Regőczi Gergely. Rossz Álom? Filozofikus-romantikus sci-fi novella BUDAPEST 2007.

Átírás

1 Regőczi Gergely Rossz Álom? Filozofikus-romantikus sci-fi novella BUDAPEST 2007.

2 Regőczi Gergely: Rossz álom? Filozofikus-romantikus sci-fi novella. A mű adatai: Ötlet: Budapest, Novella írásának kezdete: Budapest, Elkészültének időpontja: v1.00 : Budapest, v1.05 : Budapest, Szavak száma: Karakterek száma szóközök nélkül: Karakterek száma szóközökkel: Előszó és köszönetnyilvánítás: Ezt a novellát a Magyar Író Akadémia Szépírói mesterkurzusának első félévi vizsgafeladataként készítettem. Akárhogy igyekeztem, nem bírtam kihozni tízezer karakterből, de talán ez a háromnegyed oldalnyi többlet nem fog végzetes következményekkel járni Azon is sokat töprengtem, hogy kedvenc műfajom, a sci-fi vajon mennyire tekinthető szépirodalminak, de végül arra jutottam, hogy régebbi koroknak sok alkotója írt a maga idejében mondhatni sci-finek, fantasynek beillő, képzeletbeli térben vagy időben játszódó műveket, hol zavaros látomásokat, hol víziókat a jövőről, ma pedig szinte már klasszikusként, szépirodalomként tartjuk számon eme alkotásokat. Csak hogy néhány nevet említsek: Jonathan Swift, E.A. Poe, E.T.A. Hoffmann, H.G. Wells, George Orwell. Véleményem szerint a sci-fi kiváló eszköz az emberi társadalom visszásságainak kifejtésére, mivel a valósághoz akár csak lazán is kötődve, de mégis erőteljesen fel lehet hívni a figyelmet a fenyegető veszélyekre, előre lehet vetíteni egy nem feltétlenül bekövetkező, de mégiscsak lehetséges jövőt. Végezetül szeretnék köszönetet mondani páromnak, Kingának, a sok támogatásért és segítségért, amit írói ambícióim kibontakoztatásához nyújt. Regőczi Gergely 1

3 Nincs már sok időm hátra, nem tudom, meddig fogok eljutni a történetemben. Mégis elhatároztam magam, sőt, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy üzenetet fogalmazzak az utókornak. Meglehet, hiábavalóan. Hiszen abban sem lehetek biztos, hogy lesz-e egyáltalán utókor, valaki, aki elolvashatná Pedig szeretném, ha legalább ennyivel hozzájárulhatnék ahhoz, hogy még egyszer ilyen őrültséget ne kövessen el az emberiség! Persze, ahogy írtam is, ha marad egyáltalán emberiség Csak hogy érzékeld írásom felfedezője kilátástalan helyzetem, megosztom Veled, mit is látok szobámban körbepillantva. A csupasz falak koromtól és zsíros kigőzölgésektől elsárgultak-feketedettek, a padló puszta beton, a parkettát már rég eltüzeltem, elkerülendő a fagyhalált. A régi szép idők emlékeként a plafonról egy szál dróton még lóg egy csupasz villanykörte, persze már az idejét sem tudom, mikor volt utoljára áram Meglehetősen büdös van ugyan, de a szinte légmentesen leszigetelt ablakot még sincs merszem kinyitni, csak rosszabb lenne Átnézve a mocskos üvegen, csontvázzá aszott fákat látok a sárgászöldes égbolt előtt, a Nap alig képes narancsos korongjával áthatolni a sűrű ködön. Pedig a nyár derekán járunk, és fiatal az idő, talán ha délután kettő van. Én is csupán halovány árnyékképe vagyok egykori önmagamnak, arcom sápadt, beesett, szemem karikás, leginkább egy régi filmekből ismert zombira hasonlítok És hogy ez még mindig ne legyen elég, vannak nálam is nyomorúságosabb helyzetű embertársaim, akik irigylik gyönyörű otthonom, szerencsés helyzetem Tehát visszatérve a történetemre Hol is kezdjem? A pontos napjára már nem emlékszem, de a körülményekre annál részletesebben Kétezer-tizenvalahányban kezdődött az egész, amikor egy szépnek induló nap reggelén bekapcsoltam a rádiót, az ifjúkoromból ismert, legalább 4-5 évtizedes nosztalgikus slágerokat játszó adóra hangoltam, mely versenyre kelt a kertünkben csicsergő madarak vidám fütyörészésével. Kényelmesen elhelyezkedtem fotelomban, majd beleolvastam kedvenc gazdasági-politikai hetilapom némely cikkébe. Legtöbbjükön egyszerűen átlapoztam, hiszen csupán megszokott eseményeket taglalt, legföljebb a szereplők voltak mindig mások és mások. Korrupció, sikkasztás, adócsalás, hazug ígérgetések, gyanús meggazdagodások Aztán az érem másik oldalán az emberi tragédiák, gyógyíthatatlan betegségek, munkanélküliség, nyomor, nélkülözés, foszlányokká omlott szociális háló Igazán nem éltünk túl biztató jövőképet nyújtó korban, de aki nagyon kapálódzott, napi 16 órát dolgozott, az úgy-ahogy megélt. Azt pedig senki sem hitte volna, hogy még van tovább lefelé Reménykedtünk, hogy hamarosan tényleg eljön a beígért aranykor, és végre utolérhetjük Európát. Szóval lapozgattam az újságot, az egyik cikk végül megragadta figyelmem. Magyar gazdaság. Jurij Koszov, a Szennyosz orosz vegyipari óriáscég vezérigazgatója megállapodott a gazdasági miniszterrel, hogy hazánkban leányvállalatot alapít, egy több ezer főnek munkát adó létesítményt, cserébe az állam ígéretet adott különböző adókedvezményekre és szubvenciókra. A környezetvédők és a lakosság tiltakozását egy elegáns mozdulattal szőnyeg alá söpörték. Erősen korrupciógyanús eset volt A rádióban időközben felcsendült egy nem túl hosszú, de annál velősebb szövegezésű dal, egyik régi kedvencem. Vibráló, feszültséget keltő, pergős ritmussal indult, melyet minden második strófában líraibb hangszerelésben, de annál erőteljesebb, már-már kinyilatkoztatásszerű mondanivaló követett. Elmerengve hallgattam végig. Végtelen pusztaság, könnyű por szitál, Bíborszínű ég alatt a nagy tömeg csak áll. Íme, itt az ember, ránéz minden szem, Az egybegyűltek várják, hogy új csodát tegyen. 2

4 Szótlanul megtöri, mégsem jut kenyér, Nyomtalanul tűnik el, amihez csak ér. A pusztítás csodáját a szélbe szórja szét, Nála volt a kezdet, az embernél a vég. (Omega: Metamorfózis II.) Már ifjúkoromban is roppant találónak éreztem eme sorokat. Isten, vagy a természet kinek hogy tetszik megteremtette a világot, mi, emberek pedig mindenáron el akartuk pusztítani Háborúk, átgondolatlan ipari és bányászati termelés, környezetszennyezés gyarapították naponta új sebhelyekkel Földünk valaha oly fenséges arcélét. Sose tanultunk korábbi hibáinkból, de legalábbis nem eleget és nem elegen Itt volt például a Szennyosz. Felépült Budapesttől északnyugatra, a jó infrastruktúra miatt ugyebár, azt pedig még huszadrangú szempontként sem vették figyelembe, hogy az év nagy részében arról fúj a szél. Amint beindult a termelés, valóban felvettek több ezer alkalmazottat, az üzemet folyamatosan bővítették, jól ment a biznisz. Viszont a város döbbenetes változásokon esett át. Először azt vettük észre, hogy kissé fura aromája van a levegőnek, de ezt idővel megszoktuk. Aztán eltűnt az összes rovar, ennek a finnyás városi ember még örült is. De utána fokozatosan elvándorolt az összes énekesmadár, parkjaink megnémultak. Egyszer eleredt az eső. Ha egy-egy csepp zöld falevelet ért, azon a ponton a növény megsárgult, majd átlyukadt. Ugyanez történt az esernyőinkkel is. Később aztán piacra dobták a saválló változatot Addigra azonban már nem maradt élő növény a városban, csak kiszáradt kórók, a gyep helyén sárgásbarna sárdagonyák. Néhány év elteltével már csak gázálarcban és vegyvédelmi ruhában lehetett az utcára menni, az emberek alagutakat ástak a házak közé, hogy eljuthassanak a munkahelyükre, a bevásárlóközpontokba, otthonaikba. Az épületeket is gyakrabban kellett renoválni, mert a sav még a betont is szétmarta. A levegőben, vízben felszaporodtak a méreganyagok, ezek belekerültek az élelmiszerekbe is, a korábban sem túl magas várható átlagéletkor tovább csökkent, 45 év körül állt be, az emberek úgy hullottak, mint a legyek. Kivéve persze a tisztított levegőjű kastélyokban dőzsölő milliárdosokat, köztük a Szennyosz tulajdonosát Nem tudom, miért érte meg ez az országnak. Vagy csak a vezetőinek érte meg? Érdekes kérdés Sokat gondolkodtam ezen, hiszen az egész világon ez folyt. Előbb az úgynevezett fejlődő országok, hogy behozhassák gazdasági lemaradásukat a nyugattal szemben, rövidlátó módon telepakolták óriási füstokádó gyárakkal városaikat (az elavult technológia mindig olcsóbb), már ez is brutálisan megterhelte a Föld környezeti rendszereit. Műholdfelvételek tanulmányozása során azt a megdöbbentő megállapítást tették, hogy a világ egyre több pontján az év egyetlen napján sem tiszta az ég, egyszerűen nem lehetett ellátni a bolygó felszínéig! És, mint tudjuk, a környezetszennyezés nem áll meg a határoknál, ahogyan az emberi hülyeség sem. Még ha az EU elviekben környezettudatos álláspontot képviselt is, a károsanyag-kibocsátását nem tudta csökkenteni, csak szinten tartani, ennyit vállalt Kiotóban is. De a szinten tartás nem jelentett megoldást, mert az is folyamatosan növelte a légkör szennyezettségét. Sajnos a versenyképesség oltárán még ezt a csekély eredményt is feláldozták. Ugyanis ha nem engedték volna határaikon belülre a kevésbé környezettudatos cégeket, akkor lassan elhalt volna az egész gazdaság, mert minden cég olyan országban választott telephelyet, ahol a lehető legkevesebb kötelezettség, így költség terhelte termelését. Egyszerű gazdasági alapelv. Az emberek és az országok folyamatosan egymásnak alálicitálva igyekeztek a némi fizetést nyújtó cégek kegyeiért versenyezni, cserébe egyre több engedményt tettek, egyre többet áldoztak fel életterükből. Dolgozz többet kevesebbért, felejtsd el a környezetvédelmet! Ilyenné vált az agyondicsért kapitalizmus. Persze mindig is 3

5 csupán azok dicsérték, akiknek hasznot hozott, a pénzbirtokosok. Aztán meg röhögtek a markukba, hogy mi, hülye emberek, bevettük a sok maszlagot. No persze könnyen beszélek, de én is csak egy szerencsétlen szájhős vagyok. Hiába láttam, hogy mi történik a világban, és hogy hova fog mindez vezetni, sose vettem a fáradságot, bátorságot kiállni az elveimért. Nem tettem semmit, pedig a semminél akármilyen csekélység végtelenszer több lett volna Egy-két embert meggyőzhettem volna, hogy takarékoskodjon az energiával, ne szemeteljen, ne vásároljon durván környezetszennyező cégek termékeiből Most már késő. Elszalasztottam a lehetőséget. Húsz év telt el azóta A szennyező gyárak már nem léteznek, a visszamaradt méreganyagok viszont még évszázadokig a levegőben maradnak. A régi cégek tulajdonosai állítólag önfenntartó rendszerekkel telezsúfolt föld alatti bunkerokban élik tovább luxust nem nélkülöző életüket, mit sem törődve azzal, hogy az emberiség maradék része teljesen lezüllött. Semmi sem maradt néhány omladozó, kihalt városon kívül. Már nem épül semmi, csak pusztul. Én is munka, fizetés nélkül maradtam, lassan elfogynak egykor felhalmozott készleteim. Ritka tiszta pillanataim kivételével úgy érzem, hogy teljesen elveszítettem emberi mivoltom, úgy élek, mint egy patkány, lyukakban, csatornákban, koszban. Az egyik sarokban, szakadt újságpapírokba burkolózva fekszik Ő, életem egyetlen szerelme is. Folyton alszik. Úgy kevesebb oxigén fogy. Szégyellem magam, hogy csak ilyen nyomorúságos életet adhattam Neki. Többet érdemelt volna. Sokkal többet. Sőt, visszagondolva, amikor még jobban lett volna alkalmunk igazán élni, akkor is kihagytam lehetőségeket, nem törődtem Vele eléggé, a saját pitiáner hóbortjaimmal voltam elfoglalva. Bárcsak jóvátehetném! Nem voltam eléggé hálás, hogy szeretett, és szerethettem Kinyitom az utolsó oxigénpalackom csapját, sivítva tör elő némi friss levegő. Erre Ő is felfigyel, felül. Réges-rég gyönyörű, hosszú gesztenyebarna haja megőszült, töredezetté vált, arcán barázdákat szántott az idő, de még mindig úgy mosolyog rám, mint húsz éve. Nem tudom, minek köszönhetem, hogy kitartott mellettem. Odaülök mellé, átölelem. - Mindent köszönök! Nagyon szeretlek! Találkozunk odafönn mondom, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a levegő maximum félórányit tart még ki, és a kinti mérgező gázokat sem ereszthetem be Nem beszélünk tovább feleslegesen. Egyik kezemmel ölelem, a másikkal igyekszem még pár sort írni, amíg képes vagyok rá. Agyamba villan néhány strófa. Messzi földről jöttem én, Átölelt a tiszta fény; De elborult az ég, és a csillagok tüzét Elnyelte a köd és a szürkeség, Minden oly sötét. Elhagyott, kihalt e táj, Lángvirágok füstje száll, S csak hull, és hull reám Ezüst eső. (Omega: Ezüst eső. Részlet.) Ez a melankolikus dal valahogy olyan kifejezőnek tűnik, tökéletesen jellemzi a történteket, a messzi föld jelenti nekem a régmúlt szép időket. Kezdek szédülni, karikák táncolnak a szemeim előtt. Fogy a levegő. Gyorsan betenni a légmentesen záródó dobozba a kéziratot 4

6 Izzadtságtól lucskos pizsamában, szaporán kapkodva a levegőt tértem magamhoz. Körülnéztem. Épp pirkadt, a Nap aranyszínbe vonta a horizontot, az ablakom előtti fán pacsirta dalolászott. Naptáramon 2017-es dátum. Megkönnyebbültem. Csak egy rossz álom volt az egész Oldalra pillantottam. Szerelmem békésen aludt, álmában is édesen mosolygott, kecses alakja még a takarón keresztül is gyönyörrel töltött el. Nem akartam felébreszteni, de visszaaludni sem lettem volna képes, így felmarkoltam éjjeli asztalkámról a gazdasági-politikai hetilapom, kibontottam a celofáncsomagolást, majd találomra kinyitottam valahol a vége felé. - Micsoda?! hajítottam el riadtan az újságot, mintha izzó vashoz értem volna. A Szennyosz igazgatója Magyarországon tárgyal hirdette a szalagcím. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is hallottam volna ezt megelőzően erről a cégről, de zavaros képzelgéseimben mégis felbukkant. Elhatároztam, hogy nem hagyom megvalósulni lidérces álmaim! Életem a két legfontosabb célnak szentelem: ugyan még nem tudom, hogyan, de küzdeni fogok egy tisztább, egészségesebb világért, és minden erőmmel igyekszem boldoggá tenni a párom, hogy ha mégse sikerülne megakadályozni a Föld pusztulását, legalább ne kelljen vádolnom magam az elszalasztott lehetőségek miatt. Bekapcsolt az ébresztőórás rádió. Egyszerű, rövid, de annál romantikusabb dalocska csendült fel, érzelmes-andalító hegedűkísérettel. Szólt a lány hozzám bújva: Késő van már, Kedvesem, Holnap újra vár a munka, Menned kell most, azt hiszem. Szóltam én is, átkarolva: Olyan jó, ha itt vagy Kedvesem, Nem számít se nap, se óra, Csak a percet élvezem. Ölelj még, kedvesem. Ölelj még, kedvesem! (Omega: Délutáni szerelem) Borzongató egybeesés volt. Megint az Omega De már tudtam, mit kell tennem. Elsőként lágy csókot leheltem lassan, nyújtózkodva ébredező szerelmem, az én egyetlen Rózsaszirmocskám csábító ajkaira. Regőczi Gergely v1.00 : Budapest, v1.05 : Budapest,