Juhász Marina,

Átírás

1 Aposztróf

2 Juhász Marina, Borítógrafika: Pollmann Sára Zsófia, 2011 ISBN Kiadja: Aposztróf Kiadó, 2011 Felelős kiadó: Nagy Milada, Hetyei László 1161 Budapest, Rákóczi út 36 Nyomdai kivitelezés: Print Invest Magyarország Kft. Felelős vezető: Ványik László ügyvezető igazgató

3 Edgar Alan Poe Lee Annácska (részlet) Irigyeltek az égi angyalok, hogy boldogabb ő meg én az lett oka (mind jól tudjuk ezt tengerpart bús mezején) hogy jött felhőből éjjel a szél s meghűlt s meghalt a szegény. De szerelmünk több volt mint soké, ki nagyobb mint ő meg én, okosabb mint ő meg én s sem az angyalok a felhők felett, sem az ördögök tenger fenekén nem tehetik hogy szívtől a szív, elváljunk, ő meg én. (Babits Mihály fordítása)

4 Kemet Minden olyan hirtelen jött, a forró homok perzselte a lábamat, a ruháim pedig, már amennyire annak lehetett nevezni egy lenge bokáig érő szoknyát és az aprócska felsőt, ledéren fedték testemet. A nyakamhoz kaptam, mert valamitől teljesen elgémberedett. A kellemetlen érzetet egy vastag, arany ékszergallérnak köszönhettem, ami legalább tíz centi széles volt, és legalább fél kiló. Csuklóimon és mindkét bokámon is viseltem valami szörnyen kényelmetlen, bilincsszerű csecsebecsét. Mikor azt hittem, hogy már rosszabb nem is lehet, tévedtem. A fejemre abban a pillanatban egy sisakszerű képződmény simult, szintén tömör aranyból. Körülnéztem, ameddig a szem ellát mindenhol homoksivatag, semmi más, no meg a tűző nap, és legalább ötven fok. Hová tűnt a huszonegyedik század, Alaszka, a vérszomjas vámpírok, és hová tűnt? kimondani sem mertem a nevet, aztán erőt vettem a magamon és megtettem: Konstantin. Elindultam egyenesen az izzó bolygó felé. Órákon át gyalogoltam, a bőröm égett, számba vattát kötött a szomjúság. Mikor már minden reményt elvesztettem, emberi alakokat láttam közeledni. Két férfit, és egy hosszú, hamvas szőke hajú, éterien karcsú nőt. Ők is hasonlóan voltak öltözve, mint én. Egyikőjük kimagaslott a csoportból, hosszú, világos barna haját arcába fújta a szél. A nap már lemenőben volt, vörös korongja félig eltűnt a horizont mögött. Gyorsan közeledtek, elképesztő iramban. Nem lehetnek emberek gondoltam, ilyen sebességgel csak az általam ismert lények közül egy képes közlekedni. Ők voltak azok, ők hárman, akik a szívemhez legközelebb állnak: Konstantin, Kimberley és Oliver. Konstantin fehér ágyékkötőt viselt, ami alig fedett el valamit szobor szépségű testéből. Felém lépett, arca ragyogott a narancsszínű fényben, smaragdzöld szemeit fekete, szénnel húzott kontúr szegélyezte. 4

5 Látod, megint sikerült magamhoz vonzanom téged. Még mindig pokolian jó ördög vagyok, igaz? mosolygott a tőle megszokott kisfiús mosollyal. Nem kérdeztem semmit, pedig ezer kérdésem lett volna, csak álltam és néztem őt, megérinteni sem mertem, mert attól féltem, hogy újra elillan, de nem ez történt. Közelebb lépett és lágyan a karjába vett, meg sem szólaltunk, csak álltunk a lenyugvó nap fáradt tüzében, és öleltük egymást. Mikor magamhoz tértem, első pillantásom Oliverre esett, aki zavartan turkálta meztelen lábfejével a langyos homokot. Kimberly a földön ült, és úgy tűnt, a homokszemeket számlálgatja, pedig csak zavarát próbálta palástolni. Megöleltem Olivert, majd leültem Kim mellé, és megcsókoltam az arcát. Jól áll neked ez a szerelés mondta. Kösz, neked is bólogattam elismerően. Mennünk kellene, mielőtt besötétedik, a sivatagi éjszaka nem túl kellemes nyújtotta felém karját Konstantin. És mégis hova? kérdeztem tágra nyílt szemmel. Hát Kemetbe. Hova? Kemetbe felelte Oliver, olyan természetességgel, mintha azt mondta volna, hogy New Yorkba vagy Párizsba. Ha majd odaértünk, mindent megmagyarázok nyugtatott meg Konstantin. Majd vállára kapott, és olyan gyorsan kezdett rohanni velem, hogy csak elmosódó képeket láttam, a végén már azt sem tudtam, hogy a földön járunk vagy a levegőben. Aztán hirtelen megállt, legalább húsz métert csúsztunk a köves talajon, de valami csoda folytán bőrünk nem horzsolódott le. Kim és Oliver már mellettünk állt, mosolyogva figyeltek engem. Na, hogy tetszett az utazás? tudakolta Oliver. Felkészíthettetek volna rá feleltem émelyegve. Sajnálom, Iris simogatta meg az arcomat Konstantin. És most merre? kérdezte türelmetlenül Kim. 5

6 A palotába vágta rá Oliver. A palota úgy ötszáz méterre lehetett, a kaput lándzsával felfegyverkezett ajtónállók őrizték. Ne lepődj meg, Iris, most át fogok változni suttogta Oliver a hátam mögül. Mikor hátrafordultam, már egy vérbeli fáraó lépkedett mögöttem, fehér, arany fonállal hímzett ágyékkötőt viselt, oroszlánsörényre emlékeztető arany és kék csíkos fejdísze alól elővillant hosszú, szögegyenes, fekete haja. Szemei és szemöldöke sötétre voltak kontúrozva, fülemben arany karikák lógtak, éjfekete szeme maga volt az uralkodói méltóság. Egyszerűen lenyűgöző volt, szóhoz sem jutottam, minden porcikámat átjárta a csodálat. Hór-Aha? kérdeztem meghatottan. Személyesen nézett rám ünnepélyesen, majd megfordult és a bejárat felé vette az irányt. A palota monumentális oszlopokkal övezett bejárata cseppet sem tűnt barátságosnak. A vályogtéglából, sásból, gyékényből összetapasztott vastag falak kellemes hűvöset árasztottak. Mögötte átriummal körbevett, buja növényzetű kert nyújtózkodott. Közepén egy apró, lótuszvirágokkal borított tavat alakítottak ki. A látvány grandiózus volt. A tágas csarnokok, az istenek szobrai és az isteni halandók, kik hajukat fényes hajfonatokban viselték, mélységet sugalló, hatalmasra festett szemekkel érdeklődve néztek rám. A legragyogóbb teremben állt a trón, színaranyból, háttámlája magasra nyúlt, mögötte Hórusz terjesztette szét karhosszúságú szárnyait. Hór-Aha fellépett az emelvényre és elfoglalta méltó helyét, mely mellett egy hófehér, szelídített oroszlán hevert, majd megszólalt a dallamos kemeti nyelven. Legnagyobb meglepetésemre, minden szavát értettem. Kérlek titeket, hogy a családomon kívül mindenki hagyja el a tróntermet! adta ki a parancsot. A csodaszép nép sietősen távozott, és ismét négyesben maradtunk. Hór-Aha szelíden rám emelte ében szemeit, majd tiszta angolsággal megszólalt. 6

7 Iris, gondolom, nem találsz szavakat, le sem tagadhatnád meglepettségedet, hisz az arcodra van írva. Most az lenne a legjobb, ha Konstantinnal elvonulnátok egy csendes helyre, és ő mindent elmesélne töviről hegyire. Amennyiben így gondolod, Oliv, bocsánat Hór-Aha mondtam kissé zavarodottan és fejet hajtottam. Erre semmi szükség, Iris mondta Oliver mosolyogva, hisz a fogadott anyám vagy. Rámosolyogtam. Ekkor Konstantin mellém lépett, karon fogott és egy távoli, hieroglifákkal díszített helyiségbe vezetett. Félelmetes környezet volt, akár egy sírkamra, sakálok, oroszlánok, hollók meregették rám a szemüket. Ülj le, kérlek! mutatott egy ágyszerű fekvőalkalmatosságra Konstantin. Sok mindent nem értesz, igaz? Gondolom, kíváncsi vagy arra, hogy mi történt velem azután, miután testemet elhagyta a lidérc? kérdezte mélyen a szemembe nézve. Nem szóltam semmit, csak bólintottam. A történetem egyik részét magam is csak elmondásból ismerem nézett maga elé úgy, mintha bele akarna látni a múltba. Egy jó darabig csak lebegtem ég és föld között, de a lelkemet nem találtam, üres héj voltam csupán. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, hisz az sem tudta, ki mindezekről beszámolt nekem. Később tudatom tisztulni kezdett, az agyam legmélyéből kelt életre, apránként, évről évre. Mikor magamhoz tértem, csak sötétség várt rám, semmi más. Rám telepedett, magába zárt, fojtogatott. Mint később megtudtam, a szarkofág szemfödele borult rám. Gyenge voltam, árnyszerű. Hogy is tudtam volna megemelni koporsóm nehéz fedelét, hisz még a karomat sem voltam képes megmozdítani. Vegetáltam. Azután megszólalt a fejemben egy hang, a te hangod volt, Iris, és a jégbe dermedt test, a tökéletesen konzervált haj, bőr, köröm újra életre kelt. Lélegezni kezdtem, szememből ismét kicsordult a könny, ereimben áramlani kezdett a vér, testem felpezsdült, arcomra színt varázsolt az új 7

8 élet reménye. Majd hirtelen világos lett, túl világos. Sötétséghez szokott szememet bántotta a fény, úgy éreztem, menten megvakulok. Aztán hozzászoktam, és mikor látásom kitisztult, egy gyönyörű madárszerű lényt pillantottam meg, a szarkofág mellett állt, és szárnyai közt tartotta a nehéz fedelet, melyet azután óvatosan lerakott a földre. Dallamos lágy nyelven beszélt hozzám, melyről később megtudtam, hogy kemeti. Egy szót sem értetettem belőle, de jó volt hallgatni. Tudta, mire vágyom a legjobban, és egy nap áldozatot hozott elém, kinek a vérével oltottam elapadhatatlan szomjam. A napok gyorsan teltek, a friss vértől ismét erőre kaptam, és beszédét is egyre jobban értettem már. Megtudtam, hogy ő Maat, az igazság istennője, és azt is, hogy Kemetben vagyok, menekülésemet pedig egyedül neki köszönhetem. Elmondta, hogy látott az éterben lebegni, túl az idők és a dimenziók határán, és megszánt. Szárnyai közé fogott, és visszarepült velem az ókori Kemetbe, amit a mi időnkben Egyiptomnak neveznek. Azóta itt élek, és csak azt a pillanatot várom, hogy újra rád leljek. A kor és a helyszín nem számít, csak egyedül te nézett rám csillogó szemekkel. Úgy állt ott, mint egy égi lény, kit csodálni lehet, de érinteni nem. Elvesztem, a szerelem elragadott. Felálltam, tarkójára simítottam tenyeremet, magam felé húztam és megcsókoltam. Éreztem selymes ajkának puha mozdulatait, ziháló lélegzetét, szíve dobbanását. Az idő köddé vált ölelése hevében, a távolban halk muzsika hullámzott, tömjén illatot hozott a nyíláson beáramló, hűs sivatagi szellő. Mi csak álltunk egymásba gabalyodva, átitatva a halhatatlanság erejével, mely mindkettőnket bebábozott. Fogalmam sincs, meddig tarthatott ez a földöntúli állapot, de kint már derengett a hajnal. Fáradt voltam, hisz elmondani is képtelenség lett volna, hogy pár óra leforgása alatt mennyi minden történt velem. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy Konstantin karjai közt aludjak el. Ezt ő is megérezte, vagy gondolataimban kutatta ki. Mindkettőre képes volt, jól tudtam. Finoman lefektetett az ágyra és átölelt. Hűvös testének érintése megnyugtatott, és az álom pillanatok alatt magával ragadott. 8

9 A fájó emlékek A fáraó az asztalnál ült, épp reggelizett, szórakozottan kevergette gabonakásáját, majd nagyot harapott a ropogós lepényből. Hétköznapian volt öltözve, rövid kötényt viselt, elején egy hajtással, melyet bőr öv tartott. Elefántcsontból készült csatján a neve díszelgett. Nyakában az uralkodó szent amulettje, a sárgás fényben ragyogó kalcedon szkarabeusz pompázott. A terem egy távoli szegletében a főpap várakozott. Hór-Aha intett, hogy foglaljunk helyet. A pap közelebb jött és belekezdett az imákba, megáldotta az öszszes Istent, ügyelve arra, hogy nehogy bárkit is kifelejtsen. Feledékenysége szörnyű következményeket vonhatott volna maga után, hisz az Istenségek módfelett sértődékenyek voltak, még belegondolni is borzalmas, milyen kihatása lehetett volna mindennek. Mikor végzett, meghajolt, és előkészítette az áldozati helyet. A fáraó a fém üsthöz lépett, ahol áldozatot mutatott be. A fehér, illatos füst gomolyogva szállt fel és fátyolba vonta Hór-Aha elmosódó sziluettjét. A délelőtt audienciával, jogorvoslással és parancsok kiosztásával telt. Az uralkodó tudni akart a birodalmában zajló összes eseményről. Hívd a Nagyokat, kik a terem előtt állnak, hogy a Felséges úr meghallgassa tanácsukat az ország ügyében szólt pecséthordozójához a kemeti nyelv emelkedett hangvételében. A Nagyok lehajtott fejjel léptek be, nem merészeltek az uralkodó szemébe nézni. Ezután elmondták neki tanácsaikat, de olyan bölcsen, hogy a fáraó azt hihette, hogy a megoldások az ő fejéből pattantak ki. Mikor mindezekkel végzett, kiküldte alattvalóit, és felénk fordult, az arca időtlennek tűnt. Most pedig vadászni megyünk mondta, ellenvetést nem tűrő hangon. Te vagy a főnök mosolygott rá Konstantin. 9

10 Az antilopvadászat királyi szórakozásnak számított Kemetben, íjakkal felfegyverkezve indultak el, a tegezeket legalább tíz rabszolga cipelte. Én nem megyek szóltam utánuk. Mindketten kérdőn néztek rám. Nem akarok zavarni, és egyébként sem bírom a vadászatot, túl véres mondtam undorral. Rendben, pirkadatra itt vagyunk, vigyázz Kimre! intett búcsút Konstantin, enyhe aggodalommal a hangjában. Visszamentem a palotába, és keresgélni kezdtem Kim lakhelyét, ami nem bizonyult túl könnyű feladatnak, hiszen az építmény hatalmas volt, termek tucatjait kellett bejárnom, mire végre ráakadtam. Kim az ablaknál állt, már ha ablaknak lehet nevezni egy lőrésszerű nyílást, mely a palota kertjére nézett. Szőkesége beragyogta a szobát. A fekete paróka, melyet kénytelen volt viselni, egy állványon pihent. Már kerestelek, Iris, de sehol nem találtalak mondta szórakozottan. A fáraónál voltunk. Láttam Konstantint és Olivert, amikor vadászni indultak. Engem is hívtak, de én nemet mondtam, nem szívlelem az ilyesmit. Ez most igazi vadászat, íjjal hívta fel a figyelmemet. Csak úgy sportból? Valahogy úgy. Akkor még jobban taszít, szórakozásból életeket kioltani, borzalmas dolog. Azt még elfogadom, hogy ti vérrel táplálkoztok, hisz ilyennek teremtettetek, de passzióból vadászni? Ha megvigasztal, én soha nem megyek velük mondta lehajtott fejjel. Mellé telepedtem, hogy megöleljem, de ő keményen megfeszült, akár az íj, testéből dermedtség áradt. Mi a baj? néztem a szemébe, és akkor láttam meg először, hogy szembogara éjfekete, és alatta az árnyékok véraláfutásszerűek. 10

11 Már tudtam, mi a gond, éhség kínozza, mit kínozza, marcangolja szegényt. Ennyire sötét szemeket Konstantinnál még soha nem láttam, szinte elsüllyedtem bennük. Meg akartam érinteni, de tudtam, hogy rossz ötlet, hisz már így is elviselhetetlen lehetett számára a közelségem. Mióta nem ettél? szegeztem neki a kérdést. Már legalább három hete sápadt bele a válaszba. Kim, te emberi ételt is eszel. Már nem vetette oda kurtán. Mióta? Amióta itt vagyunk. Az hogy lehet? A vér is harapta el a szóvégét. Aztán elnémult, egy szót sem tudtam belőle kihúzni, csak állt a csillagos égboltra tekintve, akár egy szikrázó márványoszlop és hallgatott. Miután beláttam, hogy minden igyekezetem hiábavaló, aggódva megsimogattam az arcát, és magára hagytam. A szobámba mentem, de félelmem szemernyit sem csillapodott, úgy tátongott bennem, mint egy mély sziklahasadék. Az az elharapott szó mindennek a nyitja hasított belém a felismerés. Másnap reggel Konstantin motoszkálására ébredtem, átható vérszag lengte be a szobát. Fáradt, de boldog szemekkel pillantott rám, az elégedettség csak úgy sütött róla. Látom, sikeres volt a vadászat néztem véres ruhájára szemrehányó tekintettel, de ő észre sem vette hangomban a gúnyos élt, továbbra is az íját tisztogatta. Nem tudnád ezt későbbre hagyni? kérdeztem dühösen. Erre már felkapta a fejét, mert nem volt szokásom így felfortyanni. Látom, bal lábbal keltél fel, kedvesem simogatta meg véres kezével az arcomat. 11

12 Lennél szíves megfürdeni? Bűzlesz a vértől. Ne haragudj, észre sem vettem, máris megmosakszom nézett magán végig meglepetten. Mi folyik itt? pattantam ki az ágyból. Te úgy jössz haza, mint egy eszement ragadozó, Kim pedig éhezteti magát, a szeme már fekete. Kaphatnék erre valami épkézláb magyarázatot? Még nem vágta rá. Hogy érted azt, hogy még nem? Úgy, ahogy mondom. Nem szálltam vitába vele, mert tudtam, hogy értelmetlen lenne. Olyan oktalan, akár egy született vaknak taglalni a harsogóan zöld erdő szépségét. Inkább témát váltottam, ezen kívül is volt még rengeteg megfejtetlen talány, melyekre még nem kaptam választ. Leültem az ágyra, magam alá húztam a lábamat, és néztem, ahogy a szolgálók behozzák a vizes tálat és lerakják az asztalra. Konstantin intett, hogy távozhatnak, amin ők nagyon megbotránkoztak, mert ebben a világban nem volt szokás, hogy a főméltóságok egyedül tisztálkodjanak. Mikor ő meztelen felsőtestét bekente valami folyékony olajjal, ami isteni illatot árasztott, majd a tálból vizet merített, és leöblítette magáról a rászáradt vérfoltokat. Elárulnád, hogy kerültem Egyiptomba? Hosszú történet vetette oda kurtán, miközben szárazra törülgette magát. Nem sietek sehová paskoltam meg az ágyat magam mellett határozottan. Nemsokára elmesélem, de most te árulj el valamit! Mit éreztél abban a percben, mikor kámforrá váltam? telepedett mellém otthonosan. Közel jártam hozzá, hogy rám törjön a sírás, visszagondoltam arra a szörnyű éjszakára, amikor Skóciában eltűnt, de próbáltam a jelenben maradni, összeráncolt homlokkal, boldogtalanul néztem rá. Olyan volt, mintha meghaltam volna. Felsóhajtott. Ennyire borzalmas volt? fogta két keze közé arcomat. 12

13 El sem tudod képzelni, mennyire csorogtak végig a forró könnyek bőrömön. Órákig feküdtem a földön, és úgy tettem, mintha ölelnélek, de csak a levegőt markolásztam, és a szívem megszakadt. Olyan volt, mintha minden egyes sejtemet elveszítettem volna, még lélegezni sem bírtam rendesen. Arca elkomorult. Folytasd, kérlek! Aztán Marlene kivonszolt a házból, beültetett az autóba, és csak mentünk a sötétségben órákon át. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, de mégis éreztem végtelen szeretetét, ami kissé enyhítette kínomat. Mikor pirkadni kezdett, megálltunk egy gyorsétteremnél, vagy talán benzinkútnál, nem tudom. Napszemüveget adott rám, hogy kisírt szememet ne bántsa a fény, és ne kelljen elviselnem a szánakozó pillantásokat. Aztán belém tuszkolt valami meleg löttyöt, amitől egyből hányingerem lett, majd a repülőtérre hajtottunk. A felszállásig már alig volt pár perc hátra, rohanva tettük meg az utat a beszállóhelyig. Pillanatok múlva, már a levegőt hasítottuk, de én még mindig apátiában voltam, a légiutas-kísérőre úgy néztem, mintha valami földönkívüli lény lett volna a Csillagok háborújából. A milánói repülőtéren szálltunk le, ott egy autó várt ránk, röpke másfél óra múlva pedig már a saját ágyamban feküdtem a comói kastélyban. A közöny azonban nem múlt el, sőt még jobban belém fészkelte magát. Mi történt azután? kérdezte suttogva. Magam sem tudom, hogy kerültem Alaszkába, de ott végleg befejeződött a lassú agóniám. Elfeledtelek. Hiába mesélt rólad Avenar órákon át, semmire nem emlékeztem, ami veled kapcsolatos. Próbáltam felidézni arcodat, de a vonásaid nem jelentek meg a szemem előtt. Rettentően sajnálom. Csend telepedett közénk, végül Konstantin törte meg a hallgatást. Bocsánatkéréssel tartozom fújta ki szaggatottan a levegőt. Tudtam, hogy milyen kockázatos feladatra vállalkozom, de nem törődtem vele. Félvállról vettem a szellemeket, a hatalmukat, a veszélyt, amit jelenthetnek. Nem gondoltam rád, az iszonyodra, amit 13

14 ezek iránt a lények iránt érzel. Egyedül hagytalak, és erre nincs mentség, az önteltségem áldozatává tettelek. Kérlek, fejezd ezt be! Nem vádolhatod magadat, csak Kimnek akartál segíteni. Jót akartál. Csak sajnos rosszul sült el nézte a földet reményvesztetten. Konstantin, te ilyen vagy, nem tehetsz róla, egyszerűen ilyen a természeted. Mindenkin segíteni próbálsz, ez annyira nemes dolog néztem vöröses íriszébe. Mérlegelnem kellett volna. Nem mérlegelhettél, a lányunkról volt szó. Igazad van, Iris, mint mindig adta meg magát nagyot sóhajtva. Törékenynek látszott, ő, aki mindig is erőt sugárzott. Megsajnáltam. Gondoltam, könnyíthet a lelkén, ha ő is elmeséli, min ment keresztül. Elmondanád, hogy hatolt beléd a lidérc? kérdeztem meg tőle a lehető legtapintatosabb hangon. Megpróbálom, bár nem emlékszem mindenre simította ki homlokából az elkószált tincseket. A temetőben voltunk, és a kísértetek tomboló vihart gerjesztettek. Egy óriási akácfa majdnem rázuhant Kimre, de szerencsére sikerült megtartanom, így semmi baja nem esett. Gedeon, a szellem akkor hatolt belém, mikor a legvédtelenebb voltam. A tudatomat szinte teljesen kiszorította, száműzte az agyam egy parányi szegletébe. Mindent láttam, mindenről tudtam, de nem tehettem semmit. Ő irányított. Ez azt jelenti, hogy engem is láttál? Igen felelte szomorúan. Akkor a lányról is tudsz. Bólintott. Még az ízét is éreztem. A szeme összeszűkült, mintha bántaná a fény. Nem te ölted meg, Gedeon volt. Tudom, de mégis gyötör szorította össze a fogát. Már megint kínzod magad. Mikor hagysz már fel ezzel? Talán soha sóhajtott. 14

15 Érezted, amikor megcsókoltalak? Igen, és maga volt a mennyország, csak egyet sajnáltam, hogy a lidérc is érzi. Teljesen megzavarodtam, ne haragudj. Az illatod tette. Szóval ennyire lenyűgözőnek találod? Még annál is lenyűgöz nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajkával elhallgattatott. Kezével beletúrt a hajamba, és a másik karjával magához vont. Hűvös teste nekem feszült, és én elfelejtettem mindazt, ami percekkel azelőtt még elviselhetetlenül fájdalmasnak tűnt. Némán feküdtünk egymás mellett. Lenne még egy utolsó kérdésem, legalábbis mára suttogtam a fülébe. Állok elébe. Megmondanád végre, hogy kerültünk mindnyájan ide? Az már egy másik történet, ígérem, egy nap azt is elmesélem. 15

16 Királyok Völgye A csodálatra méltó Men-nofer városa forróságban úszott, a nap lemenőben, a meleg még mindig elviselhetetlen volt. Az utcákat zsongó tömeg népesítette be, az emberek ide-oda szaladgáltak, buzgón végezték teendőiket. Cseppet sem törődtek a hőséggel. A fáraó pecséthordozójáról ömlött a víz, de nem foglalkozott vele, ezer dolgot kellett még ellenőriznie az ünnepség kezdetéig. Rendelkezésre áll-e elég gabona, vad, zöldség és gyümölcs? Feltöltötték-e a füstölőket illatos tömjénnel? A Szíriából hozatott rabszolganők ruházata megfelelő-e? Hangos utasításaitól visszhangzott az udvar. Ozirisz örömnapjára készülődött, aki élt és mozgott, és talán még a holtak is. A Nílus vizén lágyan ringatózott a fáraó bárkája, az oldalára festett arany, kos fejű szfinxszel, Amonnal. A hajó körül is nagy volt a nyüzsgés, rabszolgák szorgos hada vonta virágdíszbe a fedélzetet. A kikötőben magas rangú tisztviselők, és kopaszra borotvált papok várakoztak pálmalevelek árnyékában, melyeket núbiai rabszolgák tartottak a fejük fölé. A sivatag felől érkező forró szél szemtelenül lebbentette meg arannyal hímzett, kagylóhéj színű kötényeiket. Minden teremtmény csakis egy valaki látványára szomjazott. A fáraó azonban váratott magára. Kis idő múltán aztán megjelent az ékesen felcicomázott ceremóniamester és ünnepélyes mozdulattal megadta a jelet. A tömeg kíváncsian fordult balra. A fáraó a fedett, hordozható trónon érkezett, melyet hat ébenfekete bőrű rabszolga hozott a vállán. Ünnepi öltözetét viselte, földig érő nyers fehér vászon kötényt, melyet az elmaradhatatlan elefántcsonttal díszített bőröv fogott össze. Nyakában nehéz drágakövekkel ékesített arany díszgallér, csuklóján és bokáján széles, topázzal és ametiszttel kirakott ékszerek pompáztak. Fején ragyogóan csillant meg a vörös és fehér kettős korona, felső és alsó Kemet egyesülésének szimbóluma. A tömeg földre szegezett tekintettel morajlott fel, senki sem merte tekintetét a fenséges uralkodóra szegezni. 16

17 Az isteni király jobbján Konstantin lépdelt, szintén ünnepi díszben. A hollófekete, arany szalagokkal átszőtt paróka rejtélyesen sugárzóvá tette smaragd szemét. Kissé lemaradva Kimberley haladt mögöttük, ő szintén arannyal behálózott parókát viselt, hozzá bokáig érő, keményített, igazgyöngy színű ruhát, azúrkék szalaggal átkötve. Hór-Aha úgy ült a trónján, akár egy istenszobor, alabástrom bőre beleveszett az árnyékba, melyet a trón felé emelkedő díszes tető vetett rá. Mivel a fáraó sohasem nyilatkozott meg nyilvánosan, Konstantin beszélt helyette. Ozirisz kedvelt papjai, tisztelt főméltóságok, hű alattvalók! kezdett bele az ékes beszédbe. A hatalmas Hór-Aha nevében köszöntelek titeket, ezen a csodálatos napon, Ozirisz ünnepén. A mai nap azonban nem csak emiatt igen fontos mindnyájunk számára itt tartott egy ki hatásszünetet, majd zengő hangon folytatta, dicső urunk ezen a napon mutatja be nektek leendő feleségét, a Nagy Királyi Hitvest, a Leggyönyörűbb Lámiát. Hatalmas ujjongás tört ki. A Leggyönyörűbb nem váratott sokat magára, izzó vörös haja üstökösként süvített bele a ceremónia meghitt csendjébe. A tömeg ismét felhördült, de ez már nem a csodálat jele volt, hanem az elégedetlenségé, a tekintetek vadul cikáztak. Boszorkány suttogták többen is. Csönd legyen! hasította a levegőt Konstantin haragos baritonja. Tisztelnetek kell a Nagy Királyi Hitvest! A fáraó kissé megemelkedett és leintette az elégedetlenkedőket, jobb kezén megcsillant a gyűrű, melyet oly rég nem láttam már, hogy szinte elfeledtem. Az Idő Spirálja. Lámia határozott léptekkel a trón mellé lépett, és a menet elindult a Níluson horgonyozó királyi bárka felé. Mindenfelé földre borult alattvalók istenítették a nagy uralkodót, többen az eksztázis hangjait hallatták, elég rémisztő volt az egész. Nagyon lassan haladtunk, a forróság elképesztő méreteket öltött, a hátamról patakokban folyt a víz. Mikor a hajóhoz értünk, a tömeg kettényílt, utat engedve az 17

18 uralkodónak. A tökéletes izomzatú szerecsenek puhán lépdeltek a pallókon, majd óvatosan letették a trónt a faburkolatú fedélzetre. Pár perc múlva már Uaszet felé hajóztunk, magunk mögött hagyva Men-nofer nyüzsgő és elégedetlen városát, mely később Memphiszként vonult be a történelembe. A fáraó azonnal átöltözött, kényelmes ruhát vett magára, fehér gyolcsinget, hozzá bő nadrágot, és minket is arra kért, hogy tegyük ugyanezt. Alig vártam, hogy levegyem magamról az izzadt holmikat, és szárazra cseréljem a ruháimat. Konstantin messziről nézte igyekezetemet, ahogy egy megnedvesített kendővel próbálom magamról lemosni az izzadsággal keveredett port. Elmosolyodott. Neked bezzeg nincs ilyen gondod mosolyogtam vissza rá, és a háta mögött váratlanul megpillantottam a part menti zöld oázis csíkját. Gazdag termőföldek mellett hajóztunk, az érett sárga kalászok úgy ringtak, akár a tenger hullámai. Mosolygó emberek integettek felénk, és a királyt éltető gyermekek hada szaladt a bárka útját követve. Mi boldogan integettünk vissza, és élveztük a szabadságot, mit az arcunkba csapó langyos szél nyújtott. Alkonyodott, a lenyugvó nap vörösre festette a Nílus vizét. Oliver váratlanul pihenni küldte megfáradt szolgáit, és végre egymásközt maradhattunk. Hát ez nem volt semmi jegyezte meg Kim. Konstantin te ragyogó színészi és szónoki képességekkel rendelkezel, megállnád a helyedet a világ bármely színpadán mondta mosolyogva Lámia. Ha te mondod Nem gondolod, hogy kissé meredek volt a bevonulásod? Miért nem vettél fel parókát? kérdezte Konstantin a Nagy Királyi Hitvest. Mert nem volt időm rá, örültem, hogy le tudtam rángatni magamról a farmert, Oliver kissé késve érkezett New Yorkba. Épp hogy rám festették ezt a kilónyi vakolatot érintette meg óvatosan az arcát, már rohantam is az ünnepségre, a parókát pedig egyszerűen az asztalon felejtettem. 18

19 Persze, mert az ékszerekért felelős szolga elvitte megtisztítani a gyűrűt. Gondolhatjátok, hogy berezeltem, amikor nem találtam sehol magyarázta Oliver. Aztán végre előkerült és gyorsan felhúztam, így végül időben sikerült iderepítenem Lámiát a jövőből. Kérdezhetek valamit? Kérdezz csak nyugodtan, Iris! Hogy vagy képes pár pillanat alatt uralkodóvá változni, miközben ide-oda ugrálgatsz a világok között? Nem is hiszed, milyen könnyedén megy, olyan mintha két énem lenne. Akkor skizofrén vagy vetette oda Kim gúnyosan, találkoztam egy pár ilyen esettel a diliházban. Kim! szólt szigorúan a teremtményére Konstantin. Bocsánat. És most mi lesz? kérdezte aggodalmasan Lámia. Láttátok, hogy nézett rám a tömeg, majdnem dárdára szegeztek a tekintetükkel. Ne aggódj! Olivert istenként tisztelik, nem mernek szembeszegülni az akaratával, ne is törődj velük, különben sem lehetsz minden korban népszerű ugratta Konstantin. Szerintem egyszerűbb lenne, ha viselnéd a parókát dobta Lámia felé a kérdéses darabot Kim. Rendben, felveszem simította végig a fekete, szögegyenes hajkoronán a kezét, remélem, nem leszek tetves tőle, de előbb lefekszem aludni, ha nincs ellenetekre mondta ásítva, és elindult az ágyak felé. Megyek én is, várj! sietett utána Oliver. Hármasban maradtunk. Kim arcát fürkésztem, de a helyzet változatlan volt, az írisze még mindig fekete homályban úszott, akár a hold nélküli éjszaka. Együttérzőn fogtam meg a kezét, mire ő lesütötte a szemét. Kérlek, szólj, ha tehetek érted valamit. 19

20 Köszönöm, nem kell aggódnod, minden rendben van, Iris, láthatod, még a humorérzékem is a régi próbált mosolyogni. De én aggódtam miatta, és mégsem tehettem semmit. Kívülállónak éreztem magamat, és egész éjjel azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem avatnak be engem a titkukba. Mi okuk lehet rá, hogy így kirekesztenek, hogy még arra sem méltatnak, hogy magyarázkodjanak. Nem tudtam rájönni az okra, és ez végtelenül elkeserített. Nem tehettem semmit, csak vártam, vártam, hogy maguktól megnyíljanak. 20

21 A menyegző Három nappal később érkeztünk meg Uaszetbe, későbbi nevén Thébába. A kikötőben díszes fogadóbizottság várakozott, élükön Amon első prófétájával, a főpappal. Az alacsony köpcös férfi feszélyezetten babrálgatta a nyakában lógó arany kosfejet, majd rákezdett végtelennek tűnő köszöntőjébe. Üdvöz légy, Nap fia, két ország királya, Maat kegyeltje, szíveket éltető Nagy Isten, Hór-Aha és veled egyetemben leendő feleséged, a Nagy Királyi Hitves és családod többi fenséges tagja! A forróság még a memphisinél is elviselhetetlenebbnek tűnt, de Ré gyilkos sugaraitól szerencsére megvédtek minket a zárt hintók, melyeket keménykötésű, izmos rabszolgák cipeltek. Miután végeztünk az udvariassági formulákkal, amelyekre Thébában különösen nagy hangsúlyt fektettek, a városi elöljárók egy díszes palota felé irányítottak minket. Az épület gyönyörű volt, a thébai építészet remeke, a sziklából kivájt csoda. Árnyas datolyaerdő vette körül, és a Nílus felől hűs szellő fújdogált. A fáraó hordozható trónon érkezett, melyet az óriási terem közepén helyeztek el. A hatalmas király csak ült az aranyozott trónuson, és helyette ismét legfőbb tanácsadója, Konstantin beszélt, akit mindenki csak Re-Merunak szólított. A Hatalmas Uralkodó, Ré fia, Két Ország Királya, az Istenek kegyeltje tudatja veletek, hogy Kemet lenyűgöző országa két lábon jár, az egyik Théba, a másik Memphisz. A birodalomnak mindkettőre szüksége van, ezért szívélyesen kér benneteket, hogy csillapodjatok, mint ahogy a szél is megenyhül az idő múlásával. Az Istenek iránti tiszteletből kéri ezt tőletek, és biztosít titeket afelől, hogy cserébe hatalmas templomot emeltet Ré fiának, Ámonnak Memphiszben. Az elhangzottak után a papok arca megenyhült, páran még mosolyogtak is. Mikor a hivatalos résznek vége lett, elkezdődött a szűk körben zajló díszvacsora, melyet egy igazán rendhagyó meglepetés előzött 21