akkori magyar politikusokkal való beszélgetésekben

Átírás

1 RENDSZERVÁLTÁS Az 1980-as évek végén a széles közvélemény szeme láttára két politikai tabu dõlt meg Magyarországon. Mindkettõ az akkori szocialista országok táborának egységét, addigi látszólagos szolidaritását fenyegette, és elõre nem látható módon és mértékben felforgatta mind a magyar, mind a nemzetközi politikai életet. Az egyik témakör azt az ideológiai alaptételt érintette, hogy a szocialista országok határait Nyugat felé fokozottan védeni kell, s ez minden ilyen határral rendelkezõ táborbeli ország kötelessége a többiek érdekében is. Magyarország pedig 1949 óta nyugati határán a többször átépített határzárral, a vasfüggönnyel ideológiai-politikai szempontból a szocialista tábor egyik legfontosabb határszakaszát védte. Mindez az 1980-as évek végére azonban úgy tûnik elveszítette fontosságát Magyarország számára, és igaz, hangsúlyozottan szakmai-gazdasági megfontolásokból, határozott igényként merült fel mind a határõrség, mind az akkori állami vezetés részérõl a vasfüggöny lebontásának szükségessége. A másik kérdéskör még érzékenyebb pontokat érintett a szocialista országok kapcsolatrendszerében: 1988-tól a hatóságok a baráti szocializmust építõ országokból (Románia, majd az NDK) egyre növekvõ számban tapasztaltak határsértõket, sõt menekülteket, akik Magyarországon keresztül igyekeztek nyugati országokba jutni, többnyire azért, hogy megszabaduljanak az otthoni nyílt politikai üldözésektõl. Az eredmény: május 2-án megszûnik a vasfüggöny, és néhány hónappal késõbb az NDK-s menekültek megjelenése a szeptember 11-i magyar határnyitáshoz vezet. A Svájcban élõ magyar történész-újságíró Oplatka András könyvet írt errõl az izgalmas idõszakról, megvilágítva ebben a nemzetközi összefüggéseket, politikai-diplomáciai csatározásokat csakúgy, mint a magyarországi belsõ politikai viszonyokat. A könyv németül íródott, de a szerzõ természetesen saját fordításában elõször Magyarországon, magyarul publikálta. A német nyelvû kiadást március 12-én Lipcsében mutatták be. A könyv kiadója a bécsi Paul Zsolnay Verlag. A magyar rendszerváltás után húsz évvel a korszak történetének összefüggéseirõl, illetve a könyv megírásának körülményeirõl kérdeztük meg Oplatka Andrást. Interjú Oplatka Andrással História (H.): 1987-ben a magyar határõrség írásban is felvetette a vasfüggöny felszámolásának kérdését. Alig telt el két év, és Magyarországot elözönlötték az NDK-s turisták, arra várva, hogy kijuthassanak Nyugatra. Mennyiben volt ez az 1985-ben meginduló gorbacsovi átalakítás és mennyiben az 1970-es évektõl a nyugati országok felé gazdasági kényszerbõl is nyitó kádári politika következménye? Oplatka András (O. A.): Azt gondolom, hogy is-is. A Kádár-korszak Magyarországán 56-nak köszönhetõen lényegesen nagyobb mozgástér létezett, mint a környezõ szocialista országokban. Fontos az is, hogy az ország a birodalom nyugati perifériáján feküdt. A Kádár-korban, különösen 1968-tõl kezdve, mikor a magyar lakosság szabadabban kezdhetett utazgatni, jelentõsen megnõtt a Nyugattal fenntartható kapcsolatoknak a szabadsága. A gorbacsovi politika, a szovjet felpuhulás csak 1987 elejétõl érzõdött. Az akkori magyar politikusokkal való beszélgetésekben velem azt érzékeltették, hogy az 1980-as évek közepétõl bennük már tudatosult a Szovjetunió ellenõrzési hatalmának meggyengülése. Ennek oka a Szovjetunió gazdasági helyzetében rejlett, de hamarosan mint politikai akarat is érvényesült. Horn Gyula, a késõbbi ( ) külügyminiszter arra a kérdésemre, hogy mikortól érzékelte az európai változások érlelõdését, azt válaszolta, hogy az 1980-as évek közepétõl. Arra pedig, hogy valóban úgy érezte-e, szabadon dönthetnek, azt mondta, hogy azért ez nem így volt. Keresni kellett a lehetõségeket, és ki kellett tapogatni, hogy meddig lehet elmenni, mert a táborbeli országok önállósulását nyilvánosan soha nem mondták ki Moszkvában. Ha Gorbacsov tudatosan forgatott is ilyesmit a fejében, otthoni ellenzéke miatt ezt nem mondhatta ki. A menekültek megjelenésérõl szólva: a Romániával való viszonyunk már az 1970-es évek végétõl rossz volt, az erdélyi kérdéssel, a magyarság mint kisebbség helyzetével, már akkor kezdett a magyar sajtó foglalkozni. Az pedig, hogy a határt immár a többiek érdeké- A leszerelési folyamat egyik állomása: Reagan és Gorbacsov moszkvai csúcstalálkozójukon megállapodást írnak alá a föld alatti atomkísérletek közös ellenõrzésérõl. Moszkva, június 1. 27

2 1987 október 5. A határõrség országos fõparancsnoka jelentést készít a nyugati határ védelmérõl. Technikailag, morálisan elavultnak és nehezen finanszírozhatónak ítéli november december Németh Miklós miniszterelnök az ország gazdasági helyzetére hivatkozva kihúzza a költségvetés tételei közül a magyar határzár fenntartási költségeit február 28. Az MSZMP Politikai Bizottsága dönt a vasfüggöny felszámolásáról. március 3. Németh Miklós Gorbacsov találkozó Moszkvában, Gorbacsov nem ellenzi a magyar mûszaki határzár felszámolását. május 2. A magyar határõrség sajtótájékoztatója a vasfüggöny felszámolásáról, lekapcsolják az elektromos jelzõrendszert. május 18. A kormány jóváhagyja a határzár felszámolását. június 12. Érvénybe lép Magyarország csatlakozása a genfi menekültügyi konvencióhoz. június 27. Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter ünnepélyesen átvágja a nyugati határ lebontás alatt álló határzárának szögesdrót kerítését. augusztus 1. Megszûnik a 2 km-es határmezsgye, bárki beléphet e területre. augusztus között Mintegy 3000 NDKállampolgár jut át a magyar osztrák határon. augusztus 13. Ideiglenesen bezárják a budapesti NSZK-nagykövetséget az odamenekülõ 181 NDK-állampolgár helyzete miatt. Közvetítõnek a Vöröskeresztet (ICRC) kérik fel. augusztus 16. Menekülttábor nyílik Zugligeten és Zánkán NDK-állampolgárok számára. augusztus 19. A Páneurópai Piknik rendezvénye idején NDK-állampolgárok tömege menekül át a megnyitott magyar osztrák határon. augusztus 20. Újabb tömeges NDK-s határsértést tapasztalnak Szentgotthárdnál. A Bulgáriából és Romániából hazafelé tartó NDK-sok egy része is Magyarországon marad. augusztus 21. Egy NDK-s határsértõt halálos lövés ér a magyar határon. augusztus 24. Az NSZK-nagykövetségen lévõ menekültek közül 108 fõ a Vöröskereszt (ICRC) úti okmányaival elhagyja az országot. augusztus 25. Magyar német csúcstalálkozó Gymnich kastélyában. szeptember 7. A magyar Minisztertanács jóváhagyja az NDK-s menekültek kiengedését. A határnyitást szeptember re virradó éjjelre teszik. szeptember 10. Horn Gyula külügyminiszter A hét c. televízió-mûsorban bejelenti a határnyitást. Az Osztrák Vöröskereszt a magyar határ mentén ellátási állomásokat létesít. szeptember 11. Megnyitják a magyar határt az NDK-ból menekültek elõtt. Szeptember 15-ig Magyarországról érkezõ NDK-állampolgárt regisztrálnak az osztrák hatóságok. november 9. Megszûnik a berlini fal, megkezdõdik a két Németország egyesítése. Eddig az idõpontig mintegy 50 ezer NDK-s menekült jut át Magyarországon keresztül az NSZK-ba. K. É. 28 ben nem kell õrizni, és hogy ezt a tabut feladjuk, csak 1988 végén jelent meg elõször. H.: A vasfüggöny felszámolásának szükségességét éppen az a határõrség fogalmazta meg (Székely János, a határõrség országos parancsnoka ezt szívósan feszegette), amelynek feladata lett volna védelmezni azt. Érveiket gazdasági, szakmai kérdésként tálalták. Azonban nemcsak arról írtak, hogy a vasfüggöny technikailag elavult és költséges, hanem arról is, hogy morálisan rosszul hat a közvéleményre. A vasfüggöny felszámolása valóban technikai-gazdasági szakkérdés lett volna? O. A.: A határõrség szempontjából igen. Az akkori vezetõk azt állítják: tudták, hogy ez egy súlyos külpolitikai kérdés is, de azzal õk nem foglalkoztak. A katona nem politizál mondta Nováky Balázs altábornagy, akkor a határõrség országos parancsnokának elsõ helyettese. Így õk kizárólag szakmai oldalról közelítették meg a kérdést. H.: Úgy tûnik, a határt védõ jelzõrendszer felszámolásának jelentõségét a két akkori nagyhatalom, a Szovjetunió és az USA kevésbé ismerte fel, mint a körülöttünk lévõ baráti országok, amelyek erõs rosszallással fogadták. O. A.: Valóban így van. A Németh Miklós Gorbacsov találkozó március 3-án, Moszkvában ilyen tekintetben roppant érdekes. A Gorbacsovval folytatott rövid beszélgetésem alatt megpróbáltam arról tájékozódni (bár konkrétan nem lehetett feltenni a kérdést), hogy megértette-e, mirõl van szó. Diplomatikusan azt kérdeztem: nem gondolt-e valaha arra, azzal, hogy áldását adta a vasfüggöny lebontására Magyarországon, a Varsói Szerzõdés érdekei ellen cselekedett? Csakhogy Gorbacsov ma már a saját emlékmûvét építi, és így azt a választ kaptam: nem-nem, errõl szó sem volt, mert mit tettünk mi: visszaadtuk Németországot a németeknek, Lengyelországot a lengyeleknek, Magyarországot a magyaroknak. Hát ez nem egészen így volt, mert a Szovjetunió csak január végén határozott arról, hogy fel kell adni az NDK-t. Ez tehát azt jelenti, hogy amikor 1989 nyarán, Magyarországon hagyták felszámolni a határzárat, majd kiengedni az NDK-s menekülteket, a saját érdekük ellen cselekedtek. Véleményem szerint akkor mindannyian alábecsülték ennek a lépésnek a jelentõségét. Nem számolt senki sem a vasfüggöny lebontásának, sem második döntésként a határnyitásnak a következményeivel. H.: Az, hogy az NDK, Románia, Csehszlovákia tiltakozása nem ért célt, számomra azt jelzi, hogy alapjaiban megbomlott a megszokott rend a szocialista tábor országai között. O. A.: Alekszander Jakovlev, akkoriban az SZKP Politikai Bizottságának tagja azt mondta nekem errõl: Uram, mi 1989 nyarán már ezer sebbõl véreztünk, gazdasági, társadalmi, külpolitikai bajok voltak. Mindent tudtunk, ami Magyarországon zajlott, de nem volt idõnk, erõnk, energiánk, hogy erre figyeljünk. Csináljanak, amit akarnak. Gorbacsov így emlékezik vissza: Beavatkozni 1989-ben már teljesen kizárt volt. A Szovjetunió Egyesült Államok közti megegyezés nyilván olyan érdek volt, hogy azt nem lehetett volna veszélyeztetni egy újabb kelet-európai bevonulással. H.: Eszerint a határzár felszámolását és a határnyitást csak egy katonai beavatkozással lehetett volna megakadályozni? O. A.: Én is többször feltettem ezt a kérdést, és soha nem kaptam rá választ. A semmit nem teszünk ellene és a bevonulunk tankokkal között nem létezett volna valami más megoldás, gazdasági nyomás, vagy akár azt mondani: ejnye-ejnye, ez azért nem lesz jó! Válaszok hiányában van egy feltételezésem: a gorbacsovi politika ilyen tekintetben naiv volt. Gorbacsovnak szövetségesek kellettek, és ezeket a keleti blokkban, a reformerek körében vélte megtalálni. Neki a lengyel és a magyar reformkommunistákra volt szüksége. Úgy képzelte, hogy egy olyan vaskalapos rezsim, mint az NDK és Magyarország konfliktusában, neki a magyar oldalra kell állnia, és a

3 Az Sz 100-as típusszámú elektromos jelzõrendszer (EJR) az 1960-as évek végétõl 1989 tavaszáig a Magyarország nyugati határánál húzódó vasfüggöny központi elemét alkotta. A jelzõrendszer magyarországi története az 1960-as évek közepén kezdõdött május 11-én az MSZMP vezetõsége döntött a Szovjetunióban kifejlesztett korszerûnek tekintett rendszer felépítésérõl a magyar osztrák határ mentén. Ilyen típusú határvédelmi rendszer, amely az illegális határátlépési kísérleteket elektrotechnikai eszközzel kiváltott riadó által jelezte, mûködött már ekkor a Szovjetunióban és Csehszlovákiában is. Az EJR-t arra szánták, hogy váltsa fel a szakaszos szögesdrót akadályokból, aknamezõkbõl és jelzõrakéta-rendszerekbõl álló úgynevezett technikai határzárat, amelyet a kommunista hatalom magyarországi uralomra jutása során a hidegháború jegyében építettek fel 1949-ben. (Ezt 1956 nyarán lebontották, majd egy évvel késõbb modernizált formában újra kiépítették.) Az elektromos jelzõrendszer felépítése és mûködése meglehetõsen egyszerû volt. Központi részét egy 1,85 m magas jelzõkerítés alkotta, amelyet a következõképpen alakítottak ki: néhány méter távolságban felállított betonoszlopok között felváltva helyeztek el horizontálisan futó szöges- és jelzõdrótokat. Az utóbbiakban 24 voltos gyengeáram folyt. Az EJR közvetlen közelében a vad eltérítésére szolgáló kerítéseket létesítettek, illetve egy közlekedési utat is építettek a határõrség gépkocsijai számára, végül hagytak egy kb. öt méter széles nyomsávot is, amely az illegális határátlépési kísérletek bizonyítására szolgált. A maximálisan 2000 méter szélességû, a tényleges államhatár és az EJR között lévõ területre, az úgynevezett határsávba, csak speciális hatósági igazolvánnyal lehetett belépni. Életveszélyes berendezéseket (aknákat, önkioldó lõfegyvereket stb.) nem helyeztek el sem a jelzõrendszeren, sem a határsáv területén. Ha valaki megkísérelte a jelzõkerítésen való áthaladást, illetve ha valaki megfogta vagy átvágta a jelzõdrótot, akkor ez akusztikai riadót váltott ki a jelzõrendszernél és az õrhelyen is. Az õrhelyen speciális jelzõkészülék segítségével lehetett megállapítani, hogy melyik szektorban keletkezett a riadó. Az EJR húsz éven keresztül tartó mûködtetése során több újítást vittek véghez. Többek között betonalapot építettek a jelzõkerítések alá, hogy azokat ne lehessen aláásni és 1988 között évente minimum 400 és maximum 1000 ismertté vált illegális határátlépési kísérlet történt a magyar vas- A vasfüggöny az as években függöny -nél. Ezeknek 92 95%-a zátonyra futott a jelzõrendszernél vagy annak környékén. Ebben az idõszakban a magyar határõrök kilenc embert lõttek agyon a magyar osztrák határnál. Amikor a határõrség 1987 nyarán a határõrizet tervezett modernizálása során alaposan felülvizsgálta az EJR mûködését, egyértelmûvé vált, hogy a berendezés már nem megfelelõen, sõt nagyon rosszul mûködött (kb. 99%-ot tett ki a téves riasztások aránya) és maga a fenntartás is egyre növekvõ költségekkel járt. A nemzetközi enyhülés, a belpolitikai liberalizálás és a Nyugat felé irányuló gazdasági nyitás következtében az EJR ban bel- és külpolitikailag már nem volt megfelelõ megoldás a határõrzésre. Elérkezett az idõ a vasfüggöny lebontására, amelyrõl az MSZMP KB Politikai Bizottsága 1989 februárjában döntött. SCHMIDT-SCHWEIZER, ANDREAS 29

4 MNM Történeti Fényképtár, Lobenwein Tamás felvétele Sajtótájékoztató a mûszaki zár lebontásáról, május 2. A vasfüggöny lebontása 1989 nyarán román magyar konfliktusban szintén a magyar oldalt pártolta, azért, hogy Bukarestben, Kelet-Berlinben, Prágában is a peresztrojka-hívek kerüljenek hatalomra, akik erõsítik az õ meggyengült moszkvai pozícióját. Ha ez volt a fõ gondolkodási vonal, ez újra azt erõsíti, hogy alábecsülték a határnyitás lehetséges következményeit. Gorbacsov külpolitikai tanácsadója, Anatolij Csernajev, akivel hosszan beszélgettem Moszkvában, azt mondta: Honeckertõl inkább ma szerettünk volna megszabadulni, semmint holnap. H.: Mondhatjuk, hogy az NDK pártvezetõjét, Erick Honeckert a magyar határnyitással buktatták meg? O. A.: Nem. Bár a magyar lépés és annak következményei, illetve a Kelet-Berlinben egyesek által, a felsõ szinten ebbõl levont következtetések nagyon erõsen felgyorsították a bukását. Az, hogy az NDK-s menekültek megjelentek, ennek a bukásnak az elsõ mozzanata volt. H.: 1989 nyarán megjelentek az NDK-s menekültek Magyarországon, és elõtte már megjelentek Romániából az erdélyi menekültek. Miért éppen Magyarország vált egyfajta menekülési útvonallá? Milyen kép élhetett a menekülõkben Magyarországról? O. A.: Magyarország már az 1980-as évek közepén is vonzó célpont volt a keletnémet értelmiségiek számára. Az atmoszféra vonzotta õket Magyarországra, számukra szellemi felüdülést jelentett itt lenni, akármilyen idegen volt a környezet és a nyelv. A keletnémet tömegek számára 30 Magyarország turisztikailag is nagyon vonzó volt. Ez magyarázza, hogy 1989 nyarán, a menekültválság idején sem merte a keletnémet állam lezárni a Magyarországra vezetõ utat, nem merték felfüggeszteni a Magyarországra szóló kiutazó vízum adását. Az utazási lehetõségek eleve nagyon szûkek voltak, és ha ezt megtették volna, akkor még népszerûtlenebbekké váltak volna. Hozzátéve: õk is alábecsülték a lehetséges következményeket. Az ideáramló keletnémetek száma május 2. után amikor a vasfüggöny lebontása lényegében befejezõdött szökött fel hirtelen. Nyilván egy olyan szándék létezett a háttérben, hogy lyuk van a vasfüggönyön, itt ki lehet menni. H.: Honnan volt információjuk errõl? O. A.: A nyugatnémet televízióból. H.: A nyugatnémet televízió sugallta, hogy megnyílt a menekülés útja? O. A.: Eleinte csak mint tényt közölte a vasfüggöny lebontását. Nyáron, Az NDK és az NSZK zászlaja a földvári kempingben, 1984 amikor a menekültkrízis a tetõpontjára ért, a keletnémet államvezetésnek volt valami igaza abban, amikor ezt sérelmezte, akkor ugyanis a nyugatnémet sajtó már elkezdte sulykolni ezt a témát. Volt egy Magyarország számára kellemetlen módon kríziskeltõ hangulat. Ugyanakkor persze igaz az is, amit a nyugatnémet diplomácia állandóan hangoztatott, hogy nem lehet krízist kelteni csak sajtó által ott, ahol erre nincs meg a készség. H.: A menekülési útvonal Ausztrián keresztül vezetett. Az osztrákok mintha jobban felmérték volna a helyzetet, mint a nagyhatalmak, és egy kicsit aggódtak. A nyugatnémetekben semmi aggodalom nem volt a menekülthullámmal kapcsolatban? O. A.: A politikusok jó részét Nyugat-Németországban váratlanul érték az nyári események. A határzár felszámolását üdvözölték, de kevesen voltak, akik azonnal felmérték, hogy ennek az NDK-ban következményei lesznek késõ nyaráig a nyugatnémet politika várakozó álláspontra helyezkedett és csak augusztus elején, amikor a dolgok kezdtek nagyon kiélezõdni, kényszerültek állást foglalni. Kérdés persze, hogy mennyire örültek több tízezer menekültnek, de tartották magukat ahhoz, ami az alkotmányukban benne van, hogy mindenki egy egységes Németország állampolgára, és aki náluk megjelenik és német anyanyelvû, annak azonnal megadják az állampolgárságot. Érdekes lenne megvizsgálni egyszer, hogy létezett-e a háttérben szándék az NDK meggyengítésé- MNM Történeti Fényképtár, Sehr Miklós felvétele

5 nek céljával. A határnyitás pillanatában, szeptember elején Nyugat-Németországban sem tudták, hogy ez két hónap múlva a berlini fal ledöntéséhez és hamarosan az egyesítéshez vezet. H.: Térjünk át a magyar belpolitikára. Ön könyvében magyar részrõl három kulcsszereplõt említ, akik a határnyitással és a menekültekkel kapcsolatos döntésekben részt vettek: Németh Miklós miniszterelnököt, Horn Gyula külügyminisztert és Horváth István belügyminisztert. Létezett-e köztük valamilyen munkamegosztás, a döntések összehangolása? O. A.: Augusztus elsõ hetének végéig nem volt ilyen. Mindenki foglalkozott a menekültkérdéssel a maga módján, illetve Németh Miklós nem is nagyon foglalkozott vele, mivel július végéig szabadságon volt, miként Horn Gyula is. A Belügyminisztérium elsõként szembesült a problémával, majd szinte mindegyik minisztérium érzékelte, hogy ez külpolitikai bonyodalmakhoz vezet. Glatz Ferenc, aki kormánytag volt abban az idõben, azt mondta nekem, hogy nyár közepén alakult ki a magyar vezetés számára az a kép, hogy ez nemzetközi probléma, ami egész Európát érinti majd. Az összehangolás augusztus 10-tõl kezdõdött, körülbelül ekkor vette a kezébe a miniszterelnök nagyon komolyan a dolgot, azzal, hogy ez így nem mehet tovább. H.: Ön azt írja, hogy a határnyitás azok közé az események közé tartozott, amelybe a pártvezetésnek már nem volt valódi beleszólása, az MSZMP már háttérbe szorult, és a döntés a kormány kezébe került. Ez a váltás már a kezdetektõl nyilvánvaló volt? O. A.: A határzár felszámolására a politikai bizottság még áldását adta és az övé volt az utolsó szó. Május elején Németh Miklós átalakította kormányát, és akkortól kezdve a pártvezetõségnek már nagyon sok szava nem volt. Grósz Károly, az MSZMP fõtitkára ellenezte a határnyitást, de a megakadályozásához már nem volt elég hatalma. A párt dokumentumaiból az derül ki, hogy az MSZMP vezetõsége kívülálló volt ebben a kérdésben, napi szinten még csak információval sem rendelkezett arról, hogy a kormány mit tervez. Azt is látni kell persze, hogy átfedések voltak a párt- és kormányvezetõk között. Pozsgay Imre például egyszerre volt államminiszter és politikai bizottsági tag is. H.: A határzár felszámolása, a határnyitás egyes politikusoknak viszonylag nagy népszerûséget hozott. Politikusi karrierek indultak el. Horn Gyulára, Pozsgay Imrére, Németh Miklósra gondolok. Mennyire hatott ez a késõbbi pályafutásukra? O. A.: Horn Gyula esetében mindenképpen hatott. Ebben Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter segített, aki érdekelt volt abban, hogy a külügyminiszterek, tehát õ maga és a budapesti kollégája kerüljenek ki a történet hõseiként. Horn Gyula a nemzetközi Der Spiegel, július 3. Grósz Károly pártfõtitkár és Németh Miklós miniszterelnök 1989 júliusában Habsburg Walburga, a Páneurópai Pikniken átvágja a szögesdrótot. Sopronpuszta, augusztus 19. MNM Történeti Fényképtár, Guti László felvétele hírnevét, de a magyarországi politikusi karrierjét is erõsen megalapozta ezzel. Németh Miklós ugyanakkor, aki lényegesen visszafogottabban viselkedett, ebben nem volt érdekelt. H.: Lehet mérlegelni, hogy ki játszott fontos és ki kevésbé fontos szerepet a hazai politikusok közül? O. A.: Lehet. Az a Nyugat-Európában mindmáig élõ feltételezés, hogy Horn Gyula döntött a határnyitásról, nem áll meg. Nincs a világon olyan kormány, ahol a külügyminiszter döntene és utasítaná a belügyminisztert, hanem a miniszterelnök dönt. Magyarországon is a miniszterelnök döntött. Sõt azt kell mondani, a Miniszterelnöki Hivatal augusztus elejétõl kezdve tudatosan a határnyitás érdekében dolgozott. Horn Gyula körülbelül augusztus 20-ig ellenezte a határnyitást. Létezik egy minisztertanácsi jegyzõkönyv augusztus 17-i dátummal, amely szerint Horn Gyula amellett érvel, hogy a határt kinyitni nem lehet, mert az felborítja a határrendet, ezt legfeljebb egyszer, kivételesen lehetne megtenni. Horn Gyula viszonylag késõn határozta el, hogy csatlakozik a határnyitást javaslókhoz, ettõl kezdve azonban részt vett az egész folyamatban és lojálisan képviselte ezt a döntést. Diplomáciai úton sokat tett azért, hogy a vasfüggöny megszûnt és megtörtént a határnyitás, de nem õ döntött. H.: Milyen szerepe volt Pozsgay Imrének, illetve Horváth István belügyminiszternek? O. A.: Pozsgay Imrének sajátos szerepe van ebben a történetben, amennyiben a vasfüggöny lebontását õ gyorsította föl azzal, hogy a határõrök kívánságát elõször emelte nyilvános szintre, ahol már a politikának foglalkoznia kellett vele. Magyarán õ volt az, aki a médiumokban elsõként kimondta, hogy azt a vacakot ott a határon le kell bontani, eljárt felette az idõ. Horváth István augusztus elején még szintén úgy látta, 31

6 hogy a határt kinyitni bajos dolog lenne, a vasfüggöny májusi lebontásához azonban erõsen hozzájárult, és végül fontos szerepet kapott a határnyitásban is késõ nyáron, kora õszön, mivel õ felügyelte a határõrséget és a titkosszolgálatokat. Az akkori keletnémet nagykövetet idézném, aki azt mondta nekem: Ha Horváth István ennek keresztbe tesz, akkor ez nem így történik. H.: A határnyitás így lényegében sikeres történet, amit diplomáciai, illetve belpolitikai szinten is jól kezeltek? O. A.: Általában szólva azt mondanám, hogy igen. Hozzáteszem: a dolog belpolitikai súlya nem volt különösebben nagy. A magyar nyilvánosság ugyan figyelt erre, de a magyar lakosságot egzisztenciálisan nem érintette. Ez német ügy volt. Rengeteg más dolog történt azon a nyáron és kora õszön Magyarországon, ami a lakosság számára fontosabb volt. Ezer probléma merült fel a küszöbönálló rendszerváltozással kapcsolatban. A lakosságot sokkal jobban érdekelte például, hogy mi lesz a lakástámogatásokkal, a lakbérekkel, a lakástulajdon kérdésével stb. Ami az embereket egzisztenciálisan érinti, sokkal fontosabb, mint az, hogy a keletnémet menekültek mennek, vagy hazatoloncolják õket. Külpolitikailag viszont igazi sikertörténet. Nyilvánvaló, hogy a magyar kormány egy ideig sodródott az eseményekkel, mert úgy gondolta, hogy ez német német probléma, oldja meg a két Németország. Mikor kiderült, hogy erre nem képesek, akkor vált a dolog magyar problémává. Jó megérzéssel, jó politikai helyzetelemzéssel a magyar kormány felelõsei megértették azt, hogy Magyarország helye ebben a nyugatnémet keletnémet konfliktusban Nyugat-Németország mellett van, jóllehet ez akkor még nagyon bátor lépés volt, mert a keleti blokk érdekei ellen szólt. H.: A határnyitás a közben zajló magyar rendszerváltásnak is fontos mozzanata? O. A.: Ahhoz kapcsolódik, annak egy része. H.: Hogyan tudta a gyakran egymásnak is ellentmondó levéltári iratokból, nyilatkozatokból, interjúkból és visszaemlékezésekbõl felépíteni a határnyitás történetét? 32 Osztrák elõkészület a keletnémet menekültek fogadására, augusztus O. A.: Eleinte roppant naivul azt gondoltam, interjút készítek több politikussal, és így összeáll majd a történet. Aztán a hetedik-nyolcadik interjú után kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van. Minél több embert kérdeztem meg, annál jobban keveredett a dolog, annál több ellentmondást fedeztem fel. Elég hamar be kellett látnom, hogy korabeli dokumentumokra is szükségem van. A könyvben még így is maradt néhány fehér folt, amit én nyíltan bevallok. H.: Mondana egy példát? O. A.: A Bonn melletti kastélyban augusztus 25-én délelõtt folytatott magyar nyugatnémet titkos megbeszéléseken csupán négy politikus volt jelen Helmut Kohl, Hans-Dietrich Genscher, Németh Miklós és Horn Gyula. Errõl a beszélgetésrõl Horn Gyula a Cölöpök címû munkájában és a velem folytatott beszélgetésekben is nagyon eltérõ képet ad Helmut Kohl memoárjaihoz vagy ahhoz képest, amit Németh Miklós elmesélt nekem. Az egyik fõ kérdés, hogy mit közöltek a magyarok ott a nyugatnémet féllel. Németh Miklós és Helmut Kohl szerint azt, hogy ki fogjuk nyitni a határt, még nem tudjuk pontosan, mikor és milyen indoklással, de szeptember közepéig minden keletnémet eltávozhat. Horn Gyula azt állítja, ekkor ezt még nem mondták, errõl még akkor döntés nem volt, hanem csak annyit közöltek a németekkel, hogy nem fogják a keletnémeteket visszatoloncolni Kelet-Németországba. Ebben az esetben valószínûsíteni lehet azt, hogy Horn Gyula rosszul emlékszik. Ugyanis azt, hogy nem küldik haza a keletnémeteket, a nyugatnémet féllel elõtte már többször közölték. Ezt elmondta már telefonon Németh Miklós a nyugatnémet kancellárnak, közölte Budapesten maga Horn Gyula az idelátogató Volker Rühe CDU-politikussal. Tehát emiatt nem lett volna szükséges Bonnba menni és titkos találkozót kérni. Ezzel szemben a másik változat a valószínûbb, hogy augusztus 22-én, Budapesten megszületett a döntés. Ha Magyarország kiengedi a németeket és itt több tízezer emberrõl van szó, akkor a nyugatnémeteknek fogadni kell õket, fel kell készülniük, és ezt a legfelsõbb szinten meg kellett beszélniük. Feltehetõ tehát, hogy inkább így történt. Csak erre nincsen megfelelõ irat, ami ezt igazolná, vagy még nem került elõ. Noha Jürgen Sudhoff akkori nyugatnémet külügyi államtitkár nekem azt mondta, hogy egész biztos van errõl dokumentum, de ilyet még senki nem publikált. Ez összefügg a dokumentumok kutathatóságával. Például nem tudtam hozzáférni a bécsi államfõi hivatal dokumentumaihoz sem, mert azok harminc évre zároltak. Az osztrákok arra hivatkoznak, hogy titkos magyar osztrák megállapodások léteztek, amiket õk egyoldalúan nem hozhatnak nyilvánosságra. Németh Miklós ugyanakkor nekem azt mondta, hogy semmi ilyesmi nem volt. H.: Ön milyen személyes emlékekkel, érzésekkel élte meg a határnyitás idõszakát? O. A.: A Neue Zürcher Zeitung külpolitikai szerkesztõségében dolgoztam akkor. Az ottani szerkesztõségvezetõ szintén rendkívül erõsen alábecsülte a magyarországi események jelentõségét. Én augusztus utolsó napjaiban kértem, hogy engedjenek Budapestre, mert errõl a történetrõl tudósítani kell, mire a fõnököm azt mondta, hogy ez minket nem érdekel végül ez lett a 20. század végének egyik nagy története. Némi keserûséggel, szeptember 11-én, a határnyitás napján készítettem egy kommentárt, ami másnap jelent meg. Azt írtam: az Ady Endre-féle kompország most véglegesen kikötött a nyugati parton. Az interjút készítette: KOVÁCS ÉVA