Stephen King SUSANNAH DALA A SETÉT TORONY 6. kötet (Tartalom) ROLAND VITÉZ A SETÉT TORONYHOZ ÉRT (lásd Edgar dalát a Lear királyban)

Átírás

1

2 Stephen King SUSANNAH DALA A SETÉT TORONY 6. kötet (Tartalom) ROLAND VITÉZ A SETÉT TORONYHOZ ÉRT (lásd Edgar dalát a Lear királyban) Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet E gúnyos-szemű, dér-vert nyomorék, S míg mohón leste: a hazug beszéd Rászed-e, száját rosszul leplezett Öröm fintora reszkettette meg, Hogy tőrbecsal s lesz újabb martalék! Hisz botjával mi másért állt meg itt, Mint hogy megcsaljon minden elmenőt, Rászedje, aki itt találja őt, S az utat kérdi?! Vártam: vicsorít, Mint egy halálfej, mankója pedig Sírjeleket kaparva porba bök, Ha tanácsát követem e kopár És baljós tájon, hol mint híre van A Setét Torony áll. S mégis: magam S békülten indultam meg erre, már Nem dics s remény, csak az örömsugár Vont, hogy így vagy úgy végezzem utam. Mert mit világ-vég vándorútjai S évek szültek: reménységem legott Köddé mállt s emez új céltól kapott Szilaj örömet nem olthatta ki. Nem is próbáltam elcsitítani Szívem, mely tombolt, hogy elbukhatott. És mint beteg, ha közel a halál, I II III IV V

3 S holtnak is vélik, míg csordul s apad Könnye, elhagyván a barátokat, S hallja, hogy egy a mást kihívja már Levegőzni (mert vége van s habár Sírunk, a halál csak halál marad ), S hall suttogást, hogy vajon van-e hely A sírok közt, s mely nap lesz üdvösebb Vég-útra vinni a holttetemet, Zászló- s fegyvervivőt sem hagyva el, S ő mindent ért s csak azért esdekel: Ne csúfolná meg őket, s halna meg! Így én is megszenvedve utamon, Kudarc-jóslattal, s mint kinek neve Ama Had hős-sorába írva be, Kiket a Setét Torony titka von Jobbnak véltem ha mint ők, elbukom, Bár nem tudtam, hogy méltó leszek-e. S lemondó-csendesen fordultam át Az úton álló torzalak előtt Az ösvényre. Egész nap szürke köd Úszott a tájon s terjedt mindtovább Az est, kilőve kancsal sugarát, Hogy lássa még a pusztába veszőt. Mégis: nem tett foglyává hamarabb A sík, csak amikor hátam megett Visszafordítván tekintetemet Eltűnt az út. Körül vak puszta csak, Csak puszta nyúlt a messzi ég alatt. Indulhattam. Nem volt, mi mást tegyek. Indultam hát. S nem volt még úgy hiszem Ily sorvadt táj. Mert itt semmi se nőtt! Virág? Cédrus sem volna meglepőbb! Úgy tűnt, hogy csupán konkoly s gyom terem És szórja magvát, itt, hol senki sem Bánja, s kincs volna egy hitvány bürök! VI VII VIII IX X

4 Nem! Tunyaság, sorvadás és beteg Gúny osztozott e tájék térein. Nézz vagy ne nézz! szólt a Természet Ím, Minden mindegy: én nem segíthetek, Várom az izzó végítéletet, Majd az perzsel fel s költi foglyaim! S ha egy-egy kóró magasabbra nőlt: Törten kókkadt feje, hogy társai Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki Az aszott lapukat, nem hagyva zöld Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt Mindent-mindent, szörnyű dühvel teli. Gyér volt a fű, mint szőr a pokloson, Ritkásan bújt ki elszáradt hegye, A föld meg mintha vért szítt volna be, S egy dülledt-csontu ló állt ott vakon S hőkölt miért is járt e tájakon?, Pokol-ménesből kimustrált gebe. Élt még? Inkább úgy tűnt, hogy csak tetem: Meredt és ösztövér, sokráncu nyak, Zárt szem a rőt homloksörény alatt. Ritka ily torzság s bú együttesen, Dög ennyire nem borzasztott sosem, Mert ennyi kín csak vétekből fakad. S szemhúnyva lestem, mit kér benn a szív. S mint a küzdő, ki elébb bort kiván, Szomjaztam régi, boldog és vidám Korom, hogy aztán bírjam majd, mi hív. A bajnok töpreng, s csak utána vív: Jöjjön, mi jön, a régvolt íz után! Jaj! Cutberth-et idéztem, a remek Pirospozsgás és szőke cimborát, S éreztem is már szinte, mint fon át XI XII XIII XIV XV XVI

5 Karja hogy el ne hagyjam helyemet Mint rég. De egy éj, és ő kegyveszett! Hevem hűlt s szívem vacogott tovább. Majd mint avatásán a hajdani Gáncstalan lovag: Giles ötlött elő. Ki merné azt hetvenkedett, mit ő?! De vált a szín. Mellére valami Hóhér papírt tűz. Lovagtársai Nézik. Leköpdösött, rongy hitszegő! Ily múltnál a jelen is többet ér; Tovább homályba-fúlt ösvényemen! Se hang, se fény, meddig csak lát a szem. S míg lestem: száll-e bagoly s denevér Az éjben, emlékeim a fenyér Elverte, elterelte hirtelen. Keresztbe folyt egy kis, sebes patak, Váratlanul, mint kígyó hogyha jön, S nem lágyan noha lagymatag mezőn, Hisz fürdethetett volna ez a hab Izzó ördög-patát is, oly harag Vitte tajtékzón, örvény-pörgetőn. Mily csekély víz s mi vad! A part felett Pár satnya, guggoló égerbokor S pár ázott fűz szorongott s dőlt komor- Némán a vízre: öngyilkos sereg; S mi bármiképp gyötrőjük lehetett: Érzéketlen futott a vízsodor. Míg átkeltem egek! mi félelem Járt át, hogy lábam hulla-főre lép, Vagy meder-mérő gerelyem nyelét Szakállába s hajába tekerem. Vizipatkányt döftem le? énnekem Úgy tűnt, más hangot hallok: kisdedét. XVII XVIII XIX XX XXI XXII

6 Öröm volt partot érnem ideát! Bár reményem, hogy szebbet: puszta köd. Miféle harcon milyen küszködők Tiprása gyúrt e partból pocsolyát? Mint a varangyok lúggal-tele kád Mélyén, hiúzok izzó rács között, Úgy vívhattak meg itt e part alatt. De mért épp itt a tágas sík helyett? Se ki, se be egy lábnyom sem vezet. Tán beléndek tüzelte agyukat, Mint a török a gályarabokat, Küldvén zsidókra keresztényeket. S amott mi az, egy kőhajtásnyira, Mily szörnyű gépezet? Vas-ék? Kerék? Borona, mely selyemként összetép Még embert is? Tán Tophet holmija Elhagyva gondtalan, vagy épp hogy a Rozsdától fenjék eltompult hegyét? Egy rönkmező jött; erdőség helye, Leendő láp, most inkább tompa sík Földség (elmezavart bolondozik Ekképp: épít, ront, nincs még kész vele, De odahagyja!) s széjjel, körüle, Zsombék, iszap, kő, homok s puszta szík. S szederjes foltok, vad és vak szinek Jöttek, majd egy sovány, kopaszra-mállt Sáv, mely mohos volt s szömörcsösre vált, S egy holt tölgy: odva mint a szájüreg, Mely a halálra tátva felreped S meghal, bár elrettenti a halált. Oly távol volt a cél, mint egykoron... A messzeségben semmi, csak az éj, És semmi jel. S ekkor egy ösztövér Nagy, fekete madár, Apollyon Barátja szállt el sárkány-szárnyakon XXIII XXIV XXV XXVI XXVII

7 S fejem súrolva: tán a várt vezér? Mert fölpillantván látnom lehetett A szürkületben is, hogy mindenütt Hegy vesz körül ha egy kopár gyepüt Hepehupákból így illethetek. Mint lephettek meg így? Ki fejti meg? S úgy tűnt, kijutnom sem lesz egyszerűbb. Mert felrémlett, hogy talán démoni Rontás ült rám, Isten tudja, hogyan, S rossz álom az egész. Aztán utam is megszakadt. S kezdtem lemondani Megint, s ím, kattant bennem valami Mint csapda kattan s a vad fogva van... S lángjával a felismerés bejárt: Ez az a hely! jobbról a két zömök Domb, mint bikák, egymásba-öklelők, Balról magas hegy... Ilyen ostobát! Mint alhattam az oly régóta várt S egy élet óta vágyott kép előtt?! Közbül pedig a Torony állt maga! Tömzsi torony mint bolond szíve vak; Barna kövének párja nem akad Sehol. A vihar gonosz démona Mutatja így meg a hajósnak a Szirtet, ha már a bárka beszakad... Nem láttam volna? Tán mert este volt? De hisz a nappal újra visszatért, A tűnő fény egy résen át elért: Óriás vadászként meglapult a domb, Lesve, hogy a vad vackából kiront. Döfd le már, rajta, rajta, ne kiméld! Vagy nem hallottam volna? De hiszen Mindenütt kongás, lárma kelt. XXVIII XXIX XXX XXXI XXXII XXXIII

8 Nevek Idézték az eltűnt vitézeket. Ez erős volt, az félelemtelen, Amaz szerencsés s rég nincs híre sem! Egy perc minden volt kínt megzengetett. S ott álltak most körül, egész tömeg, Lesték, mint végzem, eleven füzért Fontak körém és lángolót, s ezért Jól láttam mindent! Ám nem törve meg Számhoz emeltem s fúttam kürtömet: Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért... XXXIV (Robert Browning versét Tellér Gyula fordította) Tabbynek, aki tudta, mikor lett vége Menjen hát! Vannak még más világok is! Örök bujdosásban sír előttem az út, Bánat leányának sose nyitnak kaput, Töviseken járok, utat nem találok, Az ki megmutassa, nincsenek barátok. Akármit akar is tenni Isten, az tisztességes. JOHN JAKE CHAMBERS NÉPKÖLTÉS LEIF ENGER A béke olyan, akár egy folyó REPRODUKCIÓ Stanza Sugárrengés 1 Meddig marad meg a varázslat? Először senki nem válaszolt Roland kérdésére, így megismételte, ez alkalommal Henchickhez intézve a szót. Az öreg a parókia nappalijának a másik sarkában ült Cantabbal, aki számos unokájának egyikét

9 vette feleségül. Mannita szokás szerint egymás kezét fogták. Az aggastyán aznap veszítette el az egyik lányunokáját, de ha gyászolt is, kőkemény, fegyelmezett ábrázatán nem látszott a felindulás. Roland mellett az ijesztően fehér arcú, hallgatag Eddie Dean gubbasztott, aki senkinek sem fogta a kezét, mellette a padlón Jake Chambers kuporgott törökülésben, ölében Csivel. Roland még sose látott ilyet, sose hitte volna, hogy ezt meg lehet csinálni egy szőrmókussal. Eddie és Jake tele volt fröcskölve vérrel. Jake ingének foltjai Benny Slightmantól származtak. Eddie-t Margaret Eisenhart, a vén pátriárka elhunyt lányunokája, a Vörös Ösvény klánból való Margaret vérezte össze. Roland pontosan olyan kimerültnek érezte magát, amilyennek Eddie és Jake látszott, de biztosra vette, hogy nem lesz nyugtuk ezen az éjszakán. A távolból, a város felől tűzijáték, énekszó, ünneplés lármája hallatszott. Itt nem volt ünnep. Benny és Margaret meghalt, Susannah elment. Könyörgöm, Henchick, mondd meg nekem: mennyi ideig marad meg a varázslat? Az öreg szórakozottan simogatta a szakállát. Harcos Roland, ezt én nem mondhatom meg néked. Ama barlang ajtajának varázslata túl vagyon az én tudásomon. Mint ezt tenéked is tudnod kelletik. Mondd el, mit gondolsz. Annak alapján, amit tudsz. Eddie fölemelte a kezét. Piszkos volt, körme alá vér száradt, és reszketett. Mondd el, Henchick esdekelt olyan alázatos, megtört hangon, amilyet Roland még sosem hallott tőle. Mondd el, könyörgök. Bejött Rosalita, Callahan atya gazdasszonya egy tálcával, amelyen csészék voltak és gőzölgő kávéskanna. Ő legalább időt szakított, hogy tisztát vegyen véres, poros inge-farmerja helyett, ám a tekintetéből még mindig nem tűnt el a döbbenet. Olyan volt a szeme, mint két állatka, amely a rejtekhelyéről leselkedik. Szó nélkül töltötte ki a kávét, osztotta szét a csészéket. Roland, miközben átvette a csészéjét, észrevette, hogy még az asszony se mosta le teljesen magáról a vért. Jobb kézfején vércsík húzódott. Margareté, vagy Bennyé? Nem tudta. Nem is érdekelte. A Farkasokat megverték. Lehet, hogy visszajönnek még Calla Bryn Sturgisbe, lehet, hogy nem. A ka-tól függ. Éppúgy, mint Susannah Dean sorsa, aki a csata után tűnt el, és magával vitte a Fekete Tizenhármast. A kavent firtatnád? kérdezte Henchick. Igen, atya bólintott Roland. A varázslat tartósságát. Callahan atya bólintott, szórakozottan mosolyogva átvette a csészéjét, de fennszóval nem köszönte meg. Keveset beszélt, amióta visszatért a barlangból. Ölében egy Borzalmak városa című könyv hevert, amelyet egy olyan ember írt, akiről még sose hallott. Állítólag kitalált történet, ő, Donald Callahan mégis szerepel benne. A városban lakott, amelyről a regény szól, részt vett az elbeszélt eseményekben. Kereste a hátsó fülön és a hátsó borítón a szerző fényképét, azzal a hátborzongató bizonyossággal, hogy saját arcának valamiféle változata fog visszanézni rá (minden valószínűség szerint 1975-ös kiadásban, hiszen az események akkor zajlottak), de nem talált fényképet, csak egy fülszöveget, amely nagyon keveset mondott el a szerzőről. Maine államban lakik. Nős. Már írt egy könyvet, amelyet egész jól fogadtak, ha hinni lehet a hátsó borító idézeteinek. Minél nagyobb a varázslat, annál tovább tart szólalt meg Cantab, azután kérdőn nézett Henchickre. Igen bólintott Henchick. Varázslat és káprázat, a kettő egy, és mindkettő hátulról göngyölődik le. Egy pillanatra elnémult. Vagyis a múltból. Ez az ajtó sok helyre és sok időbe nyílik abban a világban, ahonnan a barátaim jöttek mondta Roland. Ismét ki akarom nyitni, de úgy, hogy csak az utolsó két helyre jussunk el. Ahol utoljára jártunk. Meg lehet ezt csinálni? Vártak, hogy Henchick és Cantab gondolkodhasson. A manniták nagy utazók. Ha valaki tudja, ha valaki képes megtenni, amit Roland kíván amit mindnyájan akarnak, akkor ezek a népek tudják.

10 Cantab tiszteletteljesen odahajolt az öregemberhez, a Vörös Ösvény dinh-éhez. Suttogott valamit. Henchick hallgatta, az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, azután egyik göcsörtös, vén kezével elfordította Cantab fejét, és most ő suttogott. Eddie mocorgott, Roland érezte, hogy mindjárt kiborul, talán ordítani is fog. Figyelmeztetően megfogta Eddie vállát, a fiú lehiggadt. Legalábbis egyelőre. A suttogó tanácskozás még legalább öt percig folytatódott. A többiek vártak. Ha Rolandnak is nehezére esett elviselni a távoli ünneplés hangjait, akkor csak az Isten tudja, mit érezhet Eddie! Henchick végül megpaskolta Cantab arcát, majd Roland felé fordult. Úgy gondoljuk, hogy meg lehet csinálni mondta. Hála Istennek! motyogta Eddie. Azután hangosabban: Hála Istennek! Máris induljunk. Találkozhatunk a Keleti úton... A két szakállas férfi megrázta a fejét, Henchick egyfajta zord sajnálkozással, Cantab már-már iszonyodva. A Hangok Barlangjához nem megyünk föl a setétben mondta Henchick. Muszáj! robbant ki Eddie. Nem értitek! Nem arról van szó, hogy a varázslat meddig tart vagy nem tart, hanem arról, mennyi az idő a másik oldalon! Ott gyorsabban telik, mint itt, és ami elmúlt, nem fordítható vissza! A szentségit, Susannah mostanára talán meg is szülte azt a gyereket, és ha tényleg kannibál... Figyelmezz, fiatalember mondta Henchick, és jól figyelmezz, kérlek. Hamarosan vége a napnak. Ez igaz volt. Roland még sosem tapasztalta, hogy egy nap ilyen gyorsan peregjen ki az ujjai közül. A Farkasokkal korán volt a csata, úgyszólván hajnalban, ezt követte az úton az ünnepség és az elesettek (akik elképesztően kevesen voltak) gyászolása. Aztán rádöbbentek, hogy Susannah eltűnt, következett a kapaszkodás a barlanghoz és az ottani fölfedezések. Mire visszajutottak a Keleti út csatateréhez, már el is múlt dél. A városiak zöme eltávozott, diadalmasan vitték haza megmentett gyermekeiket. Henchick készségesen vállalkozott erre a tanácskozásra, de mire visszaértek a paplakba, a nap már az ég túlsó oldalán járt. Hát mégis fogunk pihenni éjszaka, gondolta Roland, és nem tudta, hogy örül-e vagy csalódott. Az biztos, hogy ráférne egy kis alvás. Figyelek, és meghallgatlak mondta Eddie, ám Roland, aki még mindig fogta a vállát, érezte, hogy a fiú reszket. Még ha mi hajlandók lennénk is nekivágni, nem tudnánk elég embert rábeszélni a többiek közül, hogy vélünk tartsanak mondta Henchick. Te vagy a dinh... Igen, ahogy ti mondjátok, s úgy vélem, valóban az volnék, ámbár tudod, ez nem a mi kifejezésünk. A legtöbb dologban követnek, és tudják, mivel tartoznak a ti ka-tet-eteknek a mai munkálkodásért, és minden módon meg fogják hálálni néktek, ahogy csak tudják. Ám setétedés után nem mennek föl amaz ösvényen arra a kísértetjárta helyre. Henchick lassan, de mély meggyőződéssel csóválta a fejét. Nem, ezt nem fogják megtenni. Figyelmezz, fiatalember. Cantab és én jóval a setétség beállta előtt visszatérünk a Vörös Ösvény Kra-ten-jébe. Összehívjuk a férfiakat a Tempába, ami ugyanaz nékünk, mint a feledékeny embereknek a Gyűlésterem. Futó pillantást vetett Callahanre. Bocsáss meg, atya, ha sértettelek volna eme szóval. Callahan szórakozottan bólintott, de föl se nézett a könyvről, amelyet a kezében forgatott. Műanyag borító védte, ahogy ez értékes első kiadásoknál gyakori. A belső fülre halványan felírták ceruzával az árat: 950 dollár. Egy fiatalember második regénye. Ugyan mitől ilyen értékes? Ha összefutnak a könyv

11 tulajdonosával, egy Calvin Tower nevű emberrel, okvetlenül megkérdezi tőle. És ez csak a kezdete lesz a kérdéseknek. Elmagyarázzuk, mit akartok, és önkénteseket kérünk. Azt hiszem, a Vörös Ösvény Kra-ten hatvannyolc férjfiújából legföljebb négy-öt lesz az, aki nem tart vélünk: a többi hajlandó lesz egyesíteni az erejét. Ez nagyon erős khef-et hoz létre. Nemdenem így híjátok? Khef? Az osztozás? Igen helyeselt Roland. A víz megosztása, így hívjuk. Abba a barlangba nem fér be annyi ember szólalt meg Jake. Még akkor sem, hogy ha a társaság egyik fele a másik nyakába ül. Erre nincs szükség felelte Henchick. A legerősebbeket küldjük be, akiket küldőnek hívunk. A többiek felsorakozhatnak az ösvényen, hogy összekapcsolódjanak a kezek és az ingák. Holnap reggel, mielőtt a nap kibújik a tető mögül, ott lesznek: Erre szavamat adom, és megfogadom. Mindenesetre még ma este össze kell gyűjtenünk a mágneseket és az ingákat mondta Cantab. Bocsánatkérően és némi félelemmel nézett Eddie-re. Látszott a fiatalemberen, hogy borzalmasan szenved. Azonkívül harcos. Egy harcos bármikor lecsaphat, és ha azt teszi, sosem vaktában cselekszik. Az már késő lehet mondta halkan Eddie, és Rolandra nézett a fáradtságtól véreres, fekete karikás mogyorószín szemével. Holnap már késő lehet még akkor is, ha a varázslat nem szűnt meg. Roland kinyitotta a száját, ám Eddie fölemelte az ujját. Ne mondd, hogy ka, Roland. Ha még egyszer kimondod, esküszöm, szétrobban a fejem. Roland becsukta a száját. Eddie visszafordult a két szakállas emberhez, akik olyan sötét ruhát viseltek, mint a kvékerek. Ugye abban nem lehettek biztosak, hogy a varázslat megmarad? Ami ma este megnyitható, holnap örökre bezárulhat előttünk, igaz? És az összes manni mágnes vagy ólominga se nyithatja meg. Való igaz bólintott Henchick. Ám az asszonyod magával vitte a varázsgömböt, és akármit gondoljál, Középső Világ és a Határvidék jól járt, hogy megszabadult tőle. A lelkemet eladnám, ha visszahozhatnám, akár a puszta kezemben tagolta Eddie. Ettől mindenki megrendült, még Jake is. Roland nagyon szerette volna azt mondani Eddie-nek, hogy ezt vissza kell szívnia, el nem hangzottá kell tennie. Hatalmas erők akarják gáncsolni útjukat a Toronyhoz, sötét erők, amelyeknek legnyilvánvalóbb sigulja éppen a Fekete Tizenhármas. Ami jóra használható, az használható rosszra is; a varázsló szivárványának, főleg a Tizenhármasnak megvan a saját rosszindulatú glammerje, káprázata. Talán épp ez a summája a többinek. Még ha náluk volna, Roland akkor is elkövetne mindent, hogy ne kerüljön Eddie Dean kezébe. Ebben a kétségbeesetten felzaklatott állapotában a gömb perceken belül elpusztítaná, vagy a rabszolgájává tenné. A kő is ihatna, ha lenne szája szólalt meg szárazon Rosa. Mindenki összerezzent. Eddie, ha a varázslat nem lenne is, gondolj az odavezető ösvényre. Azután gondolj el öt tucat embert, akik csaknem olyan öregek, mint Henchick, egy-kettő teljesen vak; így próbáljanak fölkapaszkodni sötétedés után? A szikla mondta Jake. Emlékezz, amellett úgy kell araszolni, hogy közben a cipőd orra kilóg a szakadék fölé. Eddie kelletlenül bólintott. Roland látta, hogyan igyekszik elfogadni, amin nem változtathat. Próbál belekapaszkodni az ép észbe. Susannah Dean is harcos jegyezte meg. Talántán tud magára vigyázni még egy kis ideig. Nem hinném, hogy Susannah parancsolna! vágott vissza Eddie. És te sem hiszed! Végtére is ez Mia gyereke, és ő fog ülni a kormánynál, amíg a gyerek a kis fickó meg nem születik. Rolandnak ekkor megérzése támadt, és oly sok sejtelméhez hasonlóan, amelyek eltöltötték az eddigi

12 évek során, ez is igaznak bizonyult. Talántán ő parancsolt, midőn távoztak, de meglehet, nem tudja tartani a parancsnoki posztot. Végre megszólalt Callahan, fölpillantva a könyvből, amely annyira megdöbbentette. Miért nem? Mert az nem az ő világa felelte Roland. Susannah-é. Ha nem tudnak együttműködni, mindketten meghalnak. 2 Henchick és Cantab visszament a manniták Vörös Ösvény klánjához, először azért, hogy beszámoljanak az összegyűlt (kizárólag férfiakból álló) vezetőségnek a nap munkálkodásairól, aztán hogy elmondják, milyen fizetséget kérnek tőlük. Roland és Rosa elvonult az asszony kunyhójába, A ház egy dombon magasodott, amelynek lábánál a hajdani takaros árnyékszék mostanra nagyrészt romhalmazzá lett. Ebben az árnyékszékben állt haszontalan őrszemként az, ami megmaradt Andyből, az Üzenetvivő Robotból (Számos Más Funkcióval). Rosalita lassan pőrére vetkőztette Rolandot. Amikor a harcos anyaszült meztelen volt, elnyúlt mellette az ágyon, és végigdörzsölte különleges olajaival: macskaolajjal az ízületi fájdalmak ellen, a legérzékenyebb részeit pedig egy másik, sűrűbb, enyhén illatos keverékkel. Szeretkeztek.. Egyszerre élveztek el (olyasfajta testi véletlen, amelyet a bolondok hajlandók sorsszerűnek tekinteni), hallgatták a tűzijáték durrogását és a folken zsivajgását a callai főutcáról; a lakosság többsége a hangokból ítélve mostanra jócskán felönthetett a garatra. Aludj mondta az asszony. Holnaptól nem látlak. Sem én, sem Eisenhart vagy Overholser, sem senki más Callából. Akkor hát benned is van látás? kérdezte Roland. Nyugodt, sőt derűs volt a hangja, de még Rosa forróságának legmélyén sem szabadulhatott Susannah-tól; az ő ka-tet-jéhez tartozott, és elveszett. Egyedül ez elég volt hozzá, hogy ne tudjon pihenni vagy elengedni magát. Nem felelte Rosa, de időről időre vannak megérzéseim, mint minden asszonynak, különösen akkor, mikor az embere indulni készül. Ez vagyok neked? Az embered? A nő pillantása egyszerre volt félénk és komoly. Kis időre az voltál, igen, szívesen gondolok rád így. Tán rosszat mondtam, Roland? A férfi azonnal megrázta a fejét. Jó egy asszony emberének lenni, még ha kis időre is. Rosalita látta, hogy komolyan gondolja. Vonásai ellazultak. Megsimította a férfi sovány arcát. Jó, hogy találkoztunk, nem igaz, Roland? Jó, hogy találkoztunk Callában. Igen, hölgyem. Rosa megérintette a férfi csonka jobbját, majd a jobb csípőjét. Mennyire fáj? Nem hazudhatott neki. Nagyon. Az asszony bólintott, azután megfogta Roland balját, amelyet sikerült megmentenie a homárszörnyektől. És emitt? Ez nem fáj felelte, pedig érezte a mélyben a sajgást. Lappang. Várja az idejét, hogy előszökkenjen. Ez az, amit Rosalita száraz fájdalomnak hív. Roland! szólalt meg az asszony. Tessék? Rosa higgadtan nézte. Még mindig fogta a bal kezét, tartotta, szemelgette belőle a titkokat. Végezd be a küldetésed, amilyen gyorsan csak lehet. Ezt tanácsolod? Igen, drága szívem. Még mielőtt az végez veled.

13 3 Eddie még akkor is a paplak hátsó verandáján ült, amikor eljött az éjfél, és a nap, amelyet ezek a népek mindörökké a Keleti úti Csata napjaként fognak emlegetni, bevonult a történelembe (később majd a mesékbe... persze csupán akkor, ha feltételezzük, hogy a világ megmarad addig, hogy mindez megtörténhessen). A városban egyre eszeveszettebb lármával ünnepeltek, Eddie már arra gondolt, hátha felgyújtották az egész főutat. Bár érdekli ez őt? Teringettét, fikarcnyit se. Miközben Roland, Susannah, Jake, Eddie és három asszony ahogy magukat nevezték, az Oriza Nővérek szembeszállt a Farkasokkal, a callai folken többi része a városban vagy a folyó menti rizsföldeken lapított. Tíz év múlva bár lehet, hogy csak öt! mégis azt fogják mesélgetni egymásnak, hogy egy őszi napon milyen keményen helytálltak, vállvetve a harcosokkal. Nem volt tisztességes ez a gondolat, énjének egy része tudta is, de még sosem érezte magát ilyen tehetetlennek, ilyen elveszettnek és ebből következően rosszindulatúnak. Folyton azt mondogatta magának, hogy nem szabad Susannah-ra gondolnia, azon rágódni, hol lehet, világra hozta-e már a démoni porontyot, mégis egyre az asszonyán járt az esze. Azt biztosra vette, hogy New Yorkba ment. De mikor? Amikor az emberek homokfutókon kocsikáztak a gázlámpák alatt, vagy antigravitációs taxikon röpködnek, amelyeket az Északi Pozitronika robotjai vezetnek? Él még egyáltalán? Ha tehette volna, elhessegeti ezt a gondolatot, de az elme olyan kegyetlen. Szüntelenül a kanálisban látta a feleségét, valahol Alphabet Cityben, a homlokába hasított horogkereszttel és a nyakában egy táblával: ÜDVÖZLET OXFORDI BARÁTAIDTÓL! Mögötte nyílt a parókia konyhájának ajtaja. Csupasz talpak topogtak halkan (Eddie hallása ugyanúgy kiélesedett, mint minden érzéke, ami a gyilkoláshoz kell), és körmök kopogtak. Jake és Csi. A kölyök leült Callahan hintaszékébe a fiatalember mellé. Fel volt öltözve, vállára vetette a dokkmunkásiszákját. Abban volt a Luger, amelyet az apjától emelt el azon a napon, amikor elmenekült hazulról. Ma a Luger... nos, nem vért ontott. Még nem. Olajat? Eddie halványan elmosolyodott. De nem volt derű a mosolyában. Nem tudsz aludni, Jake? Ake helyeselt Csi. Lekuporodott a gyerek lábánál, orrát a mancsai közé fektette a padlón. Nem felelte Jake. Nem megy ki a fejemből Susannah. Kicsit hallgatott, azután hozzátette: És Benny. Eddie tudta, hogy ez természetes, hiszen a fiú végignézte, amint a barátja darabokra szakad, magától értetődik, hogy rá gondol, mégis beleszúrt a keserű féltékenység, mintha Jake-nek kizárólag Eddie Dean feleségével lenne szabad foglalkoznia. Az a Tavery kölyök! szólt Jake. Az ő bűne! Pánikba esett. Futni kezdett. Eltörte a bokáját. Ha ő nincs, Benny még mindig élne. És nagyon halkan a fiatalembernek nem voltak kétségei, hogy a szóban forgó fiú frászt kapna a hallatán hozzátette: Istenverte... Frank... Tavery! Kinyújtotta a kezét, nem azért, hogy vigasztaljon, de megérintette a gyerek fejét. Jake haja megnőtt. Ráfért volna a mosás. Meg a fenébe, egy nyírás is. Anyára lett volna szüksége, aki ügyel, hogy a fia megmossa a haját. De Jake-nek most nincs anyja. Apró csoda történt: a vigasztalástól Eddie is jobban érezte magát. Nem nagyon, de egy kicsit mégis. Hagyd már mondta. Ami történt, megtörtént. Ka mondta Jake keserűen. Ki yet, ka szólt oda Csi, föl sem emelve a fejét. Ámen mondta Jake, és elnevette magát. Borzongatóan hideg volt ez a nevetés. Elővette a Lugert a hevenyészett tokból, nézegette. Ez átjut, mert a másik oldalról származik. Roland ezt állítja.

14 Valószínűleg a többi is, mert nem révülésben megyünk. Ha mégsem, Henchick majd összeszedi őket a barlangban, és egyszer talán még visszatérünk értük. Ha New Yorkban kötünk ki felelte Eddie, az a város tele van stukkerrel. És meg is fogjuk találni őket. Olyat nem, mint Roland pisztolyai. Nagyon remélem, hogy átjutnak. Nem maradt a világban azokhoz fogható fegyver. Szerintem legalábbis. Eddie is így gondolta, de nem vette a fáradságot, hogy ezt szavakba is öntse. A városból petárdaropogás hallatszott, azután csönd lett. Kezdett lankadni az ünnepség. Végre. Holnap nyilvánvalóan egész napos dáridó lesz a közlegelőn, a mai hejehuja folytatása, de valamivel kevesebb itallal és több ésszel. Rolandot és ka-tet-jét is elvárják mint díszvendégeket, ám ha a teremtés istenei kegyesek, és az ajtó kinyílik, ők már nem lesznek itt. Hajtják Susannah nyomát. Meg is találják. Ne gondolj hajtásra, csak a megtalálásra. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna (hiszen erős benne az érintés képessége), megszólalt Jake: Még él. Honnan tudod? Éreznénk, ha meghalt volna. Jake, képes vagy elérni? Azt nem, de... Mielőtt befejezhette volna, mély morajlás hallatszott a föld alól. A tornác hirtelen hánykolódni kezdett, akár a csónak a viharos tengeren. Hallották, ahogy a deszkák nyikorognak. A konyhában csörömpölt a porcelán, mintha fogak vacognának. Csi fölemelte a fejét és vinnyogni kezdett. Rókaszerű pofácskája mulatságosan megdöbbent volt, fülét lesunyta. Callahan nappalijában valami lezuhant és összetört. Eddie első, logikátlan, de átütő erejű gondolata az volt, hogy Jake megölte Suze-t pusztán azzal, hogy azt mondta róla, még él. Erősödött a rázkódás. Egy ablakkeret meggörbült, az üveg kitört. Reccsenés hallatszott a sötétből. Eddie helyesen arra következtetett, hogy a már eddig is romos árnyékszék végleg összedőlt. Mire felocsúdott, már talpra is szökkent. Jake mellette állt, a csuklóját markolta. Eddie előrántotta Roland pisztolyát, és most úgy álltak egymás mellett, mintha mindjárt el kellene kezdeni a lövöldözést. Még egyszer, utoljára felmorajlott a föld, azután a tornác megnyugodott a talpuk alatt. A Sugár bizonyos kulcspontjain az emberek fölriadtak, és kábultan körülnéztek. Az egyik New York utcáin elbődült néhány autóriasztó. A másnapi újságok kisebb földrengésről számoltak be: ablakok törtek ki, de sérülésekről nem esett szó. Csupán gyenge rengés rázta meg az alapvetően stabil anyakőzetet. Jake ránézett Eddie-re. A szeme nagy volt és mindentudó. Mögöttük nyílt az ajtó. Callahan lépett ki térdig érő, hártyavékonyra kopott, fehér alsóban. Ezen kívül nem volt rajta más, mint az aranykereszt a nyakában. Földrengés volt, ugye? kérdezte. Észak-Kaliforniában átéltem egyszer ilyet, de Callában még soha. Ez több volt földrengésnél felelte Eddie, és előreszögezte az ujját. A szúnyoghálós tornác kelet felé nézett, ahol néma tüzérség zöld villámai lobogtak a szemhatáron. A paplaktól lejjebb nyikorogva nyílt, majd becsapódott Rosalita kunyhójának ajtaja. Az asszony és Roland fölfelé lépdelt a domboldalon. Rosalita hálóingben volt, a harcos farmerben. Mezítláb gázoltak a harmatban. Eddie, Jake és Callahan feléjük indult. Roland mereven nézte a fakuló fényű villámokat a keleti égen, ahol Mennykőcsapás földjén a Bíbor Király udvara, majd a Végvilág túlsó határán maga a Setét Torony várakozik rájuk.

15 Ha, gondolta Eddie. Ha még áll. Jake éppen azt kezdte volna magyarázni, hogy ha Susannah meghal, azt tudni fogjuk mondta. Valami olyasmiből, amit te sigulnak hívsz. Azután jött ez. Az atya gyepére mutatott, ahol új földhányás futott végig a füvön, s három méter hosszan előbiggyedt a föld barna ajka. A városban kutyakórus ugatott, de a folken meg se pisszent, legalábbis még nem; Eddie föltételezése szerint a zöm átaludta az egészet. Győzött a részeg álom. De ennek semmi köze nem volt Suze-hoz. Vagy igen? Nem, közvetlenül semmiképp. És hozzánk sem szólalt meg Jake, különben sokkal nagyobb károk keletkeztek volna. Nem gondoljátok? Roland bólintott. Rosa döbbenettel vegyes félelemmel nézett Jake-re. Hogyhogy hozzánk sem, fiacskám? Miről beszélsz? Ez bizonnyal nem földrengés volt! Nem helyeselt Roland. Sugárrengés. Most szakadt el az egyik Sugár, amely a mindeneket tartó Tornyot tartotta. Csak úgy elpattant. Eddie még a tornácon pislákoló négy mécses fakó fényében is észrevette, hogy Rosalita Muñoz arcából kifut minden szín. A gazdasszony keresztet vetett. Egy Sugár? Az egyik Sugár? Mondjad, hogy nem! Mondjad, hogy nem igaz! Eddie-nek egy réges-régi baseballbotrány jutott eszébe. Valamelyik kissrác könyörgött így akkor: Joe, mondd, hogy nem igaz! Nem tehetem felelte Roland. Mert igaz. Hány ilyen Sugár van? kérdezte Callahan. A harcos Jake-re nézett, és könnyedén biccentett: Mondd föl a leckédet, NewYork-i Jake. Szólj, és légy igaz. Hat Sugár köt össze tizenkét kaput kezdte Jake. A tizenkét kapu a föld tizenkét végpontján áll. Roland, Eddie és Susannah tulajdonképpen a Medve kapujából indult el, engem valahol a kapu és Lud között szedtek össze. Shardik mondta Eddie. Az utolsó villanásokat figyelte a keleti égen. Így hívták a medvét. Igen, Shardik bólintott Jake. Így hát mi a Medve Sugarán haladunk. Minden Sugár a Toronynál találkozik. A mi Sugarunk a Tornyon túl...? Segélykérőn nézett Rolandra, az viszont Eddie Deanhez fordult. Úgy látszik, még most sem hagyott föl vele, hogy megtanítsa nekik az Eld Útját. Eddie vagy nem látta, vagy úgy döntött, hogy nem veszi tudomásul a jelzést, ám Roland nem hagyta annyiban. Eddie? dünnyögte. A Medve Útján, a Teknős Ösvényén járunk mondta a fiatalember szórakozottan. Nem tudom, számít-e egyáltalán, mivel akármennyit megyünk, a Torony ugyanolyan távol marad, de a másik oldalon a Teknős Útja, a Medve Ösvénye húzódik. Szavalni kezdte: Nézd a teknős hatalmas hátát! Azon hordja az ember világát. Gondolatai lassúak, derűsek, Elméjében hordoz bennünket. Innentől Rosalita folytatta: Hátán utazik az igazság, Ott születik szerelem, házasság.

16 Szereti a földet meg a tengereket, Meg a hozzám hasonló gyerekeket. Nem egészen így énekelték a bölcsőmnél, és nem így tanítottam a barátaimnak mondta Roland, de istenemre, elég közel jár hozzá. A Nagy Teknős neve Maturin mondta Jake, és vállat vont. Ha ez számít valamit. Meg tudod mondani, hogy melyik szakadt el? kérdezte Callahan, és merőn nézett Rolandra. A harcos megcsóválta a fejét. Csak annyit tudok, hogy Jake igazat mondott: nem volt köze hozzánk. Ha az lett volna, semmi sem marad állva százmérföldes sugárban Calla Bryn Sturgis körül. Vagy ezermérföldesben ki tudja? Még a madarak is lángolva hullottak volna le az égből. Armageddonról beszélsz mondta Callahan fojtott, szorongó hangon. Roland ismét megcsóválta a fejét, de nem tiltakozásból. Azt a szót nem ismerem, atya, de az biztos, hogy szörnyű pusztulásról és rombolásról beszélek. És valahol talán a Halat a Patkánnyal összekötő Sugár mentén éppen ez történt most. Bizonyos vagy benne, hogy ez az igazság? kérdezte halkan Rosa. Roland bólintott. Egyszer már átélte ezt, amikor Gileád elesett, és véget ért az általa ismert civilizáció. Amikor világgá ment Cuthberttel, Alainnal, Jamievel, és ka-tet-jük néhány tagjával. Akkor is elszakadt a hat Sugár egyike, és csaknem bizonyosan nem az volt az első. Hány Sugár maradt, hogy megtartsa a Tornyot? kérdezte Callahan. Eddie először mutatott érdeklődést valami iránt, aminek nem volt köze elveszett feleségéhez. Majdhogynem figyelmesen nézett Rolandra. Hogy is ne? Végtére is ez az alapkérdés. Minden a Sugarat szolgálja, mondták, és bár igazság szerint minden dolog a Tornyot szolgálja, a Sugarak tartják a Tornyot. Ha ezek elpattannak... Kettő felelte Roland. Úgy vélem, legalább kettőnek kell lennie. Az, amelyik keresztülfut Calla Bryn Sturgisen, és egy másik. Ám Isten tudja csak, hogy mennyi ideig tartanak ki. Kétlem, hogy sokáig bírnák, még akkor se, ha nem nyűnék őket a Törők. Sietnünk kell. Eddie megmerevedett. Ha ezzel arra célzol, hogy hagyjuk a sorsára Suze-t... Roland türelmetlenül rázta a fejét. Nélküle nem juthatunk el a Toronyig. Tudomásom szerint Mia fickója nélkül se. A k a kezében vagyunk, és ahogy a hazámban mondani szokták: A ka-nak nincs szíve, sem esze. Ezzel egyetértek mondta Eddie. Van még egy problémánk szólalt meg Jake. Eddie elkomorodva nézett rá. Nincs szükségünk újabb problémákra. Tudom, mégis... mi van, ha a földrengés elzárta annak a barlangnak a száját? Vagy... Habozott, azután kibökte, amitől valójában félt. Vagy teljesen összeomlott? Eddie megragadta a gyerek ingét. Ne mondd ezt! Még csak ne is gondolj rá! Most már hangok hallatszottak a város felől. Roland sejtése szerint a folken ismét összegyűlt a közlegelőn. Úgy vélte, hogy erre a napra és most már az éjszakára is még ezer év múlva is emlékeznek Calla Bryn Sturgisben. Már ha a Torony állva marad addig. Eddie elengedte Jake ingét, majd úgy lapogatta azt a helyet, ahol megmarkolta a szövetet, mintha a gyűrődéseket simítaná ki. Megpróbálkozott egy mosollyal, amitől gyengének, öregnek látszott az arca. Roland a paphoz fordult. Vajon a manniták eljönnek holnap? Te jobban ismered azt a társaságot nálam. Callahan vállat vont. Henchick ura a szavának. Hogy a többieket rászoríthatja-e, azok után, ami most történt... ezt nem tudom, Roland.

17 Jobb lesz, ha megteszi mondta sötéten Eddie. Jobb lesz. Megszólalt Gileádi Roland: Ki akar bridzselni? Eddie úgy meredt rá, mint aki nem hisz a fülének. Fönnmaradunk reggelig magyarázta a harcos. Ezzel is eltölthetjük az időt. Így hát bridzseltek, és Rosalita egyik partit a másik után nyerte, a győzelmeket egy palatáblára jegyezte, minden diadalmosoly nélkül. Jake semmi értelmezhetőt nem látott az arcán. Legalábbis első pillantásra. Megkísértette a gondolatolvasás, de úgy döntött, helytelen lenne használni, hacsak nincs rá rendkívül nyomós oka. Ha betekint Rosa pókerarca mögé, az olyan lenne, mintha alsóneműben lesné meg. Vagy azt kukkolná, amint Rolanddal szeretkezik. De ahogy folytatódott a játék, és északkeleten végre szürkülni kezdett az ég, Jake úgy sejtette, kitalálta, mire gondol a gazdasszony, mert neki is azon járt az esze. Elméjük valamelyik szintjén mindnyájan arra a két megmaradt Sugárra gondolnak, és ez így is lesz, amíg küldetésük véget nem ér. Várják, hogy valamelyik, vagy mindkettő, elpattanjon. Miközben ők Susannah nyomát követik, Rosa a konyhában főz, Ben Slightman a fiát gyászolja Vaughn Eisenhart tanyáján, és most már mindnyájan ugyanarra gondolnak: csak kettő maradt, és a Törők azokat is éjjel-nappal nyüvik, fölfalják, gyilkolják. Mennyi időbe telik, amíg minden véget ér? És ugyan hogy ér véget? Meghallják-e a gigászi morajlást, amint azok az óriási, palaszürke kövek lehullnak? Felszakad-e az ég, mint egy elvékonyodott rongydarab, előzáporoznak-e mögüle a révülés sötétségében élő szörnyetegek? Lesz idejük, hogy fölkiáltsanak? Van-e másvilág, vagy a Setét Torony összeomlásával menny és pokol is megsemmisül? Rolandra nézett, és küldött neki egy gondolatot, a lehető legérthetőbben, amire csak képes volt: Roland, segíts! És jött is válasz, hideg vigasszal töltve meg a gyerek elméjét (de hát még a hideg vigasz is jobb, mint a semmilyen): Ha tudok. Bridzs mondta Rosalita, és leterítette a lapjait. Aduk voltak nála, és a legfelső lapon Halál Asszonyság virított. STRÓFA: Commala-come-come Egy ifjú kezében fegyvere. Nincs többé meg édes méze, Mert harc közben elvették tőle. VÁLASZ: Commala-come-come! Mert harc közben elvették tőle, Elhagyta őt a kedvese, De még nem ért véget a mese. 2. Stanza Meddig marad meg a varázslat? 1 Fölöslegesen aggódtak a manniták miatt. Henchick a tőle megszokott zordon ábrázattal és negyven férfival állított be a találkozóhelyül választott közlegelőre. Biztosította Rolandot, hogy ennyi ember elég lesz a Megfejthetetlen Ajtó kinyitásához, amennyiben egyáltalán ki lehet még nyitni most, miután eltűnt a sötét üveg. Az öreg nem mentegetőzött, amiért az ígértnél kevesebb férfit hozott, ám

18 szüntelenül a szakállát húzogatta. Néha két kézzel. Atya, te tudod, miért csinálja ezt? kérdezte Jake a paptól. Henchick csapata tucatnyi ekhósszekéren gurult kelet felé. Mögöttük két természetellenesen hosszú fülű, parázsrózsaszín szemű albínó szamár húzott egy fehér csinvat-vászonnal borított, kétkerekű csézát, amely guruló, óriási kukoricapattogtatóra emlékeztette a fiút. A fura alkotmány bakján Henchick ült magában, és komoran rángatta a szakállát. Hitem szerint azért, mert zavarban van felelte Callahan. Nem értem, miért. Csodálkozom, hogy ilyen sokan jöttek el a Sugárrengés meg a többi után. Amikor a föld megmozdult, megtanulta, hogy néhány embere jobban fél ettől, mint tőle. Henchicknek ez felér egy megszegett ígérettel. Ráadásul ezt az ígéretet nem akárkinek tette, hanem a dinh-ednek. Elveszítette az arcát. Majd ugyanolyan hangon megkérdezte, így ugratva bele a gyereket a válaszba, amelyet különben nem kaphatott volna meg: Akkor hát él még a barátnőd? Igen, de ret... kezdte Jake, azután befogta a száját. Vádlón pillantott Callahanre. Előttük a kétkerekű cséza bakján Henchick olyan meghökkenten nézett körül, mintha emelt hangon vitatkoznának. Callahannek arra kellett gondolnia, hogy ebben az átkozott történetben rajta kívül minden szereplő rendelkezik az érintés adományával. Ez nem történet. Nem történet, hanem az életem! De nehéz volt hinnie ebben, amikor egy olyan könyv szereplőjeként találkozott magával, amelynek az előlapjára azt írták: REGÉNY. A Doubleday adta ki 1975-ben. A könyv vámpírokról szól, ámbár mindenki tudja, hogy ilyen lények nincsenek. Illetve ott voltak. És legalábbis néhány szomszédos világban máig léteznek. Ne csinálj ilyet velem szólt Jake. Ne próbálkozz ilyen trükkökkel. Akkor ne, atya, ha ugyanazon az oldalon állunk. Rendben? Sajnálom felelte Callahan. Majd azzal folytatta: Bocsánatodért esedezem. Jake sápadtan elmosolyodott, és megsimogatta Csit, aki a ponchója mellzsebében utazott. Ő... A fiú megrázta a fejét. Most nem akarok beszélni róla, atya. Jobb, ha nem is gondolunk rá. Van egy olyan érzésem nem tudom, igaz-e vagy sem, de nagyon erős, hogy valami keresi őt. Ha pedig így van, akkor jobb, ha nem hallgat ki minket. Mert képes rá. Valami...? Jake kinyújtotta a kezét, és megérintette a kendőt, amelyet Callahan úgy kötött a nyakára, ahogy a tehenészek szokták. A kendő vörös volt. Azután könnyedén megérintette a bal szemét. Callahan először nem értette, majd észbe kapott, hogy mit jelent. A vörös szem. A Király Szeme. Hátradőlt a bakon, és hallgatott. Mögöttük Roland és Eddie lovagolt némán, egymás mellett. Mindkettő magával hozta az iszákját és a fegyvereit. Jake holmija mögöttük hevert a szekérderékban. Ha visszatérnek is Calla Bryn Sturgisbe a mai nap után, nem fognak sokáig időzni. Retteg, ezt kezdte mondani a gyerek, ám ez rosszabb volt a rettegésnél. Hihetetlenül távolról, hihetetlenül halkan, mégis tisztán hallotta Susannah sikolyát. Csak abban reménykedett, hogy Eddie nem hallja. 2 Hát így hagyták el a várost, amelynek érzelmileg kimerült lakói zömmel még aludtak a rengés ellenére is. Elég hűvös volt, mikor elindultak, lélegzetük gomolygott a levegőben, dér vékony hártyája vonta be a száraz kukoricaszárat. Pára lebegett a Devar-tete Whye fölött, mintha a folyó is lélegezne. Ez már a tél kezdete, gondolta Roland.

19 Órányi lovaglás után megérkeztek a vízmosásokhoz. Csak a lószerszámok csilingelése, kerekek nyikorgása, paták dobogása törte meg a csendet; néha gúnyosan iázott valamelyik albínó szamár a cséza előtt, a távolból rozsdabegyek kiáltoztak. Talán délnek tartottak, ha ugyan még képesek voltak megtalálni bármilyen irányt. Tíz-tizenöt perc múlva jobbról emelkedni kezdett a terep, sűrűbbek lettek a sziklák, szirtek, táblahegyek. Visszaértek arra a helyre, ahová alig huszonnégy órája Calla gyermekeivel vonultak ki, hogy megvívják harcukat. Itt egy ösvény ágazott le a Keleti útról, és többé-kevésbé északkelet felé kanyargott. Az út másik padkáján friss árok húzódott. Ide rejtőzött Roland a ka-tet-jével és a tányér hölgyeivel, mikor a Farkasokat várták. Ha már a Farkasoknál tartunk, hova lettek? Mikor ők eljöttek a lesből, a környék tele volt szórva testekkel, több mint hatvan emberforma teremtmény maradványával, akik nyugat felől nyargaltak ide szürke nadrágban, zöld köpenyben, vicsorgó farkas álarcban. Roland leszállt a lováról, és Henchickhez lépett, aki az öregkor merev ügyetlenségével kászálódott le a cséza bakjáról. Roland meg sem próbált segíteni. Henchick nem számított rá, talán vissza is utasította volna. A harcos megvárta, hogy a mannita utoljára megrázza sötét köpenyét, azután fel akart tenni egy kérdést, de rájött, hogy fölösleges. Negyven-ötven méterrel arrébb, az út jobb oldalán száraz kukoricaszárak hatalmas boglyája domborodott ott, ahol előző nap nem volt kupac. Roland látta, hogy sírdomb, amelyet a kegyelet legcsekélyebb jele nélkül hánytak föl. Nem vesztegetett rá időt és energiát, hogy azon törje a fejét, mivel töltötte a folken a tegnap délutánt mielőtt elkezdődött az ünnepség, amelyet kétségtelenül most alusznak ki, de most látta munkájuk eredményét. Netán attól tartanak, hogy a Farkasok életre kelnek? Tudta, hogy a callaiak valamiképpen pontosan ettől félnek. Így hát bevonszolták a súlyos, ernyedt testeket (szürke lovakat és szürkébe öltözött Farkasokat) a kukoricásba, egymásra hányták és lefedték őket gyökerestül kihúzgált tengeriszárakkal. Ma halotti máglya lesz a ravatalból. És ha feltámad a seminon szél? Roland szerint akkor is meggyújtják a halmot, és megkockáztatják a tűzvészt a termőföldön az út és a folyó között. Miért ne? Az idén megvolt a betakarítás, és nincs még egy olyan jó trágya, mint a hamu, legalábbis az öregek így mondják; mellesleg a folken amúgy sem nyughatik addig, amíg az a domb le nem ég. De még akkor is kevesen járnak szívesen erre. Nézd, Roland! mondta Eddie, valahol a harag és a gyász között remegő hangon. Az istenit, nézd már! Majdnem az ösvény végénél, ahol Jake, Benny Slightman és a Tavery ikrek vártak, mielőtt átrohantak az úton a menedékbe, összekarcolt, ütött-kopott tolószék állt, krómozása vakítóan villogott a napfényben, az ülést por és vér mocskolta. A bal kerék erősen meggörbült. Miért szólasz haraggal? kérdezte Henchick, akit Cantab és féltucatnyi koros ember kísért a Kabátos Népségből, ahogy Eddie hívta őket néha. Két aggastyán még Henchicknél is vénebbnek látszott. Rolandnak eszébe jutott, amit Rosalita mondott az éjszaka: Sokan csaknem olyan öregek, mint Henchick; ezek próbáljanak fölkapaszkodni sötétedés után? Nos, most nincs sötét, de a harcos kételkedett benne, hogy néhány mannita képes lesz-e felkapaszkodni az Ajtó Barlangjához vezető ösvény meredélyes részéig, pláne annál is tovább! Azért hozták vissza az asszonyod guruló székét, mert tisztelik. Mint ahogy téged is. Miért beszélsz hát haraggal? Mert nem kéne ilyen összetört állapotban lennie, neki pedig benne kellene ülnie válaszolta Eddie az öregembernek. Érted, Henchick? A harag a leghaszontalanabb érzelem közölte Henchick. Rombolja az elmét, és fájdalommal tölti

20 el a szívet. Eddie ajka annyira elvékonyodott, hogy fehér hegnek látszott az orra alatt, de sikerült magába nyelnie a visszavágást. Odalépett Susannah összekarcolt székéhez sok száz mérföldet gurult, amióta rátaláltak Topekában, de gurulásának immár vége, és komoran bámulta. Amikor Callahan közelebb lépett, Eddie visszaintette. Jake azt a helyet nézte az úton, ahol Bennyt eltalálták, és meghalt. Teteme természetesen eltűnt, a kiömlött vért valaki lefedte egy friss réteg oggannal, ám Jake ennek ellenére látni vélte a sötét foltokat. Meg Benny leszakadt karját, tenyérrel fölfelé. Emlékezett rá, milyen volt, amikor barátjának tatája előtántorgott a kukoricásból, és meglátta földön heverő fiát. Öt másodpercig nem bírt hangot adni, Jake becslése szerint ennyi idő alatt tájékoztatni lehetett volna sai Slightmant, milyen hihetetlenül olcsón megúszták a küzdelmet: egy halott fiú, egy halott gazdáné és egy bokatörött másik fiú. Potomság. De senki sem mondta, és azután az idősebb Slightman felsikoltott. Jake úgy gondolta, sose fogja elfelejteni azt a sikolyt, ahogy mindig is látni fogja Bennyt a sötét, véres sárban, a levált karjával. A hely mellett, ahol Benny elesett, valami más is hevert, félig eltemetve a porban. Csak egy apró, fémes villanást látott belőle. Fél térdre ereszkedett, és kiásta a Farkasok egyik halálos labdáját, amit csikesznek hívnak. Felirata szerint Harry Potter modell. Tegnap kettőt is a kezében tartott, és érezte, ahogy remegnek. Hallotta gyönge, rosszindulatú zümmögésüket. Ez viszont halott, mint a kő. Jake fölállt, és odahajította a döglött Farkasok kukoricaszárral borított halmára. Olyan keményen hajította, hogy belenyilallt a karja. Holnap valószínűleg merev lesz, de nem érdekelte. Fütyült Henchick szerény véleményére is a haragról. Eddie a feleségét akarta visszaszerezni; Jake-nek a barátja kellett volna. És míg Eddie talán visszakaphatja, amit kíván, Jake Chambers sosem fogja. Mert a halál nagy adakozó. A halál, akár a gyémánt, örökké tart. Tovább akart menni, maga mögött akarta hagyni a Keleti útnak ezt a szakaszát. Nem akarta többé látni Susannah üres, ütött-kopott tolókocsiját. De a manniták körbeállták a csata színterét, és Henchick hadarva imádkozott, olyan éles hangon, amely sértette Jake fülét. Igencsak emlékeztetett egy rémült malac visítására. Valamiről beszélt, amit Odatúlnak hívott, biztonságos átjárást kért ama barlanghoz és sikert a vállalkozáshoz, hogy ne veszítsenek se életet, se ép elmét (Jake-et főleg az imának ez a része idegesítette, mert sose gondolta volna, hogy az ép elméért is lehet imádkozni). A nagyfőnök azért is fohászkodott az Odatúlhoz, hogy töltse el lélekkel az ingákat és mágneseket. Végül imádkozott a kavenért, azaz, hogy a varázslat kitartson; ezt a kifejezést különösen nagy erejűnek tarthatták köreikben. Mikor befejezte, valamennyien egyszerre kiáltották: Over-sam, Over-kra, Over-can-tah!, majd elengedték egymás kezét. Néhányan térdre hullottak, hogy még egy kis tanácskozást tartsanak az igazi nagyfőnökkel. Közben Cantab odavezetett négy-öt fiatalabb férfit a csézához. Fából készült, nagy dobozok kerültek elő a visszahajtott, hófehér vászon alól. Jake sejtése szerint ólomnehezékeket és mágneseket rejthettek, méghozzá jóval terjedelmesebbeket, mint amilyeneket a manniták a nyakukban viseltek. A nehéztüzérséget hozták el erre a kis kalandra. A dobozok mintázata csillagok, holdak, furcsa mértani idomok sokkal inkább látszott kabbalisztikusnak, mint kereszténynek. Bár hiszen, gondolta Jake, semmi oka feltételezni, hogy a manniták keresztények. Hasonlíthatnak köpenyükben, kerek tetejű, fekete kalapjukkal, szakállukkal a kvékerekre vagy a hutteritákra, előfordulhat a beszédükben egy-egy a m a v a gy tennen, ám a gyerek tudomása szerint sem a kvékereknek, sem a hutteritáknak nem hobbija az utazgatás a világok között. Egy másik szekérből hosszú, csiszolt farudak kerültek elő. Áttolták őket a faragott dobozok aljára erősített vaspántokon. Jake megtudta, hogy a dobozok neve ládikó. A manniták úgy vitték őket, ahogy annak idején az ereklyéket a középkori városok utcáin. A fiú el is hitte, hogy bizonyos értelemben