EURÓPAI TÜKÖR A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA

Átírás

1 EURÓPAI TÜKÖR A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA A TARTALOMBÓL: Gángó Gábor: Az egydimenziós polgár Gazdag Ferenc: Teóriák az integráció külpolitikájáról Inzelt Annamária Csonka László: Magyarországi kutatás-fejlesztés az Európai Unió mércéjéhez mérten Gordos Árpád: A kis és közepes államok fellépése az európai alkotmányozás folyamatában Szabó József: Horvátország: láthatáron az EU X. ÉVF. 2. SZÁM FEBRUÁR

2 EURÓPAI TÜKÖR A Miniszterelnöki Hivatal és a Nemzeti Fejlesztési Hivatal folyóirata Felelôs kiadó: Veress József A szerkesztôbizottság elnöke: Palánkai Tibor A szerkesztôbizottság tagjai: Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lôrincz Lajos, Nyers Rezsô, Orbán István, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Fôszerkesztô: Lapszerkesztô: Lapigazgató: Rovatszerkesztôk: Szerkesztôk: Mûszaki szerkesztô: Szerkesztôségi titkárok: Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Galambos Zsuzsa, Horváthné Stramszky Márta A szerkesztôség címe: MEH Európai Integrációs Iroda, 1055 Budapest, Kossuth tér 4. Tel.: Fax: Az Európai Tükör megjelent számai letölthetô formátumban megtalálhatók a honlapon. A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomás és elôkészítés: Visit Nyomda és Stúdió ISSN

3 EURÓPAI TÜKÖR 2005/2. A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA

4 Tartalom GÁNGÓ GÁBOR: Az egydimenziós polgár A magyar politikai közösség EU-érettségérôl...3 GAZDAG FERENC: Teóriák az integráció külpolitikájáról INZELT ANNAMÁRIA CSONKA LÁSZLÓ: Magyarországi kutatás-fejlesztés az Európai Unió mércéjéhez mérten GORDOS ÁRPÁD: A kis és közepes államok fellépése az európai alkotmányozás folyamatában SZABÓ JÓZSEF: Horvátország: láthatáron az EU Szemle GYÔRFFY DÓRA: Euró, hiány és növekedés az Európai Unió új tagállamaiban ÔRY TAMÁS: Adóharmonizáció az Európai Unióban Uniós aktualitások Külügyminisztérium GYÖRKÖS PÉTER: 2004 mérlege és a 2005-ös tervek Országgyûlés Külügyi Hivatala CZURIGA ESZTER: Az Európai Unió kohéziós politikája 2007 után Az Európai Bizottság jogszabálytervezetei a közötti kohéziós politikára vonatkozóan Központi Statisztikai Hivatal NÉMETH ESZTER: EU-csatlakozás a statisztikák tükrében Olvasólámpa Stéphane Leclerc: Droit institutionnel de l Union et des Communautés européennes (Az Európai Unió és az Európai Közösségek intézményi joga) Monitor English summaries

5 3 GÁNGÓ GÁBOR Az egydimenziós polgár A magyar politikai közösség EU-érettségérôl A szerzô társadalom- és történetfilozófiai tanulmányában arra a kérdésre keresi a választ: milyen feladatai vannak hazánknak mint politikai közösségnek az EU-taggá válásban. Megállapítja: a közösség szó jelentésébôl következik, hogy az EU küldetése nem az, hogy érdekorientált társulásként segítse elô az egyéni boldogulást, hanem az, hogy formát adjon egy erkölcsileg magasabb szintû életnek. Gángó rámutat, hogy némiképp félrevezetô az a beállítás, amely szerint Magyarország számára elsôsorban a Nyugat-Európához fûzôdô kapcsolat volna a legfontosabb a csatlakozásban. Nekünk az európai közösség mindenekelôtt a Szlovákiával, Szlovéniával, Csehországgal, Lengyelországgal és azután majd a Romániával való békességnek, barátsággá válható kooperációnak a lehetôségét kell, hogy jelentse. Az EU-ba való belépés minden államtól azt követeli, hogy túllépjen a múlt sérelmein. Nemzet és politikai közösség A politikai közösség természetének vitatása a magyar publicisztikában elsôsorban a nemzettel szembeállítva történt meg. E kérdés fontosságát aligha lehet túlhangsúlyozni, hiszen elôfeltétele a továbblépésnek a valódi problémák felé, a politikai közösség belsô ellentmondásainak irányába. Tíz évvel ezelôtt kisebbfajta diszkusszió bontakozott ki a francia mintára felfogott, állampolgári politikai közösség és az etnikai nemzet összeegyeztethetôségérôl, illetve a köztük levô sorrendrôl. Kende Péter az elôbbi mellett érvelve kifejtette: Franciaország népe az által vált politikai közösséggé, hogy az 1789 s 1871 között végbement társadalmi-politikai változás végül is a nemzeti szuverenitás teljes jogú birtokosává tette ôt, de a francia nézetben a nép, azaz a polgárok összessége amely ez esetben a lakosok összességét is jelenti pontosan attól vált nemzetté, hogy a politikai közösségbe bekerült, s mint ilyen, kollektív szuverénné vált. A francia nemzet tehát fogalmilag sem létezik másként, mint közakarat kimunkálására hivatott kollektív politikai lény. [ ] 1848/ 49-ben a magyar nemzet-alakulás is ugyanezt a modellt követte, s még a kulcsszót is megtalálta hozzá, hiszen nemde? arról volt szó, hogy»a népet«be kell emelni»az alkotmány sáncaiba«. 1 Tóth Sándor, aki az ellentétes véleményt képviselte, így fogalmazott: a nemzetet a modern társadalom olyan közösségének tartom, amely a politikai szféránál mé- 1 Kende Péter, Politikai közösség és nemzet, in: Magyar Tudomány, 39 (1994/4.), , 451.

6 4 EURÓPAI TÜKÖR 2005/2 FEBRUÁR lyebben, többdimenziósan van beágyazva az emberi létezésbe. Ezen azt értem, hogy a nemzet funkciói, funkcionálása a társadalom több dimenziójában is egzisztenciálisnak bizonyulnak. Ennek során legfôbbképpen arról van szó, hogy a polgárosult társadalom e közösségében valósul meg a születéskor még csak biológiai lény szocializációja, humanizálódása. A nemzet ebben az értelemben a modern kor emberformáló közössége. 2 Kende Péter felfogását és érveit a következôkkel árnyalhatjuk és egészíthetjük ki. A francia nemzet szociológiai kereteként 1789 adott volt: ezt ismerte fel Sieyès abbé, aki Mi a harmadik rend? címû pamfletjében e nemzetfelfogás ideológiai alapozását elvégezte. Ez a szociológiai dimenzió azonban, amely nélkül e nemzetértelmezésre való hivatkozás óhatatlanul felemás marad, teljesen kívül esik a magyar politikai viták látóterén. A magyar politikai közösség újradefiniálása nem csak, vagy nem elsôsorban az államnemzet és etnikai-kulturális nemzet szembeállításával és a köztük való választással történhet meg. A társadalmi szolidaritás, a munkamegosztás, a javak elosztása stb. ugyanolyan fontos összetevôi a politikai közösség alapozásának. Az európai integráció felôl tekintve természetesen komolyan fel sem vetôdik a kérdés, hogy az etnikai nemzetet az európai közösség értékei elébe kellene vagy lehetne helyezni. Azt a határon túli magyar értelmiségiek is nagyon jól tudják, hogy az Európai Unió keretei között van a legjobb esély a túlélésre. Amint Bíró Béla fogalmaz, az ország (ti. Románia) európai integrációja a kisebbségek helyzetének normalizálása szempontjából a kisebbségi jogok kiharcolásánál is fontosabb 3. A francia mintának mint példának az elôszámlálása nemcsak a szociológiai keretfeltételek eltérése miatt problematikus. Felettébb kérdéses ugyanis, hogy a jogkiterjesztés gesztusa, az alkotmány sáncaiba való beemelése a 19. század jogfosztottjainak valóban döntô fordulatot hozott-e a magyar politikai közösség demokratizálásában. Azok közé tartozom, akiknek véleménye szerint a probléma megoldásához Kossuth válasza nem elegendô. A magyar politikai közösség, történetileg tekintve, kommunitárius alapozású, azaz a közösséget tételezi legfôbb célként és értékként, s e közösség megnevezésére nem tud más választ kínálni, mint a nemesi-rendi gyökerû, 1848/49-ben a társadalom szélesebb rétegeire is kiterjesztett nemzetfogalmat. A magyar politikai közösség annyiban is kommunitárius, hogy nem az egyéni célok elômozdítása érdekében szervezôdött, hanem mint egységes közösség magának a közösségnek a létét óvta ellenségeivel szemben. Lehetett ez külsô ellenség, mint az osztrák-német Habsburg-udvar, de lehetett az alsóbb társadalmi osztályok fenyegetése is. Valódi állami szuverenitás híján figyelemre méltó tény, hogy a magyar politikai közösség elve egyáltalában túlélte a Habsburg-királyok évszázadait. E politikai közösség alapelvei értelmében a magyar nemesség mint Natio Hungarica határozta meg a maga számára a politikai részvétel, az alávetés és az engedelmesség szabályait, és e szabályoknak érvényt is szerzett a kormányzat (de facto: a vármegyei közigazga- 2 Tóth Sándor, Nem politikai közösség, több annál: emberformáló közösség, in: Magyar Tudomány, 40 (1995/1.), , Bíró Béla, Képzelt és valódi közösségek, in: 2000, 12 (2000/11.), , 19.

7 AZ EGYDIMENZIÓS POLGÁR 5 tás) szintjén. E felfogásához a magyar politikai elit a külpolitikai, hadászati és pénzügyi szuverenitás elvesztése, a Habsburg-ház megszakítatlan uralma alatt is ragaszkodott. Azonban ennek az volt az ára, hogy a politikai közösség fogalma lényegében véve érintetlenül vészelte át a 19. század demokratikus törekvéseit és európai változásait. Nemcsak a század fordulóján volt e közösségfogalom egyértelmûen rendi jellegû, hanem a reformkor és a kiegyezés korának nagy társadalmi és politikai átalakulásai is ekként hagyták érvényben. Történettudományunk régóta vitatja azt, hogy 19. századi politikai fejlôdésünk meghatározó alakja, Deák Ferenc politikai világában miképpen jutott nyugvópontra polgári modernizáció és történeti jogfelfogás konfliktusa. A feudális nemzetfelfogás megszakítatlan érvényességét mindenekelôtt arra a másutt részletesen okadatolt meggyôzôdésemre alapozom, hogy Deák fô elve, a Corpus Juris, a függetlenség, az ôsi alkotmány, a jogfolytonosság és a politikai nemzetiség terminológiai sokszínûségében leírt politikai közösség egyszerre faktikus és normaként tételezett fennállása rendi politikai elv volt. Hozzá képest Deák jogkiterjesztô liberalizmusa egészen más alapozásra épült. Bizonyos kifejezései és szófordulatai elárulják, hogy Deák, anélkül hogy nyíltan elkötelezte volna magát mellette, sok tekintetben a szerzôdéselméletek logikája szerint gondolkodott társadalomról és politikáról. A társadalom, a magánjog szintjén, a pactum associationis szférájában természetjogi álláspontra helyezkedett, míg a politikai közösség, a közjog, a pactum subjectionis hatálya alá tartozó ügyekben a jogpozitivizmus érvényességét védelmezte. Mindebbôl következik, hogy Deák nem vehette át a két szféra kapcsolatára kidolgozott hagyományos elméleteket: a kettô között ugrást volt kénytelen feltételezni. A politikai közösség érdekeinek elsôbbségét soha nem kérdôjelezte meg: konfliktus esetén a természetjogi érveknek kellett háttérbe vonulniuk. 4 Deák felfogásának feloldhatatlan belsô ellentmondása ha abban angol módon csupán a politikai intézmények természetes emberi tökéletlenségét látták és láthattuk volna nem akadályozhatta volna meg a demokratikus érzület és a politikai egyenlôség fokozatos térhódítását a dualizmus kori Magyarországon. Ezt a lehetôséget az 1868-as népoktatási és nemzetiségi törvények (Deák és Eötvös politikai végrendeletei) nyitva is hagyták. Az 1875 utáni fordulattal berendezkedô kurzus felelôssége, hogy Deák közösségfelfogásából az államnacionalizmus felé mutató jegyeket erôsítették fel végzetesen. Voltak kísérletek már a korban is arra, hogy Deák politikai nemzetfelfogását a francia típusú, állampolgári értelemben vett nemzet koncepciójával hozzák összhangba, s emellé állítsák a párhuzamosan együtt létezô etnikai-kulturális nemzetfogalmat, és a valóságosan adott nemzetiségi sokszínûséget. A statisztikus és társadalomtudós Keleti Károly elgondolásával elsôsorban nem az a probléma, hogy hiányzik mögüle a nation française ideológusainak és funkcionáriusainak évszázados asszimilálóegységesítô (gyakran szintén erôszakos) munkája, amint azt Ludwig Gumplowitz hangoztatta. Az analógiához szükséges alapvetô strukturális vonás hiányzik a Deák-féle 4 Gángó Gábor, Deák Ferenc politikai elvei és eszményei, in: Kisebbségkutatás, 12 (2003/3.),

8 6 EURÓPAI TÜKÖR 2005/2 FEBRUÁR magyar nemzetfogalomból, vagyis az ember természetes egyenlôségére épülô tan, a polgárokat politikailag egyenlôvé tevô népszuverenitás elve. Ennek köszönhetô, hogy a két világháború között is norma, legitimáló elv maradhatott e rendi gyökerû, kirekesztô nemzetfogalom. Nem ment végbe sem a köztársaság kimondása, és nem szakadt el a Horthy-korszak politikai elitje Nagy-Magyarország nemzetfogalmától sem. Ebben az értelemben az irredentizmus nem egyszerûen hibás politikai gyakorlat volt, hanem olyan legitimációs forrás, amelyet szükségszerûen életben kellett tartani. A rendszerváltás után pedig sok tekintetben ehhez kanyarodott vissza a magyar jobboldal. Az egyenlôtlenség természetrajzát és a magyar politikai kultúra antidemokratizmusát illetôen mélységes összefüggés van az Antall-kormány 15 millió magyarra való hivatkozása és a között a cinikus érzéketlenség között, amellyel az elsô szabad magyar törvényhozás a társadalmi alávetés felszámolására tett kísérleteket olykor fogadta: amikor Büky Dorottya szabad demokrata képviselô beiktatni javasolja a Munka Törvénykönyvébe a munkahelyi szexuális zaklatás szabálysértési tényállását, akkor az MDF-es, kisgazda, kereszténydemokrata padsorokban kirobban a hosszú percekig tartó, vörösödô tarkójú, verítékes homlokú, harákoló köhögésben végzôdô hahota. 5 A magyar hagyományban és mindenfajta jogkiterjesztô retorikának és gesztusnak ez a legfontosabb alapja a politikai közösség logikailag mindig megelôzte a társadalmi közösséget. A magyar politikai hagyományban komolyan fel sem merült annak a kérdése, hogy a politikai közösség leírható volna-e szerzôdés folyományaként. A politikai közösség értelmezési vitái A politikai közösség ügyének mai állása felôl nézve, nemkülönben az Európai Unió politikai eszményei felôl nézve a tizenöt évvel ezelôtti rendszerváltás legfôbb jellegzetességének az új alapítás és az új legitimáció kimondásának elkerülése tekinthetô. Ehhez járult az Antall-kormány négy éve, amely a társadalmi önszervezôdés iránti kedvet nagymértékben leapasztotta. A politikai közösség erkölcsileg magasabb rendû közösség, mint a társadalom: hozzá tartozni az emberi élet egyik kitüntetett rendeltetése. Arisztotelész nyomán Deák Ferenc nemzedéke még tudta ezt (ezért is ragaszkodott hozzá olyan görcsösen), ma már ez bizonyosan nem elsôdleges szempont a többség számára. A politikai közösség akár nemzethez kötött, akár nem közös hagyomány, közös cselekvés, közös értelmezés, közös emlékezés (és felejtés) mûve. Minden embersokaság, mely politikai közösséggé szervezôdik, senki máséval nem azonos politikai küzdelmek és társadalmi változások sorozatában jut el a berendezkedéshez, melyet azután mint értéket véd és fejleszt tovább. 6 Ez a megérkezés-tudat, amelyet Kis János szorgalmaz, fájdalmasan hiányzik a magyar demokrá- 5 Tamás Gáspár Miklós, A balközép cikkírás csôdje, in: Élet és Irodalom, augusztus 8., 3 4. és 8., 4. 6 Kis János, Túl a nemzetállamon, in: uô: Az állam semlegessége, (Budapest), Atlantisz, 1997, , 178.

9 AZ EGYDIMENZIÓS POLGÁR 7 ciából. A történeti nézôpont állandó szem elôtt tartása megakadályozza, hogy a magyarok úgy tekintsenek vissza a múltjukra, mint amit maguk mögött hagytak, hogy csak a tanulságokat vigyék tovább. A politikai közösség elsôsorban tanácskozó, másodsorban erkölcsi, harmadsorban érzelmi közösség. A magyar politikai közösség ettôl a differenciált állapottól nagyon távol áll. Nem mintha emiatt az Európai Unióba mint politikai közösségbe nem tudnánk beleilleszkedni (hiszen EU-kompatibilis szakembert mindig ki lehet képezni), hanem az integráció alapzatául szolgáló erkölcsi normákat vonja kétségbe, végsô soron, a magyar politikai közösségfelfogás. Mindenekelôtt nincs egyetértés a magyar politikai közösség mibenlétét, kiterjedését, tagjait illetôen. A kilencvenes évek derekán maga a kifejezés még korántsem volt olyan arányban része a közbeszédnek, mint manapság. Ez a közbeszéd szabályai szerint azt jelenti, hogy ugyanolyan lényegében vitatott fogalommá vált, mint például a nemzet. Ha a politikai közösség vitatott fogalom, akkor ugyanúgy kisajátítható, mint bármely más hasonló politikai jelszó. Valóban: lehet olyan megfogalmazásokat is olvasni, amelyek a Fideszrôl mint politikai közösség -rôl írnak. Amíg nincsenek megvonva a politikai közösség határai, addig értelmezhetetlenek még a legegyszerûbb etikai megfontolások is, hiszen nem világos, hogy kinek a javát kell elômozdítani, vagy kik között akarunk igazságos viszonyokat teremteni. A politikai közösség határainak állandó retorikai módosítása, a kisajátításra és szétszakításra tekintô beszédmód azért ártalmas, mert a közbeszédben a racionális érveknek egy triviális kérdésre, a politikai közösség egyben tartásának igenlésére kell elfecsérelôdniük. Az okokra tekintve a 21. század elején egy 18. századi fogalmat kell újra használatba fogni: a felvilágosodást. A felvilágosodás egyik fô tétele, hogy az ember ész vezérelte lény. Csak a racionalitás alapján van értelme egyáltalán igazságosságról vitatkozni. Az EU politikai kultúráiban az ésszerû elvek alapján folytatott vita, a különbözô nézetek ütköztetése magától értetôdô. A politikai közösség mint racionális vita egyik legfôbb hazai teoretikusa Kis János, aki Erkölcs, hit, tolerancia címû írásában így fogalmaz: Keresnünk kell az egyetértés közös pontjait, melyekre támaszkodva valódi vita folytatható, valódi nézeteltérésekrôl. Lehet, hogy a nézeteltérések szûkítésére tett kísérlet sikertelen lesz, de kötelességünk mindig újra kezdeni, mert ez az egyedüli biztosítéka, hogy homlokegyenest ellenkezô hitbéli, világnézeti, életvezetési felfogásunk ellenére politikai közösséget alkossunk egymással. 7 Kis János másutt felvázolja e döntés valamennyi következményét, az erkölcsi mozzanatot, a nyilvánosságot és az igazolás kötelezettségét: Egyszóval, az etikai modell különleges helyet biztosít a nyilvános vitának mint a preferenciák rögzülését megelôzô mérlegelés és fontolgatás közösségi vetületének. Ez teszi az emberek sokaságát politikai közösséggé. Akik egymást partnernek tekintik a közügyekrôl folytatott vitában, azok abból indulnak ki, hogy valamennyien a helyes elvek keresésére irányuló, közös erkölcsi vállalkozás részesei. Bár nem okvetlenül értenek egyet abban, hogy melyek a társadalom berendezkedésének helyeselhetô elvei, s hogy milyen célokat érdemes társadalmuknak követ- 7 Kis János, Erkölcs, hit, tolerancia, in: uô: Az állam semlegessége, (Budapest), Atlantisz, 1997, , 67.

10 8 EURÓPAI TÜKÖR 2005/2 FEBRUÁR nie, abban okvetlenül egyetértenek, hogy vitatott nézeteikért s azok gyakorlati következményeiért helyt kell állniuk egymás elôtt, azaz igazolással tartoznak egymásnak. Nézeteltérésük mélyen megoszthatja, ellenséges táborokba taszíthatja ôket. Az igazolási kötelezettség vállalása mégis közösséget teremt közöttük. És megfordítva, felmondja a közösséget a másik emberrel, aki úgy viselkedik vele szemben, mintha nem tartoznék neki igazolással. Nem lehetséges politikai közösség két embercsoport között, ha akár egymással szemben kölcsönösen, akár az egyik csoport tagjai a másik csoport tagjaival szemben egyoldalúan megtagadják az igazolási kötelezettséget. 8 Magyarországon pillanatnyilag nem mûködik a tanácskozó nyilvánosság. A felvilágosodás áttörése, úgy tûnik, egyik nagy pártnak sem érdeke. A Fidesz erejét éppen az adja, hogy megszólíthat olyan százezreket, akik a konkluzív gondolkodás szabályait érzelmi megfontolások kedvéért hatályon kívül helyezik. Az MSZP pedig szeret a földhözragadt gyakorlatiasság szerepében fellépni, és a legfôbb tisztségek elosztása szempontjából döntô jelentôségû pártközvélemény szimpátiájának elnyeréséhez még mindig a legjobb út a mozgalmi darabosság s ezzel karöltve az úgynevezett kultúrember rovására hangoztatott, lekezelô irónia. Ebbe a szerepbe még a párt legkifinomultabb értelmiségijei is olykor habozás nélkül belehelyezkednek. Az értelmiségi nyilvánosság döntôen az SZDSZ-hez kötôdô csúcsértelmiségi fejek baráti eszmecseréje, kellô komolyságúra hangolva. Álláspontjukkal kapcsolatban a következôt lehet megjegyezni. A felvilágosodás során végbement az értelmiség mint világnézet, mint réteg kialakulása, ami a politikai nyilvánosság számára elengedhetetlen elôfeltétel. Ez az intellektuális közeg folytatja le, illetve fogadhatja be azokat a politikai vitákat, amelyek a politikai közösség természetéhez hozzátartoznak. A magyar liberális politikafilozófiának az az amerikai szerzôgárda a forrásbázisa, amely egy felvilágosult társadalomban, jóléti körülmények között fogott hozzá a hatvanas-hetvenes években ahhoz, hogy a társadalmi szerzôdéselméletek nagyszerû hagyományához visszakanyarodva racionális diskurzust folytasson a társadalom politikai és ezzel összefüggésben erkölcsi alapelveirôl, illetve ezen elvek értelmezésérôl. A magyar közgondolkodás viszont jelenleg egyetlen választ tud kínálni arra a kérdésre, hogy miképpen jött létre, honnan ered a magyar politikai közösség. Ez a válasz úgy hangzik, hogy olyan századok óta fennálló történeti folytonosságban létezik, amely különbözô módosulásokon keresztül jutott el a mai állapotába. Vitát lehet nyitni, és ténylegesen folynak is viták arról, hogy e nemesi nemzet átalakult-e demokratikus politikai közösséggé. A jelen sorok szerzôje határozottan nemleges álláspontra helyezkedett és helyezkedik e tekintetben. 9 A viták tartalmától függetlenül annyi megállapítható, hogy ezek nem érintették azt a kimondatlan elôfeltevést, hogy a magyar politikai közösség jellege elsôsorban történeti meghatározottságú. Történeti alapon viszont nem lehet választ kínálni például a roma százezrek problémájára, akik még a nyomorult adózó nép állapotában sem leledztek a közös- 8 Kis János, Alkotmányos demokrácia, Budapest, Indok, 2000, Gángó Gábor, Mi a nemzet? A népek életérôl és haláláról, in: Hitseker Mária Szilágyi Zsuzsa, szerk., Mindentudás egyeteme. Második kötet, Budapest, Kossuth, 2004,

11 AZ EGYDIMENZIÓS POLGÁR 9 ség 19. századi átalakulásakor. Másfelôl azért merôben problematikus ez a felfogás, mert felértékeli a politikai participációt, és a szavazójogot a politikai közösség egyetlen vagy legfontosabb ismérvévé teszi. A magyar politikai közösség fogalmából hiányzik mindaz, amit a szerzôdéselméleti megfontolások sugallnak, és amely az EU tagországainak legtöbbjében a politikai hagyomány részét alkotja. A magyar liberális politikafilozófia tiszteletre méltó, kantiánus beállítódást képvisel. Úgy tesz, mintha végbement volna Magyarországon a felvilágosodás, úgy tesz, mintha létezne egy olyan értelmezôi közösség, amely képes racionálisan megvitatni a politikai közösség ügyeit, úgy tesz, mintha adekvát és tényleges nyelvezete volna a magyar politikai kérdések megvitatásának az amerikai politikai szótár, és elegendô az adaptáláshoz a Rawls-, Dworkin-, Sandel-idézetek közé be-beilleszteni egy-egy mondást Eötvöstôl és Széchenyitôl. Ez az álláspont illúzió. A magyar politikai közösség azon része, amelyet a kérdések ilyen vagy olyan szintû publicisztikai megvitatása egyáltalában foglalkoztat, a pártszimpátiák alapján olyan értelmezôi közösségekre tagolódik, amelyek a magyar politikai közösség fundamentális kérdéseit illetôen nem értenek egyet. Ehhez járul hozzá a közös erkölcsi alap hiánya. Csizmadia Ervin kimondja, hogy erkölcsi értelemben sem beszélhetünk magyar politikai közösségrôl. Erôs erkölcsi alapokon álló, egy nyelvet beszélô politikai közösség talán soha nem létezett az elmúlt másfélszáz évben. Ideológiai kurzusok váltogatták egymást, politikai és alkotmányos kényszerek határozták meg a politikai elitek magatartását, amely kurzusokban megveszekedett következetességgel tenyésztek a Bibó szavaival»hamis realisták«és»túlfeszült lényeglátók«. 10 Ehelyett Magyarországon egy harmadik megközelítésmód került újabban elôtérbe, az érzelmi mozzanat. A politika természetesen ész és érzelem keveréke. A Nyugat ahhoz szokott hozzá, hogy a kettô közötti egyensúlyt az emberi természet ellenében túlhajtott racionalizmus, a hamis individualizmus (Hayek) felôl érik veszélyes kihívások, illetve másfelôl, a mindenható ész pozitív vonásaként, a racionális ethoszú ember ideálja, a kanti als ob célként és mértékként van az ember elé állítva. Teljesen idegen tôle az a fordított úgy, mintha, amely a politikai cselekvéshez hallgatólagosan elfogadja a játékszabályokat, de normáit tekintve úgy tesz, mintha az ember teljesen érzelmeitôl vezérelt lény volna. Ez a politika felelôsen képviselhetetlen, és feltehetôen rövid idôn belül háttérbe is fog szorulni. Tanácskozó demokrácia és konkluzív gondolkodás A konkluzivitás és a konstruktív gondolkodás jogaiba való helyezése azonban Magyarországon hagyományosan nem egyszerû feladat. Ám múlhatatlanul szükséges, hiszen azok a politikai doktrínák, amelyek a jelenkor demokráciáiban társadalmi gyakorlattá 10 Csizmadia Ervin: Nincs közös nyelv Magyarországon, Hetek, 2001., november 30., V. évf., 48. sz.

12 10 EURÓPAI TÜKÖR 2005/2 FEBRUÁR válnak, és amelyeknek Magyarországon is szervesülniük kell, ha nem akar hazánk az európai emberiség eme nagyszerû szellemi concertójához pótszéken feszengô nézôként asszisztálni: ezek az elvek pályájukat tudományos igazságokként kezdték, és tudományos igazságtartalmukat máig megtartották. Nem tapasztalati ökölszabályokként, de nem is spekulatív légvárakként: a tudomány rangjára emelt filozófia igazságaiként. Messzire vezetne a kísérlet, és pillanatnyilag nem is tudnék rendszeres formában számot adni arról, hogy a magyar gondolkodást, észjárást, a köz értelmesség kialakulását, a klasszikus modernitás szellemi mintázatait mennyire meghatározta (tentatívan fogalmazva: mennyire határozta meg) az újkori európai filozófiai és tudományos dilemmák iránti érzéketlenség. Mindenesetre néhány jellemzô kulcsmozzanatra felhívom a figyelmet a politikai gondolkodás területén. A magyar politikai gondolkodás fôárama eszmények nélküli (pragmatikus, reálpolitikus jellegû) volt. Kossuth, Deák, Széchenyi a konkrét döntéseket illetôen a politikai pragmatizmus játékterén belül vitáztak mindhárman. A magyar közgondolkodás, néha úgy tûnik, hajlamos azt hinni, hogy a tényfeltárás, az empíria, a leírás megállhat következtetések nélkül. Hányszor idézték, a legjobbjaink is, Bocskai mondását: Mi sem az dialecticához, sem az rhetoricához nem tudunk, a dolgot ôt magát nézzük! Káros következményei vannak, ha ezt a pragmatizmust, elsôsorban Bibó Istvánnak a mondás iránti elôszeretetén keresztül, követendô példaként vetítjük rá a magyar politikai gondolkodás egészére. Vannak, akik visszamenôlegesen fokozzák le Eötvös József sikertelenségében is heroikus tudományfilozófiai dilemmáit erre a szintre: Bibó elsô mestere a legjelentôsebb magyar társadalomtudományi és politikai gondolkodó, Eötvös József volt. Mit tanult Bibó Eötvöstôl? Mindenekelôtt a módszert a társadalmi kérdések megközelítésére. E módszernek lényege az empirizmus [ ]. Az empirizmust, a tapasztalás elsôbbségét nem Eötvös vezette be a magyar gondolkodásba. Bibó egyik legkedvesebb idézete e tárgyban a 16. és 17. század fordulójáról. Bocskaitól származik:»sem az dialektikához, sem az retorikához nem tudunk, a dolgot ôt magát nézzük«. A társadalomtudományos és politikai gondolkodás kiépített, következetes módszerévé mégis Eötvös tette nálunk. 11 Olyanok is akadnak, akik Bocskai e mondását a 20. század ideológiai szembenállásaira erôltetik rá: [Bibó a]»nyitott szem és csukott száj hôseinek«realizmusát érezte követendônek: a Horthy-Magyarország kóros önáltatása ellen keresett védôoltást, s Bocskainak ezt a mondatát idézte legszívesebben:»sem az dialektikához, sem az retorikához nem tudunk, a dolgot ôt magát nézzük, csak a mi nemzetünk javát és magunk megmaradását«. A»dolgot ôt magát«nézô ember a harmincas évek második felének irodalmi és politikai áramlatai közül szükségszerûen a népi mozgalomhoz érezte magát közelállónak. Ez a marxisták dialektikájától és a nacionalisták retorikájától egyaránt eltávolodva, magát a valóságot igyekezett szemügyre venni: az ország helyzetét, a nép állapotát Kemény István, Bibó István emlékezete, in: Kende Péter, vál., bev., Bibó Nyugatról éltében, holtában. Külhoni magyarok írásai Bibó Istvánról, (Debrecen), Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, (1997), , Szabó Zoltán, Bevezetô egy fogoly gondolkodó írásaihoz, in: Kende Péter, vál., bev., Bibó Nyugatról éltében, holtában. Külhoni magyarok írásai Bibó Istvánról, (Debrecen), Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, (1997), , 28.

13 AZ EGYDIMENZIÓS POLGÁR 11 Mindez tárgyunkkal többszörösen összefügg. Egyfelôl a paradox következmény miatt, hogy a lapos empíria látszólagos racionalizmusától valójában egyenes út vezet a metaforához, a szóvirághoz, az eseti kommentárhoz, az irracionális politikai beszédhez. Az olyan típusú kijelentések, mint Ezt a templomot az Isten is ide teremtette vagy A kormány nem esik egybe a nemzettel látszólag a dolgot magát nézik, ám valójában azt hagyják figyelmen kívül az empíriából, amiben a tapasztalati megismerésmód létjogosultsága gyökerezik: az igazolhatóság és az igazságmegôrzés igényét. Miért? Azért, mert ennek az igénynek nem lehet megfelelni akkor, ha elzárjuk az útját a Mit jelent az, hogy?, Mire alapozod, hogy? kérdéseinek, amelyekre a válasz csak úgy képzelhetô el, ha az empíria mégiscsak a fogalmak jelentésére és használatára reflektál. Ennyiben egyébként helytálló Szabó Zoltán megfigyelése, aki a népi írók és Bibó István észjárása között analógiát látott meg. Azonban mélységesen történetietlenek és felszínesek Szabó Zoltán párhuzamai a nacionalisták retorikájával és a marxisták dialektikájával. Mutatják, hogy mennyire nem része nálunk a politikai mûveltségnek és egyáltalában a mûveltségnek az újkori magyar kultúrának ama horizont elôtt való szemlélése, amelyben Bocskai mondása elnyeri a maga méltó kontextusát. Az európai tudományosság alapvetô átalakulásának, skolasztika és természettudományos forradalom nagy, termékeny konfliktusának visszfénye van e szentenciában, nem pedig szócséplés és gyakorlatiasság szembeállítása. Ez a visszfény (így folytatódhatnék a metafora) a magyar nemzet mint idôben elôrehaladó komplex közösség legmélyebb fogyatékosságát, hátramaradását, önmagára találásának legnagyobb akadályát világítja meg. Az európai emberiség egyenlôség-felfogása ugyanis végsô soron emberi méltóság és tudás új összefüggésében gyökerezik, amely a természettudományos gondolkodás és a filozófia századi átalakulása során tárult fel, azzal egyidejûleg és attól elválaszthatatlanul. Konstruktívan gondolkodó csak az a közösség (az a nemzet) lehet, amely a kiváltságokon, születési elôjogokon alapuló érdemfelfogás helyett vagy mellett a tehetséget és a tudást helyezi magasra. Amelyben az egyén a közösség számára hasznos tevékenységgel magának megbecsülést szerez. Ez a felfogás a tudományokat értékeli fel, átfogóbb értelemben pedig a szellemi tevékenységet. E közösség tagjai tudják, vagy legalábbis elhiszik, hogy a hasznos, életet könnyítô, szenvedést enyhítô, polgári méltóságot emelô tudás elképzelhetetlen a tudás önmaga felé fordulásának, önnön határaira való rákérdezésének, formális erôfeszítéseinek nem közvetlenül célelvû tevékenysége (egyszóval: a filozófia) nélkül. Ezért nem szolgálja a mi nemzetünk javát és magunk megmaradását a magyar politikai gondolkodás meggyökeresedett konkretizmusa. Ezt a képet árnyalja ugyan, de alapvetôen nem változtatja meg a 19. század legnagyobb tekintélyû politikai gondolkodójának, Deák Ferencnek a konkluzív észhasználat iránti elkötelezettsége. Deák magyar észjárása ebben a vonatkozásban nem egyéb, mint az egymásnak ellentmondó vagy legalábbis inkoherens evidenciák mérlegelése. Logika és észhasználat nála elsôsorban jó emlékezôtehetséget jelent. Ezen túlmenôen belátta, mi a jelentôsége annak, ha elkötelezte magát bizonyos premiszszák mellett.

14 12 EURÓPAI TÜKÖR 2005/2 FEBRUÁR A historizmus terhe A magyar társadalomtudományokban mindmáig érvényben maradt az az elv és gyakorlat, hogy a közösség kérdéseire a legmagasabb szinten integrált választ a történettudomány adja meg. A történeti empíria mint a megismerés kitüntetett fajtája más megismerésmódokkal szemben az oka annak, hogy sokan nem ismerik fel, hogy a közösségrôl másképpen is lehetne gondolkodni, mint a nemzet múltján keresztül. A magyar történész-kultúra mint birodalom 13 sokban hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetfogalom demokratikus fordulatának igénye nem artikulálódott elég élesen a szellemi életben. De nemcsak a magyar tudomány szerkezetérôl van szó, hanem a mindennapok logikájáról is. A tanácskozó jellegû, folyamatos dialógust fenntartó, konszenzusos konklúzióra jutó politikai közösség, úgy tûnik, harmonizál korunk egyéb fejleményeivel is. A hagyományos osztályszerkezet felbomlásával a tudás elosztásának szabályai is megváltoztak. A konkluzív gondolkodás az élet minden területén egyre nagyobb jelentôségûvé válik. Az emberek pályájuk során folyamatosan képzik magukat, a kicsit is differenciált munkakörök szükséges velejárójává vált a problémamegoldó készség. Ez a problémamegoldás cél- és sikerorientált, ám az a sikerorientáció a globális gazdaságpolitika fenntartható fejlôdés-koncepciójától kezdôdôen egészen az ügyfelekkel való mindennapi bánásmódig önkorlátozással, a kommunikáció fenntartásával jár együtt. Ha nem tételezzük fel azt, hogy az ember képes többféle elvet követni, akkor jó okkal építhetünk arra, hogy az élet újfajta elrendezettségének sokkal inkább egy hasonló jellegû politika felel meg. Aki belenyugszik abba, hogy az ember csakis érzelmeitôl, adott esetben sérelmei kiváltotta negatív érzelmeitôl vezetett lény, és politikájával azt sugallja, hogy ez helyénvaló, az emberek esélyeit rontja a boldoguláshoz. A vita annál értelmetlenebb, mert Magyarország mint 93 ezer négyzetkilométeren élô tízmilliós népesség csatlakozott az EU-hoz. Ez annyira magától értetôdô, hogy Magyarországon kívül erre szót sem vesztegetnek. A vita nemcsak értelmetlen, hanem káros is, mert az integráció mélyebb, fontosabb kérdéseirôl tereli el a figyelmet. A valódi integráció ugyanis nemcsak az alkotmányos és a funkcionális harmonizáción múlik, hanem legalább annyira a közösségképességen is. Azt, hogy Magyarország jelen állapotában nem közösségképes, mindenki tudja csak a magyarok nem. Az EUcsatlakozás kapcsán az elengedhetetlen feltételekrôl, jogharmonizációról és hasonlókról esik-esett jobbára szó, az európai közösség erkölcsi kritériumairól azonban nemigen. Ezen erkölcsi kérdések vizsgálata alól nem ment fel a történeti ressentiment állandó hangoztatása. A politikai viták lefolytatásában túlnyomó szerepük van a történeti érveknek és megfontolásoknak. Ez nem magyar, hanem általában kelet-európai sajátosság. Kétség nem fér hozzá, hogy az újonnan csatlakozott országok sajá- 13 Lengyel László, Emberségbôl nincs felmentés. Kosáry Domokos kilencvenéves, in: Népszabadság, július 31., 13.

15 AZ EGYDIMENZIÓS POLGÁR 13 tos észjárásában e historizmus az, ami az Európai Unió politikai retorikájától a leginkább idegen. A századi nagy európai fejlôdésbôl Magyarország kimaradt. E civilizáció peremvidékén helyezkedünk el. A történeti kutatások bizonyos arányokat módosíthatnak, de a kapcsolatokat, összetartozást mutató hangsúlyok és narratívák utólagos megerôsítése sem változtat a leglényegesebben. A historizmus inkább elfedi azt a tényt, hogy az anyagi és szellemi kultúra forradalmának az ember önszemléletére, társadalmi és politikai állására visszaható következményei nem mentek végbe Magyarországon. Az akkor érdemi változásokat nem generáló eurokonform jelenségek archivárius összegyûjtésének csak történeti értéke van. Ez az érték azonban a jövôre tekintô szemlélet számára felette kétséges, hiszen éppen arról tanúskodik, hogy az integrációs törekvésekkel nem jár együtt a történeti terhektôl való megszabadulás igénye. Az egydimenziós polgár A helyzet annál bonyolultabb, mert a politikai elit látnivalóan a politikai participációnak mint a közösség egyetlen vagy legjelentôsebb ismérvének a túlhangsúlyozásában, az egydimenziós polgár kiformálásában érdekelt. A participáció felértékelése tagadja a politika mélyebb, összetettebb jelentését. A választás mögül kihullik a tanácskozás, a racionális megfontolás eredendô összetevôje és igénye, és a választó irracionálisan: idealisztikusan, illetve ördögien eltorzított életformák mellett vagy ellen szavaz, inkább az amerikai mintát követve, illetve a posztmodern politikai gyakorlatba lépve át, a klasszikus demokratikus politizálás fázisának megkerülésével. Ennek következménye, hogy a demokrácia fô értékeirôl, a szabadságról, egyenlôségrôl és testvériségrôl folytatott viták teljesen hiányoznak a magyar politikából. A magyar politika világának értékeit nem a szabadság vagy az egyenlôség retorikájával jellemzik, hanem a biztonságéval, amelyet a szembenálló fél fenyeget. Mindez azt is eredményezi, hogy a testvériség demokratikus eszméjének mai folyománya, a szolidaritás elve is érthetetlen, és nehezen befogadható marad a magyar politikai közvélemény számára. Holott a szabadságról és egyenlôségrôl szóló, klasszikus demokratikus viták lefolytatása egyáltalában nem volna akadálya az idôszerûbb kérdések megvitatásának. A magyar társadalmi és intellektuális fejlôdésre amúgy is az a jellemzô, hogy az egyes nyugati átvételeket felgyorsítva, idôben egymásra csúsztatva viszi véghez. A helyzet azonban az, hogy ezek a viták a szemléletében, kulturális szokásaiban, információs horizontjában posztmodernizált közvéleményt aligha érdeklik, a politika pedig nem erôlteti az ügyet óta óriási a hanyatlás ebben a tekintetben. A demokratikus reflexeket illetôen Magyarország ma, a csatlakozás végbemenetele után sokkal rosszabb állapotban van, mint a csatlakozási szándék kinyilvánításakor. Az elitizmus egyaránt jellemzi mindkét nagy pártot. A politikai elit tagjai között egyetértés van abban a tekintetben, hogy érdekük fenntartani a politikai közösségnek azt a jellegzetességét, hogy elsôsorban a politikai participáció számít, és a közösség legfôbb ismérve az idôrôl idôre történô urnák elé járulás.

16 14 EURÓPAI TÜKÖR 2005/2 FEBRUÁR A politikai közösség valójában mélyebb érintettség: ezt az érintettséget próbálják meg felszámolni a közvélemény-formálók. A magyar televízió eltávolít a felelôs magatartástól, amikor társadalmi kontextusukból kiszakítottan ábrázolja, látványossággá, botránnyá formálja és kriminalizálja a társadalmi konfliktusokat. Következésképpen a polgár egyetlen vágya ezeket látva érthetôen az lesz, hogy beleburkolózzék a maga biztonságába. A magyar híradó kaotikus és szenzációkeresô. Ezzel szemben a francia híradó, például, higgadt hangvételû, és arányosan bevonja az egymástól távol esô franciaországi régiók mindennapjait a tájékoztatásba. Ezáltal is összetartja a közösséget, mutatja a hatszöget, vagyis az ország területét a maga egészében, és azt a nyilvánosság eszközeivel segít a politikai részvételen messze túlmutató egységbe fogni azt. A pártok nem jóllétet ígérnek, csak túlélést, az ember magasabb rendeltetését érintô célok elômozdításáról most nem is beszélve. A legjobb formájában levô Széchenyi István volt Magyarországon talán az elsô és utolsó államférfi, aki közjólétrôl, közboldogságról, társadalmi prosperitásról gondolkodott. A politikusok, kevés kivétellel, csupán a fenyegetettségtôl való mentességet, a létbiztonságot akarják szavatolni egymásra licitálva. Ez azt jelenti, hogy a magyar politikai kultúra körülbelül az angol polgárháború idején, a mindenki harca mindenki ellen légkörében érvényes választ fogalmazza újra. Thomas Hobbes Leviatánja éppen arra kínál ugyanis megoldást, miképpen éljenek az emberek úgy együtt, hogy nem alkotnak egymással közösséget. Társadalmi kohézió A szolidaritás elve a társadalomban azt mondja ki, hogy a társadalom tagjainak alapvetô érdekei, amelyek a túlélést segítik elô, közösek. Ez a szolidaritás pillanatnyilag nem mûködik Magyarországon, sôt, a jobboldali politika nemritkán azt sugallja, hogy efféle társadalmi szerzôdés nem is jöhet létre, s a politikai közösség saját tagjainak egy részét a másik rész szinte puszta létében fenyegeti. Az EU egyik fô erkölcsi elve a közös európai szolidaritás: mármost hogyan volna elképzelhetô egy társadalomról, hogy közösséget vállal tôle száz meg száz kilométerre lakó emberekkel, ha saját tagjai is közömbösek vagy ellenségesek egymással szemben? A szolidaritás hiányának egyik legfôbb oka az, hogy nem létezik információközösség. Az információhoz való hozzáférés megtagadása vagy megnehezítése a szavazógépként felfogott politikai közösség mûködését nem nehezíti meg. Sôt: elôsegíti azt, hiszen az információtól megfosztott polgárok érzelmi kampányokkal könnyebben befolyásolhatók. Ellenben megnehezíti a kohézió és a szolidaritás kialakulását. A politikai közösség természetérôl is dönt az, aki egyetért azzal, hogy az internethasználat relatíve a legdrágább és százalékosan a legritkább jószerével Magyarországon legyen az európai államok között. Ugyanígy a politikai közösség fragmentálódását segíti elô az a médiapolitika, amely nem sugallja az egységtudatot a hírek és az ismeretek arányos és higgadt adagolásával. A társadalmi munkamegosztásnak a nemzeti teljessége, amely Sieyès abbé megfogalmazásában a francia politikai nemzet egyik fô érvévé vált, Magyarországon teljesen hiányzik. A társadalom legalacsonyabb rétegei akik inkább milliónyian, mint

17 AZ EGYDIMENZIÓS POLGÁR 15 száz- és százezernyien vannak ki vannak rekesztve a társadalmi munkamegosztásból, ami a szolidaritás elemi feltétele volna. A mindennapi törvénysértô diszkrimináció, a szilárd elôítéletek és az ismeretekhez való hozzáférés hiánya olyan hátrány, hogy hiába a politikai részvétel joga, ha a közösségbe való betagozódás és a munkamegosztásban való részvétel ki van zárva. Ugyanígy érthetetlen jelenség az EU nyugati felébôl nézve a közjavak iránti közöny vagy romboló hozzáállás. A politikai participációtól független, de a közösség kohéziójától nem független a közjavakkal szembeni potyautas-szemlélet általános jellege. Az egészségnek mint társadalmi jószágnak a tömeges semmibe vétele hasonlóképpen dezertáló magatartás, ha jobban belegondolunk. Az Európai Unió morális alapzata Az Európai Unió mint monetáris, gazdasági, illetve részben ezek szabályozására életre hívott politikai közösség, mûködésképesen fennáll. Az EU olyan metaszintû politikai szerzôdés, amely csak a már átruházott szuverenitásjogok és közhatalmi jogosítványok átruházásával foglalkozik. Az EU-nak ezért látszólag mindegy, hogy milyen alapozású vagy legitimációjú az a politikai közösség, amelynek szuverenitásából beszolgáltatnak a közös egységbe. De ez csak politikailag, az alkotmányképesség felôl tekintve mindegy. A magyar egydimenziós politikai közösség természetesen minden probléma nélkül tagja lehet a fent említett egyeztetô és döntéshozó intézményeknek. A föderációt elôhívó vagy megalapozó kulturális és erkölcsi értékekrôl azonban minálunk kevés szó esett, és egyre kevesebb szó esik. Az EU a politikai és gazdasági közösséget végsô soron morális elvekkel igazolja. A moralitás kérdésének bevonása annyit tesz, hogy egyáltalában értelmesnek tekintjük az arról való vitát, mi a helyes és mi a helytelen. A közös morális alapzat pedig azt jelenti, hogy a legfontosabb helyes és helytelen értékeket illetôen meg tudunk egyezni. Nos, ettôl igen távol állunk. Németország, Lengyelország, Finnország képes volt bûnökön, sebeken, hátrányos helyzeteken megtisztulva és megerôsödve felülemelkedni. Bornírt gôg az önsajnálatban azt hinni, hogy csak a magyarokkal bánt el a történelem. A politikai közösség a morális közösségben horgonyoz: a morál pedig individuális. Az EU alapértékei, a sérthetetlenség, a részvétel, a szolidaritás és a személyiség. Az individuális jogokat most átviszik az egyes régiókra és közösségekre. Ez a kommunitárius felfogás elégtétel lehet Herdernek, de ez egy individualizmus utáni kommunitarizmus. Európa erkölcsi rendeltetése tekintetében Jean-Marc Ferry (Jürgen Habermas nyomán) azt a javaslatot kínálja, hogy az értékek tekintetében egy végsô értékben való abszolút lehorgonyzás helyett a kölcsönös elismerések hálózata lehet a stabil morális alapzat. 14 Egyetértés van Európában abban a tekintetben, hogy ez a morális alapzat a társadalmi párbeszédképesség elôfeltétele. Ennek elôfeltétele a nyilvános bûnbánat és bocsánatkérés, nem pedig a vég nélküli történészvita. Gerhard 14 Jean-Marc Ferry, Die EU, die postnationale Konstellation und das Problem der Souveränität. Aus dem Französischen von Holger Fock, in: Osteuropa, 54. Jg., 2004/5 6.

18 16 EURÓPAI TÜKÖR 2005/2 FEBRUÁR Schröder német kancellár letérdelt a varsói gettó emlékmûve elôtt. Hol van az a magyar politika, amely a százados el nem ismerés megannyi magyar és nem magyar áldozata elôtt nem térdet, de fejet hajtott volna? Közösségi érdekek és egyéni haszonmaximalizálás A közösség szó jelentésébôl következik, hogy az EU küldetése nem az, hogy érdekorientált társulásként segítse elô az egyéni boldogulást, hanem az, hogy formát adjon egy erkölcsileg magasabb szintû életnek. Az EU-népszavazás kampányában annak sugalmazásával, hogy az egyén csatlakozik, ráerôsítettek a magyar társadalomban amúgy is domináns egyéni érdekkövetô attitûdre. A magyar polgár dezertáló hajlandóságára alapoztak, aki egy jobban funkcionáló, nagyobb haszonnal kecsegtetô világ felé kacsingat. Némiképp félrevezetô az a beállítás, hogy az Európai Unióra tekintve a magyarok látóterében a Tower Bridge és az Eiffel-torony volnának kívánatosan az elsôdleges iránymutatók. Magyarország számára az Európa Unió mindenekelôtt a Szlovéniával, Szlovákiával, Csehországgal, Lengyelországgal, és talán majd egyszer Romániával való békességnek, barátsággá válható kooperációnak a lehetôségét jelenti elsôsorban. Ezekrôl az országokról, tanulságokkal teli erôfeszítéseikrôl alig hallani Magyarországon. Mit tud a magyar polgár Szlovénia példamutató nemzetiségi törvénykezésérôl és gyakorlatáról? Mit tud Lengyelország vitáiról, küzdelmeirôl a történelemmel való szembenézésért és a megtisztulásért? Jószerével semmit. Az Európai Unióhoz való csatlakozás fô kérdése az volt, hogy lehet-e egy magyar pincér vagy ápolónô Bécsben vagy Londonban. A magyar társadalomnak van egy felemelkedésre képes része, amely nyelvismerete, szakmai érdekérvényesítô képessége, információs monopóliuma birtokában pályázni, utazni, a ládafiában pedig eurót számlálni akar. Amíg azt kutatja, hol lehet altiszt az EU nagy bürójában ô maga vagy a gyereke, addig végképp elmúlik az igazi csatlakozás lehetôsége. Azok számára pedig, akik a társadalom alsó rétegeiben a létfenntartásért küzdenek, a tájékoztatás azt sugallta, hogy az Európai Unió is csak olyan hatóság, amelyiknek a rendelkezéseit egyéni furfanggal ki lehet játszani. Az immár eurokonform állategészségügyi és állatjogi törvények, teszem azt, ezután is hozzáigazíthatók lesznek a vidék magyar mindennapjaihoz: hurka, kolbász nincs veszélyben. Közösségérett társadalom felé Magyar politikai közösség az önálló államiság megszûnése után is létezett, és mint ilyen, sajátos pótlékául szolgált a maga rendi nyelvezetével és logikájával a nemzetállamnak. Mindez történeti tény: magyarázhatja a demokratikus politikai közösség megteremtése és értelmezése körüli anomáliákat, de nem menthet fel a mulasztás alól. Magyarország adottsága történetesen az, hogy van genuin politikai hagyomá-

19 AZ EGYDIMENZIÓS POLGÁR 17 nya, ámde e hagyomány alapján a magyar politikai közösség harmonizációja az európai normákkal nem végezhetô el. Mindez visszavezethetne bennünket az évszázados vitákhoz nyugatosság, átvétel és elzárkózás, saját fejlôdés összeütközésérôl, de minek. A magyar politikai hagyomány egy periferiális kultúra önszemlélete, amely válaszait a kihívásokra a szélekre szorítottság perspektívájából és a helyzet meghaladhatatlanságának tudatában adta meg. Ennek alapján nem lehet megfogalmazni a közösségi integráció stratégiáját. Bacsó Péterrel szóljunk: a nemzetközi helyzet nem fokozódik tovább. A döntések csak a magyar politikai közösségen múlnak. Az Európai Unió vezetô országai kétségkívül a politikai fejlôdés mintaadó nemzetállamai. De az EU törzstagjain belül is vannak többnemzetiségû államok, és vannak olyanok is, amelyek állami integritása nem volt szakadatlan a középkortól fogva. Az újonnan csatlakozók között is akadnak a térképrôl egykor letörölt államok, és találhatók olyan nemzetek is, amelyek a közelmúlt elôtt soha nem alkottak önálló politikai közösséget. Ezek történeti adottságok, amelyek lehetnek kedvezôk vagy kedvezôtlenek. Az EU-ba való belépés minden államtól azt követeli meg, hogy túllépjen a múlt sérelmein, hiszen nem akadályozhatja azon célok beteljesedését, amelyekért a belépést áhította. E törekvéseket nem teheti semmivé azáltal, hogy fenntartja, netán tovább szítja azokat az elôítéleteket, amelyek az egyes közösségek tagjait eltávolítják egymástól. Az egydimenziós politikai közösség a társadalmi integráció elômozdítását teszi lehetetlenné. Ezért az egydimenziós politikai közösség tagjai, ha a dolgok alapvetôen meg nem változnak, vajmi kevéssé fognak részesedni a közös ház elônyeibôl és rokonszenves oldalaiból. Ehhez az út ugyanis a társadalmi felvilágosodáson keresztül kell, hogy vezessen. A kommunikációs formák és szabályok, az érintkezés, az öntevékenység, az általános kulturáltság terén szakadék választ el egy magyart egy hasonló foglalkozású és társadalmi állású nyugat-európai embertársától. Az Európai Unióhoz való csatlakozás három alapfeltétele fontossági sorrendben: alkotmányképesség, funkcióképesség és közösségképesség. Csak az elsô a nélkülözhetetlen feltétel, ezért vagyunk odabent. A közösségképesség terén viszont óriási a lemaradás. A közösségképesség kulcsát nem Brüsszelben, hanem Magyarország gazdaságilag leszakadt régióiban, az emberhez méltatlan körülmények között élô százezrek nyomorúságos házaiban és lakásaiban kell keresni. Az a vélemény, hogy a romakérdés az EU belügye volna, rossz megfogalmazás. Az EU nem felelôsségátvállaló vagy csôdbiztos intézmény. A magyar társadalom közönyös hallgatása, cinkos ellenszenve a romákkal szemben olyan tehertétel, amellyel egy mégoly jó szándékú politika is igen-igen nehezen tud megbirkózni. A cigányság nem etnikai kisebbség, hanem sokkal inkább kisebbségi társadalom, amelynek megvannak a maga érintkezési szabályai, hierarchiája, nyelve, kommunikációs hálózata, munkamegosztása. A többségi társadalommal szemben rendkívül szûk érdekérvényesítési lehetôségekkel rendelkeznek. Ha a belsô kulturális anomáliáival sem képes szembenézni, hogyan lenne felkészült Magyarország az igazi pluralitásra? Jacques Rupnikot idézhetjük: A kibôvült Európa nagy kihívása tehát nem az lesz, amitôl Nyugaton tartanak, hanem az, amit Keleten még csak nem is sejtenek: vendégmunkások érkezése a Dél országaiból Közép-Euró-

20 18 EURÓPAI TÜKÖR 2005/2 FEBRUÁR pa»homogén«országaiba. Kérdés, hogy felkészültek-e arra, hogy megbirkózzanak ezzel a migrációs sokkal és a multikulturalizmus kihívásával? 15 Nyilvánvaló tény, történeti tapasztalatokkal igazolt stratégia, hogy a társadalmi törésvonalakat neveléssel, oktatással és pozitív megkülönböztetéssel lehet felszámolni. Ebben a tekintetben Magyarország a rendszerváltás óta aligha tett meg annyit, amennyi legalább elégséges lett volna, s az aggasztó viszonyok kútfeje a politikai közösség értelmezése körüli vitákban van. Frusztrálóbbak lesznek a felismerés következményei, hogy, ha így maradnak a dolgok, kedvezô történeti feltételek mellett válunk jó ideig névleges, ténylegesen marginális helyzetû és harmadrangú fontosságú EU-polgárokká, mint amilyen frusztráló volt a tizenöt évi várakozás a bebocsáttatásra európai mivoltunk (illuzórikusan felértékelt) tudatában. 15 Jacques Rupnik, Kelet-nyugati adok-kapok. Ford. Karádi Éva, in: Magyar Lettre Internationale, 53. Szám, Nyár, , 34.