözetet, amelynek különleges kelléke volt egy homlokpánt. A trón elfoglalásának jogi aktusa is vallási háttérrel rendelkezett: az ún. trónra ülés ünnepe ceremónia keretében, amely a koronázási ünnepségek tetőpontját jelentette, az új király a trónistennő ölébe ült, aki ezáltal legitimálta őt. A királyok kötelezettségei A királyság erőteljes szakrális jellegéből következik, hogy a király volt az állam legfőbb papja és a legjelentősebb (állami) rituálék levezetője. Ebben a minőségében viselte a Labarna szakrális uralkodói címet, amely a legkorábbi hettita királyok titulatúrájában már megtalálható. A hettita királynak számtalan vallási kötelezettsége volt, hiszen majdnem mindegyik állami ünnepen szükséges volt a király vagy a királyi pár jelenléte. A hettita királyok ezen kötelezettségüket olyan komolyan vették, hogy adott esetben még hadjáratokat is megszakítottak az ünnepeken való részvétel érdekében így tett például I. Suppiluliuma (Kr. e ), aki többször félbeszakította a hettita hatalmi pozíciókat jelentősen megerősítő nagy szíriai hadjáratát, hogy hazasiessen különféle ünnepekre. (A hadsereg természetesen nem maradt vezér nélkül: a király fia és katonai parancsnokai vették át a vezérletet.) A birodalom legjelentősebb isteneihez fűződő különleges viszonya a hettita királyt országának egyfajta védőistenévé emelte. Már-már emberfeletti, karizmatikus erőt kölcsönzött neki. Ennek megfelelően a király 20