A tehenészeti veszteségek mérséklésének lehetőségei (I.)

Átírás

1 1. oldal (összes: 9)

2 2. oldal (összes: 9)

3 A hosszú laktációk és a szaporodásbiológiai okok miatt selejtezett tehenek számának csökkentése érdekében nagyon fontos, hogy a szaporodásbiológiai gyakorlatunkon javítsunk. Az optimális állományszintű szaporodásbiológiai teljesítmény (a hónapos két ellés közötti időszak, az első ellés 24 hónapos korban) elérése szempontjából fontos az ellést követő 100 nap teendőinek összehangolt szervezése. A tejelő tehenek ellés utáni minél korábbi termékenyítése több borjút és laktációnkénti nagyobb tejtermelést eredményez. A szaporodásbiológiai teljesítmény romlása viszont csökkentheti a megszületett borjak számát és a tejtermelést, valamint növelheti a kezelések és a termékenyítések költségeit. Az optimális szaporodásbiológiai teljesítmény elérése érdekében az ellés körüli időszakban a következő teendők a legfontosabbak: szakszerű ellési segélynyújtás biztosítása, az ellés utáni metabolikus megbetegedések megelőzése, az involúciós megbetegedések korai diagnózisa és kezelése, az ivarzók pontos detektálása, a mesterséges termékenyítés megfelelő időzítése és a korai vemhességvizsgálat rendszeres végzése. A nem megfelelően végzett ellési segélynyújtás negatívan befolyásolhatja a tejelő tehenek szaporodásbiológiai teljesítményét 3. oldal (összes: 9)

4 Ezek közül a feladatok közül ezúttal csak az ellés előrejelzésének lehetőségeivel és a szakszerű ellési segélynyújtással foglalkozunk, valamint ezeknek a tejtermelésre, a szaporodásbiológiai teljesítményre és az újszülött borjakra gyakorolt hatását értékeljük. A jelzett témakör azért is nagy jelentőségű, mivel általánosan elfogadott, hogy a nem megfelelően végzett ellési segélynyújtás túlnyomórészt negatívan befolyásolja a tejelő tehenek szaporodásbiológiai teljesítményét. A halvaszületések előfordulási aránya és rizikófaktorai A szarvasmarha-tenyésztés gazdaságosságát az élve született és a felnevelt borjak száma is befolyásolja. Az állattenyésztésben tapasztalható rohamos fejlődés ellenére a halvaszületések aránya még mindig nagyon magas (4 7%), ez az összes borjúveszteség körülbelül felét jelenti. Halvaszületések alatt a normál vemhességi időt (>260 nap) követően közvetlenül az ellés előtt, az ellés közben vagy a megszületést követő első órában bekövetkező elhullásokat értjük. A halvaszületések aránya kötetlenül tartott holstein-fríz állományokban üsző- és tehénellések esetén (5,7 8,2%) hasonló volt a legelőn tartott holstein-fríz állományoknál nemrég leírtakhoz (5,1 7,4%), illetve a zárt tartású állományoknál (5,9 9,0%) világszerte. Francia tejelő gazdaságokban a halvaszületések aránya 5,3% és 7,6% között ingadozik, és körülbelül kétszer olyan gyakran fordul elő üszőknél, mint teheneknél. A halvaszületések aránya egy nagy létszámú magyar holstein-fríz tejelő gazdaságban 1973 és 1978 között 8,3% volt üsző- és 6,5% tehénellések esetén. Ugyanezen a telepen 2003-ban az üszőelléseknél 8,7%, tehénelléseknél 5,9% volt az arány. A két időszakot összehasonlítva nem volt növekedés a perinatális mortalitás arányait tekintve, azonban ez a szám még mindig igen magas. Újabban valamivel alacsonyabb halvaszületési arányról (2,8%, illetve 4,3%) számoltak be Írországban és Svájcban kis létszámú tejelő gazdaságokban, illetve az Egyesült Államokban (<2%) egy nagyobb létszámú holstein-fríz állomány esetén (n=2800). Az írországi felmérés szerint az állomány mérete (kicsi: ellés évente, közepes: ellés, nagy: >59 ellés) nem befolyásolja a halvaszületések arányát, amely összhangban áll a mi korábban, nagyobb tehenészetekben (>100 és >901 ellés) kapott eredményeinkkel. 4. oldal (összes: 9)

5 Fontos megemlíteni, hogy az utóbbi évtizedekben a halvaszületések egyre gyakoribbak, különösen holstein-fríz üszők ellése esetén. A svéd holstein-fríz üszőállományban a halvaszületések aránya az elmúlt 25 év alatt 6%-ról 11%- ra emelkedett. Hollandiában 1999-ben az üszőellések esetén a halvaszületések aránya 12,2%, míg az USA-ban 2003-ban 13,2% volt (1. ábra). Egy iowai tejelő gazdaságban 1968 és 1999 között a halvaszületés üszők és tehenek esetében egyaránt 7,1% volt, és ennek esélye minden évben 2,1%-kal nőtt. Ugyanígy nemrég egy magyar holstein-fríz tejelő gazdaságban is emelkedést figyeltek meg a halvaszületések arányában üszőellések esetén (12,3%). A nem fertőző kóroktanú halvaszületések valószínűleg több tényező együttes hatására vezethetők vissza, és a nehézellés az összes eset csak körülbelüli felét magyarázza. A borjak többségét vélhetően közvetlen vagy közvetett asphyxia (oxigénhiány és széndioxid- túlsúly) következtében veszítjük el, mivel megszületéskor a borjak 73 75%-ában nem találtak kóros elváltozást. Mások szerint az oxigénhiány előfordulási aránya 58,3%. Az ellésszám, a borjú ivara, a vemhesség időtartama komplex módon befolyásolhatják a borjú életben maradási esélyeit. Sok múlik a dolgozókon Írországi javaslat szerint a halvaszületéshez hozzájáruló rizikófaktorokat a következők szerint csoportosíthatjuk: A genetikai kockázati tényezők közé tartozik a bika és az anyaállat fajtája, a tulajdonságaik öröklődhetősége, a beltenyésztettség mértéke és a vemhesség hossza. A nem genetikai kockázati tényezők közé tartozik az állomány, az évszak, az ellés előtti takarmányozás, a tehén kondíciója, egészségi állapota és különböző elléskori környezeti tényezők (pl. az ellés helyszíne, a szülészeti segélynyújtás módja stb). 5. oldal (összes: 9)

6 A nehézelléssel összefüggő halvaszületést befolyásoló alapvető kockázati tényezők a következők: az ellésszám, a borjú születési testtömege, az ivar, az anyaállat kora az első elléskor, az anyai és a magzati medence aránytalansága, rendellenes fekvés, helyeződés vagy tartás, fájásgyengeség és környezeti stressz. Normál ellésnél a fontosabb kockázati tényezők a következők: koraellés, a magzat fejletlensége, fertőzések, az ellés előtti takarmányozás, elhúzódó ellés, ikerellés és mérgezések. Az ezekhez hozzáadódó állományszintű kockázati tényezők az évszak, az állomány mérete, a rövid szárazonállás, valamint a menedzsment. Szintén fontos hangsúlyozni, hogy a fent említett csoportok közül egyik sem foglalta magába a gazdaság dolgozóinak szakértelmét, különösen nagylétszámú telepek esetében. Ugyanakkor az alkalmazott elletősök képzettsége, a műszakváltásokkor bekövetkező változás az ellés felügyeletében, vagy a főleg éjszaka előforduló csökkent ellésfelügyelet, illetve a hétvégék vagy az állami ünnepek mind hozzájárulhatnak a halvaszületések arányának szignifikáns emelkedéséhez. Ellenben, az USAban, Virginiában kislétszámú tejelő gazdaságokban a dolgozóknak nem volt hatása a halvaszületések előfordulására, azonban a választásig bekövetkezett borjúelhullások és a borjakat ellátó személyek között szoros kapcsolatot találtak. Hazai felmérés szerint bebizonyosodott, hogy a dolgozókat érintő változtatások a munkaszervezésben (kamerás megfigyelőrendszer felszerelése, ösztönző bérezés és a halvaszületések középpontba helyezése az általános menedzsmentben) szignifikánsan csökkentették a halvaszületések előfordulását. Ellési segélynyújtások Az ellési segélynyújtásokat 1-től 4-ig terjedő skálán csoportosíthatjuk: 1. szülészeti segélynyújtás nélküli ellés (eutocia), 2. kismértékű húzatással (egy ember által) végzett szülészeti segélynyújtás, 3. nagymértékű húzatással (elletőkészülékkel vagy több ember részvételével) végzett szülészeti segélynyújtás, 4. állatorvosi közreműködéssel végzett szülészeti segélynyújtás (beleértve a császármetszést is). A közelmúltban egy ír felmérés legelőn tartott holstein-fríz tehén normál időben lezajlott elléseinek adatait vizsgálta, és megállapította, hogy az ellések 68,9%-a volt segélynyújtás nélküli, 24,3%-a kismértékű, 4,2%-a nagymértékű és 2,5%-a állatorvosi segélynyújtást igényelt. Nemrég 296 ellés lefolyását követtük nyomon egy magyar holstein-fríz tejelő tehenészetben, ahol a segélynyújtás nélkül lezajlott ellések aránya 35,8%, a kismértékű húzatással végzett szülészeti segélynyújtást igénylőké pedig 38,9% volt, ami összesen 74,7%-ot tesz ki. A nagymértékű húzatással végzett szülészeti segélynyújtást igénylő eseteket két csoportra osztottuk: két ember részvételével történtekre (19,3%) és három vagy több résztvevő vagy elletőkészülék segítségével végrehajtottakra (6,1%). Esetünkben csak egy császármetszésre volt szükség (0,3%). Az ír adatokkal összehasonlítva láthatjuk, hogy az általunk vizsgált állomány esetében a segélynyújtások nagyobb arányban fordultak elő, azonban a nehézellések gyakorisága megegyezett (6,8% vs. 6,1%). Segélynyújtások nélküli ellések hatása Egy hazai gazdaságban, ahol körülbelül 900 holstein-fríz tejelő tehenet tartanak, 205 normál ellésből 6. oldal (összes: 9)

7 született borjú vizsgálatát végeztük el. Normál ellésnek számított a segélynyújtás nélküli vagy egy ember általi kismértékű húzatással (a segélynyújtás/húzatás enyhe volt és rövid ideig tartott, és a tehén valószínűleg segítség nélkül is képes lett volna megelleni) végzett segélynyújtás. Az ellés után azonnal megvizsgáltuk a borjak vitalitását. Százharminchét borjú vitális volt (életképességi pontszám >7,5), 60 borjúnál enyhe (életképességi pontszám 5,0 7,5), míg 8-nál kifejezett asphyxiát diagnosztizáltunk (életképességi pontszám <5,0). Az életképességi pontszám az idő múlásával emelkedő tendenciát mutatott. Az eredményeink szerint az elhúzódó ellés hátrányosan befolyásolhatja a születendő borjak savbázis egyensúlyát, és még normál lefolyású elléssel világra jött borjaknál is enyhe fokú acidózist okozhat (élettani acidózis), a nagyobb születési testtömeg pedig hajlamosítja a borjakat az acidózis elmélyülésére. Az ellések menedzsmentjében figyelembe kellene venni azt, hogy az anyai gondoskodás pozitív hatással van az újszülöttek sav-bázis egyensúlyára. Az ellési segélynyújtás állatjólléti vonatkozásait is vizsgáltuk többször ellett holstein-fríz teheneken (n=176) az alábbiak szerint (1. táblázat): A csoport: segélynyújtás nélküli ellés egyedi bokszban (n=42), B csoport: segélynyújtás nélküli ellés csoportban (n=48), C csoport: megfelelő időben végzett ellési segélynyújtás (n=50): az amnionhólyag és a lábvégek megjelenésétől a megszületésig eltelt átlagos időszak 73,1 ± 5,2 perc (68 és 82 perc között) volt, D csoport: túl korai ellési segélynyújtás (n=36) az amnionhólyag és a lábvégek megjelenésétől a megszületésig eltelt átlagos időszak 28,4 ± 13,5 perc (5 és 48 perc között) volt. Feljegyeztük az ellés szakaszainak a hosszát, a nehézellések arányát és fokát, a halvaszületések arányát, az újszülöttek vitalitását és az ellés utáni időszakban fellépő magzatburok- visszatartásokat, illetve a hüvely- és/vagy pérasérüléseket. Az amnionhólyag és a lábvégek megjelenésétől a megszületésig eltelt időszak és az ellés teljes hossza (az ellést megelőző nyugtalanságtól a megszületésig) a B csoportban minden más csoportnál rövidebb volt. Az összes vizsgált ellés tekintetében a nehézellések 31,1%-ban fordultak elő. A súlyos fokú nehézellések aránya magasabb volt a D csoportban (47,2%), mint a C csoportban, ahol megfelelő időben történt a segélynyújtás (12,0%). 7. oldal (összes: 9)

8 A halvaszületések aránya a D csoportban volt a legnagyobb (22,2%), amit a C (8,0%), az A (4,8%) és a B csoport (0%) követett. A D csoportba tartozó borjak életképessége alacsonyabb volt, mint a C, a B és az A csoport borjaiké közvetlenül az ellés után és 24 óra múlva egyaránt. Habár a C csoport borjainak vitalitás pontszáma alacsonyabb volt, mint a B és az A csoport borjaké, 24 órával az ellés után a vitalitás pontszámaik már kielégítőek voltak. A segélynyújtással ellett teheneknél (C és D csoport) gyakrabban fordult elő magzatburokvisszatartás és hüvely- és/ vagy pérasérülés, mint az A csoportban, a legnagyobb arányban a D csoportban fordult elő. A B csoportban nem volt hüvely- és/vagy pérasérülés, és összesen 4 esetben fordult elő magzatburok-visszatartás (8,3%), amely töredéke a segélynyújtás nélkül egyedi bokszban ellett csoportban megfigyelt aránynak. Eredményeink szerint a csoportos elletés előnyösebb lehet az egyedi bokszos elletésnél az ellés lefolyása, hossza, az anya ellés utáni egészsége és a borjú életképessége szempontjából egyaránt. A túl korán történő ellési segélynyújtás növelte a nehézellések számát, és káros hatással volt az anyaállatok egészségére és a borjak túlélési esélyére is. A nehézellés hatása A nehézellés növelheti a borjak megbetegedéseinek és elhullásának kockázatát, csökkentheti a tehenek újrafogamzási esélyét, tejtermelését és a termelésben maradók arányát. A súlyos fokú nehézellésekkel kapcsolatos összes kiadást 2007-ben Angliában tehenenként mintegy 500 euróra becsülték. Írországban tejelő teheneknél a nehézellések aránya 2% és 14% között változik. Saját eredményeink szerint a nehézellés (nagymértékű segélynyújtás) szignifikánsan növelte a magzatburok-visszatartás előfordulását, a klinikai méhgyulladás kialakulását az ellés utáni első 10 napban, és a kiújult klinikai méhgyulladások arányát (2. táblázat). Dr. Szenci Ottó, Dr. Szelényi Zoltán, Dr. Lénárt Lea, Kézér Fruzsina Luca, Dr. Kovács Levente MTA-SZIE Nagyállatklinikai Kutatócsoport & Haszonállat-gyógyászati Tanszék és Klinika, Üllő Dóra major 8. oldal (összes: 9)

9 [1] Ide kattintva megtekintheti a további jelölteket! [2] Szerző: Dr. Szenci Ottó/Dr. Szelényi Zoltán/Dr. Lénárt Lea/Kézér Fruzsina Luca/Dr. Kovács Levente Közzététel ideje: , szerda, 07:43 A forrás webcíme: 9. oldal (összes: 9)