JAMES HERRIOT. Kutyák a rendelőmben. 2. javított kiadás

Átírás

1 JAMES HERRIOT Kutyák a rendelőmben 2. javított kiadás A fordítás alapjául szolgáló kiadás James Herriot: DOG STORIES Pan Books, London, Sydney and Auckland, 1987 James Herriot, 1986 Fordította SZÁSZ IMRE Ez a kiadvány a Gondolat Könyvkiadónál 1991-ben megjelent könyv alapján készült Szász Imre örököse, Hungárián translation, 1991 Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató Művészeti vezető: Vaisz György Tördelés: (VAGY) Nyomdai előállítás: Sylvester János Nyomda Kft., Szombathely, 2005 Felelős vezető: Varró Attila ügyvezető igazgató ISBN

2 - 2 - Cedric A hang a vonal túlsó végén furcsán habozó volt. - Mr. Herriot... Nagyon hálás lennék, ha eljönne, és megnézné a kutyámat. Nő volt, nyilvánvalóan felsőbb osztálybeli. - Természetesen. Mi a baj? - Hát... szóval... Nos... mintha flatusa volna. - Tessék? Hosszú szünet. - Túl sok flatusa van. - Ezt hogy érti? - Hát... úgy is mondhatnánk talán... hogy szél van benne - A hang remegni kezdett. Valami kezdett megvilágosodni előttem. - Szóval, azt mondja, hogy a hasa... - Nem, nem a hasa. Meglehetősen sok... hát... szelet enged ki a... a... - A hangból kétségbeesés érződött ki. - Igen, igen! - minden egyszerre világossá vált. - Értem már. De hát ez nem olyan nagyon nagy baj. Beteg talán? - Nem, másképp egészséges. - És mégis azt akarja, hogy megvizsgáljam? - Igen, azt, Mr. Herriot. Szeretném, ha mihamarabb eljönne. Ez már komoly... komoly problémává vált. - Rendben van - mondtam. - Benézek ma délelőtt. Adja meg, kérem, a nevét és a címét. - Mrs. Rumney. A Babér-villában. A Babér-villa nagyon szép ház volt a város szélén. Nagy kert mélyén állt. Maga Mrs. Rumney engedett be, s végigfutott rajtam a meglepetés, mikor megláttam. Nem pusztán attól, hogy lenyűgözően szép volt - attól is, hogy valami nemesség sugárzott belőle. Úgy negyvenéves lehetett, s olyan volt, mint egy viktoriánus regény hősnője: magas, törékeny, éteri. Most már értettem, miért akadozott a hangja a telefonban. Egész lényéből sugárzott a magasabb ízlés és a finomság. - Cedric a konyhában van - mondta. - Odavezetem. Mikor Cedricet megláttam, megint csak meglepődtem. Egy óriási boxer vetette rám magát örömében, és kaparászta a mellemet. Régen nem láttam ekkora s ennyire elszarusodott mancsokat. Igyekeztem eltaszigálni magamtól, de egyre csak kapaszkodott rám, lázasan lihegett a képembe, és csóválta az egész hátsó felét. - Leül a kutya! - mondta éles hangon a hölgy, s amikor Cedric rá se hederített, idegesen felém fordult: - Olyan barátságos. - Igen - mondtam levegőért kapkodva. - Látom. - Végre sikerült a hatalmas állatot ellöknöm, és a biztonság kedvéért visszahúzódtam egy sarokba. - Milyen gyakran jelentkezik ez a... túlságos flatus? Mintegy válaszul csaknem tapintható kénes hullám csapott fel a kutyából, és körülörvénylett. Úgy tetszett, hogy megjelenésem aktiválta Cedric esendőségét. A falnak szorultan nem engedhettem az első reakciónak, hogy menedéket keressek, így hát néhány pillanatig eltakartam arcomat, mielőtt megszólaltam volna. - Erre gondolt? Mrs. Rumney csipke zsebkendőjével legyezett az orra előtt, és halvány pír futott át sápadt arcán. - Igen - felelte alig hallhatóan. - Igen... erre. - Ugyan már - mondtam könnyedén -, nincs itt semmi baj. Menjünk át a másik szobába, és beszéljük meg az étrendjét és egyebeket. Kiderült, hogy Cedric túl sok húst kap. Készítettem egy kis táblázatot, amely csökkentette a fehérjét, és külön szénhidrátot írt elő. Felírtam egy kaolin-antracid-keveréket is, amelyet este és reggel kell beadni, és magabiztos hangulatban távoztam.

3 Ez is a jelentéktelen esetek közé tartozott. El is felejtettem, mikor Mrs. Rumney újra telefonált. - Úgy látom sajnos, Mr. Herriot, hogy Cedric állapota nem javult. - Sajnálattal hallom. Még mindig... szóval... még mindig... igen... igen... - Néhány pillanatra elgondolkodtam. - Van egy elképzelésem, nem hinném, hogy segítene, ha újra megvizsgálnám, de azt hiszem, egy-két hétre jó volna megvonni tőle a húst. Adjon neki kekszet és rozskenyeret, amit kiszántott a sütőben. Próbáljuk meg ezt zöldséggel, és adok valami port, amit belekever majd az ételébe. Talán el tudna jönni érte. A por nagyon erős nedvszívó keverék volt, biztosra vettem, hogy hatni fog, de egy héttel később Mrs. Rumney újra felhívott. - Semmi javulás, Mr. Herriot. - Hangjában fojtott remegést éreztem. - Szeretném... nagyon szeretném, ha megint eljönne, és megnézné. Nem láttam sok értelmét, hogy a teljesen egészséges állatot vizsgálgassam, de megígértem, hogy benézek. Zsúfolt napom volt, és csak hat óra után értem a Babér-villába. Több kocsi állt a kerti úton, s amikor beléptem a házba, láttam, hogy Mrs. Rumney koktélpartit ad néhány vendégnek - magához hasonló felső osztálybeli, szemlátomást finom embereknek. Szinte szégyelltem magam munkaruhámban az elegáns gyülekezetben. Mrs. Rumney már éppen ki akart vezetni a konyhába, mikor kivágódott az ajtó, és Cedric boldogan berontott a társaság közé. Pár másodperc múlva egy emelkedett küllemű úr kétségbeesetten igyekezett elhárítani a támadását, s közben a nagy mancsok leszaggatták a mellényét. Néhány gomb árán megmenekült, s a boxer figyelme az egyik hölgy felé fordult. Ha le nem húzom róla a kutyát, elvesztette volna a ruháját. Az előkelő szobában kitört a pánik. A háziasszony panaszos könyörgése összekeveredett a rémült kiáltásokkal, miközben a nagy kutya körbevágtatott, de hamar rájöttem, hogy egy alattomosabb tényező is bonyolítja a helyzetet. A szoba légkörét hamarosan megtöltötte a félreismerhetetlen kipárolgás: Cedric szerencsétlen betegsége nyilvánvalóan erőre kapott. Igyekeztem az állatot kiterelni a szobából, de mintha nem ismerte volna az engedelmesség szót: hiába kergettem körbe-körbe. Ahogy múltak a kínos percek, ráébredtem, most először, micsoda szörnyű problémával kell Mrs. Rumneynak szembenéznie. A legtöbb kutya szellent néha, de Cedric más volt: állandóan csinálta. S bárha hangtalan fuvallatai alattomosabbak voltak, a hallhatóak keservesen nyomasztó helyzetet teremtettek ilyen társaságban. Cedric még súlyosbította is a dolgot, mert minden reszelős pöffentés után kérdően visszanézett a hátsó felére, aztán körbeugrándozta a szobát, mintha tisztán látná a menekülő zefírt, és mindenáron sarokba akarná szorítani. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kitereltem. Mrs. Rumney tágra nyitotta az ajtót előttünk, de a nagy kutya még nem fejezte be. Útközben gyorsan felemelte a lábát, és erőteljes sugarat irányzott egy makulátlan nadrágszárra. Ez után az este után teljes erővel bevetettem magam a küzdelembe Mrs. Rumney oldalán. Éreztem, hogy nagyon nagy szüksége van a segítségre, gyakorta odamentem, és ezerféle gyógymódot kipróbáltam. Tanácskoztam kollégámmal, Siegfrieddel a problémáról, és ő széntartalmú keksz étrendet ajánlott. Cedric nagy mennyiségben ette a szenet, látható élvezettel, de - akárcsak a többi szer - ez sem hozott semmi változást az állapotában. Én egész idő alatt Mrs. Rumney rejtélyén tűnődtem. Évek óta Darrowbyban lakott, de az idevalók keveset tudtak róla. Bizonytalan volt, hogy özvegy-e, vagy elvált a férjétől. De engem ilyesmi nem érdekelt; számomra a legnagyobb titok az volt, hogyan került egyáltalán össze egy ilyen kutyával, mint Cedric. Nehéz lett volna a személyiségéhez kevésbé illő állatot elképzelni. Eltekintve sajnálatos gyengeségétől, a kutya minden tekintetben az ellentéte volt gazdasszonyának: nagy, nehézfejű, szertelen, extrovertált, aki sehogy sem illet bele Mrs. Rumney finom háztartásába. Sose tudtam meg, hogyan kerültek össze, de gyakori vizitjeim során rájöttem, hogy Cedricnek azért van egy csodálója. Con Fenton volt az, a nyugdíjas béres, aki általában hetente három napot a Babér-villa kertjében dolgozott. Mikor hazaindultam, a boxer utánam galoppozott a behajtóúton, s az öreg leplezetlen csodálattal nézte

4 - Azistenit - mondta -, emmán bíz derék kutya. - Igen, Con, igazán derék kutya. Komolyan beszéltem. Ha az ember megismerte Cedricet, óhatatlanul meg is szerette. Nagyon kedves, jóindulatú kutya volt, és nemcsak kábító gázok lengték körül, hanem vidámság is. A legszívélyesebb barátság szellemében tépte le az emberek gombjait, öntözte meg a nadrágjukat. - Nézze, micsoda lába van! - sóhajtotta Con, és elragadtatottan nézte a kutya izmos combját. - Annyi szent, hogy úgy át tunná ugrani azt a kaput, mintha ott se vóna. Ezt nevezem kutyának. Míg beszélt, felötlött bennem, hogy Cedric alighanem azért tetszik neki, mert ő maga is olyan, mint a boxer: nem terheli túl sok ész, ereje, mint a bivalyé, széles vállú, kerek arcán örökös vigyor - egy tőről metszették őket. - Aztat mindig szeretem, mikor a naccsága kiengedi a kertbe - folytatta Con. Mindig sajátos orrhangon beszélt. - Csuda mulaccságos. Jól megnéztem. Nem, aligha veheti észre Cedric baját, hiszen mindig a szabadban találkozik vele. A rendelőbe menet elborongtam rajta, hogy kezelésemmel semmi eredményt nem érek el. És bármily nevetségesnek látszott is, hogy ilyen eset miatt aggodalmaskodjam, a dolog kétségtelenül nyugtalanított. Mint már említettem, gondjaimat megosztottam Siegfrieddel. Éppen jött lefelé a Skeldale House lépcsőjén, mikor kiszálltam a kocsiból. Karomra tette a kezét. - A Babér-villában voltál, James? Mondd, hogy van a fingós boxerod? - érdeklődött részvevőén. - Még mindig csinálja, sajnos - feleltem, és kollégám együttérzően csóválta a fejét. Mindketten vereséget szenvedtünk. Ha akkoriban lettek volna klorofiltabletták, talán jutottunk volna valamire, de amit lehetett, megpróbáltam. Biztosnak látszott, hogy semmi sem változtat a helyzeten. És nem lett volna olyan nagy a baj, ha nem éppen Mrs. Rumney a kutya tulajdonosa. Úgy tapasztaltam, hogy pusztán megbeszélni vele az ügyet is majdnem elviselhetetlen. Siegfried diák öccse, Trisztán sem segített. Miközben a gyakorlati munkával ismerkedett, igencsak megválogatta az eseteket, amelyeket hajlandó volt tanulmányozni, de Cedric tünetei azonnal magukra vonták a figyelmét, és mindenáron velem akart jönni, legalább egy alkalommal. Másodszor nem vittem el, mert amikor bementünk, a nagy kutya felugrott úrnője oldala mellől, és mintegy üdvözlésül különlegesen zengő szellemest produkált. Trisztán drámai gesztussal tüstént kinyújtotta a karját, és szavalni kezdett: Szólj, édes száj, mely sose hazudott. Soha többé nem vittem magammal. Volt nekem elég bajom enélkül is. Annak idején még nem sejtettem, de nagyobb csapás is várt rám. Néhány nap múlva Mrs. Rumney újra telefonált. - Mr. Herriot, egyik barátnőmnek van egy édes kis boxer szukája. El akarja hozni, hogy bepároztassa Cedrickel. - Tessék? - Be akarja pároztatni a szukáját az én kutyámmal. - Cedrickel? - Megmarkoltam az íróasztal szélét. Ez nem lehet igaz. - És maga... maga beleegyezik? - Igen, természetesen. Megráztam a fejem, hogy a valószínűtlenség érzetét elhessegessem. Érthetetlennek találtam, hogy bárki is szaporítani óhajtja Cedricet, s ahogy tátott szájjal fogtam a telefonkagylót, ijesztő látomás úszott elém: nyolc kicsi Cedric, és mindnek ugyanaz a baja, mint az apjuknak. De persze az ilyesmi nem örökletes. Összeszedtem magam, és megköszörültem a torkom. - Rendben van, Mrs. Rumney, csak csinálja. Hosszú csend. - De Mr. Herriot, én azt szeretném, ha maga felügyelné a párzást. - De hát igazán nem hinném, hogy erre szükség volna. - Tenyerembe vájtam a körmömet. - Azt hiszem, nélkülem is minden rendben lesz. - Ó, de én sokkal nyugodtabb lennék, ha maga itt volna. Kérem, jöjjön el - mondta könyörgősen. Ahelyett, hogy hosszan felnyögtem volna, mély lélegzetet vettem. - Rendben van - mondtam. - Holnap délelőtt ott leszek

5 Egész este gyötört a szorongás. Megint egy nagyon kínos találkozás ezzel a kifinomult aszszonnyal. Miért kell nekem mindig ilyesmiket megosztanom vele? És a legrosszabbtól féltem. Ha tüzelő szukával találkozik, a legbambább kankutya is tudja, mit kell tennie, de az ilyen vastagfejű állattal, mint Cedric, sose lehet tudni... És másnap délelőtt minden félelmem valóra vált. A szuka, Trudy, csinos kis jószág volt, és nagy hajlandóságot mutatott az együttműködésre. Cedric viszont, bár szemlátomást örült a találkozásnak, semmi jelét nem mutatta, hogy el akarja játszani a szerepét. Végigszaglászta a szukát, néhányszor körbetáncolta buta pofával, lógó nyelvvel. Aztán hentergett egyet a gyepen, majd a szukának rontott, s nagy mancsait szétnyomva, leszegett fejjel, játékra készen megtorpant. Felsóhajtottam. Éppen ettől féltem. A nagy mafla nem tudja, mit kell csinálnia. Ez a pantomim folytatódott egy ideig, és az érzelmi feszültség óhatatlanul erőteljesen előhozta a tüneteit. Gyakran megállt, hogy megvizsgálja a farkát, mintha ilyen hangokat még sohasem hallott volna. Néha táncolt, néha teljes erőből körbevágtatta a gyepet, és csak miután megtett vagy tíz kört, jutott arra az elhatározásra, hogy kellene valamit kezdenie a szukával. Visszafojtottam a lélegzetemet, mikor közeledett feléje, de sajnos a műveletek megkezdéséhez az ellenkező véget választotta. Trudy nagy türelemmel állta ezt az idétlenséget, de amikor Cedric a bal füle környékén kezdett buzgón ügyködni, megsokallta a dolgot. Éles vakkantással belecsípett a hátsó lábába, és Cedric rémülten elrohant. Attól fogva, valahányszor a közelébe jött, Trudy vicsorogva elűzte. Nyilvánvalóan kiábrándult a vőlegényéből, és ezt nem róhattam fel neki. - Azt hiszem, elege volt belőle, Mrs. Rumney - mondtam. Nekem biztosan elegem volt belőle, akárcsak szegény asszonynak, amennyire kissé akadozó lélegzetéből, kipirult arcából és zsebkendő-lobogtatásából megítélhettem. - Igen... igen... azt hiszem, igaza van - felelte. Így hát Trudyt hazavitték, és Cedric tenyészkan-pályafutása véget ért. Ez az utolsó epizód döntött. Beszélnem kell Mrs. Rumneyval. Néhány nap múlva benéztem a Babér-villába. - Azt gondolhatja, hogy semmi közöm hozzá - mondtam -, de őszintén hiszem, hogy Cedric nem magának való kutya. Annyira nem illik magához, hogy feldúlja az életét. Mrs. Rumney szeme nagyra tágult. - Igen... bizonyos tekintetben problémát jelent..., de mit javasolna? - Úgy gondolom, más kutyát kellene helyette szereznie. Talán egy uszkárt vagy egy corgit - valami kisebbet, amit képes engedelmességre fogni. - De Mr. Herriot, nem hagyhatom, hogy Cedricet elaltassák! - Szeme hirtelen megtelt könynyel. - Igazán szeretem, annak ellenére, hogy... mindazok ellenére. - Nem, nem, nem! - mondtam. - Én is kedvelem. Nincs benne rosszindulat. De azt hiszem, van egy jó ötletem. Adja oda Con Fentonnak. - Connak? - Igen, nagy bámulója Cedrícnek, s a kutyának jó élete volna az öregembernél. Van valamennyi földje a háza mögött, és tart egypár állatot. Cedric ott kedvére futkoshatna, és Con elhozhatná magával, amikor kertészkedni jön. Hetente háromszor láthatná. Mrs. Rumney néhány másodpercig némán nézett rám, és láttam, hogy arcát lassan elönti a megkönnyebbülés s a remény. - Azt hiszem, Mr. Herriot, ez nagyon jól beválna. De biztos, hogy Con befogadja? - Fogadni mernék rá. Az ilyen öreg agglegény biztosan magányos. Csak egyvalami aggaszt. Eddig a szabadban találkoztak, és nem tudom, mi történik, ha a lakásban vannak, és Cedric elkezd... szóval, mikor a régi baj... - Ó, azzal nem lesz gond - vágott közbe gyorsan Mrs. Rumney. - Amikor nyaralni megyek, Con mindig hazaviszi egy-két hétre, és sohasem említett semmi... semmi szokatlant... ezzel kapcsolatban. Felálltam, hogy indulok. - Nagyszerű! Beszélje meg minél hamarabb az öreggel. Mrs. Rumney néhány nap múlva telefonált. Con kapott az alkalmon, hogy átveheti Cedricet, - 5 -

6 és úgy látszik, boldogan megvannak kettesben. Másban is megfogadta a tanácsomat, és szerzett egy uszkárkölyköt. Az új kutyát nem láttam, csak hathónapos korában, mikor úrnője felhívott, hogy gyógyítsam ki egy enyhe ekcémából. Ahogy ott ültem az elegáns szobában, s néztem a nyugodt, kiegyensúlyozott, tartózkodó Mrs. Rumneyt, ölében a kis fehér jószággal, óhatatlanul eszembe jutott: mennyire ide illő és rendjén való ez az egész jelenet. A pompás szőnyeg, a lecsüngő bársonyfüggönyök, a törékeny asztalok, s rajtuk a sok drága porcelán és bekeretezett miniatúra. Nem Cedricnek való hely ez. Con háza alig egy fél kilométerre állt, s hazamenet a rendelőbe, hirtelen ötlettel megálltam az ajtajánál. Kopogtatásomra kijött az öreg, és széles arca örvendezően mosolygott, amikor meglátott. - Gyüjjön be, fiatalember! - kiáltotta furcsa orrhangján. - Örülök, hogy látom. Alig léptem be a kis nappaliba, máris rám vetette magát egy szőrös test. Cedric egy cseppet sem változott, s úgy kellett utat vágnom magamnak a kandalló mellett álló törött karosszékig. Con leült velem szemben, s amikor a boxer felugrott, hogy megnyalja a képét, barátságosan a fejére csapott az öklével. - Üjj le, te nagy hüle melák - motyogta szeretettel. Cedric boldogan elfeküdt Con lábánál a szakadozott kandallóelőzéken, és imádattal nézett fel új gazdájára. - Hát Mr. Herriot - mondta Con, s felvagdosva valami gyilkos küllemű dohányt, megtöltötte a pipáját -, igencsak hálás vagyok magának, hogy megszerezte nekem ezt a naccerű kutyát. Biz' isten, csuda egy állat, el nem annám semmi pézér. Jobb barátot nem is kívánhatna az ember. - Hát ez nagyszerű, Con - mondtam. - És látom, hogy ez a nagy mafla igazán jól érzi itt magát. Az öreg meggyújtotta a pipáját, és egy maró füstgomolyag szállt fel az alacsony, megfeketedett gerendák felé. - Hát igen, alig gyün be a házba. Az illen nagy erős kutyának ki köll adni magábul a fölösleget. Ebben a pillanatban Cedric nyilván másféle fölösleget is kiadott magából, mert a belőle áradó ismerős csípős szag még a pipafüstöt is elnyomta. Con mintha észre sem vette volna, de én, benn a szűk, zárt helyen, fejbe vágónak éreztem. - Hát jól van - lihegtem -, csak beugrottam egy percre, hogy lássam, hogyan boldogulnak egymással. Mennem kell. Gyorsan felálltam, és az ajtó felé botorkáltam, de a szag hulláma utánam jött. Mikor elhaladtam az asztal mellett, amelyen ott állt még az öreg ebédmaradéka, észrevettem az egyetlen szemmel látható díszítést a házban: repedt vázában egy csokor pompázatos szegfűt. Ez menedéket kínált, és én beletemettem orromat az illatukba. Con helyeselve figyelt. - Ugye, szép virág? A naccsága a Babér-villában megengedi, hogy hazahozzak, amit akarok, és nekem mán a legkedvesebb a szegfű. - Igazán büszke lehet rá. Még mindig a szirmok közé rejtettem az orrom. - De azér van egy baj - mondta az öreg tűnődve. - Nem tudom egészen kiélvezni. - Miért nem, Con? Szívott egyet-kettőt a pipáján. - Azt hallja, ugyi, hogy ekkicsit furán beszélek? - Nem... nem... igazán nem. - Mán dehogy nem, tuggya azt maga jól. Legénykorom óta ilyen vagyok. Vót egy orrmandula-operációm, oszt valami félresikerült. - Ejnye, milyen kár - mondtam. - Hát iszen nem komoly dolog, de ettől elvesztettem valamit. - Úgy érti?... Valami kezdett derengeni az agyamban. Megvilágosodott, hogyan találhatott egymásra ember és kutya, miért oly tökéletesen jó a kapcsolatuk, s az is, hogy a jövőben is biztos boldogan fog

7 nak együtt élni. Mintha a sors rendezte volna el. - Igen - folytatta az öreg bánatosan. - Nincsen szaglóérzékem. * A szörnyen kínos érzést, amit Cedric szerencsétlen gyengesége ébresztett bennem, főként Mrs. Rumney roppant finomsága és éterisége okozta. Gyötrelmes volt a földhözragadt ügyet megbeszélni vele. De van még valami. Negyven évvel ezelőtt ezt a témát lehetetlen lett volna jól nevelt társaságban felhozni. Manapság már nagyon más a helyzet, s erre döbbenten kellett ráébrednem, mikor egy elbűvölő öreg hölgy odajött hozzám egy harrogate-i üzletben, s kezét a karomra tette: - Ó, Mr. Herriot - mondta -, annyira tetszett nekem a története a fingós boxerről Wes Wesley Binks petárdát lökött be a rendelőajtó levélnyílásán. Az a fajta petárda volt, amit annak idején durranónak neveztek, és a lábamnál robbant fel, amikor végigsiettem a sötét folyosón, hogy a csöngetésre ajtót nyissak. Rémülten a levegőbe ugrottam. Kivágtam a bejárati ajtót, és kinéztem az utcára. Üres volt, de a sarkon, ahol az utcai lámpát visszatükrözte Robson kirakata, szemvillanásnyira megpillantottam egy menekülő alakot, és nevetés elmosódott visszhangját hallottam. Nem tehettem semmit, de tudtam, hogy Wes bujkál arrafelé. Fáradtan visszamentem a házba. Miért üldöz ez a fiú? Mi baja lehet velem egy tízéves gyereknek? Sohasem bántottam, mégis, mintha egy eltökélt hadjárat célpontja lettem volna. Vagy talán nem is nekem szólt személy szerint az egész. Lehet, hogy valami módon engem érzett a hatóság vagy a társadalmi rend képviselőjének, vagy talán csak a keze ügyébe estem. Kétségtelenül ideális áldozata voltam kis csínyeinek. Megnyomta a csengőt, elszaladt, én meg nem mertem semmibe venni a jelzést, mert lehetett volna egy páciens is, pedig a rendelő és a műtő jó messzire esett a ház bejáratától. Néha a tetőcserepek alatt meghúzódó egyszobás lakásomból rángatott le. Minden út az ajtóhoz valóságos expedíció volt, és mélységesen elkeseredtem, mikor odaérkezve csak egy ugrabugráló és grimaszoló alakot láttam a távolban. Váltogatta a módszereit: szemetet lökött be a levélnyíláson, kihúzkodta a virágokat abból a kis ágyasból, amelyet a kockakövek között igyekeztünk művelni, és illetlenségeket írt krétával a kocsimra. Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen áldozat, mert hallottam panaszokat mástól is: a gyümölcsárustól, akinek almái eltűntek a bolt előtti ládából, a szatócstól, aki akarata ellenére kekszszel táplálta West. Ő volt a város rosszcsontja, és sehogy sem illett hozzá a Wesley név. Viselkedésében semmiféle jele nem mutatkozott a szigorú metodista nevelésnek. Tulajdonképpen semmit sem tudtam a családi életéről, csak azt, hogy a város legszegényebb negyedéből való, ahol egy sor roskadozó földszintes ház állt, néhányat állapota miatt már ki is ürítettek. Gyakran láttam kószálni a mezőkön és dűlőkön, vagy halászni a folyó csendes szakaszain, mikor iskolában kellett volna lennie. Ha ilyenkor meglátott, mindig valami gúnyos megjegyzést kiáltott felém, s ha történetesen a cimboráival volt, mindnyájan együtt nevettek a rovásomra. Boszszantott ugyan, de azt mondtam magamnak, ez nem nekem szól személy szerint. Felnőtt vagyok, s ez elég, hogy célponttá váljak. Wes legnagyobb diadalát kétségkívül akkor aratta, amikor kiemelte a pinceablak rácsát a Skeldale House bejáratánál. A rács a homlokzati lépcsőtől balra esett, s alatta meredek rámpa állt, ahová a szenesemberek a zsákjaikat öntötték. Nem tudom, hogy ihletett ráérzésből-e, de a Darrowby Gála napján csente el a rácsot. Az ünnepségek mindig azzal kezdődtek, hogy a houltoni fúvósbanda vezetésével a menet végigvonult a városon, s amikor lenéztem lakásunk ablakán, láttam, hogy már gyülekeznek odalenn az utcán. - Nézd, Helen - mondtam -, úgy látszik, a Trengate-től indulnak a felvonulók. Mindenki, akit ismerek, ott van. Helen áthajolt a vállam felett, és végignézett a fiú- és lánycserkészek és a veteránok hosszú során. A helybéli lakosság a járdán tolongva bámészkodott.

8 - Mulatságos látvány, ugye? Menjünk le, és nézzük meg, hogyan indulnak. Lekocogtunk a hosszú lépcsősoron, és Helen mögött én is kiléptem az ajtón. Amikor megjelentem a bejáratnál, hirtelen ráébredtem, hogy én állok a figyelem középpontjában. A járdán álldogáló polgároknak, akik békésen várták, hogy elinduljon a felvonulás, most más néznivalójuk akadt. A kis cserkészek és farkaskölykök integettek a sorból, és az utca túloldalán is, jobbra-balra, az emberek bólintottak és mosolyogtak. Olvastam a gondolataikban. Ott a fiatal lúdoktor, gyün ki éppen a házábul. Nemrég nősült. Az ottan mellette az asszonykája. A jó érzés hulláma öntött el. Nem tudom, hogy más új házas ugyanígy érez-e, de azokban a kezdeti napokban a csendes békesség, a kiteljesedés boldogsága öntött el. Büszke voltam rá, hogy lúdoktor vagyok, és részese a város életének. Ott volt a névtáblám mellettem a falon, szilárd fontosságom jelképe. Tehetős ember lettem, beérkeztem. Körültekintve méltóságteljes kis mosolyokkal nyugtáztam az üdvözlést, olykor kegyesen felemeltem a kezemet, mint a tömeg előtt mutatkozó királyi fenségek. Aztán észrevettem, hogy Helennek nincs elég helye mellettem, így hát balra léptem, ahol a rácsnak kellett volna lennie, és elegánsan lecsúsztam a pincébe. Drámaivá tenné a jelenetet, ha azt mondanám, hogy eltűntem szem elől; bár így történt volna, mert akkor odalenn maradok, és elkerülöm a további kínos perceket. Valójában azonban csak egy darabig utaztam le a csúszdán, aztán fennakadtam, a fejem s a vállam kilógott az utcára. Kis mutatványomnak nagy sikere volt a nézők között. A gála felvonulása ezzel nem vetekedhetett. Némelyik közeli arc riadalomról árulkodott, de az általános fogadtatás hangos nevetés volt. A felnőttek egymást támogatták, de a kis cserkészek és farkaskölykök bizonyultak a leghálásabb nézőközönségnek: kiugráltak a sorból, és elgyengülve tántorogtak az úttesten, miközben vezetőik igyekeztek helyreállítani a rendet. A houltoni fúvósoknál is zűrzavart okoztam. Már emelték hangszereiket, indulásra készen, de ha muzsikálni készültek, ideiglenesen fel kellett hagyniuk ezzel a tervükkel, mert nem hinném, hogy bármelyiknek is maradt szuflája a fújáshoz. Mi több, a zenekar két tagja húzott fel, hónaljam alá fonva kezét. Feleségemnek semmi hasznát nem vettem e válságos helyzetben, és csak néztem fel rá szemrehányóan, amint az ajtófélfának dőlve a szemét törölgette. Mikor visszakerültem az utcaszintre, minden megvilágosodott. Miközben a szénport veregettem le a nadrágomról, és igyekeztem közönyösnek mutatkozni, észrevettem Wesley Binkset, aki vidámságában kétrét hajolva mutogatott felém és a pince felett tátongó lyuk felé. A nézők között egészen közel furakodott hozzám, s most nyílott módom rá először, hogy jól szemügyre vegyem a vad szemű manót, aki folyton gyötör. Talán öntudatlanul megmozdultam feléje, mert egy rosszindulatú búcsúvigyorral eltűnt a tömegben. Később megkérdeztem Helent, ismeri-e. Csak annyit tudott, hogy Wesleyt hatéves korában elhagyta az apja, az anyja újra férjhez ment, és a gyerek most vele és mostohaapjával él. Furcsa módon hamarosan megint jobban szemügyre vehettem. Úgy egy héttel később történt, s a szőröm még mindig felborzolódott egy kicsit a vasrácskalandtól, mikor ott találtam egyszál magában a váróban. Egyszál magában, nem számítva az ölében fekvő girhes, fekete kutyát. Alig hittem a szememnek. Gyakran elpróbáltam azokat a válogatott mondatokat, amelyeket ilyen alkalommal használni fogok majd, de az állat jelenléte megtorpantott: ha úgy jött hozzám, mint orvoshoz, nem kezdhetem azzal, hogy prédikálok. Talán majd később. Fehér köpenyt vettem, és bementem. - No, mi a baj? - kérdeztem hidegen. A fiú felállt, és egyszerre kihívó és kétségbeesett arckifejezése tisztán mutatta, hogy nem kevésbe került neki belépni ebbe a házba. - Valami vóna a kutyámmal - motyogta. - Rendben, hozd be. - Előrementem a folyosón a rendelőbe. - Kérlek, tedd az asztalra - mondtam, s amikor felemelte a kis állatot, úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom elveszni ezt az alkalmat. Míg vizsgálom a kutyát, mellékesen beszélek az utóbbi idők eseményeiről. Nem kellemetlenül, nem okos mondatokban, csak úgy csendesen kitapintom a helyzetet. Már éppen kérdezni akar

9 tam valami ilyesfélét: Miért piszkálsz te engem mindig?, mikor szemügyre vettem a kutyát, és minden másról elfeledkeztem. Még ki sem nőtt igazán a kölyökkutyakorból, és a korcsnál is korcsabb volt. Fényes, fekete szőre származhatott egy labradortól, a hegyes orr és a felálló fül terrierre emlékeztetett, de a hosszú, madzagszerű farokra és a gacsos térdű mellső lábakra nem találtam magyarázatot. Mindezzel együtt barátságosan kifejező pofájú, kedves kis jószág volt. De ami magára vonta teljes figyelmemet, az a szeme sarkában mutatkozó genny, s az orr fertőzött váladéka volt, és a fényiszony, ami kínosan pislogni kényszerítette a kutyát a rendelőablakokon beáramló világosságban. A klasszikus kutyaszopornyicát oly könnyű kutyáknál megállapítani, de nem sok öröme telik benne az embernek. - Nem tudtam, hogy van kutyád - mondtam. - Mióta van nálad? - Egy hónapja. Egy pofa kapta a kutya- meg macskaotthonbul Harringtonban, oszt elatta nekem. - Értem. Megmértem a kutya lázát, és nem lepődtem meg a negyven foktól. - Mennyi idős? - Kilenc hónapos. Bólintottam. A lehető legrosszabb életkor. Feltettem a további szokásos kérdéseket, de már tudtam a választ mindegyikre. Igen, a kutya egy-két hete kissé gyengélkedik. Nem, nem látszott igazán betegnek, de apatikus volt, és néha köhögött. És persze a fiú nem kezdett el aggódni, míg a kutya szeme és orra el nem kezdett nedvedzeni, és csak akkor hozta el hozzám. Általában ilyenkor kerülnek elénk ezek az esetek - mikor már késő. Wesley védekezően adta elő a tényeket, lesunyt szemöldökkel nézett, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban adhatok neki egy fülest. De ahogy figyeltem, minden indulatos érzés, amit korábban tápláltam iránta, gyorsan elpárolgott. Az ördögi manó közelebbről elhanyagolt gyermeknek bizonyult. Könyöke kiállt a koszos pulóver lyukain, rövidnadrágja is rongyos volt, de legjobban a mosdatlan kis testéből áradó savanyú szag döbbentett meg. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyerekek is vannak Darrowbyban. Sorra megválaszolta a kérdésemet, aztán nagy erőfeszítéssel ő is feltette a maga kérdését: - Mi baja van? Haboztam, egy pillanatig. - Szopornyicája van, Wes. - Az mi? - Hát egy csúnya, ragályos betegség. Biztos egy másik kutyától kapta. - Meggyógyul? - Remélem. Megteszem, amit lehet. Nem tudtam rászánni magam, hogy egy ilyen fiatal kisfiúnak megmondjam: a kutyája alighanem el fog pusztulni. Megtöltöttem a fecskendőt vegyes macterinnal, amit akkoriban a szopornyica másodlagos kórokozói ellen alkalmaztunk. Nem sokat használt, és a végeredményt még ma sem tudjuk nagymértékben befolyásolni a mindenféle antibiotikumunkkal. Ha a korai vírusos szakaszban kezdjük a kezelést, akkor egy adag hiper-immunszérum segíthet, de az emberek ritkán hozzák be a kutyáikat ebben a szakaszban. Beadtam az injekciót, a kutya kicsit felnyikkant, s a fiú kinyújtotta a kezét, és megveregette. - Nyugi, Vitéz - mondta. - Így hívod? Vitéznek? - Ja. Megmorzsolgatta a kutya fülét, s az állat megfordult, csapott egyet a furcsa farkával, és megnyalta gyorsan a gyerek kezét. Wes elmosolyodott és felnézett rám, s egy pillanatra lehullott a mocskos arcról a durva álarc, s a sötét, vad szemekből igazi öröm áradt. Magamban átkozódtam. Ettől minden még keservesebbé vált. Némi bórsavkristályt öntöttem egy dobozba, és átnyújtottam

10 - Oldd fel ezt vízben, és tisztogasd le vele a szemét és az orrát. Látod, mennyire el van dugulva az orralyuka - ezzel sokat segíthetsz. Szó nélkül átvette a dobozt, és szinte ugyanazzal a mozdulattal három shilling hat pennyt az asztalra pottyantott. Ennyi volt akkoriban egy vizsgálat ára. - Mikor gyüjjek vissza? - kérdezte. Egy pillanatig bizonytalanul néztem. Legfeljebb újra beadhatok egy injekciót, de mit számít az? A fiú félreértette habozásomat. - Tudok fizetni! - csattant fel. - Szerzek pízt. - Nem erre gondoltam, Wes. Azon töprengtem, mikor volna alkalmas. Talán elhozhatnád csütörtökön. Lelkesen bólintott, és elment a kutyájával. Fertőtlenítővel lepamacsoltam a vizsgálóasztalt, s közben elöntött a tehetetlenség ismerős érzése. A mai állatorvos feleannyi szopornyicás esettel sem találkozik, mint mi annak idején, egyszerűen azért, mert a legtöbb ember a lehető legkorábban beoltatja a kölyökkutyáját. De annak idején, a harmincas években, csak néhány szerencsés kutyát oltottak be. A betegséget oly könnyű megelőzni, de csaknem lehetetlen gyógyítani. A következő három hétben Wesley Binks jelleme hihetetlen változáson ment át. Eddig lusta naplopó hírében állt, de most a szorgalom példaképévé vált. Reggelente újságot hordott ki, aztán kertet ásott fel, segített jószágot terelni az állatvásárokon. Talán csak én tudtam, hogy mindezt Vitéz kedvéért teszi. Két-három naponta elhozta a kutyát, és fizetett, mint egy úr. Persze a lehető legkevesebbet kértem, de a pénz, amit keresett, másra ment el - friss húsra a hentestől, külön tejre és kekszre. - Vitéz ma nagyon elegáns - mondtam az egyik vizsgálaton. - Látom, új nyakörvet és pórázt vettél neki. A fiú félszegen bólintott, aztán felnézett rám, égő, fekete tekintettel. - Jobban van? - Nemigen változik az állapota, Wes. Így megy ez - hosszú ideig nem változik semmi. - Mikor... mikor tuggya majd? Gondolkodtam egy pillanatig. Talán kevésbé szorongana, ha megértené a helyzetet. - A következőről van szó. Vitéz meggyógyul, ha a szopornyica idegrendszeri komplikációit megússza. - Azok meg mik? - Rohamok, bénulás és az a choreának nevezett jelenség, amitől rángatóznak az izmok. - És ha megkapja űket? - Akkor rosszul áll az ügy. De nem fejlődnek ki minden kutyában - igyekeztem biztatóan mosolyogni. - És van még valami, ami Vitéz mellett szól - az, hogy nem fajtiszta. A korcsokban van valami, amit hibrid életerőnek nevezünk, s az segít ellenállni a betegségnek. Végül is egész jól eszik és elég élénk, ugye? - Ja, azzal nincs baj. - Hát akkor folytatjuk. Most újra adok neki egy injekciót. A fiú három nap múlva újra megjelent, és az arcáról leolvastam, hogy nagy újságot hozott. - Vitéz sokkal jobban van - mán nem csöpög a szeme meg az orra, és úgy fal, mint egy ló! - zihált az izgalomtól. Az asztalra emeltem a kutyát. Kétségkívül roppantul javult az állapota, és én tőlem telhetőleg csatlakoztam az örömünnepséghez. - Nagyszerű, Wes - mondtam, de az agyamban egy figyelmeztető csengettyű csilingelt. Ha az idegrendszeri tünetek jelentkeznek, ez az a pillanat - épp amikor a kutya látszólag gyógyulóban van. Igyekeztem derűlátónak mutatkozni. - Hát szóval nem kell megint idejönnöd, de nagyon gondosan figyeld, és ha valami szokatlant látsz, hozd el. A rongyos kis alak pezsgett az örömtől. Csaknem táncolva ment végig a folyosón a kutyájával, és én forrón reméltem, hogy nem kell velük újra itt találkoznom. Ez péntek este történt, s hétfőre el is felejtettem az egészet, elraktam a kellemes emlékek csoportjába, mikor bejött a fiú, pórázon vezetve Vitézt. Felnéztem az íróasztal mellől, ahol éppen a naplót töltöttem ki:

11 - Mi van, Wes? - Rángatózik. Nem mentem át a rendelőbe, hanem felpattanva az íróasztaltól lekuporodtam a padlóra, és erősen figyeltem a kutyát. Először nem láttam semmit, azután éppen csak hogy észrevettem, hogy enyhén bólogat. Koponyájára tettem a kezem és vártam. És éreztem azt, amitől rettegtem: a koponyaizmok gyönge, de ütemes rángatózását. - Sajnos, choreája van, Wes - mondtam. - Az mi? - Beszéltem róla neked. Néha vitustáncnak hívják. Reméltem, hogy nem kapja meg. A fiú hirtelen kicsivé és tehetetlenné vált: csak állt és csavargatta ujjai közt az új bőrpórázt. Olyan erőfeszítésébe került megszólalnia, hogy csaknem becsukta a szemét. - Meg fog halni? - Némelyik kutya túléli, Wes. - Nem mondtam meg neki, hogy csak egy ilyen esetet láttam. - Vannak olyan tablettáim, amelyek talán segítenek. Hozok egypárat. Adtam neki néhány arzénos tablettát; ezt alkalmaztam az egyetlen sikeres kezelésnél, még csak azt sem tudtam, hogy ez használt-e annak idején, de nem volt másom. Vitéz choreája úgy alakult a következő két hétben, ahogy a tankönyvekben meg van írva. Mindaz, amitől féltem, felbukkant, megállíthatatlanul, egymás után. A reszketés átterjedt a fejéről a lábaira, aztán a hátsó része kezdett imbolyogni járás közben. Fiatal gazdája többször is behozta, és én végigcsináltam a ceremóniát, miközben igyekeztem világossá tenni, hogy az ügy reménytelen. A fiú makacsul kitartott, s közben buzgón hordta az újságot, végezte egyéb munkáit, és elszántan fizetett, bár nem akartam a pénzét. Aztán egy délután becsöngetett: - Nem tudtam elhozni Vitézt - motyogta. - Már nem tud járni. Kijönne megnézni? Beültünk a kocsimba. Vasárnap délután három órára járt, és az utcák csendesek voltak. Bevezetett egy kockaköves udvarba, és kinyitotta az egyik ház ajtaját. Mikor beléptem, mellbe vágott a bűz. A vidéki állatorvosnak ritkán támad hányingere, de most éreztem, hogy felfordul a gyomrom. A nagyon kövér Mrs. Binks formátlan, koszos ruhában, szájában cigarettával, a konyhaasztalra tehénkedett. Elmerült egy képeslapban, amely egy kis tisztáson feküdt a mocskos edények halmai között, és a hajcsavarjai megbiccentek, mikor futtában felnézett ránk. Az ablak alatti díványon mély álomban elnyúlva, nyitott szájából sörszagot hortyogva aludt a férje. A mosogatót, amelyben további zsíros edények halmozódtak fel, undorító zöld lepedék borította. Újság, ruha s mindenféle felismerhetetlen szemét takarta a padlót, s mindezek felett egy rádió üvöltött teljes hangerővel. Az egyetlen tiszta dolog a kutya kosara volt a sarokban. Odamentem, és a kis állat fölé hajoltam. Vitéz tehetetlenül hevert, csont és bőr teste fékezhetetlenül rángatózott. Apatikusan nézett beesett szemeivel, amelyeket megint elfutott a genny. - Wes - mondtam -, meg kell engedned, hogy elaltassam. Nem felelt, s amikor magyarázni kezdtem, az üvöltő rádió elnyomta a hangomat. Felpillantottam az anyára. - Lehalkítaná, kérem, a rádiót? - kértem. Fejét a gyerek felé rántotta, s az odament a rádióhoz, és elfordította a gombot. A beálló csendben megint elmondtam neki: - Hidd el, ez az egyetlen, amit tehetünk. Nem hagyhatod így, apránként elpusztulni. Nem nézett rám. Teljes figyelmét kétségbeesetten a kutyára összpontosította. Aztán felemelte a kezét, és azt suttogta: - Rendben. Kisiettem a kocsihoz a Nembutalért. - Szavamat adom, hogy nem fog neki fájni - mondtam, miközben megtöltöttem a fecskendőt. És csakugyan, a kis jószág csak sóhajtott egyet, mielőtt mozdulatlanná vált volna. A végzetes rángatózás végre megszűnt. Zsebre vágtam a fecskendőt. - Vigyem el magammal, Wes? Riadtan nézett rám, de az anyja közbevágott

12 - Igen, vigye el. Én amúgy se szerettem, hogy ez a dög itten van. - Tovább olvasott. Gyorsan felemeltem a kis testet, és kimentem. Wes követett és nézte, ahogy kinyitom a csomagtartót, és gyengéden leteszem Vitézt a munkaköpenyemre. Mikor lecsuktam a csomagtartót, belenyomta öklét a szemébe, és egész teste reszketni kezdett. Átfogtam a vállát, ő meg egy pillanatra nekem támaszkodott, és felzokogott. Eltűnődtem, hogy vajon tudott-e valaha is így sírni - mint egy kisfiú, akinek van vigasztalója. De hamarosan elhúzódott, és elmaszatolta a könnyeit piszkos arcán. - Visszamégy a házba, Wes? - kérdeztem. Pislogott, aztán a régi kemény kifejezésével nézett rám. - Én oszt nem! - mondta, aztán megfordult és elment. Vissza se nézett. Figyeltem, ahogy átvág az utcán, átmászik egy falon, és elvonul a mezőkön át a folyó felé. Azóta is úgy érzem, hogy Wes abban a pillanatban ment vissza a régi életébe. Attól fogva nem végzett alkalmi munkát, nem csinált semmi hasznosat. Engem ugyan nem piszkált többé, de lassan komolyabb vétségekbe keveredett. Pajtákat gyújtott fel, lopásért hatóság elé került, s mire tizenhárom éves lett, már kocsikat lopott. Végül javítóintézetbe küldték, s aztán eltűnt a környékről. Senki sem tudta, hova ment, és a legtöbben elfelejtették. Az egyik, aki nem felejtette el, a rendőr őrmester volt. - Az a Wesley Binks gyerek - mondta nekem töprengően -, hát, ha van gazember, az az volt. Tudja, azt hiszem, nem törődött az egy fikarcnyit senki élőlénnyel egész életében. - Megértem az érzéseit, őrmester - feleltem -, de nincs egészen igaza. Volt egy élőlény... * Mennyire igaz, hogy a fiatalok életét nagyon befolyásolja, ha van olyan állatuk, akit szerethetnek, s akiről gondoskodhatnak. Ez a történet a szopornyica rémségeit is bemutatja, s ha látom azt a rengeteg embert, aki a rendelőnkbe jön, hogy a kölyökkutyáját beoltassa, hálás vagyok, hogy ma már módunk van ezt a szörnyű betegséget visszaszorítani. A bekötött ujj Disznókat heréltem, Rory fogta le őket. Több almot kellett sorra vennem, siettem, és nem vettem észre az ír béres növekvő aggodalmát. Fiatal főnöke fogdosta el, s adta Rorynak a malacokat, aki hassal felfelé tartotta őket a combja közé szorítva, s a lábukat széthúzva, s ahogy én gyorsan belemetszettem a herezacskóba és kihúztam a heréket, pengém szinte érintette a slicce táján Rory nadrágjának durva anyagát. - Az istenért, vigyázzon, Mr. Herriot! - szakadt ki belőle végre. Felnéztem a munkámból: - Mi a baj, Rory? - Ügyeljen rá, mit csinál azzal a kurva késsel! Úgy hadonász vele a lábam közt, mint egy kurva indián! Utóbb még kárt tesz bennem. - Úgy ám, Mr. Herriot, vigyázzon - kiáltotta a fiatal farmer. - Ne Roryt messe meg a malac helyett. Az asszonya soha meg nem bocsátaná magának. Hangos nevetésben tört ki, az ír béres félszegen vigyorgott, én kuncogtam. Erre fizettem rá, mert a pillanatnyi figyelmetlenségtől a penge belemetszett a bal mutatóujjamba. A borotvaéles kés mély sebet ejtett, s egy pillanat alatt szinte a környéket is elöntötte a vérem. Bármily hosszasan orvosolgattam is magam a kocsi csomagtartójából, a vörös szivárgás csak nem hagyott alább, s mikor végre elindultam, az ujjamat olyan nagy és esetlen pólya fogta körül, amilyet még életemben nem láttam. Végül is egy nagy vattapárnát kellett felraknom, és rettentő hosszú, nyolc centi széles gézzel rögzítettem. Már sötétben jöttem el a farmról. Egy késő decemberi délután, öt óra körül, amikor már régen eltűnt a fény, és csillagok kezdtek feltünedezni a fagyos égen. Lassan vezettem, a roppant ujj felfele meredt a kormánykerékről, s mutatta az utat a két fényszóró között, mint egy jelzőtorony. Egy kilométerre voltam Darrowbytól, s a kisváros fényei már fel-felpislogtak a csupasz útszéli ágak között, mikor egy kocsi jött szembe, elhaladt mellettem, aztán fékcsikorgást hallottam, ahogy meg

13 állt, majd visszafordult. Megint elhaladt mellettem, kihúzott az útpadkára, s megpillantottam egy eszeveszetten integető kart. Megálltam. Egy fiatalember ugrott ki a vezetőülésből, és felém rohant. Benyomta a fejét az ablakon. - Maga az állatorvos? - Lélekszakadva, rémülten beszélt. - Igen, én. - Hála istennek! Átutazóban vagyunk Manchester felé, és ott voltunk a rendelőjében... mondták, hogy errefelé jött... leírták a kocsiját. Kérem, segítsen! - Mi a baj? - A kutyánk... ott van a hátsó ülésen. Egy labda akadt meg a torkán. Attól... attól félek, hogy már vége van... Kiugrottam a kocsiból, és rohantam előre az úton, mielőtt még a mondatot befejezte volna. Nagy, fehér személykocsi volt, s a sötétben a hátsó ülésről az ablakon kirajzolódó apró fejek jajongó kórusa hallatszott. Feltéptem az ajtót, és a jajongás most már összefüggő szavakká állt össze: - Ó, Benny, Benny, Beenny...! Homályosan egy nagy kutyát láttam elnyúlva négy kisgyerek térdén. - Ó, apu, meghalt, meghalt! - Vegyük ki - lihegtem. A fiatal férfi a mellső lábakat húzta, én alányúltam a testnek, amely szörnyű ernyedtséggel csúszott, hullott a betonra. Tapogattam a szőrös testet. - Francot se látok. Segítsen odább húzni. A tehetetlen tömeget a fényszóró ragyogásába vonszoltuk, s most már mindent láttam. Hatalmas, gyönyörű skót juhász volt, élete virágában, a szája tátva, nyelve kilógott, szeme élettelenül meredt a semmibe. Nem lélegzett. A fiatal apa egy pillantást vetett rá, aztán két kezével a fejéhez kapott. - Ó istenem, ó istenem!... - A kocsiból hallottam a felesége halk zokogását és az éles kiáltásokat a hátsó ülésről. - Benny... Benny... Megmarkoltam a férfi vállát, és rákiáltottam: - Mi van azzal a labdával? - A torkán akadt... órák hosszat dugdostam le az ujjamat a száján, de nem tudtam megmozdítani. - A szavak motyogva törtek elő a lehajtott fej alól. Bedugtam a kezem a kutya szájába, és én is éreztem. Egy tömör gumigömb, alig nagyobb egy golflabdánál, úgy beszorult a torokba, mint a dugó, és teljesen elzárta a légcsövet. Lázasan kaparásztam a sima, nedves felületet, de nem volt rajta fogódzó. Mintegy három másodperc alatt rájöttem, hogy ezen az úton semmilyen emberi igyekezet nem képes kivenni a labdát. Gondolkodás nélkül visszahúztam a kezem, betoltam a két hüvelykujjam az alsó állkapocs vége alá, és nyomtam egyet. A labda kirepült, elpattogott a jeges úton, és bánatosan kigurult a füves padkára. Megérintettem a szem szaruhártya-felületét. Nem volt reflex. Térdre roskadtam a reménytelen sajnálkozás súlya alatt, hogy nem tehettem meg ugyanazt egy kicsivel korábban. Más hasznosat most már nem tehetek, mint hogy elviszem a tetemet a végső eltakarítás céljából a Skeldale House-ba. Nem hagyhatom, hogy a család egy döglött kutyával utazzon Manchesterig. De szinte égetett a gondolat, hogy bár tehettem volna igazán valamit, és ahogy végigsimogattam az élénk színű bundát, hatalmas, bekötözött ujjam úgy állt el a kezemtől, mint tehetetlenségem jelképe. Ahogy bambán néztem az ujjamat, s kéztövem egy bordaközön nyugodott, mintha alulról valami halvány remegést éreztem volna. Rekedt kiáltással felegyenesedtem. - Még ver a szíve! Még nem halt meg! Mindent bevetettem, ami csak rendelkezésemre állt. De ott, azon a sötét, elhagyatott vidéki úton nem sok állt rendelkezésemre. Nem volt nálam élénkítő injekció, sem oxigénpumpa, sem intratracheális cső. De három másodpercenként megnyomtam a mellkasát a régi módszer szerint, és imádkoztam, hogy lélegezzen, mert a szeme még mindig a semmibe meredt. Időnként kétségbeesetten belefújtam a szájába, vagy keresgéltem a bordák között azt a majdnem észrevehetetlen szívdo

14 bogást. Nem tudom, melyiket vettem észre előbb: a szemhéj apró rezzenését vagy a bordák kis emelkedését, amitől bejutott a jeges yorkshire-i levegő a tüdejébe. Talán mindkettő egyszerre jelentkezett, de attól a pillanattól fogva minden olyan volt, mint egy csodálatos álom. Elfeledkeztem az időről, csak ültem, miközben a lélegzés mélyebbé és ütemessé vált, s az állat lassan felfogta a környezetét, s mire igazán körülnézett és kísérletképpen megrezgette a farkát, hirtelen ráébredtem, hogy minden ízületemben elmerevedtem és szinte odafagytam a földhöz. Némi nehézséggel felálltam, és elképedve néztem, ahogy a skót juhász tántorogva lábra áll. A fiatal apa visszavezette a kocsi hátsó üléséhez, ahol örvendező kiáltások fogadták. A férfi szinte kába volt. Mialatt a kutya magához tért, egyre csak ezt motyogta: - Maga csak úgy kipöckölte a labdát... csak úgy kipöckölte. Miért nem jutott ez nekem eszembe?... S amikor búcsúzás előtt megint felém fordult, mintha még mindig sokkos állapotban lett volna. - Nem is... nem is tudom, hogy köszönjem meg - mondta rekedten. - Ez valóságos csoda. - Egy pillanatra nekidőlt a kocsinak. - És mennyi a honorárium? Mivel tartozom? Megdörzsöltem az állam. Gyógyszert nem használtam. Az egyetlen költségem az idő volt. - Öt shilling - mondtam. - És soha többé ne engedje ilyen kis labdával játszani. Átadta a pénzt, kezet nyújtott, és elment. A felesége, aki nem szállt ki a kocsiból, távozóban integetett, de a legnagyobb jutalmam az a homályos kép volt, ahogy a hátsó ülésen a kis karok a kutya köré fonódtak és lázasan ölelgették. És azok az éjszakában lassan elhaló, hálás és örömteli kiáltások: - Benny... Benny... Benny! Az állatorvos gyakran eltűnődik, hogy egy páciens gyógyulásában mennyi az ő érdeme. Az állat talán kezelés nélkül is meggyógyult volna - megesik ez néha, s nehéz biztosat mondani. De ha az ember a legcsekélyebb kétség nélkül tudja, hogy akár különleges fogások nélkül is, visszahúzott egy állatot a pusztulás pereméről az élő, lélegző világba, az olyan elégtétel, ami megmarad, balzsamként körülölelve az állatorvosi munka kényelmetlenségeit és kudarcait, és mindent helyrehoz. Benny esetében azonban van valami valóságon túli. Egyetlen pillantás erejéig sem láttam azoknak a boldog gyerekeknek az arcát, sem az anyjukét, aki az első ülésen kuporgott. Homályos képem van az apjukról, de hát nagyobbrészt a kezébe temette az arcát. Nem ismerném fel, ha az utcán találkoznék vele. Még a kutya is, a fényszórók természetellenes fényében, homályos emlék. A családnak is hasonló emlékei lehettek, mert egy hét múlva kedves levelet kaptam az anyától. Mentegetőzött, hogy oly szégyentelenül félrehúzódott, megköszönte, hogy megmentettem szeretett kutyájuk életét - most már úgy ugrabugrál a gyerekekkel, mintha mi sem történt volna -, és befejezésül sajnálkozott, hogy még a nevemet sem kérdezte meg. Igen, furcsa kaland volt, és a család nemcsak a nevemet nem tudta, hanem fogadni mernék, hogy nem ismernének fel, ha újra találkoznánk. Ha visszagondolok az ügyre, tulajdonképpen csak egyetlen tényező emelkedik ki belőle félreérthetetlenül és hatásosan: az én nagy fehér kötésű ujjam, amely állandóan ott meszelt a helyszín felett, csaknem saját személyiséggel és jelentőséggel. Biztosra veszem, hogy a család is erre emlékezett a legjobban, mert az anya levele így kezdődött: - Kedves, bekötözött ujjú állatorvos úr... * Jó volt azt a levelet olvasni sok évvel ezelőtt, de még jobb volt egy másik hölgy tájékoztatását megkapni. Azt írta, hogy pontosan ebbe a helyzetbe került: a labda megakadt a kutyája torkán. Ő is hiába próbálta kivenni a labdát a szájon keresztül, de aztán, amikor már-már feladta a reményt, eszébe jutott a könyvbeli epizód, és felnyomta a labdát az állkapocs mögül. Megköszönte, hogy megmentettem a kutyája életét, s bennem felvillant a gondolat, hogy noha könyveimnek nem az elsődleges célja a felvilágosítás, talán másokon is hasonlóképpen segítettek

15 Shep mániája Mr. Bailes kis háza nagyjából Highburn falu közepén állt, s hogy az ember bejusson az udvarba, vagy húsz métert kellett gyalogolnia másfél méteres falak között. Balra esett a szomszéd ház, jobbra a farm előkertje. Shep ebben a kertben leskelt majd egész nap. Hatalmas kutya volt, sokkal nagyobb az átlagos skót juhásznál. Mi több, szentül hiszem, hogy német juhász vér folyt benne, mert noha pompás fekete-fehér bundát hordott, volt valami gyanút keltő az izmos végtagokban és a nemes, barna árnyalatú, fejről felhegyesedő fülekben. Egészen más volt, mint azok a girhes kis állatok, amelyekkel mindennapos körútjaim során találkozni szoktam. Miközben a falak között ballagtam, eszem már a tehénistállóban járt, amely éppen csak idelátszott a farmudvar végéből. Mivelhogy Beiles egyik tehene, a Rose nevű, olyasfajta homályos emésztési zavarban szenvedett, ami megrontja az állatorvos álmát, mert oly nehéz diagnosztizálni. Az állat két nappal ezelőtt nyögni kezdett, elapadt a teje, s amikor tegnap megvizsgáltam, bizonytalanul mérlegeltem a különböző lehetőségeket. Talán drót? De a negyedik gyomor megfelelően öszszehúzódott, és elegendő kérődző hangot hallottam. Meg hát, kelletlenül ugyan, de evett egy kis szénát. Impaktálódott volna... Vagy részleges bélcsavarodás?... Kétségkívül hasi fájdalmak gyötörték, és a hőmérséklete a talányos 39 fokig emelkedett - ez bizony nagyon is drótra vallott. Persze eldönthettem volna a dolgot, ha felnyitom a tehenet, de Mr. Bailes régimódi ember volt, és nem tetszett neki a gondolat, hogy fejest ugrom a tehenébe, hacsak biztos nem vagyok a diagnózisomban. De nem voltam - ez tagadhatatlan tény. Félúton jártam a falak között, azzal a derűs reménnyel, hogy betegem állapota javult, mikor a semmiből rémisztő hang robbant bele a jobb fülembe. Shep volt az megint. A falat éppen elég magasra rakták ahhoz, hogy a kutya felugorjon és beleugasson az arra járók fülébe. Kedves mutatványa volt ez, és rám már régebben is lecsapott, de ilyen sikeresen, mint most, még soha. Másfele jártak a gondolataim, és a kutya tizedmásodpercre pontosan számította ki az ugrását, úgyhogy az ugatása a legmagasabb kerítésrésznél tört rám, s foga csak centiméterekre volt az arcomtól. Hangja illett a termetéhez: hatalmas melléből kitörő nagy bikabőgés zengett elő tátott állkapcsai közül. Magasra felszökkentem a levegőbe, s amikor dobogó szívvel és zúgó fejjel földet értem, átmeredtem a falon. De mint mindig, csak az elfelé vágtató szőrös testet láttam, amint eltűnik a ház sarka mögött. Ez volt az, amit nem értettem. Miért csinálja? Vad természetű állat, és rosszat forral ellenem, vagy jó viccnek tekinti az egészet? Soha nem kerültem elég közel hozzá, hogy ezt kiderítsem. Nem éppen derűs lelkiállapotban, rossz hírek ellen felvértezve érkeztem a tehénistállóba, és ott valóban rossz hírek vártak rám. Csak rá kellett néznem a farmer arcára, már tudtam, hogy a tehén állapota rosszabbodott. - Úgy gondolom szorulása van - motyogta Mr. Bailes borúsan. A fogamat csikorgattam. Az idősebb farmerek nemzedéke a gyomortáji betegségek egész skáláját szorulásnak minősítette. - Szóval, az olaj nem segített? - Egyáltalán nem, csak kis kemény bogyókat potyogtat. Amondó vagyok, hogy ez mán igazi szorulás. - Rendben, Mr. Bailes - mondtam fanyar mosollyal. - Valami erősebbel kell próbálkoznunk. Behoztam a kocsiból a gyomormosó készletet, amelyet annyira szerettem, s amely oly sajnálatosan eltűnt az életemből. A hosszú gumi gyomorcső, a fa szájpecek, amelyet bőrszíjakkal kellett a szarvak mögé erősíteni. Miközben a tehénbe pumpáltam a formalinnal és konyhasóval dúsított majd' tíz liter vizet, úgy éreztem magam, mint Napóleon, mikor harcba küldi a gárdát Waterloonál. Ha ez nem segít, akkor semmi sem segít. Másnap reggel éppen a falu egyetlen utcáján vezettem, amikor megpillantottam a boltból kilépő Mrs. Bailest. Kiálltam az út szélére, és kidugtam a fejem az ablakon. - Hogy van Rose, Mrs. Bailes? Letette kosarát a földre, és komoran rám nézett

16 - Nem jól, Mr. Herriot. Az uram aszongya, egyre rosszabbul van. Ha beszélni akar vele, mennyen át azon a réten. Ott javítja annak a kis csűrnek az ajtaját. Hirtelenjében nagyon nyomorultul éreztem magam, miközben a mezőre nyíló kapuhoz vezettem. Kint hagytam a kocsit az úton, és felemeltem a reteszt. - A francba! A francba! A francba! - motyogtam, ahogy átvágtam a zöld mezőn. Kísértett a rossz érzés, hogy odaát egy kis tragédia van kibontakozóban. Ha az állat elpusztul, az rettenetes csapás egy tíz tehenet és néhány disznót tartó kis farmernak. Kell, hogy segíteni tudjak valamiképpen, és leverő érzés, hogy nem jutok semmire. És - mindezek ellenére - békesség öntötte el a lelkemet. A nagy mező másik végén láttam a pajtát, s menet közben a magas fű súrolta a térdemet. A rét megérett a kaszálásra, s hirtelen rádöbbentem, hogy nyár derekán járunk, melegen süt a nap, és minden lépésemre körém emelkedik a lóhere és a meleg fű illata a kristálytiszta levegőben. Valahol a közelben egy táblán teliben virágzott a salátabab, s ahogy az egzotikus illat felém sodródott, félig behunyt szemmel szívtam be, mintha a csodálatos keverék alkotóelemeit akarnám megkülönböztetni. És a csend - az volt csak léleksimogató. Meg az érzés, hogy egyedül vagyok. Kábán körülnéztem a napfényben alvó üres zöld végtelenen. Semmi sem mozdult, egyetlen hang sem hallatszott. Aztán teljesen váratlanul a lábam előtt hihetetlen hangerővel felrobbant a föld. Egy szörnyű pillanatig eltakarta a kék eget egy hatalmas szőrös test, és egy vörös száj vau -t hörgött az arcomba. Csaknem sikítva hátratántorodtam, s riadtan kimeredő szemmel néztem, amint Shep teljes sebességgel eltűnik a kapu irányában. A mező legközepén, a mély növényzetben rejtőzve addig várt, míg a szembogaramat is láthatta, és csak akkor támadt rám. Hogy véletlenül került-e oda, vagy megpillantott, mikor megérkeztem, és lesben állt, azt sohasem fogom megtudni, de a maga szempontjából az eredmény nagyon is kielégítő volt, mert még soha életemben nem ijedtem meg ennyire. Olyan életet élek, amely tele van félelemmel és riadalommal, de az üres tájból bömbölve felemelkedő nagy kutya felülmúlhatatlan volt. Hallottam olyan esetekről, amikor a hirtelen rémület és stressz a belek akaratlan kiürítését okozta, és nincsen semmi kétségem afelől, hogy ez alkalommal jártam a legközelebb e keserves baleset lehetőségéhez. Még akkor is remegtem, mikor a csűrhöz értem, és alig tudtam kinyögni pár szót, mikor Mr. Bailes az úton átvágva a farmhoz vezetett. Betegem látványa még tetézte is a bajt. A hús leolvadt róla, és beesett szemmel, közönyösen meredt a falra. A baljós nyögés hangosabbá vált. Úgy döntöttem, hogy még egyszer megpróbálkozom a gyomormosással. Ez volt még mindig a leghatásosabb a fegyvertáramban, de ez alkalommal egy kiló melaszt is hozzátettem a keverékhez. Csaknem minden farmer tartott egy hordóval a tehénistállójában, csak oda kellett mennem a sarokba, és kinyitnom a csapot. Csak másnap délután jutottam újra Highburnbe. Kinn hagytam a kocsit a farm előtt, s már elindultam a két fal között, mikor az út túloldalán, a legelőn megpillantottam egy tehenet. A tehén Rose volt, a tegnapi rét melletti mezőn. Nem tévedhettem - a szép sötétvörös jószág bal oldalán sajátos, futball-labdaszerű fehér folt díszelgett. Kinyitottam a kaput, s a gondjaim pillanatokon belül elpárologtak. Káprázatosan, csodával határos módon magához tért, sőt teljesen egészséges állatnak látszott! Odamentem hozzá, és megvakartam a farka tövét. Jámbor jószág volt, csak hátranézett rám fűevés közben, s a szeme már nem süppedt be, hanem telten csillogott. Ahogy átfutott rajtam a megkönnyebbülés hulláma, láttam, hogy a szomszédos föld felől Mr. Bailes mászik át a falon. Alighanem még mindig a pajta ajtaját javítgatta. Miközben közeledett, hirtelen részvét fogott el. Vigyáznom kell, hogy ne mutatkozzam diadalmasnak - végtére is szegény fickó nagyon aggódott. Nem, helytelen volna túlontúl hetykélkedni. - Békességes jó reggelt, Mr. Bailes - mondtam széles jókedvvel. - Rose nagyon jól néz ki ma, ugye? A farmer levette a sapkáját, és megtörölte a homlokát. - Hát igen, egészen más tehén lett mára. - Nem hiszem, hogy tovább kell kezelni - mondtam. Haboztam. Egy kis célzás nem árthat. - De jó, hogy tegnap még egyszer kimostam a gyomrát!

17 - Az a pumpálás? - Mr. Bailes felhúzta a szemöldökét. - Annak oszt semmi köze ehhez. - Hogy... hogy érti ezt? Hát attól gyógyult meg. - Dehogy attul, fiatalember, dehogy attul. Jim Oakley gyógyította meg. - Jim... mi a csuda? - Egen, Jim átgyütt tegnap este. Esténkint gyakran be szokott nézni. Csak egy pillantást vetett a tehénre, és megmondta, mit köll csinálni. Én mondom magának, olyan vót, mint akinek mingyár vége - az a pumpálás nem használt semmit. Jim aszonta, futtassam meg rendesen a mezőn. - Micsoda? - Igen, aszonta. Látott már ilyen teheneket, és egy jó nagy futás mindig meggyógyította őket. Így hát kihoztuk Rose-t ide, és azt tettük, amit mondott, és biz' isten, attul rendbe gyütt. Mingyár jobban nézett ki. Kihúztam magam. - És kicsoda az a Jim Oakley? - kérdeztem jegesen. - Hát ki vóna, a postás. - A postás? - Egen, de néhány esztendeje tartott pár állatot. Jim nagyon ért a jószághoz. - Biztosan, de én mondom magának, Mr. Bailes... A farmer felemelte a kezét: - Nem köll errül többet beszélni, fiatalember. Jim meggyógyította, ez az igazság. Bár látta vóna, ahogy hajkurássza körbe-körbe. Olyan idős, mint én, de biz' isten nagyot rohangászott. Ez a Jim, ez fenemódra tud futni. - Felkuncogott az emléktől. Ebből elegem volt. A farmer dicsőítő beszéde alatt szórakozottan vakargattam a tehén farkát, és bepiszkoltam a kezem. Összeszedve méltóságom maradékát, odabiccentettem Mr. Bailes-nek. - Hát mennem kell. Megengedi, hogy bemenjek a házba kezet mosni? - Csak tessék! - felelte. - Az asszony ad majd meleg vizet. Nagyon hosszú időnek tetszett, míg elértem a fal végéig, s amikor éppen jobbra akartam fordulni a farm konyhájának ajtaja felé, balról hirtelen lánc csörrent, aztán egy bömbölő lény vetődött rám, hatalmasat vakkantott a képembe, s már el is tűnt. Ezúttal úgy éreztem, elállt a szívverésem. Legyőzött állapotomban képtelen voltam Shepet elviselni. Teljesen elfeledtem, hogy Mrs. Bailes olykor kikötötte a kutyaházhoz, hívatlan vendégek elriasztására. Félig a falnak roskadtam, fülemben zúgott a vér, és tompán néztem a macskaköveken kanyargó hosszú láncot. Nem kedvelem azokat, akiket egy állat feldühíthet, de bennem is megpattant valami. Összefüggéstelen ordítozásban kitört belőlem minden keservem, megragadtam a láncot, és eszeveszetten húzni kezdtem. Kínzóm, a kutya, ott benn van a kutyaólban. Tudom, hogy hol lehet elkapni, és ezúttal elintézem vele az ügyet. A kutyaól vagy három méterre volt tőlem, s először nem láttam semmit. A lánc végén csak a holt súly volt. Aztán, ahogy könyörtelenül húztam, előtűnt egy orr, aztán egy fej, aztán a nyakörvén ernyedten lógó nagy állat. Nem mutatott semmi hajlandóságot, hogy felkeljen és üdvözöljön, de én nem kegyelmeztem, és centiméterenként végighúztam a kövön, míg a lábaim előtt nem feküdt. A dühtől magamon kívül leguggoltam, megráztam öklöm az orra alatt, és pár centiméterről a képébe ordítottam. - Te ronda dög! Ha még egyszer megcsinálod, szétverem azt a kurva fejedet! Hallod, tisztára szétverem azt a kurva fejedet! Shep riadtan forgatta a szemét, és farka bocsánatkérően verdesett a lába között. Én tovább üvöltöttem vele, erre hízelgő vigyorral felhúzta ínyét a felső fogsorán, majd végül a hátára hengeredett, s mozdulatlanul, félig behunyt szemmel feküdt. Most már tudtam. Barátságos állat. Az a sok vad támadás csak játék. Kezdtem lecsillapodni, de azért azt akartam, hogy megtanulja a leckéjét. - Rendben van, barátom - suttogtam fenyegetően. - Ne felejtsd, amit mondtam. - Elengedtem a láncot, és egy utolsót kiáltottam: - Mars vissza! Shep, csaknem térden, erősen behúzott farokkal visszarohant az óljába, én meg elindultam a ház felé, hogy kezet mossak

18 Meglepődtem, mikor vagy egy hónappal később megint kihívtak Mr. Bailes egyik tehenéhez. Úgy éreztem, hogy a Rose-zal elért eredményeim után Jim Oakley szolgálatait fogja igénybe venni baj esetén. De nem, hangja a telefonban éppoly udvarias és barátságos volt, mint mindig, semmivel sem érzékeltette, hogy elvesztettem volna a bizalmát. Különös... Az úton hagytam a kocsit, és gyanakvóan benéztem az előkertbe, mielőtt a két fal között elindultam volna. A halk fémcsilingelés elárulta, hogy Shep ott lapít az óljában. Lelassítottam a lépteimet: engem ugyan még egyszer nem fog meglepni. Az ösvény végén megtorpantam, s vártam, de csak egy orrhegyet láttam, amely csendesen eltűnt, míg ott álltam. Kitörésemet tehát megértette a nagy kutya - tudta, hogy nem tűröm tovább a hülyéskedését. És mégsem éreztem jól magam, mikor a vizsgálat után továbbmentem. Az állat feletti győzelem üres győzelem, s az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy megfosztottam legfőbb örömétől. Végül is, minden élőlénynek joga van valamiféle szórakozásra, s noha Shep bolondériája olykor szívrohamot is okozhat, mégiscsak az övé, lényének része. Nyugtalanító volt az a gondolat, hogy valamit kiszakítottam az életéből. Nem voltam rá büszke. Így azután, mikor később a nyár folyamán átautóztam Highburnön, várakozva megálltam Bailesék farmja előtt. A falu utcája fehéren és porosan szunyókált a délutáni napfényben. A mindent beborító csöndben semmi sem mozdult - kivéve egy apró termetű embert, aki a falak közti bejárat felé ballagott. Kövér volt és nagyon sötét bőrű - üstfoltozó a falun kívül álló táborból -, és egy halom lábast és fazekat cipelt. Őrhelyemről beláthattam a kerítésrácsok között az előkertbe, ahol Shep hangtalanul lopakodva elfoglalta helyét a kőfal mögött. Lenyűgözve figyeltem, ahogy az ember kényelmesen befordul a bejárón, és a kutya követi a fal felett haladó test nélküli fejet. Ahogy vártam is, félúton történt. A tökéletesen időzített ugrás, a pillanatnyi megtorpanás az ív csúcsán, aztán a roppant vau, bele a gyanútlan fülébe. Úgy hatott, ahogy szokott. Egy pillanatra csapkodó karokat és röpködő edényeket láttam, majd hosszabb fémes csattogás hallatszott, és a kis ember úgy bukkant elő, mint egy rakéta, jobbra fordult, és tőlem elfelé elvágtatott az utcán. Csaknem gömbölyű testfelépítését figyelembe véve bámulatos sebességet hozott ki magából, kurta lába úgy járt, mint a dugattyú, s meg sem állt, míg el nem tűnt a boltban a falu túlsó végén. Nem tudom, miért ment be oda, mert ott bizony gyömbérszörpnél hatásosabb szíverősítőt nem talált. Shep szemlátomást igen elégedetten visszaballagott, és elnyúlt egy hűvös folton a fűben, az almafa árnyékában, fejét a mancsára ejtette, és kényelmesen várt következő áldozatára. Magamban mosolyogtam, mikor felengedtem a kuplungot és elindultam. Megállok a boltnál, és megmondom a kis embernek: nyugodtan összeszedheti a lábosait, nem fogják darabokra szaggatni. De a legerősebb érzés a megkönnyebbülés volt, hogy nem fosztottam meg a nagy kutyát életkedvétől. Shep még mindig megtalálta a szórakozását. * A kutyák szeretnek játszani, vagy keresnek maguknak valamilyen mulatságot, s ezért úgy érzem, hogy az embereknek tulajdonképpen két kutyát kellene tartaniok, akkor azok nem éreznék magukat magányosnak. Ez azonban gyakran kényelmetlen vagy lehetetlen, így hát minél többet tud játszani a gazda a kutyájával, annál jobb. Meglepően sok mindent lehet csinálni - kötélhúzást, apportírozást, még bújócskát is. Néha persze a kutya megtalálja a maga mulatságát - mint Shep is Mick Utálatos, nedves este volt, már kilenc órára járt, és én még mindig dolgoztam. Szorosabban markoltam a kormányt, és fáradt izmaim ösztökélésére halk nyögéssel más testhelyzetbe csúsztam az ülésen. Miért választottam ezt a szakmát? Kereshettem volna könnyebbet - például a szénbányászatot vagy fadöntést. Már három órával korábban is kezdtem sajnálni magamat, mikor áthaladtam Darrowby piacterén, útban egy elletéshez. A boltok zárva voltak, és a téliesen permetező eső nyu-

19 galmat érzékeltetett, elvégzett munkát, kandallótüzet, könyvet, szállongó dohányfüstöt. Mindez az enyém lehetett volna, s ráadásul még Helen is, az egyszobás lakásunkban. Azt hiszem, a tőr akkor döfött igazán mélyre, amikor megláttam a kocsirakomány fiatalt, indulóban a Hajcsár elől: három lányt és három fiatal fickót, amint kiöltözve, nevetgélve nyilvánvalóan valami táncmulatságra vagy összejövetelre indultak. Mindenkire kényelem várt és jó mulatság, mindenkire, kivéve Herriotot, aki a hideg, nedves hegyek és elkerülhetetlen kemény munka felé csörömpöl. És az eset sem volt éppen lélekvidító. Egy girhes kis üsző feküdt az oldalán egy összetákolt, nyitott elejű fészerben, amelyet elborítottak a régi konzervdobozok, féltéglák és más limlom - azt sem láttam, miben botlom el, mert az egyedüli világítást egy rozsdás petróleumlámpa szolgáltatta, amelynek lángja pislogott és imbolygott a szélben. Két órát töltöttem abban a fészerben, centiméterenként húzva elő a borjút. Nem farfekvés volt, csak megszorult a borjú, de az üsző egyszer sem állt lábra, s én az egész időt a földön, téglák és konzervdobozok között hengergőzve töltöttem, csak néha álltam fel, hogy odadideregjek a vizesvödörhöz, miközben az eső jegesen csapkodta mellem és hátam összehúzódó húsát. És most hazafelé tartottam, merevre fagyott arccal, a bőröm perzselt a ruhám alatt, s úgy éreztem magam, mintha néhány erős ember a fejem búbjától a talpamig lelkesen rugdosott volna majdnem egész este. Csaknem belefulladtam az önsajnálatba, mikor befordultam Coptonba, ebbe az aprócska faluba. A nyár meleg napjaiban idilli hely volt, mindig Perthshire egyik szögletére emlékeztetett: egyeden utcája átölelte a zöld hegyoldal alsó lejtőit, és a fák sötét hulláma magasra felnyúlt a hangás fennsíkokig. De ma éjjel halott és fekete volt, az eső átcsapott a reflektorok előtt, neki a szorosan bezárt házaknak; csak a falu legközepén látszott valami halvány sugár, ahol a falusi ivó fénye lágyan a patakzó úttestre esett. Megállítottam a kocsit a Róka és Agarak imbolygó cégére alatt, és hirtelen elhatározással benyitottam. Jól fog esni egy kis sör. Kellemes meleg csapott meg, mikor beléptem az ivóba. Pult nem volt, csak magas hátú padok és tölgyfa asztalok álltak a meszelt falak mentén a látnivalóan farmerkonyhából átalakított helyiségben. Az egyik végén tűz ropogott egy régi fekete tűzhelyben, s felette a falióra túltiktakolta a beszéd moraját. Nem volt olyan eleven, mint a modern helyek, de békés volt. - Szóval, Mr. Herriot, munkából jön - mondta a szomszédom, mikor leereszkedtem a padra. - Igen, Ted, honnan tudja? Az ember ránézett a piszkos esőköpenyemre és a gumicsizmámra, amelyet rest voltam levenni a farmon. - Hát ez nem az ünneplőruhája, az orra hegyén vér van, a fülén meg tehénszar. Ted Dobsonnak, a harmincas éveiben járó tagbaszakadt tehenésznek hirtelen kivillant fehér foga a széles vigyorban. Én is mosolyogtam, és zsebkendőmbe törülköztem. - Nem vicces, hogy az ember olyankor mindig meg akarja vakarni az orrát? Körülnéztem a szobában. Egy tucat ember iszogatott söröskorsókból, néhányan dominóztak. Mindnyájan béresek voltak, velük szoktam találkozni, mikor a hajnal előtti sötétben kihívtak az ágyamból: akkor görnyedt, formátlan, ócska nagykabátba burkolt alakok voltak, bicikliztek ki a farmra, fejüket lesunyva esőben, szélben, tudomásul véve kemény életük tényeit. Olyankor gyakran eszembe jutott, hogy velem ilyen csak néha esik meg, ők azonban minden reggel ezt csinálják. És heti harminc shillingért csinálják: ahogy itt elnéztem őket, némi szégyen fogott el. Mr Waters, a kocsmáros, akinek neve olykor ugratásra csábított, megtöltötte a poharamat, magasra tartva kancsóját, hogy létrehozza a kívánatos habot. - Tessék, Mr. Herriot, ez annyi, mint hat penny. Ócsón számítom. Minden csepp sört abban a kancsóban hozott fel a pincében álló fahordókból. Forgalmas intézménynél ez nagyon célszerűtlen lett volna, de a Róka és Agarak ritkán telt meg zsúfolásig, és Mr. Waters kocsmárosként nem gazdagodhatott meg. De a szobával szomszédos kis istállóban négy tehenet tartott, ötven tyúk kapirgált a hosszú hátsó kertjében, és minden évben felnevelt néhány alom malacot a két kocájától. - Köszönöm, Mr. Waters. Jót húztam a pohárból. A hideg ellenére is megizzadtam, és kiszáradt torkom lelkesen fogadta a dús, ízes barna sört. Jártam már itt néhányszor, és minden arc ismerős volt. Kiváltképp Albert

20 Close-é, a nyugalomba vonult öreg juhászé, aki ugyanazon a helyen ült minden este, egy pad végében, egész közel a tűzhöz. Úgy ült, mint mindig, keze és álla a hosszú kampósboton nyugodott, amelyet egész munkás életében használt, a szeme üresen előremeredt. Félig a pad, félig az asztal alatt elnyúlva feküdt a kutyája, Mick; maga is öreg és nyugalomba vonult, mint a gazdája. Az állat nyilvánvalóan élénken álmodott; mancsa-görcsösen kaparászott a levegőben, ajka és füle rángatózott, majd elfojtott vakkantás tört ki belőle. Ted Dobson oldalba bökött, és felnevetett. - No hiszen, az öreg Mick még most is birkát terel. Bólintottam. Nem sok kétség férhetett hozzá, hogy a kutya álmában fénykorát éli át újra, lekuporodik és felpattan, széles ívben körülrohanja a legelő szélét gazdája füttyszavára. És Albert? Mi bujkál azok mögött az üres szemek mögött? Elképzeltem fiatalságában, ahogy járja a szeles fennsíkokat, megy végtelen mérföldeket haraszton, sziklán, patakon át, belenyomva azt a kampósbotot a földbe minden lépésnél. A Völgység juhászainál egészségesebb embereket bajos lett volna találni, a szabadban éltek minden időben, s esőben, hóesésben csak egy zsákot dobtak a vállukra. És most itt ült Albert, megtört, köszvényes öregemberként, és közönyösen meredt előre ócska tweedsapkájának foszlott ellenzője alól. Észrevettem, hogy éppen kiürítette a poharát, és odamentem hozzá a szoba másik végéből. - Jó estét, Mr. Close - mondtam. Tölcsért formált fülénél a kezéből, és felpislantott rám. - Mi? Megemeltem a hangom. - Hogy van, Mr. Close? - kiáltottam. - Nem panaszkodhatok, fiatalember - motyogta. - Nem panaszkodhatok. - Kérhetek magának valamit inni? - Igen, köszönöm. - Remegő ujját a pohárra irányította. - Önthet egy kortyocskát ebbe, la. Tudtam, hogy a kortyocska fél litert jelent, és intettem a kocsmárosnak, aki gyakorlottan megdöntötte a kancsóját. Az öreg juhász felemelte az újratöltött poharat, és felnézett rám. - Egészségire - dörmögte. - Minden jót - mondtam, és már visszamentem volna a helyemre, mikor az öreg kutya felült. Kiabáló beszélgetésem a gazdájával álmából ébreszthette fel, mert álmosan nyújtózkodott, néhányszor megrázta a fejét és körülnézett. Amikor megfordult és rám nézett, hirtelen megdöbbentem. A szeme szörnyű volt. Voltaképpen alig láttam, ahogy fájdalmasan felém pillogott a gennyáztatta szempillák függönye mögül. Csúf váladékpatakocskák sötétlettek kétoldalt az orra fehér szőrén. Feléje nyújtottam a kezem, és a kutya kurtán megcsóválta a farkát, mielőtt becsukta és végképp csukva tartotta volna a szemét. Úgy látszott, így jobban érzi magát. Albert vállára tettem a kezem. - Mr. Close, mióta ilyen a kutya? - He? Fokoztam a hangerőt. - Mick szeme! Nagyon csúnya. - Hát igen. - Az öreg megértése jeléül bólogatott. - Ekkicsit megfázott. Mindig hajlamos vót rá, kölyökkora uta. - Ez nem puszta megfázás, a szemhéja beteg. - Mi? Mély lélegzetet vettem, és teljes hangerővel kiabáltam. - Befordult a szemhéja. Ez komoly dolog. Az öregember megint bólintott. - Igen, sokat fekszik fejjel az ajtó tövinél. Ott igen huzatos. - Nem, Mr. Close! - bömböltem. - Annak semmi köze hozzá! Ennek a betegségnek entropion a neve, és csak operációval lehet gyógyítani. - Úgy, úgy, fiatalember. - Kortyintott egyet a söréből. - Csak ekkis megfázás. Mán kölyökkorában is hajlamos vót