ZALA MEGYE FÖLDRAJZA. A középkori és idősebb rétegek elterjedése

Átírás

1 ZALA MEGYE FÖLDRAJZA A középkori és idősebb rétegek elterjedése Fekvése A megye Magyarország délnyugati részén fekszik. Északon Vas megye, északkeleten Veszprém, keleten Somogy megye, délnyugaton Horvátország, nyugaton pedig Szlovénia határolja. Természetföldrajzi határok északon a Zala folyó, keleten a Keszthelyi-hegység és a Balaton, a Balatontól délre a szomszédos Belső-Somogyi homokvidéke és a Mura folyó, nyugaton pedig a dombvidék a határon túl a Stájer dombokban folytatódik. A megye déli részén halad keresztül a hazánkat az Adriával összekötő közlekedési útvonal, a Fiume (Rijeka) - Nagykanizsa - Budapest vasútvonal, amelynek villamosított elágazása Keszthelyt is összeköti, valamint az országhatárt Letenyénél elhagyó 7-es számú főközlekedési útvonal. Igen fontos a nyugati határ mentén húzódó, Rédics -Mosonmagyaróvár közötti 86-os (a valamikori Borostyán-út vonalát követő) út is. Felszínének kialakulása A megye alatt fekvő geológiai képződmények viszonylag pontos felvilágosítást adnak arról, hogy több millió évvel ezelőtt milyen természeti körülmények voltak e tájon. Mintegy millió év eseményeit tudjuk ezzel a módszerrel közelítő pontossággal megfejteni. A földtörténet ó- és középkorában keletkezett kőzetek nem Zala megye területén jöttek létre, hanem egy tőlünk délre- egyelőre ismeretlen távolságban fekvő - térségben. A földtörténeti középkor és harmadkor határán, egy ismeretlen nagyságú kontinens részeként úszott a mai Zala megye területére. A pteozóos alaphegység felszín alatti mélysége (m) Így tehát ma csak azt mondhatjuk, hogy az ősi hegységet építő, hő és nyomás hatására többszörösen átalakult, meta-morfizálódott, és ezért kristályosodott kőzetek több ezer méter mélységben találhatók. Ezek anyaga északkeletről, a Balaton térségétől délnyugat felé folyamatosan egyre mélyebben találhatók. Eközben azonban két úgynevezett félmedence is kifejlődött, amelyek északkelet-délnyugat irányúak és egy 4500 m mélységű medencébe nyílnak. Ezen a kristályos kőzeten általában fiatalabb, a Föld középkorában (mezozoikum) keletkezett kőzetek fekszenek. 28: szenon (epikontinentálís) 33: triász (karni-nóri emelet) fődolomit, sekélytengeri rétegek 37: werfeni partközeli rétegek 38 újpaleozóos-mezozóos rétegek 41: gránit (karbon) 43: szilur-devon epimetamorf rétegek 45: triász sekélytengeri rétegek 46: újpaliozóos-mezozóos rétegek 48: paleozóos metamorf rétegek 66: ismeretlen korú rétegek A Balaton déli peremvidékének folytatásában keskeny zónában ókori (paleozóos) szilur, devon és karbon rétegek fekszenek, rajtuk középkori réteg nincs. E zónától délre triász, legfőképpen karbonátos rétegek, északra pedig a középkor végén keletkezett krétakorú

2 képződmények találhatók. Érdekes, hogy a mezozoikum középső tagja, a jura hiányzik. Ez jelzi, hogy ekkor a terület szárazulat volt és ezért nem képződött kőzet. Ezen ősi kőzetek a Kárpát-medencétől délre, az úgynevezett Afrikai-lemez peremén, illetve annak szomszédságában - azaz a másik lemezen -a mai Somogy és Baranya megye alatti részen képződtek. A most vázolt színes kőzet együttes valószínűleg a mezozoikum végén (kréta) illetve a harmadkor elején került a mai helyére. A felső-kréta időszakában a terület nyugati része mocsarassá vált. A legidősebb képződmények az újpaleozoós időszakból származnak. A felsőpermben a terület megsüllyedt, a kialakult üledékgyűjtőben közel 1000 m vastag vörös homokkő és aleurolit képződmény rakódott le. Az üledék felhalmozódása növekedett a triász karni emeletében, de a nori és raeti képződmények már az üledékgyűjtő feltöltődésére utalnak. Észak-Zalában, valamint Sávoly és Liszó környékén a triászkori karbonátos üledékek tartalmazzák a kőolajat és a széndioxidot. A jurában és az alsókrétában sekély- és nyílttengeri üledékek rakódtak le a triászkori rétegek felszínére. Az alsó- és felső-kréta között pattant ki az ausztriai hegységképződés (orogenézis). A lemezmozgások keltette hatalmas nyomóerő valósággal satuba fogta a Bakony és a Mecsek közti területet és jelentékeny térrövidülést okozva, sok helyen egymásra tolta a rétegeket, ezzel felújította a Balatonnal párhuzamos nagyszerkezeti vonalakat. Az orogenézis hatására kiemelkedett a terület és ennek nyomán erőteljes lepusztulás kezdődött. Ezért vékonyodott el a jura és kréta rétegösszlet. A felső-kréta végén újabb sekélytengeri üledéksor rakódott le, amely Észak-Zalában a másik fontos kőolajtartó anyakőzet. A kőzetek zöme a harmadidőszaki eocén korban már bizonyíthatóan mai helyükön volt. Ekkortól, tehát az ezelőtt millió évköztől keletkezett kőzetek már a zalai természeti viszonyokat tükrözik. Ebben az időszakban viszont süllyedt a felszín és ebbe a vályúba délnyugatról benyomult a tenger. A süllyedés oka az Afrikai- és az Eur-ázsiai-lemez ütközése, amelynek során az egyik szubdukció révén a másik alá csúszik. Ez a folyamat - csakúgy, mint napjainkban - vulkáni tevékenységgel jár. Az eocén második felében több területen vulkáni anyag (andezit) képződött, amit a fúrások fel is tártak. Ez az anyag a megye alatt több térségben a m vastagságot is eléri. Az eocén kor elején a tengeri környezet volt a jellemző, a második szakaszban pedig megjelent a vulkánosság és már szárazulatokat is kialakított. Az oligocénban (40-25 millió év) alig volt üledékképződés Zalában. A felszín tehát többnyire szárazföld volt, amin az előzőleg képződött kőzetek pusztultak. A hazai ősnövénytani kutatások tükrében valószínűsíthetjük, hogy ekkor 2-3 C-kal csökkenhetett az évi középhőmérséklet, de még mindig 20 C körül lehetett. Az oligocén elején például örökzöld erdők díszlettek a szubtrópusi éghajlat alatt, mint amilyenek napjainkban Dél- és Délkelet- Ázsiában uralkodnak. Volt azonban az oligocénban trópusi éghajlat is. Az ezt követő miocénban (25-15 millió év) forradalmi változások történtek a megye domborzatfejlődésében. Csakúgy, mint az egész Kárpát-medence, a felszín jelentősen süllyedt. Ennek következtében nagyvastagságú üledék halmozódik fel a térségben. A miocén elején tengerparti környezetre utaló, a középső szakaszban már mélyebb tengeri elöntést igazoló kőzetek képződtek. A miocén második időszakában - bádeni emelet - már riolit jelzi a vulkáni tevékenységet. Egy kilövési centrum valószínűleg Őriszentpéter térségében lehetett. Erre a 200 m vastag vulkáni kőzet (riolittufa) utal. A miocén befejező szakaszában (szarmata emelet) a tengervíz kiéde-sedik, azaz felhígul a szárazföldi édesvízzel. Az ősi állatok maradványai erre a folyamatra utalnak. A felszín emelkedni kezd, amint azt jelzi a több helyen (például Csesztreg és Szentgyörgyvölgy térségében) ekkor keletkezett vastag homokréteg is. Vastagsága a m-t is meghaladja. A miocén felszín süllyedése Délnyugat-Zalában volt a legjelentősebb.

3 Lentitől délre például közel 2400 méter vastag rétegsor keletkezett. Gelse és Zala északi térsége viszont kimaradt a jelentős süllyedésből, ott csak méteres réteg keletkezett. Ezek a süllyedő és emelkedő mozgások a Kárpátok és az Alpok kialakulásával kapcsolatosak. A miocénban az Afrikai- és Európai-lemez ütközési térségében gyűrődött fel, s így kezdődött el az Eurázsiái - hegységrendszer kialakulása. Az éghajlat ebben az időben általában szubtrópusi volt, de ismerünk rövid ideig tartó forró, trópusi időszakot jelző képződményeket is. Az ősi növényi maradványok tükrében ma úgy tudjuk, hogy a négy részből, úgynevezett emeletből álló miocén második (kárpáti emelet) és befejező (szarmata emelet) részében mm-es évi csapadékmennyiség a valószínű. A másik két szakaszban a mai csapadékviszonyoknál némileg kedvezőbb volt a kép. Ekkor, a neogén időszak elején, a kárpáti üledékciklusban, újra sekélytengeri anyagok rakódtak le, majd újabb és hosszan tartó andezit-riolit lávaömlés vezeti be a stájer hegyképződési időszakot. A hatalmas térrövidülések felboltozzák a m vastag gyűrhető üledéktömeget, olajcsapdákat képezve. A vulkáni kőzetek hosszú vonulatokat alkotnak és északkelet felé folytatódnak. A miocénben a közben pusztulásnak indult üledékek mélyre süllyednek. A tengerfenékké vált felszínűkre nyílttengeri agyagok és karbonátak rakódnak. Ebben a lassan feltöltődő tengeröbölben keletkezett a beleznai olajmező, majd a terület lassan szárazulattá válik. Az évi középhőmérsékletet, pedig C közöttire becsüljük. Megint csak az akkor élt növények éghajlati igényeinek tükrében valószínűsítjük, hogy a telek igen enyhék (5-11 C között) voltak. A földtörténeti pliocén időszakban (15-2,5 millió év) tulajdonképpen folytatódik a miocénbeli sajátos folyamat, az tudniillik, hogy, hatalmas sekélytengeri, illetve partközeli üledéktömeg keletkezik. Az attikai orogenézis az előzőnél is nagyobb süllyedést eredményezett a pliocén korban, s ennek megfelelő vastag üledéktakarót terített az aljzatra. Az alsópannon összlet alját karbonátos, a középső részét olaj és földgáztartó homokkövek (Lovászi, Budafa), a felső tagozatát márgák alkotják. Az alsópannon végén a rodáni mozgások újabb térszűkületet és északnyugat-délkeleti szerkezeti vonalak mentén, vetődéseket eredményeznek. A felsőpannonban a tenger öblökre tagolódik, elsekélyesedik és kiédesül. Főleg az alpesi területekről sok hordalék érkezik, és beltóvá alakul a tenger. Bizonyíték erre a számtalan lignitcsík, amely a felszín-közeli rétegekben is gyakran előfordul. Vannak a pannonjainál fiatalabb üledékek is, de ezek nagyobb vastagságot (közelünkben) csak a Mura-Dráva völgyében érnek el. A pliocén első két szakaszában, az ún. alsó- és felsőpannonban a süllyedés azonos mértékű volt, mint a miocénban. Erről a lényegében azonos rétegvastagságok tanúskodnak. A rendkívül lényeges különbség a süllyedő területeken van. Amíg a miocénban Észak-Zala alig süllyedt, most a pannonban itt zajlik le az egyik legnagyobb süllyedés. A miocénben a megye keleti pereme gyengén süllyedt, a pannonban ez a tendencia felerősödött. Hasonló folyamat figyelhető meg Nagykanizsa közvetlen déli, délnyugati szomszédságában is. Gelse északi térségében viszont mind a miocénban, mind a pannonban igen gyenge volt a süllyedés. Ebben az utolsó magyarországi tengeri időszakban, a pannon korban két, egymástól lényegesen különböző kőzet képződött, ami jelentősen eltérő természeti környezetet igazol. A pannon első részében (alsópannon) a mély tengerben legfőképpen szürkés-kékes márga, meszes homok és agyag képződött. A második szakaszban (felsőpannon) megindult a felszín, azaz a tengerfenék emelkedése, ezért túlnyomóan homok, kavics, homokkő és kevés iszaposagyagos képződmény jött létre. Ebben az időben ugyanis a közeli Bakony már (itt-ott) közel 100 m magasságú sziget. Anyaga például a Keszthelyihegységben is megtalálható és a nyugati szomszédságban az Alpok több, mint 1000 m magasságú felszín. Ezeken már jelentős völgyképződés volt, amelyekből tekintélyes homok és kavics távozott a közeli tengerbe. A Stájer-dombvidéken ekkor már a mai folyók ősei, az Ős-Mura és az Ős-Rába hatalmas hordalékkúpokat és deltákat építettek a felsőpannon tenger peremén.

4 A pliocén harmadik - befejező - szakasza a legfelső pliocén, korábbi nevén a levantei idő. Az 5,4 millió évvel ezelőtt kezdődött események alapvetően különböznek az előzőektől. Ekkor ugyanis a pannon tenger Zala megye területén megszűnt, a felszín szárazulattá változott. A valamikori tengerfenék azonban egyenetlen volt, s a kisebb-nagyobb mélyedésekben tovább megmaradt a víz. így a terület tóvidékké, ún. beltórendszerré alakult. Eközben azonban, amint kelet-délkelet felé húzódott a tengerpart, nyomult a tenger után az Ős-Mura és Ős-Rába hordalékkúpja is. Zalában ezek töltötték fel a tómedencéket és közben terítették be a kavicsos homokból épült hordalékkúpjukat. Ma már a két folyó hordalékának, kavicsanyagának különböző alakja, gömbölyítettsége alapján, viszonylag jól meg tudjuk határozni az Ős-Rába és Ős-Mura által épített hordalékkúp területét. Az Ős-Rába a Zalai-dombság északi, az Ős-Mura a délnyugati részén akkumulált. 1: az Ös-Mura hordalékkúpja 2: Az Ős-Rába hordalékkúpja Az Ős-Mura és az Ős-Rába hordalékkúpjának területi elhelyezkedése a Zalai-dombságon Az Ős-Rába keleti irányban, az Ős-Mura pedig délkelet felé folyt ekkor. A mai Dráva-völgy tágabb térségében volt még egy másik hatalmas tó is, az úgynevezett Szlavóniai beltó és ez fogadta be - többek között - ezt a két folyót is. A pannon tenger elvonulása, 5,4 millió év után a mai Zalai-dombság tökéletes síkság volt. Az éghajlati viszonyokban ekkor azonban jelentős változás következett be. Az eocén óta a klíma fokozatosan hűlt, hiszen a trópusiból előbb szubtrópusi, ezt követően, a pannonban a mainál kissé melegebb és csapadékosabb lett. Az évi középhőmérsékletet 14,5-15 C-ra, a csapadék mennyiségét mm-re becsüljük. A tenger elvonulása után azonban az éghajlat rohamosan hűlt, 2,5 millió évvel ezelőtt beköszöntött a jégkorszak, a pleisztocén. Ez a 2,4-2,5 millió éves időszak tulajdonképpen négy jeges (úgynevezett glaciális) és közöttük négy jégközötti (úgynevezett interglaciális) szakaszból állt. Ezek éghajlati sajátosságai alapvetően meghatározták a dombság mai arculatát. Döntő jelentősége volt ezenkívül a geológiai folyamatoknak is. A jégkorszakban ugyanis a szakaszosan felújuló úgynevezett alpi hegységképző folyamatok, orogén fázisok, továbbra is működtek. Tevékenységük egyrészt a táj emelkedésében, másrészt darabokra törésében nyilvánult meg. Egy újabb hegységképző mozgásfázis (Walachioi-fázis) hatására a mai Zala-völgy térségében törés keletkezett a földkéregben. Ennek következtében még az első jeges (Günz) fázis során, az Ős-Rába folyásiránya megváltozott, s keletről északkelet felé folytatta az útját. Ezzel az eseménnyel kezdett a dombság a szomszéd tájaktól elkülönülni. Eddig még csak a Keszthelyihegység középkori, mezozóos dolomit térsége emelkedett, mintegy m magasságba. Bizonyos adatok tükrében úgy tűnik, hogy ekkor, vagy alig évvel később, megindult a Zalai-dombság lassú emelkedése is. Ennek kapcsán megkezdődött az elkülönülés kelet felé is. A mai Belső-Somogy homokvidéke a mélyben maradt. A magasságkülönbség ekkor csupán pár 10 m lehetett. A megye déli peremén is gyenge mozgások lehettek, mert a Mura folyásiránya is néhány km-rel délebbre, lényegében a mai helyére terelődött. Mindezek a mozgások, illetve változások a jégkorszak (pleisztocén) elején, talán az első jeges időszakot követő jégmentes (interglaciális) szakaszban mentek végbe egy hegységképző mozgásfázis hatására. Tulajdonképpen ekkor kezdett a dombság völgyhálózata is kialakulni. Ebben a kezdeti szakaszban még inkább széles lapályokat kell elképzelnünk. Ezek a lapályok a 2,4-2,5 millió év során mélyültek és völgytalpuk fokozatosan keskenyebb lett, míg végül elnyerték mai formájukat. A völgyhálózat kialakulását megbízhatóan tudjuk nyomon követni a nagy, illetve hosszú völgyek lejtőin található, úgynevezett völgyvállak tanulmányozásával. Négy szintben

5 helyezkednek el ezek egymás felett. Számuk azonos a jégkorszakot alkotó négy jeges, illetve a közöttük lévő négy jégmentes szakasszal. Igen valószínű, hogy az ezek között található felszínformák között a közel lapos, sík felszínű rész a jeges, a lépcsőforma típusú pedig a jégmentes időszakban alakult ki. A jeges időszakok éghajlata általában hideg és kissé száraz volt. Szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a jeges időszakban a nyár volt a mainál jóval hűvösebb, a tél pedig lényegében a maival volt azonos adatokkal jellemezhető. Ennek következtében a téli hó a hűvös nyáron nem tudott teljes mértékben elolvadni. így kezdődött meg a hó felhalmozódása és jéggé alakulása. Ebben a klímában a folyók vízmennyisége kevés volt, de ugyanakkor sok hordalékot szállítottak. Ezt a völgytalpon akkumulálták, leülepítették, széles és sík völgytalpak jöttek létre. A jégközi, interglaciális időben a klíma általában a mainál melegebb és csapadékosabb volt. A folyók vízmennyisége ennek következtében jelentősen megnövekedett. A hozott hordalékot ezért tovább tudták szállítani, sőt újabbat tudtak felvenni a mederből és környékéről. Elkezdődött tehát a meder illetve a völgytalp mélyülése, miközben az egyre magasabb helyzetbe kerülő völgytalp-perem kezdett teraszszerű formává alakulni. Ez a folyamat a jégkorszak alatt négyszer alakult ki, mindig mélyebb szinten. így jött létre a már említett terasz-szerű formarendszer a Zalai-dombságban. A megye keleti részének speciális irányú a völgyhálózata. A Principális, a Szévíz valamint a Zala alsó folyásszakasza merev észak-déli irányú, amit meridionális völgyeknek nevezünk. Korábban - a század elején - azt hitték, hogy ezek az egymással párhuzamosan futó völgyek a pleisztocénban horizontális földrengések által jöttek létre. Ebben az esetben ugyanis a felszín nem függő leges mozgást végez, hanem az egyes táblák vízszintesen mozdulnak el ún. szitáló mozgást végezve. Ennek következtében a mozgó táblák peremén fellazul a kőzet, és a pliocénban feltételezett sivatagi éghajlat szele kifújta a laza kőzetet és így a táblák peremén völgyek keletkeztek. Amikor ez az elgondolás született, nem ismertük a mélységben geológiai viszonyokat. Ma már tudjuk, hogy a miocén és pannon rétegek a Keszthelyi-hegység nyugati előterében, észak-déli törések mentén vastagodnak. A dombság nyugat-keleti részén tehát egy mély medence található. E medence keleti peremén jellegzetesen észak-déli törések mentén alakultak ki ezek a völgyek. A dombság alatti medence süllyedése és a Bakonnyal együtt mozgó Keszthelyi-hegység emelkedése ugyanis még a jégkorszakban is folyamatos volt. Az említett észak-déli irányú törések tehát mozogtak. Mozgások mentek végbe a pleisztocénban a dombság délnyugati és nyugati területén is, azaz a mélymedence felett. A medenceperem belsőbb területén már délre billent rög található a felszínen. A mélymedence központja felett található a Lenti-medence, amely a jégkorszak utolsó glaciálisa (würm) előtti interglaciálisban (riss-würm) süllyedt be. Ezt azért valószínűsítjük az említett időszakra, mert a medencét két vízfolyás (Szentgyörgyvölgyi- és Kebelepatak) vastag hordaléka tölti ki. Ezt a hatalmas kavics- és homoktömeget feltételezhetően bővizű vízfolyások szállították a medencébe. Ez a két patak a jégkorszak végétől napjainkig, két egymás mellett fekvő hordalékkúpot épített. A több, mint 1000 m mélységben végbement jégkorszak végi süllyedő mozgásoknak felszíni vetületét találjuk Nagykanizsa észak-déli térségében, a Pacsától a Muráig terjedő, úgynevezett Principális völgymedencében. Ez a süllyedés is a jégkorszak második felében lejátszódó hegységképző mozgások, az úgynevezett Balti fázis keretében ment végbe. Ma már tudjuk, hogy a Balaton mai árkának kialakulásával kapcsolatos mozgások is okoztak felszínsüllyedést a megyében. A Balaton folytatásában ugyanis pár km szélességben lealacsonyodik az addig átlagosan m tengerszint-feletti magasságú felszín,

6 mindössze m magasságúra. Ez az árok a Szévíz-völgy nyugati peremén véget ér, mert ott ismét magasra emelkedik a dombvidék. Végső soron tehát főleg az elmúlt 2,4-2,5 millió év alatt alakultak ki a megye természeti tájai. Zala megye természeti tájai A Tenke-hegy a dombság legkisebb szerkezeti egysége, a Lentimedence és a Dráva-Mura árok között terül el. Igen magas, 328 méter a tengerszint felett a felszíne északnyugat felé lejt. A Balaton és vízrendszere, a holocén tektonikai mozgások, valamint éghajlati változások eredménye. 1: a Keszthelyi-hegység és környéke 2: Zala-Rába-köz 3: Kelet-Zalai-dombság 4: Észak-Zalai-dombság 5: Közép-Zalai-dombság 6: Dél-Zalai-dombság 7: Kerka-vidék 8: Tenke-hegy 9: Zákányi-dombvidék 10: a Balaton zalai része A legidősebb a Keszthelyi-hegység nyugati nyúlványa és északi elővidéke, amely már a pannon előtt is szárazulat volt. A hegység a miocén után emelkedett ki. A megye mai felszínének legősibb anyaga, a felső-kréta dolomit, amin a pleisztocén vulkánok két kis bazalt süveget hagytak 412 m, 410 m (Rezi, Tátika). A megye éghajlata Ismeretes, hogy hazánk mérsékelt égövi éghajlatát a tengeri és szárazföldi légtömegek egyaránt alakítják. E két hatásnak azonban az ország különböző területein eltérő az egymáshoz viszonyított aránya. A nyugati területeken inkább a tengeri légtömegek, a keleti országrészben, pedig a szárazföldi légtömegek szerepe kerül előtérbe. Egy táj éghajlatát elsősorban a levegő-hőmérsékleti és a csapadékviszonyok határozzák meg. Az alábbiakban ezért foglalkozunk részletesebben e két elemmel. A levegő hőmérséklete Zalában az év leghidegebb hónapja a január, de nem sokkal enyhébb a február sem. Sőt, ha több évtized évenkénti adatait tanulmányozzuk, azt tapasztaljuk, hogy gyakran a február hidegebb, mint a január. Ezekben a téli hónapokban a levegő hőmérséklete a keleties (északkelet, kelet, délkelet) irányokból, azaz az ázsiai kontinens felől a Kárpát-medencébe áramló hideg, sok esetben rendkívül hideg légtömegek hőmérsékletének függvénye. Ez a levegőfajta a legnagyobb tömegben, illetve a viszonylag legkevésbé akadályoztatva, az Észak-Keleti - Kárpátokban, a Vereckei-hágó tágabb térségében érkezik hozzánk, és a megye területére. Gyakran a hideg levegő azonban csak az ország keleti részét önti el, mert nem érkezett nagy tömegben, illetve nincs utánpótlása. Ezzel magyarázható az, hogy Nyíregyházán a januári középhőmérséklet -3 C, de Zala megyében csak -1 C és -1,7 C között ingadozik. A Balaton a legfiatalabb képződmény: csak az utolsó jégkorszak végén, alig 20 ezer éve keletkezett egy északkelet-délnyugati süllyedésben. Így a csaknem kizárólag pannon homokos, agyagos rétegekbe vésődött dombvidéken a szerkezeti mozgások az alábbi tájakat

7 hozták létre: A Keszthelyi-hegység másodkori dolomitját a Balatonra néző oldalon pannon rétegek takarják. Néhány szirtje és a két kis bazaltsapkája emelkedik 400 méter feletti magasságba. A Köves-tető Zala megye legmagasabb pontja. 444 m a tengerszint felett. A Szévíz- Principális-völgy ettől nyugatra terül el. Ez a meridionális völgyek tája. Az Észak-Zalai-dombság lényegében az Ős-Rába volt hordalékkúpjának maradványa. Az egész térség a jégkorszaktól máig gyengén délre billent. A Közép-Zalai-dombság szintén délre billent terület, a Válicka és a Cserta-patak völgye között. A Nyugat-Zalai-dombság a Kerka völgyétől nyugatra terül el és anyaga az Ős-Mura egykori hordalékkúpja. A táj kisebb szerkezeti egységekből áll, amelyek mindegyike vastag Mura-kavicsos rétegekből épül és dél felé billentek ki. A Lenti-medence a dombság legnagyobb szerkezeti süllyedése, amit - mint említettük - a Szentgyörgyvölgyi- és a Kebele-patak hajdanában nyilván nagyobb hozamú vize töltött fel az Ős-Mura áthalmozott kavicsos-homokos anyagából. Zala megye télen az ország egyik legenyhébb tája. Azért nem a legenyhébb, mert az Alpok érezteti a hűtő hatását. A nagy magasságokban igen erősen lehűlt levegő ugyanis a völgyekben - nagyobb súlya következtében - "kifolyik" többek között annak keleti előterébe, azaz Nyugat-Magyarországra. Másrészt télen a tenger felől enyhe légtömegek érkeznek, s a Zalai-dombság "árnyék" helyzetben van. A legmelegebb hónap a július. Gyakran azonban a június melegebb. A nyári hőmérséklet nem csak az északi irányból érkező szárazföldi légtömegek függvénye. Jelentős a szerepe az Afrika térségéből érkező légtesteknek is. Ha ez a levegő uralkodik, akkor a megyében is forró a nyár. Ázsia belsejéből, Szibéria felől ebben az évszakban az évszaknak megfelelő hőmérsékletű légtömegek érkeznek. A sokévi középhőmérsékleti adatok viszont igazolják, hogy Zala megye nyáron a kissé hűvös tájak közé tartozik. A Kárpát-medencétől északra, a nyugatról kelet felé vonuló nyári ciklonok hűvös levegője ugyanis gyakrabban önti el Zalát, mint az ország egyéb területeit. A nyári félév (IV-IX.) középhőmérséklete ezért például Zalaegerszegen 16,7 C. de Pécsett 18,1 C, Szegeden 18,2 C. Zalában tehát az afrikai légtömegek által okozott forró nyár ritkább, mint az ország déli, délkeleti részén. A megye hőmérsékleti viszonyai, pontosabban a hőmérséklet évi alakulása országos viszonylatban kiegyenlített, azaz a maximális (július) és minimális (január) havi középhőmérsékletek közötti különbség a legkisebbek közötti ingást mutat. A kiegyenlített hőmérsékletet legfőképpen a tengeri eredetű légtömegek okozzák. Ezek a nagy nyári meleget mérséklik, a zord téli hideget pedig enyhítik. Az egyes hónapok sokévi középhőmérséklete körül azonban nagyok az ingadozások. A legnagyobb februárban van, 14,4-16,1 C között. E hónap hőmérsékletingadozása is mutatja, hogy február hőmérsékleti viszonyai a legbizonytalanabbak. Elsősorban a szibériai hideg levegő okozza a rendkívüli szélsőséget. Amint a télből a nyár felé haladunk, a hónapok hőmérsékletének ingása csökken. A legkisebb júniusban. A napi középhőmérsékletek ingadozása viszont az ellenkező képet mutatja. Az egymást követő napok középhőmérsékletváltozása télen a legkisebb, mert az időjárást alakító légtömegek (enyhe tengeri és hideg szárazföldi) lassan, több napon keresztül váltják egymást. Más szóval: az időjárás kevéssé változékony. Nyáron a helyzet alapvetően változik. A napi középhőmérsékletek ingadozása ekkor a legnagyobb. Ebben az évszakban ugyanis felélénkül azoknak a ciklonoknak a tevékenysége, amelyek a Kárpátmedencétől északra délnyugat-északkelet irányban mozognak. Ezeknek a hidegfrontjai rövid időn belül jelentős lehűléseket okoznak. Elvonulásuk után a napsütés

8 hatására gyorsan melegszik a levegő, azaz a nyári félévben igen változékony az időjárás. Egy táj hőmérsékleti viszonyait illetően, nagyon fontos a különböző hőmérsékleti határértékek tanulmányozása, illetve bemutatása. A 0 C-ot meghaladó napi középhőmérséklet az év 85-89%-ában valószínű. Ez igen kedvező, a Nyírségben csak 78%-os valószínűsége van. Az 5 C, 10 C és 15 C napi középhőmérsékletekkel kapcsolatos további információkat a 4. táblázat adja. A fagyos napok száma elsősorban a közlekedés számára fontos. Ha ugyanis gyakori a hőmérséklet 0 C alá süllyedése, azaz a fagyváltozékonyság, a szilárd útburkolatok gyorsan felfagynak. Amint azt a táblázat mutatja, az évben átlagosan 23-27%-os valószínűsége van ezeknek a napoknak. Leggyakoribb, 76-83%-os gyakorisággal, januárban valószínű. A fagyos napok számottevő előfordulása a november - március időszakban várható. A nyári félév hőmérsékleti határértékeinek gyakorisága elsősorban a mezőgazdálkodás és az idegenforgalom számára fontosak. A nyári napok - amikor a napi hőmérsékleti maximum a 25 C-ot eléri, illetve meghaladja - és a hőségnapok - amikor a napi hőmérsékleti maximum a 30 C-ot eléri, illetve meghaladja - előfordulásával kapcsolatos információkat az alábbi táblázat mutatja. A nyári napok az év kb %-ában, az április - október időszakban fordulnak elő. Leggyakoribb júliusban, amikor valószínűsége 67-71% között mozog. A június-júliusaugusztus hónapokban - amikor az üdülési főszezon van - e nap előfordulásának, kb. 20% a valószínűsége. E tekintetben Zala megye az ország "hűvösebb" területei közé tartozik. A megyében a nyári napok száma között ingadozik ( ez Szeged térségében kb. 42%-kal több). A hőségnapok számának tekintetében még nagyobb a különbség. A megye nap/év gyakoriságával szemben, Szeged térségében ennek kétszerese fordul elő. Végeredményben tehát a hőmérsékleti viszonyokat részletesen bemutató adatok is igazolják a megye e tekintetben kiegyensúlyozott, szélsőségektől mentes klímáját. Csapadékviszonyok A havi csapadékmennyiségeknek évi járása, változása van. A legkevesebb csapadék januárban és februárban hullik. Ebben a hónapban a legerősebb a szibériai hideg levegő, az ún. szibériai anticiklon uralma. Ez elzárja az utat az enyhe és páradús légtömegek elől. Márciusban emelkedik a csapadék, de még mindig kis mértékben. Az összegek jelentős emelkedése áprilisban indul meg. Az évi maximum eléggé szóródik a május - augusztus időszakban. A legcsapadékosabb hónap azonban általában a június és a július. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy az említett májusaugusztus időszakban a négy hónap csapadék-összegének különbsége, általában mindössze átlagosan 6-8%. Zala megyében az ősz csapadékosabb, mint a tavasz. A megye déli és délkeleti peremvidékén október csapadékosabb, mint szeptember. Kialakul tehát az ún. őszi másodmaximum. Az európai légkörzésben, a szeptemberben tapasztalható némi nyugalom után októbertől kezdődően felerősödik az ún. mediterrán ciklontevékenység. Ennek hatására délnyugati áramlással az Atlanti-óceán térségéből nagy páratartalmú légtömegek indulnak hazánk felé. Ezek útjukat a dalmát tengerpartig legfőképpen tenger (Földközi-tenger) felett teszik meg, ahol újabb nedvességet vesznek fel. Ez az oka annak, hogy nemcsak ősszel, hanem egész évben a megye az egyik legcsapadékosabb sík-és dombvidéki terület. A megye területén a csapadékos (a min. 0,1 mm) napok száma 26-28% között ingadozik. A

9 legkisebb a csapadékos napok valószínűsége januárban és februárban (22-25%). A legtöbb csapadékos nap májusban valószínű. A legjelentősebb napi csapadékok valószínűsége természetesen kisebb. Maximális valószínűségük is májusról júniusra és ritkán júliusra, illetve augusztusra tevődik. Átlagos évi előfordulásuk 6-7% között ingadozik. A legkisebb gyakoriság a január - március időszakban van. Az éghajlat sajátos jellemzője a hó, mint az esőcsapadék egyik formája. A megye területén - természetesen a téli félévben %-os valószínűsége van a havas napoknak. A havas napok országos viszonylatban nem jelentenek számottevő eltérést az átlagostól. Leggyakrabban januárban esik hó. Ekkor ennek 19-20%-os a valószínűsége. A leggyakoribbak a havas napok a december-február időszakokban. A hótakarós napok átlagos száma, illetve valószínűsége, a megye északi részén kisebb, mint a déli területeken. Országos viszonylatban sajátos helyzete van a megyének a hótakaró átlagos vastagságát illetően. A keleti szomszédságban (Belső-Somogy) 9-10 cm az átlagos vastagság, a zalai 5-6 cm-rel szemben. Figyelemreméltó klímaalakító a szél is, hiszen az ember hőérzete azonos hőmérsékleten csökken, ha szél van. A meglehetősen gyér információk tükrében úgy tűnik, a megyében az északias és délies irányok jellemzők. Az elsősorban a különböző eredetű légtömegek hatására kialakuló ún. makroklimatikus viszonyokat, a kistérségek domborzati és hidrológiai viszonyai átalakítják, színezik, kissé módosítják, de alapvetően természetesen nem változtatják meg. így jönnek létre a megyében a helyi klímák, amelyek sok esetben a közölt táblázatok adataiban is kirajzolódnak. A makroklíma helyi módosulása elsősorban a levegő hőmérséklete, a szél és a légnedvesség értékeiben nyilvánul meg. Lenti télen (Xll-l-ll.) a leghidegebb térségek közé tartozik. Ebben minden bizonnyal szerepet játszik az Alpok közelsége is és a közeli Tenke-hegy nagymagasságú felszínéről hegyi szélként érkező hűvös, hideg levegő hatása. Ezzel a folyamattal hozható összefüggésbe Lenti alacsony júniusi hőmérséklete is. A helyi hatások tükröződnek a napi középhőmérsékletek átlagos ingadozásában, Keszthely térségében. A Balaton közvetlen közelében télen és nyáron kisebb a napi ingadozás a vízfelszín kiegyenlítő hatása miatt. Ugyancsak a tó hatása is tükröződik a fagyos, a téli és a zord napok átlagos számában, illetve valószínűségében. A fagyos és zord napok alacsony száma a tóhatást is igazolja, hiszen a hegység közelsége miatt ezeknek éppen a legmagasabbnak kellene lenni (az onnan beáramló hideg levegő miatt). A Balaton nyáron hűt, ez tükröződik Keszthely relatíve alacsony nyári és hőségnapjainak számában. Az eddig közölt táblázatok adataiból kitűnik a helyi domborzatnak a szélirányokra gyakorolt hatása is. Zalaegerszeg völgytalpi állomásán az északi irány az uralkodó. A város közelében ér ugyanis a Zalavölgybe az észak-dél irányú Eger-patak. A déli irány figyelemre méltó gyakorisága pedig a város szomszédságában fekvő észak-déli ún. meridionális völgy légáramlást kezelő hatásával hozható kapcsolatba. Nagykanizsa a Principális-völgyben fekszik. A város felett északkeleti csapású völgy található, alatta a Principális-völgy már délnyugat felé halad. A város térségére jellemző északkeleti és délnyugati, felszínközeli szélirány kialakulásában minden bizonnyal ezek is szerepet játszanak. A megye völgyeinek klímája köd-hajlamos. Igen gyakori az átmeneti évszakban az ún, talaj menti köd kialakulása. Ez a völgytalpakon alakul ki, felszínük felett 5-10 m vastagságban. Létrejöttében a helyi domborzatnak, a talajminőségnek és a csapadéknak van vezető szerepe. A környező dombokról ugyanis hűvös levegő áramlik a völgybe, szélcsendes időben már kora

10 este. A völgytalpon ez a levegő hamar megtelik párával, hiszen a sok csapadék miatt állandóan nedves talaj erősen párolog. Ezért alakul ki a szélcsendes völgytalpakon már kora estétől, a harmatpont alá hűlt levegőben a köd. Reggel nehezen oszlik fel, mert az észak-déli futású mély és szűk völgyekbe gyakran 2-3 óra késéssel süt be a nap. A fentiek alapján a következő helyi klímatípusok találhatók a megyében: A Balaton-part léghőmérséklete relatíve kiegyensúlyozott, az északias szél akadálytalanul fúj a víz felett. A levegő nedvessége és a köd gyakorisága az állandóan párolgó vízfelszín hatására magas, illetve nagy. Az észak-déli irányú, ún. meridionális völgyek szélcsatornák, amelyek irányítják a felszínközeli légrétegek mozgását. Völgytalpuk szélcsendes időben köd-veszélyes, és talaj menti fagy-veszélyes. A rövid, szűk és mély völgyek szélcsendesek, ködhajlamuk nagy. A Mura és Dráva völgytalpa köd-veszélyes, de a ránéző teraszos lejtők klímája - a déli kitettség következtében - kellemesen meleg. Vízrajzi viszonyok A megye felszíni vizei a Duna vízgyűjtő területéhez tartoznak. Egyrészt a Zalába, illetve a Balatonba szállítják vizüket, másrészt a Murába és a Drávába. A vízgyűjtő kiterjedését illetően, a megye patakjai két nagy csoportba oszthatók. Az egyik csoport vízgyűjtőjének tetemes része a megyén kívül terül el (Zala, Mura, Dráva). A kisebb vízfolyások (a Kerka, Böki és Göcseji Válicka, a Cserta, a Principális stb.) vizüket vagy teljes egészében, vagy legnagyobbrészt a megye területén gyűjtik össze. Felszíni víz- (völgy-) hálózata hazánkban a legsűrűbbek közé tartozik. Az elmúlt 2,4-2,5 millió év óta folyamatos völgyképződés ugyanis laza kőzeten ment végbe, ahol ennek következtében igen sűrűn szabdalódott fel a felszín, illetve a terület. Szoros összefüggés van azonban a völgyhálózat sűrűsége és a felszín pleisztocénben emelkedése, azaz mai tengerszint feletti magassága között. Ahol a domborzat alacsony (pl. Lenti-medence, Principális-völgy-medence és Pacsa térsége), ott a völgyhálózat is ritka. A csapadékból származó felszíni lefolyás országos viszonylatban is a legkedvezőbb, illetve a legnagyobbak közé tartozik. Ez természetesen a csapadékösszegekkel és a domborzattal van összefüggésben. Hazánk alföldi tájain, ahol az évi csapadék 500 mm körül mozog, több mint egy nagyságrenddel kisebb a lefolyás. A megye keleti peremén az évi csapadékösszegnek 13%-a, a nyugati részén 25%-a folyik le a felszínen. A legnagyobb területen azonban hozzávetőlegesen 20%-ra tehető az ún. lefolyási hányad. A kitűnő lefolyási viszonyokat elsősorban a domborzat általánosan meredek lejtősödése okozza. Az 1 km2-re számított l/s-ban kifejezett lefolyás is keletről nyugat felé - megfelelően a csapadéknövekedésnek - jelentős mértékben emelkedik. Az ország dombvidéki területei közül Zalában a legnagyobb a fajlagos (l/s km2) lefolyás. A megye dombvidéki területei tehát felszíni vízben gazdagok. A patakok és folyók medrében keletkező vízmeny-nyiségek azonban hónapról hónapra változnak. Az év során az első nagyobb víztömegek tavasszal gyűlnek össze a kisebb vízfolyásokban. A keletkező árhullámok magassága az olvadás gyorsaságának és a hó vastagságának függvénye. Az így levonuló víztömegek árhulláma lassan keletkezik, és hosszan elnyúlik, hiszen az olvadás bármilyen gyors is, egy záporhoz képest lassú. A tavaszi vízállások kissé másként alakulnak a Balatonon és a Murán. A Murán májusban folyik le a legnagyobb víztömeg az év folyamán. A folyó vízjárását ugyanis nem a Zalaidombság hóolvadása és csapadékhullása irányítja, hanem teljes egészében az Alpokban lejátszódó folyamatok. A Mura vízgyűjtőjében a tavaszi hóolvadás - az alsóbb magasságokban - általában március közepén kezdődik. Ekkor emelkedik jelentősen a havi közepes vízszint is. Az olvadás a maximumot májusban éri el, amikor a hó túlnyomó része el is tűnik a hegyekből. Ekkor azonban már az esőcsapadék mennyisége is jelentős, amely

11 egyrészt szintén lefolyik, növelve a hóolvadásból származó víztömeget. A májusban lefolyó évi maximális víztömeg tehát e két folyamat eredménye. A júniusi és júliusi vízállásokat már kizárólag a vízgyűjtőre hulló esőcsapadék irányítja. A Balaton tavaszi vízállása elsősorban a hozzá tartozó kis vízfolyások vízgyűjtőiben lezajló hóolvadásnak függvénye. Igen fontos azonban a siófoki leeresztő zsilip szerepe is. Ha ugyanis a tó vízszintje nem kívánt magasságot ér el, a felesleges vizet a Sión leeresztik. így tehát a Balaton tavaszi, illetve évi maximális vízállásait a társadalmi beavatkozás módosítja. A megye vízfolyásainak nyári vízjárásán, a június-júliusi csapadékmaximum alig érződik. A tavaszi (márciusi) vízállásokhoz viszonyítva a többéves középvízállások általában nem emelkednek. A csapadékból összegyülekező víztömegek ugyan jelentősek, de gyorsan levonulnak és így nem tükröződnek a havi középvízállásokban. A tavaszi és a nyári árhullámok között jelentős tehát a különbség a megye kis vízfolyásain. A hóolvadásból származók általában hosszan tartók. A nyári árhullámok hevesek, de relatíve rövid idő alatt befejeződnek. A Murán azonban a nyári hónapokban megnő a vízállás, mert a hatalmas vízgyűjtőben mindig hullik valahol eső, melyek vize (árhulláma) találkozik, és ezért szinte állandósul a magas vízállás. Ezt nagy árhullámok csak csipkézik. A megye kis vízfolyásain az őszi hónapokban növekedik a levonuló víztömeg, illetve a vízállás. Ez a már említett nagy páratartalmú és délnyugatról érkező ún. mediterrán légtömegek hidrológiai hatása. Az őszi, illetve kora téli hónapokban ugyan alig emelkedik a havi csapadék összege, de jelentősen csökken a párolgás. így az érkezett víz nagyobb része tud lefolyni. A csökkent párolgás miatt a talaj szinte állandóan nedves. Ezért az érkező csapadék kisebb része szivárog a talajba. A legkisebb vízállások és víztömegek a megye vízfolyásain általában kora ősszel (augusztusszeptember) alakulnak ki. Ebben a jelenségben egyrészt a csökkenő havi csapadékösszegek tükröződnek, de számottevő szerepe van a talajok kiszáradásának és ezért a beszivárgásnak. A vízhőmérséklet természetesen a levegő hőmérsékletjárását követi. Minél kisebb a víztömeg, annál gyorsabban követi a levegő hőmérsékletének ingadozását. A megye kisebb vízfolyásairól sajnos nincs adatunk. A Mura évi hőmérsékletjárása a hó hűtőhatását tükrözi. Júliusban és augusztusban már nincs hó a vízgyűjtőben és ezért ekkor van a vízhőmérséklet maximuma. A megye kis és nagy vízfolyásai sokévi vízmérlegén elsősorban a különböző domborzatok hatása rajzolódik ki. A Zala és a Mura vízgyűjtőjének átlagos csapadéka 22-33%-kal különbözik egymástól. Viszonylag nagy területen található ezen kívül a Mura, a Zala és a Kerka völgyében, illetve völgytalpán. Sajátos kapcsolat van a völgyek hossza, illetve a völgytalp szélessége és található talajvíz között. A pár száz méteres és a nagyesésű völgytalpak alatt nincs talajvíz. Ez a felszín alatti vízfajta több irányból kapja az utánpótlást. Az egyik (a jelentősebb és általánosabb) a csapadék, illetve ennek egyik formája a hóolvadás. A másik oldalirányból érkezik. A víznek ez a származási iránya elsősorban a völgytalpakon jellemző. A talajvíz a felszín alatt igen lassan, de áramlik. Az évi legnagyobb vízállások - amikor a víztükör legközelebb van a felszínhez-tavasszal, általában márciusban jönnek létre. Ez az ún. általános - tehát leggyakoribb vízjárás-típus a mélységgel módosulhat. A maximum és a minimum egyaránt késhet egy hónapot. Az évi talajvízjárás újabb változata alakul ki pl. a Balaton partvidékén. Itt a vízjárás szélsőségessége - azaz az évi maximum és minimum közötti különbség-kicsiny. A tó vízállásának kiegyenlítő hatása következtében a minimumok természetesen messze nem süllyednek a tóvízállás alá, a

12 maximum vize pedig gyakran tovaáramlik a tó felé. A harmadik vízjárás-típus a Mura völgytalpán, a medenceközeli térségben rajzolódik ki. Minél közelebb megyünk a mederhez, a talajvíz annál inkább a mederben mozgó víz szintváltozásának hatása alatt van. A talajvízmaximumok tehát csaknem azonosak az árhullám-maximumokkal. Az ebből befolyt csapadék közötti különbség több mint 300%-os. A dombvidéki, a Zala folyó vízgyűjtőjében évi átlagos csapadékösz-szeg 82%-a, a magashegységi vízgyűjtőben, a Mura vidékén az évi átlagos csapadéknak csak 62%-a párolog el. A megye területén nem található a felszín alatt mindenütt talajvíz. Ez elsősorban a dombság sík felszínű medencéiben, és a völgytalpak alatt alakult ki. így tehát a legjellemzőbb területei a Lenti-medence, a Sárvíz-Principális völgymedence, a Balaton környéke, legfőképpen a Kis- Balaton térsége, és általában a megye keleti peremterülete. A talajvíz jellemző területei a megyében A talajvíz alatt már az ún. mélységi vizek találhatók. Ezek egymás alatt több zónában (emeletben) helyezkednek el, két vízzáró réteg (agyag, iszap) között, mint ún. rétegvizek. Mélységbeli elhelyezkedésük újabb típusa a Mura völgyében található. Ebben a térségben ugyanis a folyó több 10 m vastag kavicsos rétegsora fekszik, amelyben hatalmas víztömeg halmozódott fel az utóbbi 2,4-2,5 millió évben. Miután a Muravölgyben a felszín alatt nincs vízzáró réteg, amely felett tipikus talajvíz halmozódhatna fel, így a talajvíz és a rétegvíz "egybeolvad". Ennek a víztípusnak újabb sajátossága, hogy hőmérséklete a mélységgel növekszik. Az egyes vízemeletek különböző mennyiségű vizet adnak. A rétegek vízadó képessége is l/p/m között szeszélyesen ingadozik. A mélységi vizek egy része - mint említettük - a Mura medréből származik. Ez a típus a felszín közelében helyezkedik el. Túlnyomó része azonban a Keszthelyi-hegységből, illetve nyugat felől az Alpok irányából érkezik a megye felszíne alá. Ezt a származást egyrészt a hidrosztatikai nyomásállapotuk, másrészt kémiai jellegük igazolja. A Keszthelyi-hegységből származó vizek kalcium, azaz mésztartalma magas; ezek tulajdonképpen karsztvizek. A másik típus elsősorban konyhasót (NaCI) vagy ennek összetevőit, azaz főleg nátriumot, vagy klórt tartalmaz, és kisebb részben magnéziumot (Mg). Ez a kémiai összetétel viszont tengervízi származásra utal. Az utolsó magyarországi homokos tengerfenék alatt ugyanis a nagy hidrosztatikai nyomás hatására, nagy mennyiségű víz préselődött. A tenger elvonulása után ez a mélyben maradt. Évmilliók során ezek a vizet tartó rétegek egyre mélyebbre süllyedtek, és újabb homokos rétegsorok takarták be. Valószínűleg így jöttek létre a Na-ban vagy /és Cl-ban gazdag vizek. A megye nyugati peremén igen gyakori a 400 m-ig fekvő vizek pozitív nyomásállapota; azaz az itteni vizek megfúrásuk pillanatában gyakran a felszínre szökkennek, mint a szökőkút. Ez jelzi, hogy a vizek a tőle magasabban fekvő ún. hidrosztatikai nyomás alatt vannak. Ez a térség pedig csak az Alpokban, annak keleti előterében lehetséges. A másik említett, valószínű áramlási irányokat az alábbi ábra mutatja. Talajviszonyok

13 A megye talajai országos viszonylatban és a dombsági területek között a legrosszabb minőségűek. Ennek tulajdonképpen geológiai, domborzati és klimatikus okai vannak. Az elmúlt 2,4-2,5 millió év alatt az országnak ez a délnyugati része mindig nedves éghajlatú volt. így a jégkorszakokban - amikor a mészben gazdag lösz képződött - ebben, a térségben a lösznek agyagos, mészben szegény változata keletkezett. A sok csapadék ugyanis a képződő löszből a mélybe mosta (kilúgozta) a meszet (Ca) és ezáltal a képződő anyag (vályog) kötötté, agyagossá vált. Ezen képződtek a talajok a megye túlnyomó részén. Miután mészben szegények, kémiailag savanyúak. A talajok savanyúsága szoros kapcsolatban van a csapadék sokévi összegével, azaz nyugatdélnyugat felé növekedik. A fenti folyamatok következtében igen rossz a talajok vízgazdálkodása is. A vizet nehezen veszik be (azaz a vízáteresztő képességük rossz), de a bevett vizet megkötik, tehát nem száradékonyak. Tovább rontja a talajok minőségét a dombsági jellegű domborzat. A lejtős felszínen jelentős a talajok pusztulása. Ennek következtében a termőrétegben keletkezett, és igen hasznos humusz lepusztul, és a nyers agyagkőzet kerül a felszínre, amely általában szintén savanyú. A megye másik, ún. talajképző kőzete (amelyben a talajok létrejöttek) a laza homok. Ennek két változata ismert. Az egyik az ezelőtt éve keletkezett futóhomok, amely elsősorban a Szévíz- Principális völgyében található. Az északi területeken még a homok önálló dombok formájában található, de Pacsa-Felsőrajktól délre már gyakori az ún. homoklepel. Ez uralkodik a völgytalpon Újudvartól délre a Mura völgyéig. E talajok vízáteresztő képessége túl nagy, a vizet nem tartják. Ez is hátrányuk. Igen kedvező azonban, hogy e területen a talajvíz-állás általában magas és a felette kialakult nedves zóna, a kapilláris öv megközelíti a felszínt. így a talajok, illetve a rajtuk élő kultúrnövények alulról kapják a nedvességet. A másik talajképző homokfajta a folyami homok. Előfordulása leginkább a Muravölgyben jellegzetes. A talajok vízháztartására gyakorolt hatása a futóhomokkal gyakorlatilag azonos. Az elmúlt évezredek alatt, a talajképző kőzet, az éghajlat és az adott térség vízviszonyai közös hatására különböző talajtípusok (genetikai talajtípusok) alakultak ki.. A legelterjedtebb az agyagbemosódásos barna erdőtalaj, amely dombsági felszíneken jellemző. Ez az ún. nedves kontinentális klímazónák egyik uralkodó talaja. Ezért is nevezik ezt zonális talajnak. A talaj a mérsékelt-övi lombos erdők alatt keletkezik, és a bőséges csapadék hatására gyengén savanyú, agyagosodó. A megye délnyugati területén, ahol az évi csapadékösszegek a 800 mm-t megközelítik sőt túlhaladják, az ún. pszeudogleies barna erdőtalajok uralkodnak. Ezek a talajok erősebben kilúgozódtak, ezért agyagosabbak, sőt levegőtlenek. A termőréteg alatt ezért egy erősen agyagos réteg (glei) alakul ki. A meszes alapkőzeten (mészkő, dolomit) vagy annak közelében az agyagbemosódásos barna erdőtalaj újabb változata található a Keszthelyi-hegység tágabb környékén. Ez a barnaföld vagy Ramann-féle barna erdőtalaj. Ennek a típusnak a termő (humuszos) szintje alatt szintén megtalálható a kimosódás eredményeként kialakult agyagos zóna, de ez a mész hatására csak gyengén savanyú. A megye talajainak túlnyomó részét e fenti három típus képezi. Az egyes változatok területi arányait a táblázat közli. Genetikai talajtípusok területi arányai (%) Zala megyében

14 Agyagbemosódásos barna erdőtalaj 36 Pszeudogleies barna erdőtalaj 20 Barnaföld (Ramann-féle) 6 Réti talajok 3 Láp talajok 33 Nyers öntés 1 Rendzina 1 A megyében található további talajtípusok már nem az éghajlat függvényében alakultak ki. Képződésük a helyi hidrológiai adottságok függvénye. Ezért is nevezzük ezeket egyrészt éghajlati zónán belüli (intrazonális), illetve zónától függetlenül (azonális) létrejött talajoknak. A megye nagyobb völgyének talpán (Zala-, Principális-Szévíz-, Kerka-, Mura-völgy) a réti és láptalajok különböző változatai fejlődtek ki az elmúlt évezredek során. Ahol a felszíni víz szerepe kisebb jelentőségű, ott a réti talajok uralkodnak. Ahol viszont a gyakori vízborításhoz magas talajvíz is párosul (pl. Alsó-Zala-völgy), ott a lapos talajok uralkodnak. Ezeknek a talajoknak termőrétege ("A" szint) általában a magasabb humusztartalom miatt, vastagabb mint az erdőtalajoké. E két típusnál azonban megjelenik a humusz sajátos változata, az ún. nyershumusz, amely nem más, mint a még kevéssé elbomlott növényi részekből álló anyag. Ez a humusz inkább a rendkívül gazdag vízi növényzeti] láptalajokon jellemző. A nyers öntéstalaj legfőképpen a Mura völgyében jellemző. Ma is fejlődik ez a típus az árvízvédelmi gátak és a meder közötti területen, ahol gyakori az árvízi elöntés. Itt talajképző kőzet a folyó homokos, iszapos hordaléka. A térségben ennek a kémiai jellege adja meg a talaj "profilját". A növényzet itt gyenge, így a humuszképződés sem intenzív. A talajok mai típusa azonban - földtörténeti mércével mérve - csak egy pillanatnyi állapotot tükröz. A talajok az elmúlt évezredek során mindig változtak, elsősorban az éghajlat módosulása következtében. Később - a társadalomfejlődés adott szakaszában - a technikai (műszaki) beavatkozások is jelentős szerepet kaptak a természetes fejlődés megváltoztatásában. Napjainkban már ez a jelentősebb. Éghajlatunk - valószínűleg - a mediterrán jelleg felé változik. Ez melegedést és szárazabbá válást jelent. Az elmúlt évszázadban jelentős vízrendezések történtek a tájban. Ennek is alapvető a jelentősége napjaink talajfejlődésében. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a mezőgazdasági kemizálás szerepét sem. Ennek kapcsán hatalmas tömegű vegyszer került a talajokba, amelyek - többek között - vízgazdálkodási tulajdonságait változtatták (s többnyire javították) meg. A fenti tényezők együttes hatására a talajok kilúgozódási folyamata valószínűleg csökken, a vízáteresztő képességük pedig javul. Ez a valószínű fejlődés a zonális, azaz barna erdőtalajokra jellemző. A réti és láptalajok fejlődésére elsősorban a lecsapolási munkálatok hatnak. Az általános száradás következtében a láptalajok a réti jelleg irányába, a réti talajok pedig a csernozjom (réti csernozjom) felé fejlődnek. Mindez persze igen lassú folyamat, és ma még csak a fent említett tényezők együtthatása tükrében prognosztizálható. Természetes növénytakaró A megye teljes egészében a pannoniai flóratartományba tartozik, csakúgy mint hazánk túlnyomó része. Növényföldrajzi területek kiterjedése (%) Zala megyében Flóravidékek, flórajárások

15 Flóravidék % Flórajárás % 1. Nyugat-Dunántúl Orség-Vasi-dombság Göcsej Dél-Dunántúl Zalai-dombvidék Belső-Somogy Dunántúli-középhegység Balaton-vidék 100 A dombvidék nyugati része, a megye kisebb területe a Nyugat-Dunántúl, a nagyobbik, keleti része pedig a Dél-Dunántúl flóravidékhez tartozik. flóravidék határa A megye növényföldrajzi beosztása flórajárás határa 1: Nyugat-Dunántúl 1.1: Őrség-Vasi dombvidék 1.2: Göcsej 2: Dél-Dunántúl 2.1: Zalai-dombvidék 2.2: Belső-Somogy 3: Dunántúli-középhegység 3.1: Balatonvidék A két vidék közötti határ természetesen nem éles, de nagyjából a Fel-ső-Válicka (Baki-Válicka) és az Alsó-Válicka (Göcseji-Válicka) völgyében húzható meg. Tovább nyugat felé a Lenti-medence a nyugat-dunántúli, a Tenke-hegy viszont a dél-dunántúli flóravidék része. A Keszthelyi-hegység viszont a Dunántúli-középhegységhez tartozik növényföldrjazi szempontból. A nyugat- és dél-dunántúl flóravidéke további, ún. flórajárásokra tagolódik. A megye nyugati peremvidéke az ún. Őrség-Vasi-dombvidék, a jelentősen nagyobb területek a Göcsej flórajáráshoz tartoznak. A dél-dunántúl flóravidékének is két járása fekszik a megye területén. A keleti peremvidék az ún. Belső-Somogy, a nagy területű dombvidék az ún. Zalai-dombság flóratartomány. A kicsiny Keszthelyi-hegység pedig az ún. Balaton-vidék flórajárás része. A Ny-Dunántúl flóravidékét a szomszédaitól az egyes fenyőfélék őshonos megjelenése, valamint a tőzegmohalápok elterjedtsége különbözteti meg. Legelterjedtebb az erdei fenyő (Pinus silvestris), amely gyakran tisztán, azaz önállóan is erdőt alkot. Az Őrség-Vasi-dombvidék flórajárásban az erdei fenyő uralkodik. A lomberdők a lejtők aljára és a völgytalpakra szorulnak vissza. A patakvölgyekben a tőzegmohás átmeneti lápok, az égeres láperdők is gyakoriak. A Göcsej flórajárás már átmenet a keleti szomszéd, azaz a dél-dunántúl flóravidék felé. Megjelennek a balkáni jellegű bükkösök és gyertyános-tölgyesek, déli elemekkel tarkítva. Az erdei fenyő már csak dombtetőkön díszlik. Dél-Dunántúl flóravidékét a lombos erdő jellemzi. A fajok összetételében azonban kelet-nyugati irányú változás rajzolódik ki. A vidék keleti részén a pusztai (szárazabb éghajlaton is élő) elemek a jellemzők. Nyugat felé haladva előtérbe kerülnek a nedves klíma fajai. Ez a tendencia kirajzolódik a megye két járásában is. A Zalai-dombvidék flórajárásban a gyertyános-tölgyes, és a tölgyelegyes-bükkös a jellemző. A cseres-tölgyesek csak a déli kitettségű lejtőkön találhatók. A széles völgytalpakon a sikló igen gyakori. Az ún. Belső-Somogy flórajárásban kissé változik a természetes növényzet.

16 Megjelenik a szárazhomokra jellemző növényzet (pl. a magyar csenkesz és ezüstperje). A széles völgytalpakon a lápképződés uralkodik, valamint az égerláp, illetve síklápi növénytársulások. A Balaton-vidéken (Keszthelyi-hegység) a karbonátos kőzeteken melegkedvelő a növényzet. Gyakori itt a mészkedvelő tölgyes és a karsztbokor erdő is a déli lejtőkön. A gazdasági élet természeti alapjai Természeti erőforrások A megye gazdasági élete - mint általában csaknem mindenütt a Földön - legfőképpen a helyben található, ún. természeti erőforrások felhasználására épül. A lakosság túlnyomó része a helyi természeti adottságokat használja. A természeti erőforrások egyik típusa folyamatosan megújul, illetve termelődik. Ilyenek pl. az éghajlati elemek (levegő hőmérséklete, a csapadék stb.) vagy felszín alatti, illetve felszíni vízkészletek. Ebbe a csoportba tartozik a talaj is, de termőképessége szinten maradását, megújulását, az emberi tevékenységnek segíteni kell trágyázással, illetve más agrotechnikai eljárással. A természeti erőforrások másik csoportja kimeríthető, egy tájban található mennyisége véges. Ha a rendelkezésre álló készlet elfogy, megszűnik a társadalmi-gazdasági jelentősége. Megyei viszonylatban idetartozik a kőolaj és a tőzeg. A talajok termőképessége jelenti a legnagyobb mennyiségben és mindenütt megtalálható természeti erőforrást. Az ún. természetes (tehát trágyával nem "feljavított") termőképesség országos viszonylatban igen gyenge. A legjobb minőségű zalai talaj is, a legjobb hazai talaj terméseredményének csak az 50-60%-át adja. Ez azonban csak a Zala-Rába-közben és a Keszthelyi-hegység peremvidékén található. Területi részaránya a megyében nem nagy. A talajok túlnyomó többségének természetes termőképessége, a legjobb hazai talaj termőképességének alig 30-50%-a között mozog. Ez azt jelenti, hogy a megfelelő terméseredmények elérése végett Zalában sokkal több műtrágyát kell használni, mint az ország többi részén. Különösen gyengék a talajok a megye legcsapadékosabb délnyugati részén a széles völgytalpakon, és Zala északi részén, ahol a talajképző kőzetek igen rossz minőségűek. A leggyengébb talaj természetesen a Keszthelyi-hegység dolomit felszínén fekszik. A dolomit ugyanis nem mállik a víz hatására. Csak a napsugárzás és a fagyváltozékonyság miatt aprózódik. Ezért ezen a kőzeten csak igen vékony talajréteg alakul ki. A megye felszíni vízkészlete az ország dombvidéki tájai között a legnagyobbak között található. Ez a kedvező helyzet elsősorban a sok csapadéknak, az élénk domborzatnak, valamint a rossz vízáteresztő képességű talajnak köszönhető. A megye számos pontján lehetőség van nagyobb mesterséges tó megépítésére és ezen keresztül a víz gazdasági hasznosítására. Szerencsésnek nevezhető az, hogy a megye legrosszabb talajú és legélénkebb domborzatú déli, délnyugati része a leggazdagabb felszíni vízben. A felszín alatti vízkészletek mennyisége és minősége igen változatos. A felszín alatti hidegvízkészlet tekintetében két régiója van a megyének. A nagy területű dombság alatt általában kevés a fúrással elérhető, jó minőségű víz. A felső-pannon szikesek homokzónái ugyanis kevés vizet tartanak. A Mura-völgynek azonban rendkívül gazdag vízkészlete van. E kitűnő minőségű vízkészlet igen nagy előnye, hogy jelentős utánpótlása van a közeli Mura-mederből, de hatalmas tömeg érkezik lassú felszín alatti áramlással Ausztriából is. A megyének évről évre felértékelődő természeti erőforrása a termálvíz. A gazdasági életben való megjelenése a szénhidrogén (kőolaj és földgáz) kutatásával egyidős. A szénhidrogén szempontjából meddő fúrások sok esetben termálvizet találtak. Egy

17 között készült statisztika szerint, a korábbi hasznosítás céljára átadott kutak száma 178. Ezek legfőképpen a megye középső, dombvidéki települései határában találhatók. A termálvíz, amelynek hőmérséklete az esetek túlnyomó többségében 60 C feletti, legfőképpen a felső-pannon rétegekben található. Kémiai összetételükben a Na és Cl uralkodik. Jelenlegi tudásunk szerint valószínűleg a pannon korban létező tenger maradványa. A táblázat tájékoztat arról, hogy a megyében hol vannak a jelentősebb és kihasznált, 35 C-nál melegebb vizet adó kutak. Az elmúlt évtizedekben került szintén egyre jobban előtérbe a tőzeg, mint természeti erőforrás. A megye területén elsősorban a Kis-Balaton térségében és attól délre, valamint a Szévíz-Principális völgytalpa alatt található nagyobb mennyiségben (23. ábra). A szén keletkezés több millió éves folyamatának első lépcsője a tőzeg. Zalában a jégkorszak utolsó eljegesedesi fázisa (würm) után keletkezett az elmúlt éves időközben elsősorban a hideg-nedves (ún. fenyő-nyír-idő) és a nedves-meleg óceáni jellegű klímakilengés (tölgy-idő) idején, miközben a felszín a keletkezés térségében a süllyedés következtében mocsaras, ingoványos volt. A Szévíz-völgy középső részén és a Kis-Balaton térségben található az ország harmadik legnagyobb tőzegterülete. A Szévíz-Principális-völgyben kereken ezer m3, a Kis-Balaton és tágabb térségében ezzel szemben nagyságrendekkel nagyobb a készlet, ezer m3. A tőzeg ebben a két térségben tekintélyes vastagságú. A Szévíz-Principális-völgyben átlagosan 19,6 m, a Kis-Balaton környékén 14,8 m az átlagos vastagsága. Ez az anyag a Szévíz-Principális-völgyben 665 hektáron, a Kis-Balaton és vidékén 9917 hektáron található. A klíma melegedése és főleg a vízrendezések jelentős mértékben csökkentik a tőzegkészletet. A kiszáradás következtében a tőzeg ún. kotuvá alakul. Az időszakban ennek következtében a kis-balatoni készlet 30%-kal, a Szévíz-Principálisvölgyi pedig 32%-kal csökkent. A Zalai-dombvidék utolsó 1,5 millió éves domborzatfejlődése, az átlagosnál jobb lehetőséget biztosított a tégla - és kerámia - gyártáshoz alkalmas alapanyagok kialakulására. A téglagyártáshoz kiváló alacsony mésztartalmú agyagok számos helyen előfordulnak. Néhány energia és nyersanyag előfordulása Az építőipar másik igen fontos alapanyaga a homok és kavics, a megyében található pleisztocén hordalékkúpokhoz, és völgytalp alatti felhalmozódásokhoz kapcsolódik. így az előfordulások elsősorban Nyugat-Zalában a Mura ősi hordalékkúpján, valamint a Mura és a Zala völgyében találhatók. A vakolóhomok-készlet pedig elsősorban a laza futóhomokdombok, és a felső-pannon korú tengeri homok előfordulások területén található. Kőolaj- és földgázbányászat Zala megyében A magyarországi kőolaj- és földgázbányászat Zala megyében vette kezdetét 1937-ben. A Lispe, Kerettye, Kiscsehi községek által közrefogott Budafapuszta közelében lemélyített, Budafa-1. (B-1.) jelű mélyfúrással találták meg a kutatók az első magyar olaj- és gázmezőt, február 9-én. Ez a kút ugyan fúrás közben olajtermelésre alkalmatlanná vált, mégis gázt tudtak termelni belőle, a következő kutak

18 fúróberendezésének kazánfűtésére. A másodikként lemélyített, B-2. jelű kútból kezdődött meg azután, november 26-án, a folyamatos kőolajtermelés. A sikerről az egyik legelső magyar olajtermelési szakember, Binder Béla bányamérnök a következőket írta: "Amikor 1937 egy fázós, borongós novemberi napján a Kerettyéről Lispére vezető, lovas kocsival is csak száraz időben járható földút mellett a Budafa-2. sz. fúrás iszapgödrébe karvastagságban folyni kezdett a zöldesbarna színű, áhított folyadék, a gödör koronáján állók - amerikai szakemberek, a fúrás helyét kitűző, világot járt geológus-hazánkfia, az üzemvezető magyar bányamérnök, de a fúróbrigád tagjai is - a hosszú megfeszített munka után érzett kielégüléssel, talán kicsit szorongó gondolatokkal küszködve, tudták és érezték: valami új, valami nagyszabású született ebben a kis országban." Valóban nagy dolog született: a magyar olajbányászat, amelynek bölcsője Budafapuszta lett. Az olajmező - amelyet kezdetben inkább lispeinek neveztek - élettartamát akkor évre becsülték. A mező azonban még ma is termel, több más, később felfedezett zalai mezővel együtt. A zalai szénhidrogén-kutatások története A kőolaj és a földgáz Zala megyei felfedezését, hosszú időre visszavezethető kutatási időszak előzte meg a Dunántúlon. A Muraközben már a XVIII. században ismertek olyan felszíni kőzet-kibúvásokat, amelyek kőolajat tartalmaztak (Bányavár, Szelence). Érdekes, hogy a Muraköz és Göcsej kiváló néprajzkutatója, Gönczi Ferenc 1895-ben a "Muraköz és népe" című munkájában így ír erről: "a földkéreg szurokkal van átitatva, ami a kutak vizén is megérezhető". Dr. Papp Simon A XX. század elején fellendült a magyar kőolaj- és földgázkutatás. Ennek részeként Böckh Hugó, nemzetközileg elismert magyar kőolajgeológus a Muraközben ismert földtani szerkezetek, az ún. Száva-redők magyarországi folytatásának nyomozásával bízta meg Papp Simon és Pávai Vájna Ferenc geológusokat. így mutatták ki a Budafapusztai földtani boltozatot. Az első fúrásos próbálkozás az Angol-Perzsa Olajtársaság nevéhez fűződik, amely kutatási jogot kapott a magyar kincstártól a Dunántúl területére. Az általa alapított Magyar Olajszindikátus Vállalat (Hungárián Oil Syndicate Ltd) három fúrást mélyített a Dunántúlon, ebből egyet Budafapusztán, az közötti években. Az ütve fúrási módszerrel 1737,5 m mélységig lefúrt lyukban többször észleltek szénhidrogénnyomokat, de ipari értékű eredményt nem kaptak. (A fúrási pont mindössze néhány 100 m-re van az 1937-ben megtalált olajmező szélétől...) A több, mint 10 éven át szünetelő dunántúli kutatás 1935-ben folytatódott az EUROGASCO (Európáén Gas and Electric Company) munkájával. A magyar kincstár júniusában kötött ezzel a céggel szerződést a dunántúli szénhidrogén-kutatások céljából. A szerződés alapján - most már forgatva működő (rotary) fúrási módszerrel - lefúrt első kutatófúrások történetét Dr. Gyulay Zoltán, a szakma jeles professzora így örökítette meg: "1935. február 10-én perdült meg először a halfarkú fúró Mihályiban. Ezután Görgeteg, majd Inke következett, míg végül a negyedik kutató fúrás, a B-1. jelű február 9-én megnyitotta a Budafa-mező gázát, a B-2. jelű fúrás pedig november 26-án a mező olaját. Ez volt a felfedezés napja, az évenként megünnepelt Discovery Day (DD)..."

19 Az első termelő kút napi 60 m3 olajat és 10 ezer m3 gázt termelt. A magyar olajbányászat fejlődése ezután gyors léptekkel haladt. Az EUROGASCO a B-1. és B-2. jelű fúrások eredményei alapján, július 15-én megalapította a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaságot (MAORT), mely folytatta a budafai fúrások mélyítését, de egyidejűleg újabb területeken is kutatott. Ennek eredményeként 1940-ben felfedezte a lovászi kőolaj- és földgázmezőt, 1941-ben pedig Újfalu és Hahót-Pusztaszentlászló térségeiben talált kőolajat. A háborús körülmények miatt a kutatási tevékenység megakadt között a háborús károk helyreállítása volt a legfontosabb feladat a már termelő mezőkben. Új terület kutatása nem kezdődött, de 1947-ben a hahóti szerkezeten megtalálták Pusztaederics gáz előfordulását és Lovászitól keletre, Vétyem közelében egy kisebb gázelőfordulást, 1950-ben pedig a budafai mező nyugati irányú folytatásaként a kiscsehi mezőrészt. " ; A hírhedt MAORT-per, az államosítást és több átszervezést követően 1949-től fellendült a kutatás. Kiemelkedő eredményt hozott az 1951-es esztendő, amikor a nagylengyel! olajmezőt megtalálták. Akkor és még másfél évtizedig (Algyő felfedezéséig) ez volt az ország legnagyobb olajtermelő területe. Nagyságrendi növekedés történt az ország kőolajkészletében és -termelésében. Kisebb kutatási eredmények is születtek az 1950-es években. Ebben a szakaszban találták meg a budafai mező keleti részét (1956-ban), továbbá Barabásszeg (1954-ben) és Szilvágy (1959-ben) kőolaját, közvetlenül Nagylengyel mellett. Gázelőfordulást fedeztek fel Bajcsán (1957-ben), Beleznán pedig kisebb kőolaj- és földgázmezőt (1963-ban). A Zalakaros környéki kutatások nem eredményeztek ipari értékű szénhidrogént, de 1964-ben találták meg azt a termálvízkészletet, amely lehetővé tette a ma már európai hírű gyógyfürdő létesítését Zala megye területén. Az 1960-as évek közepén új kutatási program indult. A Budafát és Lovászit is magába záró, nagy kiterjedésű üledékes kőzetösszlet vertikális kutatását tűzték ki célul. Addig, amíg Budafa és Lovászi tároló rétegei m mélységben helyezkednek el, a mély- és nagymélységű szerkezetek kutatása érdekében, a tervezett fúrási mélység m-ig terjedt az új programban. Ennek folyamán Budafapuszta körzetében 8, Lovászi környékén 2 ilyen fúrást mélyítettek. Eredményül 1967-ben a budafai mező közepén, az első olajtermelő kutak területén, m közötti mélységben nagy mennyiségű, széndioxidban dús földgázt tártak fel. Ez a mintegy 80 % COj-tartalmú földgáz ugyan közvetlenül ipari célra nem használható fel, mégis nagyon hasznos, mert segítségével a kőolajtelepekből kinyerhető olajmennyiség jelentősen megnövelhető. Ennek a gáznak köszönhető, hogy a Zala megyei nagy olajmezők termelési ideje évvel meghosszabbítható. Budafapuszta a B-2 termeltetése (1937) A mélyszintek kutatása bebizonyította, hogy 3000 m-nél nagyobb mélységben is vannak tárolásra alkalmas kőzetek. Az 1970-es évek legfőbb kutatási eredménye az Ortaháza melletti kőolaj- és földgázkészlet megtalálása. Később Ortaháza-Kelet és Ortaháza-Nyugat néven bővült a terület. Az 1980-as évek elején Zalakaros mellett, új kőolaj-előfordulást fedeztek el (a Sávoly elnevezés a Somogy megyei községre utal, de az olajmező maga Zala megye területén van). További, kisebb és ma még csak részben hasznosított előfordulások: Liszó, Szilvágy-Dél, Eperjehegyhát, Pusztamagyaród, Budafa-Oltárc, Nagybakónak, Szentgyörgyvölgy, Csesztreg. Szerény mértékű kutatások az 1990-es években is folytak ill. folynak Zala megye

20 területén. Ezek közül említést érdemel a Hahót-környéki kis olaj-előfordulás és Sávoly mező bővülése. Természetes, hogy az évtizedek során folytak és ma is folynak olajkutatások a Dunántúl Zala megyén túli területein is. Ennek szakmai irányítása is a Nagykanizsán lévő központból történik. A zalai termelő mezők és tároló-rétegek A kőolajat és a földgázt tároló földtani szerkezetek a Dunántúlnak arra a részére esnek, ahol az idősebb (a földtani középkorban vagy korábban keletkezett) kőzeteket m vastagságban ún. harmadidőszaki tengeri, tengerparti üledékek fedik. Zala megye területe is ilyen üledékekkel fedett. A szénhidrogének a tengeri üledékek szerves anyagából keletkeztek, amelyek pórusos, repedezett vagy üreges kőzetrétegekben halmozódtak fel. A zalai (dunántúli) előfordulások két alaptípus egyikébe sorolhatók be. Az egyik alaptípust főleg az üledékes képződésű homokkő-tárolók alkotják. Ezek pliocén (pannóniai) időszaki képződmények és sorolható az előfordulások túlnyomó része, így Budafa és Lovászi is. A másik alaptípusba tartoznak a másodlagos (kőzetkeletkezés után létrejött) tárolóterű kréta és triász időszaki, repedezett üreges, kavernás tárolók. Ezek: Nagylengyel, Barabásszeg, Szilvágy, Ortaháza tároló-rétegei. A kőolaj- és gáztároló-telepek vastagsága néhány métertől m-ig, esetleg 100 m- ig terjedhet. Részletesebben a legfontosabb zalai termelő területek és rétegek, a következők szerint jellemezhetők: 1) Budafa mező (Budafa-Kiscsehi mező néven is jelölik). A mező telepei az Újfalu- Budafa földtani nagyszerkezet nyugat-keleti irányú elliptikus boltozatának homokkő rétegeiben alakultak ki. A mintegy 12km hosszú és 2 km széles mező kőolaj- és földgáztároló telepei alsópannon korúak. Mélységük m. A különböző szinttájakat akörnyező települések nevei alapján sorolták be Budafa-Kiscsehi, Za la, Felső-Lispe, Alsó-Lispe, Kerettye, Sziget, Borsfa megnevezésekkel. E szénhidrogén-telepek alatt helyezkedik el a mélyebb szintek kutatása folyamán megismert nagy széndioxid-gázelőfordulás, amely a 3100 m alatti mélységben lévő miocén és középtriász korú rétegek mészkő- és dolomit-breccsáiban található. 2) Lovászi mező kőolaj- és földgáztelepei szintén alsó-pannon korú homokkő rétegekben találhatók. A homokkövek itt is márgarétegekkel különülnek el egymástól. A mező kelet-nyugati irányú, elliptikus alakú felhalmozódás, nagysága mintegy 20 km2. Az egyes szinttájakat Páka, Felső-Rátka, Alsó-Rátka, Sziget, Lovászi nevekkel látták el. Elhelyezkedési mélységük m. 3) Nagylengyel mező (esetenként Nagylengyel-Barabásszeg-Szilvágy mező néven is jelölik). Ez a mező a tároló-kőzetet tekintve és az olaj minőségében teljesen eltér az előzőekben ismertetett mezőkétől. Itt a tároló-kőzeteket kréta korú mészkő és triász dolomit alkotják. Az olaj minősége pedig - szemben a könnyű szénhidrogénfrakciókban (benzin, gázolaj) gazdag budafai és lovászi olajokkal - nagy aszfalt tartalmú, nagy sűrűségű kőolaj. Ezért vált szükségessé, hogy Zalaegerszegen speciális kőolajfel-dolgozó üzemet (aszfaltgyár) létesítsenek. A tároló-réteget a nagy szerkezeti mozgások 16 különálló telepre, ún. blokkokra osztották, amelyek a Nagylengyel, Barabásszeg, Szilvágy, Pusztaapáti - az előfordulás földrajzi helyére utaló - nevű mezőrészekben találhatók. A tárolótér karszt-típusú, ahol a nehézolaj a karsztosodás során létrejött vagy kitágult repedésekben, üregekben, kavernákban helyezkedik el. A rétegek mélysége: m. A mező vízszintes vetülete (területe): 206 km2.