Zenetörténet dióhéjban A középkori zene

Átírás

1 A gregorián énekek Zenetörténet dióhéjban A középkori zene A gregorián ének a katolikus egyház hivatalos latin nyelvű éneke. Összegyűjtése és lejegyzése Nagy Gergely pápa uralkodása alatt történt. Gergely pápa 590-től 604-ig ült a pápai trónón. A gregorián ének kialakulásakor két fontos tényező játszott döntő szerepet: a zsidó zsoltárok zenéje és a Földközi tengeri népek zenéje. A gregorián énekek a zsidó zsoltárokból a váltakozó éneklési formát veszik át. A zsidó zsoltárok hatása a gregorián énekekben két dologban jelentkezik: 1. responsorium (a szólóénekes és a kórus felelgetése) 2. antifona (két kórus felváltva énekli a különböző zsoltárverseket és az egyes zsoltárversek közé egy új éneket iktatnak, amelyet a két kórus együtt énekel. Ezt az új éneket nevezzük antifónának) A legrégebbi keresztény zenei emlékünk 270-ből származó Oxyhrynchnos-i himnusz. Ez egy egyiptomi megyeszékhely. Görög betűkottaírással, egy papirusztekercsre van lejegyezve, zenei nyelvezete gregorián ének, szövege keresztény. Himnusz költészet A himnusz költészetet az egyházban Hilarius és Ambrus püspökök honosították meg a 4. században. A himnusz költészet a gregorián énekkincs azon részéhez tartozik, amelyben leginkább kimutatható a földközi-tengeri népek népzenéjének hatása. A himnuszok általában nyolc versszakosak, egy versszak négy sorból áll. A himnuszok betöltötték a vallásos népének fogalmát. Gergely pápa reformja teljesen Ambrus püspök munkásságára épül. A gregorián énekek összegyűjtése és lejegyzése A gregorián énekek összegyűjtésével és lejegyzésével Gergely pápa a Schola Cantorumot bízza meg. Schola Cantorum Rómában az énekesek iskolája volt. Ezt a feladatot Schola Cantorum elvégezte és a dallamokat egy nagy gyűjteményben jegyezte fel, amelynek neve Antifonarius Cento. Miután a munkát elvégezték, Gergely pápa halála után ez eltűnt és még ma sem találják. Ennek ellenére a gregorián énekek mindenhol elterjedtek, ahol katolikus egyház megvetette a lábát. A Schola Cantorum elterjesztette és ezek a gregorián énekek így maradtak fent, amikor is a Bencésrend nagy tudományos apparátussal és nagy munkával összegyűjtik és lejegyzik a gregorián énekeket. A gregorián ének a század között éli virágkorát. Főbb jellemzői: könnyen énekelhető és

2 követik a természetes emberi dallamosságot. Hangszerkíséret nélkül énekelt dallamok. A gregorián énekkincset két nagy részre osztjuk: 1. papi zsolozsma énekek 2. mise énekek: - Kyrie (uram irgalmazz) - Gloria (dicsőségadás) - Credo (hiszek) - Sanctus (szent) - Angnus Dei (az Isten báránya) A bizánci egyházi zene A bizánci egyházi zene hosszú időn keresztül közvetítő szerepet játszott a kelet és nyugat zenéje között. Bizáncon számos kereskedővonal vezetett keresztül, melyen nemcsak az áruk, hanem a kultúrák és a zene is szabadon áramolhatott. 395-ben a Római Birodalom ketté oszlik a nyugati és keleti birodalomra. A 4. század végétől megfigyelhető a bizánci egyházi zene elkülönülése más keresztény zenei stílusoktól. Az egyházi zeneközpontja Konstantinápoly és a Hagia Sophia főtemplom. Ebben az időszakban 125 válogatott énekes énekelte a különböző egyházi énekeket. Az orgona világi hangszer volt, a császári palotákban volt megtalálható. Érdekessége, hogy színaranyból volt. Fülcsodának nevezték. Kis Pipin francia uralkodó 757-ben a bizánci császártól kapott egy ilyen orgonát. Kis Pipin ezt egy templomba tette be és innentől számít az orgona egyházi hangszernek a nyugati egyházban. A bizánci egyházi zene nagyrészt himnuszokból állt. Két legjelentősebb himnuszszerző: Romanos (6-7. század) és Krétai András (7-8. század). A bizánci egyházi zenéről kevés az ismeretünk, mert kottaírásuk mai napig sem tisztázódott. Ez a zene mindenhol elterjedt, ahol a bizánci egyház megvetette a lábát. Ezek az országok: Bulgária, Románia, Szerbia és Oroszország. A bizánci egyházi zene ahol elterjedt nagy lökést adott nemzeti nyelvű énekek kialakulására. A bizánci egyháznak ma a görög keleti ortodox felel meg. A középkor világi zenéje A világi zene a középkorban Franciaországban és Németországban volt jelentős. Franciaország képviselői a trubadúrok és a trouverek, Németországé a minesängerek és a mesterdalnokok. A trubadúr zene a 12. századi Provanceban alakult ki (Dél-Franciaország). Azonban a 13. században az albigens eretnekek ellen keresztes hadjáratot vezetnek és a trubadúrok ezért székhelyüket átteszik Észak-Franciaországba, de itt már trouvereknek hívják őket. A trubadúr énekek elsősorban a szerelemről szólnak. A trubadúrok nemesi származású lovagok voltak. Nagy részüknek szolgája volt, akiket zsonglőröknek hívtak. A trubadúr lediktálta a szöveget és a zsonglőr előadta. Ebből következik, hogy a zsonglőröknek írástudóknak kellett lenniük. Éppen ezért a zsonglőrök kicsapott diákok és eltanácsolt papok voltak. A leghíresebb trouver: Adam de la Halla.

3 A minesängerek a trubadúrok Németországi megfelelői. Szintén tehetősebb nemesi családokból származnak. Énekük a minnesänge, javarészt szintén a szerelemről szól, azonban sokkal több gyakorlati dolog is helyet kap témái között. A leghíresebb minesänger: Walter von der Vongelweide. Ezeknek a daloknak a népszerűségét jelezte, hogy nagyon sok dalnokversenyt tartottak Németországban. Ezek közül a leghíresebb a Wartburgi dallamverseny ben. A 14. században Németországban a polgárság egyre inkább megerősödik anyagilag. Egyre több pénzt fektetnek bele a kultúrába és a művészetbe. Ekkor kialakulnak a mesterdalnok iskolák és a mesterdallamok is. Szigorú törvényekkel szabályozták ezeket az iskolákat és magát a mesterdalokat is. Ezekben az iskolákban tanították a mesterdalok komponálását és előadását. Később rengeteg szabály, mind a mesterdalnok iskolákat, mind a mesterdalt tönkre teszik, megszűntetik. A mesterdalnokok tisztes városi iparos emberek voltak. Döntő különbség a minesängerekhez képest, hogy nem vándoroltak. A leghíresebb mesterdalnok: Hans Sachs. Az ő alakjával Wagner: A Nürbergi mesterdalnok című operájában. A többszólamúság kialakulása A 7. században Európa kolostoraiban a gregorián énekek mellé egy új szólamot kezdenek el próbálgatni. Ezt az új szólamot parafóniának, előadóikat parafónistáknak nevezzük. A 9. században Európa templomaiban megjelenik az orgona. Ez a tény döntő mértékben segítette az énektanulást és a többszólamú énekek komponálását. Ezeket a többszólamú daloknak orgánumoknak nevezzük. A szó az orgona szóból származik. Elterjedése leginkább a 9. és 12. század között figyelhető meg. A középkori zenében jelentős helyet foglal el az angol többszólamúság. Legszebb zenei emlékünk is innen származik. Címe: Nyár-kánon. Ezt a művet egy angol szerzetes, John of Fonsete jegyezte le 1280-ban. A szerző valószínűleg nem ő. Ars Antiqua A többszólamúságra ebben az időben leginkább jellemző a rögtönzés volt. Ennek ellenére mégis biztos információkkal rendelkezünk erről a korról. Ennek egyik oka az, hogy megjelenik az írásbeliség a többszólamúság területén is. A másik oka pedig az, hogy nagyon sok elméletíró tevékenykedett, akik rögzítették ennek a kornak és zenéjének jellemzőit. Az első komponáló zeneszerzőket még nem ismerjük név szerint, csak annyit tudunk, hogy zeneszerző iskolákba tömörültek, amelyek mindig valami templom körül jelentek meg. Leghíresebb ilyen zeneszerző iskola a Compostelai iskola volt. Ez az as években tevékenykedett. A 12. századi Párizs Európa művészeti és zenei életének a központja volt. Itt történik meg a többszólamúság eddigi eredményeinek összefoglalása és továbbfejlesztése. A zenetörténetben ezt a korszakot az Ars Antiqua korának nevezzük. Ez magyarul régi művészetet jelent. A

4 zenetörténetben az első két név szerint ismert zeneszerző Leoninus és Perotinus. Mindketten a párizsi Beata Maria Virgo templomnak a karmesterei. Perotinus Magnus A francia zeneszerző 1200 körül működött a párizsi Notre Dame-ban. Leoninus után a nyugati zenetörténet legkorábbi név szerint említett mestere, a XIII-XIV. században IV. Anonymus és Johannes Garlandia írt róla traktátusaiban. A Notre Dame-iskola késői, kiemelkedő alakja, optimus organista. Előde, Leoninus 2 szólamú orgánumait 3-4 szólamú orgánumokká egészítette ki, ezen kívül conductusokat, clausulákat és valószínűleg motet-kat is komponált. A párizsi Notre Dame-repertoárt a több helyen fennmaradt Magnus Liber (=nagy könyv) tartalmazza. A korai zenei forrásokban nem szerepel név a művek felett, de IV. Anonymus 7 művet tulajdonított Perotinusnak, ma - stilisztikai szempontok miatt - többet gondolnak tőle származónak. Leoninus A francia zeneszerző a XII. század második felében (kb ) működött a párizsi Notre Dame-ban. A nyugati zenetörténetben először szerepel név szerint mint polifón szerző, 1270 körül IV. Anonymus optimus discantista -ként említi. Írt orgánumokat, és valószínűleg conductusokat is. A Notre Dame-iskola korai, kiemelkedő alakja. Kétszólamú orgánumaiban a responzoriális ének szóló szakaszainak megnyújtott hangjai alkotják az alsó szólamot, e fölött mozog az élénk melizmatikájú, szabadon komponált felső szólam. Leoninus orgánumai tehát már az új, szabad orgánum képviselői. A kétszólamú orgánumokat később utóda, Perotinus egészítette ki 3-4 szólamúra, illetve clausulákat, betoldásokat illesztett a régebbi stílusú organumokba. A párizsi Notre Dame-repertoárt a több helyen fennmaradt Magnus Liber (=nagy könyv) tartalmazza. Habár egyetlen művet sem tulajdonítanak konkrétan Leoninusnak, feltehetően ő alkotta meg a következő 3 évszázadban fennálló konszonancia-disszonancia elvet és a ritmikát is kifejező modális notációt.

5