MÁRTON ÁRON GIMNÁZIUM ÉVKÖNYVE

Átírás

1 A CSÍKSZEREDAI MÁRTON ÁRON GIMNÁZIUM ÉVKÖNYVE A TANÉVRŐL Közreadja az igazgatóság CSÍKSZEREDA,

2 Az évkönyvet szerkesztették Borsodi L. László és Kristó Boróka tanárok Fényképeket készítették: Rudolf István elektromérnök /fedõlapok/ Pozsony Mihály és id. Rusz Pál ny. tanárok Számítógépes szedés: Silló Ildikó 2

3 3

4 4

5 I. MÚLTUNK ÉS JELENÜNK EMLÉKIDÉZŐ BALLAGÁS Messze földön híres a csíksomlyói alapítású, idõközben Csíkszeredába költöztetett Római Katolikus Fõgimnázium. Sokan büszkék arra, hogy padjaiban szereztek általános mûveltséget, azt igazoló érettségi diplomát. Véndiák találkozókon sokak ajkán felhangzik az iskola és egykori tanáraik iránt a hála, a köszönet, az elismerés. Olyanokén is, akikre viszont nem biztos, hogy az Alma mater is büszke. Emberek vagyunk!? Magam igen szoros lelki kapcsolatban éltem és élek (mai nap is) vele. Életem minden idõszakának egy-egy jelentõs szakának egy-egy jelentõsfõlépcsõjéhez, falaihoz. Itt kezdtem az iskolát, a betûvetést Albert Rózsika tanító néni jóságos odaadása mellett. Úgy senki sem tudott gyermeket vigasztalni, mint Õ. Olyan világrengetõ bajainkban hajolt fölénk, amikor eltörött a palavesszõ, kicsorbult a ceruza, kicseppent a tinta stb. Csíksomlyói és székelyudvarhelyi kitérõk után középiskoláskodtam is itt, és falai között értem meg a végzõsök emlékezõ rendezvényeinek teljes betiltását: tabló, kicsengetés, ballagás. Elég, ha annyit írok: A középiskolai évek legszebb és leghasznosabb emlékei Somay János, Deák Gyula, Albert Vilmos, Perjesi Gyula tanár urak nevéhez fûzõdik, késõbbi kollégáiméhoz. Igaz, a tanárok hibáján kívül, itt hallgattak ki elõször a kommunista fiókák (I.M.SZ. vezetõk) a klérus felé való kacsingatásaim miatt. Még mindig Tíz év után, a diplomaszerzést, a vidéki nevelõmunkát és a rövid tanfelügyelõsködést követõen, 1962-ben végleg beérkeztem, úgy is mondhatnám, hazajöttem patinás Alma materembe. Elsõsorban a Gondviselõ építgette, vezérelte ezt az utat. Hála érte! A visszatérés izgalmainak középpontjában éppen az állt, ami a hazaérkezést, egyben harmincnyolc esztendõn keresztül a helytállást is késztette, ami széppé, emlékezetessé, hasznossá tette itteni diákéveimet: tanáraim egy részének vértanúságig menõ törõdése, az, hogy a székely-magyar gyermekek elméit sortársi felelõsséggel pallérozták, s az a belsõ óhaj, indíttatás, hogy milyen jó lenne hozzájuk hasonlóvá lenni? Tudásban, a mesterség gyakorlásában, a törõdésben, a példamutatásban, a gerincoszlop hajlatainak megtartásában, az istenszeretetben és a fajtám ügyeivel való azonosulásban. Nem nekem kell eldöntenem, hogy sikerült-e mindez. Pedig feladatomnak tekintettem, és volt rá alkalom, lehetõség idõben és térben egyaránt. Mert 1962-ben való visszatérésemtõl végleges távozásomig (2000 augusztusa) az idõ rendelkezésemre állt. Ugyanígy a feladatok megvalósításának feltételei is: a gyermekanyag, az a bizonyos szürkeállomány. A környék, a székelység igen tehetséges, öntudatos, rendkívüli képességû ifjaival találkozhattam, áldott meg itt az Isten. Olyanokkal, akikkel szemben nem lehetett nem felelõsséggel dolgozni. A diákok szakmai felkészí- 5

6 tése (esetemben a biológia), de egyéniségük, világfelfogásuk formálása vonatkozásában egyaránt. S ez olykor nem is volt kockázatmentes. Fõként a vörös terror (alias szocializmus) kényszerítõ körülményei között nem. Dicséretére váljék a tanulóknak, akik nem súgtak, a besúgó kollégákat meg nem méltattam bizalmamra. A tehetséges magyar gyermekek iránti felelõsség mellett serkentõen hatott rám az iskola egykori tanárainak életútja, az önmagukkal szemben állított szakmai és tanárerkölcsi mérce, és annak a mindennapi munkában való hasznosítása. A nagy elõdök: Pál Gábor, Csató János, Pálffy Ferenc, Pataki József, Nagy Rezsõ, Antal Áron, Opra Benedek, Somay János, Deák Gyula. Követendõ példaképekként álltak elõttem. De lelki inspirációt jelentettek a kortárs kollégák, akik tudósai voltak szakterületeiknek és jó mesteremberei az ismeretátadásnak (Kristó András geológus, dr. Antal Imre történész, Miklós József nyelvész, Márton Árpád képzõmûvész, egy nagyon erõs matematikus gárda, Izsák Zoltán entomológus-lepidepterikus), és azok az igazgatók is, akik közel négy évtizedes ittlétem alatt nagy felelõsséggel viselték az ügyintézés terheit: Kristó András, Eigel Ernõ, Pethõ Ilona, Lászlófy Pál, Csiszér Lajos, Miklós József, Nagy Antal, Raffain Gábor, Nedelka Géza, Varga László van, augusztus vége és csend, síri csend az egész épületben. A lélek húrjain az emlékek beszélnek, azok, amelyek harmincnyolc esztendõ hétköznapjait, s jóval ritkább ünnepeit tartották. Mert volt itt bánat és aggodalom, de - amikor a Gondviselõ ránk tekintett-, örvendhettünk is. Szomorúan, lelkileg mélyen megsebezve éltünk, amikor irracionális indoklásokkal napról napra sorvasztották, minimalizálták a magyar tannyelvû osztályok számát, az anyanyelven való tanulás lehetõségét (az es tanév elsõ évharmadában már csak négy magyar osztály mûködött, huszonhat román tannyelvû mellett). Megkönnyebbült a lelkünk, amikor 1990 februárjában a tanulók és a szülõk véleménye, akarata szerint folytathatták a tanévet gyermekeink (pontosan fordított arányban az osztályok számát illetõen). Ünnepeltük nem kis megelégedéssel, hogy az intézet felvehette Márton Áron nevét (Õ nyolc középiskolai évébõl hét esztendeig tanult az õsi scholában). Hasonlóképpen örvendett a lelkünk, amikor több mint négy évtized után elfoglalhatta helyét régi otthonában a Segítõ Mária Fõgimnázium, amikor felavathattuk nagynevû püspökeink mellszobrait (Gr. Majláth Gusztáv Károly, Márton Áron), és elkezdõdhetett hivatalosan a vallásoktatás, újraszenteltük a díszteremmé degradált régi kápolnát, saját repertoárját énekelhette karmesterének (Köllõ Ferenc) vezetésével a leánykórus (Csíksomlyó, Máriaradna, Lenti, Pécs, Lendva, Kecskemét, Gyula). Emlékidézõ ballagásom egyben búcsúzás is. Végigjárom egymagam a folyosókat, benézek egy pillanatra a szívemhez oly közelálló biológiai szakterembe, a kápolna-díszterembe, tisztelgek - mint oly sokszor - márványtáblás elõdeim elõtt. Érzem, hogy a tanári szoba (röviden: tanári) felé a folyosók falain függõ tablókról tanítványaim tekintete kísér. Képzeletbeli sorfalat alkot- 6

7 nak a magányos ballagónak. Nem könnyezek, nem mosolygok, elégedetlen, bánkódó sem vagyok. Ez a dolgok rendje: a kapun, melyen szorongva beléptél, most hasonlóan, nem köznapi szívdobogással lépsz ki. Így, ilyen gondolatokkal érkezem a tanáriba de már nem ülök le. Végigsimítom kezemmel régi helyem elõtt az asztalt, még egyszer benézek egykori szekrényembe, bezárom ajtaját, s a kulcsot a megbeszélt helyre teszem, oda, arra a helyre, amelyben utódommal, új tulajdonosával megegyeztük. Úgy távozom, ahogy jöttem észrevétlenül, feltûnés nélkül. Itt hagyom közel négy évtized tenniakarását, küzdelmeit, családtagjaimat, akik munkatársaim voltak, most utódaimmá is lettek. Itt hagyom jókívánságaimat: VIVAT ACADEMIA! VIVANT PROFESSORES! És Istenhez küldött fohászomat, miszerint Szentfelsége számos évtizeden át segítse ezt a hajlékot a megmaradásban, szent és nemes küldetésének folyamatos teljesítésében. Borsodi László ny. érdemes tanár ELHUNYT TANÁRAINK Labancz Attila A tavalyi nyugdíjas találkozón még jelen volt, s utána több ízben kifejezte elégedettségét, hogy ha legalább egy napra is együtt lehetett volt tanártársaival, a tantestület jelenlegi tagjaival. Azóta immár emlék marad Labancz Attila is, azoknak az emlékezetében él tovább, akik ismerték, akiket tanított. A Háromszék megyei Maksán született tanító családban 1925-ben, de családja nemsokára Marosvásárhelyre költözött. Attila itt végezte tanulmányait, a középiskolát a híres Bolyai Farkas Gimnáziumban, amire mindig nagyon büszke volt ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen biológia tanári szakképesítést szerzett, de utólag átképezte magát arra tantárgyra, a kémiára, amely szívéhez mindig a legközelebb volt, nyugdíjazásáig ezt a tantárgyat tanította. Tanári pályáját a hajdani tanítóképzõben kezdte, és 1956-ban került iskolánkba, ahol nyugdíjazásáig tanított. Lelkiismeretes tanár volt, munkahelyén nagyon pontos. Tanártársai tisztelték, véleményét mindig figyelemre méltatták. Magánéletében sok megpróbáltatás érte, feleségét, majd kislányát korán elveszítette. A sors csapásait nagy méltósággal viselte novemberében hunyt el, a Szentlélek utcai temetõben helyeztük örök nyugalomra, a református egyház szertartása szerint. 7

8 Gál Judit Iskolánk egykori kémia szakos tanárnõje december 7-én hosszas szenvedés után hunyt el ban született Csíksomlyón, tanító családban. A csíkszeredai gimnázium volt tanítványa (1952-ben érettségizett) a kolozsvári Bolyai egyetemen szerzett tanári biológiakémia szakos tanári oklevelet, kezdetben Gyergyószentmiklóson tanított, ahonnan 1964-ben hazatérve a mai Márton Áron Gimnázium elõdjében, a volt csíkszeredai vegyes középiskolában nyert kémia tanári beosztást. Bár egész életében nagy megpróbáltatásokat kellett eltûrnie, munkáját nagy szorgalommal és türelemmel végezte, annak ellenére, hogy testi fogyatékossága nagyban akadályozta a nevelõ munka teljeskörû ellátásában. Diákjai tisztelték, kollégái körében rokonszenvnek örvendett. Földi maradványait a régi tantestület tagjainak és volt diákjainak jelenlétében december 10- én helyeztük örök nyugalomra a csíkpálfavi temetõben. Kozán Piroska Életének 93. évében hunyt el december 12- én. Szászrégenben született 1909-ben, gyergyói székely családban. Családja rokonságban volt a híres feltaláló Puskás Tivadarral. A kolozsvári egyetemen szerzett magyar-német szakos tanári minõsítést még a két világháború közötti idõszakban. Kezdetben a csíkszeredai tanítóképzõben tanított, majd 1951-ben került át a mi iskolánkba. Német nyelvet tanított itt nagy kitartással és türelemmel. Piri néni szorgalmas és lelkiismeretes tanárnõ volt, de abban az idõben kellett idegen nyelvet tanítania, amikor a hatalmasságok részérõl a világnyelveket idegenekként kezelték, s a diákság sem látta a nyelvtanulás fontosságát. Temetése december 14-én, a csíkszeredai Szentlélek utcai temetõben volt. Egykori kollégái és tanítványai kísérték el utolsó útjára. Gál Irén április 4-én, életének 87. évében türelemmel viselt betegség után elhunyt Irénke néni, iskolánk volt titkárnõje. Április 7-én helyeztük örök nyugalomra a csíktaplocai családi háztól a helyi temetõbe. Irénke néni azon titkárnõk közé tartozott, aki tudta, hogy munkája igen fontos láncszem az iskolai élet jó mûködésében, ezért feladatát pontosan, türelmesen végezte. A diákok bizalommal fordultak hozzá, Irénke néni pedig ügyes-bajos dolgaikat mindig nagy körültekintéssel intézte, a tantestület tagjaival is igen jó kapcsolatot sikerült kiépítenie. 8

9 Halottaink szaporodnak. Négy olyan kollégáról kellett itt megemlékeznem, akik az elmúlt iskolai évben hagytak itt örökre. Nekünk már csak az emlékezés és a tiszteletadás a feladatunk. Isten nyugtassa őket! Requiescant in pace! EGY BARÁTSÁG ELSŐ TÍZ ÉVE Miklós József A testvériskola hivatalos neve: Hunfalvy János Külkereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskola, Budapest, Ponty utca 3 szám Névadója: Hunfalvy János / / földrajztudós, egyetemi tanár. Részt vett a szabadságharcban, utána börtönbüntetést szenvedett től az újonnan létesített földrajzi tanszék első tanára ben a Magyar Földrajzi Társaság egyik alapítója és haláláig elnöke. Az évkönyvszerkesztõk örök dilemmája: nincs mivel megtölteni a már hagyományossá vált oldalt. Aztán egy-két nappal a végsõ, legeslegutolsó határidõ elõtt mindenki benyújtja a régóta ígért-kért anyagot, sokkal nagyobb terjedelemben, mint azt az évkönyv elbírná. És az utolsó pillanatok kapkodásában nem csoda, ha egy-egy fontos anyag kimarad. Mindezt azért írtam le, mert csakis ilyen kapkodás, idõhiány magyarázhatja, hogy az utóbbi tíz év évkönyveinek nem mindenikébe került beszámoló a Hunfalvy János-Márton Áron kapcsolatról. Pedig alighanem az elmúlt évtizednek leggazdagítóbb és legélõbb kapcsolata ez. Hogyan is kezdõdött? A 90-es évek elején több magyarországi iskola kereste a csíkszeredai gimnáziummal való kapcsolatteremtés lehetõségét. A társkeresésben nyilván szerepet játszottak a személyes kapcsolatok. A Hunfalvy esetében az a tény, hogy a budapesti iskola köztiszteletben álló tanára, Veres Péter a Márton Áron gimnázium hûséges véndiákja. A barátság útján az elsõ lépés alighanem az Õ érdeme. A vezetõség elsõ látogatása után született meg az ötlet, az igény: a kapcsolatba életet lehelni, diák-diák kapcsolattá varázsolni azt. A hunfalvys megkeresés után a Márton Áron Gimnázium akkori vezetõsége két kilencedikes osztályfõnököt, Kovács Katalint /IX. F/ és Kristó Borókát /IX. E/ kérte fel a kapcsolatteremtésre. A testvér-iskolában Kovács Tiborné, magyar-történelem szakos kolleganõ vállalta, hogy irodalmi színpados tanítványaival elindítja a barátkozást. Hosszas levélváltás és szervezés után 1993 áprilisában került sor a személyes találkozásra. Éhesen, fáradtan megérkezett egy busznyi csíkszeredai diák, és az õket váró szendvicsek, üdítõk, narancs elfogyasztása közben máris, elsõ látásra kapcsolatok kötõdtek. A hihetetlenül gazdag hét nap alatt a továbbgondolásra is lehetõség nyílt. A vendéglátók és vendégek abban egyetértettek, hogy a kapcsolat életben tartá- 9

10 sához szükség van a viszonylag gyakori találkozásra. Így a hunfalvysok 1993 szeptemberében viszonozták a látogatást. És sok pesti diák számára ekkor nyertek értelmet olyan földrajzi nevek, mint Kalotaszeg, Szent Anna-tó, Büdös-barlang, Gyilkos tó és Békás-szoros vagy éppen Székelyföld. Sikerült megfertõzni õket, mint ahogy õk is megfertõztek minket. Ezért folytatódott ez a kapcsolat. Minden tanévben sor került két találkozásra, Budapesten illetve Csíkszeredában. A hunfalvysok mindig zavarbaejtõen felpakolva érkeztek: tankönyveket, szöveggyûjteményeket, cd-ket, videofilmeket, az iskolai könyvtárat gazdagító könyveket /Matura-sorozat/ gyûjtöttek össze és hoztak el nekünk, mindig hangsúlyozva ezzel azt, hogy nemcsak két busznyi diák kapcsolatában, hanem két magyar tanintézet hosszútávú kapcsolatában gondolkodnak. A kapcsolat tíz éve él. És bár csak 1-2 osztály, diák kapcsolódhatott be közvetlenül, mások is akár semmit sem tudva errõl a barátságról élvezhették ennek gyümölcsét. A vetélkedõkre készülõ csíkszeredai csoportok kikölcsönözhették a testvériskola könyvtárából a szükséges bibliográfiát. Sok csíkszeredai család kárpótlási ügyének intézésében a kapcsolat révén megismert család segített. Családi-emberi kapcsolatok születtek, amik ma is tartanak. Egy középiskola életében négy évenként mindig változás következik. Kiballag egy generáció, és új évfolyam veszi át a helyét. Éppen ezért a szervezés egyik alapelve az volt, hogy ne legyen ez a kapcsolat kirekesztõ: minden alkalommal jelentek meg új arcok, a diákok, de a kísérõ tanárok között is. Aztán sor került az elsõ felnõtt-találkozásra is. Egyszer iskolánk tanárai látogattak el a Hunfalvyba, egyszer pedig az ottani tantestület tagjait láttuk vendégül. Így sikerült megvalósítani az elsõ találkozások alkalmával megfogalmazott szándékot: legyen ez a kapcsolat valóban nyitott, minél több diák és tanár élvezhesse ennek szellemi-lelki hatását. Mint minden jól mûködõ programnak, az évek során ennek a barátságnak is kialakultak bizonyos ismétlõdõ mozzanatai. Így a pesti barátok legszívesebben a pünkösdi búcsú táján jönnek, mi viszont olyankor megyünk, amikor színházi elõadást is megnézhetünk és bepillanthatunk az iskola mindennapjaiba is. A legélõbb és leggazdagítóbb kapcsolatnak minõsítettem ezt a barátságot. Nemcsak nyitottsága miatt. Nemcsak azért, mert mindkét fél a magyar kultúrának egy olyan szegmensével ismerkedett meg, amelyet a rokoni látogatások során talán nem tapasztalnak meg. Úgy érzem, a siker és a hosszú élet egyik kulcsa az volt, hogy a diákok mindig családoknál laktak. Így egyszerre ismerkedtek az itteni-ottani családok mindennapjaival és az ünnepekkel /kirándulás, színházi est, iskolai rendezvények/. A másik kulcs: KZS, a Hunfalvy lelkes tanára, aki akár vendéglátásra, akár vendégeskedésre készülnek szervez, tervez, könyveket gyûjtet, levelezik, és közben jó érzékkel fiatalabb kollegáit is bekapcsolja az ismerkedésbe. 10

11 Köszönet illeti a két iskola vezetõit, akik mindig támogatták ezt a kapcsolatot, és anyagi lehetõségeik függvényében segítették is azt. Mire való egy ilyen távoli kapcsolat? Azon túl, hogy a hosszú utazás összerázza képletesen is a résztvevõket, lehetõséget nyújt arra, hogy egy hozzánk lelkileg, szellemileg közelálló, és mégis távoli valóságot megismerjünk. A kapcsolatteremtõ elsõ generáció egyik tagja így fogalmazta meg a legfontosabb tanulságot: Most már tudom, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, és nem vágyom arra az életformára. Ha innen nézzük, nagyon mély, az ember sorsát, sorsalakítását meghatározó tanulság ez. A tíz éves kapcsolat egyik elsõ résztvevõjeként azt kívánom, hogy egy évtized múlva is legyen mire emlékezni a Hunfalvy János Márton Áron kapcsolat révén. Kristó Boróka MINDENNAPI TÖRTÉNELMÜNK Részlet iskolánk egykori történelemtanárának azonos című kiadásra előkészített kötetéből Ilyenkor, tavaszi barangolásaim idején nagyapámhoz fûzõdõ emlékek kísértenek. Nagyapám a századfordulón, az 1900-as évek elején erdõ- és vadõri szolgálatot teljesített a Csíki-havasokban, Gyimesen. Ma azt mondanánk, hogy miljő, vagyis környezetvédõ volt. De õ nem egyszerû állami alkalmazott volt, hanem igaz, hogy ez ma már a divatból kiment hivatásos természetvédõ. Rendkívüli módon szerette a természetet, a hegyeket, völgyeket, erdõségeket, a téli hóviharokat, a nyári égiháborúkat, a gyorsfolyású csobogó patakokat pirospettyes pisztrángjaival, a virágos havasi kaszálókat, a korareggeli harmatos, illatos tisztásokat, az izgalmas látványt nyújtó vadakat, amelyeknek téli etetésérõl is maga gondoskodott. Májusban már elérkezettnek látta az idõt, hogy éjszakára, pihenésre a családi ház meleg szobájából kiköltözzön a friss, tavaszi illatokkal tele szénatartó padlásra. Ilyenkor engem is magával vitt, és májustól szeptemberig, a hóharmat lehullásáig éjszakánként itt tanyáztunk. Esténként itt hallgattam a természet titkairól szóló csodálatos elbeszéléseit és sûrû kérdezõsködéseimre adott feleleteit. Aztán, amikor már elálmosodtunk, felült illatos szénába vetett ágyunkba és félhangosan, hosszasan imádkozni kezdett. Az imádkozás pedig állott a Hiszekegybõl, Miatyánkból és Üdvözlégybõl. Ez az imádkozás nekem mindig nagyon hosszadalmasnak tûnt, és türelmetlenül kérdeztem, miért imádkozik olyan sokat? A felelet pedig mindig ugyanaz volt: arra kérem az Istent, hogy többé sose legyen háború, az Isten mentsen meg téged a háború borzalmaitól! Májusban már a Keleti-Kárpátokról is elmegy a hó. Ettõl kezdve nagyapám elmaradhatatlan kísérõje lettem a legelõ tisztításoknál, kertek javítá- 11

12 sánál, határok felülvizsgálásánál, tavaszi munkálatoknál, vetésnél, krumpli ültetésnél. Munka közben meg-megpihent, maga mellé ültetett és tõmondatos bölcsességeket mondott, olyanokat, amelyeket az iskolában nem tanítottak: - figyeld meg az ébredõ természetet: füveket, virágokat, fákat, bogarakat, állatokat, tavaszi szeleket és vizeket. Ezek éppen úgy élnek, mozognak, mint mi. Ugyanolyan anyagból vannak, mint mi. Ezért te sose bántsd õket, hanem védjed, vigyázz rájuk. - ha a tavasz eljön, reggel korán nyitsd ki az ablakodat, és hallgasd meg a fenyõrigó énekét. Aztán kint az udvaron vetkezz le, és friss vízben derékig mosakodj meg, engedd, hogy a friss levegõ járja át a bõrödet. Edzett leszel, és sose fogsz meghûlni. - kaszáláskor gyûjtsél télire virágokat: egy-egy csokor orbáncfüvet, ezerjófüvet, zsályát, cickafarkat, katángot, kakukkfüvet. Télen fõzzél belõlük teát, és egy-egy csészével igyál meg belõle. - amikor a száraz szénát rakják el a csûrbe, és a szénapadlásra kihull a muhar, szedj össze belõle egy zsákocskával és tegyél belõle a fürdõvizedbe. Bõröd illatos lesz, és a hideget, a reumát kiszedi a csontjaidból. - téli csendben, amikor már vastag hótakaró fedi a határt, és a fák ágai roskadoznak a hótól, menj ki az erdõ tövébe, húzódj meg egy fa alá, nézzed a pilinkézõ havazást, hallgasd a csendet, hunyd be a szemedet és beszélgessél Istennel: mondj el csendesen egy Miatyánkot. Lelked megnyugszik és megtelsz erõvel. Ilyenekre és ehhez hasonló dolgokra oktatgatott, amelyeket megőriztem magamnak. És ha akkor nem is értettem mindeniket, később nagy hasznomra váltak. Szenvedélyes természetszeretetét örököltem én is, amelynek hasznát vettem életem jajkeserves, nehéz terhekkel nyomasztott szakaszaiban. Ilyenkor mindig a hatalmas természethez fordultam segítségért, megnyugvásért, és ez a csodálatos természet nem is volt soha hûtlen hozzám, mindig bõkezûen osztogatta újabb és újabb, erõt adó áldásait szeptemberében Csík megyébe is megérkeztek a magyar honvédek, akiket a lakósság kimondhatatlan lelkesedéssel fogadott, virágokkal, díszkapukkal és a díszkapukon eme felírással: Erdély visszatért! Csík közönsége kocsival, lóháton vagy éppenséggel katonai jármûvekre kapaszkodva az ezeréves határig kísérte a honvédeket. Ekkor kerültek elõ a huszonkét év alatt féltve rejtegetett nemzeti színû zászlócskák, lobogók és egyéb tiltott dolgok. Engem leginkább az lepett meg, hogy azon a napon, amikor a honvédek bevonultak, nagyapám ünneplõbe öltözött, és az ünneplõ, háziszõttesbõl készült ruhája, melle tele volt szebbnél-szebben csillogó-villogó, arany és ezüst színekben játszó kitüntetésekkel, érmekkel: nagyezüst, kisezüst, bronz vitézségi érmek, Károly-csapatkereszt, frontharcos emlékérem, osztrák és bolgár emlékérem, elsõ világháborús emlékérem -, amelyekrõl eddig soha egy szó 12

13 sem esett azokon az emlékezetes nyári estéken, amikor a ritka madaraknak fészket csináló természetvédõ ember unokáját a természet tiszteletére oktatgatta. Ettõl kezdve a nyári, kintvaló éjszakai hálások kiapadhatatlan beszédtémái ezek a kitüntetések lettek. Miért, mikor, hol kapta ezt meg azt a kitüntetést? Miért vérfoltos a kitüntetés szalagja? Kivel, hol és hogyan harcolt? Puskával lõttek az ellenségre vagy szuronyrohamra mentek? És egyáltalán, az õzek, mókusok, szarvasok, fakopácsok védelmezõje hogyan és miért ölhetett embert? Akkor tudtam meg, hogy amikor 1914-ben a háború kitört, az akkor huszonnyolc éves nagyapámat, a 82-es székely gyalogezred szakaszvezetõjét a galíciai frontra vezényelték. Fiatal, gyönyörû szép, szõke, kékszemû feleségét egyetlen kisfiával otthon kellett hagynia és a frontra indulnia. A galíciai harctéren fejlövést kapott. A golyó fejen találta, elõl, a szemfogát kiütötte és a nyúltagyától három milliméterre távozott. Átszakította a karjához vezetõ inakat, karja megbénult, jobb karja mozgásképtelenné vált, és mint 75 %-os hadirokkantat szerelték le. Ha keresztet akart vetni, a bal kezével kellett a jobb karját felemelnie. A kitüntetések szalagjain lévõ pecsétek pedig saját vérétõl keletkeztek, attól a vértõl, amely a hazáért omlott ki. Hosszú estéken át mesélte nekem ezeket a dolgokat, és aztán, mint mindig, imába fogott, hogy ne legyen többé háború. Bár 75 %-os hadirokkant volt, 1918 és 1940 között és 1944 után a román államtól egy vörös petákot sem kapott, hiába érvelt, hogy ig az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia között nem volt hadiállapot, és õ 1916 elõtt, az orosz fronton sebesült meg, nem harcolt a románok ellen. /Anyai nagyapám Doberdónál lelte halálát./ A Visszatérés emlékének megörökítésére a község Országzászlót vett, hogy azt a templom elõtti dombon épített talapzaton elhelyezett zászlótartóra nagy ünnepek alkalmakor felhúzhassák. A zászlóavatás ceremóniájakor a még élõ, fronton meg nem halt elsõ világháborús veteránokat összegyûjtötték, katonásan felsorakoztatták, és a felszentelt Országzászló elõtt felvonultatták. Nagyapám a legelsõ sorban menetelt, mint tartalékos szakaszvezetõ. Énekelték: Ellőtték a jobb karomat, folyik a piros vérem, Nincsen nékem szép szeretőm, ki bekösse nékem. Gyere kisangyalom, kösd be sebeimet, Gyógyísd meg a bánatos szívemet. Mi, nagyanyámmal, az összegyûlt tömegbõl néztük a felvonuló egykori frontharcosokat. És akkor láttam, hogy szép, szõke nagyanyám szemébõl két hatalmas könnycsepp kibuggyant. Mert szerelmetes férjének valóban ellõtték a jobb karját, és õ nem tudta kérését teljesíteni, sebeit bekötözni, csak a székesfehérvári katonakórházban látogathatta meg. Egy májusi napon, amikor már a csíkszeredai Római Katolikus Fõgimnázium diákja voltam, a tanítás ideje alatt szokatlanul ritka dolog történt: az osztályból kihívattak. A szokatlanságot az okozta, hogy az iskolai fegyelem 13

14 szigorúan tiltotta, hogy bárkit is, tanulót vagy tanárt a tanítási óra idején a tanterembõl kihívassanak. De engem most kihívattak, és közölték velem, hogy az Ipartestület Székházába kell mennem, ahol egy bensõséges ünnepségen kell résztvennem. Nagy meglepetésemre tanáraim közül is többen ott voltak: Albert Vilmos, Antal Áron, Borcsa Gergely, Borszéki /Buszek/ Gyula. Tanáraimmal együtt vették fel nagyapámat is a Vitézi Rendbe. Vitézzé avatták, és feljogosították a vitézi cím használatára. Anyagilag is jutalmazni akarták az elsõ világháborúban tanúsított hõsiességéért és azért, hogy jobb karját feláldozta a hazának. Bácskában vitézi telket, öt hold szántót és családi lakóházat ajánlottak fel neki, ingyen, ha családjával hajlandó lenne oda áttelepedni. Nagyapám nem fogadta el a kitüntetés-számba menõ nemes ajánlatot, nem tudván a Csíki-havasok rejtelmes, vadregényes tájaitól megválni, és a bácskai fehér búzakenyér helyett továbbra is a szülõföld barna, csíki rozskenyerét választotta. Új háború tört ki, az oroszok elérték az ezeréves határt. Egyik nagybátyám, mint székely határõr katona, 1944 szeptemberében a Szellõ-tetõn, az oroszokkal vívott közelharcban veszítette életét. Telt-múlt az idõ, elkerültem a szülõi háztól, és már csak a szûkre szabott vakációk idején látogathattam haza. Amikor hazaérkeztem, és szüleimet köszöntöttem, azonnal utána érdeklõdtem, hozzá szaladtam, õt akartam látni. Tanulmányaim elvégzése után találkozásaink méginkább megritkultak, majd szülõföldemtõl is egészen messzi sodort a sors. Az idõ felette is eljárt, és a lövészbojtos vitéz harcos, egykori szakaszvezetõ már idõs, megrokkant emberré vált. Ott üldögélt egymagában, szótlanul, csendben szobája egyik ablakánál. Az ablak virágos hegyoldalra nyílott. A vadvirágos hegyoldal tetején komor, sötétzöld fenyõk nyújtották fejüket a kék égen játszadozó hófehér felhõgomolyagok felé. - Hogy van nagyapó? kérdeztem. - Már gyengén, fiam szólalt meg fátyolos hangján. Amikor megsebesültem, és fejlövéssel a székesfehérvári kórházba szállítottak, az orvosok azt mondták, hogy a szervezetem olyan erõs, mint a vas. De amikor megöregszem, a fejlövés miatt nagyon erõs fejfájásaim és szédüléseim lesznek. Egyensúlyzavarok miatt el is eshetem. Ezek a jóslatok most be is következtek. Kínoz a fejfájás, és pálcával is alig tudok egyet-kettõt lépegetni volt, amikor el is estem Elõtte egy régi, megsárgult, nagybetûs imakönyv feküdt, mellette egy papír és egy ceruzacsonk. - Látod, imádkozom érted. Minden nap elmondok érted tíz Miatyánkot. Minden Miatyánk után húzok erre a papírra egy vonást, hogy tudjam, megvan-e mind a tíz. Imádkozom, hogy ne legyen háború. Könnyes lett a szemem. Megcsókoltam a homlokát. Nemsokára, egy télvégi napon, március 4-én kivittük a temetõbe. Óriási nagy hó és hideg volt Gyimesen, a hó csikorgott a halottat kísérõk lába alatt. 14

15 Az erõs napfényben milliárd kristálycsillag díszítette a fehér hólepelt. Megrendülve, sokáig állottam a sírja mellett. Már senki sem volt körülöttem. Nem akartam távozni. Nagybátyám vezetett el a sírtól, ültetett fel szánjára és vitt haza. Erre a napra emlékezve még ma is elérzékenyülök, és arra gondolok, talán sose leszek képes, hogy valamelyik nap tíz miatyánkos vonalt húzzak az elõttem fekvõ papírlapocskára. Nagyapám nagyon szép helyen nyugszik. Elõtte a Báthori Endre bíboros és erdélyi fejedelem meggyilkolásáról elhíresült Naskalat hegyének Erõsnek nevezett oldala és az Antalok-pataka fekszik, tõle jobbra a gyönyörû, vadvirágos havasi kaszálókkal borított Sie és Orogyik hegye. Balkeze felõl Sötétpatakot, Kotvász-tetõt és a Nyírest láthatja. Feje felett, keleten pedig Hegyeshavas 1514 méter magas fenyõvel borított csúcsa õrködik örök álma felett. Antal Imre KOSSUTH SZÉKELYPOLITIKÁJA AZ ES FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC IDEJÉN A Székelyföld és a székelyek es szerepvállalásáról a magyar történetírásban sok mû született, ez viszont nem jelenti azt, hogy nincsenek vitatott vagy kevésbé feltárt események. Egyike a nem teljesen tisztázott kérdéseknek Kossuth Lajos és a székelység kapcsolatai a forradalom és a szabadságharc idején. A forradalom kitörésekor elfogadott program Mit kíván a magyar nemzet, majd a késõbbi kolozsvári program tételei nem tértek ki részletesen a székelyföldi megoldatlan kérdések tisztázására. Nagyon nehéz volt a Székelyföld, vagy akár a szász vidék gondjaira, problémáira mindenki - vagy akár a többség által - elfogadható megoldásokat találni, így nem sikerült ezeknek a vidékeknek és népeinek gondjait az általános, törvényes kérdések közé beilleszteni. Ennek oka a gondok sokkal összetettebb formában való jelentkezése. A székely társadalom szerkezete nagyon bonyolult volt, egyrészt továbbéltek a régi rendi jegyek (primorok, lófõk, közkatonák), ugyanakkor a XVI. századtól jelentkezõ feudalizálódással grófok, bárók és jobbágyok is megjelentek. Külön problémát jelentett a madéfalvi veszedelem után Csík- és Háromszéken a székely határõrség kérdése, amelynek számukra kedvezõ megoldását szerették volna a székelyek. Ugyanakkor a jobbágyfelszabadítás mindvégig egyike maradt a megoldatlan kérdéseknek. Nagyon zavaros volt a mindenkori hatalom kérdése is, a székelyeknek hármas vezetésre kellett figyelni: a nagyszebeni osztrák katonai fõparancsnokságra (General Commando), a kolozsvári Guberniumra és a magyar kormányra. Ezek a több oldalról érkezõ kényszerek, igények, felkérések és elvárások óriási zûrzavart okoztak, a székelyek bizonytalanok, döntés- 15

16 képtelenek voltak, fõként a forradalom idejében. A székelység gyûléseinek, követeinek fellépése sem volt egységes, voltak akik a múltba tekintettek, tehát a régi rendi társadalmat és a régi szabadságjogokat szerették volna teljesen visszaállítani, a jövõbe tekintõk pedig jobbágyfelszabadítást, nemesi kiváltságok eltörlését illetve a polgári szabadságjogok törvényesítését szerették volna. A sokféle kérés, probléma megoldását várták az erdélyi országgyûléstõl és a magyar kormánytól. A magyar politikai elit általában egy kissé mitikus, idilli képet alakított ki a székelységrõl. Kossuth és társai szemében a székelység egy egységes, szabad, fejlett nemzettudattal rendelkezõ homogén társadalmat jelentett. A magyar kormányt és elsõ sorban Kossuth Lajost, mint az Országos Honvédelmi Bizottság elnökét, leginkább a székelyek katonai ereje érdekelte, tehát a székelyeket fel kell használni a forradalom vívmányainak megvédésére. Ezért írta 48-ban: Igen, a székelyek karja és melle az Oriens felõl Magyarországra nézve erõs oltalom. Kossuth és hívei az országgyûléstõl várták a problémák törvényes megoldását. A Kolozsváron 1848 május 29-tõl június 18-ig ülésezõ utolsó rendi országgyûlés, habár rengeteg kulcsfontosságú ügyben döntött - unió, jobbágyfelszabadítás, közös teherviselés, stb, képtelen volt a Székelyföld sajátosságait jogi úton rendezni. A székely jobbágyoknak csak 10%-át érintették az itt hozott törvények, és a határõrség eltörlése sem történt meg. A sajátos problémáinak nyitva hagyása két pártra osztotta a székelyeket: Kossuth hívei, a radikálisok Berzenczey László kormánybiztos köré tömörültek, a mérsékeltek pedig B. Vay Miklóst, Batthányi emberét támogatták. A radikálisok Kossuth iránti bizalmát ecseteli egy korabeli háromszéki pap levele is: Ön iránt a nép a legnagyobb tûzzel és hévvel ragaszkodva a márciusi napok óta többször hallottam, hogy a nép nevében megmondta nem félünk mü, míg az Isten Kossuthot, az új magyar királyt élteti. A mérsékeltek Berzenczey és Kossuth diktatúrájától tartottak, és a társadalmi és nemzetiségi konfliktusokat - mind a Habsburgokkal, mind a nemzetiségekkel - békés úton szerették volna megoldani. Szeptembertõl - a forradalom ellenfeleinek az addigi vívmányok elleni fellépése miatt - a székelység egyértelmûen radikalizálódik: a Kossuth-párt híveit szaporítja. Ahogy Jakab Elek kortárs szemmel látta: A magyarság megtámadása mély és õszinte szolidaritás érzését váltotta ki a székelységbõl. Az agyagfalvi Székely Nemzetgyûlésrõl Kossuth valószínûleg csak kezdete után értesült, pedig Berzenczey László õt szerette volna elnökként ott látni. A székelység megszüntette a feudális rendeket, elismerte a jobbágyfelszabadításról szóló törvényt, és kimondta leszakadását a General Commandotól. Valószínû, hogy Berzenczey László intézkedései megegyeztek Kossuth székely politikájával. Ezt a feltevést látszik igazolni az a tény, októberben Kossuth is hasonló határozatot hoz: átalakítani a határõrséget és felfegyverezni azt. 16

17 CSATKA, A BÚCSÚHELY Orbán Zsolt A Bakonyalja egyik szelíd domboktól közrezárt völgyében lapul meg a Komárom-Esztergom megyéhez tartozó Csatka nevû falu. Bizonyára az olvasónak nem mond sokat e kis magyar falu neve, úgy ahogy nekem sem jelentett sokat, mindaddig, amíg el nem jutottam oda. Vendéglátóm, Mrázik Tibor, a kisbéri Táncsics Mihály Gimnázium angolszakos tanára jóvoltából aztán egy olyan települést ismertem meg, amely nagyobb népszerûségnek is örvendhetne. Csatka a maga 200 körüli lakosával ma egy lehangoló képet nyújtó, kihalófélben lévõ falu. A fõutcán végigsétálva egyre-másra lakatlan, omladozó házakra bukkan az ember. Iskola nincs, óvoda sincs, a néhány iskolaköteles gyermek a szomszédos Ácsteszérre jár át. A falunak papja sincs, az ácsteszéri lelkész szolgál be, aki még két másik települést is ellát. Minden negyedik vasárnap a falu mise nélkül marad, mert a tisztelendõnek egy nap csak három misét szabad tartania. Komor, mondhatni sivár falukép fogadja az idelátogatót, mintha emberek nem is laknának benne. Pedig utcái aszfaltozottak, a lakott házak nagyon takarosak, sok a virág, s éppen virágba borult gyümölcsfa. A magyarországi választások kapcsán elhangzó szólamok csengenek vissza a fülembe: minden erõvel a vidékfejlesztésen kell munkálkodni, mert a magyar falu nagy bajban van hangzott el jobbról is, balról is. Ennek igazáról én magam is meggyõzõdtem. Még az sem jelenthetett vigaszt, hogy Csatkán is megjelent az idegen elem. A fõutca egyik házát német állampolgár vásárolta meg és csinosította ki, a falutól nem messze lévõ Koromla pusztát egy holland hölgy, Csatárpusztát pedig egy svájci úriember vásárolta meg. A két utóbbi ugyan magyar származású, tehát tulajdonképpen hazaköltöztek, de a falunak nem sok haszna van ebbõl. Vérebekkel vették körbe magukat és a svájci, a hajdani csatári puszta temetõjét is magánterületként kezelik, még Halottak napján sem engedik be a hozzátartozókat. Sorompóval zárta el az odavezetõ utat, házukat pedig dühös kutyákkal õriztetik. Pedig valamikor szebb napokat is megélt Csatka. Mondják, hogy a középkorban mezõváros volt. Ennek bizonysága egy nagyméretû gótikus templom, amely a pálosoké volt. Ez a magyar alapítású rend kolostort is építtetett, de ennek ma már semmilyen nyoma nem látható. Ha nem számítjuk azt, hogy idõnként csatornaásás vagy más földmunkák közben faragott kövek kerülnek elõ a földbõl. Ilyeneket látni a volt iskolaépület sarkánál és a templom bejáratánál. A mezõvárosi virágzásnak a török hódoltság vetett véget, s az elpusztult falu kábulatából mindmáig nem tudott magához térni. Pedig hol vannak már a törökök? De hol vannak a magyarok? Amikor vendéglátóim megtudják, hogy Csíkszeredából jöttem, a Csík nevet azonnal Csíksomlyóval társítják. Meg is kérdezik, hogy messze van-e az én városomtól a híres-neves búcsújáróhely. A megfelelõ felvilágosítás után 17

18 máris tolulnak elõ a helyi sajátosságok. Miközben én a csíksomlyói búcsú nagyságát, egyedi volú nagyságát, egyedi voli, házigazdám a csatkai Szentkútról kezd beszélni, nyomatékosítva, hogy nem is akármilyen zarándokhely ez, az egész Dunántúlon közismert, vonzereje pedig még messzibbre kisugárzik. Közlik, hogy remetéje is van a csatkai máriás helynek, aki hajlott kora miatt jelenleg már nem lakik fent a szent helyen, leköltözött a falu üresen maradt plébániájába. József testvért hamarosan alkalmam adódik személyesen is megismerni, mert a templomszolgai teendõket is õ látja el, és éppen amikor a templomba betoppanok, az oltárokon elhelyezett virágokat frissítette fel és port törült. Bõbeszédû ember ez a József testvér, néhány kérdés és válasz után bizalmába fogad. Fájós lábára hivatkozik, elnehezült mozgásképességére, rámutatva, hogy emiatt mostanában már nem tudja elvégezni azokat a teendõket, amelyek ráhárulnának. A Szentkútnál sem maradhatott tovább, mert a remetelakhoz vezetõ magas lépcsõsort már képtelen volt naponta többször megmászni S azonkívül félt a betörõktõl is. Fáj is a szíve az otthagyott kincsekért, szüntelenül aggódik a szenthely biztonsága miatt, félti az útonállóktól, a tudatlan rongálóktól. Arra még szívesen vállalkozik, hogy felkalauzoljon a Mária zarándokhelyre. Csatka fölött, egy enyhe hajlású hegy (nálunk domb lenne) tetején, egy katlan féleségben húzódik meg ez a ritka szépségû kegyhely. A hagyomány szerint egy bizonyos ácsi születésû Csöbönyei Józsefnek, aki a friss vizû forrás melletti barlangban ütötte fel tanyáját, 1862-ben megjelent Gábriel arkangyal, és hírül adta, hogy másnap megjelenik a Boldogságos Szûz és megmutatja a kút mellett felépítendõ kápolna helyét. Erre a hírre a falu apraja-nagyja a kijelelölt napon felment a hegyre és ott várta a jelenést. Mialatt a tömeg szenténekek és imák közben figyelte a fejleményeket, az ácsi zarándok, feltartott kezekkel, elindult a kút mellõl és onnan nem messzire földre borulva feltekintett az égre. Három alak jelent meg elõtte, a középsõ fején sárgás korona volt. Egy határozott pontra mutatott, ahonnan vékony füst kezdett az ég felé felszállni, jelezve, hogy itt van a leendõ kápolna helye. A falu plébánosa még abban az évben kérte az egyházi fõhatóságtól, hogy engedélyezze a kápolna építését, és kérése hamarosan eredményre vezetett. Az új szentház már 1864-ben készen volt, szeptember 8-án a Szeplõtelen Fogantatás tiszteletére fel is szentelték. Ma ezt a kápolnát lehet látni a Szentkút fölötti magaslaton, átépítve és több oldalkápolnával megtoldva. A kápolnába lépve, szemben találjuk az oltárt: alsó része kõ, felsõ része fa. Tabernákulumán két angyalszobor között csontszínû feszület áll. Az oltár mögött, falhoz támasztva magas, faragott keret látható, csúcsán az Atyaisten szobrával. A keret felsõ részében áll a Boldogságos Szûzanyának egyszerû kegyszobra két angyal között. A fején korona van és az év meghatározott napjain változatos ruhákba öltöztetik. Az oltár feletti boltozaton a festmény a szentkútnál történt csodás gyógyulásokat ábrázolja. József testvér ezután elvezet ahhoz a szekrényhez, amelyben a Szûzanya 18

19 ruháit tárolják. Kiemeli a legritkább anyagokból készülteket, majd egy olyan csillogót mutat meg, amelyrõl az egyik ide látogató kislány csodálkozva és kissé méltatlankodva állapította meg, hogy Mária ebbe a ruhába öltöztetve olyan, mint egy diszkókirálynõ. Közben azt is megtudom, hogy a Szûzanya szobrának öltöztetésére külön asszonycsoport alakult, az õ feladatuk eldönteni, melyik ruhát veszik elõ egy-egy alkalomra. A ruhásszekrény már túl szûknek bizonyul, a ruhákat nagyon össze kellett szorítani és így is alig férnek. Pedig várható, hogy bõkezû adakozók újabb és újabb ruhákkal jönnek majd ide a búcsús rendezvények alkalmával. S akkor mi lesz? kérdezem József testvért. A Szûzanya majd megmondja a megoldást nyugtázza a volt remete, s körbehordozza tekintetét, azt sugalmazva, hogy ebben a kis térségben nincs hely egy újabb szekrény elhelyezésére. A legnagyobb helyet egy másik szekrény foglalja el, abban raktározzák a gyertyák hatalmas gyûjteményét. Csatkára jönni annyit jelent, hogy elhozni a bûnbánat gyertyáját, hallom a testvértõl, s közben szemlélem a hatalmas gyertyahegyet, amelyhez hasonlót életemben még nem láttam. Van ott egy huszonöt kilós példány is, Spanyolországból hozta egy környékbeli faluban élõ cigány férfi, aki ezzel az adománynyal fejezte ki háláját a Szûzanyának, miután fohászai eredményeként huszonötéves súlyos betegségben szenvedõ fia, akinek meggyógyításáról már a tatabányai és a pesti orvosok is lemondtak, csodásan meggyógyult. Csatkát a cigányok is a maguk zarándokhelyének tekintik. Van itt külön cigánymise, de cigánybúcsú is. Bár számuk a környéken nem túlságosan magas, de az egész Dunántúlról összesereglenek. Rendkívül színes forgatag jelenik itt meg, hiszen mindenki a legdíszesebb ruháját veszi fel erre az alkalomra, fõleg az asszonyok gyülekezete rí ki a tömegbõl. Nem hangoskodnak, nem garázdálkodnak, nem lopnak, nagyon ájtatosan, civilizáltan viselkednek. Ide nem azért jönnek, hogy elvigyenek valamit, hanem azért, hogy hozzanak. Sok-sok pénzt, gyertyákat, ruhákat a Szûzanyának. Amikor budapesti ismerõsömnek késõbb elmeséltem, hogy meglátogattam a csatkai zarándokhelyet, legyintve nyugtázta, hogy az a cigányok búcsújáró helye, s ezért szóra sem érdemes. Számomra éppen emiatt vált rendkívül vonzónak ez a hely. Az viszont nem igaz, hogy Csatka csak a cigányoké, a magyarok tömege is látogatja, évente többször ez a kihalófélben lévõ falu megélénkül, központtá válik. József testvér elkalauzol a szent térség többi látványosságához is. Megmutatja a szabadtéri oltárt, amely fölé az egyik székely testvérfalu székely díszítésû baldachint emelt. A padsorokhoz szépen kiképzett kõlépcsõsor vezet. Lenn a térség alján van a szentkút, s annak medencéje, amelybõl egy kis csatornán keresztül állandóan csordogál a víz. A baloldali dombon, bükkfák közé ékelõdve áll a remetelak, elõterében a remetekereszttel. Az odavezetõ lépcsõ mellett látható a kis lourdesi barlang, benne a hívek adományából vásárolt Szûzanya szobrával. Egy Laták Nándor nevû remete alkotása az egész, élete 19

20 fõ céljának tekintette ennek a barlangnak a megépítését. A kápolna mögötti domboldalban még megnézzük Csöbönyei József elsõ remete barlangját. Itt állnak a késõbbi remeték emlékkeresztjei. Mielõtt távoznék, József testvér bevezet a kegytárgyboltba, ahol emléktárgyak sokaságát tárolja, prospektusokkal, szentképekkel és mûanyag Szûzanya-szobrokkal. Kiválaszt a gyertyák közül egyet, amelyre a csatkai Madonna képe van ráragasztva, s felemelt újjal figyelmeztet rá, hogy ezt vigyem el Csíksomlyóra, s adjam oda az ottani testvéreknek. (Megtettem!) Búcsúzáskor még egy mûanyag Mária-szobrot ad, s megkér, hogy töltsem meg a szentkút vizével, majd otthon dörzsöljem vele fájó végtagjaimat. Meg is töltöttem szent vízzel, a szobrocskából öt napon keresztül egy csepp víz sem szivárgott ki, hazafelé azonban az egész tartalma ruháimra folyt. A szobrocskán sehol lyukat nem találtam, s a bele töltött szépvízi gátvíz azóta is mozdulatlanul áll benne. Ez volt tehát a velem megtörtént csatkai csoda, amelynek megtapasztalásáért nagyon hálás vagyok a Gondviselésnek. Miklós József 20 EGY KIS PEDAGÓGIA DÁN MÓDRA Ha meg akarsz gyújtani egy gyertyát, először neked kell égned. Grundtvig E sorok írója nyolcnapos dániai utazáson vett részt 2002 áprilisában. Azokból a tapasztalatokból, élményekbõl próbál megragadni néhányat, amelyeket a dán iskolarendszerrõl és pedagógiai alapelvekrõl szerezhetett mintegy tíz különbözõ oktatást szolgáltató és a tanítási tanulási folyamatot elõsegítõ intézmény meglátogatásakor. A dán oktatás alapelveit a századok fordulóján élt pap, költõ és pedagógus, Grundtvig munkássága alapozta meg. Az õ gondolkodásának középpontjában két fõ elv állt: az élet állandó tanulási folyamat és az egymástól, egymásra figyelve tanulás. A mai helyzet megértéséhez fontos megemlíteni, hogy a 20. században a legjelentõsebb politikai tényezõ Dániában a szociál-demokrata párt volt, mely mindig megkülönböztetett bánásmódban részesítette az oktatást. Az oktatás minden szakasza és formája teljesen nyitott és ingyenes mindenki számára, nemzetiségre, vallásra vagy akár életkorra való tekintet nélkül. Sorra mutatnám be a különbözõ típusú iskolákról alkotott képemet, a teljesség igénye nélkül. Ez a kép egyéni beszélgetések fõleg kedves tanár házigazdáimmal és az iskola- és óralátogatások alkalmával alakult ki. 1. Az általános, kötelezõ oktatás Dániában kilenc év. Az általános iskolák és az elméleti gimnáziumok fõ célkitûzése az oktatásról szóló törvényben is megjelenik: megadni az ifjúságnak a tudás megszerzésének és elmélyíté-