Arturo Pérez-Reverte ADÉL Királynője

Átírás

1 A fordítás alapjául szolgáló mű: Arturo Pérez-Reverte: La Reina del Sur Alfaguara Copyright 2002 by Arturo Pérez-Reverte Fordította Latorre Ágnes Hungárián translation Latorre Ágnes, 2004 Felelős szerkesztő Dornbach Mária Borító Tabák Miklós ISBN Kínálatunk megtekinthető az interneten is: Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Tördelés TypoStúdió Kkt. A nyomtatás és kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató Arturo Pérez-Reverte ADÉL Királynője Arturo Pérez-Reverte Spanyol újságíró, író ben született Cartagená-ban. Huszonegy éven keresztül haditudósító. Riportokat készít Cipruson, Libanonban, Eritreában, Nicaraguában, Líbiában, Angolában, Szerbiában és Boszniában. Az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol prózaíró, számos hazai és nemzetközi irodalmi díj kitüntetettje tól a Spanyol Királyi Akadémia tagja. Különös vonzódást érez titokzatos, kalandos történelmi események, dokumentumok iránt, s nem egy könyvében a rejtélyek nyomába ered. Regényeit a krimibe illő fordulatos cselekményszövés és a rendkívül érzékletes környezetrajz tette világszerte közkedveltté. Műveit 23 nyelvre lefordították, négyből filmet forgattak. Magyarul két regénye jelent meg: A flamand tábla rejtélye (1996); A vívómester (2003). Legújabb munkája A Dél Királynője. Elmer Mendozának, Julio Bernalnak és César Batman Güemesnek. A barátságukért. A corridóért. Megszólalt a telefon, és a lány tudta, hogy meg fogják ölni. Olyan biztosan tudta ezt, hogy kővé dermedt, a borotvát felemelt kezében tartotta, a haja az arcába tapadt a forró víz gőzében, amely lecsapódott a csempén. Csrr-csrr. Nem moccant, visszatartotta a lélegzetét, mintha a mozdulatlanság vagy a csend megváltoztathatná mindazt, ami már megtörtént. Csrr-csrr. A fürdőkádban ült, a jobb lábát szőrtelenítette éppen, a derekát ellepte a szappanos víz, és olyan libabőrös lett, mintha kinyílt volna a hideg víz csapja. Csrr-csrr. A hálószobában a magnó a Tigres del Nortétól játszotta a Texasi Camelia történeteit. Árulásban és csempészetben, énekelték, nem közösködünk. A lány mindig tartott tőle, hogy az ilyesfajta dalokban jóslat rejlik, ami hamarosan valamiféle titokzatos valósággá, fenyegetéssé lényegül. A Gringó sokat viccelődött ezen, de a dal rácáfolt, és igazolta a félelmeket. Ráadásul most nemcsak az igazságától fosztotta meg a Gringót, hanem valami mástól is. Csrr-csrr. A lány letette a borotvát, kióvakodott a fürdőkádból, tócsákat hagyott maga után egész a hálószobáig. A mobiltelefon az ágytakarón hevert; kicsi volt, fekete és félelmetes. Nézte, de nem nyúlt hozzá. Csrr-csrr. Rettegett. Csrr-csrr. A csengés úgy keveredett bele a dal szövegébe, mintha egyenesen belekomponálták volna. 1

2 Mert csempészek közt, szólt a nóta, nincs bocsánat. A Gringó ugyanezt mondta, amikor szokása szerint felnevetett, megcirógatta a lány tarkóját, és a szoknyájára ejtette a telefont. Ha ez megszólal, halott vagyok. Fuss. Ahogy csak bírsz, kisanyám. Fuss, és meg ne állj, mert már nem leszek ott, <r» 9 «o hogy segítsek. Ha sikerül élve megúsznod, hajts le egy tequilát az egészségemre. Csak a szépre emlékezz, csaj-szi. Arra, ami szép volt. Ilyen felelőtlen és vakmerő volt a Gringó Dávila. A Cessna virtuóza. A rövid táv királya, ahogy a barátai és Epifanio Vargas hívták, mert háromszáz méteren is fel tudta emelni a kisgépet a kokain- és marihuánacsomagokkal, hogy aztán elsuhanjon velük a víztükör fölött a sötét éjszakában, hetedhét határon át, s egyszerre tévessze meg a szövetségiek radarjait és a DEA, a légvédelmiek keselyűit. A jég hátán is megélt, s a főnökei háta mögött keverte a kártyát. De veszíteni is tudott. A lány testéről lecsöpögő víz tócsává gyűlt a lába előtt. Még mindig csöngött a telefon, ő pedig tudta, nem kell felvennie, anélkül is biztos lehet benne: a Gringónak beteljesült a végzete. A jel önmagában is elég volt, hogy megfogadja a tanácsot, és futásnak eredjen, persze nem olyan könnyű beletörődni, hogy egy közönséges telefoncsöngés megváltoztathatja az élet menetét. Ezért végül felvette a készüléket, lenyomta a gombot, és figyelt. Szkenn: KóborAngyal Kinyírták a Gringót, Teresa. Nem ismerte fel a hangot. A Gringónak voltak barátai, nem egy közülük hűséges barát, akiket lekötelezett az együtt töltött idő: a fűvel és porral teli csomagok, amelyeket autógumikban vittek át El Pasóból az Államokba. Bármelyikük lehetett: talán Neto Rosas vagy Ramiro Vázquez. Nem tudta, melyikük hívta, de ez most ki a frászt érdekelt, az üzenet önmagáért beszélt. Kinyírták a Gringót, ismételte a hang. Elkapták az unokatestvérével együtt. Most az unokatestvér családján a sor, no meg rajtad. Szóval fuss, ahogy bírsz. Fuss, és meg ne állj. Megszakadt a vonal, és a lány rápillantott a vizes lábára, és rádöbbent, hogy reszket a hidegtől és a félelemtől, és arra gondolt, hogy bárki volt is a telefonáló, csak megismételte a Gringó szavait. Elképzelte, amint figyelmecr» 10 «o sen bólint a poharak között egy kocsma szivarfüstjében, szemben a Gringóval, aki rágyújt egy spanglira, és szokásához híven az asztal alatt keresztbe teszi a lábát, rajta a hegyes kígyóbőr cowboycsizma, ingnyakában a selyemkendő, széke támláján a pilótadzseki, a haja rövid és szőke, a mosolya határozott, kemény. Tedd meg ezt értem, haver, ha megdöglök. Értesítsd, hogy fusson, ahogy csak bír, és meg ne álljon, különben őt is kinyírják. Hirtelen tört rá a rettegés, de ez már más volt, mint az előtte érzett jeges félelem. Hatalmába kerítette a zavarodottság, a pánik, tompán felkiáltott, a fejéhez kapott. Nem tartotta meg a lába, az ágyra zuhant. Végignézett az ágytámla aranyozott, fehér mélyedésein, a falakon lógó képeken, amelyek vonzó tájakat és naplementében gyönyörködő szerelmespárokat ábrázoltak, a porcelán csecsebecséken, amelyeket a szekrény szélére rakosgatott, hogy az otthonuk szép és barátságos legyen. De tudta, hogy ez a lakás már nem otthon többé, sőt pár perc múlva egyenesen csapdává válik. Meglátta magát a szekrény nagy tükrében mezítelenül, vizesen, az arcába lógó sötét hajjal, melynek tincsei közül tágra nyílt fekete szemek csillantak elő, és ott ült bennük a rettegés. Fuss, és meg ne állj, mondta a Gringó, és a hang, amely a Gringó szavait ismételte. Futásnak eredt. C& Lezuhantam a felhőről, amin jártam En azt hittem, a mexikói drogos nóták, a narcocorri-dók csak közönséges énekek, a Monté Cristo grófja meg csak egy regény. Ezt Teresa Mendozának is elmondtam az utolsó 2

3 napon, amikor testőrei és rendőrök körében fogadott a házban, ahol a Chapultepec kolónián, Culiacánban, Sinaloa államban befészkelte magát. Szóba hoztam Edmond Dantest, megkérdeztem, olvasta-e a könyvet, mire ő visszanézett rám, némán és olyan hosz-szan, hogy azt hittem, a beszélgetésünk véget ér. Aztán visszafordult az ablakon doboló eső irányába, és nem tudtam, hogy a kinti szürke fény árnyéka volt-e, vagy csak egy szórakozott mosoly, amely különös, kegyetlen vonalat rajzolt az arcára. Nem olvasok könyveket mondta. Tudtam, hogy hazudik, ahogy minden bizonnyal végtelen sokszor hazudott már az elmúlt tizenkét év során. De nem akartam okvetetlenkedni, inkább másra tereltem a szót. Hosszú oda-vissza vezető útjai bővelkedtek olyan részletekben, amelyek sokkal inkább érdekeltek, mintsem annak a nőnek az olvasmányai, aki végre ott állt előttem, miután nyolc hónapon keresztül három földrészen át követtem a nyomát. Csalódásról beszélni pontatlanság volna; a valóság általában közelébe sem ér a legendának, de az én szakmámban a csalódás szó mindig viszonylagos, mert mind a valóság, mind a legenda nyersanyag csupán. Az a baj, hogy ha az ember hetekenhónapokon át egy bizonyos személy bűvöletében él, óhatatlanul kialakít róla egy határozott, egyéni és természetesen pontatlan képet. Amely aztán olyan erővel és 13 *o valószínűséggel rögzül a fejében, hogy később nagyon nehéz, sőt szükségtelen lesz alapjában megváltoztatni. Ráadásul nekünk, íróknak megvan az a kiváltságunk, hogy olvasóink meglepő könnyedséggel azonosulnak a nézőpontunkkal. Ezért azon az esős reggelen, Culiacán-ban, jól tudtam, hogy az előttem álló nő sohasem lesz már a valódi Teresa Mendoza, hanem valaki más, aki a helyébe lép, részben általam megalkotva: hiányos és ellentmondásos történetét az őt ismerő, gyűlölő és szerető emberektől összegyűjtött apró mozaikdarabokból rekonstruáltam. Miért jött? kérdezte. Hiányzik az életéből egy részlet. A legfontosabb. Na ne mondja. Egy részlet. Igen. Egy doboz Farost vett fel az asztalról, és ahogy a cigarettát az olcsó műanyag öngyújtó lángjához tartotta, egy mozdulattal leintette a szoba másik végében ülő férfit, aki bal kezét a zakója zsebén tartva szolgálatkészen felemelkedett: középkorú, széles, inkább kövér pasas volt, koromfekete hajú és hullámos, mexikói bajuszú. A legfontosabb? Tökéletes szimmetriában az asztalra tette a cigarettát és az öngyújtót, engem nem kínált meg. Nem bántam, mert nem dohányzom. Az asztalon még két doboz cigaretta, egy hamutartó és egy pisztoly hevert. Valóban az lehet tette hozzá, különben nem mert volna ma idejönni. A pisztolyra pillantottam. Sig Sauer. Svájci. Tizenöt darab parabellum 9-es tölténnyel a tárban. Plusz még három tartalék tár. A töltények aranyló csúcsai vastagok voltak, mint a makk. így van feleltem halkan. Tizenkét éve. Sinaloában. Megint az a néma pillantás. Tudta, ki vagyok, az ő világában ezek az információk megvásárolhatók. Ezenkícr» 14 ^ vül három héttel azelőtt eljuttattam hozzá a befejezetlen kéziratom másolatát. Az volt a csali. És egy rövid levél, hogy be szeretném fejezni. Miért kéne elmesélnem? Mert sokat dolgoztam a maga történetén. A füstön keresztül nézett rám, félig csukott szemhéja mögül, akár a Templo Mayor indián maszkjai. Aztán felállt, a bárpulthoz lépett, és egy üveg Herradura Repo-sadóval tért vissza, meg két kicsiny, szűk pohárral, amit a mexikóiak lovacskának neveznek. 3

4 Kényelmes, sötét vászonnadrágot viselt, fekete blúzt és szandált, feltűnt, hogy nincs rajta ékszer, se nyaklánc, se karóra, csupán egy ezüst karkötő a jobb csuklóján. Két évvel korábban az újságkivágásokat a szobámban őriztem a San Marcos Szállodában az Hola magazin beválasztotta Spanyolország legelegánsabb húsz asszonya közé, miközben az El Mundo a legutóbbi törvényszéki vizsgálatról írt, amely a Costa del Solon bonyolított üzelmeivel és a kábítószercsempészettel fennálló kapcsolataival foglalkozott. A címlapfotón egy autó ablaka mögött sejlik fel az arca, sötét szemüveges testőrök körében, akik az újságíróktól védelmezik. Köztük volt az a bajuszos hústorony is, aki most a szoba másik végében ült, és úgy figyelt messziről, mintha nem is figyelne. Szóval sokat dolgozott ismételte a szavaimat elmélázva, s kitöltötte a tequilát. Sokat. Kortyolt a pohárból, de nem ült le, és nem vette le rólam a szemét. Alacsonyabb volt, mint amilyennek a fényképek és a tévéfelvételek mutatták, de most is nyugodtan és magabiztosan viselkedett, mintha minden mozdulata természetesen vezetne át a következőbe, kizárva bármiféle kétséget vagy rögtönzést. Talán már semmiben sem kételkedik, jutott eszembe hirtelen. Megállapítottam, hogy harmincöt évesen is vonzó nő. Talán nem annyira, c& 15 ^> mint a fényképeken; a legújabbakon és azokon, amelyeket imitt-amott láttam azoknál, akik az Atlanti-óceán két partján ismerték őt. A fekete-fehér rendőrségi fotón, amely szemből és profilból ábrázolja az algecirasi kapitányság egyik régi kartotékján. A videofelvételek elmosódó képsorain, amelyek mindig azzal zárulnak, hogy brutális gorillák lépnek közbe, és erőszakkal eltávolítják a kamerát. Mindenhol ott van ő, a mostani elegáns külsejével, szinte mindig sötét ruhában és napszemüvegben, drága autócsodák mellett, ahogy ki- vagy beszáll, egy teleobjektív elmosódott felvételén valamelyik mar-bellai teraszon, vagy ahogy egy nagy, hófehér jacht fedélzetén napozik. A Dél Királynője és az ő legendája. Akiről egyszerre ír a társasági és a rendőrségi rovat. De volt még egy kép, amelyről nem tudtam, s amelyet Teresa Mendoza váratlanul tett elém, mielőtt két órával később elhagytam volna a házat. A gyűrött fotót, amelynek hátát ragasztóval kellett megerősíteni, beszélgetőtársam az asztalra tette a teli hamutartó és az üveg tequila mellé, amelynek kétharmadát ő fogyasztotta el egyedül, no meg a háromtáras Sig Sauer mellé, amely mintegy előjelként de valójában fatalista beletörődését igazolva hevert ott, s mintegy megelőlegezte mindazt, ami még aznap este történt. Ez az utolsó kép valójában a legrégebbi volt, jobban mondva csak egy fénykép fele, mert az egész bal oldal hiányzott: mindössze egy férfi karja látszott belőle egy pilótadzseki ujjában, amint egy barna bőrű, vékony lány vállán nyugszik; a lánynak dús, fekete haja van, és nagy szeme. Húsz-egynéhány éves lehet, nagyon szűk nadrágot és csúf, prémgalléros farmerdzsekit visel, s olyan zavart fintorral néz a lencsébe, ami talán egy mosoly kezdete vagy vége lehetett. Észrevettem, hogy a sötét pupillák a közönséges, eltúlzott smink ellenére is ártatlanul, védtelenül csillognak, ami kihangsúlyozta a hosszúkás arc fiatalságát, az enyhén mandulavágású c& 16 «h> szemet, a pontos vonalú szájat, az indián származás ősi, halvány emlékét, amely az orr vonalát adta, a bőr tompa árnyalatát s a felszegett áll dacát. Nem szép lány, gondoltam, de kétségtelenül egyéniség. Szépsége befejezetlen vagy inkább távoli, mintha feloldotta volna a sok nemzedék, és ma már csak a régi tündöklés szórványos nyomait őrizné. És az a nyugodt vagy talán magabiztos törékenység. Ha nem tudtam volna, kicsoda, elérzékenyültem volna. Feltételezem. Alig ismerem fel. 4

5 Az igazat mondtam. Látszólag nem vette zokon. Csak bámulta a fényképet az asztalon, és jó ideig nem mozdult. Én is állapította meg. Aztán visszatette a fényképet a díványon lévő táskába, a monogramjával díszített tárcába, és az ajtóra mutatott. Azt hiszem, ennyi elég mondta. Fáradtnak látszott. A hosszú beszélgetés, a cigaretta, az üveg tequila. A sötét karikák a szeme alatt, ami már nem olyan, mint a régi képen. Felálltam, begomboltam a zakómat, kezet nyújtottam alig érintette meg, és újból a pisztolyra néztem. A dagadt pasas a szoba másik végéből közönyösen odajött, hogy kikísérjen. Kíváncsian méregettem iguánabőr csizmáját, a pocakját, amely kitü-remkedett az öv alól, és a fenyegető dudort a kabátja alatt. Amikor kinyitotta az ajtót, láttam, hogy kövérsége megtévesztő, és mindent a bal kezével csinál. A jobb kezét nyilvánvalóan a munkára tartogatta. Remélem, sikerül jegyeztem meg. A nő, tekintetemet követve, a pisztolyra pillantott. Lassan bólintott, de nem az én szavaimra. Saját gondolataiba merült. Persze suttogta. Kimentem. A golyóálló mellényt viselő, állig felfegyverkezett szövetségi ügynökök, akik éjkf^^mkor végigmustráltak, most is ott posztoltak értben, a bejáratnál lévő kerek szökőkútnál pedig egy katonai dzsip állt, és a rendőrség két Harley Davidsonja. A magas falakon túl, az utcán, öt-hat újságíró és egy televíziós kamera várakozott, esernyők alatt, kellő távolságban a harci egyenruhás katonáktól, akik kordont vontak a birtok köré. Jobbra fordultam, és elgyalogoltam az esőben a taxihoz, amely a következő kereszteződésnél, a General Anaya utca sarkán várt. Már a birtokomban volt a keresett információ, fény vetült a sötét sarkokra, és Teresa Mendoza történetének minden valóságos vagy képzelt darabja a megfelelő helyre került: az első képtől vagy fél képtől kezdve addig az asszonyig, aki úgy fogadott, hogy automata fegyver volt az asztalán. A végkifejlet azonban még hiányzott, de pár órán belül arról is értesültem. Ahogy Teresa, én se tehettem mást, mint hogy leültem és vártam. Tizenkét év telt el azóta, hogy Teresa Mendoza egy délután futásnak eredt Culiacán városában. Azon a napon, amikor kezdetét vette e hosszan tartó oda-vissza út, öszszeomlott körülötte a Gringó Dávila árnyékában felépített értelmes világ szinte hallani vélte, mint törnek szét a darabjai, és egyedül maradt, életveszélyben. Letette a telefont, téblábolt, a rettegéstől vakon találomra kirántotta a fiókokat, keresett egy táskát, amibe belepakolhatja a nélkülözhetetlen dolgokat, mielőtt elmenekülne. Meg akarta siratni a párját, vagy ordítani szeretett volna, amíg ki nem sebesedik a torka, de a félelem, amely hullámokban tört rá, letompította a tetteit és az érzelmeit. Mintha Huautla-gombát evett volna, vagy elszívott volna egy köteg méregerős füvet, s az valami irányíthatatlan, idegen testbe száműzte volna. Sietve, ügyetlenül magára rántott egy farmert, egy blúzt és egy cipőt, aztán lebotladozott a lépcsőn, a ruha alatt még mindig vizesen, nedcr» 18 ^ ves hajjal, kezében egy kis útitáskával, amelyben az a pár holmi volt csak, amit sebtében sikerült belegyűrnie: néhány ing, egy vászondzseki, bugyi, zokni, a pénztárcája, benne kétszáz peso, meg az iratai. Azonnal betoppannak, figyelmeztette a Gringó. Megnézik, mit találnak a lakásban. És jobb, ha nem téged. Megállt, kinézett az utcára, és habozott, a préda ösztönös óvatosságával, amely már a vadász és a kutyák közelségét érzi. Előtte ellenségesen terült el a város zegzugos rengetege. A Las Quintas kerület: a bougainvilleák szegélyezte széles sugárutak, a diszkrét és kényelmes házak, előttük parkoló jó kocsikkal. Hosszú út a Siete Gotas nyomornegyedtől, jutott eszébe. A nő a szemközti gyógyszertárból, a sarki fűszeres, akinél 5

6 az utóbbi két évben vásárolt, a bank biztonsági őre, kék egyenruhájában, vállán a tizenkettes kaliberű ismétlőfegyverrel aki mindig rámosolygott és bókolt neki, most mind-mind veszélyes üldözőként tűntek fel előtte. Nem lesznek barátaid, közölte a Gringó azzal a gondtalan mosollyal, amelyet Teresa hol imádott, hol tiszta szívből gyűlölt. Amikor megszólal a telefon, és elmenekülsz, egyedül maradsz, kisanyám. Többé nem segíthetek. Védekezőn a hasához szorította a táskát, és lehajtott fejjel gyalogolt a járdán, nem nézett senkire és semmire, kezdetben arra ügyelt, hogy ne gyorsítsa fel a lépteit. Távol a nap lassan nyugodni tért, valahol a Csendes-óceán fölött, amely negyven kilométerre nyugatra volt Altata felé, a sugárút pálmái és mangófái méltóságteljesen rajzolódtak ki az ég hátterében, amely nemsokára felöltötte a culiacáni alkonyok jellegzetes, narancsszín árnyalatát. Teresa halántéka lüktetett: a tompa, monoton dobolás elnyomta az utca zaját és a cipője kopogását. Ha valaki megszólítja, nem hallotta volna a nevét, sőt talán a pisztolydördülést sem. A neki szánt lövést. Annyira várta, úgy megfeszültek az izmai, és úgy leszegte a fejét, hogy 19 ^ már fájt a háta és a veséje. A Helyzet. Túlságosan is sokszor hallott a katasztrófaelméletről félig viccből, félig komolyan, poharak társaságában és cigarettafüstben, ezért már valósággal beleégett a gondolataiba, mint tehén bőrébe a billog. Ebben a szakmában, mondogatta a Gringó, fel kell ismerni a Helyzetet. Mondjuk jön valaki, és azt mondja, hello. Talán ismered is, és rád mosolyog. Kedvesen. Aranyosan. De valami furcsát látsz rajta: nem tudod, mit érzel, de valahogy nincs minden a helyén. És a következő percben halott ember vagy. A Gringó Teresára nézett, rászegezte az ujját, akár egy revolvert, a haverok meg röhögtek. Vagy halott nő. Bár ez még mindig jobb, mintha a sivatagba vinnének, és egy hegesztőpisztollyal és végtelen türelemmel kivallatnának. Mert a kérdésekkel nem akkor van baj, ha tudod a választ akkor a megváltás gyorsan érkezik, hanem ha nem tudod. Ott a bibi, ahogy a nagy tréfamester mondaná. Ott a probléma. Nehéz meggyőzni a hegesztőpiszto-lyos embert, hogy nem tudod, amit szerinte igenis tudsz, és ő is szeretné megtudni. A kurva életbe. Remélte, hogy a Gringó gyorsan halt meg. Hogy úgy, ahogy volt, leszedték, Cessnástul, és a cápák martaléka lett, nem a vallatóké a sivatagban. A szövetségieknél és a DEA-nál a kérdések az almoloyai vagy a tucsoni börtönbe vezetnek. Le lehet paktálni, meg lehet egyezni. Védett tanúvá válhat az ember, vagy különleges státusú őrizetessé, ha jól kijátssza a lapjait. De a Gringó nem hajtott erre. Nem volt besúgó, nem volt spicli. Csak néha vált árulóvá, és nem pénzért, hanem hogy veszélyesen élhessen. Mi, San Antonió-iak, dicsekedett, szeretjük vásárra vinni a bőrünket. Szerinte buli volt kibabrálni a fazonokkal, és jókat nevetett magában, amikor azt mondták, vidd el ezt, és tedd le azt, fiam, de ne késlekedj, és úgy bántak vele, mint egy ezerpesós bérgyilkossal, úgy vágták elé a pénzt, megvetően, a ropogós dollárkötegeket, minden repülés után, a górék meg bezsebelték a nagy lóvét, miközben ő az életét kockáztatta. Az volt a baj, hogy Gringó nemcsak megtenni szeretett bizonyos dolgokat, hanem el is kellett mesélnie. Szájhős volt. Minek megdugni a legjobb spinét, mondta, ha a haverok nem tudják meg. Aztán ha jönnek a mesékkel, és drogos nótákat nyom a Los Tigres vagy a Los Tucanes de Tijuana, és azokat hallod a kocsmákban meg az autórádión, rá se ránts. Süket duma. Sokszor előfordult, hogy míg Teresa a vállára hajtotta a fejét egy ital mellett egy bárban, egy buliban vagy két tánc között a Moroccóban, és a Gringó kezében Pacífico sör volt, Teresa orrában fehér por, a Gringó olyan dolgokat mondott el a barátoknak, amelyekről minden normális ember mélyen hallgatna. És Teresa beleremegett, mert iskolája ugyan nem volt, és nem volt semmije, csak a Gringó, de azt az 6

7 egyet tudta, hogy csak az az igazi barát, aki meglátogat a kórházban, a börtönben és a temetőben. Ami annyit jelent, hogy a barátok csak addig barátok, amíg el nem tűnnek. Három háztömböt hagyott el, s hátra sem nézett. Nem, ez így nem megy. A cipősarok túl magas, és tudta, kibi-csaklik a bokája, ha hirtelen futásnak ered. Levette a cipőt, a táskájába tette, és mezítláb fordult be a következő sarkon, majd a Juárez útra ért. Ott megállt egy kávézó előtt, és hátratekintett, nem követik-e. Semmi sem utalt veszélyre, ezért hogy végiggondolhassa a dolgot, és lecsillapítsa a szívverését, benyitott, és leült a legbelső asztalhoz, háttal a falnak, az utcával szemben. Ahogy Gringó mondta volna kihívóan: tanulmányozta a Helyzetet. Vagy legalábbis megpróbálta. Nedves haja az arcába lógott, de csak egyszer simította félre, mert aztán rájött: jobb úgy hagyni, hadd takarja el egy kicsit. Nopállikőrt hoztak, Teresa egy darabig nem mozdult, képtelen volt elválasztani két egymást követő gondolatot, aztán rá kellett gyújtania, de rádöbbent, hogy a menekülésben otthon hagyta a cigarettát. A pincértől kért, az tüzet is adott neki, és Teresa nem törődött vele, milyen meglepetten méregeti meztelen lábát: nyugodtan ült a cigarettával a kezében, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Végre. A tüdejében szétáramló füst végre visszaadta a nyugalmát valamennyire, s ez elég volt ahhoz, hogy bizonyos gyakorlatiassággal tanulmányozza a Helyzetet. El kell jutnia a másik lakáshoz, arra a biztos helyre, mielőtt az üldözők megtalálják, és ő maga is másodlagos és erőltetett szereplővé válik a drogos nótákban, amelyekről Gringó álmodott, hogy majd a Tigres vagy a Tucanes ír az emlékére. Ott a pénz, és ott vannak a papírok, azok nélkül bármennyire rohan is, nem jut sehova. És ott van a Gringó notesze is: telefonszámok, címek, jegyzetek, kapcsolatok meg titkos útvonalak Baja Californiában, Sonorában, Chihuahuában és Cohahuilában, barátok és ellenségek nem volt könnyű megkülönböztetni őket Kolumbiában, Guatemalában, Hondurasban, és a Rio Bravó vonalának két partján: El Pasóban, Juárezben és San Antonióban. Égesd el vagy rejtsd el, mondta a Gringó. Jobb neked, ha bele se nézel, csajszi. Bele se nézz. Csak ha nagyon nagy szarban vagy, akkor vidd el Epi-fanio Vargasnak, és váltsd meg rajta az életed. Érted? Esküdj meg, hogy a világ minden kincséért se nyitod ki! Esküdj az Istenre és a szentekre! Gyere! Esküdj meg arra, amit a kezedben tartasz! Fogytán volt az ideje. Az óráját is otthon hagyta, de látta, hogy már esteledik. Az utca nyugodtnak látszott: a szokásos forgalom, egy-két járókelő, a közelben nem ácsorgott senki. Felhúzta a cipőt. Tíz pesót hagyott az asztalon, fogta a táskáját, és lassan felállt. Amikor kilépett az utcára, nem mert a tükörbe nézni. A sarkon üdítőt, cigarettát és újságot árultak egy papírdobozról, amelyen a Samsung felirat állt. Teresa vett egy csomag Farost és gyufát, miközben egyre a háta mögé tekingetett, aztán szándékos lassúsággal továbbment. A Helyzet. Egy parkoló kocsi, egy rendőr, egy söprögető férfi; riadalmak. Megint megfájdultak a hátán az izmok, és savanyú ízt érzett a szájában. Újra zavarni kezdték a cipősarkak. Ha a Gringó így látná, gondolta, kinevetné. És ezért elátkozta magában. Most vajon hol nevetsz, te mocsok, miután kinyiffantottak? Hová lett a macsógőg, hová az a fene nagy svung? Egy kifőzde előtt elhaladva sült hús szagát érezte, és a savanyú íz azonnal felerősödött a szájában. Meg kellett állnia, és be kellett húzódnia egy kapualjba, hogy sugárban kihányja a nopálkoktélt. Ismertem Culiacánt. Még a Teresa Mendozával készített interjú előtt jártam ott, a legelején, amikor éppen hogy belekezdtem a sztori feltárásába, és a nő is csak valami ködös, személyes kihívást jelentett, ami néhány fotóban és újságkivágásban öltött testet. Aztán még egyszer visz-szatértem, amikor már véget ért a történet, és birtokomba került minden, amit akartam: adatok, nevek, helyszínek. Ezért tudom most összerendezgetni őket, csupán az elkerülhetetlen vagy szükséges hiányosságokat hagyom meg. Azt is el kell mondanom, hogy a terv jóval korábban született, amikor René Delgadóval, a 7

8 mexikóvárosi Reforma című napilap főszerkesztőjével vacsoráztam. René régi barátom, még azokból az időkből, amikor fiatal tudósítókként közös szobában laktunk a managuai Intercontinental Szállóban, a Somoza-ellenes harcok idején. Mostanában akkor találkozunk, ha Mexikóba utazom; olyankor számot vetünk az emlékekkel, a ráncokkal és az ősz hajszálakkal. Azon a napon a San Angel Inn-ben, egy tál csirkés taco mellett hozta szóba az ötletet. Te spanyol vagy, jó kapcsolataid vannak odahaza, írj róla egy nagy riportot. Tiltakoztam, és megpróbáltam elkerülni, hogy az egyik taco tartalma az államra csorogjon. Már nem vagyok tudósító. A saját meséimet írom, és nem adom alább négyszáz oldalnál. Akkor írd meg a magad módján kötötte az ebet a karóhoz René. írj egy kurva jó irodalmi tudósítást. Miután lenyeltem a falatot, megvitattuk az érveket és az ellenérveket. Szabódásom a kávéig és az első Don Juliánig tartott, pontosan addig, amíg René meg nem fenyegetett, hogy odahívja a mariachi-zenekart. De végül a saját dugájába dőlt, mert a Reformáriak szánt tudósítás a saját írói munkámmá lényegült, bár az is igaz, hogy a barátom nem sértődött meg. Ellenkezőleg: másnap rendelkezésemre bocsátotta az összes tengerparti és rendőrségi kapcsolatát, hogy kiegészíthessem az ismeretlen évekre vonatkozó adatokat. Teresa Mendoza életének azt a részét, amelyről Spanyolországban nem tudtak, sőt magában Mexikóban sem került nyilvánosságra. Legalább a recenziót leközöljük mondta. Te gazember. Addig csak annyit lehetett tudni, hogy a nő valaha Las Siete Gotasban, Culiacán egyik szegénynegyedében élt, spanyol apa és mexikói anya gyermekeként. Kimaradt az általános iskolából, kalapot árult a Buelna kirakodóvásárban, majd a Juárez úton dollárral csencselt, és egy szép napon halottak napján, milyen ironikus ómen a sors az útjába vezérelte Raimundo Dávila Parrát, a juárezi kartell fizetett pilótáját, akit azokban a körökben csak Gringó Dávilaként ismertek, mert szőke haja, kék szeme és jenki ábrázata volt. De ez is inkább a Teresa Mendoza köré szövődött legendából derült ki, és nem megbízható adatokból, ezért hogy felfedjem az életrajznak ezt a részét, elutaztam a nyugati partra, Sinaloa állam fővárosába, amely a Kaliforniai-öböl bejáratával szemben fekszik, és bejártam az ottani utcákat, kocsmára 24^ kat. Sőt, pontosan vagy majdnem pontosan megtettem azt az utat is, amelyet azon az utolsó délutánon vagy az elsőn, attól függ, honnan nézzük végigjárt, a telefonhívás után, amikor otthagyta a Gringó Dávilával közös lakását. Láttam tehát a fészket, amelyet két éven át megosztottak: a szerény és kényelmes kétszintes villát, a hátsó udvart, a mirtuszt és bougainvilleát az ajtóban. A ház a Las Quintas negyedben volt, vagyis a középosztálybeli csempészek területén, akiknek aránylag jól megy, de azért annyira mégsem, hogy luxuskastélyt engedjenek meg maguknak az exkluzív Chapultepec kolóniában. Aztán elsétáltam a királypálmák és a mangófák között a Juárez útig, megálltam a kirakodóvásárral szemben, és elnéztem a fiatalokat, akik egyik kezükben mobiltelefonnal, a másikban zsebszámológéppel csencseltek a nyílt utcán, vagyis mexikói pesóvá mosták a mellettük megálló autósok pénzét, a hasissal vagy fehér porral illatosított dollárkötegeket. Abban a városban, ahol a törvényszegés gyakran társadalmi konvenció és életmód volt családi örökségünk nékünk, szól az egyik híres nóta, a törvény ellen dolgozni, sokáig ezek között a fiatalok között dolgozott Teresa Mendoza, aztán megállt mellette egy fekete Bronco, és Raimundo Dávila Párra lehúzta a sötétített ablakot, majd pedig hosszan nézett rá a vezetői ülésből. Teresa élete mindörökre megváltozott. 8

9 Most ugyanezen a járdán sietett végig minden kövét ismerte, szája kiszáradt, pillantása tele volt rettegéssel. Kerülgette a lányokat, akik csoportba verődve beszélgettek, vagy kuncsaftra várva jártak fel-alá az El Canario gyümölcsbolt előtt, bizalmatlanul tekingetett a hegyvidéki teherautók és a kirakodóvásár pultjai felé, amelyek körül kosárhordó asszonyok sürgölődtek, meg bajuszos férfiak, akiknek pálmalevél sombrerójuk volt. A sarki ékszerüzlet mögött CD-ket árultak, a sátorból egészen Teresáig hallatszott a Szqjrét kilóra szövege. A Los Diná-micos vagy a Los Tigres. Túl messze volt, hogy eldöntse melyik, de felismerte a dalt. Azannyát. Már hogyne ismerte volna fel, ha egyszer a Gringó kedvenc száma volt, azt énekelte, a szentségit neki, amikor borotválkozott, nyitott ablaknál a szomszédok csesztetésére, vagy halkan, Teresa fülébe, amikor kötözködni akart vele: Az apám barátai Csodálnak és tisztelnek, Két-háromszáz méteren Emelem a gépeket. Elsütöm a puskákat, Az összes kalibert Gringó, te rohadék, te szemétláda, gondolta megint, és kis híján hangosan mondta ki, hogy elfojtsa a torkán feltörő sírást. Aztán körülnézett. Egy arcot keresett, valakit, aki fenyegetést jelenthet. Biztos küldenek valakit, aki ismeri őt. Aki azonosíthatja. Remélte, hogy ő ismeri fel előbb. Vagy őket. Mert kettesével szoktak járni, hogy segítsék egymást. És azért is, hogy ellenőrizzék egymást, mert ebben a szakmában senki sem bízik meg, még a saját árnyékában sem. Idejében felismerni és észrevenni a veszélyt egy pillantásban. Vagy egy mosolyban. Rád mosolyog valaki, emlékezett vissza. És a következő percben halott vagy. Szerencsés esetben, mondta magában. Ha mázlim van, meghalok. Sinaloában, mondta magának, miközben elképzelte a sivatagot és a hegesztőpisztolyt, amelyekről a Gringó beszélt, mert a szerencse és a pech csak a gyorsaságon és a számtani műveleteken múlik. Minél később halsz meg, annál pechesebb vagy. A Juárez úton hátba kapta a forgalom. Akkor vette <r^26^> észre, amikor maga mögött hagyta a San Jüan temetőt, és mindjárt balra fordult, a General Escobedo utcát keresve. A Gringó megtanította neki, hogy ha követik, olyan utcákon menjen, ahol a forgalom szembejön, mert így időben felismerheti a kocsikat. Továbbment az utcán, és hátra-hátrapillantott. Így jutott el a városközpontig, elhaladt a városháza fehér épülete előtt, és elkeveredett a sokaságban, amely megtöltötte a buszmegállókat és a Garmendia piac környékét. Csak itt érezte magát viszonylag biztonságban. Erősen alkonyodott már, a házak teteje nyugat felé élénk narancsszínben játszott, a kirakatokban egymás után gyúltak a fények, megvilágítva a járdát. Ilyen helyen szinte sose gyilkolnak, gondolta. Nem is rabolnak el senkit. Meglátott két férfit egy utcasarkon, két rendőr volt, barna egyenruhában. Az egyikük arcát ismerősnek találta, ezért lehajtotta a fejét, és befordult egy mellékutcába. Sok rendőrt fizetett meg a drogmaffia az államiaknál, a szövetségieknél és máshol is; ezeknek a tárcájában pedig ott volt az igazolvány, de a kocsmában ingyen ittak, mert elvállalták a legnagyobb maffiafőnökök védelmét, vagy egyszerűen beleegyeztek abba az egészséges gyakorlatba, hogy élnek és élni hagynak, amennyiben életben kívánnak maradni. Három hónappal azelőtt egy messziről jött rendőrfőnök meg akarta változtatni a játékszabályokat. Pontosan hetven golyót kapott a kecskeszarvból, ahogy arrafelé hívják az AK-47-est, a háza előtt, a saját kocsijában. Ratata-tata. A boltokban már megjelentek az erről szóló CD-k. Hetven golyó hetesével volt a leghíresebb dal címe. Reggel hatkor megölték Ordónez kapitányt, adta hírül a szöveg. Kissé sok volt ez a jóból oly korán. Tipikus Sinaloa. A közkedvelt énekesek, mint As de la Sierra, egy kisgéppel a hátuk mögött és 45-össel a kezükben jelentek meg a borítókon, Chalino Sánchezt pedig, a helyi bálványt, aki a maffia bérgyilkosa volt, mielőtt dalszövegíró és elő- 9