Barbara Wood Árnyak a napfény- ben

Átírás

1

2 Barbara Wood Árnyak a napfény- ben Fordította: László Zsófia Magyar Könyvklub, 1995.

3 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Barbara Wood Green City in the Sun. Ballantine Books by Barbara Wood Hungarian translation László Zsófia, 1995 A borítót és a könyv tipográfiáját Szentirmay Katalin készítette

4 ELŐSZÓ Kenya a véletlennek köszönhette keletkezését ben a britek mindenáron el akartak jutni Ugandába, az Afrika közepén, a Nílus forrásvidékénél fekvő, katonailag stratégiai fontosságú pontra, hogy a fekete kontinens keleti partjától egészen a Viktória-tóig, mintegy Uganda bejáratáig hatszáz mérföld hosszú vasútvonalat építhessenek. Ám úgy esett, hogy a vasútvonal olyan területen haladt át, ahol a vadállatok mellett egymással háborúskodó törzsek is éltek olyan vidék volt ez, amely kizárólag az elszánt felfedezők és misszionáriusok számára jelentett vonzerőt. Majd amikor elkészülte után az Uganda-vasútról bebizonyosodott, hogy ráfizetéses és emellett haszontalan is, a brit kormány megpróbálta kieszelni annak módját, hogyan hozhatná be a vasútvonal a beléruházott összeget. A megoldást miként az hamar kiderült a vasút melletti letelepedés ösztönzése jelentette. Ezt az üres területet először a cionista zsidóknak ajánlották fel, akik akkoriban kerestek állandó hazát. Ők azonban elutasították, mivel Palesztinába kerültek. Így azután kampány kezdődött, hogy a brit birodalom minden szegletéből ideédesgessék a bevándorlókat. Megállapodások köttettek a helyi törzsekkel bár ezeknek vajmi csekély fogalmuk volt a szövetségek mibenlétéről, no meg furcsállották is, mit keres a fehér ember ezen a vidéken. Utóbb a kormány nagyon olcsón hatalmas területeket ajánlott fel a vadonból mindazoknak, akik hajlandók ott letelepedni és a földet megművelni. Az ország középső részei, viszonylag magas fekvésüknek köszönhetően hűvös éghajlatú, termékeny és buja vidékek voltak: sok angol, ausztrál, valamint új-zélandi brit döntött úgy, hogy ezt a vonzó helyet választja az újrakezdéshez, új otthona felépítéséhez. Bár a Gyarmatügyi Hivatal körömszakadtáig állította, hogy a terület csupán protektorátus, s egy napon visszakerül majd fekete bőrű lakóinak fennhatósága alá amikor azok már irányítani képesek, 1905-ben, amikor a kétezer fehér bőrű mellett négyezer fekete lakott itt, a Brit Kelet-afrikai Protektorátus főbiztosa kijelentette, ez a fehér ember országa.

5 PROLÓGUS Treverton doktor? Deborah felriadt. A Pan American légitársaság egyik utaskísérője mosolygott rá. Majd érezte, hogy a repülőgép meg-megrándul, vagyis leszállni készültek Nairobiban. Tessék mondta a fiatal nőnek, megpróbálva leküzdeni az alvás utóhatásait. Üzenetet kapott. A repülőtéren várják. Deborah lélegzete elakadt. Köszönöm felelte. Újra lehunyta a szemét. Kimerült volt. A repülőút igencsak hosszúra nyúlott huszonhat órája tartott, szinte megszakítás nélkül. Csak New Yorkban kellett átszállni, Nigériában pedig üzemanyagot vett fel a gép. Szóval valaki várni fogja. De kicsoda? Kézitáskájában volt a levél, amelyet egy hete kapott meg a kórházban, s amely roppant meglepte. A kenyai Miasszonyunk Grace Misszió küldte, és azt kérték Deborah-tól, hogy nyomban induljon, mert Wachera mama haldoklik, és látni kívánja. Miért mennél vissza, ha egyszer nem akarsz? kérdezte Jonathan. Dobd el a levelet! Ne végy róla tudomást! Deborah nem felelt. Jonathan karjában feküdt, és nem tudott megszólalni. A férfi soha sem értené meg, miért kell visszatérnie Afrikába, vagy hogy miért tölti ez el ilyen riadalommal. Mindennek magyarázata a titok, amelyet elhallgatott Jonathan elől, akinek a felesége lesz. Deborah begyűjtötte a poggyászát, majd a vámvizsgálat felé indult. Az őrök vigyázta kijárat túlfelén már látta a tömeget, köztük egy férfit, kezében táblával, rajta az ő neve: Dr. Deborah Treverton. Alaposan megnézte a férfit. Magas, jól öltözött afrikai volt, Deborah megítélése szerint kikuju, és bizonyára őt küldte a misszió. Elment mellette, majd leintette a járdasziget mentén várakozó egyik taxit. Deborah úgy remélte, így időt nyer, s ezalatt eldöntheti, hogy odamegye és szembenéz-e Wachera mamával. A misszió sofőrje bizonyára azt jelenti majd, hogy Treverton doktor nem érkezett meg ezzel a járattal, így azután nem is várják. Még nem. És ki ez a Wachera mama? kérdezte Jonathan, amikor kettesben a San Franciscó-i öbölre ereszkedő ködöt nézték. Deborah azonban nem mondta el neki. Nem tudta rákényszeríteni magát arra, hogy azt mondja: Wachera mama egy afrikai vajákos vénasszony, aki évekkel ezelőtt megátkozta a családomat. Jonathan bizonyára nevetségesnek találná, és megdorgálta volna Deborah-t, hogy képes komolyan ilyet mondani. És ez még nem is lett volna a teljes igazság. Wachera mama az oka annak, hogy Deborah Amerikában él, miként annak is, hogy Kenyát elhagyta. Mindez kapcsolatban áll a Jonathan elől takargatott titokkal, múltjának egy olyan fejezetével, amelyről soha sem fog beszélni, még az esküvőjük után sem. A taxi sebesen fúrta magát a sötétbe. Hajnali kettőre járt, a levegő nyirkos volt és hűvös, az egyenlítői hold át-átszüremlett a lapos tetejű tövisfákon. Az égen a csillagok akárha porból lettek volna. Deborah elmerült gondolataiban. Csak lépésenként juthatunk előre figyelmeztette magát. Attól a pillanattól kezdve, hogy megkapta a levelet, Deborah valóban

6 csak egyet-egyet lépett, és nem is akart arra gondolni, mi rejlik e lépések mindegyike mögött. Először is megbeszélte Jonathannal, hogy a férfi az ő távollétében ellátja a betegeit. A két sebészorvosnak közös rendelője volt; üzleti társakká azt megelőzően váltak, hogy magánéletüket is össze akarták volna kötni. Azután Deborah lemondta az orvosegyetemi előadását, majd megszervezte, hogy a Carmelben rendezett éves orvoskongresszuson valaki lássa el helyette az elnöki teendőket. A következő hónapi előjegyzésekkel nem foglalkozott; biztosra vette, hogy addigra visszaér. Végül Deborah vízumot kért a kenyai követségtől már amerikai polgár volt, tehát nem rendelkezett kenyai útlevéllel, malária gyógyszert szerzett be, az utolsó pillanatban beoltatta magát kolera és sárgaláz ellen, majd huszonnyolc órával ezelőtt, a csodával határos módon elérte a repülőt a San Franciscó-i repülőtéren. Mihelyt Nairobiba érsz, nyomban hívj fel! kötötte a lelkére Jonathan, aki szorosan átölelve tartotta a váróteremben. És minden áldott nap telefonálj! Mielőbb gyere vissza, Deb! Majd a többi utas szeme láttára hosszan és hevesen megcsókolta az ilyen viselkedés cseppet sem volt jellemző Jonathanra mintha ezzel akarná a gyors visszatérésre késztetni. A taxi a sötét, üres autópályán haladt, nagy sebességgel ért be az egyik kanyarba, és reflektora megvilágította a jelzőtáblát, melyen olvashatóvá vált a szöveg: ISTEN HOZTA NAIROBIBAN, A NAPFÉNYES ZÖLD VÁROSBAN! Deborah megrendült. Hirtelen kizökkent a zsibbadtságból, melybe a hosszú repülőút taszította. Hazaértem gondolta. A nairobi Hilton Szálló aranyszínű fénytoronyként emelkedett az alvó város fölé. Amikor a taxi odakanyarodott fényesen megvilágított bejáratához, az ajtónálló, gesztenyebarna, kabátba és cilinderbe öltözött afrikai férfi odasietett az autóhoz, és kinyitotta az ajtót. Deborah kilépett a hűvös februári éjszakába, a férfi meg azt mondta: Isten hozta, asszonyom! és Deborah nem tudott megszólalni. Hirtelen elöntötték az emlékek. Kamasz lány korában elkísérte Grace nagynénjét Nairobiba komissiózni, és a járdán állva tátott szájjal figyelte a taxikat, amelyek a csodálatos szállodák elé kanyarodtak. Azokból a járművekből turisták szálltak ki, roppant érdekes emberek, akik távoli országokból jöttek, mindnek a kezében fényképezőgép, és vadonatúj khakiszínű szafáriöltözéket viseltek, köröttük csomaghegyek, nevetgéltek és izgatottak voltak. A kamasz lány Deborah álmélkodva nézte és irigyelte őket, történeteket fabrikált róluk, azt kívánta, bárcsak részese lehetne csodálatos világuknak. És most ő fizet a sofőrnek, majd az ajtónálló nyomában elindul felfelé a márványlépcsőkön, a kitárt, fényesen csillogó ajtók felé. Deborah hirtelen megszánta azt a fiatal lányt, aki ő volt. Mekkorát tévedett! A portán mindenki afrikai volt és fiatal, elegáns piros egyenruhát viselt és tökéletes angolsággal beszélt. Deborah-nak feltűnt, hogy a lányok mind apró copfokba fonva viselik a hajukat, s ezekből roppant bonyolult építményeket emeltek a fejükre. De észrevette azt is, amivel ők bizonnyal nem törődtek: azt ugyanis, hogy máris hátracsúszott a homlokuk. Mire ezek a lányok középkorúak lesznek, szinte megkopaszodnak majd hatalmas ár ez a divat követéséért. Treverton doktornőt kedvesen fogadták. Ő visszamosolygott rájuk, de keveset szólt magába mélyedt. Nem akarta, hogy megtudják róla az igazságot, hogy brit akcentusa elárulja. A portai alkalmazottak egy nyúlánk, harmincas éveiben járó nőt láttak maguk előtt, aki nagyon amerikaiasan festett: farmernadrágot és inget viselt. Nem tudhatták, hogy a hölgy nem amerikai, hanem éppúgy kenyai, ahogyan ők, s éppoly folyékonyan beszéli nyelvüket, ahogyan ők. A szobában egy kosár friss gyümölcs várta, az ágyat hívogatóan megbontották, a párnán, fóliába burkolva egy mentolos csokoládékocka. Az igazgatóság kis kártyán üzent lala salama szép álmokat!

7 A hordár megmutatta a fürdőszobát, a minibárt és a televíziót, Deborah pedig a földszinten átváltott pénzt számolgatta: megpróbált visszaemlékezni az árfolyamra. Húsz shillinget adott a hordárnak, s a mosolyából látta, túlságosan bőkezű volt. Azután egyedül maradt. Az ablakhoz lépett és kinézett. Nem akadt túl sok látnivaló, csak az éjszakába burkolózó nagyváros sötét árnyai. Csend honolt, alig volt forgalom, sehol egy járókelő. Ez tehát Nairobi, amelynek Deborah tizenöt évvel ezelőtt búcsút intett. Azon a napon a dühös és riadt, alig tizennyolc éves Deborah megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát ebbe az országba, és a repülőgép felé tartva elhatározta, új otthont talál magának, új helyet a nap alatt. A rákövetkező években kemény munkával alakította ki új személyiségét, és igyekezett a vérévé vált Afrikát maga mögött hagyni. San Franciscóban és Jonathan személyében Deborah végre megtalálta a végállomást. Megtalálta a helyet, ahova tartozhat, megtalálta azt az embert, aki a védelmezője lesz. És akkor megérkezett a levél. Hogyan találták meg az apácák? Honnan tudták munkahelye, a kórház nevét vagy éppenséggel azt, hogy egyáltalán San Franciscóban él? A missziós nővéreknek bizonyára sok idejébe és pénzébe került, hogy a nyomára akadjanak. De miért? Netán azért, mert az az öregasszony végre haldoklik? Ugyan miért engem hívat? kérdezte az ablaküvegen visszatükröződő képmásától Deborah. Hiszen te mindig is utáltál engem, Wachera mama, mindig megvetettél, mert Treverton vagyok. Mi közöm lehet énnekem utolsó földi perceidhez? Sürgős állt a levélben. Jöjjön mielőbb! Deborah a hűvös üvegnek támasztotta a homlokát. Felidézte Kenyában töltött utolsó napjait és azt a szörnyűséget, amit a vajákos asszony mondott neki. Az emlékkel együtt visszatért a fájdalom és az undor, melyet pedig már legyőzni remélt. Bement a fürdőszobába, és felkattintotta az erős fényt adó lámpát. Forró vizet engedett a kádba, Nivea habfürdőt öntött bele, a Hilton ajándékát, majd megfordult, hogy szemügyre vegye magát a tükörben. Számos alakváltozás után ez volt Deborah végleges arca, és meglehetős elégedettséggel töltötte el. Amikor tizenöt éve megérkezett Amerikába, bőre napsütötte mélybarna volt, rövidre nyírt fekete haja a füle mögött göndörödött, öltözéke pedig egyszerű ujjatlan kenyai pamutruhából és szandálból állt. Ma a bőre halvány, oly fehér, amilyenné csak válhatott az évek során, mióta menekül a nap elől, a haja egyenes, arany csat fogja össze, úgy hullik a vállára. Az ing és a farmer neves tervezők munkáját dicséri, és a sportcipője is márkás. Megdolgozott azért, hogy amerikai külseje legyen, hogy fehér legyen. Merthogy fehér bőrűnek született emlékeztette önmagát. Ekkor eszébe jutott Christopher. Vajon ő megismerné? Fürdés után Deborah törülközőbe burkolta hosszú, nedves haját, és leült az ágy sarkára. Úgy érezte, nem tud aludni aludt eleget a repülőút során. Odahúzta kézipoggyászként magával vitt táskáját, amelyet nem veszített szem elől azóta, hogy San Franciscóban gépre ült. Ebben volt az útlevele, a repülőjegy a visszaútra, no és még valami, valami sokkal becsesebb, amit most Deborah előhúzott és lerakta maga mellé az ágyra. Apró, barna papírba burkolt, zsineggel átkötözött csomag volt. Kibontotta a papírt, és külön halmokba rendezte a tartalmát: egy borítéknyi kifakult fényképet, egy szalaggal összekötött levélcsomagot, valamint egy naplót. Aztán csak nézte őket. Ez volt Deborah öröksége, mindössze ennyivel és nem többel menekült el Afrikából, csupán ennyi maradt az egykor oly büszke és hírhedt Treverton családból. A fényképeket nem látta azóta, hogy tizenöt esztendeje összegyűjtötte, majd borítékba rakta őket, a borítékot

8 pedig lezárta; a leveleket sem olvasta ama szörnyű nap óta, hogy Wachera mama azt mondta neki, amit, a naplót pedig, ezt a régi, viharvert bőrkötésű darabot, amelybe hatvannyolc éve került az első bejegyzés, Deborah sohasem olvasta el. Borítólapján arany betűkkel a Treverton név díszlett. Ez a név mágikus erővel bírt Kenyában. Deborah észrevette a portai fiatal alkalmazottak arcának megváltozott kifejezését: kis időre döbbenten meredtek rá, amikor megmondta a nevét, majd csak nézték, egy percre minden leállt, majd ezt követte az elkerülhetetlen bezárkózás, a hivatalos mosoly mögé rejtezés, hogy elkendőzzék a megvetést és a gyűlöletet, amely a Trevertonok egyéb tettei nyomán keletkezett. Gyermekkorában Deborah jól ismerte ezeket a pillantásokat, és nem is lepte meg különösképpen, hogy még mindig léteznek. Volt idő, amikor a Treverton nevet bálványozták Kenyában. A szálloda, ahol Deborah szobát foglalt, közel állt ahhoz a széles úthoz, melyet egykor Lord Treverton sugárútnak neveztek. Ma Joseph Gicheru a neve, annak a kikuju férfinak állít emléket, aki a szabadságért esett el. A taxi elhaladt az egykori Treverton Középiskola mellett, és Deborah tisztán láthatta az új feliratot: Waojiru Mama Középiskola. Olyan ez gondolta Deborah, mintha ki akarnák törölni létünk utolsó emlékét is. Bármilyen mérvű lesz is azonban a kenyaizálás, Deborah tudta, a Trevertonok neve nem radírozható csak úgy ki ebben az országban. Túlságosan is beleivódott, összeforrott annak sorsával, végzetével. A misszió, ahol Wachera mama haldoklik, a Miasszonyunk Grace nevet viseli, amelyet a katolikus apácák akkor adtak neki, amikor évekkel korábban a létesítményt megkapták Deborah nagynénjétől. Azt megelőzően azonban egyszerűen Grace Missziónak hívták, alapítója, Grace Treverton tiszteletére, aki Kenyában a közegészségügy úttörőjének számított. Dr. Grace Treverton, akit éppúgy legenda övezett, akár féktelen fivérét, a grófot, hatvannyolc évvel ezelőtt alapította a missziót, a Keleti Tartomány vadonjában. Ő volt az, aki anyja helyett felnevelte Deborah-t, és aki hatalmas titkokat vitt magával a sírba. Deborah jól tudta: Grace néni mindent átélt, tanúja volt a Trevertonok minden diadalának és szégyenének, Kenya felemelkedésének, elestének, és újbóli feltámadásának. Deborah úgy érintette meg az ágyon heverő tárgyakat, mint aki fél tőlük. Ami a fényképeket illeti, szinte nem is emlékezett rá, kiket ábrázolnak. Christopher gyerekként. De férfikorából nincs fénykép. Milyen kár! No és a levelek Deborah mindössze a rettenetes sorokra emlékezett belőlük. És itt a napló is, Grace néni hagyatéka. A naplót sosem olvasta. Grace halálakor a bánat túlságosan lesújtotta, később viszont hátat fordított a családnak meg a múltnak, amelyet e könyvecske képviselt és őrzött. Felemelte a naplót, és a tenyere közé szorította. Úgy érezte, energia árad belőle. Igen, ilyenek a Trevertonok! Remek külsejű emberek, mesésen gazdagok, a nemesség tagjai, a pólócsapatok vidám vezetői, Kelet-Afrika legfőbb átalakítói, magánéletüket viszont szörnyű titkok terhelik, mint amilyen a szegény fiú, akit a család restell, a botrányos bírósági tárgyalás, amely szerte a világban a lapok címoldalára került, a tiltott szerelmek és kicsapongások, sőt még ennél is sötétebb titkok emberáldozatról és gyilkosságról szólók. No meg a babonaságról Wachera mamáról meg az ő titkáról. Deborah-nak eszébe jutott Christopher. A kedves, jóképű Christopher! Vajon mi ketten is a Treverton család végzetének vagyunk az áldozatai? Deborah felnyitotta a borítékot, és előhúzta a fényképeket. Összesen hét darab volt belőlük, a legfelső 1963-ban készült, Kenya függetlenségének kivívása előtt, azt megelőzően, hogy vége lett volna annak a világnak, amelyet ő olyan jól ismert. Csoportkép volt, régi Box Brownie-val készült. Négy gyerek állt egymás mellett, akár az orgonasípok: Christopher volt a legmagasabb és a legidősebb, tizenegy éves. Mellette a húga, Sarah, egyidős a középen álló Deborah-val, vagyis, nyolcesztendős, a sort a tízéves, khakiszínű vadászöltözéket viselő,

9 kicsattanóan egészséges Terry Donald zárja. Deborah szemét elfutotta a könny, amikor közelebbről megszemlélte a mosolygó arcokat. Négy mezítlábas, szutykos és boldog gyerek álldogál a kecskék és csirkék között, látszólag gondtalanul, és sejtelme sincs arról, miféle viharos változások készülődnek körülöttük, amelyek romba döntik a világukat. Négy gyerek két afrikai, két fehér, és a legjobb barátok. Sarah, drága barátnőm gondolta Deborah szomorúan. Együtt nőttünk fel, együtt babáztunk, együtt fedeztük fel a fiúkat. A fekete bőrű és csodaszép Sarah megosztotta álmait Deborah-val. Nővérek sem lehettek volna meghittebb viszonyban: együtt tervezgették a jövőt, csakhogy aztán a vén vajákos asszony elszakította őket egymástól. Vajon mi lett Sarah-ból? Még itt él Kenyában? Deborah felemelt egy másik fényképet. Grace nénit ábrázolta, a harmincas években. Látva a kedves, ovális arcot, a mosolyt, az enyhén hullámos hajat, amely mintha glóriaként övezte volna a fejét, Deborah nem akarta elhinni, hogy Grace Trevertont egykor férfiasnak mondták. E nagyszerű asszony nevéhez a misszió megalapításán kívül még valami fűződik. Könyvet is írt Ha magad vagy az orvos címmel. Első ízben ötvennyolc éve jelent meg, rendszeresen átdolgozták és újra kiadták, s a harmadik világ legnépszerűbb orvosi kézikönyvének számított. A következő fénykép sötét hajú, roppant jóképű férfit ábrázolt, pólópóni nyergében. Ő Valentine, Treverton grófja, Deborah nagyapja, akit sohasem ismert. Még ennek az apró és életlen fényképnek az alapján is megértette, miért tartották hihetetlenül jóképű férfinak, aki Laurence Olivier-ra emlékeztet. A fénykép hátoldalán ez állt: 1928 júniusában, azon a napon, amikor őfelségével Edwarddal, a walesi herceggel ebédeltünk. A negyedik felvételen nem volt sem dátum, sem felirat, Deborah mégis tudta, kit ábrázolt: Rose-t, Treverton grófnét. Valaki ellesett pillanatot örökített meg Rose meglepetten néz hátra a válla felett. A fénykép kortalannak mutatta, már ami az asszony fehér fátyolszövet ruhájának egyszerűségét, fehér napernyőjének furcsa szögét vagy lányosan vállára omló fürtjeit illette, holott a felvétel készítése idején harminc év körüli lehetett. Deborah-t vonzotta Rose szeme, amely riadalmat tükrözött, különös melankóliát, s ettől az ember eltöprengett, vajon miféle fájdalom gyötri ezt az asszonyt. Deborah nem érzett elég erőt ahhoz, hogy az utolsó három fényképet megnézze. A szoba egyre jobban megtelt kísértetekkel, ráadásul némelyik még élő személyt idézett. Vajon e percben merre lehet például Sarah? Akinek annyi álma volt, akibe oly sok ambíció szorult! Sarah, akinek művészi tehetségét csodálta és irigyelte, aki arról ábrándozott, hogy kenyai vonalat visz a divatba. Hírnévről álmodozott és jólétről, Deborah pedig hirtelen cserbenhagyta. Sarah Wachera Mathenge gondolta Deborah, a testvérem. Majd eszébe jutott Terry Donald, a pirospozsgás, jóképű fiú, akinek vérvonala a fekete kontinens korai kalandoraihoz és felfedezőihez nyúlik vissza, s aki egyike volt azoknak a Kenyában született fehér embereknek, akik sejtjeikben érezték a dzsungeleket, a szavannákat meg a vadászat ízét. És végül Christopher... Deborah visszatette a fényképeket a borítékba. Vajon Christopher Kenyában van-e még? Tizenöt éve nem mondta meg neki, miért megy innen el, miként azt sem, hogy egyáltalán távozik. Szerették egymást, azt tervezték, összeházasodnak. Ám elhagyta a fiút, ahogy Sarah-t is, anélkül hogy akár egyszer visszanézett volna. Deborah ráébredt, nem azért jött vissza Afrikába, mert egy haldokló öregasszony erre kérte, hanem annak reményében, hogy újra megtalálja önmagát, népét. Egyszeriben minden olyan világos lett. Jonathan vár rá San Franciscóban. Deborah

10 azonban halogatta, hogy végérvényesen hozzá meg eltervezett családjukhoz kösse a sorsát, mert előbb össze kell egyeztetnie a jelent a múlttal. Jonathan édeskeveset tudott Deborah múltjáról, azonossági válságáról. Mit sem sejtett Christopherről, miként ama fájdalmas tényről sem, amely a fiúval kapcsolatban Deborah tudomására jutott. Deborah azt sem mondta el Jonathannak, miféle felfedezést tett tizenöt évvel ezelőtt. Akkor tudta meg, hogy Wachera mama, az afrikai vajákos asszony tulajdonképpen a nagymamája. Felemelte Grace néni naplóját, és hírtelen erős vágyat érzett, hogy elolvassa. Mintha mágnes vonzotta volna az oldalakhoz. Megremegett a gondolattól, miféle titkokat fog megtudni, de talán választ is lel némely kérdésére, és megtalálja benne lelki békéjének kulcsát. Amint szeme az első oldalra tévedt, a megfakult tintával írott dátumra február 10., Deborah azt gondolta: talán mégis azok voltak az igazi szép idők, sok-sok évvel ezelőtt. Kenya akkoriban ifjú volt és ártatlan, a kép élességét semmi sem homályosította el, az emberek tudták, mit akarnak, a szándékaik nemesek voltak. Azok a férfiak és nők, akik idejöttek Kenyába, vakmerőnek és kalandvágyónak tetszettek, nem holmi köznapi emberek, hanem olyanok, akikben újító szellem volt ahhoz, hogy új közeget teremtsenek maguk és gyermekeik számára. Ők valamennyien a részeim, és bármennyire próbáltam is elfutni előlük még mindig bennem élnek. Akadnak azonban mások is, akik már akkor itt éltek, az ősi földön, amikor a fehér bőrű idegenek megérkeztek ide. És bennem élnek ők is...

11 ELSŐ RÉSZ 1919

12 Segítség! Orvost! Van orvos a vonaton? A hangzavar hallatán Grace Treverton kinyitotta a vasúti kocsi ablakát. Ekkor megpillantotta a váratlan megállás okát: egy férfi feküdt a sínek mellett. Mi történt? kérdezte Lady Rose, amikor sógornője, Grace az orvosi táskájáért nyúlt. Megsérült egy férfi. Te jó ég! Grace egy percre megállt, mielőtt leszállt volna a vasúti kocsiból. Rose rossz színben volt. Az elmúlt órában bőre nyugtalanító árnyalatot öltött. Mindössze nyolcvan mérfölddel hagyták el Mombasát, a tengeri kikötőt, ahol vonatra szálltak, s jó néhány mérföld az út Voiig, a legközelebbi megállóig, ahol vacsorájukat költik majd el. Enned kellene valamit, Rose mondta Grace, és jelentőségteljesen rápillantott Fannyra, Rose komornájára. És igyál is valamit. Én meg gyorsan megnézem, mi történt azzal a szegény emberrel. Igazán jól vagyok felelte Rose kissé elfúló hangon. Homlokát bekölnizett zsebkendővel ütögette, kezét altestére szorította. Grace némiképp tétovázott. Ha valami nincs rendben, és főként ha baj van a gyerekkel, Rose aligha fogja beismerni. Újabb pillantást vetett Fannyra, amely azt sugallta, maradjon közel az úrnőjéhez, majd gyors léptekkel távozott. Nyomban körülölelte a sivatagi hőség és a por. Heteken át a hajó terébe zsúfolódtak, a mögöttük levő nyolcvan mérföldet pedig vonaton töltötték nem csoda, hogy Grace kissé elszédült a végtelen afrikai égbolt látványától. Amikor a szerencsétlenül járt férfihoz ért, már csapatnyi ember állt körülötte, akik az angol, hindi és szuahéli keverékét beszélték. Elnézést kérek szólt Grace és megpróbált közelebb furakodni. Ne közelítsen, kisasszony, nem asszonynépnek való látvány ez mondta egy férfi, aki fel akarta tartóztatni, és a csodálkozástól égnek szaladt a szemöldöke. Talán segíthetek felelte Grace a férfit kikerülve. Orvos vagyok. A többi férfi meglepetten nézett rá, de amikor letérdelt a sebesült mellé, hirtelen elhallgattak. Ilyen különösen öltözött nőneműt még nem láttak soha. Grace Treverton fehér ingblúzt viselt, fekete nyakkendőt, szűkített fekete kabátot, bokáig érő sötétkék szoknyát, és ami a legfurcsább: széles karimájú, fekete velúr, háromszögletű kalapot. Ezek a brit birodalom peremvidékén élő gyarmatlakók nem ismerték fel a Királyi Tengerészet női tagozatának egyenruháját. Döbbenten nézték, ahogy Grace rezzenéstelen arccal megvizsgálja a férfi sérüléseit, és láthatóan nem akar elájulni, holott a fekvő sebesült igencsak véres, ám e fura női szerzet olyan arcot vág, akárha teát töltene ki éppen. A férfiak sutyorogni kezdtek. Grace nem vett róluk tudomást: valahogy segíteni akart az ájult emberen, aki a helybéli szokások szerint állatbőröket és gyöngyöket viselt, s láthatóan megmarta egy oroszlán. Miközben a fertőtlenítőt és a kötszert vette elő a táskájából, Grace 1.

13 hallotta a körülötte álló férfiak pusmogását, és az elhangzottak javát meg is értette. Némelyeket alaposan megbotránkoztatott a viselkedése, másokat inkább mulattatott, de kivétel nélkül mindenki szkeptikus volt. Egy igazi úrinő, hallotta Grace attól a perctől fogva, hogy Londonban beiratkozott az orvosi egyetemre, nem keveredik ilyen kellemetlenségekbe. Ez a viselkedés egyenesen illetlen! Ezek a férfiak azonban nem sejthették, hogy ennek a szerencsétlen afrikainak a sérülései apróságnak tűntek mindahhoz képest, amit Grace Gallipoli evakuálása idején a kórházhajón megtapasztalt. Fel kell tennünk a vonatra! közölte végül, miután megtett minden lehetségeset. Senki sem mozdult. Rendes ellátásra van szüksége. A sebeit össze kell varrni! Sok vért veszített. Az ég szerelmére, mit álldogálnak itt? Akkor ennek vége mondta valaki. Különben sem tudjuk, kicsoda mormogta a másik. Mellesleg maszáj szólalt meg egy harmadik, mintha e tény bármit is megmagyarázna. Grace felegyenesedett. Maguk ketten fogják meg és nyomban rakják fel a vonatra! A férfiak zavartan tébláboltak. Páran sarkon fordultak és eloldalogtak. A többiek meg csak néztek egymásra. Ki ez a nő, hogy csak úgy parancsolgat nekik? Grace-re pillantottak, aki roppant csinos volt, és emellett igazi hölgy benyomását keltette. Végül két férfi felemelte a bennszülöttet, és berakta a fékezőkocsiba. Grace visszaindult a kupéjuk felé, útközben megütötte a fülét néhány epés megjegyzés, két férfi pedig leplezetlen megvetéssel bámult rá. Ám a kocsinál egy napbarnított, mosolygós férfi vár rá, hogy felsegítse a lehetetlenül meredek lépcsőn. Ne törődjön velük! mondta, és megérintette kalapja karimáját. Tíz évvel vannak elmaradva a világtól. Grace hálásan mosolygott, és elálldogált néhány percet a peronon, míg az idegen vissza nem ért a másodosztályú kocsihoz. A fülkében Rose legyezte magát, és kifelé nézett az ablakon. Grace odanyúlt és megérintette sógornője keskeny csuklóját. Érverése erős volt és egyenletes. Azután megérintette a domborulatot Rose fátyolszövet ruhája alatt. Grace riadtan dőlt hátra az ülésen. A kisbaba nagyon mélyen volt lecsúszott egészen a medencéig. Rose kérdezte óvatosan,, mikor ment le a gyerek? Lady Rose elvonta pillantását az ablaktól, hunyorgott, mint aki távol járt, a tövisfák és a csenevész cserjék vidékén. Míg te odakint voltál felelte. Grace leplezni próbálta hirtelen támadt aggodalmát. Rose-nak mindenekfelett csendre és nyugalomra van szüksége. Ez az utazás pedig kifejezetten árt. Grace kinyitotta az ásványvizes palackot, öntött belőle egy ezüstpohárba, és odanyújtotta sógornőjének. Míg Rose ivott, valamennyi kilötykölődött belőle, mert a vonat nagy rángással ismét elindult. Grace a gondolatait rendezte. A kisbaba túlságosan hamar ment le. Még nincs itt az ideje. A szülés csak egy jó hónap múlva esedékes. Vajon ez annak a jele, hogy valami nincs rendjén? És vajon mikor kezdődik a szülés? Biztosan van még időnk gondolta, és végigjártatta tekintetét a rettenetes kis vonaton, amelynek kocsijaiban az utasok egymástól elszakítva utaznak. Ha egyszer a vonat elindult, nem lehet megállítani, nincs mód segítséget kérni. Grace haragudott magára. Nem szabadott volna megengednie, hogy Rose útra keljen! Határozottan meg kellett volna tiltania! Rose eleve nem erős nő, s az Angliától idáig tartó

14 utazás nagy sarcot követelt. Rose-t azonban nem lehetett lebeszélni. Azt akarom, hogy a fiam az új otthonomban szülessen meg makacskodott a maga őrjítően logikátlan módján. Attól a naptól fogva, hogy Valentine, Rose férje és Grace fivére ékesszóló levelekben ecsetelte, milyen pompázatos házat emelt Brit Kelet-Afrika központi magasföldjén, Rose mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy ott hozza világra gyermekét. És Grace álláspontját, miszerint Rose csak a szülés után induljon útnak, aláásta az a tény, hogy Valentine is azt írta: induljanak nyomban, s tökéletesen egyetértett a feleségével az ügyben, hogy fiának új hazájukban kell megszületnie. Grace dühös válaszleveleket küldött, de fivére, valamint sógornője egyként söpörték félre józan észérveit, és nekiláttak esztelen álmuk megvalósításának. Így azután a két nő maga mögött hagyva a Suffolk megyei Bella Hillt, az ősi fészket, minden ingóságával, valamint hat szolgával útra kelt, hogy a háború vége óta ismét békés tengerre szálljon és megérkezzék a nemrégiben demilitarizált, egzotikus és vonzó Brit Keletafrikai Protektorátusba. Lady Rose előrehajolt és eligazgatta a rózsabokrokat. Bár öt szolga és a családi kutyák a szomszédos, másodosztályú kocsiban utaztak, ezek a rózsabokrok úgy kísérték a grófnét, akárha a gyerekei volnának. Grace ingerülten nézte őket, hiszen angliai elindulásuk óta jó néhány kellemetlenséget okoztak már. Csak akkor enyhült meg, amikor látta, hogy sógornője milyen lelkesen babusgatja őket. Most már hamarosan a gyerek lesz élete középpontja gondolta Grace. A gyerek, akire Rose olyannyira vágyott, holott számos londoni szakorvos kijelentette, hogy alkalmatlan a szülésre. És ettől a gyerektől azt reméli, emlékeztette magát Grace, hogy a férje megállapodik végre. Felsóhajtott és kinézett az ablakon. Valentine nyughatatlan ember illik hozzá ez a vad, zabolátlan ország. Grace kezdte megérteni, miért bűvölte el Valentine-t Kelet-Afrika, sőt azt is, hogy Bella Hillt a másik fivér gondjaira bízva miért jött ide, hogy új birodalmat kanyarítson ki a vadonból. Talán ez az ország majd megszelídíti vélekedett Grace, miközben a vonat álomba ringatta. Valentine-ból talán új ember lesz... Grace még mindig a férfiakon töprengett, amikor a vonat beérkezett Voi állomásra, az utasok pedig megrohanták a vacsorázóhelyül szolgáló bungalót. A kórházi hajó járt a fejében, és Jeremy. Sógornője állapota miatt illetlenségnek számított volna, ha együtt étkeznek a többiekkel, ezért a vacsorát a vasúti kocsiban szolgálta fel nekik egy idősebb, tiszteletre méltó külsejű afrikai. Grace alig nyúlt a párolt marhahúshoz és a káposztához: kinézett a bungalóra, amely kivilágítva ragyogott a sivatagi feketeségben. Látta, hogy fehér abrosszal terített asztaloknál, porcelántányérokból, ezüst evőeszközzel esznek a férfiak, külön borpincér van, és a felszolgálók fehér zakót viselnek. Az éj sötétjében zümmögéssé alakult a férfibeszéd és a nevetés, felfelé szállt a szivarok füstje. Grace irigyelte őket. Rose burgundit kortyolgatott egy talpas kristálypohárból, és az új házzal kapcsolatos terveiről beszélt. A rózsáimat úgy fogom elültetni, hogy mindig láthassam őket. És minden szerdán fogadónapot tartok, és meghívom a környék úrihölgyeit. Grace elnézően mosolygott a sógornőjére. Felesleges volna Rose-t előre kiábrándítani; hamarosan úgyis szembesül új élete valóságával, amikor megpillantja az ültetvényt, és ráébred, hogy a legközelebbi szomszéd sok-sok mérföldnyire lakik, és hogy az általa említett úrihölgyek keményen dolgozó farmerfeleségek, akiknek aligha marad ideje holmi délutáni teákra. Odakinn valaki magára vonta Grace tekintetét. A férfi, aki korábban felsegítette a vonat lépcsőin. Az átrakodást felügyelte: a vonatról szekerekre rámoltak át valamit, Grace úgy látta,

15 fegyvereket és tábori felszerelést. Tehát vadász, és itt száll ki. Grace kíváncsian figyelte. A férfi megejtően festett khakiszínű öltözékében és trópusi sisakban. Amikor hirtelen megfordult és a pillantásuk találkozott, Grace-nek kihagyott a szívverése. A férfi elmosolyodott, felpattant a lova hátára, szalutált, majd elügetett. Grace addig nézte, míg el nem tűnt a sötétben, és ráébredt, hogy a férfiakkal kapcsolatban mindig is így állt a helyzet, és így is marad. Zavarba hozza a férfiakat miként a ma délután is bizonyítja, akik nem tudják, mihez kezdjenek a jelenlétében, vagy valamiféle meghatározhatatlan ellenszenvet ébreszt, bennük, esetleg kivívja mély tiszteletüket, ahogyan a vadászét is úgy vélik tehát, felér bármelyik férfival, s ilyenformán bajtársnak tekinthető. Grace visszaemlékezett a sebesült férfiakra, akiket nap nap után a kórházhajó fedélzetére hoztak. Milyen kedvesek voltak hozzá eleinte, flörtöltek is vele, abban a hiszemben, hogy ápolónő. És azután milyen hirtelen megváltozott a viselkedésük, amikor megtudták róla, hogy orvos és tiszt: egyszeriben mély tisztelet és megbecsülés övezte, de a láthatatlan gátat többé nem lehetett leküzdeni. Amikor kilenc évvel ezelőtt felvették az orvosi egyetemre, Grace-t egy idősebb orvosnő látta el tanácsokkal. Dr. Smythe azt mondta: Majd meglátja, hogy új titulusa áldás és átok lesz egyszerre. Sok férfi kolléga lesz megsértve, mert befurakodott féltékenyen őrzött köreikbe, és sok férfi beteg kétli majd, hogy képes az orvosi teendők ellátására. Nem lesz magánélete, mert nem illik bele egyik női szerepkörbe sem. Némelyik férfi piedesztálra emeli majd, s ettől elérhetetlenné válik. Lesz, aki különcnek tartja. Némelyeket zavarba ejt majd, másokat pedig mulattat. Anélkül kerül be a férfiak világába, hogy teljes jogú tagnak elfogadnák, s e világ kiváltságai közül csak kevésben lesz része. Dr. Alice Smythe, a hatvanas éveiben járó orvosnő, aki sohasem ment férjhez, az igazat mondta. Grace Treverton huszonkilenc esztendős és vénkisasszony. Hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét. Ez volt tehát az ár, amelyre évekkel korábban figyelmeztették, amikor bejelentette: feltett szándéka, hogy orvosi tanulmányokat folytasson. Apja, a gróf megvonta tőle az anyagi támogatást, fivérei pedig nevettek, s azt jósolták, női mivoltának ezennel befellegzett. Jóslatuk részben bevált. Valóban áldozatokra kényszerült. Egyre valószínűtlenebb, hogy férjhez megy és gyereket szül, és annak ellenére, hogy közel harmincéves, valamint hogy csaknem két évet dolgozott katonák ezrei között a tengeren, még mindig érintetlen. Ám nem mindegyik férfi olyan, mint a fivérei vagy azok a durva alakok, akik a bungalóban vacsoráztak. A vadász például észrevette, és Egyiptomban, háború alatti állomáshelyén találkozott tisztekkel: művelt urakkal, akik tisztelték katonai rangjelzését, valamint a neve előtt álló dr. szót. Aztán ott volt Jeremy. Valójában dr. Smythe jóslata eltúlzottnak tűnt, amikor Jeremy felhúzta Grace ujjára az eljegyzési gyűrűt. Csakhogy ez az álom a megtorpedózott hajóval és Jeremyvel együtt elmerült a Földközi-tenger sötét, hideg vizében. Leszedték a vacsoraasztalt, a hölgyeket pedig megkérték, fáradjanak ki a folyosóra, míg fekhelyeiket elkészítik. Grace a könyökénél fogva tartotta a sógornőjét, míg ott álltak a peronon, beszívták a friss, éjszakai levegőt és nézték a ragyogó csillagokat. A telihold hamarosan a Kilimandzsáró csúcsa fölé emelkedik. Anglia fényévnyi távolságra volt már, mintha nem is létezne. Milyen távolinak is tűnt már az elindulás Southamptonból! Azután három hétig gőzhajón utaztak keletre, minden egyes nappal távolodva a megszokottól közeledtek az ismeretlen felé. Grace furcsának találta Port-Szaidot most, hogy a háború befejeződött, és lassanként visszaszivárogtak a turisták. A kézművesek a hajó fedélzetére hozták csecsebecséiket és garantáltan antik portékájukat, árusok nyüzsögtek, ennivalót és erős egyiptomi bort kínáltak. Azután a Szuezi-csatornán hajóztak, melyet zord és terméketlen sivatag vett körül. Port-Szudánban méltóságteljes

16 tevekaraván várta őket, meg burnuszos arabok. Adenből, a vadon e kietlen oázisából gőzhajó vitte őket az egzotikus szomáliai partok mentén a tikkasztóan forró Indiai-óceánig, ahol napnyugtakor az égboltot vérvörös és arany csíkok tarkították. Végül elérkeztek Mombasába, Brit Kelet-Afrika partjaihoz, ahol hófehér épületek, kókuszpálmák, mangófák, élénk színekben pompázó bokrok sorjáztak, meg arab árusok, akik mindazt kínálták, amire az ember vágyhatott. Hova tűnt Suffolk köde, hol vannak Bella Hill nemes, ódon falai, a vidéki utak mentén álló, Erzsébet-kort idéző fogadók? Más világhoz tartoznak, más időszámításhoz. Grace a bungaló teraszán ülő, szivarozó, konyakot hörpölő férfiakat nézte, akik arra vártak, hogy elkészüljön fekhelyük és utazásuk folytatódjék. Vajon miféle álmok vonzották őket erre a vad és érintetlen vidékre? Melyikük marad életben, és melyikük bukik el? Vajon mi vár rájuk az utazás végén? Nairobi még csaknem egynapi vonatút. Azután pedig Treverton grófnéra és kíséretére még hosszú utazás vár ökrös szekéren és földúton Nyeribe. Már a gondolatra is elfogta a remegés. Álma, az az álom, amelyet Jeremyvel közösen dédelgetett kegyetlenül rövidre szabott együttléteik alkalmával, ott volt, annak a földútnak a végén. Jeremy ültette el az agyában ezt a nagyszerű elgondolást, hogy a vadon közepén legyen a reménynek és a könyörületnek egy kikötője. A háború után Afrikába akart jönni, hogy a pogányoknak hirdesse Isten igéjét. Úgy tervezték, közösen munkálkodnak majd: Jeremy a lelket, Grace a testet orvosolja. A hajó fedélzetén esténként a misszióról beszélgettek, amelyet közösen akartak megalapítani Brit Kelet-Afrikában, és most már közeleg is a pillanat. Grace fel fogja építeni azt a kórházat Jeremy emlékére, hogy csodálatos fény költözhessek be az afrikai sötétségbe. Jaj nekem! mondta Lady Rose, és a sógornőjére nehezedett. Azt hiszem, le kell feküdnöm. Grace megdöbbent, amikor ránézett. Rose arcának fehérsége fátyolszövet ruhájáéval vetekedett. Fájdalmaid vannak, Rose? Nem... Grace-re rátört a tétovaság. Folytassák az utat vagy maradjanak itt? Ám ez a sivatagi állomás semmiképp sem megfelelő hely egy szülő asszony számára, Nairobi pedig egynapi útra van még. Adj nekünk időt, Uram! fohászkodott Grace, miközben Fannyval lefektette Rose-t. Add, hogy ne itt történjék! Nincs se kloroform, se melegvíz! Rose nem látszott kétségbeesettnek; arckifejezése ábrándos volt, mint aki valahol a távolban jár. Rendben vannak a rózsáim? mindössze ennyit kérdezett. Grace megvárta, míg sógornője elszenderedik, majd levetette sötétkék kosztümjét, kikefélte és vállfára akasztotta. Sok orvosnőt ért a vád, hogy férfias szokásokat vesznek fel, s ama tény, hogy Grace továbbra is az egyenruháját viselte, bár egy éve leszerelt a haditengerészettől, gyanakvást keltett. Badarság! Grace csupán gyakorlatias nő volt, az egyenruha jó minőségű anyagból készült, a rangjelzést lefejtette az ujjáról, és nem látta be, miért ne hordhatná még évekig. A mi kis matrózlányunk így hívta őt Valentine. Rosszallás kísérte Grace lépését, amikor jelentkezett a haditengerészetbe, noha édesapjuk harcolt a krími háborúban, és maga Valentine is csapattisztként szolgált Kelet-Afrikában, a németek elleni harcokban. Grace-ben természetesen megvolt a Trevertonok konoksága, és lelkiismerete szavát követte. Miként itt és most Afrikában is, mert eltökélte, hogy megvalósítja azt az álmot, amely a Földközi-tengeren, egy hadihajó fedélzetén született. Valentine nem helyeselte, hogy kórházat akar építeni a vadonban, mivel mélyen megvetette a misszionáriusokat, és közölte Grace-szel, hogy ilyen marhasághoz semmiféle segítséget nem nyújt. Csakhogy Grace-nek erre nem is volt szüksége: örökölt némi pénzt, valamint odahaza, Suffolkban, a helyi egyház kevéske támogatást is adott neki, emellett volt

17 olyan gerinces, mint bármelyik férfiember. Lady Rose fekhelye felől nyögés hallatszott. Grace nyomban megfordult. Törékeny termetű sógornője mélyeket lélegzett, kezét a hasára szorította. Jól vagy? kérdezte Grace. Jól vagyunk mosolygott Rose. Grace bátorítóan visszamosolygott, hogy leplezze félelmét. Mennyi mérföldet kell még megtenniük, milyen sok nap van hátra ebből az útból, és a neheze még előttük áll! Rugdos a fiad? kérdezte. Rose bólintott. Úgy döntöttek, a kisbaba az Arthur nevet kapja, öccsük emlékére, aki a háború első esztendejében Franciaországban életét vesztette. Arthur Currie Treverton a legelső bátor ifjak között jelentkezett a hadseregbe, amikor Anglia belépett a háborúba. Sípszó hallatszott, majd a vonat elindult. Grace kinézett az ablakon: Voi állomásának megnyugtató fényei egyre távolodtak. Körös-körül koromsötét volt, A vonat sivár, élettelen tájon pöfögött, a régi rabszolga-útvonalat követte a Viktória-tó felé szemvillanásra volt csupán az arab karavánok korától, amikor láncra vert afrikaiak tették meg kínkeservesen ezt az utat a tengerparton várakozó rabszolgaszállító hajókig s ilyenformán önnön végzetükig. Ennek az útvonalnak a fenntartása, az illegális rabszolga-kereskedelem megakadályozása része volt a brit kormány propagandájának, mert magyarázatot kellett adnia, miért nem szüntet meg egy rossz emlékű vasútvonalat, amely roppant drága és nem vezet sehová. A mozdonyból arany szikrák szálltak el az ablak mellett, és Grace szinte látta, ahogy a rabszolga-kereskedők ott éjszakáznak a csillagos égbolt alatt, láncra vert foglyaik pedig nyüszítenek a rémülettől. Milyen lehetett azoknak az ártatlan afrikaiaknak az élete, akiket a szörnyű hajókra tuszkoltak és arra kényszerítettek, hogy a világ túlfelén szolgálják uraikat? Grace ellenőrizte, hogy az ablakok jól be vannak-e zárva. Hallott már históriákat az emberevő oroszlánokról, melyek vonatablakokból rángatták ki áldozataikat. Ez az ország vad és civilizálatlan, s az éjszaka alattomosabb, mint a nappal. Még sohasem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak, ennyire magányosnak. Az első osztályú vasúti kocsik között nem volt kapcsolat, cérnára fűzött dobozkákra emlékeztettek, amelyek ott imbolyognak az éj sötétjében, vagyis nem volt mód arra, hogy a szomszédos kocsikban utazóktól segítséget kérjen, vagy hogy a vonatot megállítsa. Grace azért imádkozott, hogy még időben Nairobiba érjenek. Megpróbált pihenni, fél szemmel Rose-t figyelte, aki aludni látszott, és végiggondolta, milyen teendők várnak rá másnap. Nairobiban maradunk határozta el. Csak a kisbaba születése után folytatjuk az utat. Valentine természetesen nyűgös lesz, mert ha Nairobiban maradnak, akkor ez két-három hónapi késedelmet jelent, mivel hamarosan beköszönt az esős évszak, és a Keleti Tartományba lehetetlenség lesz eljutni. De ő majd elrendezi ezt a fivérével. Hiszen ő is nagyon szeretné, ha sógornője már ott lenne a nagy házban, amelyet Valentine a feleségének épített, ám anya és gyermeke biztonsága érdekében ragaszkodni fog ahhoz, hogy várjanak. Erezte, nem fog tudni aludni, ezért úgy döntött, elkezdi új naplóját. Ajándékba kapta egyik egyetemi professzorától, fekete szattyánbőrbe kötött, aranyozott szélű, szép darab volt. Mostanáig várt, hogy elkezdje az új naplót új élete első napjáig. Épp csak leírta a dátumot február 10. az első oldalra, amikor Rose felsikoltott. A gyerek meg akart születni.

18 Grace irgalmatlanul haragudott a fivérére. A dombok felett sötét felhők tornyosultak, mint megannyi fenyegető keselyű. Ők pedig, a két nő, a hat szolga és a tizennégy afrikai, centiméterenként próbáinak előrejutni a veszélyes földúton az öt szekérrel, melyen rajta van minden földi vagyonuk. Ugyan miféle védelmet nyújtanak a vásznak a hirtelen felhőszakadás ellen? Mit fog szólni Valentine, amikor meglátja a tönkrement Aubusson-szőnyeget és a Bella Hillből származó, elázott festményeket? És hogyan tudja majd megvigasztalni Rose-t, amikor az majd ráébred, hogy az eső tönkretette a csipketerítőket és a selyemruhákat? Esztelen vállalkozás ez az egész, hogy ezt a sok haszontalan holmit idehozzák a vadonba! Valentine-nak elment az esze! Grace a sógornőjére pillantott, aki bundába burkolva ült, és úgy bámult előre, mint aki tudja, mi vár rá az ösvény végén. Rose még mindig nagyon gyönge volt, ijesztően sápadt. De erőnek erejével sem lehetett Nairobiban tartani, különösen, miután megkapta Valentine üzenetét, hogy induljon el. Grace megpróbált a sarkára állni, csakhogy Rose másnap reggel utasításokat osztogatott az angol személyzetnek, hogy pakoljanak fel a szekerekre. Grace nem tudta lebeszélni az indulásról, így aztán itt vannak a vad vidék kellős közepén, szinte utat vágnak maguknak a mangófák és banáncserjék sűrűjében, harcolnak a rovarokkal, éjszakánként pedig oroszlánbőgés és gepárdordítás tartja őket ébren sátraikban. És bármelyik pillanatban beköszönthet az esős évszak! A kisbaba sírását hallva Grace megfordult, és a hátsó szekér felé pillantott. Mrs. Pembroke, a dada, valahonnan előhúzott egy cuclisüveget, és lecsendesítette a babát. Grace összevonta a szemöldökét. Már az is kész csoda, hogy ez a gyerek életben maradt. Amikor megjelent a lepedőn az az élettelen kis valami, Grace biztosra vette, hogy halott. Nem volt szívverése, az arca elkékült. Amikor azonban a szájába fújta a levegőt, a gyerek életre kelt. Aprócska, gyenge leánycsecsemő, de napról napra gyarapodik és erősödik. Grace eltöprengett a mellette ülő fiatal nőn. A Norfolk szállodabeli epizódot leszámítva, amikor azt követelte, folytassák az utat Nyeri felé, Lady Rose nem szólalt meg a kisbaba születése óta. Nem, emlékeztette magát Grace, még egy alkalommal beszélt. Amikor a gyereknek nevet adni kényszerült, Rose egyszerűen annyit mondott: Mona. Grace nem tudta mire vélni a dolgot, míg meg nem látta a romantikus regényt, melyet Rose az utazás során olvasott. Annak a hősnőjét hívták Monának. Grace kénytelen volt e névbe beleegyezni, mert fivére nem rendelkezett arra az esetre, ha a gyerek lány lesz. Büszkeségében és abbéli eltökéltségében, hogy dinasztiát alapít, Valentine nem hitte, hogy fiú utódon kívül mást is nemzhet. Grace megkereszteltette a kislányt, majd értesítést küldött a fivérének. A válasz nem késlekedett. Induljatok azonnal! Minden készen áll. Tíz napja már, hogy elhagyták Nairobit, és Lady Rose egyetlen szót sem szólt. Nagy, sötét, lázasnak tűnő szemét mereven előreszegezte, apró fehér kezét hermelinmuffjába rejtette. Ültében előrehajolt á szekéren, mintha így akarná az ökröket noszogatni. Ha szóltak hozzá, nem felelt, amikor karjába rakták a csecsemőt, üres tekintettel nézte. Nyilvánvalóan mielőbb látni akarta új otthonát, ezenkívül kizárólag rózsabokrai iránt mutatott érdeklődést, 2.

19 melyek ott voltak mellette a szekéren. A szülés traumája okozta gondolta Grace. Meg az a megrázkódtatás, hogy rövid idő leforgása alatt ennyi változást kellett átélnie. Mihelyt az új házhoz érünk, biztosan jobban lesz. Azt megelőzően, hogy tizenhetedik születésnapján három évvel ezelőtt Valentinenal találkozott volna, Rose nagyon védett körülmények között élt. Szinte nem élt társadalmi életet azután sem, hogy eljegyezték egymást a fiatal gróffal; első találkozásuk után három hónappal feleségül ment hozzá, és Bella Hillre költözött, melynek ősi árnyai rátelepedtek. Mindenki rejtélynek tartotta, miért választotta Valentine a félszeg, álmodozó Rose-t, amikor Anglia partiképes hölgyei közül bárki boldogan mondott volna neki igent. Valentine fess volt, jóképű és gazdag nemrégiben örökölte arisztokrata címét. Rose kétséget kizáróan szép volt amolyan éteri módon, s Grace-t minduntalan azokra a tragikus sorsú leányokra emlékeztette, akikről Poe írta a verseit, ám másfajta világban élt, és Grace attól tartott, nem illik az olyan energikus férfihoz, amilyen Valentine. Ám ő mégis Rose-t választotta, és a lány elsőre igent mondott. És Bella Hill sötét, fenséges világába Rose elhozta a maga izzását. Grace nagyon kíváncsi volt, mit valósított meg fivére az elmúlt tizenkét hónapban. Az emberek általában kétkedéssel nyilatkoztak: szerintük lehetetlenség, amire vállalkozott. Grace azonban tudta, Valentine képes a lehetetlenre is. Valentine Treverton szenvedélyes, nyughatatlan természetű férfi volt, és olyan életvágy tombolt benne, hogy Angliát fullasztónak minősítette. Romlatlan vidékre vágyott, amelyet saját elgondolásai alapján átformálhat, ahol ő írhatja elő a törvényt, ahol nincsenek hagyományok vagy előzmények, amelyeknek szellemében ténykednie kell. Bárkivel találkozott, Valentine mindenkit elkápráztatott. Nagy léptekkel járt, szélesre tárt karral üdvözölte az embereket, akárha meg akarná őket ölelni. Öblösen, jóízűen és spontánul tudott nevetni. És olyan jóképű volt, hogy még a férfiakat is elbűvölte. Grace azonban ismerte fivére indulatosságát is, változó hangulatait, mérhetetlen gőgjét és azt a sziklaszilárd hitét, hogy hozzá képest szinte minden földi halandó alsóbbrendű. Nem kételkedett tehát abban, hogy fivére a csizmája alá gyűri a vadont. Az első esőcseppek hatására mindenki felpillantott az égre. Az afrikaiak nyomban hadarni kezdtek valamit kikuju nyelven, és közben hevesen gesztikuláltak. Grace értette, miről van szó, még ha a nyelvet nem beszélte is. Ha felhőszakadás lesz, az út átgázolhatatlan sártengerré válik. Che Che! szólt oda a kikuju vezetőnek. Az odalépett a szekér mellé. Igen, memsaab! Milyen messze van még a birtok? A férfi vállat vont, és felemelte öt ujj át. Grace elveszítette a türelmét. Ez meg mit akar jelenteni? Öt mérföldnyire? Öt óra távolságra? Vagy isten ne adja, ötnapi járóföldre? Felnézett az égre. Alacsonyan szálltak a grafitszürke felhők, a banáncserjék levelei baljóslatúan zizegtek a szélben. Sietnünk kell, Che Che mondta Grace. Nem mehetnénk gyorsabban? Grace úgy érzékelte, az első szekér csigalassúsággal vánszorog, a két fegyveres férfi, akiknek a vadak elriasztása lett volna a feladata, jóízűen bóbiskol, és a kecskebőrbe öltözött bennszülöttek, kezükben dárdával, ott masíroznak mellettük. A vezető odabólintott Grace-nek, majd előrement a vezető szekérhez, és kikuju nyelven odaordított valamit a kocsisnak. Csakhogy a szekér ettől még nem ment gyorsabban. Grace nagy nehezen megállta, hogy ne ugorjék le a szekérről, s ne próbálja maga gyorsabb tempóra ösztökélni az állatokat. Most már azt kívánta, bárcsak megfogadta volna annak az úriembernek a tanácsát, akivel Thikában találkozott a Kék Posta Szállodában! Ő ugyanis elmagyarázta Grace-nek, hogy a vezető neve Che Che kikuju nyelven lassút

20 jelent, és nem lehet véletlen, hogy a férfit így hívják. Grace azonban nem akart az út felénél új vezetőt keresni, és ennek meg is lett az eredménye: itt állnak Nyeri és a fivére birtoka között az úton, és nyakukon a zivatar réme. Megfordult és látta, hogy Mrs. Pembroke nagy bölcsen a szekér vászonponyvája alatt keresett menedéket, karján a kisbabával, s gyászos arccal ott ült mellette Fanny is, Rose szobalánya. A férfiak a szekerek mellett gyalogoltak, kezükben fegyverrel, még a vén Fitzpatrick is, a komornyik Bella Hillről, bár roppant különösen festett khakiszínű öltözékben és trópusi sisakban. Grace arra gondolt, ha nem volna ilyen mérges, és nem aggódna ennyire, akár mulatságos parádénak is tarthatná a menetet. Sógornőjére pillantva meglepetten látta, hogy annak halvány ajka körül mosoly bujkál. Szerette volna tudni, vajon mi jár a fejében. Lady Rose arra gondok, ami ennek a szörnyű útnak a végén várja, otthonára, Bella Kettőre, amelyet Valentine neki épített fel. Öt hónappal korábban ezt írta a férje: Birtokunk egy negyven mérföld széles völgyben terül el, a Kenya- és az Aberdare-hegyek között, nem egészen harminc mérföldre délre az Egyenlítőtől. Több mint ötezer lábbal vagyunk magasabban a tenger szintjénél, s birtokunkon sűrű, buja növényzetű szurdok található, amelyen át a Chania folyó tekereg és kanyarog. A ház egyedi. Magam terveztem, és ebben az országban egészen újszerűnek számít. Azt gondoltam, ha te is egyetértesz, Bella Kettőnek fogom nevezni. Kényelmes ház, van benne könyvtár és zeneszoba, valamint gyerekszoba a fiunknak. Valentine-nak ennél többet nem is kellett írnia Rose nyomban elképzelte az új házat, amely az övé lesz, ahol nem fogja kívülállónak érezni magát, és nem veszik körül a Treverton ősök savanyú portréi. Ebben a házban ő lesz az úrnő, az ő derekáról lógnak le a kulcsok. A kisbaba négy héttel korábbi születése óta Rose kizárólag az új házra gondolt. Úgy érezte, ha kellőképpen összpontosít és minden energiáját Bella Kettőre viszi át, akkor nem kell a másik dologra gondolnia. Arról ábrándozott, miként tölt majd órákat a függönyök felaggatásával, a székek és asztalok elrendezésével, a virágok helyének meghatározásával. És ami mindennél fontosabb, Rose úgy döntött, fogadónapja előkészületeiben ragaszkodni fog az etikett előírásaihoz: a teáskanna, amelyet nagyanyja Bedford grófnőtől kapott, mindig ki lesz fényesítve, lesz piskóta és habroló, a személyzetet megtanítja arra, hogyan kell pompázatos szendvicseket készíteni, és hogy épp a kívánt módon szeleteljék az uborkát. És maga Rose lesz a teásdoboz őre, ő gondoskodik arról, hogy megfelelő mennyiségű Earl Grey és Oolong porcióztassék ki. Az, hogy az ember Afrikában van, döntötte el magában Rose, még nem elegendő indok arra, hogy civilizálatlanul viselkedjék. A méltóságteljességhez mindenáron ragaszkodni kell. Rose tudta, hogy sógornője nem helyesli a szavai szerint elképesztő poggyászhegyet, amelyet ő magával hozott, csakhogy Grace nem érti meg, mit jelent a társadalmi kötelezettség. Grace ugyanis nem lesz egy kétezer hektárnál is nagyobb ültetvény gazdája, miként Treverton grófné sem lesz belőle, akinek kötelessége, hogy magasra tegye a mércét. Grace mindössze két bőrönddel érkezett Afrikába, az egyikben a ruhaneműje van és a könyvei, a másikban pedig az orvosi felszerelés. Rose most gondolatban végigsétált az új ház szobáin, mert Valentine leírása alapján Szinte maga előtt látta őket; a fényes fa- és kőoszlopokat, a mennyezet gerendáit, a méretében színpadhoz hasonlító kandallót. A zeneszobát, ahol majd a nagy zongorán játszik, amely most a leghátsó szekéren van. A zongora lábait leszerelték és külön adták fel Londonból. Aztán a biliárdszobát azzal a fajta Savonnerie-szőnyeggel, amelyet a királyi család is használ. Az első szekéren még az ebédlőbe szánt, gondosan becsomagolt kristálycsillár is velük utazott. Ám amikor képzeletben a hálószoba ajtajáig ért, ott nyomban meg is állt. Grace, aki mellette ült, nem észlelte, hogy Rose teste hirtelen megmerevedik, s hogy a