Berszán István. Testek között. Írásgyakorlat és emlékezet Oravecz Imre szeptember és Halászóember című műveiben

Átírás

1 BRSZÁN ISTVÁN Testek között Írásgyakorlat és emlékezet Oravecz Imre szeptember és Halászóember című műveiben Két olyan írásgyakorlat újraolvasására teszek kísérletet, amelyek az irodalmat emlékezéssé, az emlékezést irodalommá változtatják, s azt vizsgálom, mi és hogyan történik ebből testek között. Kiindulópontként szolgálhat a konferenciafelhívás egy kitétele az elbeszélhetőség mint testek közötti közvetítés, de a között kapcsolatlehetőségeit nem korlátozom a nyelvi médium révén történő, illetve a különböző médiumok közötti közvetítésre. Így próbálok meg utánaindulni annak, ami a konferenciafelhívás szerint rejtélyes és kísértő ezekben a kapcsolatlehetőségekben. Az szeptember és a Halászóember 1 két szerelmi történet. Az egyikben a másiknak nincs neve (csak névmása vagy kezdőbetűi), a másikban van: Szajla. ind a kettő töredékek, szilánkok sorozata, de valami mások is: újrakezdések és véget érések. A sokszor szó szerinti felsorolások ciklusokká válnak (egy-egy szerelem ciklusaivá, a gyerekkor töredékeinek a ciklusává, a falubeliek ciklusává, a falubeli övezetek ciklusává, az ősökkel folytatott beszélgetések ciklusává ), a ciklusok pedig sorozattá. Hallgassunk meg egy példát, amely egyszerre mind a kettő, ciklus és sorozat: Kezdetben volt/a te, volt az ott, volt az akkor, volt a kék égbolt, [ ] volt a jövő, aztán a teből ő, az ottból itt, az akkorból most, a kék égboltból fekete füst, [ ] a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész. 2 nnek a történetnek a töredékeit olvashatjuk színes kavalkádban, végül pedig az öregedés és a halálra készülés válik uralkodó témává. Az érvelésben is egy ciklust/sorozatot fogok követni: az emlékezés és elbeszélés közötti kapcsolatteremtés változatait a narráció és emlékezet kapcsolatának kétféle elméleti megközelítéséből kiindulva. gyik a narratív identitás elmélete (acintyre, Ricoeur, Tengelyi László), a másik egy emlékezéstaktika-elmélet, melyben ichel de Certeau a cselekvés művészete fe- 1 ORAVCZ Imre, Halászóember, Pécs, Jelenkor, ORAVCZ Imre, szeptember, Budapest, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi úzeum, (Kiemelés B. I.)

2 ÍRÁS, TST, KÉP lől közelít a történetek idejéhez. A bejárandó ciklus/sorozat mottója ezúttal a konferenciafelhívás kibővítve idézett gondolata: ahogyan az emlékezet működésmódját is alapvető módon meghatározza az elbeszélhetőség mint testek közötti közvetítés. Az emlékezet, amely eleven tapasztalatokból építkezik működik, megvannak a médiumai (pl. a narráció, képek, épületek stb.). Csakhogy ezek a médiumok testek között működnek. Úgy tűnik (s ennyiben egy kisajátított ciklusról van szó, melyben nem számolunk átváltozásokkal), mintha a kapcsolat csak közvetítés lehetne. Van-e más kapcsolat a testek között médiumok közvetítésén kívül általában, illetve irodalmi írás és olvasás közben? 1. Az első válaszkísérlet szerint nincs: az emlékezet egyszerűen elbeszélhetőség, illetve narráció, de az elbeszélhetőség, illetve narráció nem egyszerű. Nem kell túl komolyan venni Oravecz szerelmetes faluját egy könyvet tartunk a kezünkben. Nem szabad meghatódni a fülszövegtől: Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja [ ] életemnek [ ] A hely, amelyet halálunk órájáig [ez már a miénk is, itt kezdődik a meghatódás] újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet. Leginkább akkor szokták lehúzni Oraveczet, amikor meghatódik vagy megható: apokaliptikus katasztrófaként beszél a kollektivizálásról, valósággal isteníti a valljuk meg nyomorúságos falusi életet, mintha tényleg úgy lenne a legjobb élni most is (vagy majdnem úgy). 3 S közben azt hiszi, hogy ha jól megírt egy emlékezésművet (az szeptember minden darabja prózaként is versértékű, avagy prózavers), akkor most már írhat akármit: a Halászóemberben sokszor bántóan prózaivá vagy az alattivá válik a vers, és a strófákká tördelt sorok nem segíthetnek ezen. 4 Ha nincs más kapcsolatteremtés test és test, ember és ember között, mint a közvetítés, akkor az elbeszélés kapcsán kizárólag az írás médiumáról, irodalmi vagy nem irodalmi működéséről beszélhetünk. Én viszont élek a gyanúperrel, hogy az átváltozó kapcsolatok egy kisajátított, vagyis egyetlen kapcsolatteremtésre szűkített ciklusáról van itt szó, amit a visszájáról is megmutathatunk: ha csak médiumról és működésről tudunk, akkor (csakis ak- 3 Vö. Bán Zoltán András véleményével = ANGYALOSI Gergely, BÁN Zoltán András, NÉTH Gábor, RADNÓTI Sándor, Irodalmi kvartett Oravecz Imre Halászóember című könyvéről, Beszélő 1999/ A faluregény darabjainak versformájára irányuló elmarasztaló kritikát az Irodalmi kvartettben Bán Zoltán András és Németh Gábor állítja szembe Angyalosi Gergely és Radnóti Sándor mérsékeltebb álláspontjával. Lásd. uo. 66

3 kor) nincs más kapcsolat test és test között. z a gyanú visz tovább az első válaszkísérleten. 2. Az itt felvázoltak közül a második válasz Ricoeuré, 5 aki acintyre-től eltérően nem tekinti az élet történését eleve enacted narrative-nek, hanem azon az állásponton van, hogy az élet narratív egysége, az ipszeitás amit megkülönböztetünk a szubsztanciális identitástól meseszövés és eleven tapasztalat bomlékony elegye. Az idő közvetlen átélésének módozatai és az elbeszélő nyelv szerkezetei időtapasztalatunk két, egymásra visszavezethetetlen, de egyaránt nélkülözhetetlen forrását alkotják (mint Pfeiffernél a tapasztalattulajdonítás és a médiumok). 6 Ha hihetünk az szeptember előszavának, megírásában jól megkülönböztethető a küzdelem a nyers időtapasztalatokkal, és/majd egy olyan műgonddal kidolgozott elbeszélés, ami vállalható: jóformán át sem néztem újból, amit egyszer leírtam. Nem javítgattam. Ha megvolt egy darab, eltettem és kész. Sokáig így, nyers állapotban maradt minden, ami felszínre tört [ ] [A]z átlagosan huszonöt soros, látszólag csak puszta megnevezésre törekvő, magától adódott formában valósággal a vak tyúk módjára olyan eszközre leltem, mely szinte végtelen távlatokat nyitott előttem. Olyan szerkezeti rugalmasságra és nyelvi nyitottságra, mely minden rendű és rangú elemet képes befogadni. És voltaképpen akkor támadt fel ismét bennem az író, akit maga alá temetett az érzelmi hegyomlás, és vettem a fejembe, hogy tudatosan véghezviszem, amibe kínomban fogtam. 7 Ha az emlékezés nem puszta narráció, hanem meseszövés és eleven tapasztalat bomlékony elegye, akkor mi teszi lehetővé, hogy az idő közvetlen átélésének módozatai és az elbeszélés közvetítő időalakzatai egymásba kapcsolódhassanak? A kettő közötti kapcsolat titokzatos. Ricoeur úgy próbálja megoldani a problémát, hogy a prenarratív időélmény ugyan még el nem beszélt, de nemcsak elbeszélhető, hanem egyenesen megköveteli az elbeszélését. Az identitás keresése az a hajtóerő, amely egyúttal a kontinuitást is biztosítja a potenciális vagy inchoatív (tudattalan) történet és a felelősen vállalt és elmondott történet között. A szerelmi titkait kibeszélő narrátor úgy érzi az szeptember végén, hogy az onanizálás részletei is megkövetelik az elbeszélést: ost arról,/amiről végképp nem illik, de mégis kell, hogy 5 RICOUR, Paul, Az én és az elbeszélt azonosság = P. R., Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Budapest, Osiris, PFIFFR, K. Ludwig, A mediális és az imaginárius, Budapest, agyar űhely Ráció, ORAVCZ Imre, szeptember, Budapest, Digitális Irodalmi Akadémia. Petőfi Irodalmi úzeum, 2011,

4 ÍRÁS, TST, KÉP tudd, milyen s miként, hogy valamelyest megosszam veled a terhet, melyet rám ró, részletekbe menően, amennyire kell, és tartózkodóan, amennyire lehetséges, mert ez is hozzá, hozzám és hozzád tartozik, többnyire este csinálom, az ágyban, nem mindjárt lefekvés után, később, közvetlenül elalvás előtt, először sose akarom, küzdök ellene, aztán mégis, az utolsó pillanatban megadom magam, mintegy belemenekülök,. 8 A sorsképződés döntő mozzanata az, amikor a közvetlen időtapasztalat prenarratív struktúrája narratív identitássá alakul át. Ricoeurnél, mint jeleztem, nem arról van szó, hogy az emberi élet önmagában valóan az elbeszélés szerkezeti jegyeit hordozza (enacted narrative), hanem arról, hogy a narratív identitás keresése során szükségképpen ezzel az előfeltevéssel élünk 9. Csakhogy: inkább a narratív identitás kutatása, mint az emlékezés írása, olvasása közben. Gyanús nekem a puszta felsorolás igénytelensége, például a Bajipást 10 című töredékben, amely voltaképpen nem más megnevező gesztusokkal egymás mellé rendezett szilánkoknál. Hiszen ezek nem akarnak az elbeszélés szerkezeti jegyeiben mutatkozni, noha egy faluregénybe épülnek. Vajon lehetséges-e fordított út az írásban/olvasásban jutni el a prenarratív időtapasztalatig? ert amennyiben ez nem történik meg, legalábbis a mi olvasatunk számára elvész a ricoeuri kettősség, csak a narratív struktúrák maradnak, melyek Oravecznél a Halászóemberben olykor eléggé szegényesek vagy igénytelenek. Nem csoda, hogy csalódást okoznak azoknak, akik számára nem válnak prenarratív időtapasztalattá. 3. Certeau felvállalja a gyakorlatok vizsgálatában azt is, amit nem lehet sem kimondani, sem tanítani, hanem gyakorolni kell. 11 zért folyamodik a mondás művészetéhez. Arra figyelmeztet, hogy Foucault eljárásai, Bourdieu stratégiái vagy általánosabban: a taktikák nem az elméletalkotáson kívül, mintegy annak a kapujánál találhatók, hanem olyan műveleti mezőt alkotnak, amelynek belsejében megy végbe az elmélet megalkotása is (a gondolkodás művészete). zért javasolja, hogy ismerjük el a tudós diskurzusba amúgy is állandóan visszaszivárgó narrativitás tudományos legitimitását, ami többek között a regény elméleti értékének elismerését is jelentené. 8 ORAVCZ Imre, szeptember, Budapest, Digitális Irodalmi Akadémia. Petőfi Irodalmi úzeum, (Kiemelés tőlem B. I.) 9 int ahogy a (fizikai, társadalmi, kulturális ) folyamatok révén történő magyarázat keresése során szükségképpen a mediális működések előfeltevésével élünk. 10 ORAVCZ Imre, Halászóember, Pécs, Jelenkor, 1998, CRTAU, ichel, A cselekvés művészete, ford. SAJÓ Sándor, SZOLLÁTH Dávid, VARGA Zoltán, Budapest, Kijárat,

5 Vagyis Oravecz Imre az szeptemberben és a Halászóemberben kutató. Nem úgy áll a dolog, hogy én irodalmárként elmondom, hogy Oravecz miről is beszél, mert ő igazából nem tudja. Nem én, a tudós fogom feltárni azt a mondást, amit ő csak mond, de csak én magyarázhatom meg azáltal, hogy rajta túl helyezkedem el az elemző-értékelő megfigyelés távolában. ert amit én így mondok, az csak egy mondás a másik művészetéről, nem pedig ennek a művészetnek a mondása. Certeau szerint például Foucault mondásában a cselekvésnek az a művészete működik, amelyben Kant a gondolkodás művészetét ismerte fel. Ha pedig maga a mondás művészete a cselekvés művészete és a gondolkodás művészete, akkor egyszerre lehet azok gyakorlata és elmélete is. Certeau odáig megy, hogy ugyanazok a gyakorlatok jönnek létre hol egy verbális mezőn, hol egy gesztikus mezőn: oda-vissza mozognak a kettő között, és mindkettőben ugyanolyan taktikusak és kifinomultak. Nem átalakítás történik valamiből valamibe, a prenarratívból narratívba, hanem ugyanaz a művészet a verbális mezőn és a gesztikus mezőn is. A narráció tehát (ez Certeau megoldása) taktikaként válik fontossá elméletíróknál (pl. Foucault) és szépíróknál (pl. Oravecz) egyaránt. Detienne és Vernant gyakorlati intelligenciáról szóló munkájára hivatkozva (Ruses de l intelligence) Certeau amellett érvel, hogy a métisz fogásai, ügyessége és hadi cselei révén, az általa felölelt viselkedésmódok (a cselekedni tudástól a cselig) széles skálája révén egyfelől közel áll a mindennapi taktikákhoz, másfelől az elbeszéléshez (hiszen Detienne és Vernant műve is elbeszélések sorából áll: fogások elbeszéléseiből). Ami pedig mindezekben szerinte közös, az az emlékezet és az alkalom művészete. Vajon ez oldja meg a kérdéses, titokzatos kapcsolat apóriáját? Az alkalomról (kairosz) Certeau azt mondja, hogy kijátssza a definíciókat, mert nem választható le sem egy együttállásról, sem egy műveletről: nem választható le az őt létrehozó fogástól. z különbözteti meg az írás és olvasás definícióit is az írás és olvasás alkalmaitól. Amikor számon kérik Oraveczen az írás definícióit, gyakran nem jár jól; amikor pedig megragadják az olvasás alkalmait, hirtelen az is izgalmassá válik, ami nem felel meg az írásdefinícióknak. A métisz szabálya az eszközök szűkítésével megsokszorozni a hatásokat. z a fogás olyan tudást implikál, amelynek formája nem más, mint megszerzésének tartama és egyedi ismereteinek lezárhatatlan gyűjteménye. Sok mozzanatból, sok heterogén dologból áll össze, erre nem vonatkozik absztrakt kijelentés, nincs saját (episztemológiai) helye. Olyan emlékezet, melynek ismeretei leválaszthatatlanok megszerzésük idejéről. Certeau megjegyzi, hogy az emlékezetet abban a régi értelmében használja itt, amely az idők 69

6 ÍRÁS, TST, KÉP sokaságában való jelenlétet jelöl, tehát nem korlátozódik a múltra, 12 inkább az idők közötti átjárás művészete. A métisszel tartam kerül be az erők viszonyába, amely megváltoztatja ezt a viszonyt. A métisz valójában felhalmozott idővel számol, ám ez az emlékezet rejtett marad (nincs meghatározott helye), addig a pillanatig, míg a megfelelő időben önmagát fel nem fedi. Az emlékezet és az alkalom művészetének egyik leírása szerint a kezdeti hely kompozíciójában az emlékezet világa a jó pillanatban avatkozik be, és a tér módosulásait hozza létre. Vagyis nem más, mint az idő betörése két (térbeli) egyensúly között. 13 zzel csak az a baj, hogy ez az alkalom egyféle definiálása vagy kisajátítása, Certeau ugyanis az alkalmat performanciaként határozza meg. Pedig az alkalom a gyakorlat ritmusváltása is lehet, amely ugyanolyan intenzív művészet ritmusok becserkészése az írás vagy az olvasás idejében, vagy ha tetszik: a vadász alkalmai. 4. Lévinas 14 után Tengelyi Lászlóval azt mondhatjuk, hogy a sorsunkért viselt felelősség sorsszerűen ránk nehezedő terhe a másikkal való sorsösszefüggésünkből származik 15 egy eredendő passzivitásból, amit Lévinas kiszolgáltatottságként, sebezhetőségként, sőt a létből kiűzetésként ír le, s ami az átadottság fakticitásá -nak heideggeri koncepciójával áll kapcsolatban. z jut el a szubsztitúció túlzásnak tűnő gondolatáig: egymás túszai vagyunk. Az ipszeitás nem más, mint szubsztitúció, olyan felelősség a másikért (mindenki másért), amelyet egészen a helyettesítésig menően viselnünk kell. nnek megvalósulása Oravecz két emlékezésművében a nő mint a hős örökös ellenlábasa. z oldja el végképp az ipszeitás fogalmát minden egológiától: az én a másiktól elszakítva nem lehet önmaga, avagy a másik iránti felelősség teszi szubjektummá. Hogyan történik ez a falu, és hogyan a másik nemű társ esetében, ha az előbbi helyettesíthetetlen te, az utóbbi cserélhető te? A radikális passzivitás a másik iránti készség révén úgy is sorszerűvé válhat, hogy velem történik meg, aminek elébe megyek. z nem testek közötti kommunikáció vagy közvetítés, hanem gyakorlati átjárás mint testi szubsztitúció újra és újra megkísérelt átjárás oda, ahonnan ismételten kilépek, kiesek, kiszorulok, kifelejtődöm, elvándorlok Avagy közös rítusok terébe jutok ugyanazzal a másikkal, aki sohasem ugyanaz (pl. ugyanaz a falu, min- 12 Uo., I. rész, hatodik fejezet, 7. jegyzet. 13 Vö. Certeau gondolatmenetével, uo LÉVINAS, mmanuel, Otherwise than Being, or, Beyond ssence, ford. LINGIS, Alphonso, Duquesne University Press, TNGLYI László, A bűn mint sorsesemény, Bp., Atlantisz, 1992,

7 dig más nő). A kapcsolatteremtés sorsszerűsége, hogy csak gyakorlással teremthetünk kapcsolatot, melyben a médiumoknak (mondjuk az ugyanabban a házban lakásnak vagy a házasság társadalmi médiumának) soha nincs kizárólagos szerepe. Sőt, nem valamilyen tettünk eredményeként teremtünk kapcsolatot, hanem csakis gyakorlás közben, ami egyéb kötelességek hűtlenségei miatt 16 szükségképpen megszakad a faluval és a kedvessel. Az identitás keresése innen nézve inkább tájékozódási kényszerré válik, úgyhogy az írás és az olvasás alkalmaiban a tér megváltoztatását át kell írnunk/olvasnunk a mozgástér változásává. Certeau az emlékezetnek az erők viszonyát, a tér fennálló rendjét megváltoztató hatására figyel a radikális lévinasi passzivitás viszont arra utal, hogy az emlékezést elszenvedjük, merthogy a sorsunk. Nem vak végzet, hiszen nekünk kell emlékeznünk, de nem is egy döntően performatív folyamat, hanem inkább egymást kizökkentő ritmusok: a prenarratívból narratívba és vissza. A métisz olvasás közben a tudóstól is megköveteli, hogy művésszé váljon, különben nem a művészetet olvassa, hanem csak egy olvasatot a művészetről. Vajon azért mondjuk, hogy nem lehet megfordítani a prenarratívból narratívba fordulást, mert ma az a divat, hogy az olvasó vagy tudós, vagy nem olvas? Vagy pedig azért ez a divat, mert kiderült, hogy nem lehet a narratívát prenarratívba fordítani. Szerintem nemcsak a helyzetet megváltoztató taktika érdemli ki az emlékezet és alkalom művészetének címét, hanem az a fajta oda-vissza mozgás is, ahogy a gyakorlás művészete ritmusokat vált. Az emlékezés és a narráció között azért titokzatos a kapcsolat, mert nem viszonyszerű. ég a taktikaként való elgondolása is megőriz valamit ebből az egymásba kapcsolódásból, bár hangsúlyozza az idő idegenségét abban, amibe beavatkozik. A kapcsolatot az átjárás teremti meg az egymásra visszavezethetetlen mozgásterek között. Az átjárásnak nincs művészete, pontosabban mindanynyiszor más-más művészete van, aszerint, hogy hova járunk át. Sohasem lehetek én a másik, de kerülhetek a helyébe. lfoglalni a helyét, vagy a helyébe kerülni, alapvető különbség. Az előbbi lehet kiváló hadi taktika, ilyenként viszont nem lehet több a fennálló megváltoztatásának megragadott alkalmánál. A másik helyébe kerülni viszont kapcsolatteremtés. Certeau mondja, hogy az alkalmat nem megteremtik, hanem megragadják, és ez áll a kutatás alkalmaira is. De a kutatás válhat a gyakorlás olyan művészetévé is, amely 16 Vö. DRRIDA, Jacques, A halál adománya. Adni kinek? (A tudás paradoxona), ford. SZABÓ László, Vulgo 2000/3 5.,

8 ÍRÁS, TST, KÉP mint az irodalmi írás, olvasás, a szubsztitúcióig menően kapcsolatot teremt a másikkal. Nem felöltöztetjük a másikat, hanem a meztelenségének a helyébe kerülünk például, amikor a másik gyönyörében gyönyörködöm, vagy a másik fájdalmát viselem. z túl megy a kötelességen is (innen Lévinasnak az olyan hiperbolái, excessusai, hogy túsz meg szubsztitúció). A métisz Certeau által leírt művészete az alkalom megragadásával újra meg újra érvényt szerez az idő meglepő relevanciájának azokon a helyeken, ahol a hatalmak eloszlanak: [ú]gy tűnik, mintha minden ugyanolyan maradna abban a struktúrában, ahová a métisz egy új részletet illeszt, és mégis megváltozik az egész működése és egyensúlya 17 az a részlet az emlékezetből kerül elő, és egy együttállás hívja elő (mint például römizés közben, mikor új kombinációs lehetőséget fedezünk fel). A cselekedni tudás végrehajtásában az emlékezet művészetének minden jellemzője felfedezhető. Amikor az alkalom beíródik az elemek sorába, torzítja azok kapcsolatait (új kapcsolatteremtés alkalmává válik). ert az alkalom (azaz a megfelelő idő) a tapasztalatokat felhalmozó métisz révén a legtöbb tudást koncentrálja a legkisebb időben. Az emlékezet villanása az alkalomban ragyog fel például az írás és az olvasás alkalmaiban: a faluregényben és az antinaplóban (a napló rögzít, az antinapló alkalmat keres). gy ilyen megközelítés az emlékezet fogásait igyekszik követni az alkalom-keresésben. Oravecz emlékezésregénye, a Halászóember mindvégig egy helyet keres, amely a térben már nem található. Vajon kimerül-e az emlékezés időszerűsége a tér módosulásaiban vagy egy struktúra működésének megváltoztatásában? A Baji-pást elejétől a végéig kitartó kérdezés: Hol a régi hegyoldal,/ [ ] hol a zablafeszülés, az eresztékropogás, a hógatás,/[ ] hol vagyok én? De a hol van? nemcsak egy térre utaló mondat a versben, hanem intenzív gyakorlás. Nemcsak legyintés ( Hol van az már?! ), amely lemond arról, ami eltűnt, hanem aktuális keresés: hol van?, hol találom? Nem is nosztalgia, ami manapság kizárólag a jelenből gyáván menekülés, azt megúszni akarás értelmében használatos, mivel olyan emlékezés, amely igen komolyan veszi a jelent a keresés mostjaként. ert amennyiben pontosan eltalálom az időben, amit keresek, ez a fellelése is annak: valami tegnap, mely mintha ma/lenne. 18 Amikor azt, amit a térben már nem találok, precíz figyelemgyakorlatokkal az időben találom el történésszerűségében, nem pusztán a memóriát használom megőrzött, tárolt információk forrásaként, hanem időutazást is teszek. 17 Vö. CRTAU, i. m., Az szeptember mottója (SZABÓ Lőrinc, A huszonhatodik év). 72

9 Hogyan? Hiszen eltalálni valamit, térbeli kapcsolatteremtés. Igaz, de az időnek is van mozgástere: különböző (történésekkel skandált) ritmusai. S amennyiben sikerül egy mozgásteret gyakorlatilag becserkészni, vagyis próbálkozásainkkal eltalálni az abba vezető gesztusokat, rezonanciakapcsolatok teremtődnek aközött, ami az emlékezés/írás/olvasás idejében történik, és aközött, ami az eltűnt időben történt sokszor. Az Oravecz-vers irodalmi olvasása közben nem az a kérdés, hogy régimódi faluban jobb-e lakni vagy mai városban, hanem hogy hol találom a Koponya-tetőre vivő földutat, a vasabroncsok hőjét, a mezítlábjárást és a pelyvás sarat Nos, ezúttal nem a térképen, nem is a múzeumban, hanem olyan írás és olvasásgyakorlatban, amelyekben az emlékezés egy hely (Szajla) idővé, időkké változása. A hely és a dolgok időkké változása azért (és akkor) lehet emlékezet, mert (és ha) gyakori történés; a gyermekkor intenzív időiesítő gyakorlatai és a mindenkori kapcsolatteremtési kísérleteink után (az Oravecz-vers olvasását és újraolvasásait is beleértve). A helynek, melyet Szajlának hívtak, olyan idővé változtatásait keressük, amelyekben (amelyek révén) otthonos/szerelmi kapcsolat teremtődik (mert már sokszor teremtődött) a trenkabokrokkal, a fák alól kigurult tobozokkal és a harapott fű herzsegésével. Nem a falu és környéke mint földrajzi, történeti, szociológiai és néprajzi tény az, amit az írásgyakorlat megidéz, avagy idővé változtat (mondjuk a megértés, felmérés, kontextusokba és összefüggésekbe helyezés idejévé/időivé), hanem egy gyermekkel megtörténő helyek és dolgok: a Baji-pást történései, ahol barangolás, játék, kutakodás, egyszóval intenzív gyakorlati tájékozódás zajlik, s ennélfogva a dolgoknak nem(csak) nevük, hanem tartamuk (is) van: a sűrűben csacsogó bábaszarka, az eresztékropogás, a csinált és természetes rejtekhelyek az írás/olvasás idejévé változnak. ert ha az írásgyakorlat figyelemgesztusainak mozgásterében az, aki ír, eltalálja a régi hegyoldal történéseit, ezzel azoknak is segít, akik nem a saját korábbi gesztusaik mozgástereit cserkészik be olvasás közben, hanem a másikét. int ahogy ő, aki ír, intenzív gyakorlással szintén becserkészheti mások számára idegen gyakorlásritmusait. ert minden gesztus impulzív vagy késztető azok számára, akik gyakorlati tájékozódással hangolódhatnak rezdüléseikre, merthogy életgyakorlataikban többé-kevésbé már jártasságot szereztek ilyen rezonanciákban. A művészet, azon belül az irodalmi írás, olvasás ennek a rendkívül kifinomult gyakorlásnak a mozgástereibe vonz, minthogy maga is impulzív. Az efféle kapcsolatteremtés pazarul sokféle és pazarul intenzív történései adják a Baji-pást írás- és olvasásgyakorlatának tartamát. Aki értelmezőként, kritikusként vagy kutatóként elmulasztja ritmusuk keresését és követését, nem olvassa (mert másképp nem olvashatja) el Oravecz művészetét. Az irodalmi olvasás tehát a Baji-pást mozgástere- 73

10 ÍRÁS, TST, KÉP inek minél tüzetesebb bebarangolása, kitartás a hol találom? folyton aktualizálódó gesztusában. Lehet, hogy naponként, gyakorlatonként vagy hosszú távon teljesen másképp tájékozódunk a kapcsolatteremtéseinkben, de az olvasás idejében akkor is (mindenképpen) veszteség lemondani az Oraveczféle emlékezés szerinti tájékozódásról, vagy elvéteni a keresést: Hol van az már? Német Gábor így összegzi a kritikáját: valahogy kialakul egy rafinált technika, éppen a kopárság, a delírizáltság miatt, egy második szándékú fölstilizálás vagy pátosz, ami ezt a világot számomra mégiscsak hamisan fölemeli, egyúttal megszünteti a jelent mint olyat. Holott valószínűleg Oravecz is jár néha az utcán, fölül a buszra. Szóval, ha nagyon durván akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy abban a kizárólagosságban, ahogy fel van emelve ez a világ, egyfajta élethazugságnak az esélyét látom. 19 Az érdekes az, hogy ugyanott mondja ezt is: Vannak kitüntetett, erős dolgok, mint például a cigarettasodrás és a száj sarkában ott ragadó cigaretta képe, ami igazi telitalálat, vagy az önmagát a trágyába ásó koldusé, és az örökre ottmaradó lélegzetvétel nesze, amit mindig hallani, ha valaki a trágyadomb körül jár. Vagy a birka, amelyiknek meglékelték a fejét. Szóval van néhány hihetetlenül erős pillanatfelvétel a könyvben, és úgy érzem, hogy éppen ehhez képest redundáns. 20 Vajon nem játszik bele a cigarettasodrás és a száj sarkában ott ragadó cigaretta képének kitüntetésébe az, hogy Németh Gábort ez számára ismerősebb mozgástérbe invitálja? És vajon a hideg elől magát trágyába ásó koldus (a többi szelektált erős dologgal együtt) nincs ugyanolyan mértékben felemelve Németh Gábor kritikájában, mint a kollektivizálás katasztrófája vagy mondjuk a jószág által harapott fű herzsegése Oravecz kifogásolt soraiban? Vagy ha nagyon durván akarok kérdezni: Annak ünneplése, hogy a koldusnak a trágyából távozása után is hallhatóan ott marad a lélegzete, nem ugyanolyan delirizálás, mint a kollektivizálás esztendejében véres tejet adó tehenek látomása? Nem mondhatjuk erre is, hogy megszünteti a [józan, kritikus] jelent mint olyat? 21 Arra kell vigyáznunk (úgy értem, nekem is), hogy ne érveljünk retorikusan az intenzitással ott, ahol voltaképpen preferenciákat emelünk ki (vagy fel). Ahhoz, hogy egy írásgyakorlatban valóban meg tudjuk különböztetni a nem egyforma intenzitású figyelemgesztusokat (avagy meg tudjuk külön- 19 Németh Gábor = ANGYALOSI Gergely, BÁN Zoltán András, NÉTH Gábor, RADNÓTI Sándor, Irodalmi kvartett Oravecz Imre Halászóember című könyvéről, Beszélő 1999/ Uo. 21 Uo. 74

11 böztetni a valóban nem egyforma intenzitású figyelemgesztusokat), a saját mindennapi tájékozódásunk során többnyire elkerült mozgásterekben is jártasságot kell szereznünk olvasás idején. eg kell tennünk a testek közötti utat: a testem, a koldus (avagy a jószágot ellátó gazda) teste és az emlékező teste között. ttől a lévinasi igényű szubsztitúciótól lesz irodalmi intenzitású az írás-olvasás. int ahogy a szerelmi kapcsolatteremtés is folytonos másikra hangolódó keresés: Hol vagy? Természetesen addig, amíg nem válik másfajta kapcsolatteremtéssé. Amíg nem lesz a teből ő. De hogyha a szerelem tart (vagyis a szerelem a keresés tartama), akkor akár cserélődik a másik nemű partner, akár ugyanaz marad, a Te nem pusztán egy idea artikulálása, nem is egy tudattalan reprezentáció vagy többé-kevésbé kollektív archetípus (projekciók révén történő) megragadása, hanem a másik gyakorlati keresése a kapcsolatteremtés gesztusaiban. Igaz, a másik én vagy az egykori én (emlékezve) keresésének ritmusa ugyanolyan intenzív lehet, mint a másik te vagy az egykori te (emlékezve) kereséséé. 75