Az első szó jogán...

Átírás

1

2

3 Az első szó jogán... Úgy röpül az idő, hogy szinte észre sem vettük, máris a XIII. évfolyamunknál tartunk, s a szinkronicitás különös játékának köszönhetően vadonatúj szerkesztőségünk házszáma is 13. Aki régebbi példányainkhoz személyesen szeretne hozzájutni, annak mostantól nem kell mást tennie, mint elsétálni a Moszkva tér 13-ba, és becsengetni a Galaktika szerkesztőségébe. Minden hétköznap 10-től 16 óráig várjuk Kedves Olvasóinkat, aki pedig telefonon szeretné felvenni velünk a kapcsolatot, az a es ügyfélszolgálati telefonon megteheti. (Pontos címünk: 1122 Bp. Moszkva tér 13. félemelet.) Munkánkban közreműködni vágyó olvasóink is itt találkozhatnak és konzultálhatnak szerkesztőinkkel. Németh Attila irodalmi szerkesztő hétfőnként óra között, Kovács Tücsi" Mihály tudományos szerkesztő pedig keddenként óra között tart fogadóórát. A mesterséges intelligenciával foglalkozó Agent Portál és a Galaktika közös novellaíró pályázatot hirdet! A részletekről bővebben a 25. oldalon írunk. Lezárult első kérdőíves felmérésünk. Több mint 500-an döntöttek úgy, hogy a kérdőív kitöltésével és visszaküldésével segítik munkánkat. Lelkesedésüket 10 db Galaktika pólóval és 3 db Alien vs. Predator hátizsákkal jutalmazzuk. Pólót kapnak: Ács Andrea, Németh Imre, Erdélyi Gábor, Vass Róbert, Kreutz László, Sipos Katalin, Lovas Szilárd, Abrahám László, Nagy Gyula Balázs és Simon Tibor; hátizsákot nyertek: Bíró Zoltán, Papp Gábor valamint Magyar István. A szerencséseket levélben értesítjük, budapesti olvasóink személyesen, a szerkesztőségben vehetik át nyereményeiket. Az ünnep előtti hetekben hihetetlenül sokan fizették elő magazinunkat, szinte alig tudtuk feldolgozni az adatokat. Nagyon köszönjük a bizalmat és a lelkesedést, de sajnos sokan későn kapcsoltak a karácsonyi ajándékozást illetően, hiszen decemberi számunk rnár hó elején megjelent és a januári is a standokon volt az ünnepek előtt. Ajándékozásnál érdemes egy hónappal előbb megrendelni a lapot. Kedves meglévő és leendő előfizetőinket arra kérjük, hogy a pénz befizetésekor az utalványon ill. az átutaláson mindenképpen tüntessék fel a nevet és címet, ahová a magazint postázni kell, irányítószámmal együtt, mert jelenleg legalább egy tucat olyan kallódó előfizetés van szerkesztőségünkben, amelyekről szinte semmit sem tudunk, jobb esetben csak egy befizetői nevet, legtöbbször még azt sem. Sajnos az ilyen esetekben kénytelenek vagyunk megvárni, amíg a szóban forgó előfizető panasszal él, hiszen az adatok hiányában elérni sem tudjuk... Akik ben vagy honlapunkon jelentkeztek előfizetőnek (elofizetes@galaktikamaqazin.hu). azok először egy robotlevelet kapnak, majd az előfizetési díj tényleges beérkezését követően már egy valódi visszajelzést arról, hogy mikortól él az előfizetés. Akik megkapták ezt a visszajelzést, és mégsem érkezett meg a Galaktikájuk, kérjük, forduljanak ügyfélszolgálatunkhoz elektronikus úton, (szerkesztoseg@galktikamagazin.hu) ill. telefonon ( )! A Magyar Postával exkluzív terjesztői szerződést kötöttünk, ami alapján a Posta garantálja a Galaktika kézbesítését minden előfizetőnknek. Burger István

4

5 6 John W. Campbell, Jr.: Feledékenység 24 Megvalósult sci-fi tudományos kishírek 26 Gregory Benford: Zúmolók 32 Kovács Tücsi Mihály: Komputerjövő 36 Kovács Tücsi Mihály: Szakadozó világháló 37 Kovács Tücsi Mihály: Digitális világkönyvtár 38 Murray Leinster: Logi-Joe 48 Juhász György: Számítógépek a sci-fiben 52 Lukács Béla: A tárolható programú analizátor 54 Vásárhelyi Lajos: Ösvényen (rekviem) 61 Németh Attila: Frank Kelly Freas 62 Kovács Tücsi Mihály: Űrbolt 63 Galaktikus konyha: Prilicla spagettije 64 Arthur Conan Doyle: A levegőég lidércei 74 Megvalósult sci-fi tudományos kishírek 76 Kánai András: Epizodisták 86 Gordon R. Dickson: A komputer nem tűr...

6 RON THULE, A CSILLAGÁSZ a zsilipkapuban állt, és bámulva nézte a dimbes-dombos tájat. Mélyet szippantott a bolygó furcsa, jellegzetesen csípős szagú levegőjéből. Szinte diadalittas tekintetében egy cseppnyi szomorúság is bujkált. Öt órája, hogy leszálltak, és a nap még mindig alig mozdult el a látóhatár keleti csücskéből. Csigalassúsággal Vánszorgott az égbolton. Kevesebb mint fél kilométerre, a nyugati horizonton, az ég nyugodt, mélykék tengerében egy felhő derengett haloványan, mintha a bolygó furcsa ikervilágának sápatag szelleme volna. Diadalittas volt a tekintete, hiszen hat hosszú évig utazott, majdnem fénysebességgel. Három és fél fényév távolságban maradt a szülőföld, kék kupolák. Gyönyörű látványt nyújtott együtt a fák sötétzöldje és az alacsony, kerek dombokat borító, mohaszerű fű halványzöldje; a kupolákat körülvevő kertecskék szikrázó színei tovább fokozták a varázst. Idilli hely volt, ahol kedvükre gyönyörködhettek és pihenhettek az űrutazástól megfáradt csillagközi vándorok. Pareeth lakói hat hosszú évig tartó űrutazás után szemtől szemben találták magukat egy idegen bolygó idegen lényeivel. Hat évig hallgatták az atommeghajtású motorok búgását és zümmögését, hat évig vitte őket biztonságban a szürke acélmonstrum, amelynek falai minden sóhajt viszszavertek. Az óriási merevítőgerendák és a gumiszerű padlózat érdes anyagát, a negyvenkvadrillió John W. Campbell, Jr. Feledékenység Nagy civilizációk időről időre nyomtalanul eltűnnek a történelem süllyesztöjében, vagy legalábbis önmaguk halovány árnyékaként léteznek tovább. Persze előfordulhat az is, hogy csak az utókor mér rossz mércével. Pareeth, és mindaz a rengeteg ember, aki megépítette és útjára bocsátotta hatalmas, 800 méter hosszú csillagközi cirkálójukat, amely elhozta ide a százfős csapatot. A remény és a küzdeni akarás éltette őket induláskor,- új napokat kerestek, új bolygókkal, gyarmatosítható új világokkal. Ez a most felfedezett világ kitűnő állomás lehetett a végtelenbe vezető úton. Egyetlen, ember építette hajó sem bírt ki tíz évnél hoszszabb utazást megszakítás nélkül. Szerencsére találtak közben bolygót, nem is egyet: kilencet; innen újabb négy fényév távolságra indulhattak el bármelyik irányban. Szomorúság is bujkált a tekintetében, mert a bolygót már lakták. Ron Thule a völgyben fészkelő falucskát nézte, amelynek épületei úgy bújtak egymáshoz, mint szőlőfürtben a szemek. A falu üvegszerű anyagból készült kerek, színjátszó kupolákból állt. Közülük vagy húsz rendezetlenül szóródott szét a hatalmas, mélyzöld lombú fák között, amelyek árnyékba bújtatták őket a reggeli nap elől. Hat méter magas gyöngyház-, rózsaszínű és lóerős hajtóművek horkoló berregését most felváltotta egy füves táj lágy nyugalma: a hajlított oszlopok acélja helyett hajladozó fák barnasága, a fémlemezekből álló rideg mennyezet helyett hatalmas, kék égboltozat tárult a szemek elé. A hangok belevesztek a határtalan messzeségbe, nem verte vissza őket fal; a gigászi hajtóművek véget nem érő dübörgése után pihentető érzés volt a szellőben kavargó, rozsdás levelek hangját hallani. Úgy tűnt, az itteniek már régóta élvezik a pihenést. Ron Thule megkereste a kis kupolafalu legnagyobb házát; talán tíz méter átmérőjű lehetett. A parancsnokuk, Shor Nun odabenn volt a régészszel, az antropológussal és mintegy tíz helybélivel. Az itt lakók Trrának hívták a bolygójukat. Véget ért a tanácskozás. Megjelent a magas és erős Shor Nun, izmos testét a Csillagközi Felfedezők praktikus ezüstszürke egyenruhája fedte. A nyomában jött két másik egyenruhás fiatal, erős pareethi férfiak, akiket a többiekhez hasonlóan testi és szellemi tökéletességük miatt választottak ki erre a feladatra.

7 Mögöttük lépdelt Seun, a trrai. Magasabb és vékonyabb volt náluk, nyúlánk, akár egy fűzfa. Karcsú alakját aranysárgán csillogó, testhez tapadó öltözék takarta, míg a vállára fényes és valami elképesztően csillogó, kék köpenyt borított. Jött utána még öt hasonló alak, mind aranyszínű ruhában, de pelerinjük bíborban, sötétzöldben, élénk kékben és ibolyaszínben tündökölt. Komótosan lépdeltek a pareethiak mögött. A rendezett egyenruhásokat mintha valami tudat alatti erő késztette volna, hogy egyszerre lépjenek a nagy, egymásba hajló fák között. Közelebb értek, és Shor Nun megszólalt: Összeállt a kutatócsapat? Toth Mour hangja felelt az elülső zsilipkamrából: Igen, parancsnok. Mind a huszonketten. Mit mondtak az itteniek? Shor Nun megrázta a fejét. Nézelődhetünk kedvünkre. Azt mondják, kihalt a város. Nem egészen értem, miért. Önök hogy állnak? Úton van mindenki, akit kért. Az összes részleg vezetője, Ron Thulét kivéve. Egy csillagásznak nem lenne munkája. Én is jönni szeretnék, Shor Nun szólalt meg halkan Ron Thule. Talán találok valami érdekeset, és készíthetek vázlatokat. Ahogy gondolja. Toth Mour, fújjon sorakozót, azonnal indulunk. Nem egyforma hosszúak itt a napok, de azt mondták, ebben az évszakban körülbelül tizenhárom órásak. Ron Thule leszökkent a puha pázsitra, és odasétált a csoporthoz. Seun ránézett és elmosolyodott. A trrai magasabbnak tűnt ilyen közelről, szinte kétméteresnek. Napbarnított arca majdnem olyan aranyszínű volt, mint a ruhája. Szeme kék és nagyon sötét. Bizonytalanság tükröződött benne - egy kicsit zavarban volt, érdekelték ezek az emberek, a hatalmas, szürke monstrum, amely komor árnyékként telepedett az alacsony dombra. Hossza négyszáz méter, átmérője százhúsz, majdnem akkora, mint az Ősöreg, szétmállott hegyek, amelyeken lehorgonyzott. Seun vékony ujjaival beletúrt csillogó, aranyszínű hajába, amely rakoncátlan fürtökben hullott széles, sima homlokába. - Szerintem a csillagászukat is érdekelheti a világunk szólalt meg, és Ron Thuléra mosolygott. - Nem a csillagok befolyásolják az éghajlatot, a talajt és a légkört is? Ezekhez jobban értenek a kémikusok - felelte Ron Thule, és egy kissé elgondolkodott saját válaszán. Tudta, hogy a trrai nem beszélt; gondolatai egyszer csak szavakká rendeződtek az agyában. Mindenkinek megvan a saját dolga, csak nekem nem. De majd megnézem a várost. A többiek tanulmányozhatják az épületeket, az építőanyagokat, a faragásokat vagy a gépezeteket amit akarnak. Én a várost szeretném látni. Szorongva eltávolodott a csoporttól, és egyedül vágott neki a mezőnek. Akkor tört rá a nyugtalanság, amikor Seun közelében volt, tudván, annak ősei már tízmillió évvel az előtt is léteztek, hogy az ő elődei kidugták volna a fejüket az ősóceánból. Ötmillió éve elveszett dicsőség méltatlan örökösei. Megmászta a füves dombot, s a túloldalon lassan felderengett előtte egy újabb település. Ahol a duzzadó domborulat lágyan beleolvadt az ég végtelen kékjébe, megjelent először egy kis pont, majd húsz, majd több száz - a város. A dombtetőn állt. Előtte, öt mérföld messzeségben, a finoman zöldellő medencében egy gigászi faj gigászi városa tornyosult. Tornyai áttetszőn ragyogtak a nap aranyló fényében. Mióta, e furcsa világ óriás isteneire, mióta állhattak így? Egészen az égig emelkedtek; kilométernyi magas, irdatlan tömegek, a rég porrá lett kolosszusok döbbenetes méretű épületei. A halvány, elfeledett nap körül keringő furcsa kis világból jött furcsa kis emberke felnézett rájuk, ám azok nem látták vagy csak nem érdekelte őket. Elindult feléjük, nézte, ahogy csúcsaik belevesznek az ég kékjébe. Átvágott a zöldellő mezőn, s közben a tornyok fenséges-közönyösen egyre nőttek. Nyers, szédületes, mérhetetlen tömegük látszólag csak lebegett ott, félig az ég mély kékjében, félig a föld meleg, élénk zöldjét érintve. Egy helyben lebegtek egy álom szárnyán, amelyet egy évmilliók óta halott óriás álmodott. Egy elme megálmodta a vonalakat, a görbéket és a síkokat, és ez az elme valóra is váltotta álmát opálfényű

8 kristályokból készült hatalmas épületmonstrumok formájában. A halandó elmét már rég elemésztették az ismeretlen korok, de a halhatatlan eszme életet lehelt az élettelen tömegbe amely ugyancsak elpusztíthatatlan lett, és hirdette a régmúlt dicsőségét. Egy egész faj dicsőségét... Azét a fajét, amely mára hatméteres, kerek kupolák alá költözött. A csillagász megfordult. A zöldellő domb mögött bújt meg az egyik falu, amelyet már az ősi faj leszármazottai építettek. Alacsony, gömbölyded kupolái talán ugyanabból a furcsa, ragyogó kristályból épültek úgy látszik, mégsem felejtették el teljesen az elődök nagy titkait... Valósággal elkápráztatta a város. Az egymillió de az is lehet, hogy kétmillió - évvel ezelőtt élt építők gondolatai most egy másik faj képviselőjéhez is eljutottak. A fenséges jövő kigondolója és megálmodója tovább rótta az örökkévalóság végtelen folyosóit. Bizonyára a város valamelyik magas, szélfútta erkélyéről fürkészte hajdanán az égboltot pettyező csillagokat, és lelki szemei előtt megjelentek a világűr nyújtotta lehetőségek: a hatalmas, kincsekkel megrakott hajók, amelyek az űr roppant mélységeiből, a távoli csillagokból és a fel nem fedezett naprendszerekből vissza-visszatérnek soha el nem feledett hazájukba - a gigászi méretű űrhajók, teli számtalan ismeretlen világ különös csodáival. Es egy röpke pillanatra életre kelt előtte a régmúlt városa. Szinte maga előtt látta a fénykorát élő Trrát, összes lakójával együtt. Több kilométer hosszú hajók lebegtek az ég kékjében, lassan, nagyon lassan ereszkedek lefelé. Hazatértek az idegen világokból, és az utasaikat végre ismerős képek és hangok köszöntötték. Felhőkön is túlnövő, villódzó ezüstnyilak, a lágyan zenélő, hatalmas város. Mintha feléledt volna álmából az építő, mintha szemügyre akarta volna venni, mi valósult meg belőle... Ám az égbe vesző tornyokból talán ellátott a jelenkor alacsony, gömbölyded kupoláiig; talán meglátta kései utódait is, akik az árnyat adó fák között keresik a menedéket... Ron Thule a város épületei között állt. Puha, zöld mohával fedett járdán taposott, és hátranézett a dombságra. Ezt a járdát a szél hozta létre. Egyedül a légmozgás tartotta karban a város gyalogútjait. Több tízezer éven át söpörte a hordalékot, majd lerakta a síkságon, mintha így segített volna lefektetni a tornyok alapjait. A talaj az idő múltával másfél méterrel magasabb lett, mint az építő korában. Alma azonban nagyon is tartósnak bizonyult, az idő nem tudta elemészteni az építményeit. Lassan eltemette ugyan, akárcsak őt magát is, de a tornyok észre sem vették. Fölnyúltak az ég kékjéig, és vártak. Türelmesen vártak már egymillió éve - vagy tízmillió is eltelt azóta? Egy szép napon visszajönnek majd az építők, hajóflottáik hazatérnek a végtelen világűr sötét zugaiból, ugyanúgy, ahogy évezredekkel ezelőtt. A tornyok hűségesen vártak; nem adták fel a reményt. Emlékeztek a bolygó virágkorára, amikor a várost óriások járták, és a csillagokon túli világok adóztak neki. Vissza fognak jönni, akik őket megépítették. Csakhogy közben százezer nemzedéken át gördültek le rajtuk az esőcseppek, lágy érintésüktől meggyengült végtelennek tűnő kitartásuk is. A víz kivájta a csatornákat, lekerekítette az árkokat, a szögletes formák szépen lassan megkoptak, legömbölyödtek, áldozatául estek a felszínt formáló erőknek. Talán hiszen hosszú, nagyon hosszú idő telt el azóta maga a város is elfelejtette, milyen volt egykoron. A tornyok egyre csak vártak, vártak... Az ott lakók pedig már az árnyas fák alatt jártak, és kerek kupolákat építettek maguknak. Ok már a hajdan élt építők új nemzedékét képviselték, csakhogy ezt az évezredek óta szunnyadó város nem vette észre. Ron Thule a tornyok tetejébe meredt, és azon töprengett, vajon nem az lenne-e a kívánságuk, hogy az ő népe álmodjon tovább helyettük. Az áhítatos csöndet a kutatóexpedició hangjai törték meg:... ezt még a gyémánt sem karcolja meg, Shor Nun... rugalmasabb a berillnél, mégis milyen kemény... hallotta Dee Lun, a fémműves hangját. Valahogy persze ő is meg fogja fejteni a titkot. Mindannyian sokat fognak tanulni. Es Shor Nun, a parancsnokuk, a vezetőjük, az atommérnökük is rájön majd, hogy az erőműveik még mindig sértetlenek. Folytatódni fog az álom, újból életre kel a város!

9 Ron Thule tovább bandukolt. Tudta, hogy aznap semmi dolga; nem nyomta a vállát felelősség, nem kellett figyelmesen tanulmányoznia a műalkotások lendületes vonalait, nem kellett azon elmélkednie, miként lehet ilyen légiesre építeni egy tízmillió tonnás tömeget. Ez a régész és a mérnök feladata lesz. Nem kellett tanulmányoznia az ügyesen megformált merevítőrudakat és kötőgerendákat, nem kellett azon töprengenie, hogyan hozták létre a falak gyöngyházfényét. Ezeken törje csak a fejét a fémműves és a kémikus. Seun megállt mögötte, és lassan végignézett a széles utcákon, amelyek szűk sikátorokká keskenyedtek a messzeségben. Bennünket is meglátogatott egyszer a néped suttogta Ron Thule. - A pareethi legendák égből jött aranyistenekről szólnak, akik elhozták ajándékba a tüzet, az íjat és a kalapácsot. A mi időszámításunk szerint kétmillió évesek ezek a mítoszok - a tiétek szerint négy és félmillió évesek. A tűz, az íj és a kalapács segített a népemnek, hogy rálépjen a fejlődés útjára. Az atomenergia felfedezésével ismét a mocsárban találtuk magunkat. Egymás után négyszer alakult ki a civilizációnk, négyszer fedeztük fel az atomok titkát, és mind a négy alkalommal a mocsárba röpített vissza minket a robbantgatás. Ám még ezek a tragédiák sem tudták elfeledtetni hálánkat az aranyistenek iránt, akik akkor jöttek el hozzánk, amikor bolygónk még gyermek volt. Seun bólintott. Ki nem mondott gondolatai tiszta, érthető mondatokká formálódtak a csillagász agyában. Tudom. Ok voltak a mi városépítőink. Valaha a te napod és a miénk kettős csillagként keringett egyazon naprendszerben. Egy kóborló csillag átszáguldott ezen a rendszeren, kettéhasította: ekkor keletkeztek a bolygók. A ti napotok lassan eltávolodott, a vonzásában maradt új égitestek szépen kihűltek. A mi napunk itt maradt, s ezek a bolygók is addig hűltek, amíg egyszer csak az egyiken megjelent az élet. Ikerfajok vagyunk, a világaink együtt születtek. A városépítők tudták ezt, és mindig a ti hazátokat keresték. Százezer fényév távolságban voltunk akkoriban egymástól, a galaxis két oldalán, és a két nap külön pályán keringett a galaxis központja körül. A városépítők csak egyszer mentek el meglátogatni titeket. Nem akartak ott maradni, de mielőtt még visszatértek volna, beavatkoztak a másik faj történelmébe, segítettek nekik. A saját tanítványaik hálátlanul rájuk támadtak, méghozzá pont az ajándékba kapott fegyverekkel. Ezek után soha többé nem szóltunk bele más lények életébe. De hát a galaxis túloldalán voltunk. Honnan tudtátok, hogy a rengeteg csillag közül... Melyik lehetett a tiétek? A városépítőknek ez nem jelentett gondot; feljegyezték a világűr összes napjának pályáját, így rájöttek, melyik napnak kellett egykor a miénkkel együtt köröznie. Hogy mik voltak a pontos számítások... azt sajnos elfelejtettem. Én már nem tudnám kiszámolni. Attól tartok, nem tudok válaszolni a kérdésedre. Népem sokat elfelejtett abból, amit a városépítők tudtak.

10 De az embereid most keresik az épületek bejáratait. Ismerem a várost, ismerem az összes utat és bejáratot. A hordalék, a por betemetett minden kaput, kivéve amelyeket a nagy hajók indításánál használtak. Azok még nincsenek eltorlaszolva. Talán tudok is mutatni egyet ezen a szinten. Ha minden igaz... Ron Thule visszabaktatott az övéihez. Seun már nem a város felé fordult, Shor Nunnal beszélgetett. Hangjukat visszafojtották; lépteik zaja beleveszett a tornyok közt honoló örökös csöndbe. Végtelen utakon vonult végig a kis csapat az óriások völgyében. Jobbról-balról haladtak el mellettük a tornyok, mígnem a dombokon túl elnyelte őket a látóhatár. Egyszer csak, éppen előttük, az egyik tejfehéren derengő fal oldalában észrevettek egy nagy nyílást. Az épület irdatlan, fekete gyomrába vezetett, csak épp mintegy másfél méterrel volt a hordalékos talaj szintje felett. A kis társaság összegyűlt lent, aztán az egyik mérnök küszködve feltornázta magát a küszöbig, és leengedett egy hágcsót a társának. Seun arrébb lépett, amíg Shor Nun felmászott és megállt az opálos padlón. A trrai mintha enyhe fényt bocsátott volna ki magából; aranyló ködfátyol vette körül, miközben a legkisebb erőfeszítés nélkül felemelkedett a földről, és könnyedén belibbent az ajtón. Shor Nun és mérnökei kővé meredten nézték. Seun megfordult és elmosolyodott. - Azt akarjátok tudni, hogyan csináltam? A lathan segített, a ruha, amit viselek. - Legyőzi a gravitációt? kérdezte Shor Nun, szemöldökét lelkes érdeklődéssel vonogatva. - Hogy legyőzi-e? Dehogyis. Nem győzheti le, a nehézkedés a természet törvénye. A város építői tudták ezt. Ok készítették ezeket a ruhákat, nem sokkal azelőtt, hogy elhagyták a várost. A lathan egyszerűen csak engedelmességre bírja a gravitációt. A hátsó rész rostjaiba van beleépítve a szerkezet, amely parancsol ennek a törvénynek és a szolgájává teszi. Sokat felejtettem, és csak a legalapvetőbb működési elvekre emlékszem, de azért megpróbálom megmagyarázni. Ron Thule érezte, hogy áramlani kezdenek a gondolatok az agyában: metszéspontokról hallott és rezgésekről, atomokról és atomoknál kisebb dolgokról, valami furcsa, láthatatlan szövetről, amely valójában ott sincs... Az agya tiltakozni kezdett. Bizonytalanul, befejezetlenül kavarogtak a gondolatok; nem tisztultak le, nem öltöttek formát, nem lehetett őket elkülöníteni egymástól. Nem álltak össze egységes egésszé, csak egy bizonytalan ötletmasszát alkottak, majd abba is maradtak. Olyan sokat elfelejtettünk a városépítőink tudásából, elfelejtettük a művészetüket, a technológiájukat magyarázkodott Seun. Ok csak alkottak, és úgy gondolták, alkotásaik körbeveszik és megvédik őket. Eletet adtak a város későbbi urainak. Küzdöttek, gondolkodtak, fáradoztak, olyan flottákat építettek, amelyek eljutottak a legtisztább éjszakai égen látható legtávolabbi csillagokig. Aztán hazahozták nehezen megszerzett kincseiket - és tovább dolgoztak csodás találmányaikon. Minden múlandó, ez ellen nincs mit tenni. Milyen kevés maradt fenn ötmillió éves küzdelmükből! Ma már mindezek a dolgok nem léteznek. Elfelejtettük a művészetüket, a tudományukat, és így sajnos én sem emlékszem azokra a gondolatokra, amelyek segítenének nektek, hogy megértsétek a lathan titkát. Shor Nun megértően bólintott, és a csoportjához fordult. Ron Thule a másfél méter magasból végignézett a hosszú sugárúton. Aztán oldalt fordította a fejét, szemügyre vette a hatalmas álmodók leszármazottait, akik már nem álmodtak többé. Keressék meg, hol lehet lejutni az alsóbb szintekhez! adta ki Shor Nun a parancsot. - A leglényegesebb feljegyzéseiket bizonyára a földszinten gyűjtötték össze. Mi, mérnökök pedig átkutatjuk a legalsó, felszín alatti szinteket, ahol előállították a város energiáját. Indulás! Az épület falain átszűrődő opálos fény rózsás félhomállyá vált, ahogy a kutatók egyre mélyebbre fúrták magukat a roppant építményben. Az elágazó és kanyargó folyosókon poros, eltorlaszolt termek és irodák nyíltak ki nekik. Odalenn egy hatvan méter hosszú folyosót találtak, innen indultak egykor a hajók, és az épület szívében rábukkantak egy barlangszerű helyiségre, ahol ezek a hajók megpihentek sőt, néhány még most is ott pihent! Az áttetsző falakon átszűrő-

11 dő fátyolos fényben szinte csak sejteni lehetett a nagy, fakó alakokat. A termet hirtelen elárasztotta fél tucat atomiampás fehér ragyogása, és az opálosan derengő falak visszatükrözték a fényt a széles, lapos, porlepte padlóra. Negyven kecses vonalú járművet pillantottak meg a helyiségben, szorosan egymás mellé állítva, kristályosan csillogó hajótestüket szürke por borította. Shor Nun lassan a legközelebbihez sétált, egy karcsú, tíz méter hosszú magánhajóhoz, amely egy örökkévalóság óta várta, hogy valaki újra megérintse. A lába érintésére hirtelen kigyúltak a nyitott oldalsó zsilip fényei, és szerte a hajón felderengett a világosság. Valahol egy műszer lágy, halk morajlásba kezdett, majd egy pillanat múlva elcsendesedett. Drus Nol, ön velem jön! Seun, tudod, hogy működnek a hajók? A trrai habozott, majd megcsóválta a fejét. Nem tudom megmagyarázni, hogyan működtek. Felsóhajtott. Csak azt tudom, hogy most már nem működnek. A város központi erőművéből kapták az energiát, az pedig már nem működőképes. Az utolsó városlakók kikapcsolták, amikor elmentek. A pareethiak húzódozva léptek be a hajóba. Miközben az orr-részben kialakított központi irányítófülke felé haladtak, a fehér fény előbb sárgássá halványult, majd teljesen kialudt. Csak a saját lámpásaik világítottak tovább. Egy utolsó, görcsös ragyogás kíséretében elfogyott a hajó néhány cellájában még megbúvó tartalék energia. Hallatszott, hogy valahol halkan, tompán kattannak a relék, ahogy hiába kapcsolgatnak ide-oda, nem találnak feltöltött tartalékcellákat. A fények felragyogtak és elhalványultak, ismét felragyogtak, majd végleg kihunytak. A keresőrelék fáradt kattogással megpihentek. A lámpások éles fénye egy porlepte szerkezetre vetődött. Az ívelt felületek és a ragyogó csövek valami átlátszó anyagból készültek, amely' azonban annyira csillogó és fényes volt, hogy nem lehetett összehasonlítani egyetlen ismert üveggel sem; fénytörése inkább a gyémánt ragyogásához volt fogható. Az erőmű suttogta Shor Nun. Azt hiszem, a legjobb lenne először az erőművet megvizsgálni. Ezek a szerkezetek valószínűleg önkioldóak; lehet, hogy a központi erőműben van még némi tartalék energia. Ha onnan áramot kapnak, az minket is agyoncsaphat. Ki tudja, milyen a szigetelés... A városépítők azonban értették a dolgukat. Nyoma sem volt kikopott vagy elrothadt szigetelésnek. Csak a szürke por gyűlt össze a padlón, mint valami tépett takaró, ahogy mozogtak, az is felkavarodott. Seun kimért léptekkel a terem távoli vége felé haladt, megkerülte az ezeréves hajók csöndes, fénytelen testét. Léptei nyomán lágyan felverődött, majd a háta mögött lassan leülepedett a letűnt korok pora. A pareethiak mögéje gyűltek, és követték őt a távoli fal felé. Kinyílt egy ajtó. Beléptek egy kisebb terembe. A régésznek sípolva akadt el a lélegzete: a négy falat díszítő szegélylécek epizódokat ábrázoltak egy olyan nép történelméből, amely felépített, meghódított és behajózott egy egész univerzumot majd a végén árnyat adó fák alatti kupolákba költözött. Döbbent érdeklődését látva Seun megérintett egy panelt. A falból hangtalanul kicsusszant egy ajtó, lágyan kattant egyet, és kiegészítette a fal szegélylécét. A régész serényen jegyzetelt, munka közben a kémikushoz és a fényképészhez beszélt. Hirtelen vaku villant, és a kutatók arrébb húzódtak a hatvan méter hosszú teremben, hogy a kis fényképezőgép mindenre emlékező szeme megörökíthesse a látványt. Seun megérintett egy másik gombot, és az ajtó visszacsúszott a falba. A hajók terme eltűnt. A pareethiak Seunhoz fordultak. Működni fog a felvonó? Biztonságban viszszajutunk a felszínre? Olyasmit mondtál, hogy megszűnt az energiaellátás... Van tartalék energia. Majdnem mind elszivárgott ugyan, de a tervezők gondoskodtak róla, hogy mindig maradjon elegendő áram a város és az összes hajó működtetéséhez, akárhol is vannak az építők, hét teljes napig. Úgyhogy lesz elég energia. De ha mégis attól féltek, hogy nem lesz, vannak gyalogátjárók is. Mi most a legalsó szinten vagyunk; ez a gépek szintje, a város szíve majdnem háromszáz méterrel a földfelszín alatt.

12 És ebben az épületben vannak a gépek is, az erőmű is? Itt, a föld alatt csak ez az egy épület van. Ez maga a város, mindent innen irányítanak. Az erőmű szerintem ki van kapcsolva. Nem tudom, régóta nem jártam már erre. Akkor még fiatal voltam, és a városépítők teljesen megbűvöltek. Érdekes történet az övék... Érdekes..." A szó mintha visszhangzott volna Ron Thule fejében. De hiszen ezek meghódították a világegyetemet, az ő népe egyelőre még csak álmodozhatott ilyesmiről. Ok valóra is váltották az álmaikat! Az utódaiknak ez csupán érdekes? Az elágazó folyosók sötét, furcsa labirintusa és az itt elrejtett különös dolgok csakugyan érdeklődésre tarthatnak számot. A csillagász megérezte, tudta, hogy itt sorozatgyártás folyt, és a munkások elrejtették a gépeket, amikor egy időre elhagyták az otthonukat. Egy évre akartak elutazni vagy kettőre, talán csak akkor szándékoztak viszszatérni, amikor az egyre hanyatló népesség ismét gyarapodni kezd, és újból szükség lesz a legyártott dolgokra. Erre szolgálhattak a nagy tárolóhelyiségek, bennük az egy halomba összegyűjtött holmikkal, a tartalék alkatrészekkel, az elraktározott feljegyzésekkel és okiratokkal. Szürke por lepte most a komor fémtelepet. Ezer nemzedék kárba veszett, fölöslegessé vált igyekezete hevert itt az enyészetben, a néma sötétségben, amelyet ő, Ron Thule és társai megzavartak atomlámpásaik hirtelen rohamával. A tekervényes folyosó egy idő után több elágazásra szakadt, összekapcsolódott néhány másikkal, hirtelen egyetlen nagy sugárúttá vált, és leereszkedett az energiaellátó terembe, a város szívébe, ahonnan az összes gépezet az életet kapta. Mozdulatlanul vártak a hatalmas motorok, az utolsó építő kikapcsolta őket, amikor elment. Jól megérdemelt pihenésüket töltve várták, hogy újra elkezdjék a munkát, amit egy pillanatra abbahagytak. Csakhogy a készítőik feltámadására várva belefáradhattak a pihenésbe. Komor fénynyel csillogtak a szürkésfekete piszok vékony leple alatt, és visszatükrözték a fürkésző fények tiszta ragyogását. Shor Nun a mérnökével a nyomában megállt a kapunál. Seun, a trrai lassan belépett a nagy fülkébe. - Pareeth aranyisteneire, Drus Nol, látja azt a szigetelést? Azokat a gyűjtősíneket? Ha a miénknél nem fejlettebb technológia, akkor is ötmillió volt lehet bennük álmélkodott a mérnök. Márpedig ezek gyűjtősínek, nem vitás. De a csillagokra mondom! Mintha oszlopok lennének! Hét-nyolc méter hoszszúak! Atyaég, akkorák, mint maga a generátor, amely ellátja őket árammal. Amikor működött a generátor hallották Seun gondolatait, az általa létrehozott erőtér végigfutott a síneken, és azok tökéletesen elvezették az áramot. A generátor látta el energiával a várost és az űrhajókat, bárhol bolyongtak is az űrben. Ez volt a városépítők legfantasztikusabb találmánya. Shor Nun átlépte a küszöböt. Tekintetét végigfuttatta az irdatlan gyűjtősíneken, amelyek mind egy csillogó kapcsolótáblába vezettek, majd annak

13 a másik oldalán kibújva becsatlakoztak a csarnok közepén egy furcsa valamibe... Shor Nun felkiáltott, majd furcsa hang tört fel a torkából, nem lehetett eldönteni, zokogás-e vagy inkább kacagás. Kezét a szemére szorítva térdre rogyott. Ne nézzenek oda... az istenért, ne nézzenek oda...! nyöszörögte. Drus Nol azonnal ott termett, és lekuporodott mellé. Shor Nun az arcára szorított kézzel rugdalózott a porban. A trrai komótosan bár, mégis gyorsan odalépett hozzá. Shor Nun - hallották gondolatának parancsát a pareethiak, állj fel! Az expedíció parancsnoka mint valami gépezet, lassan fölegyenesedett. Egész teste rángatózott, szemére szorított keze ernyedten hullott le az oldala mellé. Szemgolyója semmitmondóan fehérlett az üregében, iszonyatos volt még ránézni is. Shor Nun, nézz rám, vesd rám a tekinteted! kérlelte Seun. A karcsú és szálfaegyenes alak fél fejjel magasabb volt a pareethiaknál, csillogó tekintete szinte még az őt körülvevő fénynél is élénkebben ragyogott. Shor Nun szeme az erősebb akaratnak engedelmeskedve lassan a trrai felé fordult, először a szivárványhártya, majd a pupillák jelentek meg újra. Eltűnt az arcára fagyott őrület; teste lassan elernyedt és Seun levette róla a tekintetét. Shor Nun bizonytalanul leült egy U alakú gerendára. Ne keresse a gyűjtősínek végét, Drus Nol, mert pórul jár! Ezek a lények a város megépítése előtt már rég megismerték az egész Világmindenséget, tudták, hol kezdődik és hol végződik. A mi összes ismeretünk milliószorta kevesebb annál, amennyit ezek a lények elfelejtettek. A városépítők ősi tudásából még lappang valami bennük is. Nem tudom, miféle szerkezet lehet ez, de követtem a tekintetemmel, és egy másik dimenzióba érkeztem. Seun, mi ez? A generátor látta el energiával az egész várost. Es akárhol voltak az űrben, a város hajóit is. A generátor a sorgan egységen keresztül az univerzum bármilyen távoli részére képes volt eljuttatni az energiát. A sorgan volt a rendezőegység. Ha bármelyik hajó rákapcsolódott, az űr bármelyik pontján hozzáférhetett a generátorban fejlesztett energiához. Gerjesztett egy mezőt, ami forogni kezdett... itt a hallgatók számára érthetetlen szakkifejezés következett, és magában foglalta az időt is. Amikor először megtett egy teljes fordulatot, üzembe helyezésének napján, egy pillanat alatt eljutott a tér és az idő legvégéig, majd visszatért arra a napra, amelyiken megépült. Es mindeközben az összes ráhangolt sorgan egységnek követnie kellett. Az energiaellátás megszűnt ugyan, amikor az építők végleg elhagyták a várost, de a szerkezet még mindig annál az első fordulatnál tart, amelyet másodpercnyi létezésének első századrészében kezdett és fejezett be. Mivel eljutott az idők végezetéig, természetesen elhaladt a jelen pillanat mellett, és az idő összes leendő pillanata mellett is. A legpusztítóbb atomrobbantás sem tudja megsemmisíteni, mert a következő pillanatban újra létezni fog. Es ez már így is marad az idők végezetéig. Sehol és semmikor nem fog változni, mert az idő és a tér nem jelent semmit a számára. Öröktől fogva és örökké létezik. E pillanatban is mozgásban van, és egészen addig forogni fog önmaga körül, amíg a világ szertefoszlik, s a csillagok darabokra hullanak és szétszóródnak az űrben, akár a por. Csak akkor fog leállni, amikor megteremtődik a végső egyformaság, amikor már nem történik, nem történhet több változás mert akkor egy lesz mindennel, és egy lesz vele az idő és a tér. Mivel már a kezdet kezdetén eljutott az idő végtelenjébe és vissza, létezésének kezdetéhez, az energiáját is elsugározta a világűr legvégébe és vissza, a mi világunkba. Akárhol hozzá lehetett jutni ehhez az energiához, és ez az energia táplálta a csillagokba induló hajókat. Ron Thule villámgyorsan a sorgan egységre vetette, majd el is kapta a tekintetét. A nagyjából három méter átmérőjű, szorosan összeerősített tekercsek alkotta gömb elképesztő sebességgel forgott a saját tengelye körül, reszketve és pislákolva. Káprázott a szem és szinte megbénult az agy, ha az ember ránézett. A csillagász úgy érezte, keresztüllát rajta, mintha egy végtelen ablak lenne. Tízezer másik, tökéletes összhangban pörgő tekercset látott, és mögöttük furcsa csillagokat, napokat és

14 bolygókat - ezernyi hasonló várost ezernyi bolygón: a városépítők egész birodalmát! Es a látomás elhalványult ugyanúgy, mint az a kőbe és kristályba és fémbe zárt, megvalósult álom, amely az idők során lassan semmivé foszlott az építők utódainak agytekervényeiben. A hajó egy pillanatig mozdulatlanul lebegett a tornyok fölött. A távoli dombok mögött felderengő csillagok pirosló fénye halvány színével megfestette opálos szépségüket, s még a csillagközi cirkáló szigorú egyenszürkéjéből is tétova, rózsaszínű álmot varázsolt. Ron Thule lenézett a magasból az évmilliók óta álló tornyokra, elégedettség és teljesség érzete fogta el. Pareeth el fogja küldeni a gyermekeit. Le fognak telepedni itt, ezen az ősi világon, és az új, erősebb faj felébreszti majd az itteni nép elfeledett vágyait. Az itt élőknek ez természetesen egyet jelent majd a pusztulással. Akik a helyükbe lépnek, el lesznek foglalva a világűr meghódításával, nem marad idejük gondoskodni ezekről a feledékeny lényekről. A trraiakra az elkerülhetetlen elkorcsosulás és fajhalál vár. Ok, akik ötmillió évvel ezelőtt megrekedtek a fejlődésben, akik hűtlenek lettek a városépítők álmaihoz, nem lesznek képesek megmaradni az új, számukra furcsa, nyüzsgő világban. Pareeth fiainak rendelte azt a sors, hogy tovább haladjanak az elhagyott ösvényen... A PAREETHI BIZOTTSÁGNAK ÍROTT JELENTÉS VÉGKÖVETKEZTETÉSE BENYÚJTOTTA: SHOR NUN, AZ ELSÖ CSILLAGKÖZI KUTATÓEXPEDICIÓ PARANCSNOKA...ennélfogva úgy vélem, helyesen döntöttem, amikor egy hét után már elrendeltem a hazatérést, noha döntésem ellen tiltakoztak a kutatóexpedició azon tagjai, akiknek nem nyílt lehetőségük az új világ tanulmányozására. Nem akartam tovább háborgatni a trraiakat, inkább a lehető legrövidebb időn belül haza akartam térni a Pareethra, hogy leadjam a jelentésemet, és minél hamarabb nekikezdhessünk tizenkét új hajónk megépítésének. Javasolnám, hogy a hajókat az újonnan felfedezett trrániumból építsük, mivel ez az anyag összehasonlíthatatlanul erősebb a nálunk ismeretes ötvözeteknél. Ezt bizonyította a város épületeinek hihetetlen ellenálló képessége is. Szilárd, tartós fém, és a tapasztalatok szerint a legolcsóbb anyagok felhasználásával is elő lehet állítani. Így az építésnél akár több milliós lehet a megtakarítás. Egyik kutatónk, az antropológus Thon Raul szerint viszont alábecsüljük a trrai civilizáció fejlettségének valós mértékét. Azzal érvel, hogy a miénktől ennyire eltérő kultúrákat talán nem is ismerjük el igazi kultúrának. Magasabb rendű, pusztán mentális civilizációnak tartja a trrait, véleménye azonban elfogadhatatlan, ha figyelembe vesszük, hogy Seun, népének megbecsült tagja egyszer sem volt képes érthetően közvetíteni a gondolatait, s még az sem bizonyítható, hogy ő maga értette-e, amiről beszélt. A hozzá intézett kérdésekre általában az alább felsoroltakhoz hasonló válaszokat adott: Elfelejtettem, hogyan fedezték fel..." vagy: Nehéz lenne elmagyarázni..." vagy: A pontos működési elveket nem érti mindegyikünk, de talán egy-két történész tudna segíteni..." Természetesen nem lehet megkérdőjelezni efféle kultúrák létezésének jogosultságát, személyes véleményem szerint mindenesetre kérdéses, hogy saját magukra nézve miféle előny származhat belőle. Elvégre minden civilizált társadalomra az a jellemző, hogy folytonosan fejlődik, azaz a saját szempontjából pozitív irányban változik. A trrai Seun állításaiból egyértelműen az derült ki, hogy ez a nép elveszítette a városaikat építő nemes faj tudását, és jelenleg mindenféle hasznos munka vagy haladás nélkül stagnál a társadalmuk. Thon Raul említést tett arról, milyen hatással volt rám a sorgan nevű szerkezet közeli megfigyelése, megemlítette továbbá azt is, hogy Seun ugyanezt a mechanizmust gond nélkül szemügyre tudta venni, és szerencsétlen balesetem után még a segítségemre is tudott sietni. Szeretnék rámutatni arra, hogy egy élőlény rejtett szellemi képességei igen lassan sorvadnak el; lehetséges, hogy ezekben az elkorcsosult emberekben mind a mai napig ott lappangnak azok a képességek, amelyek oly naggyá tették a városépítők civilizációját. A lehetőség tehát ott szunnyad bennük. Csak a hajtóerő hiányzik, ami rettentő szellemi képes-

15 ségeiket hatékonnyá tenné. A Pareeth például a legnagyszerűbb hajó, amelyet népünk valaha épített, ám lehet bármilyen nagy, hiába van feltöltve energiával és üzemanyaggal ha senki sincs a kormánynál, csak egy óriási, élettelen fémdarab az egész. Az élőlényekkel sincs ez másként. A trraiak értelmi képességeik, agyuk kapacitása tekintetében messze fölülmúlnak minket. De a vágyak, a törekvések isteni tüze kihunyt bennük. Száz százalékban egy rég kihalt néptől kapott anyagokra és szerszámokra támaszkodnak, magától értetődően de az alapvető működési ismeretük nélkül használják azokat, mint például különös, antigravitációs öltözékeiket... Éppen ezért javaslom, hogy a lehető leggyorsabban építsük meg a szükséges tizenkét űrhajót, és azonnal kezdjünk bele az alább felvázolt tervezetbe: Kiválasztunk 7638 tizennyolc és huszonnyolc év közötti fiatal férfit és nőt. A választást befolyásoló tényezők: egészségi állapot, családi helyzet, pszichológiai tesztek által elkészített jellemrajz és képességszint. Őket és a létfenntartáshoz szükséges alapvető felszerelést a jövő év első hónapjaiban elindítjuk az új világba. Ehhez az utazáshoz hat év szükségeltetik. Miután berendezkedtünk és megszerveztük az ottani társadalmunkat, visszatér a Pareethra egy üzemanyaggal feltöltött hajó. A második év végén két hajó hagyja el a Trrát, az időközben begyűjtött összes adattal. Innentől kezdve minden évben kettő indul útnak. Mindeközben a Pareethon a szükséges iramban újabb és újabb hajókat építünk, hogy az új telepesek egyenletesen, a kellő gyorsasággal vághassanak neki az útnak. Bátorkodom viszont javasolni, hogy a Trra városaiban látott elképesztő tudományos eredményeket figyelembe véve addig ne készüljön új űrhajó, amíg az első vissza nem tér, hogy ha szükséges felhasználhassunk minden újabb tudományos eredményt. A Pareeth jelenlegi legénysége minden tekintetben nagyfokú hozzáértésről, bátorságról és együttműködő készségről tett tanúbizonyságot. Mivel mindannyian képzett és tapasztalt csillagközi pilóták, javaslom, hogy őket, százukat az elsőként induló tizenhárom hajó legénysége közt oszszák szét. Legalább ötvenen maradjanak a Pareeth fedélzetén, a többieket a flotta másik tizenkét űrhajóján helyezzék vezető tisztségekbe. Külön kérésem, hogy a flotta zászlóshajójának csillagászati parancsnoka Ron Thule maradjon. Csillagászként végzett munkája, az újonnan fölfedezett naprendszer helyének meghatározása és kiszámítása felbecsülhetetlen értékű volt, ezért további segítségére is feltétlenül igényt tartok. Shor Nun s. k. Kelt: a visszatérés utáni harminckettedik napon. AZ ELSŐ TRRAI KUTATÓEXPEDÍCIÓ ÁLTAL A PAREETHI BIZOTTSÁGNAK BENYÚJTOTT JAVASLAT JÓVÁHAGYÁSA A Pareethi Bizottság az R127 s6 11-es ügyiratszámú, CSILLAGKÖZI KUTATÁSOK - 1. EXPEDÍCIÓ című dosszié jelentéseinek kellő mérlegelése után köszönti az említett kutatóexpedició vezetőjét, Shor Nun parancsnokot. A Bizottság minden igényt kielégítőnek találta a jelentéseket, egyrészt a kutatóexpedició sikerességét, másrészt az Expedíció és a Bizottság majdnem minden szempontból azonos véleményét tekintve. Következésképp elrendeljük, hogy a tervben foglaltak szerint az os sorozatszámokat viselő hajókat a lehető leggyorsabban építsék meg. Elrendeljük, hogy a 7638 leendő telepest a mellékletben részletezett módon válasszák ki. Elrendeljük, hogy a kolonizációs küldetés sikere esetén azonnal hozzák meg a szükséges intézkedéseket, amelyek biztosítják, hogy a Trra bolygó jelenlegi lakói bárminemű anyagi ellenszolgáltatás nélkül elegendő mennyiségű földhöz jussanak. Bármi módon háborgatni, zaklatni, megtámadni őket a legszigorúbban tilos. A Pareethi Bizottság irányelve alapján az újonnan alapított Trra Állam köteles a trrai nép védelméről gondoskodni, nekik minden, az életben maradáshoz szükséges támogatást és segítséget megadni.

16 A régészeti és antropológiai jelentésekből egyértelműen kiderül, hogy a mi népünk az általuk városépítőként ismert néptől kapta ajándékba a tüzet, az íjat és a kalapácsot az ősidőkben. Nekik köszönhetjük, hogy megvethettük a lábunkat a civilizáció ösvényén. Ragaszkodunk hozzá, hogy e hajdan élt nemes faj leszármazottai most megkapjanak tőlünk minden lehetséges védelmet, segítséget és bátorítást, hogy ismét elinduljanak a fejlődés útján. Elrendeljük, hogy a mellékelt térképeken a trrai emberek nyelvén - N'Yor néven jelölt helyen létesítsék az első trrai kolóniát, mert ez közel van az első expedíció földet érésének helyszínéhez. Tilos a trraiak települését háborgatni, hacsak ők meg nem támadják a telepeseinket. Amennyiben a felsorolt feltételeknek sikerül eleget tenni, a trraiak mégis tiltakoznának a N'Yor-i település létesítése ellen, az ügyben választott bíróság fog dönteni. Ha ez az intézkedés is sikertelennek bizonyul, abban az esetben sor kerülhet fegyveres beavatkozásra, de csakis az ügyek hatékony elrendezéséhez szükséges mértékben. Amennyiben a trraiak nem kívánnak a telepesek közelében élni, a telepesek segíteni kötelesek a kitelepítésükben. A telepesek képességeikhez mérten mindenben támogassák és ösztönözzék a trrai népet. Elrendeljük továbbá, hogy az első két évben Shor Nun parancsnok legyen a Pareethi Bizottság teljhatalmú képviselője, a korlátlan hatalomhoz szükséges minden eszközt megkapja, parancsai legyenek azonnali érvényűek és megkérdőjelezhetetlenek. Ezt követően a telepesek válasszanak maguknak egy ugyanilyen jellegű és ugyanannyi hatalommal rendelkező népképviseleti kormányt, s az így megalapított Trrai Állam Kormánya és a Pareethi Bizottság mint két legfelső hatalom cseréljen képviselőket egymás közt. A Trrai Állam megalapításáig érvényben lévő további rendelkezések... A zöldellő táj lágyan hullámzott az imitt-amott magasodó fák barna törzsei között. A látvány egy jottányit sem változott. A város is ugyanúgy lebegni látszott, mint rnár egymillió éve, opálosan és gyönyörűen, félúton az ég kékje és a bolygó zöldje között. Csakhogy most nem magányosan; tizenkét hatalmas, hasonlóan csillogó hajó lebegett nyugodtan, mozdulatlanul a tornyai fölött. A domb oldalán pedig ott pihent a tizenharmadik: szürke volt, komor, külsejét igen megviselte a tizennyolc évig tartó, szinte megszakítás nélküli űrutazás. Kinyíltak a zsilipkapuk, és néhány alak lépett ki mögülük az alacsonyan járó, délutáni nap fényébe. Jobbra tőlük a város hajdani építőinek hatalmas épületei meredeztek; balra a bolygó jelenlegi lakóinak alacsony, gömbölyű kupolái bújtak meg. Ron Thule lelépdelt a zsilipkapu lépcsőjén a nyolc részleg parancsnokához, akik már ott álltak, és a fák között a falut csodálták. Shor Nun lassan a kísérőihez fordult, és mosolyogva megrázta a fejét. Eszembe sem jutott megkérdezni. Fogalmam sem volt, mennyi ideig élnek. Lehet, hogy akit Seun néven ismertünk, már meg is halt. Fiatal ember voltam, amikor először leszálltunk itt. Most már őszülök. Lehet, hogy ennyi idő alatt itt megöregednek és meghalnak az emberek. Valaki felénk tart, Sor Nun szólalt meg halkan Ron Thule. Lebeg azzal a... mivel is?... Olyan régen hallottam a nevét, hogy már el is felejtettem. Az alak ráérősen közeledett. Az idő, úgy látszik, vajmi keveset jelentett ezeknek a lényeknek. Ruhájának lágy, kékes ragyogása erősebb lett, és egy kicsit sietősebben közeledett, mintha tudta volna, hogy fontos személyekkel kell találkoznia. Ez csakis Seun lehet szólalt meg a régész. Hányszor megnéztem azóta a képeket... Seun ismét ott állt előttük, arcán ugyanazzal a nyugodt, derűs mosollyal, mint tizenkét éve. Még mindig karcsú és szálfaegyenes volt az alakja, arcát csupán a jókedv és a szívélyesség ráncai barázdálták. Akárcsak a füves vidék vagy az örök város, ő sem változott semmit. Hangtalanul leereszkedett melléjük, fokozatosan elhalványult öltözékének ragyogása. Hát visszajöttél a Trrára, Shor Nun? Vissza, Seun. Amikor elmentünk, megígértük, hogy visszatérünk. Ezúttal a társaink is elkísértek bennünket, és itt, az ősi város közelében szeretnénk letelepedni. Reményeink szerint egy napon majd kiderítjük a városépítők titkát, mi is bebarangoljuk a világűrt, akárcsak ők. Beköltö-

17 zünk a rég elhagyott épületek némelyikébe, és ha minden jól megy, talán újra életet lehelünk beléjük. Tehát tartós időre akartok letelepedni itt? kérdezte Seun tűnődve. Ahogy mondod, Seun. Nem ez az egyetlen város a bolygón. A többi is majdnem ugyanilyen hatalmas, ugyanilyen jól felszerelt. Népemnek nagyon kedves ez a hely, ez a nyugalom, ez a csönd. Telepedjetek le inkább Shaóban, Lounban vagy bárhol másutt! Shor Nun megcsóválta a fejét. Sajnálom, Seun. Mindenképpen a közeletekben szeretnénk élni. Ha a te néped és az enyém összefog, újra felfedezhetnénk együtt a rég elfeledett titkokat. Azért ragaszkodunk ehhez a városhoz, mert ezt hagyták el utoljára az őseid; itt megtalálható minden, amit a városépítők valaha megalkottak. Ez a város a legfejlettebb. Ha kéritek, szívesen segítünk a kitelepülésetekben, keresünk nektek valami szép tájat, közel a tengerhez. Nektek az egész bolygó egyforma; mi viszont ragaszkodunk ehhez a városhoz, mert az őseid ezt hagyták el a legutoljára Seun nagyot sóhajtva végignézett mind a tíz pareethin. Kereste a szavakat. Ahogy gondolkodott, sötétkék szeme kissé zavaros lett, majd lassan kitisztult, amikor a csillagászra nézett. Aztán apránként végigmért mindenkit, tekintete egy pillanatra elidőzött az antropológuson, egy pillanatra elkapta Shor Nun pillantását, majd lassan ismét Ron Thulén állapodott meg. A csillagász egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig a mélyen ülő szemekbe nézett, melyek tiszták voltak, mint a hegyi tavak. A trrai tekintete lassan megváltozott. Eltűnt belőle az egykedvűség,- időtlenség és határtalanság kifejezése jelent meg benne. Maga a kellemes, oldott hangulat is eltűnt a levegőből. Ahogy a csillagász farkasszemet nézett a lénnyel, mindent másként kezdett látni. Hirtelen úrrá lett rajta a félelem, a szíve elszorult, és hirtelen reszketni kezdett a keze. Mindent elfelejtettetek... dünnyögte. Te viszont... Seun eddig öszszeszorított szája elernyedt, helyeslően elmosolyodott. Úgy van, Ron Thule. Ennyi elég is. Kifürkésztem a gondolataidat. Legalább te megértetted. Emlékezz: történelmünk során mindössze két ízben próbáltunk egy másik faj életébe beavatkozni, és akkor megérted, miért teszem, amit tennem kell. Seun most Shor Nunra meredt, aki visszanézett rá, és Ron Thule rádöbbent, hogy a többiek számára semennyi idő sem telt el. Mozdulatlanul állt, a felfedezés megbénította. - Maradunk, mert maradnunk kell - hallotta Seun lágy hangját. Én is azt reméltem, hogy együtt élhetünk ezen a világon, de nagyon sok mindenben különbözünk. Túl nagy köztünk a távolság ahhoz, hogy kibírjuk egymás közelségét. Semmiképp sem költöztök el? - kérdezte Shor Nun bánatosan. Seun felnézett az égre. A tizenkét csillagközi cirkáló közelebb húzódott, már-már egyfajta tetőt alkotott a beszélgetők feje fölött.

18 - Ezt majd a tanács fogja eldönteni. De azt hiszem, egyet fognak érteni velem, Shor Nun. Az agyakban megfoghatatlan képek és fogalmak peregtek, a Seun elméjéből kisugárzó gondolatok. A lény a tizenkét opálfényű cirkálóról lassan saját kinyújtott kezére nézett. A szeme fényleni kezdett, és az összpontosítástól elmélyültek az arcán a barázdák. A levegő mintha felkavarodott volna; a tehetetlenségtől ideges feszültség lett úrrá a tíz pareethin, és nyugtalanul mozgolódni kezdtek. Hirtelen szemkápráztató fény jelent meg Seun keze fölött, színek tündöklő miriádja - majd pici kristálycsengetytyűk csilingelésével elhalványult. Felfelé fordított tenyerében megjelent egy aprócska, kerek, kékeszöld kristály, finoman lüktető ezüstös erecskék hálózták át. Miközben nézték, a kristály mozogni kezdett és az alakját is megváltoztatta, színes fénye pedig hol elhalványult, hogy felerősödött. Ismét felcsendült az a csengő-bongó kristálycsilingelés, és valami különös dolog történt. A trrai piciny gömböt tartott a kezében, amely olyan volt, mint a kristályba zárt, koromfekete éj. Csillagok ragyogtak benne, aztán elhalványultak. Seun fölemelte a tekintetét. A kezében levő kristályból tovatűnt a sötétség, ismét megjelent a fény lüktető érhálózata. Ujjai hegyével felemelte a magasba, és a pareethiak hátrahőköltek, Ron Thule kivételével, aki fagyos arccal, kővé meredten nézte tovább, moccanni sem tudott. Az űrutazókra kékes ködhullám csapott le, megragadta és felemelte őket, s játszi könnyedséggel cipelte őket vissza a zsiliphez, keresztül a kapun. Hirtelen a hajójuk acéltestében találták magukat, amelyben fülsiketítően harsogtak és üvöltöttek a riasztók, bömbölve keltek életre a hatalmas hajtóművek. Ron Thule a csillaghajó bejáratának kristálytiszta fényében állt. Odakint Seun lebegett egy méterrel a föld fölött, fényes ruhájában. Hirtelen felvisítottak a Pareeth atommeghajtású motorjai, gyűlöletteljes kórusban, mint egy csapat ragadozó. A hajó három nagy sugárvetőjéből pusztító fénycsóvák törtek ki, végigsüvítettek az égen és semmivé lettek. Seun nyugodtan állt a halálos kereszttűzben, kristálya szelíden ragyogott. A tizenkét lebegő hajó túltöltött atomok kínjával sikoltott le az égből, odalenn a bolygó ötszáz méter hosszú villámnyelvekkel viszontszitkokat szórt. Mintha az egész világegyetem egyetlen fenséges, kristályos dallamra búgott volna. A Trra óriási, zöld mezői eltűntek; az örökkévaló város szertefoszlott a sötétségben. Csak a csillagtalan, fénytelen feketeség, és a zsilip bejáratának fénye maradt. Egyre dörömbölt és morajlott a kristály tiszta, simogató dallama. A teli torokból üvöltő hajtóművek is elnémultak. Néma, mindent megbénító csend honolt a hajón, csak egy kisgyerek sírása visszhangzott a folyosók acélfalai közt. Seun kezében a kristály lüktetve zengte a zenét. A bejáraton túli feketeség fokozatosan szürke lett. Hat opálfényű hajó vált láthatóvá egyenként a sötétségben, lassú elszántsággal mozogtak, mintha valami végtelen erő kényszerítette volna őket egy bizonyos, előre meghatározott alakzatba. Változtatták a helyzetüket, majd mint

19 egy kristályrács atomjai, geometriai pontossággal csoportba rendeződtek. Aztán újra életre keltek a hajón a hangok; eleinte bizonytalanul, mintha önmaguktól is féltek volna, majd egyre bátrabban és erőteljesebben: zajongás és kiabálás, férfilábak dobogása, rettegő nők sikolya. Kinn vagyunk a világűrben lihegte Shor Nun. Az a kristály Seun kezében... A világűrben, de a sajátunkban szólalt meg Ron Thule. Várjunk, amíg a kristály dala elenyész! Egyre gyengül, már most is alig halljuk, de nemsokára teljesen meg fog szűnni, és aztán... Shor Nun feléje fordult, két szeme borongósan sötétlett, sápadt arca kimerültséget tükrözött. On... ön tudja, mi történt...? Ron Thule nem felelt. Ő sem tudta a választ. Valahol egy röpke pillanatra újra fölcsendült a kristály éneke. Mielőtt végleg elhalkult volna, a mindenség finoman visszaverte ezt az utolsó, gyenge csilingelést. Shor Nun... Shor Nun... - hallották egyre több ember jajveszékelését a fedélzeten. A fémpadlókon futkosó lábak zaja lassan egyenletes meneteléssé vált. Shor Nun hangja el-elcsuklott a zokogástól. Az a kristály... tehát mégsem vesztették el a városépítők fegyvereit. Hazatértünk volna a saját világunkba? Nem: ez a fegyver is úgy működik, mint a sorgan. Eljuttatott minket az idők végezetébe... amikor már megsemmisült minden csillag, porrá lett az összes világ. Itt van vége a végtelenségnek. Így pusztították el ellenségeiket a városépítők... kivetették őket oda, ahol véget ér az idő és a tér. Biztosan így volt, nem lehetett másként. És Seunnak még mindig a birtokában van ez az ősi fegyver. Amikor a kristály zümmögő dala elenyész... elragad bennünket a végtelen... Akkor pedig mi is halálnak halálával halunk meg. Ó, édes isteneim... Sulon, drága Sulon... és a fiam... Shor Nun, a parancsnok tagjaiból egyszer csak' mintha eltűnt volna a merevség. Váratlanul hátat fordított a bejárat fényének. Hirtelen kinyílt előtte a belső zsilipajtó, és egy technikus botorkált be, krétafehér arccal, minden ízében remegve. Shor Nun parancsnok... leálltak a hajtóművek. Nem működik az atommeghajtás, nem tudunk áramot fejleszteni. Az energiacellák adnak ugyan vészenergiát, a hajtómű teljes fokozatra van kapcsolva, de a hajó meg sem moccan! Mi történt, uram? Shor Nun némán állt, nem felelt. A hajó együtt verte az ütemet a mindenséget átölelő kristállyal, amely egyetlen ember kezébe helyezte tér és idő kezdetét és végét. A dallam elfojtott, bódító lüktetéssé csitult. Az egész hajóban elcsöndesedtek a hisztérikus sikolyok; elhaltak a végtelenül kábító, monoton dobolással együtt. Shor Nun megvonta a vállát, és elfordult. Ne törődjön vele! Mindjárt véget ér. A városépítők átnyúltak a tízmillió éves múltból, hogy megvédjék leszármazottaikat. A dallam egyre mélyebb, egyre erőtlenebb lett végül reszkető csönd telepedett a hajóra. Odakinn a hat testvérhajó újra mozgolódni kezdett, óvatosan visszarendeződtek a kezdeti alakzatba, amelyet akkor vettek fel, amikor az ismeretlen erő először megragadta őket. Aztán... Shor Nun fojtott kiáltása elnémult a zsilipkamrában tartózkodó többi ember lármázása közepette. Vakítóan fehér fény hatolt keresztül a bejáraton, olyan volt, mint egy tömör, fehéren izzó vasrúd. Es ugyanolyan tüzesen égette a parancsnok szemét. Csillagásza, Ron Thule szeme hozzászokott már a gyors, rendkívül szélsőséges fényváltozásokhoz, ő nyerte vissza először a látását. Alig hallható hangja egyszerre volt zokogás és kuncogás. Shor Nun mellette állt, és hunyorgott sajgó szemével. A hajó ébredezett, rémült üvöltéssel kelt újból életre; a gyerekek, átérezvén szüleik rémületét, ugyancsak sikoltozni kezdtek. A zöldellő tisztásokat és a barna földet fehér, lángoló napfény fürdette. Megvilágította a kopott, szürke betont és az otromba, szögletes épületállványokat. A hósipkás, kék hegyekkel csipkézett látóhatárt megszabdalta a közeli, kevésbé fenséges acél-, kő- és üvegépítmények együttese, s az egész kép olyan ismerősen derengett a tüzes, forró nap sugaraiban, hogy szinte fájt. A látványra mindenki szívében gyötrő honvágy támadt... Amit azonnal ki is ölt a rémület következő hulláma. Darun Tara... szólalt meg Shor Nun. - De hiszen ez Darun Tara, a pareethi város. Megbolondultam. Ez nem normális dolog. Egy őrült látomást

20 láttam egy őrült pillanatban, mintha Darun Tara tűnt volna fel előttem, az a Darun Tara, amelyet elhagytunk hat évvel ezelőtt. Alig változott az a hangár félig már be volt fejezve, amikor eljöttünk, de a negyede még mindig hiányzik. Látom Thio Rogot, a kapuőrt, ott jön felénk. Pedig öt fényév messzeségben vagyunk... Ez csakugyan Darun Tara, Shor Nun suttogta Ron Thule. Most már értem. Én... Elhallgatott. Hirtelen az egész hajó megremegett, és olyan hang hallatszott, mint egy gigantikus hárfa húrjának pendülése. A cirkáló teste csikorogva, recsegve-ropogva tiltakozott. A teleszkópom! kiáltotta Ron Thule. Futva indult a belső zsilipkapu felé, a folyosó sötéten tátongó szájába. A hajó ismét rázendített egy remegő ütemre. A kötőgerendák és a lemezsorok nyikorogtak keserűen kínjukban; mérgesen morogtak a megfeszülő szegecsek. Megdöngették kintről a zsilipkaput. Ismerős arcok tűntek fel Thio Rog, Ton Gareth és Hol Brawn bámult befelé zaklatottan. Shor Nun nehézkesen a kapunyitó berendezés felé indult... Shor Nun halkan kopogott a csillagász fedélzeti obszervatóriumának bezárt fémajtaján. Ron Thule hangja felelt rá, tompán, alig hallhatóan odabentről. A parancsnok levegő után kapkodva kinyitotta az ajtót. Engedjen be! sziszegte zihálva. Jöjjön csak, parancsnok, ezt nézze meg! hívta a csillagász. Shor Nun ösztönösen lábujjhegyen lépett be. A nagy csillagvizsgáló terem maga volt a világűr; abban a pillanatban, hogy az ember átlépte a küszöböt, a folyosó fényei is azonnal eltűntek a teljes feketeségben, amelyet pici, ritkásan ragyogó csillagpöttyök hintettek be minden irányban. Seun elvette a teleszkópomat, de ezt kaptam tőle cserébe. Most már értem; azt mondta, csak kétszer próbálták meg megváltoztatni egy másik faj történelmét. Az űrben vagyunk, az pedig ott Troth, a saját csillagunk. Nézze csak... A csillag megnagyobbodott; az őt körülvevő űr is terjeszkedni kezdett, és eltűnt a csillagvizsgáló láthatatlan falain keresztül. Troth egymaga lebegett a láthatatlan szoba közepén. Körülötte hét borsónyi fénypont verte vissza ragyogó fényét. Es az ott a mi naprendszerünk. No már most, ez itt a pedig a Trra napja... Az űr visszahúzódott, váltott a kép, és ezúttal egy fénylő, sárgás csillag lett látható, körülötte öt bolygóval. A többi bolygó túl kicsi vagy túl kevés fényt kap a naptól, azért nem látható. De amikor bejöttem ide, egy ismeretlen naprendszer képe fogadott. Itt van, ni. A megfigyelőteremben megjelent egy harmadik naprendszer képe. Ez pedig a Prother-rendszer. A Prother-rendszer! - ámult el Shor Nun. Öt és fél fényévnyire innen... Vannak bolygói? Vannak. Méghozzá lakatlanok. Tudom, mivel minden bolygót akkorára nagyítok ki, amekkorára csak akarok. Hasznos kis műszer ez, Shor Nun, csak az a baj sóhajtott bánatosan a csillagász, hogy bár tisztán látom mind a saját naprendszerünk, mind a Prother-rendszer, mind a Trrarendszer minden bolygójának minden részletét többet semmiképp sem tudok befogni. Egyet sem? Egyet sem, mert Seun nem akarja. Egyet elértünk a saját erőnkből: megvolt hozzá a tudásunk, hogy eljussunk az ő otthonáig. Ezt a titkot magunk fedeztük fel, s ez a felfedezés a része volt népünk történelmének. Mivel Seun népe megfogadta, hogy soha többé nem avatkoznak be más fajok életébe, nem bántottak minket, még azt is megengedték, hogy visszatérjünk, csak annyit kértek, hogy hagyjuk békén őket. A saját felfedezésünk örömét nem vehették el tőlünk, hiszen akkor megszegték volna az önmaguknak tett fogadalmukat. Csakhogy mindenképp meg kellett tőlünk szabadulniuk, Shor Nun. Seun gondoskodott erről. Viszont már annyival is gyökeresen megváltoztatta a további életünket. Így hát - ezt adta nekünk ajándékba; megmutatott egy másik, ugyanilyen közeli bolygórendszert, amelyet használhatunk. Gyakorlatilag tehát nem veszítettünk semmit. Így érezte igazságosnak. Igazságosnak. Igen, ezért is jöttem most önhöz, Ron Thule, mert észrevettem, hogy on rájött, mi történt velünk. Shor Nun mély hangja