Marina Fiorato IPC MIRROR. Csak Könyvek

Save this PDF as:
 WORD  PNG  TXT  JPG

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Marina Fiorato IPC MIRROR. Csak Könyvek"

Átírás

1 Marina Fiorato A BOTTICELLI- TITOK IPC MIRROR Csak Könyvek

2 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Botticelli Secret Copyright by Marina Fiorato, 2010 All rights reserved! Fordította: Fügedi Tímea ISBN ISSN Hungarian edition by I.P.C. Könyvek Kft., Budapest 2010 Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft. IPC MIRROR Könyvek Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A. Felelős szerkesztő: Varga Mónika Szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Komor Katalin Borító: Popovics Ferenc Tördelés: Tóth Anikó Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

3

4

5 Király is hét van; az öte elesett, és az egyik van, a másik még el nem jött; és mikor eljő, kevés ideig kell annak megmaradni. Jelenések könyve, 17. rész, 10. vers (Károli Gáspár fordítása) Csak Könyvek

6 FIRENZE, 1481 Firenze úgy csillog, akár az arany, de ocsmány szaga van. Az épületek masszívak, impozánsak és kifejezőek. Csillogó, aranyozott kövekből és ezüstös márványból készültek. A szagok viszont állatürülék, emberi végtermék, a piacról a csatornába került rothadó hús és zöldségek szaga még egy tapasztalt cserzővargát is elsápasztana. A város valójában az ellentétek kavalkádja. Hatalmas loggiáit, ízléses palotáit és súlyos oszlopait óriások számára építették, a firenzeiek azonban kistermetű nép, úgy nyargalásznak a talapzatoknál, mint színesbe öltözött manók. Csak a Piazza della Signorián kőharcukat vívó szobrok illenek igazán a város méreteihez. Firenze gyönyörű és embertelen. Szépsége felszínes; a vékony csillogó réteg alatt fertőzött vér csorog. Káprázatos paloták és kápolnák állnak közvetlen szomszédságban a Barghello, pokolnál is rettenetesebb börtöne mellett. A menny és az alvilág egymás mellett jelenik meg a templomok falain. Ez a két ellentétes sors simul össze a mennyezeten is, csak a keresztdúc választja el őket egymástól. Hatalmas katedrálisunk, a Santa Maria del Fiore kupolájában angyalok és démonok kavarognak együtt a Sors kerekében. Az édenkert és a kárhozat annyira közel áll egymáshoz, olyan nagyon közel. Még az étel is ellentmondásos. Vegyük például a kedvencemet, a carpacciót; vastagon szeletelt nyers húsból áll, még szinte folyik belőle a vér. Fenséges, de valaminek meg kellett halnia, hogy elkészülhessen. Az utcán is együtt élnek istenek és szörnyetegek. Nincsenek illúzióim. Én is a szörnyek egyike vagyok: Luciana Vetra, néha festőmodell, de legfőképpen szajha. A prédikátorok mérget löttyintenek a szószékről az én fajtámra, a tisztességes nők leköpnek az utcán. 3 Az Úr és az Ördög versengenek egymással a firenzeiek lelkéért, és sokszor úgy tűnik, hogy az Ördög a nyerő; amikor belépsz a battisteróba 1, és felnézel az Utolsó ítélet mozaikjaira, valld be, melyik részre esik az első pillantásod? A mennyországra és a naivan szenteskedő angyalokra, akik a dicsfényben hallelujáznak? Vagy a pokolra és a hosszúfülű Luciferre, aki elemészti a kárhozottakat? És ha el kellene olvasnod Signor Dante Isteni színjátékát, a paradicsommal kezdenéd vajon, a papokkal és a jámboran páváskodó csuhásokkal? Vagy a pokollal, ahol az égből véreső zuhog és a gyarló nemesek fejjel lefelé sülnek meg? Te tudod a legjobban, hogy melyikkel kezdenéd! 1 1 Olasz: keresztelőkápolna. Itt a Dóm téren álló Keresztelő Szent János-kápolnára utal. 6

7 Tehát itt éltem én, a feslett szajha, a finom népek szitkai közepette, akik mindig rám szórtak pár halálos bűnt az utcán. Egy elveszett bárány. Néha azonban minket is felkeres egy pásztor; valaki az istenfélők közül, aki megváltást árul. Így találkoztam hát Guido Della Torre baráttal. A mostani találkozásunk azonban nem sok jót ígért. Ugyanis nem éppen a legjobb formámban pillantott meg. Az öltözékemben nem volt semmi hiba, ez csak természetes, hiszen mindig figyelek az utamba kerülő üzleti lehetőségekre. De úgy esett, hogy épp a folyó korlátján ültem és az Arnóba pisiltem. Mindezt a Ponte Vecchio 2 mögöttem derengő, sáfrányszín boltíveinek költői keretében. Igazság szerint nem is kellett volna a drága barátnak feltétlenül megtudnia, mivel is foglalatoskodom éppen, ugyanis igen terjedelmes szoknyát viseltem. Az egyik legjobb és legelőkelőbb kuncsaftom, Bembo ágyából érkeztem, és Signor Botticelli studiolója 3 felé tartottam, azonban a reggelire fogyasztott rengeteg muskotályos eltávozásért kiáltott. Valójában meglehetősen rosszul mesélem mielőtt rátérnénk Guido barátra és a helyes ösvényre, hadd kínáljak betekintést a régi életembe, a helytelenbe. Ugyanis ha semmit nem tudsz Bembóról és arról, hogyan lettem Signor Botticelli modellje, sosem érted meg a titkot, márpedig a titok az igazi történet. 3 Menjünk tehát vissza... az előző éjszakához? Nem; semmi értelme, hogy végigvigyelek a züllött szexualitáson, ami Bembo részéről gyönyörért, az én részemről fizetségért történt. Az aznap reggel is elegendő lesz: Candelmaggio 4, május tizenötödik napja, a firenzei újév. Tavasz a legjobb kezdet. 2 Chi-chi? Madonna! Utálom, ha egy kemény, átdolgozott éjszaka után felköltenek. Igen? Megtennél nekem egy szívességet? Még egyet? Ez után az éjszaka után Bembo tartozik nekem szívességgel. Persze mindig újrabeszéltük a tarifát. De az üzlet az üzlet. Álmosan elmosolyodtam. Hát persze. Bembo a könyökére emelte jelentős testsúlyát, engem pedig elkapott egy hónalja felől érkező fuvallat. Madonna! Elvettem a levendulás hajkenőcsöt az éjjeliszekrényről és az orromhoz nyomtam. Kacéran elmosolyodtam, hogy enyhítsek a sértésen, s vártam, mi következik. Bembónál sosem lehetett tudni; a szemérmetlenül gazdag emberek fenntartják maguknak a jogot, hogy kiszámíthatatlanok legyenek. 3 Benvolio Malatesta. 2 Egy 14. századi híd az Arno fölött. Jelentése: öreg híd. 3 olasz: műterem 4 fesztivál májusban 7

8 Első tény: Fatto uno: Benvolio Malatesta volt a neve, de mindenki Bembónak hívta. Talán mert gondosan felépített derű lengte körül, mint a kedélyes nagybácsikat; ezt a tulajdonságot azonban tökéletesen cáfolta az üzleti életben tanúsított kegyetlensége. Sokat mosolygott és viccelt, de; Második tény: Fatto due: Bembo, Firenze leggazdagabb emberei közé tartozott. Minden pénzét azzal kereste, hogy keletről gyöngyöket importált. Remek kis holmik voltak; nagyok és kövérek, és olyan fehérek, amilyen fekete az olíva. Kisfiúkat küldött búvárkodni osztrigabontó késsel, hogy felhozzák neki. Néha azonban elfogyott a levegőjük, vagy belegabalyodtak a hínárba... Egyszer Bembo elhozta nekem a legszebb gyöngyét, hogy a köldökömben viseljem dugás közben (érted már, mire utaltam azzal, hogy sosem lehet tudni, mit várjon tőle az ember?). Utána vissza akarta kapni, de azt feleltem, hogy nem tudom kivenni. Hazudtam. Később a fürdőkádban megpróbáltam, és kijött, csak épp... nagyon fájt. Aztán visszatettem. Annyira illett oda, és most már hozzátartozik a hírnevemhez gondoskodom róla, hogy hozzátartozzon. (Mint a mellem meg a hajam.) Mindig felvágott derekú pruszlikot viselek, vagy lyukasat, hogy látszódjon a gyöngyöm. Az ügyfelek imádják a szokatlan dolgokat. Különösen a gazdagok. Bembo láthatóan nem bánta. A nagyobb gyöngyeit ékszerekben viselték, a kicsiket pedig megőrölték és a gazdag urak fogpornak használták, vagy a hölgyek rizspornak. A gyöngyök ragyogóvá varázsolják a fogakat és az arcokat, még akkor is, ha olyan pöttyös, mint a pulykatojás, vagy olyan ragyás, mint egy varangy. Az én köldökgyöngyöm nagyon is jó hírverés volt Bembónak. Azt mondta, egy nap kiugrik majd a gyöngy, ha a hasam megnő a terhességtől. (Nem mondtam el neki, hogy ennek semmi esélye. Minden hónap közepén viasszal kent pamutlapot tömtem a lyukamba, hogy a férfiak faggyúja ne hatolhasson át a női részeimen. Ez kicsit szűkebbé tesz, de eddig még senki nem panaszkodott.) Egy rettenetes pillanatig azt hittem, hogy Bembo teherbe akar ejteni. Annyira beindult volna, hogy házasodni akar? Madonna! Ezért hagyta, hogy megtartsam a gyöngyöt? De aztán észhez tértem. Egy Bembo-féle ember aligha akarna porontyot nemzeni egy magamfajta szajhának a puszta szépségéért: van otthon gazdag, frigid felesége, aki hidegen tartja az ágyát, és fiakat szül neki. És azóta egyszer se kérte a gyöngyöt, pedig nem egy ügyfél még fel is vágta volna a lány köldökét, csakhogy kiemelje, az se érdekelte volna, hogy az túléli-e. Bembo azonban sose tenne velem ilyet. Kedvel engem. Még arra az éjszakára is fizetett nekem három dinarit 5, amikor a gyöngy benn ragadt, annak ellenére is, hogy nem kapta vissza az ékkövet. Biztosan jó dugás volt. Harmadik tény: Fatto tre: Bembo sok művészt ismer. Szerintem ettől kicsit ő is finomabbnak érzi magát, akár a gyöngyei, pedig igazából olyan, mint azok az egyszerű, ronda kis osztrigák, amik beborítják a tenger fenekét. Bembo a semmiből jött. Halász ősei voltak, úgyhogy ő is próbál valahogy felúszni a felszínre, a fényre. Mint az osztrigái, ő is csak egy ronda kis jószág, aki csak a pénzével képes szépséget teremteni, és ezt festők pártolásával teszi. Ezzel a harmadik ténnyel ledöbbentett. És egy nagy rakás bajt is hozott rám. Állnál modellt az egyik barátomnak? Még félálomban voltam. Melyik barátodnak? a hangom egy varjú károgására emlékeztetett. Alessandro Botticellinek. Sandrónak. Homályosan derengett a neve. Úgy gondolja, tökéletes központi alak leszel az új táblafreskójához. Kinyitottam az egyik szemem. 5 olasz: dínár 8

9 Központi alak? Bembo elmosolyodott, a fogai fénylettek a gyöngytől. Megesküdtem volna rá, hogy a szájában tartja az egész vagyonát. Igen, Chi-chi. Ne aggódj! Te állsz majd a középpontban, és minden más alak elsápad a szépséged mellett. A költészet nem hangzott jól Bembo szájából. Hány alak lesz? Még hét másik. Összesen nyolc. Tömegjelenet. Nekem ez nem hangzik nagyon központinak. Bembo mosolya kiszélesedett. Pedig az leszel, Chi-chi. Az egész táblát La Primaverának Tavasznak hívják majd, és te leszel maga Flóra istennő. Tovább zsémbeskedtem. Legalább a Madonna lett volna. Felnevetett. Te, mint a mennyország szűz királynője? A rossz hírű Chi-chi, férfikéztől érintetlenül? Nem, nem és nem. Duzzogva fordítottam el a fejemet. Megcirógatta a mellbimbóimat, hogy kiengeszteljen. Ide hallgass, te naiva. Sandro éppen azért akar téged, mert te ismered az ágy tüzét. Flórának tapasztaltnak kell lennie, termékenynek, az arca árulkodjon tudásról; még az se árt, ha gyermekáldást sejtet. És szebb legyen a napnál is. Tudta, hogyan folyamodjon a hiúságomhoz. És Sandro honnan ismeri a bájaimat? Bembo ismét a hátára huppant, és a matrac megrogyott. Karjával a vékony muszlin ablakszövet felé intett, mely az ágy mellett húzódott. Láttam ilyet korábban is kéjpalotákban és magántermekben egy finestra d'amore; a szerelem ablaka. Néha a házigazda barátai végignézhették az aktust, ha az ügyfél szerette azt érezni, hogy nézik. Vagy egy másik pár... nos... üzekedhetett a túloldalán, és az egyesülésük hangjai összekeveredhettek. Nekem általában nem okozott problémát ez a gondolat valójában, Signor Botticelli elég jó előadást láthatott, ha jól emlékszem a múlt éjszaka pozícióira; de hirtelen ideges lettem. Az rendben van, ha egy ügyfél engem néz, miközben magán dolgozik; de egy művész, aki épp arra készül, hogy halhatatlanná tegyen ez zavarba ejtő. Olyan egyenesen ültem, mint aki nyársat nyelt, búzaszőke hajam két kötegét a két mellem elé húztam az erkölcsösség szokatlan megnyilvánulásaként. Igazából itt el kellene mondanom a rám vonatkozó három tényt, mivel kettőről már úgyis szó esett. Fatto uno: Luciana Vetrának neveztek el, mert kisbabaként Velencéből érkeztem egy üvegben. Tényleg így történt; egyszer majd elmesélem az egészet. Fatto due: rengeteg aranyszőke hajam van ez a természetes színe, citromlé nem érintette, és még mielőtt megkérdeznéd: derékig ér, s göndör fürtjeim sosem láttak tüzes vasat. Fatto tre: fantasztikus tetteim 6 vannak gömbölyűek és feszesek, mint két sárgadinnye. És az ügyfeleim szerint az ízük is éppolyan édes. De hát ki hiszi el, amit a férfiak mondanak, mielőtt éppen kieresztik a kutyatejüket? Mit mondasz? szakította félbe Bembo az elmélkedéseimet. Visszadőltem a párnákra. Meggondolom. Tudtam, mit akar Bembo. Azt akarta, hogy mindenki lássa az ablakszövetet, és elmondhassa mindenkinek, hogy megdugta Flórát. Talán ez... megkocogtatta a gyöngyöt a köldökömben rávehetne, hogy elfogadd a kérésemet? Mézes-mázosan hízelkedett. 6 olasz: csöcs (vulg.) 9

10 Lepillantottam a ragyogó, tejszín ékkőre, aztán vissza Bembóra. Az a kibaszott gyöngy. Tudtam, hogy egy napon meg kell majd fizetnem érte. Rendben feleltem. Add meg a címét! 3 Így történt hát, hogy aznap reggel az Arno partjánál találtam magam, szépen kiöltözve, útban Sandro Botticellihez, és nagyon kellett pisilnem. Nem akartam nagy kerülővel egészen hazáig gyalogolni egy pisi kedvéért, így ott engedtem a természet szavának, és ez volt az a pillanat, amikor a barát odajött hozzám. Egy röpiratot tartott a kezében. Magamban morogtam, és már majdnem elküldtem melegebb éghajlatra egy választékos jelzővel (mert sok ilyet tudok), de amikor közelebb ért, észrevettem, hogy alapjában véve ez a pap kivételesen jó megjelenésű. Fatto uno: Sűrű, fekete, göndör haja volt, ami ráadásul úgy csillogott, mint a szarka begye. Fatto due: Lenyűgöző szemei voltak, éppen olyan kékek, mint a Della Robbia 7 korongok a Santa Crocében 8. Fatto tre: Láttam, hogy még nincs tonzúrája, tehát még csak novícius (nem mintha nem tiltotta volna egy egész papi rendelet a párosodásunkat... de, ha nem számíthatnék a klastromi kuncsaftok állandó folyamára, akár be is zárhatnám az üzletet. Ők csak vigyázzanak a saját lelkükre, én is vigyázok az enyémre). És mégis, ez a szerzetesfiú láthatóan részt szeretett volna vállalni a megváltásomban. Keresztet vetett a fejemre, és békét kívánt. Aztán átadta a röpiratot. Felsóhajtottam, aztán ennyit feleltem: Barát, én ennek nem veszem hasznát. Megélénkült az arca. Húgom, talán azt gondolod, hogy az itt írt szavak nem hozzád szólnak. Édes, mély hangja volt. Iskolázott. Flancos. De Isten mindenkit szeret, még az elbukottakat is. Szerintem még te is kaphatsz segítséget ezektől a lapoktól. Kicsavartam magamból vizeletem utolsó cseppjeit, felülemelkedtem a még te is fordulatban megbúvó szándék nélküli sértésen és eldöntöttem, hogy szórakozom vele egy kicsit. Igazad van feleltem bűnbánóan. Elvettem tőle a röpiratot, kitöröltem vele a fenekemet, aztán a papírt a tajtékos Arnóba dobtam. Nagy hasznát vettem, köszönöm mondtam édesen. Megértette a gesztust és egyszerre az is megvilágosodott számára, hogy miközben ő hozzám beszélt, én épp könnyítettem magamon. Izzó pír öntötte el az arcát és láttam, hogy a lelkiismeretével tusakodik. Mindennél jobban szerette volna itt hagyni ezt a hálátlan cafatot, de hivatása azt követelte, hogy legalább próbáljon meg megtéríteni egy végtelenül elveszett bárányt. Elővett egy másik röpiratot az övét helyettesítő kötél mögé tűzött csomagból. Guido Della Torre barát vagyok, a Santa Croce kolostor novíciusa. Ezek a tanítások fontosak, húgom, mert az isteni tudás általi megváltásról beszélnek. Most már remekül mulattam. Az isteni dugás? Komoly arcot vágtam. Szerinted az isteni dugás fontos? A legfontosabb. 7 Ismert szobrász család a században. Itt Luca della Robbiára ( ) utal. 8 olasz: Szent Kereszt Bazilika 10

11 És te imádkozol isteni dugásért? A hangom őszinte volt. Minden éjjel. És ha megbánom bűnös életemet, és követem az erények útját, szerinted az isteni dugás által egyszer megváltást nyerhetünk? nyilvánvalóan még mindig nem értette a két betűvel való gúnyolódásomat. Szemei még kékebben égtek, fanatikus ragyogással. Nyilván, húgom. Mert ha minden földi napunkat imádkozással és őszinte törekvéssel töltjük, egy nap az isteni tudásnak köszönhetően mind beléphetünk a mennyekbe. Megfontoltan bólintottam. És azon a napon a mennyországban olyanok egyesülnek majd, akik itt isteni dugásban részesültek. Behunyta a szemeit a szentencia fölött érzett örömében. Csakugyan így lesz. Akkor tehát egyetértésre jutottunk. Szegény mamlasz. Úgy döntöttem, nem folytatom tovább. De még egymásra hangolódásunk dacára sem tudom hasznát venni a röpirataidnak. Ugyanis nem tudok olvasni. Tipikus szerzetes: röpiratokat nyomtat a szajháknak, akik pedig olyan tudatlanok, hogy még annyit se képesek elolvasni a falfirkákból: szar. Tényleg? Tényleg. Korán kezdtem a prostitúciót, így nem sok időm maradt a betűkre. Ugyanakkor fantasztikus memóriával rendelkezem: csak rá kell nézem egy képre vagy arcra, és soha nem felejtem el. Edzem is az elmémet: mint észrevetted, próbálok megjegyezni három tényt mindenről és mindenkiről, aki és ami az utamba kerül. Tehát igaz, hogy a betűket nem ismerem, de azért nem vagyok buta, mielőtt még ezt gondolnád rólam! A szerzetes megcsóválta a fejét, mintha egy másik világba nyert volna betekintést. Sajnálom... én csak... engem mindig könyvek vettek körül. Számomra a könyvek jelentenek mindent. Több százat is elolvastam már, és most megint elvörösödött, de ezúttal a büszkeségtől abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a Santa Croce könyvtárának segédkönyvtárosa lehetek, pedig még nem is tettem fogadalmat. Most én nyertem bepillantást egy másik világba. A szavak világába, ahol ennek a szerzetesnek többet jelentettek a kezében tartott pergamenre nyomott fekete írásjegyek, mint az őt körülvevő helyek vagy emberek. Belenéztem a szemébe, és abban a pillanatban átlátott rajtam. Tudta, hogy valami olyasmit birtokol, ami nekem hiányzik, és minden bragadoccióm 9 és szemtelenségem dacára, még az útszéli viselkedésemmel együtt is, szeretném megszerezni azt, amivel ő rendelkezik, és tudni azt, amit ő tud. Hány éves vagy, signorina? Ilyet még nem éltem meg. Senki nem szólított még signorinának. Annyira meglepődtem, hogy őszintén feleltem. Nem tudom. Nem ez volt a megfelelő alkalom annak elregélésére, hogy kisbabaként egy üvegben érkeztem Velencéből. Úgy döntöttem, egy kis mocskosság segít majd magamra találni. Két éve, télen vettem fel a nők keresztjét, ha ez segít. A nők keresztjét? Felragyogott az arca, nyilvánvalóan azt hitte, hogy valamilyen vallási ceremónián estem át. Jól megadtam neki. Havonta egyszer vér folyik belőlem. Az összeesküvők gesztusával hajoltam hozzá, és színpadiasan odasúgtam: Pamutrongyokat kell feldugnom a gattomba olasz: hencegés 10 olasz: macska 11

12 Hátrahúzódott, és megint elvörösödött ezúttal még forróbban. Szerettem nézni. De azért nem volt akkora mamlasz, volt még fegyver az arzenáljában. Akkor fiatal vagy, de nem leszel sokáig ilyen fiatal. Jól csinálta. Minden nő legszörnyűbb rémálmát vetette be: a fenyegető öregedést. Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni az arcomat, aztán visszahúzta, mintha tűz égetné. Nem lesz mindig angyalarcod, és ezt te is tudod. Akkor is így fogsz élni, mikor öreg leszel, signorina...? hangja ösztönzően felemelkedett. Ezt már ismertem. Luciana Vetra. Elmosolyodott, és hirtelen olyan bájosnak tűnt, mint egy angyal. Láttam, hogy az összes foga megvan, és mind fehér. Összeszűkült a szemem. Mi az? Azt jelenti, fény az üvegben. Rábámultam. Hát ezért neveztek el így. Mert én voltam a baba a palackban. A velencei üvegpalackban, az üveg hazájából. Most már láttam, mit adhat a könyvolvasás. És elállt a szavam. Látta, hogy meginogtam, és megragadta az alkalmat. Elkapta a csuklómat, és unszolva beszélt. Signorina Vetra. A Santa Croce szerzetesei, menedékhelyet tartanak fenn a bukott nők számára. Hiszen nem volt Magdolna, akit a mi Urunk hőn szeretett, maga is prostituált? Képezni akarjuk a nőket, hogy a pénzüket jövedelmező szakmával kereshessék meg, megismertetjük velük a szentírást, olvasni, és igen, írni is megtanítjuk őket. Akkor majd találnak maguknak becsületes munkát, vagy beléphetnek a női rendünkbe, mint apácák. Szorítása erősebbé vált a csuklómon. Mi segíthetünk rajtad. Engedd ki a fényt! Egy pillanatra hirtelen egy másféle élet villant fel előttem. Guido baráttal sétáltam a kolostorban, zsoltár a kézben, arcomat kikeményített apácafátyol keretezi. Talán ha megjavulok, megtalálhatnám az igazi anyámat, a Vero Madrét 11, az édes, kedves hölgyet, akiről mindig álmodtam, amíg csak álmodni tudtam, az édes illatú ölelést, erős karjait magam körül. Az álmaimban gyönyörű volt, anyai. Összekeveredett azokkal a képekkel, amiket a Szűzről láttam, amikor bemerészkedtem egy-egy templomba. Minden Mária-oltár előtt, amit csak láttam, úgy beszéltem hozzá, mintha ő lenne az én Vero Madrém. A szerzetes szavai felvillantották előttem a jutalmat: a csillogó Grált. Olyan lány lehetnék, akire büszke az anyja, nemcsak egy olcsó szajha, aki inkább halt volna meg, inkább soha ne került volna elő, minthogy ilyen szégyenben találjanak rá. Aztán megráztam a fejem, nem is annyira a szerzetesnek, mint magamnak. Elengedtem magam, de most vissza kellett szereznem a tekintélyemet. Hová lett a kemény külső? Hogyan engedhettem meg, hogy így beszéljen velem? Miért volt most nehezebb visszatartani a könnyeket, mint eddig bármikor? Hová tűnt Chi-chi, amikor szükségem volt rá? Visszaidéztem legyőzött énemet. A szerzetes érzékeny pontomra tapintott, hát rendben, én is elkapom az ő érzékeny pontját. Villámgyorsan becsúsztattam a kezem a ruhája hajtásai között, és biztos kézzel megragadtam a farkát. Én is segíthetnék rajtad, tudod mondtam, és meghúzogattam. Lemerném fogadni, hogy ki tudnám engedni a fényedet! Szeme tágra nyílt meglepetésében. Úgy ugrott félre, mintha megégettem volna, de maradt időm felfedezni valamit, ami még jobban megviselt. Tudnod kell, hogy még soha nem fordult elő velem, hogy ne érezzem megkeményedni egy férfi szerszámát az érintésem alatt. De ez a szerzetes olyan puha maradt, akár egy csecsemő, és hogy fokozza csalódottságomat, nagyon hamar visszanyerte lélekjelenlétét. Ennél is rosszabb, hogy a szemébe most sajnálat költözött egy kis megvetéssel keveredve, mintha csalódást okoztam volna neki. Mintha visszafejlődtem 11 olasz: igazi anya 12

13 volna. Mintha meglátott volna bennem valami jót az egymásra hangolódás pillanatában, amire most rácáfoltam. Elfordult, hogy ott hagyjon, és furcsamód megint rám tört a sírhatnék. De ekkorra már kisebb csoportba verődtek körülöttünk a rivális szajhák, és tartanom kellett magam. Kiegyenesedtem, és utánaüvöltöttem. Gyere vissza, ha meggondoltad magad! Sőt, még a cicimet is kivillantottam. Csak keresd Chi-chit! Továbbsétált, míg a tömeg el nem takarta szemem elől fekete fürtjeit. Legnagyobb riválisom, Enna Giuliani lépett oda hozzám. Többméteres rézsárgára színezett hajával, ólommal festett fehér bőrével úgy nézett ki, mintha ócska másolatom lenne. Ha valakinek el kellene játszania engem egy Commedia dell'arte 12 előadáson, az ő lenne. Tudom, hogy az olcsójánosok Ennát keresték meg helyettem, ha engem nem kaphattak meg. Enna tudta, hogy én vagyok a legnépszerűbb, ő viszont kevesebbet kért, így több munkája akadt. Ez a feszültség nem szült köztünk barátságot. Általában lekezeltem a szukát, de ma már megrengették az önbizalmamat. Ami a legrosszabb, végignézte az egészet, és épp olyan jól tudta, mint én, hogy nem sikerült felingerelnem a szerzetest. Elvesztetted a tapintásodat, Chi-chi? kuncogott, és oldalba bökött a csontos könyökével. A rongyos kakaduk önelégülten vigyorogtak körülötte, vereségem láttán. Megint könnyek égették a szememet. Madonna! Te már ezt nyilván jól ismered vágtam vissza. Mikor ránéztem a festék alatt ráncosodó arcára, és megláttam a ruhája felső részéből kibuggyanó petyhüdt csöcseit, hirtelen megborzongtam. A szerzetesnek igaza volt. Egyszer mind megöregszünk. Enna legalább kétszer annyi idős, mint én, harminc fölött lehet valamennyivel, és már nem sokáig dolgozhat szajhaként. Egyre kevesebb és kevesebb pénzt kap majd, végül éheznie kell, vagy megöli egy kuncsaftja, aki a veszélyesebb szexet szereti. Csak egy újabb halott szajha, aki az Arnóban lebeg felpuffadva. Felemeltem az állam. Az nem én leszek. Botticellihez igyekeztem, hogy halhatatlanná tegyen, mint a fiatalság megtestesülését. Magamat illegetve elindultam. Hozol egy kis borlotti 13 babot vacsorára? szólt utánam Enna hízelkedve. (Elfelejtettem mondani, hogy a riválisom egyben a lakótársam is.) Ekkorra már visszanyertem pökhendiségemet, felemeltem a szoknyámat, megmutatva neki csupasz hátsómat. Szerezz magadnak! feleltem. A kakaduk most Ennán vihogtak, én pedig otthagytam a kuncogó népséget. Próbáltam magam lelkileg eltávolítani közönséges viselkedésüktől és elindultam a Via Cavalottin, Signor Botticelli és a magasztosabb dolgok felé. 4 Íme, a három tény, amit Botticelliről tudok: Fatto uno: Igazából Alessandro Mariani Filipepinek hívták, testes bátyja, a zálogos Giovanni után kapta a Botticelli gúnynevet, őt ugyanis Il Botticello, a hordócska néven ismerték. Fatto due: Botticelli, Firenzében született. A városunk egyik legszegényebb rionejéből 14, Ognissantiból származik. Annyira durva hely, hogy még én sem merek odamenni. Fatto Tre: A Medicik teljesen zsebre vágták. Még Signor Lorenzo de Medici, városunk atyja, aki annyira hatalmas ember, hogy Il Magnificónak 15 nevezik, még ő is úgy gondolta, hogy a nap is Botticelli seggéből süt. Állítólag a Villa di Castellóban a Medici-kastélyban, 12 Hivatásos vándorszínészek által előadott rögtönzött színjátékok. Itáliában, a 16. sz. közepén alakult ki. 13 olasz: veteménybab 14 Olasz: a középkortól az itáliai városok saját közigazgatással rendelkező része. Nagyjából: kerület. 15 olasz: Hatalmas 13

14 ami a Firenze fölé magasodó dombon látható, ha a fák télen elhullajtják a leveleiket egymást érik Botticelli freskói. Vagyis befolyásos művész. De én nem izgultam, mikor a studiolójához értem. Egyszerűen közöltem az inasával, aki ajtót nyitott a csengetésemre, hogy jöttem modellt állni. Néger fiú volt, a szemei és fogai fényesen ragyogtak elő az arcából, kétértelmű tekintettel bámult rám, mikor elsuhantam mellette, de ehhez már rég hozzászoktam. Maga a studiolo világos volt és tágas, az ablakokban több üveg volt, mint egész Firenzében. Alig vettem észre a szoba túlsó végében álló homályos árnyat. Ugyanis volt még ott valami. Valami hatalmas, négyszögű, és olyan színes, hogy a szivárvány is elbújhatott mellette. A tábla már majdnem elkészült, és csodálatosan sikerült. Hét befejezett alakot láttam rajta, mindegyik nagyobb volt, mint az életben, fölöttük pedig egy kövér csecsemőkupidó repkedett. A hét alak, sőt még a kupidó mellett is eltörpült a kép előtt álló teremtőjük. A színek vibrálása őt szinte árnyképpé változtatta. Láttam, hogy Bembo kicsit szépített a dolgokon; a nyolcadik alak Flóra, aki most még csak egy arctalan vázlat volt, kissé oldalt és elöl kapott helyet a képen. Valójában valamiféle Madonna volt a központi figura, egy teljesen befejezett, gyönyörű alak. Pontosan úgy nézett ki, ahogy én Vero Madrét képzeltem a fejemben és az álmaimban. A pázsitot, amin állt, tündöklő virágok pettyezték és díszítették, amik úgy kukucskáltak elő a fűből, mint leejtett ékszerek. Három fehérbe öltözött táncoló lány vette körül, és még pár másik alak mitológiaiak? akiket nem ismertem fel. Nagyon tetszett a munka, és nyilván elismerő hangokat hallathattam, mert Botticelli megfordult, és rám pillantott. Középkorú, talán harmincöt éves lehetett, fekete haja a vállát érte. Elég jól nézett ki, csak éppen alacsony volt. És ha most belegondolok, a kép bal oldalán álló alak, a kardos fickó, épp úgy nézett ki, mint az a férfi, aki engem figyelt. Egy szintben volt a szemünk, mikor jó alaposan szemügyre vett. Megfogta az államat, elfordította a fejem jobbra is, balra is, aztán ismét előre. Akkor a szemembe nézett, és elmosolyodott. Perfetto mondta. Az akcentusa vaskos volt, tökéletes ellentétben állt az előttünk álló szépséggel. De én így is elég jól megértettem. Tökéletes. Visszamosolyogtam rá. Aznap már másodjára történt, hogy egy férfi kéretlenül érintett meg a kezével, és ahogy a szerzetes esetében, most is azonnal tudtam, hogy Botticellit nem a szex miatt érdeklem. Flórát akarta, én pedig azért jöttem, hogy megadjam neki. Intett, hogy készüljek fel, én pedig követtem mutatóujja irányát egy spanyolfal mögé, ahol egy brokáttal szőtt ruha várt. A tejfehér selyemszövetre számtalan virágot festettek; gyönyörű volt, és nehéz. A spanyolfalból rájöttem, hogy Botticelli nem tudja, miféle nő vagyok, nyilván azt hitte, van bennem némi tartózkodás nem is sejtette, hogy egy szempillantás alatt levetkőznék a szoba közepén is. Felöltöttem a ruhát, kérésének megfelelően kieresztettem és megráztam a hajam, majd előléptem, mint a megtestesült Flóra. Láttam rajta, hogy elégedett, bár nem sokat szólt. Mikor körbejárt, és a beállásomat igazgatta, éreztem, hogy egy bámulatra méltó emberrel van dolgom. Egy ezüst vizeskancsó állt az ablakban tele korallrózsákkal, ő pedig megtöltötte velük a szoknyámat, ott megszámolta őket húsz, harminc, még több, majd előrefordította a fejüket, hogy minden virágot látni lehessen. Megmutatta, hogyan tartsam a virágba borított szoknyát, alulról, bal kézzel, a hüvelykujjamat elrejtettem, hogy kecsesebb legyek, jobb kezem a virágokba mártottam, mintha épp a pázsitra akarnám szórni a szirmokat. Mozdulatlanul álltam, mint egy bálvány, épp ahogy beállított, és ez láthatóan tetszett neki. Végül a vállam mögé csavarta a hajamat. Egy ilyen arcot nem kell elrejteni mondta, és én kezdtem megkedvelni. Ami pedig az arckifejezésedet illeti mondta durva firenzei akcentussal, azt akarom, hogy halványan mosolyogj, mintha épp az ágyban mulattál volna. Talán mégis tudta, miféle lány vagyok. Eszembe jutott az előző éjszaka, ugyanis már alaposan kiokítottam Bembót, 14

15 hogyan szerezhet nekem örömet. Volt egy kis trükkje a nyelvével... Elképzeltem, hogy a szerzetes teszi meg ezt nekem, mire az arcom felforrósodott, és az ajkam felhúzódott. Ezatto mondta Botticelli. Pontosan. És festeni kezdett. Egész nap festett. Nem sokat beszélt, én még kevesebbet. Engedte, hogy szünetet tartsak, és körbesétáljak, utána azonban megkövetelte, hogy visszatérjek a beállításhoz. Az aranyló fénypontocskákat néztem, ahogy az ablakok előtt pörögtek, mint a napóra árnyékvetője, miközben az árnyak egyre hosszabbak lettek, és a termet felmelegítette a lenyugvó nap. Végül Botticelli leeresztette az ecsetjeit és a palettáját is. Rápillantottam a munkára, és a kezemet azonnal a fejemhez kaptam, hogy ellenőrizzem, a nyakamon ül-e még, annyira tökéletesen jelenítette meg a táblán. Az arckifejezésem egyszerre volt jóllakott, bájos, és... nos... szemtelen is. Nem a festett Madonna, hanem én Bembónak igaza volt, én voltam a dobogó szív, a nedves szex, a forró ágy. Flóra. A ruha még vázlat maradt, bár a kezeim már elkészültek. Nem lesz rám újra szükséged? mondtam, mert sajgó végtagjaim ellenére is nagyon élveztem ezt a napot, élveztem, hogy a történelem része lehetek. Megrázta a fejét. Nem. A ruhát bármikor megfesthetem. Ez már mindennapos dolog. Te vagy a ritka firenzei kincs. Bembónak igaza volt. Most én ráztam meg a fejem. Velencei kincs javítottam ki. Felhúzta az egyik szemöldökét. Tényleg? Még sosem jártam ott, de azt hallottam, hogy nagyon szép. Én már nagy prókátora vagyok a szülővárosomnak, bár igazság szerint nem tudok róla többet, mint a festő, mivel kisbaba voltam, amikor üvegbe zártak, és Firenzébe úsztattak. Ekkor tehát büszkén bólintottam. Csakugyan. Fantasztikus szépségű és remek kereskedelemmel bíró város. Sokkal nagyszerűbb, mint Pisa, Nápoly vagy Genova, melyek riválisai a tengeri kereskedelemben. (Még három város, amit sosem láttam.) Volt valami Botticelliben, amitől intelligensnek akartam látszani, nemcsak egy pár olcsó cicinek, úgyhogy parádésan előadtam, méghozzá szóról-szóra, ezt az útibeszámoló-részletet, amit egyszer Bembótól hallottam. De valami nagyon rosszat mondhattam, mert Botticelli elfehéredett, és remegni kezdett. Mit mondtál? Ezt szinte kékre váltan suttogta összeszorított ajkai közül. Az arca holtsápadt volt, úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. De hát mit mondtam? Talán a művészt annyira elkápráztatta, Firenze és az ognissanti nyomornegyed, hogy utált más városok csodáiról hallani. Pedig hát ő volt az, aki Velence szépségét szóba hozta. Fecsegni kezdtem, próbáltam kihátrálni. Természetesen Firenze a legszebb város mind közül. A Dóm, a Keresztelő, a te szépséges festményeid. Hiába minden. Egy szempillantás alatt átszelte a termet, ismét megragadta az államat, ezúttal valóban erőszakosan. Nem kaptam levegőt. Ismételd el! Rettenetesen megijedtem, alig jutottam szóhoz. Összezavarodott agyam csapongani kezdett, úgy ugrált, mint egy üregi nyúl, ahogy próbáltam felidézni a szavaimat. Azt mondtam, hogy Velence nagyszerűbb, mint Pisa vagy Nápoly, vagy Genova, és... Az ujjai még mélyebbre hatoltak. Mit tudsz ezekről a helyekről? Ki mondta neked? Mit ki mondott? Csikorgó fogakkal, fuldokolva kérdeztem, mivel a keze még mindig erősen markolta az állkapcsomat. Szürke szemei úgy vájódtak belém, mint egy csapszeg. Ki bujtott fel? Bembo? Micsoda? Senki nem mondott nekem semmit! Hogy érted? Aznap másodjára éreztem, hogy könnyek égetik a szemem. De amilyen gyorsan elkapott, épp olyan hirtelen szabadultam 15

16 ki. Váratlanul elengedett, és elfordult, mintha túl dühös lenne ahhoz, hogy bízzon magában. A térdem felmondta a szolgálatot, és a festett ruha úgy hullott le, mint egy nagy ezüstbuborék, mikor a földre zuhantam. Még mindig remegtem. Amikor elfordult, mosolygott. Sajnálom, kedvesem mondta. Csak egy kis mulatság a hosszú nap után. Tetszett a tréfa? Mármost én rengeteg pocsék színészt láttam. Firenzében éltem, ezt ne felejtsd el. Borzasztó ripacsok öntik el az utcákat és szennyezik a levegőt az affektálásukkal és siránkozásukkal. De sosem láttam még meggyőzőbb alakítást, mint ezt itt előttem, Botticelli előadásában. Kinyújtotta az egyik kezét, én elfogadtam, így ő a talpra segített. Csak egy kis vicc a tengermelléki államokról. Nem kell elmondani Bembónak. Öltözz át, signorina. Elmehetsz. Zavarodottan a spanyolfal mögé mentem, és újrajátszottam a fejemben a jelenetet. Valami nagyon félrecsúszott, de engem jobban megijesztett az erőszakos jelenet utójátéka, mint maga az erőszak: a harag tagadása, minden sértettség elmismásolása. Hallottam, ahogy a művész elhagyja a szobát, és becsukja maga mögött az ajtót. Vele távozott a félelem is. Aztán, a magányom biztonságában, a spanyolfal mögött, mely elrejtett a tekintetek elől, lassan feldühödtem. Letéptem magamról a ruhát, mintha égetne, olyan gyorsan, hogy elszakítottam az egyik ujjának finom, halpikkelyes szövetét. De nem érdekelt. Micsoda elpocsékolt nap! Ez idő alatt végigjátszhattam volna a fortélyaimat a piazzán 16, de már besötétedett, és az őrök letartóztatnak minden szajhát, aki nincs biztonságban a zárt ajtók mögött, saját vagy valaki más ágyában. Elvesztettem egy egész napi bevételt, mivel most már nem mertem pénzt kérni Botticellitől. Miközben magamra húztam a saját ruhámat, szememet az előttem lévő fatáblára szegeztem, újrajátszottam a fejemben a beszélgetést, próbáltam rájönni, hol hibáztam. Az emlékezetem cserbenhagyott, a szemem azonban nem az egyik tölgyfa tábla három oldalának ugyanis sötétebb volt a széle. Egy titkos ajtó volt, nem nagyobb, mint egy biblia, és picit nyitva maradt. Szélesre tártam, és kivettem belőle egyetlen tartalmát, egy feltekert pergament. Egy pillanatra elfelejtettem a dühömet és zavarodottságomat, mivel előttem ott állt a festmény másolata, tökéletes és a saját arcomat leszámítva befejezett állapotban. Ott voltak a gráciák, a köpcös kupidó és a marcona harcos, Botticelli mása. Ott volt a Madonna is; mind a többi alak, és az én arctalan alakom az ezüst ruhában. Még a virágok is ugyanúgy pettyezték a füvet. A nagy fatáblától csak miniatűr voltában különbözött, és abban, hogy ezt finom faszénnel rajzolt rács osztotta fel négyzetekre, mintha befogták volna az egészet egy hálóval. Mármost, neked tudnod kell, hogy általában én nem vagyok az a fajta szajha, aki lop. Az enyveskezű prostik előbb-utóbb elvesztik az ujjaikat, és azoknak a dolgozó lányoknak, akik beleütik az orrukat a mások pénzszekrényébe vagy ékszeres dobozába, az őrök könnyen levághatják tolakodó testrészeiket. Sok csinos kakadut tönkretett az orra, vagy örömet adó keze elveszítése. De akkor dühös voltam, nem fizettek ki és a kép annyira szép volt, hogy el akartam vinni, csakhogy nézzem még egy kicsit. Hogy kisebbítsem a bűnt, elővettem a szerzetes röpiratát az erszényemből, összetekertem és beletettem a fatáblába, majd egy kattanással bezártam. Forduljon a művész Istenhez mindazért, amit velem tett; amit Chichivel tett! Bedugtam a festményt a fűzőmbe és kiviharzottam a teremből, el a szolgák mellett. Mihelyst a cipőm a napsütötte utca meleg macskakövéhez ért, meg is bántam a tettemet. Aggódni kezdtem, már majdnem visszafordultam, de ekkor meghallottam, hogy a néger bezárja mögöttem az ajtót és meggondoltam magam. Későre járt és ha nem kerülök haza, letartóztat az éjjeli őrjárat. Reggel odaadom Bembónak a festményt, és megmondom neki, 16 olasz: tér 16

17 hogy valahogy bekerült a fűzőmbe, mire hazaértem. Bembo bízott bennem: mindig becsületes szajha voltam. Megkönnyebbülve indultam a piac felé, a lopott kép miatti nyugtalanságom majdnem teljesen elhomályosította amiatt érzett zavaromat, hogy vajon mit mondhattam, ami így megsértette Botticellit. Reméltem, hogy nem kaparja majd le az arcomat, és nem használ egy másik lányt a Tavasz ábrázolásához. De én nem hittem, hogy megtenné. Eléggé kedvelt engem, ez nyilvánvaló volt. És én is kedveltem, míg érthetetlen módon ki nem jött a sodrából. Mindegy. Arra gondoltam, hogy Enna elé tárom az egész történetet, mikor hazaérek. A szeretet és gyűlölet között ingadozó mérlegünk nyelvének, ha csak ma estére is, de a barátság felé kell fordulnia, mivel ezt a történetet muszáj volt megszellőztetnem. Egy piaci árustól még a borlotti babja maradékát is kikönyörögtem, ahogy Enna kérte, csak hogy jó kedvre derítsem a ringyót. Az erszényem üres maradt hála Signor Botticellinek, de kifizettem a férfit egy mosollyal, még csókot is nyomtam a kérges arcára. Nem kell túllihegni a dolgot, a bab úgyis a moslékba ment volna a disznóknak, a többi piaci maradékkal együtt. Elég apró szemű babok voltak, egyik-másik fekete, de ragunak jó lesz, Ennát pedig megbékíti majd, kifizeti gyóntatói szolgálataiért. Ahogy a nap lement, minden standon pakolni kezdtek. Van egy firenzei mondás, miszerint ha nem érdekel a Mercata Nouva 17, halott vagy. Általában szerettem a különböző standoknál lökdösődni, szagolgatni a fűszereket, és hallgatni a tonhallal, sóval vagy borral foglalatoskodó kereskedők furcsa nyelvjárását, de nem aznap. Aznap gondterhelt voltam, és alig vártam, hogy hazaérjek. Enna és én egy kabánán 18 osztoztunk az Arno közvetlen szomszédságában. Ez egyike volt a folyó bal partjára zsúfolt odúknak; a víz mellett ugyanis roskadozó faviskók támogatták egymást és a partot, nehogy a sebes áramlatokba csússzanak. Télen fagyott, nyáron bűzlött, és vízben úszott árvíz idején. (Múlt tavasszal az árvíz a kabinunkban a bokánkig ért, és hordókat kellett kérnünk a kádárudvarból, hogy gázlóköveknek használhassuk őket a hálószobánkig.) De általában nem töltöttük otthon az éjszakát, úgyhogy nem sok értelme lett volna, hogy a keresetünket javításokra költsük. Reméltem, hogy Enna nem ment el, és nem hozott haza egy olcsójánost, de ahogy az ablakhoz értem, hangokat és káromkodást hallottam. A francba. Ügyfél volt nála. Az ablakunkban nem volt üveg (túl drága, és az utcagyerekek amúgy is kitörnék), csak egy sötétbarna függöny, azt húztuk el, ha el akartunk zárkózni. Egy ideig hallgatóztam, mert ha az úriember kiadta magából, amit akart, akár távozóban is lehet. De ha Enna épp tüzeli, akkor inkább a kocsmába megyek. A következőket hallottam. A férfi halkan, fenyegetően beszélt. Azt mondta: Elvettél valamit, ami nem a tiéd. Vissza akarom kapni. Enna hangja nem tűnt ijedtnek, és tudtam, hogy valószínűleg szerepjátékot játszanak. A pokolba is, hiszen én is voltam olyan fickókkal, akik azt akarják, hogy úgy sikoltozz, mintha épp megerőszakolnának, vagy, hogy öltözz fiúnak, és a hátsó bejáratot teszik magukévá. Nem tudom, miről beszélsz ez most Enna hangja volt, rekedt, mint egy szarkáé, a néhanap elszívott pipától. Kíváncsi voltam, miről lehet szó. Amennyire én tudtam, Enna sem lopott; ennél több esze volt. Milyen furcsa, hogy mindketten ugyanazon a napon váltunk tolvajjá! Még egyszer megkérlek. Ez megint a férfi. Add vissza, amit elvettél, és békén hagylak! Ha nem adod, neked lesz rosszabb. 17 olasz: új piac 18 A tengerre (itt folyóra) néző oldalán nyitott öltözőkabin vagy pihenőház. 17

18 Ennát most már dühítette a dolog. Tudom, hogy nem szereti, ha fenyegetik, pláne a saját otthonában. Ascolta, 19 ide hallgass, signor! Enna hangjából áradt a szarkazmus. Rengeteg mindent adhatok neked, te pedig fizethetsz érte, és akkor mindketten jól járunk. De nem loptam el semmit, se ma, sem máskor. Úgyhogy ha nem akarsz dugni, jobban teszed, ha lelépsz! A férfi sóhajtott, de ebben már nem volt fenyegetés. Olyan sóhaj volt, mint amit a ruhafestőnél ereszt ki az ember, amikor megtudja, hogy a kabátja zöld lett, nem kék. Buta tévedés, de nem tragédia. Rendben van. Viszlát, Luciana. A bőröm bizseregni kezdett. A rohadék. Ez engem akart. Vártam, hogy Enna kijavítsa a félreértést, de ehelyett tüsszentett, és ez elapasztotta a szavait. Az ajtó becsapódott és bor bugyogását hallottam; nyilván még Ennát is megrázzák az ilyen dolgok, szüksége volt egy italra. Vártam, hogy a fickó biztosan eltűnjön, torkomban dobogott a szívem, a fülem is lüktetett. Madonna! Jobb, ha visszaviszem a festményt Bembónak, első dolgom lesz nagyon fontos lehet, ha máris keresik. Az Arno vize és a vérem együtt lüktetett a fülemben. Száz gyors szívverés után tántorogva beléptem. Madonna! Enna a pótágyon feküdt, feje lelógott a nyakáról, csak egy feszes, fehér bőrdarab tartotta a koponyáját a padló fölött. Mindent vér borított, még magasabban, mint a tavaszi árvíz. És akkor már tudtam. Amit tüsszentésnek hallottam, az a torkát elnyisszantó kés volt. A bor bugyogása az éltető vér, ahogy kiömlött a padlóra. Meg se tudtam mozdulni, mert a vére karmazsinra festette a cipőm orrát. Testem leöblítette a foltot a lábaimon visszatarthatatlanul csörgedező vizeletem meleg folyamával. Lélegzetem és gondolkodásom lelassult. Engem akartak. El kellett tűnnöm. 5 Íme, három dolog, amit elhoztam a házból, mikor az életemet mentettem. Cosa uno: a szorosan feltekert Botticelli pergamen a fűzőmben, dübörgő szívem mellett. Cosa due: egy erős, szürke hermelinkabát, Bembo karácsonyi ajándéka. Cosa tre: egy zöld üvegszilánk; egy palacknyak karimájának letört darabja, csak ennyi maradt az üvegből, ami csecsemőként idehozott engem Velencéből. Olyan kemény volt, mint a kő, és domború, mint egy karom. Késként is remek hasznát vehetem, belesüllyesztettem hát a harisnyatartómba. Átléptem a vér fölött és lezártam Enna szemeit, próbáltam nem belehányni halott arcába. Ha emlékeztem volna egy imára, azt is elmondtam volna. De csak annyi jutott eszembe, hogy Vero Madre, úgyhogy ezt ismételgettem újra meg újra, mint egy Ave Mariát, úgy hívtam az igazi anyámat, mintha ő lenne a Szűz. Aztán már kinn is voltam. Fedelet kell a fejem fölé szereznem ma éjszakára. Valahová gyorsan el kell mennem, ahol biztonságban lehetek. Bembo? Igen; ő juttatott engem ebbe a helyzetbe. Odamegyek a házához, mindent kitálalok, aztán visszaadom a képet. Már nem akartam belőle semmit. Azt 19 Olasz: Ide hallgass! 18

19 kívántam, bárcsak levakarhatnám az arcomat a hatalmas vászonról is bárcsak sose hallottam volna Botticelliről! Meg voltam rémülve, szorosan összefogtam a kapucnimat árulkodó fürtjeim körül, és nekivágtam az éjszakának. A Ponte Vecchio a szokás szerint tele volt emberekkel a késői óra ellenére is. Firenzében az élet a naplementével kezdődik, és most láthatod miért; szajhák és éjjeli kereskedők kezdik meg aznapi munkájukat, próbálják kijátszani az őröket, és számos jól öltözött házaspár sétált egyet ágyba bújás előtt. Azt kívántam, bárcsak én is közéjük tartoznék általában élvezem az életvitelemet, de akkor éjszaka úgy tűnt, hogy semmi sem lehet szebb, mint meleg karok ölelése, közös ágy és nemcsak egy-két órára és egy jó étel. De ugyan ki venne el engem? Tovább osontam anélkül, hogy bárki felismert volna, és elkezdtem felmászni a dombon a San Miniatóhoz, a templom harangja egyre magasabbra hívott. A városnak azt a felét, ami a régi híd túlpartján feküdt, Oltranto -nak hívták, amit azt jelenti odaát ; és abban biztos lehetsz, hogy nagyon finom kis hely. Bembo ebben a fényűző kerületben építette fel csicsás, új villáját, jó magasan a dombon, messze a bordélyházaktól és Firenze szagától. Semmi nem juthatott el ide, a domboldali rezidenciák fennkölt érzékeihez, csak a ciprusfák illata és a harangok zúgása. Jól ismerem az utat, de gyalog korábban még nem másztam meg a dombot: az én adottságaimmal bíró lányokat zárt hintóban viszik oda (és általában üzekednek már az oda úton). De a félelem szárnyakat adott, és a lábaim olyan gyorsan csattogtak, mint a szívem. Hamarosan beszívhattam a mirtuszbokrok éjszakai illatát, és hallottam a lágy csobogást, ahogy Bembo szökőkútjának vize a halastavába zuhogott: megérkeztem a kapukhoz. Kopogásomra ismerős arc bukkant fel: Carlo, Bembo ajtónállója volt, ronda, mint a hét főbűn, de abban a pillanatban meg tudtam volna csókolni, mintha ő lenne a Vero Madrém. Bueno Sera 20, Carlo. (Fatto uno: tudtam a férfi nevét.) Hogy van az új feleséged? (Fatto due: tudtam, hogy Carlo nemrég nősült, egy fiatal szobalányt vett el, akinek Bembo nagylelkű hozományt adott, mint jutalmat hűséges ajtónállójának.) Az ajtó kinyílt, és Carlo elmosolyodott. Mindkét kezét a mellkasához emelte, mintha két sárgadinnyét markolna meg, aztán az ajkaival megcsókolta a kezeit. A házastársi gyönyör pantomimjátéka alatt egyetlen szót sem szólt, és mindezt azért, mert: (fatto tre) néma volt; Bembo kivágatta a nyelvét Carlo saját beleegyezésével, miután aláírtak egy szerződést, mely szerint Carlo élete hátralévő részében kényelemben élhet. Érted? Bembo ellentmondásos figura volt, a szívélyesség és a kegyetlenség egyesülése. Reméltem, ma este nem lesz dühös rám. Zaklatottságomat egy mosoly mögé rejtettem. Bent van? Az emeletre mutattam, a hálószobája felé. Carlo bólintott. Hála az Úrnak. Következő kérdés. És la Contessa? 21 Ha a grófné otthon van, cseszhetem; pontosabban nem cseszhetek; esélyem sincs látni Bembót, ha az a felvágós ringyó felesége a rezidencián tartózkodik. Az ajtónálló megrázta a fejét. Már mozdította a kezét, hogy csengessen a kapus szolgának és ő elvezessen engem a kerteken át a házhoz, de elkaptam a kezét. Ne fáradj, Carlo! Csak felszaladok, és meglepem. Pimasz kacsintásomat egy vigyorral díjazta. Még egy Chi-chimosolyt villantottam rá, és már ott se voltam, átviharzottam a sötéten illatozó kerteken. A hatalmas tó épp előttem feküdt, úgy verte vissza a mennyboltot, mint egy elpottyantott tükör, felszíne alatt elsiklott az arany ponty, pikkelyein megcsillant a holdfény. Egyszerre felemelkedett, és egy bögöly után kapott, én pedig ismét fenyegetettséget éreztem. Megkerültem a tavat, és végül bezuhantam a tágas római átriumba. Egyetlen teremtett lélek sem lépett elő az árnyak sorából, hogy megállítson, én pedig elindultam a hatalmas kőlépcsők néma fáklyafényében. 20 olasz: Jó estét! 21 Olasz: a grófné 19

20 Amikor elértem Bembo szobájának tölgyfa ajtaját, odahajtottam a fejem, hogy hallgatózzam, de csak a saját szívverésem hallatszott. Az ujjperceim ütemesen kopogtattak bebocsátásért egyszer, aztán megint hangosabban. Semmi. Bembo nyilván alszik. Lenyomtam a kilincset, már bent is voltam és ott találtam a hajdanvolt szeretőmet vörös bársony lepedőn, épp aludt. Zavarodott elmém két lépéssel a testem mögött járt, mert lábujjhegyen odaosontam az ágyhoz, és kezemet az ágyterítőre fektettem, mielőtt eszembe jutott volna, hogy Bembo mindig megfizethetetlen egyiptomi batiszton aludt, mely olyan fehér volt, mint a gyöngyei. Vörös lepedőn soha. Vér. Ragadt tőle a kezem. Már tudtam, mit fogok látni, megfordítottam a nehéz testet, és Bembo feje természetellenes pózban csuklott hátra. Torkán a tátongó vágás pontos mása volt Enna halálos sebének: ugyanannak a kéznek a műve, biztosíthatlak. Madonna! Kiszaladt a vér a fejemből, és előre is buktam volna, ha egy kopogás az ajtón nem térít magamhoz. Mikor meghallottam a szobalány hangját, kővé dermedtem. Carlo felesége. Gazdám? Szünet. Gazdám? Carlo küldött, hogy elmondjam, Signorina Vetra bejött a kapun. Itt van már veled, vagy szolgáljak fel neki frissítőt az átriumban? Újabb kopogás. Gazdám? Volt még, mennyi, talán két kopogásnyi időm, mielőtt belép a szobalány? Tudtam, hogy habozás nélkül nekiáll keltegetni a gazdáját: ha tényleg küldetett volna értem, ébren akart volna lenni a testmozgáshoz. Egy pillanat alatt az ablakban teremtem, kint a párkányon, és olyan gyorsan csúsztam le a kertben végig kígyózó lilaakác vastag, erős kötelein, mint a hajók majmai. Igazság szerint egyszer már megszöktem erre, mikor la Contessa váratlanul, bejelentés nélkül érkezett haza. Most gyorsan kellett gondolkoznom. Tudtam, hogy mihelyst Bembót megtalálják, engem sem engednek ki a kapun. Nem kockáztathattam, így nem huppantam le a földre, hanem végigrohantam egy alacsonyan fekvő tetőn, átugrottam a kert falán, és egy ugrással a San Miniato temetőjének néma kövei közé érkeztem. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és már felkészültem egy leleplező sikoltásra, amikor megláttam, hogy csak egy kevély ezüst gém néz rám egyik baljós szemével egy kőtábláról. Úgy emelkedett fel a sírjáról, mit egy szellem, néma szárnyakkal a falra repült, nyilvánvalóan őrséget akart állni Bembo ízletes holtteste fölött. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de nem tartott sokáig. Francba. Most merre? A fűzőmben egy lopott festményt rejtegettem, Bembo vére a szó szoros értelmében a kezemhez tapadt, és hamarosan gyilkosként fognak keresni, ha nem keresnek máris. Egy másik lehetőségre volt szükségem. Biztonságra. Menedékre. Menedékre? Harangjátékként visszhangzott a szó az elmémben. Ki ajánlotta ma fel nekem egy menedék biztonságát? A társalgás foszlányai úgy derengtek fel előttem, mint a hazatérő vitorlák. És akkor már tudtam, hová menjek. Isten háza mindig nyitva áll. Tönkretett cipőm orrát a Santa Croce kolostor felé fordítottam, hogy a segítségét kérjem az egyetlen férfinak, aki nem izgult fel az érintésem alatt. 6 Három dolgot tudtam a Santa Croce kolostorról: Fatto uno: Dantét nem itt temették el. A teste Ravennában pihent, de a Santa Croce rendház templomában mutogatják a sírját, mivel mostanában Firenze híres fiainak mauzóleuma lett. De a firenzeiek legnagyobbjai... Ravennában temették el. Ha engem kérdezel, ez újabb bizonyítéka annak, hogy az egyház át akar verni. 20

21 Fatto due: a hely csordultig telt jóindulatú ferencesekkel, mint például az a barát, akinek a keresésére indultam. A ferencesek, nekem legalábbis úgy látszik, igen sok lelkipásztori munkát végeznek a világban a szegényekért meg leprásokért, meg a többi szerencsétlenért. Nem úgy, mint hűvösebb hittestvéreik, a Santa Maria Novella zord dominikánusai, a város másik végében. Megmondom, honnan tudtam, hogy ők nem olyan tartózkodóak: bár a Santa Maria Novella megszentelt kerengőire sosem léptem, itt valójában már korábban is jártam. Sokszor. És ebből következik: Fatto tre: a Santa Croce kiskapuját őrző szerzetest Malachi barátnak hívták, és alkalmanként becsempészett engem a hittestvéreihez. Megdöbbentő, tudom, de a test gyarló, ha a fütyi erősködik, még a legelhivatottabbak is elfelejtik az Urat egy negyedórás farokjáték erejéig. Tehát elég jól ismertem Malachit, és reméltem, hogy ez az istenfélő kerítő áll ma éjjel is a kapunál. A Santa Croce hatalmas köztere csupasz volt és sötét, most még a napfényben csipkedővagdalkozó galambok is hiányoztak onnét. A templom durva homlokzata úgy derengett elő a sötétből, mint egy fenyegető óriás; kapuja sötét szájnak, egyetlen kerek ablaka pedig egy küklopsz szemének látszott. Láttára lesütöttem a szemem halálra voltam rémülve, és megkerestem a kolostorhoz vezető kiskaput, ami a hosszú, magas fal aljában feküdt. Malachi volt ott, épp szunyókált, de felébredt, ahogy átnyúltam a rácson és felemeltem a csuklyáját, miközben mellemet a kovácsoltvas bodroknak nyomtam. Egyenesen rám bámult, mintha épp az arcommal álmodott volna, meglepődés nélkül fogadta a valóságot. Kihívó pillantása eszembe juttatta, valójában micsoda mocskos szemét is ő, és felidéztem a három latin mondás egyikét, amit tudok; Cucculus non facit monachum nem a csuha teszi a szerzetest. (A maga idejében elmondom majd a másik kettőt is most túlságosan is leköt a nyomorult bőröm megmentése.) Üdvözlet, Malachi barát. Guido barát bent van? A gyűlöletes szerzetes nyújtózott egyet, aztán a kapunak dőlt. Sokan élnek ezzel a névvel a Santa Crochéban, Chi-chi. Egyszerre fogadod őket, vagy egymás után? Nem volt türelmem ehhez a fajta szellemeskedéshez. Aznap éjjel majdnem húsz kilométert gyalogoltam, vagyis előbb fel a dombon San Miniatóba, aztán megint le Santa Crocéba, két halott lelket is láttam, egyiküket kedveltem, a másikat nem. Menedékre volt szükségem, nem szexre, de átkutattam fáradt elmémet a szerzetes családi neve után. Valami toronyszerű... Della Torre. Ez volt az. Malachi szemöldöke majdnem a csuklyájába ért. Tényleg? A pisai? Azt hittem túl elkötelezett ahhoz, hogy... nem fontos. Megcsóválta a fejét. Neki legalább van annyi pénze, hogy kifizessen téged, méghozzá bőven, vagy legalábbis a családjának. Megfordította a kulcsot a kapuban, én meg hátraléptem, mivel felém nyúlt. Gyorsan benyomakodtam a gyűlöletes szerzetes mellett, de útközben így is belemarkolt a cicimbe. A testvérek áhítaton vannak röffentette, miközben nagy testével az utamat állta. És ne felejtsd el átadni nekem a tizedet útban kifelé. Tíz százalék, mint mindig. Madonna. Bűzlött a lehelete Krisztus a megmondhatója, mit esznek itt, de azért belemosolyogtam nyáladzó képébe és elsuhantam mellette, be az udvarra. Mint tudod, most nem volt időm Istenre, de máris nagyobb biztonságban éreztem magam. Békés hely volt: a téglalapnyi hűvös, smaragdzöld füvet, mint egy apró tavat, számtalan boltívvel díszített, tökéletes loggiák határolták. Egy kerektornyú kápolna és négy fehér oszlop állt az egyik végében, mint egy templom ám furcsán pogánynak hatott itt. (Ne felejtsd el, hogy a Pazzi családnak építették, és náluk kevésbé keresztényebb bagázst el sem tudok képzelni. Később majd mesélek róluk is, mivel elég jól belemásztak ebbe a történetbe.) Körbesétáltam a füvön, a kis klastrom bal oldala felé tartottam, de már azelőtt meghallottam a 21

22 kántálást, mielőtt még a főhajóba léphettem volna, a békés hangok nyugalommal töltöttek el. Talán elmúlt a veszély és valamelyik dal, amit még én is el tudok énekelni, felmentést ad majd. Még egy magamfajta istentelen lotyó sem kerülheti el a Santa Croce belső tereinek hatását. Batár nagy és erős templom volt. Minden centiméterét kifestették, mintha körülötted zajlana a szentírás. Gótikus boltívek mögé bújtatott mesebeli kápolnák sorakoztak az oltár végében, szépségüket megszentelt gyertyák világították meg. A barátok, a hideg ellen barna csuhájukba burkolózva a főhajóban sorakoztak, csuklyájuk a vállukra hullott az istenimádáshoz. Az oldalajtóból, ahol álltam, semmit nem lehetett látni, csak egy sor profilt, de olyan egyformák voltak, mint a borsók a fazékban, így hát nem találtam meg azonnal közöttük az én szerzetesemet. Összeszorult a torkom. Több százan vannak, egy nagy csapat varjú. Hogyan fogom én itt megtalálni? Mihelyst véget ér a mise, visszahúzzák a kámzsájukat; mintha az egyik csigát akarnám megkülönböztetni a többitől. Reményvesztve emeltem fel a tekintetemet, egészen a mennyezetig követtem az oszlopok vonalát, pillantásom odareppent, ahová a szigorú dallam hangjai emelkedtek, hogy összegyűljenek, mint a verebek. Kőangyalok bámultak le rám, és eszembe jutott, hogy az én szerzetesemnek rengeteg gyönyörű fekete haja van, mint Mihály arkangyalnak. Novícius. Haj. Nincs tonzúrája, vagyis még nem volt kiborotválva kör alakban a haja, a feje tetején. Fel kell jutnom magasabbra, hogy felülről lássam a barátokat. És akkor az angyalok között, mintha könyörgő imára kaptam volna választ, magasan a boltívek alapkövénél megláttam egy folyosót, mely végighúzódott a főhajó teljes hosszán. Odaosontam a feljáróhoz, felmásztam a csigalépcsőn egy rejtekhelyre; innen felülről nézhettem a barátokat, és kényelmesen megfigyelhettem őket. Odafent az alattam elterülő templom, a freskók, a sírok, a gyertyák bámulatos látványa és a felém szálló dal fogadott. Előrebámultam a haldokló Krisztust ábrázoló súlyos ikonra, ami ott lógott fájdalmasan az oltár fölött. Felém fordította végítélet-tekintetét, és meg kellett kapaszkodnom a korlátban, mert már attól féltem, hogy lezuhanok. Az imádkozó szerzetesek lehajtott fejére koncentráltam, hogy kibírjam a hirtelenjében rám zúduló megfélemlítés érzését. Guido barátnak itt kell lennie, muszáj. Ismét végignéztem a sorokon, ezúttal felülről, és könnyedén kiszúrtam azokat a novíciusokat, akiknek a fejéről hiányzott az a lehetetlen kopasz folt. Ketten közülük olyan szőkék voltak, mint a velenceiek. A harmadik ő volt. Hirtelen jobban éreztem magam. Még mindig gyönyörű volt, magasabb az összes többinél, leszámítva a fekete szerzetest, aki közvetlenül mellette állt. A szeme alját azonban lila árnyék takarta, állát borosta csúfította. Ásított egyet az állatok ásításával, látszott az összes fehér foga meg a rózsaszín nyelve, és én megértettem, hogy a novíciusnak még hozzá kell szoknia a korai órához. Mert ez a Szent Ferenc-napnak még csak a kezdete volt: imádkozás és virrasztás hajnali háromkor, ezt óránkénti megszakításokkal egész a kompletóriumig 22 folytatják, aztán alvás, mielőtt újra kezdődhetne. Nem nekem való, az egyszer biztos. És most még neki sem. Ez valahogy emberibbé tette, hirtelen megkedveltem. Rajta tartottam a szemem, egy pillanatra sem vettem le róla a végeláthatatlan mise során, mert nem akartam megint a megfeszített Krisztus pillantásával találkozni. Végre abbamaradt a kántálás, és egy szerzetes latinul, fuvolaszerű monotonitással intonálni kezdett a pulpitusról. Egy másik előre-hátra lengetett egy füstölőt a láncán, és miközben a tömjén ki-kitört az ezüstlabda hasából, édes felhő emelkedett fel hozzám. A tömjén fojtogató illata, a szerzetes dünnyögő hangja, a füstölő ingázó lengése, a kései óra, mind összeesküdött ellenem. Homlokomat a korlát hideg kövére 22 Vallás: a napi zsolozsma befejező része. 22

23 hajtottam. Azóta nem aludtam, hogy Bembo karjában feküdtem egy nappal, egy élettel ezelőtt. Aztán elszunyókáltam. Óriási suhogásra-csoszogásra riadtam, mikor a szerzetesek egy emberként felemelkedtek, és fejükre húzták a kámzsájukat, hogy elhagyják a templomot. Pánikba estem, kétségbeesetten kerestem az én szerzetesem arcát, de már mindegyiküket csuklya fedte, ábrázatukat teljesen elfedte a mély kámzsa. Francba. Lebotorkáltam a rejtekhelyemről, és mindenki más előtt rohantam ki a kerengőre. De már hallottam, hogy ezernyi láb lépked kifelé a templomból. Csak pár másodpercem maradt. Most merre? Épp időben ugrottam be a Pazzi-kápolna sötét ajtaján. Elbújtam a kapualj oszlopa mögött és imádkoztam, hogy senkinek ne legyen itt semmi dolga, mert én innen, a sötétség takarásából minden arra jövő barátot láttam; magamba szívtam a hely újszerűségét; éreztem a frissen vésett márványnak, a táblák lakkjának, a korongok agyagának illatát, melyek úgy néztek rám a sötétben, mint kéken ragyogó szemek. Furcsa, hogy egy ilyen helyet alapíthatott az a család, aki összeesküvést szőtt a Medicik ellen, a Pazzik, akik városunk atyáinak családja ellen szervezkedtek, és még a vérüket is ontották. Ilyen világban éltem én most, ilyen világba léptem én be, hiszen már túlságosan is magamba szívtam a firenzei vért. A félelmem visszatért, erősebben, mint valaha, és csak ez tartott vissza attól, hogy kirohanjak innen, ebből a gyönyörű, békés kápolnából, amit gyilkosok építettek. Kényszerítettem magam, hogy kivárjak száz szívverést, aztán megláttam őt, ahogy egészen közel elhaladt, és köszönöm, Vero Madre! egyedül volt. Megrántottam a csuhája ujját, s olyan rettenetes erővel húztam be a kápolnába, amiről nem is tudtam. Azonnal befogtam a száját, hogy ne tudjon kiabálni. A szemei hirtelen tágra nyíltak épp olyan kék porcelán korongok voltak, mint amik fölöttünk figyeltek, és csak amikor megláttam benne a felismerés szikráját, csak akkor vettem le a szájáról a kezemet. Abban a pillanatban, amikor felismert és felidézte, ki vagyok, láttam, hogy azt kívánja, bárcsak eltűnnék. Nem hibáztattam érte. Mert ha egyedül találják egy magamfajtával ebben az órában, az apát úgy rúgja seggbe, hogy azonnal kirepül a Santa Crocéból. Guido Della Torre barát megigazította az öltözékét, és összeszedte magát. Kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt beszélni tudott volna, végül rekedtes suttogással szólalt meg. Signorina Vetra? Mit csinálsz itt? Hát, legalább a nevemre emlékezett. Nem haboztam. Ne felejtsd el, hogy naplemente óta gyalogoltam, és minden pillanatban szorult helyzetemen töprengtem! Egészen Bembo házától, miközben jöttem lefelé a dombon a San Miniatótól, azon gondolkoztam, mit mondjak neki. Magamban végigvettem a lehetőségeket, olyan alaposan megvizsgáltam minden kínálkozó utat, mint a katekizmus, a teljes nyíltságtól a részigazságokig. Biztos voltam benne, hogy a lehető legjobb döntésre jutottam, ami legjobban illett szokásos társalgási stílusomhoz és általános természetemhez. Úgy döntöttem, hogy egy égbekiáltó hazugsággal állok elő. A padlóra hanyatlottam és megfogtam a kezét, szememet az arcába emeltem, mint egy igazi vezeklő. Zöld szemeim úgy csillogtak, mint a drágakövek, versenyre kelhettek az övéi szépségével, és könnyekkel homályosítottam el őket. Barát, annyira szégyellem a mai viselkedésemet. Az igazság az, hogy elkallódtam, és mindennél jobban szeretném, ha megtérhetnék, ha az Úr karámjában élhetnék, mint az elveszett bárány. A hasonlatom hagyott némi kívánnivalót maga után, így sietve folytattam. Menedéket ajánlottál nekem, és soha ekkora szükségem nem volt még rá ez legalább igaz volt és most azért jöttem, hogy óvóhelyért könyörögjek, míg be nem léphetek a zárdába, és Krisztus jegyese nem lehetek. 23

24 Láttam, ahogy a szerzetes arcán harcol a döbbenet, a hitetlenkedés és a mély vonakodás. Nyilván hajlandó lett volna segíteni egy érdemtelen szajhán a napvilágnál, de arra nem számított, hogy az említett szajha a saját küszöbén varrja magát a nyakába. Szavai elárulták gondolatait: meg kell szabadulnia tőlem minél hamarabb. Húgom... Signorina, én nem, úgy értem, ebben az órában semmit nem tehetünk. Most kezdtük el a napi áhítatot. Meg kell kérjelek... tudnod kell, hogy itt... félbehagyta a mondatot, és felsóhajtott. Signorina, meg kell kérjelek, hogy csendben távozz, és reggel jelentkezz a kiskapunál. Eljátszottam a gondolattal, hogy felfedem előtte a kapus szerzetes igazi természetét, aki a jelentkezésemet fogadná: Malachi csak egy strici volt. De lemondtam róla nem volt idő ilyen örömökre. Attól tartok barát, nincs hová mennem. Nem mehetek haza. Úgy döntöttem, hogy ideje fenyegetőzni kicsit. Ha te nem segítesz, talán egy másik barát... Tettem egy lépést az ajtó felé. Kinyújtotta az kezét, hogy megállítson. Várj! Szinte hallottam, hogy forog az agya. A szavaim ösztönzőleg hatottak rá; az ötletem, hogy valaki máshoz folyamodjam, arra sarkallta; hogy találjon magának egy pártfogót. Signorina. Azt hiszem, Remigio barát elé kell terjesztenem az ügyet, ő a felettesem, a könyvtáros, és ennek a jótékony vállalkozásnak az egyik indítványozója. Mint tanult, művelt ember, ő tervezte meg a röpiratot is, amit ma neked mutattam még a kápolna sötétje sem rejthette el a pirulását, mely elárulta, hogy eszébe jutott, mit tettem az első példánnyal. (Úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat, hogy elmondjam neki, hol hagytam a másodikat.) Megértettem őt. Meg akart szabadulni tőlem, mosni akarta a kezeit, mint Pilátus, és át akart adni a feljebbvalóinak. Boldog voltam: minél magasabbra jutok, annál nagyobb védelmet élvezhetek és egy alkalmasabb időben epekedhetek majd a gyönyörű szerzetes után. A szerzetes a kapualjhoz ment, jobbra is, balra is benézett a kolostorba. A hithű barátok lépései már elhaltak, csak a nyíló-csukódó ajtók tompított hangja hallatszott, ahogy visszatértek a celláikba: nyilván pihenni akartak pár órát a következő áhítat előtt. Mikor csend honolt a klastromban, intett, hogy húzzam magamra a kapucnimat, ő is így tett, majd behívott a kolostorba. A szépen gondozott, téglalap alakú pázsit sötétzölden ragyogott a bársonyosan kék ég alatt. Ez a hely, a tökéletes boltozatú oszlopsor gyűrűjében, ismét megajándékozott a béke érzésével. Könyököm alatt éreztem Guido barát kezét, jólesett, hogy már nem vagyok egyedül. Némán, lábujjhegyen osontunk át az óriási duplaajtón a Pazzi-kápolnától balra, és egy még hatalmasabb, ezúttal négyzet alakú kerengőre érkeztünk, ahonnan ajtók vezettek az egyes hálótermekbe. Az udvar közepén egy kőkút állt, egy meggörnyedt fa hajolt fölé, hogy mélységét kifürkéssze. A magas szerzetes behúzott a kapualjba, és eltakart a tekintetek elől, miközben megsúgta az utasításait: Signorina, itt kell maradnod sziszegte. Ez az ajtó vezet az én cellámhoz, de nem vihetlek be, mert úgy tűnne... hát igen. És nem is hagyhatlak itt, a nyílt színen. Húzódj hátra az árnyékba, amíg felköltöm a szomszédomat, a könyvtárost, Remigio barátot, akiről már meséltem. Tudtam, hogy nem ez a megfelelő alkalom a haszontalan csevegésre, úgyhogy tartottam a szám, és engedelmesen hátrahúzódtam a tölgyfa ajtó árnyékába, vékony alakomat az ajtókeretbe igazítottam. Persze bizonyos részeim kicsit kidudorodtak, de összességében egész jól elrejtőztem, hacsak valaki nem akar ki- vagy bemenni az ajtón, de mint azt a barát jelezte, ez az ő ajtaja volt, tehát egy időre biztonságban tudhattam magam. Vártam. És vártam. A keményfa a hátamba vágott, és fészkelődni kezdtem. Előbb a szívverésemet számoltam, aztán a nyelvemmel a fogaimat. Magamban elénekeltem az összes trágár dalt, amit csak 24

25 ismertem, míg el nem fogytak. Aztán elmondtam az összes imát is, ami sokkal rövidebb ideig tartott. A végtagjaim megmerevedtek, és végül, mivel még mindig nem jött, kénytelen voltam előjönni az ajtóból. Úgy ráztam meg magam, és úgy lötyögtettem a fejem, mint aki szélütést kapott. Ezernyi tűszúrás végtelenül fájdalmas érzésével áramlott vissza a vér merev izmaimba. Ő még mindig nem jött, és miközben a nyakamat nyújtogattam, az ajtó felett, a faragott domborműben megpillantottam egy kőkorongot. Egy hatalmas tornyot ábrázolt, mely egymás tetejére halmozott boltívekből és oszlopokból épült, és esztelen módon jobbra dőlt. Felismertem benne, természetesen, a pisai ferde tornyot; mely arról vált híressé, hogy habár csak nemrég fejezték be, erőteljesen az egyik oldalára dőlt, mintha készülne leborulni. A firenzeieket megosztotta a történet igazságtartalma. Néhányan, köztük én is, nem hittek ebben a mesében, és csak egy ügyetlen hazugságnak tartották a pisaiak részéről, amit azért ötlöttek ki, hogy megpróbálják alacsonyabb rendű városuk hírét növelni, és így kiemelhessék a szomszédos Firenze árnyékából. Mások, akik állításuk szerint már látták a tornyot, egy vállrándítással intézték el a dolgot, azt mondták, ez jellemző a pisaiakra, hiszen még egy kupac szart sem tudnának rendesen összerakni a trágyadombon. Eltöprengtem a metszet ittlétének különösségén, mivel ez nem kifejezetten vallási szimbólum, aztán eszembe jutott, hogy Malachi, pisainak nevezte Guido barátot. Talán ez a metszett az itt élő alázatos novícius származása miatt került ide? Nyilván nem bajlódnának azzal, hogy minden itt élő barát szülőföldjét megjelöljék. A furcsa metszet azonban nem tudta sokáig fogva tartani a figyelmemet, mert egy másik gondolat követelte magának a főhelyet az elmémben. Még mindig nem jött. Átvert. Csalódottan topogtam, és némán felsorakoztattam az összes szitkot, amit valaha is hallottam a pisaiakról. Épp a szamárbaszó eretnekek -nél tartottam, amikor kinyílt a könyvtáros ajtaja, és előbukkant Guido barát, ám egyedül. Visszahúzódtam a rejtekhelyemre, de nem hiszem, hogy bármit is észrevett volna. A kezében egy fakó dolgot tartott, és a fejét csóválta. Remigio barát nincs itt suttogta akadozva. Ezek meg, a röpiratai, a mi röpirataink, szétszórva hevernek a cellájában. Felém bökött vele. Azonnal megismertem, mivel aznap már láttam ilyet, és kivert a hideg. Már itt is jártak. Tudták. Sürgetve elkaptam Guido barát karját. Meg kell találnunk ezt a barátot. Hol máshol lehetne, ha nincs a cellájában? Nem tudom. Zavarodottan csóválta a fejét. Követtem őt kifelé az imáról, a sarkában voltam, míg te... fel nem tartóztattál. Ha nincs a hálóban, akkor csakis a könyvtárba mehetett, vagy ott lehet a másolószobában, hogy egyedül végezze el saját stúdiumát, az aznapra rendelt tanulmányát. És vajon hol találhatóak ezek a helyek? durván hangzott a kérdés. A kerengő másik végében. Menjünk! Elkaptam a ruhaujját, és keresztülhúztam a gyepen. A rejtőzködés ideje lejárt sokkal jobb most a nyílt terep biztonságában, ahol senki nem közeledhet hozzánk személye felfedése nélkül. Némán tartottunk a fa és a kút felé, de ahogy a pázsit közepéhez közeledtünk, Guido barát megint megszólalt, a hangjából ezúttal megkönnyebbülés csengett. Minden rendben mondta, itt van. Először nem láttam, hová mutatott, de aztán rájöttem, hogy amiről azt hittem, hogy kút fölé hajló fa, valójában egy magas szerzetes volt, aki a Guido barátéhoz hasonló göndör fejtetővel, néma kontemplációban, szemlélődésben hajolt a víz fölé. Hirtelen nyugtalanság töltött el. Ijesztően mozdulatlan maradt, mióta csak megpillantottam a fát egy jó félórával ezelőtt. 25

26 Közelebb léptünk, és láttam, hogy a könyvtáros is egy röpiratot tartott a kezében. Guido barát szinte tapintható megkönnyebbüléssel érintette meg testvére vállát, és mondta ki a nevét. A könyvtáros feje levált a testéről, és beleesett a kútba. A rettenetes jelenet láttán hét egész szívverés erejéig nem bírtunk sem mozdulni, sem szólni, csak némán álltunk egymás szemébe bámulva, arcunkon iszonyat tükröződött. Csak a szörnyű csobbanást hallva, ahogy a fej nyugalmat talált, ragadtam meg Guido barátot, és húztam le a kút és a holttest mögé. A szerzetes arca holtsápadtra vált, ajkai imát vagy katekizmust mormoltak, vagy mit tudom én, mit. Felém fordította a tekintetét, és miközben rémült pillantását rám szegezte, szavai kezdtek értelmet nyerni. Távozz, én nem segíthetek rajtad! Vidd el innen ördöngösségedet, és hagyj magamra! Mármost sok mindennel vádoltak meg életemben, de az ördöngösség, az valami új. A figyelmét a problémámra kellett irányítanom, és én csak egyetlen módját ismerem annak, ahogy egy nő saját szorult helyzetébe bevonhatja a férfit: rá kell világítania a férfi szorult helyzetére. És ő óriási gondban volt lehet, hogy nem vagyok valami iskolázott, de megvan a magamhoz való eszem, és tisztán láttam, mi történik. Hát én megmondom neki. Erősen megszorítottam a kámzsáját a nyaka körül. Na, ide hallgass, te gyáva ferences szarzsák! sziszegtem. Veszélyben van az életem, és ha nem akarsz segíteni: rendben. Ennyit a jópásztori szolgálataidról, most nem érünk rá a lelkiismeret-vizsgálatra. Inkább elmondanám, hogy ma elloptam egy képet, és azóta a könyvtáros testvéredet is beleszámítva hárman haltak bele a keresésébe. Kérdezni akart valamit, de belőlem ömlött a szó. A röpirat vezette őket ide, amit a festmény helyén hagytam, mikor elloptam. Idejönnek, hogy rád találjanak. Ezt a barátot rápillantottam a fölöttünk meredező fejetlen holttestre, Isten nyugtassa, összetévesztették veled. Melletted ült a templomban, a cellája szomszédos a tiéddel. A szobájában tartja ezeket a röpiratokat. Magas és vékony, mint te. Sötét göndör haja van... volt. Csak annyit tévesztettek, hogy rangidős könyvtárosként az ő feje búbját már leborotválták, a tiédet pedig még nem. De mindketten feltettétek a csuklyátokat, mikor kijöttetek a templomból, és ha nem vontalak volna félre, a megfelelő embert kapják el. Szünetet tartottam, hagytam, hogy megeméssze ezeket a tényeket, miközben máris halovány arcát a rémület beteges színre sápasztotta. Úgy ám, és tudod, hogy igazam van folytattam. Hibát követtek el, ahogy már korábban is az éjjel, mikor helyettem a barátomat ölték meg. De őket nem érdekli, kit ölnek meg, egyáltalán nem olyan válogatósak elcsuklott a hangom, ahogy eszembe jutott Bembo, és nem állnak le, amíg meg nem kapják, amit akarnak. Szerintük segítesz nekem, és hidd el, hogy rohadtul segíteni is fogsz! Most pedig kapd össze magad, és vigyél ki minket innen! Ez mintha magához térítette volna. Tömören, lényegre törően szólalt meg. A herbárium mondta, és futásnak eredtünk, még mielőtt szólhattam volna, hogy beszélgetésünk közben lépéseket hallottam a boltívek felől. Guido barát odavezetett engem az egyik alacsony ajtóhoz a falon, és azt átlépve máris egy illatos kertbe értünk, mely szögletesre nyírt sövénnyel volt körbeültetve. Meg sem álltunk, hogy megtárgyaljuk a dolgot, egyszerre másztunk át a barackfán, ami a támfal mellett nőtt, és máris egy tócsa csatornavízbe érkeztünk, el is ázott a lábunk, miközben rohantunk vissza a Santa Croce terére. Végül végigrohantunk egy mellékutcácskán, és addig nyargaltunk, míg egy csendes térre érkezve meg nem pihenhettünk, és meg nem pillantottuk négy vékony sikátor bejáratát. Leültünk egy kis vízesés mellé, ittunk, hogy lehűtsük égő tüdőnket, és lenyugtassuk szétrobbanni készülő szívünket. Az égbolt kezdett kiderülni, nemsokára ránk találnak. Mennünk kell Guido barát a gondolataimat visszhangozta. Hová? Csak egy szót voltam képes elzihálni. Tudok egy helyet, mely tárt karokkal vár. Nincs messze, de nem egyszerű megmászni. Elcsüggedtem, de egyre növekvő rettegésem megadta a szükséges erőt. 26

27 Vigyél oda! feleltem. 7 Talán az volt az éjszaka legnehezebb része, mikor menedéket keresve elhagytuk Firenzét. A piszkosszürke égbolt alatt átkeltünk az ognissanti nyomornegyeden, és elkezdtünk felmászni a Fiesole dombjára. Ognissanti, mint már mondtam, egy szarkupac. Es Signor Botticelli korábbi otthona. Kiváló hely egy szemétládának, ha engem kérdezel. Szürke, barna, különböző méretű és alakú putrik és kunyhók zsúfolódnak egymás hegyén-hátán, mint rossz fogak egy széles vigyorban. És a lakosok! A szerzetes és fiatal lány együttese több ízben is szemtelen pillantásokat és mozdulatokat csalt elő förtelmes lakóiból, akiket mintha Signor Dante pokla okádott volna ide. Ráadásul bűzlik az egész hely: a számtalan cserzőműhely és az őket kísérő csatornaiszap miatt. Mindenfelé kibelezett állatok terültek el valószerűtlen csillagalakban, mint a kínpadra fektetett bűnös lelkek. Az egyik cipőm beleragadt egy sártócsába ott, ahol az Arno tavaszonként elárasztja a partjait, de már annyira elgyötört a fáradtság és félelem, hogy ez se érdekelt. Szép, aranyos orrú cipellőim ma már amúgy is megküzdöttek vizelettel és vérrel is, úgy is illett, hogy most meg a sár ragadja el. Utána hajítottam a párját, és láttam, hogy a szerzetes rám bámul. Mi van? Megcsóválta a fejét. Ez talán nem volt túl bölcs ötlet, signorina. Hosszú és nehéz út áll előttünk. Összeszűkült a szemem. Milyen hosszú? Több mint nyolc kilométer. És felfelé visz. Tett egy erőtlen mozdulatot a domb felé, ahol a nehezen kivehető láthatár, mint ezüstfonál derengett elő a sötétből. Színlelt hetykeséggel vállat vontam, és mezítláb vánszorogtam utána. A lábamat szúrta az ösvény, bizonyítva a barát igazát de hát az egyik cipőt már elvesztettem, mielőtt eldobtam a másikat is; mit kellett volna tennem, másszam meg a dombot egy csupasz meg egy cipős lábbal? Felszegtem az állam, és utolértem a barátot nem kíméltem a talpaimat, igyekeznem kellett, hisz a szerzetes magas volt és hosszú, gyors léptekkel haladt. Pontosan hová is megyünk? lihegtem. Meg sem fordult. Fiesoléba. Van ott egy ferences kolostor a dombtetőn: ők majd menedéket és élelmet adnak, míg sietve meg nem szőjük terveinket. Három dolgot szűrtem le a beszédéből: Qualcosa 23 uno: Guido barát többé nem gondolt a leépítésemre. Az, ahogy többes számban beszélt, megmelengette a szívemet. Ugyanakkor Qualcosa due: dühös volt rám. Nem hibáztathattam érte. Az egyik pillanatban még biztonságban volt a Santa Crocéban, nem aggasztotta más, mint hogy melyik könyvet vegye a kezébe reggel, és a következő percben már az életéért menekül egy prostituálttal, aki teljesen fölöslegesen sodorta életveszélybe. Ó, igen, és Qualcose tre: beszédmódja némileg különbözött az enyémtől; sosem elégedett volna meg egy szótaggal, ha hármat is használhatott. Egy ideig mellette kutyagoltam, de ahogy a talaj emelkedni kezdett a város mögött, meg kellett kérnem, hogy álljunk meg, mert a lábam felhólyagosodott. A felém vetett pillantásában nem volt ridegség, és segített, hogy egy kicsit leülhessek egy sünrekettye bokor mellé. Megmozgattam sajgó lábujjaimat, és arra gondoltam, hogy szegény tagjaimat nem ilyen felfedezőutakra tervezték. Mindig is olyan csinos kis fehér lábam volt erre még az az 23 olasz: valami 27

28 alávaló Botticelli is megjegyezést tett, mikor Flóraként pózoltam neki. Az is eszembe jutott, hogyan áztattam a lábaimat egy rózsavízzel teli aranytálban egy alacsonyabb rangú Medici házában, amikor teljesen feltörték az ezüst török papucsok, amiket kérésére az ágyban kellett hordanom. Most rettenetesen néztek ki, így szememben az önsajnálat kövér könnyei dagadtak. A szerzetes letérdelt elém, és ezzel beúszott a látókörömbe. Signorina mondta akadozva. Felajánlhatom, hogy... szenvedésed enyhítését megkísérlendő; azonnali enyhülést ajánlanék... Meglepetésemre felém nyújtotta a szandálját, a két durva bőrlemezt, amit egy-egy szerény bőrszalaggal lehetett rögzíteni. De csak a lábamhoz kellett illesztenem az egyiket, hogy lássam, ennyi erővel akár két összeillő rákászcsónakot is viselhetnék az Arnóról, olyan hatalmasak voltak. Aznapi első mosolyomat a szerzetes lábai és az enyémek közötti méretkülönbség csalta elő. A vigyorom még jobban kiszélesedett, mikor eszembe jutott, hogy biztosan a farka is jó nagy. Alattunk vörös kányák röpködtek a katedrális hatalmas kupolája körül, mely a csíkos márvány miatt félhomályban szunyókáló, óriási tigrisnek látszott, ami miután eltelítette a vadászat most a hajnalt várja. Mellette a Firenze leghatalmasabb családjának otthont adó Medici-palota laternája állt, a tetejét koronázó kőfogakkal olyan volt, mint egy krokodil nyitott szája. Guido barát a talpamra húzott, és éreztem, hogy kezd megenyhülni irányomban megértette, hogy és sem kívántam, hogy így történjen; ostobaságból sodródtam erre az ösvényre, és most már szeretnék letérni róla, mint aki fejjel előre beleugrott egy kútba, és csak zuhanás közben jön rá, hogy hibát követett el. Arra gondoltam, hogy talán megemlíthetném ezt a barátnak is, de aztán eszembe jutott, hogy a metaforám kellemetlen emlékeket idézhetne fel benne; újra láttam magam előtt, ahogy a barátja feje belezuhant a kútba Santa Crocéban, és hallottam az elmaradhatatlan csobbanást. Úgyhogy lakatot tettem a számra, és hagytam, hogy beszéljen ő, ha akar. És végül akart is. Nos, Signorina Vetra, jobb lenne, ha elmondanád nekem, pontosan mi történt ma. Próbálj felidézni minden részletet, mert lehetnek olyan jelentőséggel bíró tényezők, melyek enyhítik majd bűnösségünket, amikor tisztázni kívánjuk a szerepünket ebben az ügyletben. Tágra nyílt szemmel fordultam felé. Szerinted megúszhatjuk? Bólintott a kámzsa alatt. Biztos vagyok benne, hogy ha mindent szépen elmagyarázunk, jóra fordulhatnak a dolgok. Láttam, hogy a talajmagassággal együtt emelkedik a magabiztossága is, és így éreztem én is. Előttünk kanyargott az út, hegyes, fekete ciprusfák szúrtak az ég felé, mint egy bennünket védelmező dárdasor. Szőlőtőke-regiment tömött sorai takarták haladásunkat, és szolgáltattak élelmet. A venyige levelei csillogtak a halványuló holdfényben. Éheztem, hát széthúztam őket, hogy leszedhessek pár fürtöt a rejtekhelyéről. Éjbíbor színükkel, kékes hamvasságukkal érettnek tűntek, így a számba tömtem az édes bogyókat. A jó szerzetes megtartóztatta magát; nem tett szemrehányást, de rosszallóan nézett rám. Talán lopásnak vélte. Nem érdekelt. Megtömtem a hasam, és miután a történetemet is elmeséltem, vállamról is lekerült a titok terhe. Részletesen előadtam mindent a szerzetesnek, és most már ő is osztozott velem a tudásomban. Lépteink felverték a mezei egereket, amik most a lábam körül rohangáltak kuncogást csalva ki belőlem. A lélegzetünk füstölgött, ahogy lihegtünk, de engem melegen tartott a hermelinem és a testmozgás. Egy időre még szerencsétlen lábaimról is elfeledkeztem. Igen, ahogy felfelé caplattunk a kék dombon, távolodtunk Firenzétől, az alvó tigristől és a krokodilfogtoronytól, egyre inkább biztonságban éreztem magam, és átsuhant az agyamon, hogy vajon hibát követünk-e el ezzel. De a társam is egészen jókedvűnek tetszett, miközben a világosodó égbolt felé másztunk. 28

29 Igen, Vetra kisasszony, azért nem vagyunk teljesen egyedül. Annak a kolostornak az apátja, ahová tartunk, régi barátom, a családomé is persze... itt megakadt. De eddigre már megsejtettem, hogy vannak kapcsolatai, talán még befolyással is rendelkezik. Várt, én pedig a beszámolómmal belecsobbantam a csendbe, elregéltem, mi történt aznap, a megbízást, hogy Botticelli számára Flóra legyek, a készülőben lévő festmény pompáját, a művész hirtelen haragját. Elmondtam, hogy loptam el a kis képet a táblából, és azt is, meglehetős szégyenkezéssel, hogy komisz módon a helyére tettem a röpiratot, amit Guido barát adott nekem. Aztán tompa hangon elmeséltem Enna és Bembo meggyilkoltatását, hogy az első esetben személycsere történt, és a másikban engem akartak gyilkosnak feltűntetni. Hosszú történet volt, és mire végeztem, a torkom épp úgy sajgott, mint a lábam. De időközben jelentős távolságot tettünk meg, és már a domb fényűző villái közt jártunk, ahol, mint San Minitatóban, a gazdagok páváskodtak fennhéjázva a város fölött. Az útviszonyok sokat javultak, és én kíváncsian kukucskáltam át a magas kapukon és boltíveken az elegáns, békés udvarokra, azok formára nyírt fáira és díszes tavaira. Egyszer vissza kellett néznem, hogy megbizonyosodjam felőle egy zsiráfot is láttam, lassan lépkedett a hajnalt megelőző kékségben, lehajtotta hosszú nyakát, és egy mirtuszbokorból csipegetett. Odafordultam Guido baráthoz, hogy megosszam vele ezt a fantasztikus látványt, de a szerzetes ismét elmerült a gondolataiban. Először azt hittem, hogy ismét megdühödött, de ahogy nemes arcélére pillantottam, láttam, hogy a hallottakon morfondírozik. Magam is végiggondoltam a dolgot és elszoruló szívvel arra következtettem, hogy mindez úgy hangzott, mint egy őrült meséje; mintha képzelgő elmebajos volnék. De a barát, aki saját szemével látta a nap eseményeinek esti kifejletét, láthatóan cseppet sem kételkedett a történetemben. Egyenletesen lépkedett tovább, ám végül megtörte a csendet. Történetedet hallva még a legszigorúbb ítéletmondó is arra a következtetésre jutna, hogy leszámítva a részedről tanúsított pillanatnyi komiszságot és őrületet kihágásod következményei messze meghaladják az illő büntetés viszonylagos léptékét. Könyvízű stílusa kezdett az idegeimre menni; csak akkor bocsátottam meg, mikor csinos ábrázatára néztem. Vagyis? Röviden, signorina, a téged üldöző erők nyilvánvalóan sokkal nagyobb bűntettben érdekeltek, mint egy festmény ellopása. Csendben emésztettem a hallottakat. Milyen bűntettben? kérdeztem őszinte zavarodottsággal, de mielőtt felelhetett volna, magas falak, kapuk és egy templomtorony klastromi rendjét pillantottam meg, és elkaptam a barát karját. Utunk nyilvánvalóan véget ért. Vero Madre legyen áldott! kiáltottam. Ez az a hely? Nemet intett a fejével. Ez a San Domenico, a hatalmas dominikánus kolostor, rendjük szellemi otthona. Elegem volt. Nem kérhetnénk itt menedéket? A tökéletes arcél megkeményedett, ismét a fejét rázta. Nem. Egy ferencesnek se adnának szívesebben menedéket, mint egy magadfajtának... elvörösödött a hajnal fényében, és igyekezett jóvátenni a helytelen mocskolódást. Ezzel azt akarom mondani, hogy csak a saját rendjüket ismerik el, szigorú fegyelemmel követik a szabályaikat. A mi célunk és ismét az ég felé mutatott ott van, Fiesoléban. Tekintetemmel követtem az ujját a fölöttünk lévő kis arany épület felé, mely rogyadozva emelkedett a hegy tetején; mintegy száz lépcső vezetett a klastromhoz. Francba. Tartok tőle, hogy ezen az utolsó kapaszkodón nem voltam kiváló társaság. Annyira biztos voltam benne, hogy San Domenico a célunk, hogy utána már egy kis távolságot is alig bírtam 29

30 megtenni. A lábam vérzett, nyögtem, nyafogtam, és minden lépésnél pihenőért könyörögtem. Szorult helyzetünk a történetemmel együtt merült feledésbe, miközben a célunk felé vánszorogtunk; a barát könyörtelen tempót diktált. A hajnal fénye már beszivárgott a völgybe magyarázta és az éj árnya visszavonul a dombra: minden pillanatban egyre szembeötlőbb az ittlétünk. Tovább! De sem költői beszéde, sem figyelmeztetése nem lökhetett engem előre, mivel sem erőm, sem kedvem nem volt megmászni ezt az utolsó kapaszkodót. Amikor elértük a kis dombtető kolostorának kőlépcsőjét, rázuhantam egy kőpadra a domb lábánál, és vinnyogni kezdtem. Csak egy percre könyörögtem. Legalább azt engedd meg, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt az apátoddal találkozom! Ennek azért csak látnod értelmét, nem? Akkor megengedte, hogy leüljek, megdörzsöljem a lábaimat, miközben fájdalmasan nyögdécselve megvizsgáltam a vágásokat és hólyagokat, amik százszor súlyosabbak lettek azóta, hogy utoljára megálltunk. Egy pillanat múlva a szerzetes leült mellém, de csak akkor néztem fel, amikor levegő után kapott, és megláttam, amit ő látott. És akkor abbahagytam a nyafogást. Mert ott, alattunk terült el Firenze, mint egy csillogó aranyszőnyeg, amit ezer hitetlen perzsa szőtt. A duomo 24 már nem őrködő tigris volt, hanem szívélyes rézharang, az Arno pedig tekergő aranyszalag. A legendák és végtelen szépség városa az új nap fényének megvilágításában. Némán bámultuk egymásnak vetett vállal, miközben egyszerre melengetett a hátunkra tűző nap, és a megmenekülés és bajtársiasság érzése. Elkezdtem helyére igazgatni rakoncátlan hajamat, hogy felkészüljek az apáttal való találkozásra. Felemelkedtem a barátom előtt, de ő megfogta ruhám ujját. Nem gondolod, hogy ideje megmutatnod? Mocskos képzeletemben végigfutott minden személyemmel kapcsolatos dolog, amit látni akarhatna, ám középagyam emlékeztetett rá, hogy soha egyetlen pillantással vagy mozdulattal sem mutatott érdeklődést irántam, leszámítva a jelenlétem miatti bosszúságát. Nem, azt azért tudtam, hogy őszintén elkötelezett, úgyhogy tovább kérdezősködtem. Mit mutassak? Hát miről szól ez az egész? Félig elmosolyodott. A festményt. Megint leültem, és előhúztam a feltekert vásznat a fűzőmből. Felmelegítette a mellem, bemocskolta az izzadság, és ettől elpirultam. De ő, mintha észre se vette volna, csak kitekerte hosszú, tintafoltos ujjaival, amik egyértelműen megszokták már, hogy nagy értékű dokumentumokat forgassanak. Néztem, nem a képet, hanem az ő arcát, ahogy tanulmányozta Flóra, Venus és a táncosok szépséges triójának alakját, a marcona harcost a karddal, és a mindent átölelő narancsligetet. Hosszú-hosszú ideig nézte némán, arcán szinte vallásos elragadtatás látszott. Szent Pál sem tűnhetett révültebbnek a damaszkuszi úton. Megint azon kaptam magam, hogy eltöprengtem: milyen lehet az ágyban. (Mármint Guido barát, nem Szent Pál: a szentírásról való kevés tudásom alapján biztos vagyok benne, hogy az apostol egyértelműen érzéketlen lett volna a bájaim iránt.) Aztán megfordult, és rám nézett zavarba ejtően kék szemeivel; az éjszaka folyamán először nézett egyenesen a szemembe. Ez gyönyörű mondta. Lenézett a kezében tartott képre, aztán vissza az alatta elterülő városra, majd megint a képre. Gyönyörű ismételte. Nem is tudom, melyik szebb. 8 Még én is kénytelen voltam bevallani, hogy a fiesolei ferences kolostor a béke és szépség szigete. Ragyogott a felkelő nap fényében; mintha csak borostyánba öntötték volna ezt az aprócska épületet mely oly tökéletesen pihent a magas dombon, hogy megőrizze ezt a 24 Olasz: dóm 30

31 csodát a történelem kezdetétől fogva akár az örökkévalóságig. Láttuk Dante poklát, és most megmásztuk a költő paradicsomának magaslatait. Természetesen őszintén mondhatom, hogy még életemben nem töltött el ennyi örömmel egyetlen hely látványa sem. Mikor elértük a dombba vájt széles arany lépcsősor tetejét, és elgyötört lábaim végre enyhülést találtak a száz kőlépcsőn és a gyógyító napfény melegében, megszemléltem a tökéletes kis kolostort, az aprócska kápolnát a mögötte elhelyezkedő cellákkal, és a magam módján reagáltam a megszentelt helyre. A picsába, ekkorát még nem pipáltam! Guido jeges pillantást lövellt rám. Vigyázz a szádra, signorina! Most Isten házában vagy. Biztos vagyok benne, hogy már hallotta. Frivol természetem megint előtört belőlem, ahogy kezdtem újra biztonságban érezni magam. Guido barát azonban mintha ingerlékenyebbé vált volna, ahogy közeledett beszélgetése a barátjával, az apáttal. Hirtelen kételkedni kezdtem a befolyásában, különben miért tartana attól, hogy felhasználjon valakit, akit állítólag jól ismer? A hely elhagyatottnak tűnt, és tudtam, hogy mint korábban, most is alvásidőben jöttünk, amikor a szerzetesek a celláikban tartózkodnak, vagy imaidőben, amikor a kolostori templomban tömörülnek, mint a szardíniák. (Valamennyit azért természetesen tudok az egyházi rendről, hiszen apácák neveltek fel, de nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük; majd később visszatérünk rá.) Végül láttuk, amint egy laikus testvér átsiet a négyzet alakú kolostorkerten, és tudtuk, hogy eljött a mi időnk. Guido barát úgy megszorította a karomat, hogy már fájt. Fejet le, és hallgass! mondta. Jusson eszedbe, amit megbeszéltünk! Azzal átsietett a harmatos füvön, hogy megállítsa a barátot. Rövid tanácskozás után engem is magukhoz intettek, és a jó szerzetes átvezetett minket az árkádsoron egy még kisebb, de ugyanolyan szép kertbe, mely tiszta vizű, kerek tóval büszkélkedett, benne aranyhalak miriádja fickándozott és csillogott. Egy tölgyfa ajtóhoz vezettek minket, ott a laikus testvér bekopogott, és előttünk belépett. Az államat a mellkasomhoz nyomtam, ahogy Guido barát mondta, és annyira előrehúztam a csuklyámat, hogy egész idő alatt semmit sem láttam a laikus testvérből; csak hallottam, amint szicíliai akcentusával azt mondja: Apát uram máris fogad. Megmarkoltam Guido barát szoknyáját, ahogy mondta, és mögötte vonultam a fényes és tágas terembe, ami egy széket, egy írnoki asztalt és egy keresztet leszámítva teljesen üresen állt. Az ablak, amit rombuszokra tagoltak az azt keresztül-kasul átszövő vonalak, egy újabb pici kertre nézett, és én elképedtem az épület elrendezésén; szerfelett aprónak tűnt, de valójában koncentrikus négyzetek sorából állt össze, melyek úgy illeszkedtek egymásba, mint a ruszin babák. Az apát felkelt a székéből, és egy számomra ismeretlen szóval üdvözölt bennünket, Guido barát pedig ugyanígy válaszolt. Gyors pillantást vetettem az öregre, és három dolgot azonnal felfedeztem. Qualcosa uno: a haja fehér volt és mosolygott, mint egy kedves Nonno 25. Qualcose due: beszéd közben a hangja annyira eltorzította szép nyelvünket, hogy ilyet én még soha nem hallottam. Furcsán elharapta gyönyörű magánhangzóinkat, mássalhangzói pedig úgy pattogtak, mint a katonák dobja. Az út utolsó szakaszán a barát azért felkészített erre az akcentusra, az apát ugyanis Angolföldről származott, neve Giles of Cambridge. Tudtam, hogy barátomat angol nyelven üdvözölte. 25 olasz: nagypapa 31

32 Qualcose tre: a szeme olyan színtelen volt, mint a többnapos tej, homályos réteg fedte a szemgolyót, pupillát, fehérjét, mindent, és ekkor jöttem rá, hogy Guido barát elgondolása, amit a felfelé vivő száz lépcső megtétele közben beszéltünk át, jó eséllyel működhet. Az apát ugyanis vak volt. Utána bármerre nézhettem, amerre csak akartam, csak a szerepemre kellett emlékeznem, ha meghallom a végszót. Ám nem is annyira a látottak, inkább a hallottak döbbentettek meg. És nem is az akcentuson csodálkoztam, inkább a beszédük tartalmán. Így folyt a társalgás: Lord Della Torre! kezdte az öreg. Micsoda megtiszteltetés! Hogy van a családod, hogy van jó nagybátyád? Egy pillantást lövelltem nem-is-olyan-szerény útitársamra a nyílhegynyire szűkített szemeimből. Lord Della Torre? A vagyonra és befolyásra tett burkolt utalások ellenére sem sejtettem, hogy Guido barát maga is signori egy nemesember. Hmm. Nem tudtam, hogy örüljek vagy bánkódjak a felfedezés miatt, de mindent összevetve arra jutottam, hogy nekem csak jó, ha Guido barát egy gazdag fiatal lordocska. Talán a végén még tényleg képes lesz megmenteni az irhámat. Maga Guido barát ügyet se vetett rám, láthatóan nem zavarta túlzottan a kinyilatkoztatás. Nyugodtan válaszolt: Jól, apát uram, jól. De kérlek, ne felejtsd el, hogy most a Santa Croce novíciusa vagyok, és úgy járok-kelek a világban, mint Guido barát. Guido barát letérdelt, hogy megcsókolja az apát hivatali gyűrűjét, az én szemem pedig a csinos, drágakövekkel kirakott keresztre tapadt. Madonna!, ez se két dinárt ér! Alaposan szemügyre vettem, miközben a saját üdvözlésemet ismételgettem. A társalgás azonban tovább folytatódott. Igen, igen, csatlakoztál Istenben alapított családunkhoz mondta az apát, egyértelműen örvendezett a kiigazításon. Természetesen. Bocsáss meg, nem láttam a csuhád! Az apát mosolya elárulta, hogy elfogadta a csapást, amit Isten rámért; annyira derűsen viselte a vakság állapotát, hogy még viccelődött is vele. Kezdtem megkedvelni, merengésemből azonban kizökkentettek, mint a színészt, ha a végszavát hallja. És bemutathatom neked a salernói Lucius barátot? Guido barát hangját hallva automatikusan koncentrálni kezdtem. A hermelinem ujját felhajtottam, hogy az apát ne érezhesse a pazar szőrmét. Guido barát szerény, ferences rózsafüzérjét a csuklóm köré tekertem, fa gyöngyeit az ujjaimhoz illesztettem, hogy az apát érezze őket, mikor kezet fogunk. Lehajoltam a kezemben tartott öreg, pergamen durvaságú kézhez. Alig érintettem a számat a rubint kereszthez, mivel nem feledtem el, hogy a női ajkak lágysága jellemzi. Az öreg azonban semmi hibát észre nem vett, és az udvariaskodás folytatódott. Lucius barát jelenleg némasági fogadalmát viseli magyarázta Guido barát de arra kér, hogy nevében üdvözöljelek, és fejezzem ki irántad érzett tiszteletét. Vezeklése őszinte, hiszen egészen Santa Crocetól mezítláb jött. Az apát bólintott, és ismét elmosolyodott azzal a bűbájos mosolyával. A szemeim cserbenhagytak, fiam, de a füleimben nincs hiba. Azonnal hallottam, hogy a két pár lábból, ami a szobámba lépett, az egyik cipőt visel, a másik nem. Légy üdvözölve, barát ez nekem szólt igaz zarándok vagy. Háromszor bólintott lassan, elgondolkozva, aztán reumás szemeit hátborzongató módon Guido barát hangja felé fordította. És most fiam, miben lehetek segítségedre? Vártam, úgy remegett minden idegszálam, mint a pillangók szárnya, hogy Guido barát a teljes történetet a barátja elé tárja. De ismét meglepődtem. Apát uram, csak egy ágyat kérünk egy napra és egy éjszakára, mielőtt folytatnánk utunkat a világban. Az ily dolgokat könnyen adjuk. És olyan szerény eleséget, amit a többi barát is eszik folytatta Guido. 32

33 Megkapjátok felelte az apát, és a nagylelkűség gesztusával tárta szét a karjait. Felteszem, mindketten fáradtak vagytok, így elengedem szabályaink illő megtartását. Átaludhatjátok a napot, csak arra kérlek, hogy a kompletóriumi misére gyertek még el, mielőtt távoznátok. Leintette a Guido barát hálálkodását. Tommaso barát megmutatja a cellátokat. Jó pihenést, Guido barát, és neked is Lucius barát. Ismét lehajtottam a fejem, mikor a szicíliai laikus testvér visszatért a szobába. De miközben követtük át a kolostoron, fel a hálótermekhez vezető sötét lépcsőkön, nem tudtam nem észrevenni a játékos hangsúlyt a második barát szón, mikor az apát elbocsátott, és eltöprengtem a tényen, hogy bizonyos dolgokat a vak ember nagyon is jó látott. A szicíliai barátnak több kulcsa volt, mint Szent Péternek, és beletelt pár percbe, hogy megtalálja a megfelelő párost a csomós kötélövén lógó óriási vasgyűrűn, és kinyissa ikercelláinkat. Guido baráttal így maradt időnk egy kezek takarásában, nyitott toszkán nyelvjárásban elsuttogott társalgásra, amit reményünk szerint a szicíliai nem értett. Miért nem mondtad el az apátnak? sziszegtem. Nagyon kedvesnek tűnt. Azt hittem, jó barátod. Az is. Akkor miért, lord? Guido barát elsiklott a szarkazmusom fölött. Éjjel elmondom. Az ajtó akkor kinyílt, elvágva ezzel a társalgás fonalát, és megpillantottam egy apró pótágyat a szoba sarkában, az elmaradhatatlan kereszt alatt. Soha életemben nem sóvárogtam még ennyire ágy után, még legelőkelőbb kuncsaftjaim tollakkal kitömött baldachinos ágya után sem. Tudomásul vettem Guido barát megjegyzését, de őszintén szólva, túl fáradt voltam ahhoz, hogy érdekeljen. 9 Nos? Átaludtam a napot, és a fény éjszakába hamvadt a kis cella ablaka mögött. Egyetlen gyertya világított, reszkető lángjánál csípőre tett kézzel álltam, és kérdő tekintettel néztem csuhás barátomra. Válaszképp ő felszabadította a szobában található egyetlen széket, és leültetett. Guido barát a pótágyra telepedett, melyen átaludta az elmúlt tizenkét órát, ahogy én is a szomszéd szobában. Hosszú kezeit egymáshoz szorította, mintha imádkozna. Rendben mondta. Nem fedtem fel a helyzetedet a mi helyzetünket az apát előtt, mert hiszek benne, hogy... szándékodon kívül... egy rendkívüli fontosságú jelet fedeztél fel. Az arckifejezésem épp olyan üresnek látszhatott, mint meg nem festett ábrázatom a lopott képen, ugyanis gyorsan leegyszerűsítette a szavait. Rájöttél valamire. Valamire, amit ők titokban akartak tartani. De mire? Azt nem tudom. És kik ők? A sötét erők, akik minket üldöznek, és akik eltökélték, hogy végleg kitörlik ezt a tudásodat. De nem is tudunk semmit! Guido barát felsóhajtott, és olyan hangnemre váltott, mintha egy tökfilkóhoz beszélne. Én tudom, de ők nem tudják, hogy mi nem tudjuk. Megfájdult a fejem. Úgy is éreztem magam, mint egy tökfilkó. Nem lenne jobb kiteríteni a lapjainkat, és az apát védelmét kérni? 33

34 A szentély már nem az, ami régen volt felelte Guido barát szomorúan. Hisz te is tudod, hogyan vágta le a Medicik virágát, Guilianót a katedrálisban az ördögi Pazzi család. Ó igen, erről jut eszembe. Azt ígértem, hogy mindent elmondok a Pazzikról, nem igaz? A Pazzik, akiknek a kápolnájában nemrégiben meghúztam magam a Santa Crocéban, feldarabolták Guiliano de Medicit, miközben ő misét hallgatott a Santa Maria del Fioréban. A helyi jelentések szerint huszonkilencszer szúrtak bele, és addig ütötték a fejét, míg úgy szét nem hasadt, mint egy görögdinnye. Nos... igazítottam ki magam erőtlenül talán elmagyarázhatnánk... tudod... nekik... elmagyarázhatnánk mindent. Guido barát izgatott lett, és felkelt, járkálni kezdett a szobában. Kinek magyaráznánk el? Még azt se tudjuk, ki keres! Hogyan lehetnénk megint biztonságban? Hogyan térhetnénk vissza Firenzébe, ha nem élvezhetünk védelmet az életünk féltése nélkül? Ha minden lépés hangjában bérgyilkost sejtünk, minden ételben mérget, a tél minden hideg fuvallatában egy kés csókját? Végiggondoltam mindezt. Guido barát nem gyenge képet festett elém, és nem, nem kifejezetten úgy akartam élni az életet, ahogy ő leírta. Tehát mit kell tennünk? Ki kell használnunk az egyetlen előnyünket. Én nem igazán éreztem, hogy lenne bármilyen előnyünk. És az mi volna? Hogy félnek tőlünk! A nevetésem szamárbőgésre emlékeztetett. Ők félnek tőlünk! hitetlenkedtem. Ők kergettek körbe engem Firenzében, miközben lemészárolták az ismerőseimet és a tiédet és akkor még ők félnek tőlünk! Igen felelte egyszerűen. Feltételezett tudásunk fenyegeti őket. Így hát valóban rendelkeznünk kell ezzel a tudással, hogy sakkban tarthassuk őket. A titok a biztosítékunk, és talán fel tudjuk használni ellenük, hogy biztonságunkat megvásároljuk. De... de... rémült agyam alig bírt összeállítani egy mondatot nem tudjuk a titkot. Még. Micsoda? Kitaláljuk, hogy szerintük mit is tudunk. És ezt vajon hogy csináljuk? hangomból csöpögött a gúny. Guido barát mosolygott. Nálad van a kulcs, pontosan ott. Egyenesen a mellkasomra mutatott, és én kurtán eltöprengtem, hogyan segíthet rajtunk a cicim ebben az ügyben. Türelmetlenül legyintett. A képet! Szemöldökömet ráncolva, értetlenkedve, ismét előhúztam a képet a keblemből. Mivel alvás közben összegyűrtem, kiegyenesítgettem az olvasóasztalon, és bepöndörödő végeit a gyertyatartóval és a bibliával rögzítettem. Guido barát a vállamhoz állt, az árnyéka óriásira nőtt. Az aranyló, tökéletes festmény a gyertya fényében úszott, minden részletét elénk tárta a cella sötétjében. Guido barát lehalkította a hangját, szinte vallásos tisztelettel, de a tónusa nem veszített nyomatékosságából. Azért üldöztek mindvégig, mert elvetted a festményt. Lenyeltem a torkomban emelkedő rettegést, és a szerzetes felé pördültem. Hát akkor visszaadom! Elmegyek Botticellihez az apát ad kísérőt és visszaadom, és megmondom, hogy sajnálom; vissza akartam adni Bembónak, és aztán Bembo... őt... Tirádám megszakadt, ahogy Guido barát lassan csóválni kezdte a fejét. Hát nem érted? mondta. Nem mehetsz vissza. Mert ha vissza is adod a képet, a titkot akkor is tudni fogod. Nem felejtheted el, amit megtudtál. 34

35 De nem tudom a titkot! Ezt már szinte sikítottam. Elmagyarázhatnám, hogy nem tudom... és... ezúttal leállítottam magam még mielőtt Guido barát elhallgattatott volna, mert én is tudtam, hogy ennek semmi értelme nem lenne. Csak egy szajha voltam jó szajha, de csak ennyi és inkább megölnének, de nem kockáztatnák meg, hogy hazudok. Ráadásul láthatták, hogy továbbadtam a tudásomat valaki másnak, Isten emberének, aki nem áll annyira egyedül a nagyvilágban, mint én. Fáradtan vágódtam le a kép elé. Rendben mondtam. Akkor hogyan fejtsük meg a rejtvényt? A szerzetes ismét lépkedni kezdett mögöttem, csuhája susogott a kőpadlón, lábai verték az ütemet. Szerintem üldözőink azt hiszik, hogy tudsz valamit Botticelli festményéről. A Prímaveráról. Hogy láttál valamit, amikor aznap ott voltál. De nem láttam! Mondod te. De az elmondásod szerint Botticelli... meglehetősen izgatott lett elhúztam a számat a szépítésen amikor modellt álltál neki. Ez igaz. Szerintem láthattál valamit a szobában vagy a képen, és tudtodon kívül utaltál rá. Semmi nem volt a szobában. Akkor a képen kellett lennie. De a festmény most is ott van, nincs nálunk az igazi. Nagyobb, mint egy csatahajó vitorlája. Guido barát türelmetlenül megütögette a pergament, amit kisimítottam az asztalon. Igen, de ez, signorina, egy cartone 26, tökéletes, kicsinyített másolata a táblának, amit Signor Botticelli fest. A halovány négyzetrács, ami átvonul az alakokon is, hivatott segíteni az átvitelt a kis pergamenről a tábla hatalmas felületére. A művész gondosan leméri és tanulmányozza mindegyik négyzet tartalmát, aztán átviszi ezt a képet a nagyobb négyzetre, amit a falon jelöl ki. Érted? Értettem. Emlékeztem rá Botticelli studiolojából, hogy madzagok hálóját feszítették ki a hatalmas tábla elé. Elmondtam Guido barátnak. Ő bólintott. Igen. Néha a kötélhálót kifeszítik a keret elé, aztán hátulról megvilágítják gyertyával, hogy a háló árnyéka rávetüljön a falra. A művészek különböző módszerekkel dolgoznak, de az elv ugyanaz. Hirtelen belefáradtam a művészetórába. Mindez nagyon érdekes, és gondolom tanulsága is van. Igen. Ez itt előttünk a Primavera pontos másolata, pontosan úgy néz ki, ahogy a fatábla fog, a legapróbb részletekig. Az egyetlen tétel, ami hiányzik a leltárból, az a te arcod, és azzal meg is van az eredeti. Alig észrevehető mosoly. Azt mondom, hogy akármit rejteget is Botticelli az ő képén, akármilyen allegóriát vagy kódot rejtett el, az ezen is rajta van. Kezdtem kapiskálni. Tehát rá kell jönnünk, mi az üzenet, és így jutunk előbbre a játékban. Nem értettem egyet a barát szó választásával. Nem éreztem úgy, hogy az elmúlt napok eseményei egy játékra hasonlítanának, és azt sem értettem, hogyan jöhetnénk rá, mit jelent a kép. De mivel a lehetőségeim egyre szűkültek, úgy döntöttem, kedvében járok a fickónak. Egyértelműen lelkesnek látszott, és egyáltalán nem félt: izgatta a kihívás, és majdnem olyan győzedelmesnek látszott, mintha máris megoldotta volna; csinos arca csak úgy ragyogott a gyertyafényben. Elcseszett entellektüelek. Van még pár óránk miséig, aztán el kell mennünk innen. Úgyhogy lássunk hozzá! A festményt a padlóra fektettük, én pedig áthoztam a gyertyát a cellámból. Odakint egyre vastagodott a sötétség, míg mi a láng összefonódó fénygyűrűiben a festményt 26 olasz: rajzvázlat, freskóterv 35

36 tanulmányoztuk. Hihetetlenül részletes, alakokkal telezsúfolt képről lévén szó, nem tudtam, hogyan kezdhetnénk neki. Guido barát visszhangozta a gondolataimat. Kezdjük a legegyszerűbb szempontokkal, és majd a maga idejében rátérünk a képanyagra és a szimbólumokra! Megköszörültem a torkomat így próbálva palástolni a tényt, hogy legalább két szavát nem értettem. Igen, igen, szerintem is. Egy kézmozdulattal jelezte, hogy kezdjem én. Nyeltem egyet, és csak remélni tudtam, hogy nem látszom majd túl ostobának. Nos, nyolc alak van a képen. Kilenc, ha a kis repülő törpét is beleszámoljuk. Kupidó. Nyolc felnőtt alak, és egy kupidó. Jó. Dicsérete felbátorított. Kettő férfi, a többiek nők. Hat nő, két férfi. Jó. Ez könnyű volt. Az egyik férfi egy... Az egyik férfi egy... kék fa kobold. Nevetve felhorkantott, majd túl későn köhögésre váltott. Bocsáss meg! Egy mi? A jó kezdés után összetörtem. Úgy néz ki, mint egy fa kobold tiltakoztam sértődötten, és a kép jobb oldalán lévő alakra mutattam. Kék színű. És szárnyai is vannak, és benne van a fában. Rendben van. Guido barát ismét összeszedte magát. Bocsáss meg! Nem ismertem rá azonnal a meglehetősen pogány azonosításodra. És még? A tőlem telhető legnagyobb modortalansággal válaszoltam a fellengzős hangnemére. És próbálja megdugni a virágokat hányó lányt. A fehérbe öltöztetett hajadonra mutattam, akinek a szájából virágfolyam tört elő. Megrándult az arca a stílusom hallatán. Úgy tűnik, lányszöktetéssel kísérletezik vagy... megköszörülte a torkát nemi erőszakkal. Oldalvást rám pillantott, de én ennél már sokkal rosszabbakat is hallottam életemben. Még fizettek is érte, hogy végighallgassam. Jó. És mi a helyzet a másik férfival? Most először néztem meg alaposan a marcona alakot a karddal. Már majdnem belekezdtem, aztán visszanéztem rá. A szerzetes észrevette döbbenetemet. Mi az? Ez ő! Ez Botticelli! Biztos vagy benne? Ez egy önarckép? Guido barát odanyújtotta a nyakát, így a fürtjei az arcomat érték. Igen! feleltem, és a lélegzetem is elállt a közelségétől (ne felejtsd el, hogy általában tucatszor megdöntenek minden nap, és már kétszer is lement a nap azóta, hogy utoljára férfival voltam), így nem volt egyszerű visszatérítenem a figyelmemet a kérdéses ügyre. Kiköpött mása. Nem is értem, hogy nem láttam meg korábban! Még a terrakotta színű köpenye is ugyanaz, mint amit festés közben viselt. Rendben. A barát ismét távolabb húzódott, és elgondolkozva dörzsölte az állát. Hiányzott a közelsége. Nos, ez nyilván még fontos lesz. Térjünk rá vissza később! Mi a helyzet a többi alakkal? Nos, az ott középen, az előkelő hölgy, úgy néz ki, mint egy királynő vagy Madonna (megtartottam magamnak a Vero Madre-hasonlatot) és mellette, a terhes nő, nos, az én vagyok. Flóra. Legalább egy alak személyazonosságát megállapítottuk. És azt hiszem, akit királynőnek neveztél, Vénusz lehet, a szerelem istennője. Bólintottam, mintha én is épp erre gondoltam volna. 36

37 És itt van még a három fehérbe öltözött leány a bájos triót tanulmányoztam. Úgy látszik, táncolnak. Jó. Én szerintem is. Mintha a görög mitológia három gráciája volna. Jobban kezdtem érezni magam. És a földön rengeteg a virág, és közelebb hajoltam a fákon narancsok. Kiváló. Sikeremtől megmámorosodva hátradőltem. A baráthoz fordultam: Mire jutottál? Nos, ez azonnal a Stanzé -t idézte fel elmémben, a Medici-udvar kedvelt költője, Andrea Poliziano verseinek allegorikus ciklusát. Az allegória a Tavasz Nyárrá alakulásával foglalkozik, mely illik a munka címhez: a Primavera annyit tesz, Tavasz. Na mármost, az ember ugye feltételezi, hogy a jobb oldalon lévő alakok (nyilvánvalóan azt ábrázolják, hogy Chlorist, a pásztorlányt megerőszakolja Zephürosz, a nyugati szél, majd ezt követően Flóra istennővé változik, akinek te kölcsönözted az arcát) kezdik a jelenetet, és a képet jobbról balra kell olvasni, mint a legtöbb allegorikus festményt. Ám Botticelli barátod megjelenése a kép bal oldalán, a három grácia mellett, zavarba ejt. Bár Merkúrként való megjelenése (ő a szárnyas küldött, akit május havával azonosítanak) az első feltételezésemet támogatná; úgy vélem, hogy magasra emelt kaduceusa 27, ahogy az óramutató járásával megegyező irányba kavarja a felhőket, azt jelzi, hogy ellentétes irányban kell olvasni a képet, az óramutató járásával egyező irányban, vagyis balról jobbra. Továbbmegyek, ha alaposan szemügyre veszed a tájkép szeleteit az alakok mögött, jobb oldalon a talaj a nyár és ősz aranyos színét viseli, míg bal felől a tavasz és koranyár hidegebb, frissebb árnyalatait. Habár csakugyan ez jelölheti a kép olvasási irányát, és az alakok azonnal (szinte túl nyilvánvalóan) azonosíthatóak a jól ismert, klasszikus szóképekkel, be kell vallanom, hogy mélyebb jelentése számomra rejtély. Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, és zavarodottan csóválta a fejét. Hirtelen már nem is éreztem magam annyira okosnak. Csak még jobban összezavarodtam, így ment ez órákon át. Csak Merkúr és Vénusz viseltek cipőt. A Vénusz fejét keretbe foglaló levelek borostyánok voltak, és Lorenzo de Medici pártfogását jelölték. A három Grácia közül kettő viselt ékszereket, a harmadik dísztelen volt. És így tovább, és így tovább. Szemünk elhomályosodott és vérbe borult, elménk zsúfolásig megtelt részletekkel, torkunk kiszáradt a fecsegéstől. Az ég már világosodni kezdett, reggelire és egy korsó sörre vágytam. Guido barát hirtelen felállt. Rossz felől közelítjük meg jelentette ki határozottan. Most sem járunk közelebb a mű igazi jelentéséhez. Feledkezzünk meg kissé a képről, és vegyük át még egyszer a Botticellivel töltött időt! Felsóhajtottam, és elkáromkodtam magam, mert már százszor elismételtük a művésszel folytatott beszélgetésemet. A barát most nem törődött a nyelvezetemmel. Mit mondtál pont az előtt, hogy megdühödött? Ismételd el szóról-szóra, semmit ne hagyj ki! Csak ostoba locsogás volt. De miről? folytatta. Talán mondtál valamit a festményről? Az egyik alakról, vagy a virágokról? Madonna! Mondom, hogy nem tiltakoztam. Azt mondtam neki, amit már neked is, hogy velencei vagyok, és hogy nagyon szép város, és gazdag a kereskedelme is. Még valamit? 27 Merkúr kígyós botja 37

38 Mondtam valamit Pisáról és Nápolyról vagy Genováról, hogy riválisai a tengeri kereskedelemben. A szerzetes hirtelen mellém térdelt, és ugyanolyan sürgetően fogta meg a vállamat, mint korábban Botticelli, csak ő gyengédebben. Ezt a három várost említetted, és semmi többet? Igen nos, Velencét elsőként, természetesen. De Velencéről külön beszéltél? Aztán a másik hármat egybefogtad? Igen. Es Signor Botticelli nem reagált, mikor Velencét említetted? Nem mutatott dühöt vagy aggodalmat? Nem, csupa bűbáj volt. Valójában ő volt az, aki elsőként zengte a város dicséretét. De megdühödött, mikor Pisát, Nápolyt és Genovát említetted egy füst alatt. Igen. Biztos vagy benne? Biztos voltam. Igen, ha mondom! Szemei táncolni kezdtek. Három sikongta. Három város ugyanazt műveli. Három lány ugyanazt a táncot táncolja. Te magad mondtad, hogy ugyanaz a lány is lehetne. Három grácia, három város. Tengermelléki államok. Luciana, megcsináltad! Őrült dervistáncban forgott körülöttem. A pillanat örömében szinte észre se vettem, hogy először szólított a keresztnevemen. Gyermetegen, ahogy ő is, újra a festmény fölé hajoltam. Városok mondta. Mindannyian városok! Mindegyik alak egy-egy helyet képvisel. Vérem a mellkasomban lüktetett, a fáradtságom elpárolgott. És a többi város? Nem tudom. De azt tudom, hogy valami készülődik. Guido barát fürtjei az égnek álltak, mint egy sötét angyalé, szemei kék lángban égtek. De mi? Háború? Kereskedelem? Rejtett kincs? A barátot most már teljesen magával ragadta a dolog. Hamarosan megtudjuk. És egy valami biztos: ők azt hiszik, hogy már tudjuk is. Ezért keveredtünk ebbe a kalamajkába. Ismét a három gyönyörű hajadonra néztem, akik ártatlanul járták különös táncukat, az öröklétig forgó bájos hármasra. Melyik, melyik? töprengtem, szinte magamban. A három grácia közül melyikük melyik város: Pisa, Nápoly, Genova? A barát ismét szemügyre vette a képet, kicsit lecsillapodott. Nézzük meg figyelmesen! Mit veszel észre rajtuk? oldalvást felém pillantott. Megkockáztatom, hogy jó társaságban már te magad is eljártál pár táncot, signorina. Felteszem, kellem és báj kíséri mozgásodat. Észreveszel talán valamit a testtartásukban vagy helyzetükben? Természetesen igaza volt, én kiváló táncos vagyok, és csakugyan eljártam már rengeteg táncot Firenze legnagyszerűbb házaiban, mielőtt ez emeletre vittek, hogy a hálószobában teljesen más ritmusra mozogjak. De még ezekben a házakban sem gyakran részesülök ennyi lovagiasságban, és minden figyelmemet magukra vonták a gráciák. Nos kezdtem. A kezük kissé... furán áll. Hogyhogy? Nos, három dolgot tudok az udvari táncról. Qualcosa uno: ha körben táncolsz, a kezedet inkább lent tartod, ahogy egy társaságban lévő hölgynek illik. Itt viszont ketten elég magasra emelik a kezüket, tekintetükkel pedig a 38

39 kezüket követik, ami elég furcsa pózba csavarodik a fejük fölött, ez a póz nem volna... nos, megszokott finom körökben. Kicsit különösnek éreztem, hogy arról beszélek, mi illendő, mikor én magam, nyilvánvalóan, nem vagyok az, de azért tudok egy-két dolgot az erkölcsökről, még ha én magam nem is követem őket. Qualcosa due: egy ilyen körtáncban a trió minden tagjának ugyanarra kellene néznie. Guido barát lassan bólintott. Talán a kezekben van az üzenet. A baloldali grácia keze az összekulcsolt kezek felé néz. Talán szeretnének közölni velünk valamit; valamilyen formát raknak ki? Csak néztem és néztem, míg már szinte keresztbe álltak a szemeim, és a szerzetes is ugyanezt tette. Hacsak nem egy kacsáról van közölnivalójuk, vagy valami más szárnyasról, mert az életemre mondom, én semmilyen más ábrát nem látok azokban az ujjakban. Megdörzsöltem a szemeimet. Talán betűket írnak? merengett Guido barát, túl fáradt volt hozzá, hogy gyenge tréfámat észrevegye. Vagy egy betűt raknának ki a kezükkel? Ha nem arab, akkor cirill ábécével, hiszen itt a klasszikus alakok szolgáltatják a tematikát. A betűkhöz nem tudtam hozzászólni, sem az arabhoz, sem másmilyenekhez, mivel nem tudok írni. A nyomozás e sajátos szakaszában magára hagytam. Fáradt elmém elkalandozott, egy gyors kérdés térítette vissza. Azt mondtad, három dolgot tudsz a táncról. Mi a harmadik? Madonna, vág az esze. Qualcosa tre: a tekintetedet szerényen a földre kell szegezned. Soha nem szabad egyenesen ránézned egy férfira, még ha a táncban partnered is. Soha nem nézhetsz a szemébe, akármilyen gyönyöröket is szándékoztok váltani később. Ám a középső leány és itt rámutattam, míg a nővérei a kezüket bámulják, egyenesen őt nézi. Az ujjamat balra húztam, a Signor Botticelli által eljátszott Merkúr arcához. Igazad van! kiáltott Guido barát. Áthatóan néz rá, mintha mondani akarna valamit. Vagy az ágyába akarná vinni. A barát elpirult. Szerintem ő a kulcs mondta. Ő az. Hármuk közül egyedül őt kapcsolja össze a tekintete Botticellivel. Fordítsuk figyelmünket most a középső gráciára, és csakis rá! Ő rejti az első város azonosságát. Pisa, Nápoly vagy Genova. Keresnünk kell egy bármilyen betűt, vagy netalán címerpajzsot, a személye köré rejtve. Újból megfeneklettem tudatlanságom zátonyán. Semmit nem tudtam egyikükről se, csak annyit, hogy mind tenger mellett feküdtek, és odacsődültek a kereskedők és tengerészek, akiket aztán néha Firenzébe sodort az ár, hogy a lábam között pakolják ki az árujukat. De hogy hajlandóságot mutassak, ismét a tűzhajú lányra néztem, és tekintetében, amint a jóképű Merkúrt bámulta, megláttam valamit a saját vágyamból. Fáradt szemem vörös hajáról a fölötte összekapcsolódó fehér kezekre siklott. És akkor megláttam. Egy forma kúszott fáradt tekintetem elé. Nem az, ami ott volt, hanem az, ami nem. A kezek közötti űr, a táncosok furcsa, hattyúszerű kézfogása pontosan azt az alakot formálta meg, amit előző este láttam. Fáradt agyam különös játéka visszavitt engem Guido barát Santa Croce-beli cellájának ajtajához, ahol a néma kolostor árnyaiba süppedtem, és a sötétség megvédett a halálos veszedelemtől. És ott, az engem megóvó ajtó fölött, egy kőkorongba vésett tornyot láttam. Egy ferde tornyot. Ő Pisa mondtam. Az éjszakai erőpróba valahonnan mélyről a torkomból egy megállíthatatlan, gurgulázó nevetést csalt elő. A feje tetején hordja a tornyot. 39

40 Guido barát az ujjam fölé hajolt. Ő is nevetni kezdett mély, dallamos hangon, ami a szokatlansága miatt különösnek hatott. Tehát ő az. Aztán lágyabban megint: Tehát ő az. Megcsóválta a fejét. Hogy én, aki Pisát otthonomnak hívom, nem láttam meg, amikor épp ennek a toronynak az árnyékában nőttem fel! Az alakja, a dőlésszöge, minden tökéletesen egyezik. Még a tetején lévő harangtornyot is pontosan leképezi a gráciák ujjai közötti negatív hely. Micsoda szamár vagyok, vak, bolond szamár! Ami pedig téged illet és olyan mosollyal fordult felém, ami tetőtől talpig megmelengetett, rengeteg dolog van, amit nem lehet könyvekből megtanulni. Szinte szégyenlősen viszonoztam a mosolyát, ami pedig egyáltalán nem vall rám. És most? kérdeztem máris rettegve a válaszától. Pisa. Pisába megyünk. Elmegyünk oda? Igen. Két okból. Egy, a nagybátyám komoly tekintély a városban, és talán segíthet nekünk. Kettő, apát uramat minden itt töltött órával jobban veszélyeztetjük. Mert ha a bérgyilkosok ide is követnek minket, akár úgy is gondolhatják, hogy megosztottuk vele a tudásunkat, és akkor megölik. Nem vonatkozik ugyanez a nagybátyádra is? Nem, mert ő nagyhatalmú, fontos ember. Felhorkantam, minden báj nélkül. Bembo is az volt. Elgondolkodva bólintott. Nos, amennyiben az időzítésünk helyes, anélkül találkozhatunk vele, hogy felfednénk a kilétünket. Mi értesz ez alatt? Meglátod felelte rejtélyesen, aztán felemelte a fejét, mintha zenét hallana. Hallod. Prímára 28 harangoznak. Maradj egy percre! Meghúztam a csuhája ujját. Megállapítottuk, hogy Pisa a középső grácia. De miből gondolod, hogy ő az egész rejtvény első részlete? Hisz annyi alak van! Nem rohanhatunk egészen Pisáig egy ilyen vesszőfutásban pusztán azért, mert az ágybahívó szemeit Botticellire szegezi. Guido barát elmosolyodott. De biztosra mehetünk, mert nem a kéj, hanem a szerelem mutatja az utat. A szerelem vak, de nézd, Luciana, nekünk megmutatja, hogyan lássunk! Követjük a nyilat. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy ujja irányát figyeljem. Guido barát a kövér, repkedő kupidóra mutatott, akinek a szemét szemkötő takarta. Tovább figyeltem, ahogy a szerzetes mutatóujja végigjárta Cupido tüzes nyilának útját, ez pedig egyenesen a középső grácia díszes fejére mutatott. A haja lángvörös, mintha ragyogó fejét a nyíl máris meggyújtotta volna, koronája a pisai torony. Egész mise alatt a jéghideg kápolnában ültünk. Testünk elzsibbadt a köveken, elménk pedig tompa volt a felfedezés hatása alatt. Újra beburkolóztam hermelinkabátomba, és egy lopott pillantást vetettem Guido barátra. Fáradhatatlanul imádkozott tényleg imádkozott, mint aki komolyan gondolja. Később a refektóriumban 29 leültem a néma szerzetesek közé, mind udvariasan, visszafogottan ettek, mintha egyik társuk épp a szent szövegekből olvasott volna fel. Megkönnyebbülten, hogy nem kell beszélnem még a könyökömnél lévő Guido baráthoz sem, belapátoltam a kenyeret és a szárított tőkehalat a csuklyám mögé, felhörpintettem a söradagomat, és furcsa optimizmus töltött el, amikor felkeltünk az asztaltól, 28 reggeli imádság 29 kolostori ebédlő 40

41 hogy istenhozzádot mondjunk az apátnak. Ismét odakint álltunk az apró arany kolostor előtt, eltelt egy nap, és már sokkal többet tudtunk, mint mikor beléptünk ide. Firenze, az örök város még mindig ott ragyogott alattunk a völgyben. Vajon a merénylők, akik minket keresnek, ott vannak még, vagy már közelebb jutottak? Megborzongtam, és elfordultam a látványtól, ám ekkor megpillantottam a közelgő apátot és mögötte a kis szicíliai szerzetest, aki két táncoló pónit vezetett pórázon. A kedves öreg nekünk ajándékozott két zömök kis lovat cserébe a javadalomért, amit a Della Torrék ígértek; Guido barát szavát adta, hogy nagybátyjához fordul majd, mihelyst Pisába érkezünk. Mikor Giles of Cambridge apát érzelmes búcsút vett Guido baráttól, én férfi módra a pónim nyakcsontjára ültem, és elfintorítottam az arcom. Az öreg apát felnyújtotta hozzám a kezét. Lucius barát, van valami számodra a nyeregtáskában. Legjobb lesz, ha ki is nyitod, mihelyst leértek a dombról. Édes mosoly tűnt fel vak szemeiben, de mielőtt megköszönhettem volna, elfordult és visszabicegett a kolostorba. Mire hátasaink elérték a száz lépcsőfok alját, már sajgott a lábam köze, ahogy a rossz szándékkal kikövezett úton a medencém minduntalan a pónim nyakcsontjának ütközött. Mikor bekanyarodtunk a sarkon, megkértem a barátot, hogy várja meg, míg kinyitom a nyeregtáskámat. Egy csinos, pomponokkal díszített, puhított női nyerget találtam benne, mely enyhet adott sajgó lágyékomnak. Mosolyom kitartott egész addig, míg ki nem értünk az Arno völgyéből, de amikor megfordultam, hogy vessek egy utolsó pillantást a városra, amiben éltem és amelyet úgy szerettem, eltöprengtem, vajon látom-e még valaha. Ahogy Firenzétől a tenger felé ügettünk, enyhe fájdalmat éreztem a szívem alatt. 41

42 PISA, JÚNIUS Engem nem igazán nyűgözött le Pisa, amikor végre megérkeztünk, méghozzá három okból: Ragione 30 uno: zuhogott az eső. Ragione due: minden olyan volt, mint Firenzében, csak jóval kisebb. Ugyanaz a folyó, az Arno folyt keresztül a közepén, csak épp lassabban, gyengébben csordogált; a parton sorakozó paloták is kisebbnek, kevésbé fényűzőnek látszottak firenzei társaiknál, még az emberek is alacsonyabbnak és kevésbé kifinomultnak tűntek, mint elegáns unokatestvéreik (kivéve persze kísérőmet, aki bárhol kimagaslana az emberek közül, ahol csak megfordul). Ragione tre: a póni nyakcsontjától a fenekem olyan véres lett, mint a carpaccio, a nemi szervem pedig úgy lezsibbadt, hogy biztosra vettem: soha többé nem élvezhetem a kefélést. És ha belegondolok, elsősorban azért neveztem ezt a francos állatot Penének (vagyis pénisznek), mert így legalább minden nap meglovagolhatok egyet. Guido barát villámokat szórt a szemével, mikor megosztottam vele ezt a kis tréfát ügetés közben ő velem ellentétben valami ájtatos nevet adott a hátasának; Aquinasnak hívta a kedvenc írója, vagy valami hasonló után. Mindenesetre most megfizettem a tréfámért. Iszonyúan szenvedtem. Félre ne érts, nagyon boldog voltam, hogy a firenzei dombok közötti, végtelennek tűnő zötykölődés után végre Pisában lehetek. Régebben nagyon szerettem nézni a dombokat a város biztonságából, ahonnan ködösnek, kékeszöldnek és nagyon távolinak látszottak. De átügetni közöttük egy kelletlen póni hátán, mikor minden lépés olyan, mintha Firenze egész hadserege megfarkalna, már cseppet sem mulatságos, én mondom neked. Különösen, mikor a dombok végre átadták helyüket a pisai síkságnak; sósan bűzlő, barnás színű, poshadt, lapos mocsarak terültek el mindenfelé, ameddig csak a szem ellát, és olyan nyomasztóan hatottak a hangulatomra, hogy végül én is kezdtem pocsékul érezni magam. Ehhez jött még a tehéntrágya szaga, nappal a legyek és éjszaka a szúnyogok. Mindenem viszketett, több volt rajtam a csípés, mint az ép terület. Kétségtelenül városi lány vagyok. Ám Pisa városa, mikor végre megérkeztünk, mindössze Firenze halvány utánzatának látszott, mely várost viszont annál jobban szerettem, minél jobban távolodtam tőle. Már nem emlékeztem a félelemre, a sok gyilkosságra és vérre csak az arany palotákra és a forró fürdőkre a bennük úszó rózsaszirmokkal, és a sok forró, sós ételre, amit ott kapott mohó gyomrom. Nyilvánvalóan próbára tettem Guido barát jámborságát, ugyanis állandóan siránkoztam és nyöszörögtem, az egész utazást végignyavalyogtam. Neki azonban óriási volt az önuralma, a galád még a küzdőtárs örömét sem adta meg nekem, de ahogy közeledtünk a városhoz, szeretett szülőföldjét kezdtem kritizálni, és láttam, hogy végre kezdi áthatni a mérgem. Aljas 1 30 olasz: indok 42

43 voltam, szent igaz, de mielőtt megítélsz, ne felejtsd el, hogy a fenekemet embertelenül feltörte a nyereg, az egész testem tele volt szúnyogcsípéssel, éheztem, vacogtam és teljesen bőrig áztam. És nem utolsó sorban hetednapja nem voltam férfival. Ja, igen, és éppen az életemet mentettem. Mikor átkeltünk az Arnón, melynek felszíne pezsgett a záporozó esőben, Guido barát még jobban a fejébe húzta a kámzsáját, hogy egyszerre zárja ki a vihart és a panaszáradatomat. Hamarosan megoldást talált a zúgolódásomra: egy idegesítő, mindenre ráhúzható választ az állandó kérdezősködésemre. Hová megyünk? Meglátod. Hol van az a híres torony? Ez az? egy roskadozó lőréssora mutattam a folyón, ami már düledezett, elferdült, és mocskos rongyok lógtak róla, hogy kimossa őket az eső. Guido barát kék szeme megvillant, de nem foglalkozott a sértéssel. Majd meglátod. Nos folytattam kérlelhetetlenül, tényleg gyönyörű ez a város. Megjegyzésemet még hangsúlyosabbá tette egy fickó, aki épp ekkor tolta le a harisnyáját, és a folyó fölé guggolva a dolgát végezte. Hát hol van az a sok csodálatos építmény? Majd meglátod. Ez működött. Csuhás barátomból mindössze ezt az egyetlen választ tudtam kicsikarni, és végül egy hatalmas falhoz érkeztünk, melyben boltíves kapu állt. A boltív felett egy óriási kőpajzsot láttam, benne a Mediciek címerével: kilenc hatalmas golyó egy gyűrűn. Ettől furcsamód otthon éreztem magam. Pedig épp olyasmit készültem megnézni, amit Firenzében nem láthattam. Ahogy leértünk, Guido barát csak ennyit mondott: most. És akkor megláttam. Ahogy átértünk a kapun, az eső hirtelen elállt, mintha a fal jelölte volna ki a zivatar határát. Sütött a nap, és egy szépséges szivárvány ívelt át a leggyönyörűbb látvány fölött, ami rövid életem folyamán a szemem elé került. Madonna! Ott, a gyémántos esőcseppekkel telehintett mélyzöld mezőn tornyosult a legcsodálatosabb építmények szentháromsága, amit valaha is láttam. Lecsúsztam a lovamról, s a szám tátva maradt az álmélkodástól. A tűző napsütésben a fehér katedrális ragyogó márványszelencének látszott, a keresztelőkápolna épülete egy tökéletesen harmonikus, gömbölyded ékkőnek, amit egy filigrán diadém koszorúzott. Az egészben a legfantasztikusabb a harangtornya volt, amely hihetetlen szögben dőlt meg. A fenséges léptékkel megépített, legendás torony tökéletes boltívű loggiáinak, sudár karzatának és hófehér árkádsorának egymásra halmozott rétegei csigavonalban törtek az ég felé, egyre magasabbra. Ez a hely, a szépség és az egyensúly csodája volt, alig hallottam, mikor Guido barát önelégülten közölte velem, hogy Campo dei Miracolinak hívják a Csodák Mezejének, és én kénytelen voltam erőtlenül, de beleegyezően bólintani. Minden mérhetetlen léptékkel készült, mintha egy csapat óriás érkezett volna ebbe a zöld kertbe, hogy csodáit megépítse. Lenyűgöző, nem igaz? mondta Guido barát elragadtatásában sem túlozva. És a mögött ekkor egy hosszú vakfalra mutatott van a Camposanto 31, a Temető, egy tökéletesen négyszögletű kolostor, amely odabent számtalan csodával büszkélkedik. Az alapjaihoz a Golgotáról hozták a földet, igen, a Szentföldről. Még ekkor sem bírtam megszólalni, csak mentünk tovább a hatalmas épületek között, de éreztem, hogy valamiképp megbocsátást nyertem. 31 Camposanto Monumentale (monumentális temető), kolostorépület és az udvara. Valójában tehát nem temető, a nevét onnan kapta, hogy a legenda szerint az első keresztes háborúból visszatérők (1146 körül) a Szentföldről magukkal hoztak egy kis földet, és itt temették el. 43

44 Nos, Luciana mondta a szerzetes, nyilvánvaló megilletődésed jelentősen enyhíti korábbi faragatlanságodat. Itt található városom igazi dicsősége, melyet három századon keresztül építettek. Azt mondják, ez a kampusz tökéletesen ábrázolja az Istenhez vezető utunkat. Úgy tartják folytatta barátom lelkesen, hogy a Keresztelőben megkeresztelnek a hitre, a Katedrálisban ezt megünnepeljük, a Camposantóban a feltámadást várjuk, és a toronyban mutatott fel a magasba a Mennyei Királyság isteni magasságába jutunk. Elismertem Guido barát győzelmét, és elnéztem neki szószátyár magyarázatát, mert a hely valóban maga volt a csoda, káprázatos, dülöngélő harangtornya pedig egyedivé tette. A szerzetes az ezt következő szónoklatával az én gondolataimat visszhangozta. Én úgy ítélem, hogy a torony szépségét kiemeli, és nem kisebbíti állásának fogyatékossága. És azonnal láthatod, ugyebár, az alakjából és dőlésszögéből, hogy a torony csakugyan az az építmény, amit Botticelli gráciái a Primaverában ábrázolnak az összeérintett kezük közötti negatív formában. Igaza volt, hajszálpontosan megfelelt a képen látottaknak. Nyilvánvalóan a megfelelő helyen kezdtük nyomozásunkat. Most, ott a torony talpánál egyszerre rémített meg és villanyozott fel a látvány. Ahogy egyenesen felnéztem az épületre, úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban rám omolhat és összezúzhat. Végül izgatottságom szóra bírt, de csak annyit tudtam kérdezni: Felmehetünk? Guido barátot látható örömmel töltötte el állandósult lelkesedésem, mely lefogadom, nagyon kellemes ellentétben állt az elmúlt napok során tanúsított hangulatommal. Igen felelte, ha nem félsz. De féltem. Hát persze, hogy nem. Mitől félnék? Attól, amit mondanak, hogy az egész leomlik egy éven belül. Hozzáteszem, ezt azóta mondják, hogy megépült. Vállat vontam, de valójában nagyon sajnáltam volna látni, hogy egy ilyen rendkívüli építmény romba dől és még jobban, ha magam is benne vagyok. De azért odakötöttem a pónimat a sötét toronykapuhoz, miközben Guido barát is a sajátját, és felhajtottam a szoknyámat a megmászásához. Bent van lépcső mondta a barát. Keresnünk kell valamit, bármit, amiből megtudhatjuk, mi az összefüggés a torony és a Primavera között. És vigyázz, a dőlésre a körkörös vonulatával együtt, amihez lépteidet kell igazítanod felfelé menet, mert könnyedén elszédíthetnek! Guido barát nem tévedett. Még mielőtt elértük volna a második erkélyt, én máris úgy éreztem magam, mintha megittam volna pár üveg chiantit 32. Azért én remekül szórakoztam: nemcsak a részegség érzésétől, ami pedig már annyira távoli élménynek tűnt, de a kedélyem is emelkedett, ahogy felfelé haladtunk. Visszatértek még a női fortélyaim is, ugyanis belekapaszkodtam Guido karjába, viháncolásom kísérte minden lépésünket, és amilyen gyakran csak tudtam, a testének dőltem. Nem volt ez semmire sem elég, egy olyan farokéhségben szenvedő lánynak, mint amilyen én voltam, és tökéletes közönye sem kínált enyhülést, de a semminél ez is többet ért. A legkáprázatosabb az egészben mégis az alant zöldellő mező fel-felvillanó képe volt, benne a hatalmas, fehér keresztet formáló duomo gyönyörű látványával. Végre felértünk a tetejére, és én megcsodálhattam a kénytelen voltam bevallani lélegzetelállító városra nyíló látképet. Hosszú percekig időztünk ott, teljesen elfeledkeztünk a festményről, élveztük az alattunk elterülő látványt, a nagy fehér behemótok között rohangáló hangyányi emberekkel. Hamarosan egy csoportosulást vettem észre, a hangyák rajba szerveződtek, és gyülekezni kezdtek messze alattunk, a téren. 32 Olaszország leghíresebb vörösbora, Toscanából származik. 44

45 Mi történik? kérdeztem és lemutattam a csoportra, miközben mellkasomat a korlát meleg kövéhez nyomtam, erősen nekifeszülve, hogy jobban kilássak. Guido barát egy atyaian védelmező kézmozdulattal, mely komolyan meghatott, elkapta a szoknyám szegélyét. Óvatosan! aztán mellém lépett, hogy megnézze. Áh. Készülődnek a kezdéshez. De kik? Többek között felelte, a nagybátyám. A Gioco della Pontéra 33 készülődnek, amit minden évben ezen a napon tartanak. Reméltem, hogy időben érkezünk. Megindult az erkély kijárata felé, hogy megkezdje a hosszú lemenetelt. És mi az a dzsokkó deli ponty? kiáltottam utána. Incselkedő mosollyal pillantott vissza. Majd meglátod. Követtem Guido barátot lefelé a toronyban, de ezúttal annyira előrement, hogy csak durva barna csuhájának a verdesését láttam a lépcsőfordulókban, vagy a szandálja kopogását hallottam az alattam húzódó erkélyről. Végül persze elértük a külső ajtót, ami kivezetett minket a kampuszra, és épp a lovainkat oldottuk el, mikor megpillantottam valamit. Nézd! Volt ott egy metszet, épp a torony ajtajának szemöldökfája mellett, tűhegyes dombormű a fehér márványban, éleit újonnan vésték, frissen csiszolták, a tervezés vonalai feketének látszottak az erős napsütésben. Egy hajó volt; egy csinos hajó, dagadó vitorlákkal és lőrésekkel ellátott, erős fedélzettel, olyan ügyesen vésték fel siklását az íves hullámok tetején, hogy megesküdtél volna rá: a megkövült óceán hullámzik a szemed előtt. Vajon ez jelent valamit? gondolkodtam hangosan. Mert a Santa Crocéban a te ajtód fölé a kőtornyot vésték, aminek köszönhetően végül is megláttam a tornyot a Primaverán, ezt, ami alatt most állunk. Guido barát vállat vont. Egy hajó mondta. Teljesen hétköznapi. Pisa a tengermelléki erejéről híres; ez a szokásos jelképe művészetünkben és építészetünkben. De ez a vésés új: hisz még érezni lehet a márvány porának a szagát! Egyszer volt egy kőfaragó kuncsaftom Firenzében, aki beterítette a legjobb köpenyemet a carrarai márvány hófehér porával. Ha nem fizetett volna olyan jól, nagyon feldühített volna. De az a szag a frissen vésett márvány édes, szinte égett szaga ugyanez a szag kúszott be most az orrlyukaimba. A barát azonban már az állaton ült. Az nem lehet. A tornyot több mint egy évszázada fejezték be. Felültem Penére, ám miután megindultam Guido testér után, még többször is visszanéztem az ajtó fölötti kőhajóra, míg el nem tűnt a szemem elől. A metszet, s annak új volta, valamint Guido barát kijelentése Pisa tengermelléki hatalmáról, ez így együtt furcsa érzést keltett bennem. Követtem gyors ügetését a főútvonalig, miközben a tömeg egyre sűrűbb és hangosabb lett, és mire eszembe jutott, hol hallottam korábban ilyen szentenciát, túlságosan elvegyültünk a zajban és az emberáradatban ahhoz, hogy odakiálthassak a szerzetesnek. Három tengermelléki hatalom. Pisa, Nápoly, Genova. Ezeket a szavakat mondtam Botticellinek. Ezek a szavak okozhatják a halálomat. 2 Végül a tömeg annyira összezsúfolódott mindkét oldalunkon, hogy a lábamat fájdalmasan Pene oldalába nyomtam, mire a póni tiltakozásul fájdalmasan felbőgött és nagyokat rúgott a 33 Hídjáték. Június utolsó vasárnapján kerül megrendezésre. 45

46 hátsó lábaival. Magamban mulatva konstatáltam, hogy ülepe mögött a tömeg kissé oszladozni kezdett. Guido barát levette a csuklyáját, és felém fordulva odakiáltott. Kövess a nagybátyámhoz, ő majd gondoskodik az elhelyezésünkről! Hol van? bömböltem. A válaszát nem hallottam, de láttam, hová bökött mutatóujja hegye. Madonna. Végül egy hatalmas térre jutottunk, ami olyan színes volt, akár egy papagáj, ugyanis a környező házakra bibliai jeleneteket és freskókat festettek. Maguk az épületek rikító színekben pompáztak: kanárisárgán, sáfrányosnarancsosan. És az emberek maguk is hasonló élénk színű öltözékeket hordtak, káprázott tőlük az ember szeme; szalagokat és pántlikákat, harsány árnyalatú, negyedes tunikákat, csillogó katonai ezüstsisakokat viseltek. A nyakamat nyújtogattam, hogy lássam, hová mutat Guido barát, és végül a káosz fölött megpillantottam egy virágokkal és szalagokkal díszített magas emelvényt. Középen, egy trónszerű széken egy termetes, jóvágású férfi ült megcsavart bársonysapkában és selyem uszályos köpenyben. Csiricsáré harisnyába bújtatott lábai térdtől lefelé teljesen eltűntek a pompás agarak valóságos özönében, akik ott szimatoltak a lábánál, és megugattak minden arra járót. Személyzete körbevette, bort és húst kínáltak neki, és majdnem olyan remek libériát viseltek, mint ő maga. És bár a cicoma felajzotta szajhakíváncsiságomat, nőként inkább a férfi ábrázata ragadta meg a figyelmemet. Arca a jómód élénk rózsaszín színét mutatta, ami csak kiemelte szemei elképesztő kékségét. Guido barát szemeiét. Azt leszámítva, hogy a kor elmosódottá tette az arcát, épp olyan volt, mint Guido barát. A nagybácsi. Guido barát üdvözölte rokonát a tömegből, és én azon nyomban kényelmetlenül kezdtem érezni magam, mert tervünk szerint, melyben még az úton megegyeztünk, lopva kellett volna megközelítenünk, nem egy ilyen nyilvános porondon. De tudtam, hogy Guido barát itt biztonságban érzi magát, hiszen ez az otthona, s a segítség már túl közel volt ahhoz, hogy türtőztetni tudja magát. A nagybácsi arcán örömteli mosoly terült el az unokaöcs láttán, és a kísérete legtermetesebb embere a lord egyetlen kézmozdulatára elindult felénk, szétválasztotta a tömeget, majd a lovunkhoz lépett. Az emberóriás meghajolt Guido előtt, elvette a kantárszárakat és üvöltéssel jelezte a tömegnek, hogy adjanak utat. Egy szempillantással később máris a loggián ücsörögtem, a nemes balján, kezemben egy pohár igen kiváló chiantit tartottam, és bemutattak Lord Silvio Gherardesca della Torrénak. A lord rendkívüli udvariassággal csókolt nekem kezet, bár Krisztus a tudója, minek nézhettem ki az úttól sárosan-mocskosan. Meg se kérdezte, milyen kapcsolatban állok unokaöccsével. Ehelyett úriemberhez méltó előzékenységgel bemutatta nekünk az óriást. Ez itt Tok, a zsoldosom, aki megmentett titeket attól, hogy jó polgáraink eltapossanak. Egyszer az én életemet is megmentette a lombardiai hadjáratomon, de most azt kívánja, bár ne tette volna. Az óriás nem mosolygott; valójában kétségesnek látszott, hogy egyáltalán képes ilyesmire, mivel az arca keresztül-kasul volt szabdalva. A szemei éppen olyan aprók voltak, amilyen hatalmas a feje; kemények, sötétek és kerekek, mint két egyforma ágyúgolyó a csatamezőn. Húsz és negyven között bármennyi éves lehetett, termete és sebei lehetetlenné tették ennek megítélését. Tartózkodóan megköszöntük a szolgálatait. Részemről a szerencse felelte Tok enyhén meghajolva, és örömömre szolgál majd személyeteket megvédelmezni bármikor, míg az urammal maradtok. Nem volt könnyű megérteni, mert elfojtott torokhangon beszélte a toszkán nyelvet, gyanítottam, hogy egyszer vágás érhette a torkát talán a gazdája miatt? De kétségtelen, hogy a hasamat melengető bor, ennek a zsoldosmonolitnak a védelme és gazdájának kedves figyelme hatására máris jelentősen javult a hangulatom. Pisa is egészen megtetszett. Az emberek elbűvölőnek látszottak. A szokások eredetinek. Újból alaposan meghúztam a bort, miközben Lord Silvio Guido baráttal suttogott, aki hozzám hasonlóan kényelmesen elhelyezkedett, csak épp nagybátyja jobb oldalán. Eltöprengtem, miről beszélhetnek vajon 46

47 hogyan magyarázza meg Guido barát a személyemet, s a jelenlétemet az ő oldalán? Egyszer elkaptam a tekintetét: elmosolyodott, és bólintott, mintha biztosítani akarna afelől, hogy utunk végére értünk, biztonságban vagyunk, és minden rendben van. Lassan megnyugodtam, s ráérősen körbenéztem magam körül. Alattunk nyilvánvalóan épp egy helyi látványosság bontakozott ki, mivel a tér közepe kezdett kiürülni. Tábornagyok siettek oda, hogy két csapatot szervezzenek, és kürtösök arca feszült meg, miközben elfújták a jelet. 3 Lord Silvio közelebb hajolt hozzám, hogy megszólítson, én pedig hirtelen megmerevedtem, arra gondoltam, talán ki akar faggatni, hogyan kerülhettem szemérmes unokaöccse oldalára. De hamar megnyugodtam, mert pusztán az ünnepséget kívánta kommentálni. Bármilyen átmeneti magyarázattal szolgált is Guido barát, valószínűleg egy időre kielégítette kíváncsiságát, bár rövid tanácskozásuk aligha tartalmazhatta kalandjaink minden részletét. Már nem aggodalmaskodtam, megéreztem a torkomon és fülemben Lord Silvio édesgyökér illatú leheletének melegét, és ez csak tovább erősítette bizsergésemet. Igen, Guido barát nagybátyja kétségtelenül vonzó, érett férfi volt, így társalgásunk közben részesítettem sokat gyakorolt kacérságom minden megnyilvánulásában. Azért szerettem volna, ha van egy tükröm, hogy javíthassak a megjelenésemen. Signorina kezdte a lord, nemsokára tanúja lehetsz a legrégibb pisai szokásaink egyikének, melyet maga Hadrianus császár alapított szép városunkban. A Guigno Pisano, vagyis pisai játékok, a Gioco del Pontéval végződnek. Felismertem a szavakat, melyeket Guido barát mondott a toronyban. Régi versengés ez a Kiskakasok pártja ekkor a vörösbe és narancssárgába öltözött legények falkájára mutatott és a Szarkáké között. Most a szembenálló csapat felé intett, a tér túloldalára, akik fekete-fehér pöttyös tunikát viseltek. Amint látod, saját emberem, Tok kiskakasnak öltözött, ugyanis ez az én csapatom, habár, mint a hely lordja, nem pártoskodhatok. Vonzó mosolyt küldött felém, én pedig megfigyeltem, hogy a fogai a kora ellenére még mindig jók. Hogy őszinte legyek, nem érdekeltek a játékok, de nyilván szívesen végignéztem a férfinem huszonnégy első osztályú példányának tusakodását, miközben Lord Silvio szolgái borral kínálgattak. Hamarosan, csakúgy mint a mesékben, egy aranyhintó jelent meg a páholyunk előtt, aranyozott kerekekkel és a Della Torrék színeire festett fatáblákkal; Lord Silvio ekkor besegített a bársonypárnás hintóba. Mellettem ő is helyet foglalt, másik oldalán, velem átellenben pedig Guido barát ült le, majd a lord így szólt: Signorina Luciana, te leszel az én kabalám a mai napon, méghozzá a legbájosabb, akivel valaha is találkoztam. Vigyorgásom lefagyott az arcomról, látva Guido barát zord tekintetét. Ugyan már! suttogtam. Biztos csak arra akart utalni, hogy én is a Kiskakas párt vörös és narancssárga színét viselem. Mert csakugyan, utazástól foltos ruhám valaha csinos darab volt, és épp ezekben az árnyalatokban pompázott. Guido barátot láthatóan nem győztem meg, de a hintó zötykölődni kezdett, és elindultunk. Láttam, hogy kissé felenged, miközben a hintó keresztülhaladt az utcákon, mivel még ő is nyilván örömet talált abban a tényben, hogy pár óra leforgása alatt egy pár fagyoskodó zarándokból a helyi lord szerencsés kegyeltjeivé változtunk. Guido barát és a nagybátyja elkezdték végigmutogatni hőn szeretett épületeiket és a barát, szokásos szószátyárságával megismertetett a látványossággal is, amit végignézni készültünk. Legalább láthattam az ezüstösen csillogó Arnót, mely most úgy fénylett a napon, mint egy új pántlika, nagyban különbözött attól a posványos iszaptól, amin korábban, a záporozó esőben átkeltünk. Akkor egy ösztövér pónin ücsörögtem. Most pedig egy 47

48 aranyhintóban utaztam. Kétséget kizáróan szebb lett ez a nap. A tömeg időközben úgy vált ketté, mint a Vörös-tenger és Guido barát ezt is elmaradhatatlan magyarázataival kísérte. Láthatod signorina, ahogyan a tömeg kettéoszlik északi és déli partvonalra, hogy bemutassák az ősi ellentétet a Mezzogiorno és Tramontana pártok között. Láttam, de azt is észrevettem, hogy nagybátyja jelenlétében hivatalosabban viselkedett velem. Az út során Guido barát és Luciana lettünk (soha nem hívott volna Chi-chinek), de most visszaváltoztam signorinává. Mielőtt ezen eltöprenghettem volna, folytatta: Az emberek felkészülnek, hogy támogassák a saját Magistraturájuk vagy udvaruk színeit. A Magistratura nem más, mint a Hídjátékában résztvevő csapatok vagy egy negyed politikai-katonai szervezete. Istenem, mennyire unalmas tudott lenni! Szerencséje, hogy ilyen csinos. Elnyomtam egy ásítást. Tehát valójában mi történik ebben a játékban? én csak egy újabb pohár bort akartam. Még a külsőm sem érdekelt, ami pedig nem sűrűn fordul velem elő. Lényegében mindkét csapatnak egy hatalmas, egy tonnánál is nehezebb faltörő kost kell áttolnia a hídon (ezen, amihez most közeledünk), miközben a másik csapat próbálja megállítani őket. Csodálatos verseny ez, ahol a népművészet elemei keverednek a pártok büszke, harcos hagyományaival, és ahol az Arno mindkét partja a híd fölötti uralomért harcol. A pisaiak egyértelműen megbolondultak. Vagyis azt akarod mondani, hogy a játékban lényegében két rakás szépen felöltözött férfi próbál átlökni a hídon egy hatalmas farönköt, miközben a többiek az ellenkező irányba tolják? Guido barát lelkesedése láthatóan elapadt. Igen. Madonna. De tisztában voltam vele, hogy Lord Silvio kiválóan szórakozik, miközben minket figyel, és gyorsan visszatértem a hízelkedő modoromhoz. Milyen csodálatos! És mennyire illik ez az... ünnepség ennek a nagyszerű városnak az erejéhez... lagymatagon fejeztem be, éreztem, hogy dicséretem nem túl meggyőző. Lord Silvio csakugyan észrevette lekicsinylő véleményemet. Az embereknek tetszik, mindig is tetszett. Ez az egyetlen esélyük egy igazi, ízes-velős csetepatéra. Amint látod, Pisának nem sok köze van a szárazföldi ütközetekhez, de a tengeren, nos; tengeri erőinkkel senki nem veheti fel a versenyt, még az olyan városok sem, mint Genova vagy Nápoly. Már megint előkerült a tengermelléki városok hármasa, s ez borzongást vitt a mulatságba, mint a nap előtt elvonuló felhők. Igazából már el is feledkeztem a Primaveráról, de most újra megéreztem a veszély szelét. A nagybácsi és az unokaöcs azonban csak cinkosan mosolyogtak, a hintónk pedig a híd közepére gördült, ahonnan Lord Silvio a legjobban bíráskodhatott a verseny fölött. Az Arno mindkét partján, ameddig csak a szem ellátott, felvonult a tömeg saját pártja színeibe öltözve, és rekedten lelkesítették magukat. Az első néhány összecsapást még megnéztem, élveztem az egymásnak feszülő fiatal férfiak látványát, ahogy a masszív, fallikus kost próbálták átlökni a hídon. Idővel még a dagadó izmok látványa is kezdett unalmassá válni, ám nemsokára megláttam, hogy a hatalmas zsoldos, Tok (szó szerint) győzelemre vitte a Kiskakasok csapatát a folyó Tramontara oldalának képviseletében. Gyalog követett idáig minket a Piazza delle Sette Vietől, kantáron vezette Penét és Aquinast, és még így is maradt annyi ereje, hogy nagy lelkesedéssel belevesse magát az ütközetbe. Termete és ereje mellett a hatalmas faltörő kos könnyű kis gyufaszálnak tűnt, és a szembenálló csapat legalább egy tucatszor ráesett a farönk óriási hegyére. Néztem, ahogy ügyesen nekivágta a kost a Szarkák csapatának, három fiatalembert is elintézett vele egy csapásra, az asszonynépnek kellett félrehúzniuk őket, hogy aztán az ide-oda rohangáló gyógyszerész elláthassa őket. Igen, Tok 48

49 bivalyerős ember volt, és a védelme alatt biztonságban éreztem magam, bármilyen vérszomjas bérgyilkost is küldött ránk Firenze. A végeláthatatlan küzdelem befejező szakaszára visszavonultam az arany hintóba, hogy élvezzem a bort és a finomságokat, amiket a szolgák az ablakon keresztül nyújtottak be. Már majdnem elaludtam, mikor felriasztott Guido barát és Lord Silvio visszaérkezése. Arcuk ragyogása elárulta, hogy a baromfipárt győzedelmeskedett. Sietősen gratulációk záporát zúdítottam rájuk, és minden tehetségemet latba vetve csatlakoztam hozzájuk a hadicselek és összecsapások részletes elemzésében. Mikor végre szünetet tartottak az öndicsőítésben, megkérdeztem, hogy tartogat-e még élvezeteket ez a nap. Lord Silvio elmosolyodott. Méghozzá mind közül a legjobbat. Most jön a lakoma, mivel ez szentünk napjának előestéje. Ez már kedvemre való volt. Meglehetősen korgott a gyomrom. Szent Ranieri fűzte hozzá Guido barát, nagyszerű ember volt és kiváló muzsikus, aki minden vagyonát eladományozta, hogy szerény remete lehessen Isten szolgálatában. Ismét felragyogott a tekintete, ezúttal a rajongástól és nem a győzelemtől. Szemmel látható volt, hogy Pisa védőszentje komoly ösztönzést jelentett ennek a lordocskának, hogy örökségét félredobva papi pályára lépjen. De most nem volt időm ájtatosságokra, a lakomáról szerettem volna többet is megtudni. A palazzómban 34 Lord Silvio a folyópart felé intett, ahol a hatalmas házakon egymást érték a gyertyával kivilágított, gyémántfényű ablakok olyan lakomát csapunk, amilyet még sosem láttál. Vendégeim a legfinomabb ételeket kapják, és te, signorina, mint szeretett unokaöcsém barátja, te leszel a díszvendég. Gyakorlatilag már folyt a nyálam, mire a hintó megállt egy szép palota előtt, közvetlenül a folyóparton. A lord kiszállt és elhessegette az inasait, hogy személyesen segíthessen ki engem a hintóból. Lezöttyentem a lépcsőkről, majd boldogan mosolyogva kiegyenesedtem. Mily gyönyörű ez a nap! suttogtam az arcába. A lord elégedettnek látszott. Akkor hát tetszik Pisa? Addigra már megittam két üveg chianti nagyobbik felét, és semmit nem ettem, leszámítva pár sós szardellát és egy maroknyi sárgabarackot. Imádtam mindent. Igen. Óvatosan beszéltem, nagyon igyekeztem, hogy italtól zsibbadt nyelvemet kontrolláljam. Nagyon. Szép. Város. Kesztyűs kezének gyengéd mozdulatával felemelte az államat, és a Guido barátéhoz annyira hasonló szemei belefúródtak az enyémekbe. Máris sokkal szebb, signorina. Máris sokkal szebb. Köpenye fellebbent, ahogy elfordult és megindult a fáklyafényes lépcsőkön. Gyere! Menjünk be! Szent Ranieri nevében meglakomázunk és élvezzük, amit még az éjszaka hoz. Felajánlotta a karját, és félreérthetetlenül tüzes szemeivel végigsimított az egész testemen. Guido barát, mintegy ellenpontozásul, villámokat szórt a szemével, ahogy követett minket a palazzóba. Tekintetétől elrejtve hagytam, hogy egy apró mosoly játszadozzon az ajkaimon. Csakugyan érdekes éjszaka lesz. 3 Te meg mit csinálsz, az Isten és minden szentjei szerelmére? Ekkor már egy pazar, egyértelműen női hálószobában voltunk. Az ablakokban finom, rombusz alakú üvegtáblák díszelegtek, kiváló rálátást nyújtottak a szürkületben fürdő Arnóra. Csalogatott magához a baldachinos ágy és az aranysárga ágytakaró; a szoba egyik falát 34 Olasz: kastélyomban 49

50 gyönyörű, édenkertet ábrázoló, aprólékos gonddal szőtt falikárpit díszítette. Boldogabb nem is lehettem volna. Visszatértem a luxus karjaiba, ahová tartoztam, már cseppet sem érdekelt az az ostoba Primavera és annak ostoba titkai, Végül is, mi az nekem, pisai principessának 35? Hiszen megtaláltam az édent; de újdonsült Paradicsomomba egy kígyó is bekúszott Guido barát képében, aki úgy prédikált, mintha éppen megcsócsáltam volna az almát az ember bukását okozva. Mindazon veszedelmek után, amit neki okoztam, most láttam először Guido barátot igazán dühbe gurulni. Sose fedett meg a tetteimért, még akkor sem, amikor hallotta, hogy legjobb barátjának a feje belecsobbant a Santa Croce-i kolostor kútjába, vagy amikor ebbe a veszélyes kalandba belevontam a személyét. Italtól zavarodott elmém számba vett minden lehetséges kihágást, amit csak elkövethettem aznap, de nem jutottam eredményre. Úgy gondoltam, hogy a legelbűvölőbb formámat hoztam. Ezt meg hogy érted? Válasza meglepett. Úgy flörtölsz a nagybátyámmal, mint egy közönséges... félbeszakította magát. Bűn elkövetésére csábítod, és nagynéném nevének meggyalázására. És hol van a nagynénéd? Miben károsítottam meg? Tíz évvel ezelőtt meghalt. Francba. Bakot lőttem, de ez csak még megátalkodottabbá tett. Tíz éve! úgy szakadt ki belőlem ez a kiáltás, mint nyerítés a csökönyös Penéből. Jézus, hát akkor had szórakozzon egy kicsit szegény ember, mielőtt eltotyakosodik! Eleget gyászolt. És ha véletlenül elfelejtetted volna, én tényleg egy közönséges szajha vagyok. Szomorúnak látszott. Reméltem, hogy talán magad mögött hagytad azt az életet, hogy ennek a balszerencsének az lesz egyetlen kedvező hozadéka, hogy kiemelhetlek abból az életből, ahogy első találkozásunkkor szándékoztam. Haragja aztán visszatért. De bármi is vagy te, ő egy tiszteletreméltó férfiú, ennek a városnak a legfőbb ura! Ez nem való! Tönkreteszed a rangját! Csak azt akarom, hogy megkedveljen engem, mert így talán szívesebben segít! Hazudtam, mert valójában élveztem a férfiúi figyelmet, és a továbbiak ígéretét. Ha az unokaöcsöt nem kaphatom meg, akkor egy időre a nagybácsi is megteszi. Szívesen megkenegetném a trombitáját némi fizetségért, de éreztem, hogy ezt nem vallhatom be. Gyorsan fordítottam a vitán. Na és te? Azt hittem, titokban tartjuk az érkezésünket, hogy megvédjük a nagybátyádat! Hetednapja jövünk Firenzéből egy pár öreg pónin szerinted üldözőink nem tehetik ugyanezt? Nem sodrod talán veszélybe azzal, hogy ilyen nyíltan csatlakozol a társaságához? Ettől aztán bűntudata lett. Guido barát leült az ágytakaróra, arcából kiszaladt a vér, ruházatának igénytelen barna szövete éles ellentétben állt a baldachinos ágy selyemlepedőjével. Egy sóhajtásban eresztette ki a dühét. Igazad van vallotta be. Elhamarkodottan cselekedtem. Annyira megkönnyebbültem, amikor viszontláttam, és olyan hálás voltam a segítségéért, hogy engedélyeztem magamnak védelme és vendégszeretete nyílt elfogadását. Csakugyan veszélybe sodortam őt, még a böjtömet is megtörtem, élveztem a nap eseményeit, amikor pedig imádkoznom kellett volna. Nem volt jogom megfedni téged. Én vagyok az, aki vétkezett. Isten megostoroz majd érte. Felém fordította kék szemeit, immár esdekelve. Mit tegyünk? Mellé ültem, pocsékul éreztem magam. Bátorság! feleltem. Most a védelme alatt állunk, és persze kedvenc zsoldosa védelme alatt. Tok. 35 olasz: hercegnő 50

51 Személyesen. Hozzuk ki belőle a legjobbakat! Ma éjjel meglakomázunk, vagyis én helyesbítettem, mikor megrázta a fejét majd mikor a vendégek elmennek, megmutatjuk nagybátyádnak a festményt, és megkérdezzük tőle, mi lenne a leghelyesebb eljárás az ügyben. Köztudomásúlag a házában tartózkodunk nos; hát tudják csak meg és folyamodjunk hozzá, amiben csak lehet. Bólintott. Igazad van. Felállt, és az ablakomon át kinézett a félhomályba. A sötétedő városban felzendültek a harangok, és ez kimozdította merengéséből. Kompletóriumra harangoznak mondta. Csak két óra van már a lakomáig készülj fel, amennyire csak tudsz, odalent találkozunk! Felhúzta a kámzsáját, és készült elhagyni a szobát. Hová mész? kérdeztem hirtelen rémülettel. Misére felelte, van itt egy kis templom, egészen közel ide, Santa Maria della Spinának 36 hívják. Van ott egy ereklyetartó, ami az egyik eredeti spinát őrzi. Kifejezéstelenül néztem rá. Egy tövist a megfeszített Krisztus koronájából. Az előtt fogok imádkozni, és megbánom a bűneimet, ahogy Ő tette utolsó leheletével. Halovány mosolyt villantott rám, majd eltűnt. Egy pillanatra nyugtalanság töltött el mert bár vitáztunk, nem akartam elszakadni egyetlen barátomtól, nem akartam, hogy bármi baja essék a sötét utcákon. Ez az utolsó lélegzetre vonatkozó megjegyzés nyugtalanított. De amikor megfordultam, hogy ellenőrizzem a kinézetemet a tükörben, elfelejtettem a félelmeimet. Madonna. Úgy néztem ki, mint egy szökött elmebeteg. A ruhámat, amely egykor ruhatáram legszebb darabja volt amit immár egy héttel ezelőtt öltöttem magamra, hogy Bembónak kedvére tegyek, sár és izzadság borította, és az eső hatására a festék narancssárga patakokba futott végig az olcsó selymen. Hajam úgy ugrott elő a fejemből, mint egy madárfészek, rendetlenül lógott vállam és hátam fölött, és inkább szalmára hasonlított, semmint aranyra. Finom hermelinkabátom összecsomósodott és olyan zsíros lett, mint a farkasbőr, az arcomat pedig az út során ronda parasztbarnára pirította a nap (cseppet sem emlékeztetett arra a porcelánfehérségre, amihez hozzászoktam), így a két szemem úgy világított, mint két italtól csillogó, zöld jádekő, mint egy holdkóros bolond szeme. Sikítani tudtam volna. Hogyan kacérkodhattam Lord Silvióval, mikor nem nézek ki jobban egy leprás koldusnál? Tennem kellett valamit. Két kezemet a két orcámra szorítottam, annyira forgott a fejem, aztán körbenéztem a szobában. Szerencsére a lord (vagy inkább a szolgái) mindenre gondoltak, amire egy hölgynek (vagyis, most épp nekem) a toalettjéhez szüksége lehetett. Volt ott egy langyos vízzel teli, nagy, vörösréz edény, aminek a tetején százszorszépek úszkáltak és még egy kancsó az öntögetéshez. Találtam egy csontfogú fésűt, egyszer Bembo hozott nekem ilyet Konstantinápolyból. Állt ott egy apró szantálfa ládikó is tucatnyi kis fiókkal, és tudtam, hogy ezek olyan krémeket, kenőcsöket és balzsamokat tartalmaznak, amit más hölgyek a külsejük szépítéséhez használtak. Nekem korábban nem volt szükségem ilyesmire, ma azonban a helyzetem kétségbeejtő volt. Végül örömömben a kezemet is összecsaptam az éjjeli szekrényre hajtva ott feküdt, mint egy testre váró kígyóbőr, egy csodálatos zöld és aranyszínű köpeny. Két óra alatt teljes átalakuláson estem át. Az első órát rakoncátlan hajam kifésülésével és megmosásával töltöttem. Miután alaposan kifésültem és leöblítettem, kicsavartam belőle a vizet, és a nedves kupacot a fejemre tekertem, hogy ott száradjon, míg én végzek a többivel. Ahogy mosni kezdtem az arcomat, láttam, hogy szőke fürtjeim a fülem és homlokom fölött máris elkezdtek száradni és szokásos loknijukba csavarodtak szőkén és bolyosan, mint egy napos csibe pihéi. Jó! ban épült legendás szépségű, apró, gótikus templom Pisában. Nevének jelentése: Tövis Szent Máriája. 51

52 Következett a testem. Rám száradt a sár és izzadtság, olyan szagom volt, mint egy egyhetes tőkehalnak. Szippantottam egyet a lábam közéből és majdnem elájultam tőle. A maradék vizet és a mellé tett durva flanelt arra használtam, hogy napbarnított bőröm minden centiméterét átdörzsöljem, míg vissza nem nyerte az egészség és a tisztaság rózsás színét. Még a gyöngyre is ráköptem a köldökömben, és addig dörgöltem, míg ragyogni nem kezdett. Aztán tisztán, a selyemruhát magamra öltve olyasmit tettem, amitől tudom, hogy undorodni fogsz. A vízből amiben megmosakodtam, kivettem a virágokat, és az egészet megittam. Mármost mielőtt még megítélnél, hallgasd ezt meg! Lakótársam, Enna Isten nyugosztalja romlott lelkét mesélte, hogy egyszer volt egy spanyol kuncsaftja, aki azt mondta neki, hogy ha túl sok bort ittál, meg kell innod ugyanannyi vizet is, és kis idő múlva felfrissülsz. És igaza volt, tényleg felfrissültem. (Be kell ismernem, értékes tanácsot adott ezzel Ennának. Lapostetveket is adott mellé, de ez már Enna gondja volt, nem az enyém.) Így mire vecsernyére harangoztak, már készen álltam, józan voltam, mint egy barát, és a tükörben szemügyre vettem új külsőmet. A hajam immár hullámzó, arany zuhatagban verte a derekamat, s egészen lággyá az arcomat keretező tincsek tették. A bőrömre egy kenőcsöt kentem a szekrényből, amitől olyan szépen ragyogott, mintha ezer apró aranyszikrát kevertek volna bele. Bár még mindig barna voltam, a bőröm most már valami éteri fénnyel ragyogott. A zöld és aranyszínű köntös rátapadt a testemre, mely az úton töltött hét után vékonyabb volt, mint szerettem volna, de a híres Chi-chi-tette, a gyönyörűszép melleim azért még a helyén maradtak, szerencsére nem apasztotta le őket a sok megpróbáltatás. A kötényt olyan ügyesen vágták fel, hogy egyenlő mértékben rejtette el és mutatta meg a melleimet, a legjobb ízlés szerint. Nem voltak ékszereim, így fogtam a fürdővizemből kimentett százszorszépeket, és a hajamba tekertem őket. Tükörképem lélegzetelállító látvány mutatott, de a virágok eszembe jutatták a Primaverát, és a képben Flóraként játszott szerepemet. Kivettem a cartonét, a festmény kicsinyített másolatát a régi öltözékem fűzőjéből, és óvatosan letuszkoltam az új elejébe. Ma éjjel Guido barát és én elmondjuk a Primavera titkát, és végre lesz egy szövetségesünk. Félelem és izgatottság keveredett bennem, miközben elfordultam a tükörtől, s lementem a lépcsőn. A palazzo hatalmas márványlépcsője egyenesen a tágas szalonba vezetett, ahol már gyülekeztek a fényűzően öltözött vendégek. Miközben levonultam, selymek és bársonyok szivárványát, a paradicsom madarait láttam a szentjük ünnepének cicomájában. Beszélgetés zümmögése hallatszott, ahogy a pisaiak egymásnak kuruttyoltak különös nyelvjárásukban, mint megannyi pulyka. Körülöttem csend ereszkedett a teremre és a felfelé fordított arcok fehér pacái között megpillantottam Lord Silviót és Guido barátot. (Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy barátomat sértetlenül láttam viszont.) Az előbbi elismerően bólintott, utóbbinak pedig leesett az álla, úgy elképedt az átváltozásomon. Igazából nem hibáztathattam érte, mivel sosem látta Chi-chit teljes glóriájában: mire rátaláltam a Santa Crocéban, összefröcskölt a vér és rettegtem, az úton pedig csak egy sáros ringyó voltam. Most először csodálhatta meg szépségem teljes erejét. Kéjes bizsergést éreztem. Kezdhetem talán remélni, hogy egy nap elfordíthatom őt Istentől a hús az én húsom élvezete felé? Nos, ha őt nem is, de még annyi férfi volt a szalonban, akik között utat törtem magamnak a házigazdámhoz, és akik elismerő pillantásokat lövelltek felém, hogy tudtam, még az éjjel bemutathatok egy-két jó trükköt, ha esélyt kapok rá. Profán gondolataimat ártatlan mosolyom álarca mögé rejtettem, mikor Lord Silviót és unokaöccsét az eseményhez illő formalitásokkal köszöntöttem. Silvio nyilvánvalóan hallott már ezt-azt a történetemből, de volt olyan kedves és semmivel nem utalt tényleges társadalmi helyzetemre. Ehelyett tanúbizonyságot tett finom modoráról, ugyanis miközben az ebédlőterembe vezetett, előzékenyen tündérmesét szőtt a származásomról. 52

53 Signorina Vetra, ma éjjel a velencei udvar legfinomabb hölgyeire hasonlítasz, mert őszintén mondhatom, hogy még magát a dózsét körüllengő hölgyek sem dicsekedhetnek bájaidnak töredékével sem. Toscana ékessége vagy. Elmosolyodtam, miközben egy szolga kihúzta a székemet. Tehát unkaöcséd elmondta, hogy Velencéből származom. Bólintott. Elmondta. És tiszta szívvel el is hiszem. Az északi típus legjavára emlékeztetsz szőke fürtjeiddel és világos szemeiddel. Valójában ismertem egyszer egy hölgyet, aki nagyon hasonlított rád. Ő... nem fejezte be. Nem számít, elégedjünk meg annyival, hogy nyilvánvalóan nincs senki szépségedhez fogható sem abban az államban, sem ebben. Aztán a mindig jelenlévő Tokhoz fordult, aki a vállánál buzgólkodott. Mintha ők ketten a lord jobb oldalán üresen maradt széket vitatták volna meg, így odafordulhattam a balomon ülő Guido baráthoz. Mondtál neki bármit a festményről? Úgy szegezte nekem a kérdést, mint egy tőrt. Szemeimet forgattam. Tudtam, hogy fogva tartja a csuhája, de nem próbálhatta volna meg legalább utánozni nagybátyja modorát? Luciana, hihetetlenül nézel ki pompás öltözékedben! helyesbítettem kajánul. Alig hittem el, hogy te vagy az. Kitűntetve érzem magam, hogy ma este én lehetek a kísérőd. Guido barát alig mosolyodott el. Tudod, hogy a szent testvérek nem gondolnak ilyes dolgokkal. Elménket magasabb ügyekre vetjük, csak az Úristen és az imádott Fiú szépségét látjuk meg. Keresztet vetett. Minden báj nélkül felhorkantam, aztán a szolgára mosolyogtam, aki bort töltött nekem. Tényleg. Nos, elég elismerően néztél, mikor jöttem lefelé a lépcsőn. Vagy talán Isten szoknyájára pillantgattál, miközben a legyek is belerepültek a szádba? Ez könnyen ment. Elvörösödött. Én... csak meglepődtem a személyedben beállt változáson, semmi több, biztosíthatlak. És engedd meg, hogy a hiúság bűnére intselek, mert förtelmes vétek az, mely romlásba vihet. Felsóhajtottam. Hogy megválaszoljam a prédikáció előtt feltett kérdésedet, nem, nem szóltam még a nagybátyádnak a festményről. Úgy gondoltam, túl sok ember gyűlt itt össze. Bólintott, és már szólásra nyitotta volna a száját, de nekem is volt egy kérdésem. Az az üres szék a nagybátyád balján, a fiáé? Mert van egy unokatestvéred, nem igaz? Igen. Niccolo. De nem, még nincs itt. Akkor hol van? Újabb gondolat ütött szöget a fejemben. És hol volt egész nap, ha már itt tartunk? Nyilván a nagybátyád mellett lett volna a helye az egész ünnepélyen? Egyetemen van. Hol? Padovában? Bolognában? Megneveztem kettőt a három egyetem közül, amit ismerek. A harmadik itt van, Pisában, így az nem magyarázná meg a távollétét. Nem, itt Pisában. Szárazon elmosolyodott látva csodálkozásomat. Ma estére ide várják, mint azt te is látod. Guido barát hangja csöpögött az iróniától. De nem jön el? Guido barát vállat vont és láttam, hogy vonakodik rosszat mondani másról, különösen a rokonáról. De több ellenszenvet láttam abban a mozdulatban, mint amit a jelenlétemben valaha is mutatott, ennyi helytelenítést soha korábban nem éreztem, még azokkal a névtelen szerzetekkel kapcsolatban sem, akik a barátainkat megölték. Talán nem törődik annyira a kötelességeivel, amennyire Lord Silvio szeretné. De mint egyedüli fiú, mindent megtehet, amit csak akar, az előlépése mindenképp biztosított. Miért? kardoskodtam. Sok olyan esetről hallottam, hogy egy érdemtelen fiút kitagadtak, és egy másikat emeltek a helyére. Miért nem teszi ezt a nagybátyád is? Guido barát egyenesen a szemembe nézett azzal a hihetetlen kék tekintetével. 53

54 Mert az egyedüli másik lehetséges örökös, akit szeret és akiben megbízik, úgy döntött, hogy szerzetesnek áll. Madonna. Már mindent értettem. Silvio jobban szerette Guido unokaöccsét, mint a saját fiát, Niccolót. Niccolo érdemtelennek bizonyult, de mielőtt Silvio, Guidót az örökösévé emelhette volna, Guido megtalálta a hivatását és beöltözött szerzetesnek. És a nagybátyád... nem próbál lebeszélni erről a pályáról? De, folyamatosan vallotta be Guido barát gyászosan. Mert tudod, apám helyett apám volt mindenben. A szüleimet az 1460-as pestisben veszítettem el ahhoz is túl kicsi voltam, hogy megsirassam őket. A nagybátyám iskoláztatott és nevelt fel, ő tanított meg mindenre, amit egy fiatal nemesnek tudnia kell. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy a sors az ő kezébe vetette az örökséget, ami egyébként az enyém lett volna, mert ő volt a fiatalabb fiú, és apám halálával lett csak övé a város. Így nem kevesebb jóindulattal bánt velem, mint a saját fiával; olykor még többel is vallotta be, és megcsóválta a fejét. Nem mondom, hogy ez így helyénvaló volt, s nyilván nem segített abban sem, hogy unokatestvérem szívében igazi szeretet ébredjen irányomban. De miközben felcseperedtem, rengeteget olvastam a szentírásból és a nagybátyám többi hitbuzgalmi könyvéből, s meghallottam a Jóisten hívását. Elfogadtam, hogy egy évig a ferences rend novíciusa leszek a nagybátyám jóváhagyásával és átgondolom elhivatottságomat, mielőtt leteszem a teljes esküt. De máris végleg elhatároztam magam fejezte be eltökélten. Visszanéztem Lord Silvióra és megsajnáltam. Igen, én, a szegény szajha, felnéztem egy hatalmas lordra, és részvétet éreztem. Mert itt volt ő, a saját házában, egy semmirevaló szajha és egy üres szék között ült az saját szentjének a napján, miközben az üres ülőhelyre bámult, mert a fia megszégyenítette őt a távollétével. Hőn szeretett unokaöccse pedig örökösként reménytelenül elveszett a számára. Megszorítottam Lord Silvio kezét, hogy magához térítsem, és dicsérni kezdtem az asztal elrendezését, eltökéltem, hogy élveznie kell ezt az éjszakát. És csakugyan, sok dicsérni valót találtam anélkül is, hogy a hazugság bűnébe estem volna. Minden fogás, amit feltálaltak pompásabb volt az előzőnél. Boldogan tömtem meg magam a nyúlherével, ami olyan apró és puha volt, hogy egészben le tudtam nyelni őket; a frissen fogott lipiotival, azaz a két kicsi elülső foggal rendelkező apró polippal, melyek olyan hegyesek, mint a tüske, és amiket el kell távolítanod, mielőtt megennéd az állatot; majd a szénfekete tésztával, amit a tintahal festéke színezett be. Aztán töltött húsok egész menazsériája vonult fel előttünk a roskadozó asztalokon; a kis őzek és hatalmas vadkanok, amiket megsütöttek, majd visszavarrtak a bőrükbe, mind üveges szemekkel néztek azokra, akik be akarták kebelezni őket. Még páva is volt, azt is megsütötték, majd visszaerősítették rá saját tündöklő, kék farkát, s úgy szétterítették, mintha asztaldísz volna. Addig ettem, amíg a ruhám már vágni kezdett a varrásnál, jóízűen ittam, együtt nevettem Lord Silvióval, és egészében véve jó estém volt. Guido barát azonban, megfigyeltem, semmit nem evett és csak vizet ivott, mivel böjtölni akart. Elém helyeztek egy tál osztrigát, amit az út során kedvenc ételének nevezett, hogy hárman osztozzunk rajta. Én ugye sosem eszek osztrigát, ne kérdezd, miért szerintem részben azért, mivel gyöngyöket készítenek, amilyen például a köldökömben is van, részben pedig azért, mert a férfiak magjának lenyelésére emlékeztet, amit eleget gyakorlok munkám során, így szabadidőmben egyáltalán nem vágyom rá. Guido barát elé löktem az aranytálat. Tessék! kísértettem. A kedvenced. Úgy nézett rám, mintha én lennék az ördög a sivatagban, telt ajkait egyetlen vonallá préselte, és megrázta göndör fürtjeit. Nem szabad felelte. Szent Ranieri tiszteletére böjtölök, aki elhivatottságot ébresztett bennem. Az osztriga nyilván nem számít! Böjti étel, parasztok eledele! 54

55 Ismét megrázta a fejét. Holnap napkeltétől ismét ehetek, de azelőtt nem, hogy a szent napjára virradna. Vállat vontam, és nagybátyja elé tettem a tálat, mivel nem akartam fölöslegesen kínozni a lemondással az erényes szerzetest, bármit gondolsz is rólam. De ahogy áttoltam a tálat, a nemes kagylók közül párat az ölembe löktem, és elrejtettem kötényszerű felsőszoknyámban. Nem ehet reggelig? Nos, akkor elteszek neki egy fél tucatot reggelire. Nagybátyja időközben jóízűen bekebelezte a tál maradékát; a meszes héjúak egyértelműen jól csúsztak ebben a családban. Az osztrigák után a nyalánkságok következtek, és én ismét megtömtem magam habcsókkal, marcipánnal és keletről származó apró édes tésztával. Aztán jött a lakoma csúcspontja; két szolga behozott egy minden képzeletet felülmúló pudingot, amit épp a ferdetorony képére formáztak, fehér cukorral művészien megjelenítették az egymásra rétegzett boltíveket és oszlopokat, még a harangtornyot is tetején. Ezt a vendégek taps viharának kíséretében az asztalra helyezték, ahol hitelt érdemlően roskadozott. Guido baráttal egymásra néztünk. Újra láttuk a tornyot, felidéztük a formát, amit Botticelli gráciái a kezükkel ábrázoltak, és ez eszünkbe jutatta, hogy eljött az óra, amikor el kell mondanunk, amit megtudtunk. Még Tok állandó jelenléte lordja vállánál sem óvhatott meg egy hirtelen hidegrázástól. A cukortornyot hamar lerombolták, és a tányérokat körbehordozták. Láttam, ahogy egész este, úgy most is az üres szék elé is odatettek egy tányért, mintha egy láthatatlan vendég ülne ott, és a tálak és finomságok úgy gyülekeztek ott, mint egy mosókonyhában. A másik oldalamon Guido barát sem érintette az ételt, én pedig épp annyira csodáltam a finomságokkal szemben mutatott önmegtartóztatását, amennyire nyugodt arcának szépségét. A puding fenséges volt, de miközben az édességet élveztem, egy enyhe keserű fájdalom nyilallt a szívembe, mert egy éven belül, Guido Della Torre leteszi a fogadalmát, és én ezzel örökre elveszítem őt. Végül az utolsó vendég is eltávozott, és a két Della Torre meg én bezárkóztunk együtt a palazzo könyvtártornyába, egy gyönyörű szobába, melynek négy üvegezett ablaka a szélrózsa négy irányára nézett, a falak többi részén pedig könyvek sorakoztak. Lord Silvio nyilvánvalóan épp úgy rajongott a könyvekért, mint az unokaöccse. Én még soha életemben nem láttam ennyi kötetet egy helyen. Hárman összekuporodtunk a szoba közepén, a megvilágított olvasóasztal körül, mint egy hadvezéri triumvirátus, akik háborús térképet tanulmányoznak. Lord Silvio hosszasan nézte a képet, mielőtt megszólalt volna. Arca kifürkészhetetlen volt, bal hüvelykujjával dobolt az asztalon, mintha valami ütemet verne. Ujját arany hüvelykgyűrű díszítette, amin kilenc aranylabda ékeskedett, és a gyűrű kongása úgy visszhangzott a fejemben, akár egy harang. Már majdnem felsikoltottam, mikor végre megszólalt, és valami teljesen váratlan dolgot mondott: Ez tényleg gyönyörű. Mondták, hogy az. Aztán sietve hozzátette: Hallottam Signor Botticelli munkájáról, de még sosem láttam a másolatát. És te elloptad, signorina? Egyenesen a fickó orra elől? Lehorgasztottam a fejemet, de a lord elmosolyodott: Nem tudom elítélni, miután láttam. Mindenki magának akarná. Mások is akarják vágott közbe Guido barát sötéten. Egész Firenzén keresztül üldöztek, és talán most is a nyomunkban vannak. Meghalt helyettünk mindkettőnk legközelebbi barátja, és Luciana egyik... kliense elnyelte a szót a kép utáni üldözésben. Most Lord Silvio ráncolta össze a homlokát. De náluk van az eredeti. Signor Botticellinél van a festmény, ez csak egy cartone, nem igaz? Guido barát bólintott, árnyéka is egyetértetően biccentett a gyertyafényben. 55

56 Igen, de mi attól tartunk, bácsikám, hogy nem pusztán a cartone visszaadását várják tőlünk. Úgy hisszük, hogy a festmény valami üzenetet közvetít, és úgy gondolják, hogy mi tudjuk, mi az, így létezésünket szeretnék eltörölni tudásunktól való félelmükben. Természetesen egyféle allegóriának tűnik értett vele egyet a nagybátyja. Talán... Poliziano stanzáját idézi fel az ember elméjében... Madonna. Hát már ő is kezdi. Én is erre gondoltam vetette közbe Guido barát türelmetlenül, de mintha lenne egy mélyebb, politikai értelme. Signor Botticelli rettenetes haragra gerjedt, mikor Luciana együtt említette Pisa, Nápoly és Genova nevét társalgásuk közben. Pisa, Nápoly és Genova? a lord felém fordította a tekintetét, most nem sóvárgóan, hanem elgondolkozva. Ezek a nagy tengermelléki államok. Pontosan. És mi úgy hisszük, hogy a három grácia ezeket a nagyszerű városokat képviseli, nem az allegória istennőit. Lord Silvio közelebb hajolt a képhez. És melyik figura Pisa feltételezésetek szerint? Guido barát rámutatott. Itt, a középső grácia fölött, a nők összekapcsolódó keze pontosan a mi ferdetornyunk épületét rajzolja meg. Lord Silvio vállat vont. Kétségtelenül érdekes egybeesés, de nem több. És továbbmenve, ez az elvakított kupidó a nyila hegyét egyenesen az ő fejére irányítja. Feltehetően itt kezdődik a nyomozás. Lord Silvio az unokaöccsét tanulmányozta. Nyomozás? Igen. A festmény jelentése után. Három alak, három várost jelöl. Mit jelképeznek a többiek? Egy titokra bukkantunk, Zio 37, és valaki nem akarja, hogy tudjuk, mi az. És ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Lord Silvio hosszas, erőltetett hahotában tört ki, ami olyan hangos volt, hogy a könyvtártorony minden fala ezt visszahangozta. Ám egy szívdobbanással azelőtt, hogy jókedvének utat engedett volna, egy másik érzelmet pillantottam meg a szemeiben. Félelmet, kendőzetlen félelmet. Megvártuk, hogy derültsége eltávozzék, és ekkor rácsapott mindkettőnk vállára, mintha az ivócimborái volnánk. Badarság mondta, s még mindig szélesen vigyorgott. Nincs itt semmiféle titok. Ezek itt a klasszikus mitológia három táncoló gráciája, és semmi több. Ejtenetek kell ezt az ügyet, és vissza kell térnetek a saját életetekhez. Sokkal jobb ötletem van számotokra ennél az odavissza kergetőzésnél, ahogy próbáltok eljutni egy magatok csinálta labirintus közepébe. Egyszerűen adjátok vissza! Guido barát elkeseredetten sóhajtott. Láttam, hogy csalódott, mivel a nagybátyjában szövetségest remélt találni. Nem arra számított, hogy óriási áttörésünket azonnal így félresöprik. A követőink azonnal ránk találnak, ha visszatérünk Firenzébe. De ha nem is lenne így, a közösség kihallgatná Signora Vetrát, ő pedig elveszítené az orrát, talán még a kezeit is. Nyeltem egyet, hallva a brutalitást, amit az állam rám mérhet. Eddig annyira aggasztottak a törvényen kívüli bérgyilkosok, akik bennünket követtek, hogy sosem töprengtem el rajta, hogyan segítene rajtunk a törvény. De Guido barát tudta, és próbált megvédeni engem. Madonna! Dolgozni sem tudnék az orrom vagy örömet adó kezeim nélkül. Lord Silvio bólintott, majd egy hirtelen ötlettől felderült az arca. 37 olasz: bácsikám 56

57 Ebben segíthetek mindkettőtöknek. Van egy férfi Firenzében, akinek ha megnyernétek a bocsánatát és védelmét, senki nem merne hozzátok nyúlni. Unokaöccse szemébe nézett. Igen mondta Lord Silvio egyszerűen. Il Magnifico, Lorenzo de Medici személyesen. Ezt úgy mondta, mintha a Mindenható Úristen nevét ejtette volna ki. Mármost én mindössze három dolgot tudtam firenzei városállamunk vezetőjéről, leszámítva azt, hogy bankár, és így Krőzusnál is gazdagabb. Qualcosa uno: a Pazzi-összeesküvés során megszúrták, de megmenekült, Guilinao öccsét viszont lemészárolták a katedrálisban. Qualcose due: Savonarola, az őrült szerzetes, akit Lorenzo eretnekségért égettetett meg Firenze legnagyobb terén, megátkozta őt az utolsó leheletével. Qualcosa tre: toszkán nyelven verseket ír, így került kapcsolatba Andrea Polizianóval, költő barátjával, akiért mindenki úgy odavan. Guido barát arckifejezéséből megértettem, hogy eddig alábecsültem a hatalmát. És te... elé tudnád terjeszteni az ügyünket? kérdezte a nagybátyját. Lord Silvio egy pillanatig töprengett. Annál többet is tehetek. Ő testi-lelki jó barátom régtől fogva, és holnap a színe elé vezetlek titeket. Végül én is megszólaltam: Vissza Firenzébe? és a szívemet egyszerre töltötte el leírhatatlan öröm, és még leírhatatlanabb rémület. Elmosolyodott. Erre semmi szükség. Van egy palotája itt, Pisában, az a vörös és fehér téglákból épült hatalmas palazzo, amit ma talán láttatok is. A folyó egyik teljes partvonala a Lungarni Mediceo róla és családjáról kapta a nevét. Hírnökei tudtul adták, hogy holnap, a szent napján felkeresi itteni rezidenciáját. Helyesebben szólva ma. Mert akkor már jócskán elmúlt éjfél. Guido barát és én elhebegtük megkönnyebbült köszönetünket. II Magnifico nyilván meg tud védeni minket. Máris azon töprengtem, hogyan állítsam majd be a hajam, hiszen mi lehetne nagyobb dicsőség számomra, mint egy légyott a Mediciek leghatalmasabbikjával? Már el is felejtettem Lord Silvio iránt érzett korábbi vonzalmamat, amikor kézen fogott, hogy levezessen a lépcsőn. Akkor reggel látjuk egymást, öcsém! kiáltott át a válla fölött Guido barátnak. És te, signorina mormolta halkabban, gyere a szobámba, ha zsolozsmára harangoznak! A szívem és a lábam köze egyszerre kezdett bizseregni ezekre a szavakra. Végül csak ágyba fektetnek, és biztonságba kerülök a veszély elől is! Boldogan szorítottam meg a kezét, de nem tartott sokáig, mert Guido barát meghallotta. Uram! Lord Silvio megtorpant. Nem zaklathatod Signorina Vetrát! kezdte Guido barát hevesen. Ez nem való! Gondolj a szentre, akit ünneplünk! Lord Silvio elnézően mosolygott. Guido, Guido. Hogy is érthetnéd meg te, egy csuhás, a hús dolgait? Emellett az Isten azért adott nekünk testet és érzékeket, hogy élvezzük. Önmagunk megtagadása nagyobb bűn volna. Én? Hogy nem értem? bőgte Guido barát. Persze, hogy értem! Talán azt hiszed, hogy csak mert ezt hordom belemarkolt mellkasán a pamutbársony szövetbe, az én szívem nem dobog, a vérem nem pulzál, és az érzékeim és igen, a testi vágyaim is nem bizseregnek a szépség látásán? Akkor rám nézett, arca eltorzult kínjában, mint egy kárhozott léleké, szeme könnyesen csillogott. A fogadalomtétel nem érzéketlenség, hanem mindezek teljes megélése, ugyanakkor a testi gyönyör megtagadása, és önmagunk átadása a Jóistennek! Egy éjszakára, kérlek, hogy te is tedd ezt! 57

58 Nagybátyja ismét elfordult és indulni készült, nyilvánvalóan igyekezett elkerülni a vitát azzal, akit olyan hőn szeretett. De Guido barát durván visszafordította a vállánál fogva. Ha Istennel nem törődsz, akkor gondolj nagynénémre, fiad anyjára, halott feleségedre! maró hangsúllyal nyomta meg a szót. Nem gyalázhatod meg ebben a házban! A kiáltása épp úgy visszhangzott a falakon, mint pár perccel azelőtt a nevetés. Ijedten néztem Lord Silvióra, aki most már szomorú és nyugodt volt, vészjóslóan csendes. Halk, kimért hangon beszélt, mely egy pillanatra sem rejtette el haragját. Feleségem gyengéden szerettem, ahogy az írás mondja, de már tíz éve, hogy meghalt. A fiam szopós anyámasszony katonája, nem méltó nevünkre. És az unokaöcsémnek ekkor egymásnak feszült két kísértetiesen hasonló kék szempár ügyelnie kellene arra, hogyan közli nagybátyjával, mit tehet meg a saját házában. Aztán haragját elfojtotta a bánata. Egyedül vagyok, Guido. A te távozásoddal nem lelhetek sehol vigaszt? Hirtelen eltűnt a hatalmas lord, a helyén csak egy középkorú férfi maradt, aki minden vagyona és befolyása ellenére is egyedül állt a világban. Sajnáltam, és tudtam, hogy Guido barát is így érez. Mozdulatlanul álltunk akár a szobrok, közöttünk, a pislákoló fényben ott feküdt a festmény, amiről a családi vita hevében mind elfeledkeztünk, kecses alakjai végighallgatták minden szavunkat. Lord Silvio törte meg a varázst. Guido, reggel találkozunk. Signorina, később. Bólintottam, nem tudtam, mitévő legyek, egyiküket sem akartam feldühíteni. Guido barát hallgatott, a bátyja már elhagyta a toronyszobát, és a lépcsőn tartott, mikor hirtelen felkiáltott: Nem! De elkésett. Szava egyszerre érkezett a lépcső aljában lévő ajtó becsapódásával. Én arra számítottam, hogy Guido barát, könyörgéssel és intésekkel igyekszik majd keresztezni a légyottomat, de nem így történt. Ő is elment, egyetlen szó nélkül, útközben becsapta a hatalmas tölgyfa ajtót. Ekkor felgöngyöltem a festményt, és a fűzőmbe rejtettem. Sajnáltam Guido barátot, de nagy érdeklődéssel hallottam, hogy azért benne is férfiúi érzések élnek, nem az eunuchokéhoz hasonlatosak. De attól még semmi sem akadályozhatta meg az éjjeli találkámat. Semmi, kivéve magát a lordot. Izgatottam várakoztam a szobámban, fel-alá járkáltam a gyertyafényben, vártam, hogy megszólaljanak a zsolozsmára hívó harangok, és a szolga értem jöjjön. Rózsavízzel megmostam az altestemet, és selyemfonállal tisztogattam meg a fogaimat a lakoma maradványaitól. Szoknyámból kiöntöttem az osztrigákat az időközben friss vízzel újratöltött rézkancsóba, hogy hidegen tartsam őket Guido barát számára másnap reggelig. Ám amikor megszagoltam a szoknyámat, máris átkozni kezdtem ezt a kedves gesztusomat, mert olyan szaga lett, mint egy halpiacnak. Kimostam a felsőszoknyámat, és helyette egy selyeminget öltöttem magamra. Annyira finom darab volt, hogy mindent megmutatott a testemből, de nem bántam: az én játékomban a könnyű préda nem olyan rossz dolog. Amikor végre megszólaltak a harangok, halk kopogást hallottam az ajtómon, és csábítóan elhelyezkedtem az ágyon arra az esetre, ha maga Lord Silvio jött volna értem. De Tok lépett be, óriási termete betöltötte az ajtónyílást, és furcsa toszkán nyelvjárásában közölte, hogy Lord Silvio engedelmet kér, de indiszponált, el kell halasztania a találkozónkat. Francba. Indiszponált? kérdeztem legrátartibb hangomon. Mi módon? A zsoldos készen állt a válasszal. Nem érzi jól magát. Úgy lehet, valami olyasmi okozta, amit a lakomán evett. Bezárta az ajtót, mielőtt tovább faggathattam volna. A francba. A párnára vetettem magam, és végigmondtam minden káromkodást, amit ismerek. Indiszponált, na hiszen. Nagyuramban nyilván feltámadt a lelkiismeret, hála istenfélő unokaöccse nyivákolásának és szenteskedésének. A nyavalya törje ki Guido barátot! Utáltam. Egy darabig dühöngtem, aztán a takaró alá bújtam, tudtam, hogy muszáj valamennyit aludnom. Szépnek kell lennem az II Magnificóval tartott audiencián. De képtelen voltam rá. 58

59 Ahogy hánykolódtam és forgolódtam a pompás lepedőn, arra gondoltam, hogy ha Lord Silvio tényleg beteg is, még akkor sem érezheti magát pocsékabbul, mint én. Az ágytorna ígérete, aztán megtagadása sokkal rosszabb volt, mintha ajánlatot sem kaptam volna. Igazság szerint utazás közben is jobban aludtam a birkaólakban és tehénistállókban, a bolhák és a trágyakupacok otthonában, mint most ebben a luxuslakosztályban. Az ég már vizesszürke volt, mire végül megadtam magam, és csalhatatlan módszeremhez folyamodtam, hogy előcsalogassam az álmot. Hagytam, hogy kezeim sima hasam alá csússzanak, a köldökömben lévő gyöngy alá, és lábaim között megkerestem az ott lévő gyöngyöt. És miközben magamat simogatva vonaglottam, elképzeltem, hogyan is alakulhatott volna a találkánk Lord Silvióval, ám mikor elömlött bennem az édes érzés, már az unokaöcs képét láttam magam előtt, és ugyancsak az ő ábrázata úszott a szemem elé akkor is, mikor végre álomba merültem. Mélyen, sokáig aludtam és arra ébredtem, hogy az ajtómon egyre erősebben kopogtatnak. Az ablakra pillantva rájöttem, hogy átaludtam a napot. Lassan felemelkedtem, és száraz nyelvemet végigfuttattam a fogaimon. Örültem volna, ha van még egy kancsó vizem, amit megihatok, de az ágyam melletti réztálban Guido barát osztrigái úszkáltak, majdnem elhánytam magam a halbűztől. Az ajtóhoz botorkáltam, s magának Guido barátnak nyitottam ajtót. Tartózkodóan köszöntött, nyilván nem tudta, hogyan szóljon ahhoz, aki lefeküdt a nagybátyjával. Intettem, hogy jöjjön be. Örülhetsz mondtam, mert épp olyan tisztán töltöttem az éjszakát, mint te. (Nos, majdnem; leszámítva a kis, takaró alatti kézimunkámat.) Megkönnyebbülten felsóhajtott. Őszintén boldoggá tesz, hogy a szívedben, vagy a bátyám szívében végül bűnbánat ébredt. Eljátszottam a gondolattal, hogy elhitetem vele: őérte meghoztam ezt az áldozatot (ezt a szívességet később bármikor felhasználhatom az esetleges alkudozásban), de aztán rájöttem, hogyha nagybátyja tényleg beteg, hazugságomat úgyis felfedezi. Úgy ám, a szíve mondtam szárazon, vagy meglehet, hogy inkább a gyomra. A szörnyszerű inasa szerint egész éjjel rosszul volt. Guido barát rettenetesen aggódott. Nem tudtad? kérdeztem, immár lágyabban. Nem mondta. Egész nap a duomóban voltam, a szentért mondott misesorozatot hallgattam. Nos, ennyi ima már neked is elegendő kell hogy legyen, most már törd meg a böjtödet! a vízzel teli rézedény felé intettem, amiben az osztrigákat tartottam. Észrevehetően elmosolyodott, leült az ágytakaróra, és készült elfogyasztani elhalasztott lakomáját. Ez roppant kedves tőled, mert az igazat megvallva, meglehetősen éhezem. Az ajkához emelte a legnagyobbat, ám ekkor kopogtattak. Hívásomra belépett Tok, és egy bénító pillanatig mindkettőnket jól szemügyre vett, mielőtt tudósított volna a hírről. Lord Guido. Egész nap téged kerestelek, már mindent bejártam. Azonnal a nagybátyádhoz kell menned. A betegsége súlyosbodott, nagyon gyorsan romlik az állapota. Guido barát úgy dobta el az osztrigát, mintha tüzes parazsat fogott volna, hamarjában mindketten Tok után loholtunk. A zsoldos végigsietett egy faburkolatú átjárón, majd egy csendes kerten, a közepén szökőkúttal, mely némán ívelt a növekvő félhomályban. A kert túlsó végében kinyitotta gazdája szobájának tölgyfa ajtaját. A hálószobában sötét volt, mivel a függönyt elhúzták és visszataszító szag terjengett, amit valamennyire elnyomott a füstölőben tartott tömjén és szagosmüge, amit a gonosz szellemek elűzésére használtak. Az ágyon selyem ágyneműbe csavarva, kagylókat idéző sápadt és beesett arccal ott feküdt Lord Silvio, de már alig 59

60 hasonlított arra a férfira, akire előző éjszakáról emlékeztem. Bőre zöldes színben játszott, nehezen, reszelősen szedte a levegőt. A felkarján három kövéren ragyogó fekete pióca hevert egymás mellett, hullámozva szívták magukba a mérgezett vért. Egy pillantásból tudtam, hogy nemsokára újabb halottat kell majd látnom. Tiszteletből, amit ritkán mutatok, az ajtóban maradtam, de csak olyan messze, hogy végighallgathassam a rokonok utolsó eszmecseréjét. Arra számítottam, hogy Lord Silvio megvallja unokaöccsének, mennyire szereti, s őszintén bánja előző esti vitájukat, sőt talán még utoljára szenvedélyes szavakkal folyamodik Guido baráthoz, hogy hagyja ott az egyházat és fogadja el örökségét. De amit hallottam, annak ezek egyikéhez sem volt semmi köze. Lord Silvio sápadt kezeivel Guido barát kámzsája után kapkodott, majd azt mondta teljesen tisztán: Muda. Guido barát láthatóan megrezzent. Biztos vagy benne? Lord Silvio bólintott. Muda. Muda. Aztán; Kövesd... a fényt! Ezután már nem lehetett érteni, megpróbálta elismételni az eddigieket, de kudarcot vallott, csak a nyála csorgott lefelé kísérteties arcán. Guido barát csillapítgatta, kezét nagybátyja lassuló szívére nyomta, én pedig aranyat láttam megcsillanni, ahogy a haldokló átcsúsztatta hüvelykujjáról a gyűrűt az unokaöccsének. Az ajtó abban a pillanatban kinyílt, és egy öregedő pap lépett be, kezében az utolsó kenet feladásához szükséges kellékekkel. Lord Silvio látva, hogy egy idegen lépett be, többé nem erőltette a beszédet, csak visszafeküdt, mint aki rettenetesen kimerült. Guido barát némán elvette az olajat és a vattát a paptól, s ő maga kente meg a nagybátyját. Miközben rokona lelkéért imádkozott, letörölgette róla az áldozati folyadékot. Lord Silvio arca ocsmány, eltátott vigyorba rándult, de miközben karmos keze a kereszt jelét rajzolta a haldokló mellkasára, béke omlott el az ábrázatán. Meghalt. Én a pappal együtt elhagytam a szobát, hogy a Della Torrék végső búcsút vehessenek egymástól. Miután Isten szolgája megáldott és magamra hagyott, átgondoltam a látottakat. Először nem teljesen fogtam fel ezt az újabb, kellemetlen helyzetet. Abban a pillanatban eszembe sem jutott, hogy védelmezőnk elvesztésével ismét szarba kerültünk. Az sem, hogyan folyamodhatnánk Lorenzo de Medicihez támogató nélkül. Sőt a haldokló lord valljuk be bizarr utolsó szavain sem töprengtem el. Guido barátra gondoltam. Guidóra, aki annyi bátorságot és nemességet mutatott ebben a rövid jelenetben, hogy szégyelltem magam buja gondolataimért. Ténylegesen szentéletű volt, nem lett volna szabad azt kívánnom, hogy elszakadjon az általa választott úttól. És mégis, miközben néztem, hogy hosszú ujjaival nagybátyja homlokába simogatja a szent olajat, s hallottam imádkozni azon a mély, édes hangján, és figyeltem drága, komoly arcát, ahogyan végignézte a bátyja elmúlását, ténylegesen annak az angyalnak láttam, akihez korábban hasonlítottam. Erősebb érzéseket tápláltam irányába, mint eddig bármikor. Most először láttam meg, mekkora veszélyben is vagyok, és nem a firenzei gyilkosok miatt, hanem saját érzelmeim és vágyaim miatt. Végre kinyílt az ajtó, és Guido barát kilépett a fényre, kék szemei bár könnytelenül, de hunyorogtak. Rövidre vágta részvétnyilvánításaimat és kérdéseimet. Mennünk kell mondta. Hová? azonnal eszembe jutott a festmény. Hová fussunk megint? Vagy talán Lord Silvio halála után is audienciát kérünk Lorenzótól? Azonban egy teljesen másik ügy került terítékre. Közölnöm kell a híreket Niccolóval. Megcsavargatta nagybátyja gyűrűjét a hüvelykujján, nem szokott még hozzá. Csak forgatta és forgatta. Kivel? a drámai helyzetben teljesen elfelejtettem, hogy hallottam már ezt a nevet. Mereven rám nézett. A nap utolsó sugaraitól ő is arany fényben fürdött, mint a gyűrűje. Rideg hangon válaszolt. A fiával. 60

61 Így végződött június 22-e, Szent Ranieri ünnepe, és elkezdődött a következő rettenetes nap. 4 Tok végigvezetett bennünket az ünnep miatt még mindig zsúfolt, sötétedő utcákon. Szememet az égő fáklyára szegeztem, amit a zsoldos cipelt, úgy követtem, mint a betlehemi csillagot, miközben próbáltam megérteni a történteket. Guido barát mélyen hallgatott, némaságba süllyesztette a súlyos hír terhe, amit szállított. Belemarkoltam csuhájába, mert elöl a zsoldos gyorsan haladt és én féltem, hogy lemaradok, de még erre sem mondott semmit. Alig vártam, hogy megkérdezzem Guido barátot, ő hogyan értelmezte nagybátyja utolsó szavait. És mi az a Muda? És hogyan kellene Guido barátnak követnie a fényt? Talán ezzel megáldotta Guido barát választott útját, az istenség szent fényét és az egyházi életet? Nem mertem megkérdezni. Először is, Guido elmélyült ábrázata csendet követelt. Ráadásul nem tudtam, hogy a történtekből mennyit szeretett volna nagybátyja zsoldosának tudomására hozni. Úgyhogy tartottam a számat, és végül elértük furcsa célunkat: két hatalmas, egyforma házat, melyeket a sarkuknál boltív kötött össze ferde vonalban, egyesítve ezzel a két épületet. A házakat egybekapcsoló fal egy órával büszkélkedhetett, és én még tovább is elidőztem volna ennél a ritka csodánál, de Guido barát besietett az épületbe. Megmásztuk a sötét lépcsőket, majd olyan fényűző terembe léptünk, hogy sötétséghez szokott szemeim hunyorogni kezdtek, s azonnal megteltek könnyekkel. Ez a hely, ez az apartman sokkal elegánsabb volt annál, mint amit bármilyen egyetemistának joga lett volna birtokolni, majdnem fényűzőbb, mint maga a Della Torre Palazzo. A szoba szépsége a plüss párnák, aranyozott gyertyatartók és a bársony drapéria volt az első, amit észrevettem. Qualcosa due: egy arany kanapén hátradőlő, fehér, tésztaképű ifjú volt. Qualcose tre: egy fiatal fiú, fekete, mint az ében, rajta feküdt, s feje az idősebb fickó lágyékán mozgott fel-alá. Guido barát, amilyen ártatlan volt, szerintem nem értette meg azonnal, mi történik. Én azonban lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a mosolygásomat, és ugyanebben a pillanatban Tok torokhangon nevetve felrikkantott, amit köhögésbe fordított át. Ez volt az első alkalom, hogy megcsillantotta humorérzékét, és mikor mulatva összenéztünk, már szinte kezdtem megkedvelni. Az élőkép a kanapén felemelkedett és kettévált, Niccolo Gherardesca Della Torre (ő volt az ugyanis) közömbösen visszatűrte a farkát a harisnyájába, miközben üdvözölt minket, mintha semmi rosszat nem tett volna, éppen csak egy késő esti esszét firkantott volna le. A néger fiúka kisurrant a szobából, és útközben gonosz pillantást vetett ránk mandulavágású szemeiből. Nos, Guido kezdte Niccolo sípoló orrhangon. Vagy hívjalak inkább Guido barátnak? Végre eljöttél, hogy kifejezd hódolatodat a kuzinod előtt? Tok mondta, hogy meglátogattad szép városunkat, korábbra vártam a tiszteletadást. Tényleg? Nem hittem volna, hogy Tok ilyen szociális lény, de láthatóan ide-oda rohangált, értesítve viselt dolgainkról a lord örökösét. Mint tudod, nem telik sok időbe, hogy véleményt alkossak valakiről, és Niccolo iránt azonnal ellenszenvet éreztem. Ő is viselte a családi jegyeket, de mintha egy középszerű művész próbálta volna papírra vetni Guido barát arcát, aztán a munkáját kint hagyta volna az esőn. A vonásai életlenek és szabálytalanok voltak, a nemes orr ferde, az álla olyan gyenge, mintha visszacsúszott volna a diák nyakába, ajkai egészségtelenül lilák, állandóan nedvesek és formátlanok, s a száját apró fehér pöttyök vették körül, jelezve egészségtelen életmódját. Beszéd közben elcsuklott a hangja, szélkakasként 61

62 csapongott a fiús és a férfias között, a modora is felváltva hatott elbűvölőnek és gyerekesen romlottnak. Alacsonyabb és fiatalabb is volt az unokatestvérénél, de Niccolo így is a szerzetes orra alá dörgölte magasabb rangját. Guido barát az illem tiszteletben tartása mellett is nyilvánvaló kelletlenséggel hajolt meg rokona előtt; s a szavai úgy vágtak, mint a borotva. És én, kuzin, arra számítottam, hogy látlak az ünnepélyen nagybátyám házában tegnap este. Guido barát gyakorlatilag fröcsögte ezeket a szavakat, emlékeztette a fiút a kötelességére. Á, az ünnep. Igen, más elfoglaltságom akadt, attól tartok. Niccolo halovány szemei, melyek barátom szemeinek nyári kékségéhez képest olyan gyenge színűek voltak, mint a téli égbolt, az ajtó felé fordultak, amelyen át korábban az örömfiú távozott. De remélem, távollétem nem rontotta el a mulatságotokat. Sem az előtte zajló tornát. Tok tényleg lelkiismeretesen informálta. És ki ez a kis baba? Nagyon csinos. A szemei minden érdeklődés nélkül lebbentek felém. Fészkelődtem kissé, eltöprengtem, hogy vajon megérzi-e az osztrigaáztatta szoknyám halas kipárolgásai, és összekeveri-e a szex hasonló szagával. Megérezte. Máris megtörted a fogadalmad? Vagy talán apám kegyeibe ajánlod ezt a kis ajándékot, hogy némi támogatást nyerj? Guido barát összerándult Lord Silvio említésére, de láthatóan lenyelte ellenszenvét és kézen fogta unokatestvérét. Erre a gesztusra Niccolo halovány szemöldöke felugrott takarosan díszített frufrujába. Szomorú híreket hozok, kuzin. Attól tartok, hogy az én uram, a te apád... meghalt. Guido barátot kissé fojtogatta ez a szó, és még az én kőszívem is megindult, nem a fiú, hanem az unokaöcs láttán. Mindazonáltal vártam a Della Torre örökös könnyeit és jajveszékelését: talán arcra borul, és zokogni kezd a kanapén, amit nemrég bepiszkított? Nem arra számítottam, ami következett: egy halvány mosoly játszadozott erőtlen szája sarkában. Meghalt, azt mondod? felkapta az ékkövet, amit a nyaka körül viselt, és sárga fogához kocogtatta. Tényleg? Guido barát nem nagy sikerrel próbálta leplezni megbotránkozását és undorát. Más is van még. Azt mondta a szerzetes lehalkította a hangját, az utolsó szava az volt: Murder 38. Niccolóban mintha érdeklődés ébredt volna. Murder? Így, angolul?guido barát bólintott. Igen. Mert emlékszel, hogy volt egy angol gyóntatónk néhány évvel ezelőtt, Giles of Cambridge barát? Megtanította nagybátyámnak a nyelvet, hogy üzleti kapcsolatait előremozdítsa, és minket is tanított angolra az osztályteremben. Bizonyos vagyok benne, hogy nagybátyám mintegy kód gyanánt, angolul mondta az utolsó szavait, hogy mások ne ismerjék fel az értelmét. Elmondta nekünk, hogy egy másik ember végzett vele. Ah, hát ezért nem értettem meg, mire gondolhatott, mivel annyira sem tudok angolul, mint egy skót. De ahogy Guido barát kék szemeit az ajtóra emelte, mely alatt Tok ácsorgott, hirtelen megértettem, hogy nem előlem akarta Lord Silvio elrejteni utolsó szavai értelmét. És aztán folytatta Guido barát, aztán pedig azt mondta nekem: Kövesd a fényt! Vártam, hogy Guido barát megemlíti az arany hüvelykgyűrűt, amit halálakor Lord Silvio az unokaöccsére hagyott, de nem hangzott el más. Most, hogy belegondolok, Guido barát a bal kezét végig csuhája terjedelmes ujja alatt tartotta; nem lehetett látni. Gondolatban vállat vontam: talán a szerzetes meg kívánta tartani magának ezt az emléket a nagybátyjától, és tartott tőle, hogyha felfedi, akkor elveszíti. (Ebben lehetett valami.) Gondolataimat durván félbeszakította, hogy a Della Torre család újdonsült feje szívből felnevetett kellemetlen, gágogó hangon, ami jobban illett volna egy karácsonyi liba torkához, mint az újonnan kinevezett lordhoz. 38 angol: gyilkosság. 62

63 Gyilkosság? Röhejes! Megölték az apámat! Talán én voltam, nem igaz? Hallgattunk, miközben ő a saját sziporkáján mulatott. Nem, attól tartok, nem én voltam, bár gyakran megfordult a fejemben. Niccolo kétszer köhögött, hogy összeszedje magát, és megtörölte patakzó szemét. Most pedig, kuzin, végighallgathatod az iskolapéldáját annak, hogy miért vagyok én a család akadémiai műveltségű entellektüelje, míg te nem vagy jó másra, csak arra, hogy elkoptasd szandálod bőrét, mialatt a kolostort járod. Égetett a vágy, hogy visszavágjak: Guido barát több könyvet olvasott, mint bárki, akivel eddig találkoztam, de Niccolót láthatóan lekötötte saját ékesszólása. Hüvelykujját beletömte a köpenye bélésébe, akár a jogtanácsosok. Valójában mit mondott apám utolsó, meg nem siratott leheletével? Guido barát megmozdította a lábát. Mondtam, elkapta a kámzsámat, magához húzott, és azt mondta: murder, vagyis gyilkosság. Kétszer megismételte, aztán hozzátette: Kövesd a fényt! Murder? kérdezte Niccolo még mindig a jogász szerepében. Vagy inkább Muda? Guido barát összevonta sötét szemöldökét. Ez... felteszem... akár ezt a szót is mondhatta. Utáltam, hogy egyet kell értenem Niccolóval, de apja utolsó szavainak ilyen fajta tolmácsolása több hitelt érdemelt. Inkább Mudá -nak hangzott vetettem közbe. Vagyis, én nem beszélek angolul, lényegében, hacsak nem számoljuk ide azt a pár káromkodást, amit azoktól a kalmároktól tanultam, akikkel keféltem, de... elhallgattam. Az unokatestvérek szeme még mindig egymásba kapcsolódott, mintha én meg sem szólaltam volna, végül Guido barát törte meg a csendet. Miért mondta volna azt, hogy Muda? Mit jelent? Sosem hallottam még ezt a szót. Niccolo sötéten elmosolyodott. Drága, kuzin. Az a tény, hogy te még nem hallottad ezt a szót, még nem kérdőjelezi meg a létét. Ez egy létező szó és hely. Ez itt Muda. Kinyújtotta a karját, és gyenge csuklóit körbeforgatva egybefogta az egész termet. Ez a szoba? tisztán látszott Guido barát zavarodottsága. Az épület, a ház, a torony, ahol állunk. A neve: Muda. Gyűlöletes mosoly játszott Niccolo ajkain. Nem értem hebegte Guido barát. Én sem értettem. Niccolo meglengette a felsőkabátját, mint egy jogtanácsos, remekül mulatott. Hadd osszam meg veled a helyi történelem egy kis szeletét, mivel láthatóan túl sokáig voltál távol. Ide, épp ebbe a toronyba börtönözték be árulásért távoli ősünket, Ugolino della Gherardescát két unokaöccsével együtt. Ebben a szobában koplaltatták őket kilencven napon át, és rettenetesen mardosta őket az éhség. Niccolo közelebb lépett, hangjából fenyegetés áradt. Emlékezned kell a mesére, kuzin. Az idősebb unokaöcs halálos nyomatékot adott a szónak, mikor közeledni érezte a halálát, kérlelte a nagybátyját, hogy az ő húsából táplálkozzon, és ezzel tartsa életben önmagát. És itt, épp ebben a szobában, Ugolino élve megette szeretett unokaöccsét. Már nem lehetett nem észrevenni a rosszindulatát. Megborzongtam, lelki szemeim előtt leolvadt a cicoma a toronyról, s ismét azzá a hideg kőbörtönné változott, ahol ez az elmondhatatlan borzalom történt. Niccolo halovány szemei ragyogtak, élvezte a látványt, én pedig azt éreztem, hogy barátom veszélybe került, és köszönetet mondtam a csillagoknak Tok jelenlétéért. Guido barát azonban rezzenéstelenül állta kuzinja tekintetét, s emiatt én csak még jobban megkedveltem, látva rendíthetetlen bátorságát. 63

64 Természetesen ismerem a mesét. Ugolino rémtettét. Dante rendben feljegyezte az Inferno énekében, amikor is a költő találkozik vele a pokol hetedik bugyrában. Kedvem lett volna ujjongani, mivel Guido barát megnyerte az olvasottsági versenyt. Csak azt nem tudtam, hogy ezt a helyet Mudának nevezték el. Niccolo, érezve vereségét, félrekapta a tekintetét, s a társaság kissé felengedett. Nos, már ezt is tudod válaszolta gyengén. Boldog vagyok, hogy okításodban részt vállalhattam. De most már megvilágosodtál, mert még a te korlátozott képességeiddel is látnod kell: apám egyszerűen csak arra gondolt, hogy gyere el Muda tornyába, és értesíts eltávozásáról. És a fény? vágott vissza Guido barát. Talán felsőbbrendű tudásodban arról is tudsz fogalmat alkotni, mit értett nagybátyám az alatt, hogy Kövesd a fényt!! Niccolo elveszítette az érdeklődését. Elhessegette a kérdést. Tok fáklyája vezetett ide, nem igaz? Nem tudom. De nekem most dolgom van. Fabrizio! A fekete fiú olyan gyorsan lépett be a szobába, hogy azonnal tudtam: az ajtónál hallgatózott. Megvetéssel néztem rá; egy magamfajta gyakorlott hallgatózó tudja, hogy pár másodpercet várni kell a hívás után, mielőtt belép az ember az ajtón, így kevésbé nyilvánvaló a dolog. Guido barát megértette az utalást. Magadra hagylak bánatoddal mondta hangsúlyosan, aztán alig titkolt undorral meghajolt. Már az ajtóban tartottunk, és már Niccolo simogatni kezdte a fiú haját, mikor búcsúzóul még eleresztett egy fenyegetést. Ó, és kuzin! Maradj a palazzóban mint a vendégem, még sok megbeszélnivalónk van! Családi ügyek, ugye megérted. Ne menj sehová, megteszed? Tok, ügyelj, hogy itt maradjon! Guido barát és én is láttuk a tekintetet, amit Tok és új gazdája váltottak. Meghalt a király, éljen a király! Mindketten tudtuk, hogy vége a régi rendnek, az új rendszer lépett életbe; a kedvenc unokaöcs kegyvesztett lett, és a család fekete báránya felemelkedett. Ugyanolyan jól tudtam, mint Guido barát, hogy Tok megbízatást kapott a megölésére. 5 Amikor kiértünk, egy ideig engedelmesen követtük Tokot, de csak egy összenézés és apró kézszorítás kellett hozzá, hogy Guido barát jelzésére futva eltűnjek a sötét tömegben. Sietősen átverekedtük magunkat a tömött mellékutcákon, és amikor a folyópartra érkezve biztosra vehettük, hogy elveszítettük kísérőnket, csak akkor álltunk meg pihenni, nehézkesen levegő után kapkodva. Végül annyit sikerült kipréselnem magamból: Most hová? Guido barát megrázta a fejét. A palazzóba nem mehetünk vissza mondta lihegve. Egyetlen reményünk, hogy lecsorgunk a folyón a Medici-palotához, és mi magunk folyamodunk Lorenzóhoz. Nagybátyád bemutatása nélkül? Van más választásunk? Reméljük, hogy a családi név is elegendő lesz. És biztosítéknak nálunk van a festmény. Gyerünk! Olyan gyorsan futottunk végig a Lungarno Mediceán, ahogy csak a lábunk bírta, átkígyóztunk a szent napját ünneplő sötét, csoszogó alakok között, míg a kihunyó fényben meg nem pillantottuk a Medici-palota vöröses épületét. Miközben a nyakamat nyújtogattam a 39 Pokol, Dante Isteni színjátékának első része. 64

65 sötétben derengő épületre ami hatalmas, fenyegető és hússzínű volt olyan rettenetes előérzetem támadt, hogy akkor és ott majdnem elhánytam magam. Megragadtam Guido barát csuhájának ujját. Ne! ziháltam. Valami nincs rendben! Semmi nincs rendben, signorina. De tennünk kell valamit. Nem menekülhetünk örökké. Azzal a fáklyákkal megvilágított, grandiózus lépcsősor felé indult, ahol két felfegyverzett őr beszélgetett egy harmadik férfival, aki talán kereskedő vagy lantos lehetett. Magas termete, széles vállai valahonnan azonban ismerősnek tetszettek. Az óriás megfordult. A harmadik férfi Tok volt. Ők azok! kiáltott az őröknek. Gyorsan! és üldözőbe vett minket. Francba. Hogy került ide még előttünk? Egyszerre fordultunk meg, és visszarohantunk a folyóhoz. Nehezen haladtunk, mert minden oldalról körbevett minket a tömeg. (Mire vártak itt? Mintha azért gyűltek volna össze, hogy elfogatásunknak tanúi lehessenek.) Guido barát sietve egy apró magánpontonhoz vezetett. Az egyetlen kikötött csónak köteleivel babrált, miközben Tok végigszáguldott a kis mólón, súlya alatt ugráltak a deszkák, mögötte a két Medici-testőr rohant. Egy pengevillanással előhúztam zöld üvegkésemet a harisnyámból, hirtelen mozdulattal elvágtam a kötelet, mire Guido barát hálásan rám pillantott, és máris a csónak fenekére zuhantunk, úgy lihegtünk, mint nyáron a kutyák, tüdőnk és végtagjaink még mindig fájtak a hajszától. Miközben a sötét folyó közepére sodródtunk, láttuk, hogy Tok a pontonon kétrét görnyedve gyilkos pillantást vetett utánunk: kicsúsztunk a markából. Guido barát kihalászott két törött evezőt a bárka aljából, én pedig eközben már gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy édesen integessek az egyre töpörödő óriásnak, még mielőtt a folyó kanyarulata elrejtette volna a szemünk elől. És most mi lesz? Guido barát a kormányrudat kezelte, próbálta csónakunkat a gyors sodrásban tartani. Megrázta a fejét, sötét fürtjei a menekülésben megizzadt homlokára tapadtak. Most először mondta, leghalványabb elképzelésem sincs arról, merre tovább. Nagybátyám, egyetlen védelmezőnk, elment. Aláírtam a halálos ítéletét, amikor az ünnepélyen mellé ültem. Abban a pillanatban tudták, hogy megmutatom neki a Primaverát. Igazad volt. Lopva kellett volna megkörnyékeznünk. Nem ez volt a megfelelő alkalom a diadalmámorra. Az osztriga volt mondtam megosztva vele a tegnap este óta egyre erősödő feltételezésemet. A vacsoránál mindhármunknak szánták azt az aranytálat: az asztalfőn felkínált családi fatányérost. Bólintott, mindent értett. Akkor hálát kell adnunk az Úrnak, hogy nem ettünk belőle: te, mert nem kedveled, én pedig a böjtöm miatt. A szent megmentette az életemet. Lehet. De beleremegtem a gondolatba, milyen közel állt ahhoz, hogy elfogyassza a reggelire félretett osztrigákat: csak Tok megjelenése mentette meg nagybátyja sorsától. Milyen ironikus, hogy Niccolo most Tokot küldte meggyilkoltatásunkra, pedig ha kötelességtudó fiúként részt vett volna a lakomán, ő is evett volna a tálról, és meghalt volna. Madonna, megfájdult a fejem a gyilkosság logikájától. Guido barát ismét megszólalt. Ha nem így történik, valami módon akkor is elkapták volna. És most megakadályozták, hogy Lorenzótól audienciát kérjünk, az egyetlen embertől, akitől bocsánatot nyerhettünk volna. Nem tudom, mit javasolhatnék. Azt sem, hogy hová vihetnélek. Csak sodródunk, a szó szoros értelmében, és metaforikusan is. Olyanok vagyunk, mint egy levél a folyón, és a Jóisten kezébe kell helyeznünk magunkat. Nem állt szándékomban Istenre hagyni a dolgok elrendezését. 65

66 Nem adhatjuk fel! fakadtam ki. Lennie kell egy helynek, ahová mehetünk! Guido barát rám nézett. Szemében nem maradt küzdés, tekintete tompa és érzéketlen volt. Nincs mondta. Vége, ha csoda nem történik. Kétségbeesetten kutattam az elmémben valamilyen megoldás után, de nem láttam mást, csak az Arno két partját övező sötét házak nyújtotta különös látképet. Aztán, mintha csak a sarkcsillag sugara volna, fény gyúlt az egyik ablakban. Aztán egy másikban. Aztán végig a két folyópart mentén, minden ablak, minden ajtó, minden terasz és erkély megtelt fáklyákkal vagy gyertyákkal. Minden lámpást meggyújtottak, minden viaszszál lángra kapott, minden taplódoboz felsercent. Lehet ennek köze mihozzánk? Tok a keresésünkre indulva felverte volna a partot? Nem, nyilván nem, mivel hirtelen az egész város fénybe borult; ragyogó csillagképpé változott. Ám míg mi nézelődtünk, fény árasztotta el a folyót is, mintha apró csillagok potyogtak volna rá, hogy a sötét vízen úszkáljanak, a folyóparton sorakozó tömeg ugyanis apró papírhajókat engedett az árba, és mindegyik kis jármű egyetlen gyertyát cipelt. Ez a tündéri hajóraj Guido barát és személyem mellett csorgott lefelé a folyón, míg teljesen körbe nem vettek minket az aprócska lángok, mint megannyi lángoló tűzliliom. Örömömben elmosolyodtam helyzetünk ellenére is, és láttam, hogy Guido barát is felderült. Ez volna a csodánk? kérdeztem. Mondhatni felelte. Ezek a fesztivál fényei, a Luminara, amit minden évben Szent Ranieri napjának estéjén tartanak. Emlékezhettem volna rá, hogy... Megállt, mintha fulladozna, én pedig mellé botorkáltam, evezőmet idegességemben kiejtettem a csónak oldalán, féltem, hogy megütötte a guta. Lehet, hogy nyúlszívű, de ő volt az egyetlen szövetségesem az egész világon. Az ezernyi fény aranyló ragyogása megvilágította az ábrázatát, így láttam, hirtelen mennyire elsápadt. Mi az? Amikor nem felelt, megfogtam a vállát, és megráztam, mint egy bábut. Guido barát? Mi az? A fény! felelte, felém fordította a szemeit, melyek most fényesebben ragyogtak, mint a pisai éjszaka bármelyik fáklyája. Kövesd a fényt! A nagybátyám mutatja az utat: az utolsó szavai szökésem útvonalára vonatkoztak! A szívem ismét dübörögni kezdett. De hová mennek? Hová vezetnek a fények? A sodrás irányába mutatott. Az óceánba mondta egyszerűen, és követtük a számtalan úszó fáklyát, melyek az óceánhoz vezettek minket. Nagyon is hamar, még mielőtt a város harangjai újból elütötték volna a fertályórát, kezdtük megérteni, hogy a célunk nem a nyílt víz, hanem egy közelebbi hely. Az áramlat sajátosságai ugyanis minden fáklyás hajót egy széles mellékágba gyűjtöttek, egyfajta malomárokba, mely tavat képezett egy magas, kastélyszerű épület előtt. Itt a folyó kanyarulata a fáklyák útjának végét jelentette, a tűzliliomok egy tűztóba gyülekeztek; gyönyörű látvány tárult elénk. Ezen a ponton három érzés támadt bennem: Cosa uno: a látvány keltette ámulat. Cosa due: megkönnyebbülés, hogy nem kell a tengerre mennünk egy apró fa csajkán az egyetlen megmaradt evezővel, és az aljában máris csobogó fenékvízzel. Cosa tre: növekvő félelem, hogy mi is tüzet fogunk. De hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a százezer fáklyát valaki vagy valami lelocsolta, mivel a fénypontocskák épp olyan gyorsan kialudtak, mihelyst elérték a partot, mint ahogyan meggyulladtak. Amikor a csónakunk besodródott az öbölbe, megláttunk egy sor homályos alakot, akik kezükben vödörrel megérkezésük pillanatában eloltották a gyertyákat. Arra a feltételezésre jutottam, hogy a közösség fizeti őket, hogy ezen a száraz nyári éjszakán csökkentsék a tűzvész kockázatát, de volt valami az őrök hallgatásában és titokzatosságában, ami arra késztetett, hogy lakatot tegyek a számra, és Guido barát egyetlen intésére lehúzódjak 66

67 a csónak aljára. A hínáros folyópartnak ütődtünk, és lélekvesztőnkből kimásztunk az ingoványos partra. Guido barát lehúzott a bokrokba. Hol vagyunk? suttogtam. Ez a Fortezza Vecchio, a régi vár. Látod ott fent a csipkés tornyot? Alaposan szemügyre vettem a levelek közül. Szóval régen vár volt suttogtam. És most mi? Az Arsenale 40. Még én is tudtam, mi az az Arsenale. Pályafutásom kezdetén jó néhány hajóépítővel lefeküdtem. De azt is tudtam, hogy munkájukat általában a napfény függvényében végezték, éjszaka nem dolgoztak. Mi folyik itt? Guido barát vállat vont, majd intett, hogy kövessem. Kétrét görnyedve elkúsztunk a bozótostól az erőd aljáig, követtük a gátat, elrejtett súlyos árnyéka. Ahogy közelebb értünk, építési munkálatok hangjait hallottuk; kalapácsolást és fűrészelést, s a munkások kiáltozásait ez azonban valamilyen akusztikai furcsaság révén érthetetlenné vált a néma víz fölött. A folyó kanyarulata és az öreg vár falainak vastagsága bizonyára elzárják a zajokat a várostól suttogta Guido barát. Felfelé mutatott, és átmentünk egy kis kapunyíláson. Fölöttünk az öreg vár elhagyott tornya tört az ég felé egy félig összedőlt csigalépcsővel, ereszén varjak gubbasztottak. Olyan magasra másztunk, amennyire csak lehetett, el a fülsüketítő hangzavartól és végre elértük a torony tetejét. Hátunk mögött Pisa úgy csillogott, mint Vénusz ege. De az előttünk és alattunk elterülő látvány inkább a harckedvelő Marshoz tartozott. A masszív, romos váron belül egy mesterséges tavon az építés különböző stádiumaiban lévő, óriási hajókból álló flotta lebegett. Robosztus hajóorrukkal és lőrésekkel ellátott előfedélzetükkel pontos mását adták egy olyan képnek, amelyet tegnap láttam. A hajó a tornyon! súgtam oda Guido barátnak a felfedezés szikrájában, mire ő szigorúan bólintott újra meg újra. Ő is látta: ezeknek a hadihajóknak a pontos tervét karcolták bele Pisa megdőlt tornyába, ezt vésték a hatalmas építmény ajtaja fölé. Egy nyom, egy célzás, egy kőbe írt kód. Olyan biztosan éreztem a csontjaimban, mint a halál, hogy ez valamiképpen összefüggésben áll a Primaverával és a cartonéval, amit a fűzőmbe tűzve őriztem. Néztem a fáklyafényben dolgozókat, több százan, több ezren voltak. A vitorlakészítők úgy özönlötték el az óriási hajót, mint a hangyák, az öntőmunkások olyan serényen és indulatosan kalapáltak, mintha pokolbéli kovácsok volnának. Orromban éreztem a cédrusfa, a kötelekhez használt kátrány, s a vitorlák vásznának erős illatát. Aztán Guido barát megütögette a vállamat, én pedig odafordulva megláttam a vár mögött, ahol a folyó sötéten csordogált, egy másik hajó homályos körvonalait, mögötte egy másikat, aztán amögött még egyet, ameddig csak elláttak a szemeim az éjszakában. Ha a fáklyák folytatták volna útjukat lefelé a folyón, felgyújthatták volna az egész armadát, szénné égették volna. Ezek a hajók már teljesen elkészültek, az utolsó részletig befejezték őket. A legközelebbi hajó legénységi kabinja épp amellett a torony mellett volt, ahol mi álltunk, és majdnem olyan magasra is ért. Pisa zászlaja a város keresztjének ábrázolásával, olyan közel lengedezett, hogy meg is foghattam volna. Madonna. Mi folyik itt? Levegő után kaptam, ám ez kissé hangosra sikerült. Alólunk kiáltások hallatszottak, és a hajóépítők mutogatni kezdtek felénk. Fél tucatnyian rohantak fel a lépcsőn. A folyó! kiáltotta Guido barát, majd elkapta a kezem, mintha bele akarna ugrani a sötét mélységbe. Majdnem kirántottam a karját a helyéről. 40 Olasz: hajójavító, hajógyár. 67

68 Megőrültél? Túl magas! sziszegtem, mivel bő tizenkét méterre voltunk a koromfekete víztől. Ide! Egy megerőltetően hatalmas ugrással a folyó felé szökkentem, ám a legközelebbi hajó legénységi kabinjára érkeztem, és kinyújtottam a kezem Guido barát felé. Ugorj! Ugrott, de belegabalyodott a csuhájába, és a legénységi kabinok hídpadlójának szélébe tudott csak megkapaszkodni. Elkaptam mindkét kezét. Ne félj! rémült szemekbe néztem. Foglak. Bár valójában az inak szegény vállamban felsikoltottak a súlya okozta megterheléstől. Keresd meg a lábaddal a kifeszített kötelet! nyögtem. Szandálja az újonnan kátrányozott köteleken kaparászott, és talált is egy helyet, ahol megvesse a lábát, de még alig állt meg stabilan, amikor én már lent jártam alatta, és úgy csúsztam lefelé, mint egy majom. Ha elérnénk a partot, mielőtt elkapnak... Megérkeztem a fedélzetre, de máris lépéseket hallottam a hajóhídról. Csapdába estünk tátogtam hangtalanul az engem követő barátnak. A rakodóba, gyorsan! Sietve beazonosítottam a hajó elejét (talán csodálkozol, honnan tudhattam ennyit a hajókról, de majd később elmondom, most nincs rá idő). Felemeltem egy rácsot a fővitorla mögött, és lehuppantam alá, Guido barát olyan gyorsan követett, hogy majdnem összelapított. Begurultunk egy halom zsák mögé, meg se moccantunk, még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Fölöttünk léptek zaja hallatszott, láttuk, hogy meghajlanak a deszkák az emberek súlya alatt, és kérdéseket hallottam. Fáklyák fénye áradt be a rácson keresztül, ahogy az őrök felülről átkutatták a rakteret. Tudtam, hogy ha lejönnek, megtalálnak minket; ám a fáklyaláng csak egy futó kört tett, és megint hallottuk a lépteket a hajóhídról, ahogy üldözőink átmentek a következő hajóra. Egy hosszú perc múlva Guido barát megmozdult, mintha fel akarna kelni, de visszatartottam: meg kellett várnunk, hogy az utánunk loholók tényleg eltűnjenek. Eldöntöttem, hogy kivárok ezer szívverést, de csak háromszázig jutottam, mikor zökkenést éreztem, és különös érzés támadt a gyomromban. Már egyenesen ültem, mint aki nyársat nyelt. Mozgunk! Guido barát talpra kászálódott. Gyorsan! Nagy nehezen felmásztunk a fedélzetre, de mire elértük a hajókorlátot, már egy jókora sáv fekete víz választott el minket a parttól, túl széles volt ahhoz, hogy egy halandó átugorja. Lassan megfordultunk, mindketten tudtuk, mit fogunk látni. Félkörben lámpások vettek körül, mindegyik megvilágította az azt tartó tengerész ronda ábrázatát. Napbarnítottak, sebhelyesek, foghíjasok voltak az utolsó szálig, ráncosak, s úgy dudorodott rajtuk az izom, mint egy zsák dió. Nem túl szívélyes pillantásokkal fogadtak. Rohadékok. A bagázs legmagasabb és legrondább tagja odajött hozzánk; nyilván a kapitány. Guido barát arcába világított a fáklyájával, miközben helyettese nekem tette meg ugyanezt a szolgálatot. Leszámítva, hogy az első tiszt üdvözlésképp rám vigyorgott, és megcirógatta a cicimet. Szépen beleköptem az arcába, és rögtön utána a kapitánya lekevert neki egy csattanós pofont. Az első tiszt elfordult, és kiköpte az egyik fogát, majd vállat vont, és kötelességtudóan tartotta tovább a fáklyát, láthatóan nem táplált rossz érzéseket a kapitányával szemben. Madonna. Tényleg elvetemült gazfickók. Guido barátot felpiszkálta a személyemet ért sértés, és nyilvánvalóan úgy döntött, hogy támadásba lép. Lord Silvio Della Torre unokaöccse vagyok jelentette be, mintha csak a pápa elé lépett volna. A Capitanót 41 ez láthatóan nem indította meg, és fukaron csak ennyit mondott: És? Követelem, hogy békében elengedjetek! 41 olasz: kapitány 68

69 A Capitano szívott egyet a fogán, majd addig vakargatta száraz szakállát, míg a tetvek ugrálni nem kezdtek rajta, apró ónos testük szépen látszott a fáklyafényben. Ha egy patikus valaha külföldre akar egyszer vándorolni, munkában nem lesz hiánya. Nem tehetem hangzott a válasz észlelhető rosszakarat nélkül, mint egy tényközlés. Aki már itt van, az itt van. És hol van az az itt! dübörögte Guido barát, bátorságot merítve a kapitány közönyéből. Ez itt a Muda flottája. Láttam, hogy Guido barát szemei tágra nyílnak a csodálkozástól, majd azonnal lezárultak, mikor a Capitano fejbe vágta a fáklya tompa végével. Egy szempillantás múlva az első tiszt velem tette ugyanezt, és minden elsötétedett. 6 Három dologgal voltam tisztában: Cosa uno: valakinek fájt a feje. Cosa due: valaki úgy nyögött, mint egy halálra ítélt tinó a vágóhídon. Cosa tre: amikor kinyitottam a szemem, azt hittem, csukva maradt, olyan sötét volt eleinte. Egy percig nyugton feküdtem, elég sokáig ahhoz, hogy rájöjjek, az én fejem sajog, és én nyögdécselek. Emlékeztem a fejemre mért ütésre, és a himbálózásból tudtam, hogy egy hajó fedélzetén vagyunk. Mi? Igen, Guido barát is ott volt, lágy testének gurultam, mikor a hajó hánykolódni kezdett, ő viszont mozdulatlanul feküdt, még mindig eszméletlenül. Meghalt? Erre a gondolatra felkönyököltem, a fejem a szívemmel együtt lüktetett. Meglöktem és megráztam a szerzetest, mire a fejét mozgatni kezdte, ám ekkor már a fekete pillái is verdestek és elővillantak kék szemei. Luciana mondta; megállapítás volt, mintha rólam álmodott volna, meglepetés nélkül, zökkenőmentesen ébredt a valóságra. Hol vagyunk? Én csak egy perccel korábban ébredtem fel, de már volt időm erre rájönni. Megint a rakodóban. Erre ő is felemelkedett, nyögött, körülnézett és természetesen először velem foglalkozott. Szintén rá jellemző módon olyan körítéssel tálalta kedves tudakozódását, hogy még a legintelligensebb gyógyszerésznek is nehezére esett volna követnie. Szenvedett abráziót 42 a falcsontod 43? A látásodat nem érte számottevő károsodás? Nem tudom, mit kérdeztél, de jól vagyok feleltem olyan vidáman, ahogy csak tőlem telt. A fejem fáj, úgy dübörög, mint egy afrikai dob, a szám pedig olyan száraz, mint a pergamen. De ezt leszámítva még egyben vagyok. És te? Megdörzsölte a feje hátulját, majd megvizsgálta sápadt kezét vér után kutatva. Én is jól. Egyelőre. Egyelőre? Megborzongattak a szavai. Szerinted meg fognak ölni minket? Inkább hallottam, mint láttam, hogy megrázta a fejét. Nem azonnal. Szerintem teljesítenünk kell a feladatukat, és ez a flotta a Muda időben el kell érje a célját, mi pedig csak alkalmatlankodunk itt. Szerinted tudnak a képről? Nem. Szerintem ez mind összefügg a Primaverával, azt viszont nem tudják, hogy mi kapcsolatba kerültünk vele. Reméljük, hogy elvisznek valahová és ott szabadon engednek. Hát ez tényleg elég halvány remény. Első feladatunk, hogy feleszmélésünket álcázzuk fogva tartóink előtt. 42 orvosi: horzsolás 43 orvosi: koponyacsont homlokcsont mögötti része 69

70 Mi? Halványan láttam, hogy holtsápadt ujjait az ajkaihoz emeli. Ne tudassuk velük, hogy felébredtünk! Talán értesüléseket szerezhetünk a sorsunkat illetően. Sokkal jobb ötletem nekem se támadt, és a dübögő fejem különben is arra késztetett, hogy ismét lefeküdjek. Úgyhogy újra felvettük élettelen testtartásunkat, és vártunk. És vártunk. Odafent minden csendesnek tűnt, nem hallatszott sem lábdobogás, sem beszélgetés. Már azon töprengtem, hogy a Capitano és förtelmes társai vajon nem hagytak-e örökre magunkra, hogy egyedül sodródjunk egy szellemhajón. Hallottam olyan kísértethajókról, amik a spanyol szorosok közt vitorláznak földi legénység nélkül. Végül annyira elfáradtam és kimerültem a félelemtől, hogy már tényleg majdnem elaludtam, mikor egy fáklyát láttam felvillanni a rakodótér rácsán át, és hangokat hallottam....ez már olyan, mintha az ablakon dobnánk ki a pénzt, és tudod, mennyire utálom az ilyet. Ez a Capitano hangja volt ez az ember valaha művelt lehetett, talán jó származású, de a hangja olyannak hatott, mintha eltömítette volna a fű és kacsakagyló, akár egy hajótest, recsegett a tengeri levegőtől. Különben is, lehet, hogy megöltük őket. Fiatal hang volt, iskolázatlan, tudatlan, nem az első tiszté, aki leütött engem. Nem. Berello évek óta vagdos fejbe embereket ha azt akarom, hogy megöljön valakit, megteszi. És most mi legyen? Megtartjuk őket. Ha a legény csakugyan nemes, elvisszük Don Ferrentéhez, talán szép váltságdíjat kapunk. És a lányka olyan bájos, hogy biztos jókora összeget adnak érte a piacon. Akár szórakoztathatna is az úton. Famagustában 44 dugtam utoljára. A mocskos kis török rám is ragasztotta a tetveit. Lélegzetvisszafojtva vártam a Capitano válaszát. Mármost én egy vidám lány vagyok, aki szereti jól érezni magát, de ha rám mászik egy csapat ronda, tetves tengerész, méghozzá teljesen ingyen, azt nem találom szórakoztatónak. Nem. Ha még szűz, sokkal többet kaphatunk érte. Don Ferrente akár magának is akarhatja, de csak ha nem döfködték meg a hozzád hasonlók! Úgyhogy tartsd a farkad a gatyádban, vagy levágom és megetetem a cápákkal, és ezt mondd meg a többieknek is! A tengerész érezhetően megszelídült. Jól van, úgy lesz. Adunk nekik enni? Mért is ne? Persze nem teljes adagot. De nem akarjuk kiéheztetni a lánykát. Hagy duzzadjon a melle! És ha a fiú tényleg valaki Della Torry, így mondta? Akkor kicsit furán veszi ki magát, ha meghal, mielőtt elérjük... A lépések ekkor elhaltak és mi megkönnyebbülve, de információra éhesen magunkra maradtunk. Megvártuk, hogy teljes legyen a csend, mielőtt sugdolózni kezdtünk, Guido barát hangjának melege a fülemhez ért. Nos, legalább azt tudjuk, hogy kapunk enni, és jelenleg nem vagyunk veszélyben. Most én kerestem meg az ő fülét. Azért jó lenne tudni, hová visznek. Gyalázat, hogy nem hallottuk! És ha nem a képen lévő városok egyike, letérünk az útról? Muszáj, hogy az egyikük legyen Guido barát teljes meggyőződéssel beszélt. A flotta, a nagybátyám, minden összevág! Ez a valami már elkezdődött, mi pedig sodródunk vele. Biztosítalak Mária és minden szentek nevében, hogy vagy Nápolyba, vagy Genovába megyünk, s mihelyst megpillantjuk a napfényt, tudni fogom, melyik az. 44 Ciprus legnagyobb kikötővárosa, a sziget keleti partján fekszik. 70

71 Ezen elámultam, de túl fáradt voltam megkérdezni, hogyan képes megállapítani menetirányunkat a napból. Mindenki tudja, hogy a nap egy hatalmas tűzgolyó, ami a föld körül forog soha nem áll meg, hogyan is jelezhetne így bármit is? Most azonban mozgolódni kezdtünk, remélve, hogy az ennivaló is megérkezik, ha a legénység megtudja, hogy ébren vagyunk. Hosszú órákon át sétálgattunk szurkos börtönünk egyik végéből a másikba és csak a deszkafalakat érzékeltük, lassacskán már a hajnal fénye is átszűrődött fölöttünk a vasrácson. Most már láthattuk a börtönünket: három méteres, négyzet alakú helység volt, és a rács fölöttünk olyan magasan feküdt, hogy képtelenség lett volna létra vagy kötél nélkül kimászni onnét. A beígért ennivalót azonban még mindig nem hozták. Tudták, hogy itt lent biztos helyen vagyunk, csapdába estünk, mint homár a fazékban. Ismét leültünk, alaposan megszemléltük a börtönünket és átbeszéltük a lehetőségeinket, de sajnos rá kellett jönnünk, hogy nincs egy sem. A fölöttünk mászkáló banditák markában voltunk. Mivel nem ismertük a sorsunkat, nem mertünk tervezni sem, és jobb híján átcivakodtuk a reggelt. Végül duzzogva elhallgattunk, és így köszöntöttünk egy új jelenséget: hirtelen ragyogó napsugár árasztotta el a rakteret a rácsos csapóajtón keresztül, és aranyszínű fény kezdett el négyzet alakban lefelé kúszni a raktár deszka falán; fokozatosan, egyenletesen merült alá a padlóra, miközben a hajó a maga útján haladt. Guido barát olyan gyorsan pattant fel, mint egy róka, a rács alatt nyújtogatta a nyakát, hogy meglássa a nap helyzetét. Mellette álltam, de nem sokat láttam: egy sötétben eltöltött éjszaka után az égbolt túl világos volt ahhoz, hogy belenézzek. Guido barát tehetetlenül szemlélődött. Mire volna szükséged? kérdeztem. Bármilyen íróeszközre: íróvesszőre, madártollra, szénre. Közeledünk a nap közepéhez, és méréseket kell végeznem. Felvontam a szemöldököm. Nem hiszem, hogy szerencsével jársz. Hmm. A hajó bal oldalára tántorgott és feszegetni kezdett egy kátránygolyót a raktér egymáshoz illesztett deszkái között. Mivel a hajó újonnan készült, a kátrány még nem száradt meg teljesen, így a szerzetes hosszú pennává sodorhatta az anyagot, majd a végére köpött. A padlóra bámult, ahol a fény a deszkára vetődött a rács legészakibb pontján, és a fekete kátrányceruzával helyes kis keresztet rajzolt oda. Mi a fenét...? Egyik tenyerével befogta a számat, hogy elhallgattasson, a másikat a szívére tette. Számolt. Hosszú percek teltek el, aztán hirtelen egy másik jelet rajzolt a padló egy másik pontjára, ahová ekkor esett a fény. Aztán egy vonallal összekötötte a pontokat, majd rajzolt egy harmadik, véletlenszerűnek látszó pontot, és a háromból háromszöget alkotott. Aztán egy kört rajzolt a háromszög legvastagabb részébe, és kanyargó kézzel számokat kezdett írni az érintőpontok mellé. Eluntam magam és felbámultam, remélve, hogy élelmet küldenek, de hamarosan félbeszakadtak a sós húsról és a hajó rumkészletéről szőtt ábrándjaim: Guido barát visszaült a fenekére, arca kipirosodott az új nap fényében végzett számításoktól. Tudta a választ. 71

72 NÁPOLY, JÚNIUS Nápoly mondta Guido magabiztosan. Nápolyba megyünk. Magamban felnyögtem. Reméltem, hogy soha nem kell a vad délre utaznom. Biztos vagy benne? A legteljesebb mértékben. A hetedik hosszúsági fok mentén hajózunk dél felé, tizenkét csomóval. Tekintélyes sebesség. A széljárás kedvező. Újabb számokat firkantott le. Naponta legalább 90 mérföldet teszünk meg. Hátszéllel a 170 mérföldet is elérhetjük még mindig firkált, és az orra alatt további számításokat motyogott. Három nap múlva ott kell legyünk. Mi? Én nem bírok ki három napot ebben az üregben, de Guido barát elég derűsnek látszott, hogy a fene essen bele. Bátorság! Nem fognak bántani. Úgy mondták, egy déli nagyúr elé visznek minket Don Ferrente néven emlegették. Csak abban kell bíznunk, hogy tisztességes férfi és baráti érzülettel viseltetik majd irányunkban. Ezen a ponton szerettem volna közölni vele: én a déli vidékről csak annyit hallottam, hogy tele van bűnözőkkel és csavargókkal, akik elegendő nő híján kecskéket dugnak. De a szerzetest már nem lehetett leállítani. Tudjuk, a nagybátyám arra utalt, hogy szálljunk fel erre a hajóra, hisz azt mondta, hogy kövessem a fényt a Mudára, amit meg is tettem. Talán végig arra gondolt, hogy keressem fel Don Ferrentét! És most legalább biztosra vehetjük, hogy magunk mögött hagytuk a merénylőket, akik Firenzétől Pisáig üldöztek. Bizakodónak, vidámnak látszott. Mindenesetre egy éjszakát már eltöltöttünk a fedélzeten. Egyszerűen ki kell tartanunk képességeink legjobb alkalmazása mellett, és nyomozati mentalitással kell készülnünk mindarra, amit Nápolyban fellelhetünk. Felvontam a szemöldökömet. Csak arra utaltam, hogy tovább kell vizsgálnunk a Primaverát, koncentráljunk a harmadik gráciára, keressünk egy jelet, amiből megtudhatjuk, hogyan kapcsolódik ez a déli királyság az események láncolatába! Abban a pillanatban gyűlöltem. De talán várnunk kellene, míg megetetnek és megitatnak minket. Utána biztosra vehetjük, hogy egy darabig békén hagynak, és megkezdhetjük tanácskozásunkat. Az étel gondolata némiképp jobb kedvre derített, mert én olyan lány vagyok, aki többet gondol a gyomrára, mint szinte bármelyik másik testrészére. Ám a végre-valahára megérkezett ebédünk nem igazán telíthette el mohó gyomromat: mindössze pár kétszersültet dobott le számunkra egy láthatatlan kéz, valamint egy liter kecskebőrbe töltött vizet, aminek inkább kecske, semmint víz íze volt. Ám még ez a szerény lakoma is lehelt belénk egy kis 1 72

73 életet. Evés után visszavonultunk a rakodó egy világos pontjára, hogy tanulmányozzuk a festményt, mely szerencsére érintetlenül átvészelte a kalandjainkat. Rendben mondta Guido barát. Szemléljük együtt a három gráciát, mivel oly meghitten kapcsolódnak össze, utána pedig minden tőlünk telhetőt meg kell tudnunk arról, akiben Nápolyt felfedezzük! Gyengéden nézett rám. Miért ne kezdhetnénk a te észrevételeiddel, signorina, hisz ez a módszer legutóbb is működni látszott? Észrevettem, hogy ismét tartózkodóbban szólított meg. Nyilván csak akkor hív a keresztnevemen, ha valami elvonja a figyelmét. Sóhajtottam. Jó mondtam. De akkor most ne legyél tapló velem, ha azt mondom, hogy az egyikük fa koboldra hasonlít! Trágárságom ellenére elnyomott egy mosolyt. Rendben van. Felteszem, szeretnéd kihasználni laikus véleményem előnyeit, aztán majd rám zúdítod a tudományos rizsádat. Most tényleg elmosolyodott. Ahogy mondod. Közelebbről szemügyre vettem a három kecses leányzót, akiknek összekapcsolódott a keze. Nos kezdtem. Talán csak azért látom így, mert hajóra szálltunk, vagy mert tudjuk, hogy tengermelléki államok, de mintha a ruhájuk, nos, vizes lenne. Tudod, át lehet látni rajtuk, és hát így kavarognak, meg csillognak. Áttetszőek. Vetettem rá egy szúrós pillantást. A jobb oldali grácia ingujját hátra fújja a szellő, olyan, mint valami angyalszárny. Lopva a szerzetesre néztem, nem csúfolja-e ki képzelőerőmet, mint tette a fa kobold megállapításomnál. Kétkedően pislogott. Jóóóól van úgy nyújtotta a szót, mintha egy szál olvasztott üveg lenne. És a hajuk is. Olyan szélfúttának tűnik, mintha a tengeri szélben állnának. Jó. És még? Mint már mondtuk, táncolnak. Valahogy mintha befelé lépnének, egymás felé, nem pedig távolodnának. A testsúlyukat az első lábukra helyezik, így. Felálltam, hogy megmutassam; tudtam, hogy kecses látványt nyújtok a fényes raktérben, miközben ő engem figyel. De mindent elrontott, hogy a hajó hirtelen megbillent, én pedig bukdácsolva seggre estem. Guido barát, amilyen úriember, felkelt, hogy kisegítsen, de én már kecsesen ültem és leplezve szégyenemet, folytattam okfejtésemet. Gondolom, ez azt jelenti, hogy összedugták a fejüket egy kis tereferére. Szövetség! Egy tengermelléki szövetség! majdnem kiabált. Tökéletesen összekapcsolódnak, és teljesen elmerülnek egymásban. Kivéve, nem... Mi az? Pisa. A másik két grácia egymásra néz, ő viszont egyenesen a terrakotta köpenyes Botticellire, mint már említettük. És mondtam, csak most vettem észre hagyta, hogy köpenye lecsússzon a válláról; régi trükk. Hogy felkeltse a férfi érdeklődését? Ha ez azt jelenti, hogy meg akarja dugatni magát, akkor igen. De nézd csak Guido barát ügyet sem vetett rám, a férfi válla is csupasz, köpönyegét félvállra vetve hordja, a klasszikus szokások szerint. Talán a grácia leutánozza Botticelli merkúri megjelenését, hogy kapcsolatukat kifejezze? 73

74 Vagy azzal, hogy a művészt bámulja, tényleg csak annyit akar közölni, hogy ő a rejtvény kiinduló pontja? Guido barát megdörzsölte a tarkóját, ahol a Capitano fejbe vágta. Nos, tegyük ezt félre kissé! Túlságosan előre rohantunk, mert én úgy vélem, Botticelli- Merkúr a kutatásunk egyik utolsó állomása. Miért? kérdeztem ellenségesen. Ahogy Fiesoléban megbeszéltük, a ketduceusát (fellegbotját) az óramutató járásával megegyező irányban, azaz jobbra forgatja. És a tájkép, ami a fák közötti vékony sávokban jelenik meg, a bal oldal hideg kékjétől a jobb oldal aranysárgája és Flóra megérkezése felé halad. Hmm kommentáltam kétkedve. Nos, a másik, amit mondani szerettem volna, hogy mind gyöngyöt viselnek, ami pedig a tenger gyümölcse! folytattam diadalmasan, köldökömben éreztem az én ott tanyázó gyöngyömet. Guido barát közelebbről is szemügyre vette. Azt látom, hogy a jobb és bal oldali grácia pompás brosst és egy csinos függőt visel a láncán. A haján vetettem közbe győzedelmesen. Kérem? A haján. Nézd meg jobban! egyre jobban éreztem magam. A baloldali grácia brossa a fűzőjére van feltűzve. De a jobb oldali grácia a függőjét saját befont haján hordja. Teljesen igazad van! Rám villantotta ritka, káprázatos mosolyát, az egyetlen jutalmat, amire vágytam. Mindkét darabot rubintok is ékesítik. De hol vannak a gyöngyök Pisán, a középső grácián? Önelégülten mutattam rá. A divatot érintő kérdésekben egyértelműen hasznomat vehette. Nézd, beleszőtték a köpenye gallérjába! Gyöngyház, kevésbé értékes, de az is gyöngy. Bólintott. Talán az ékszerek gazdagsága jelzi a három állam viszonylagos jólétét? Talán Nápoly és Genova gazdagabb, mint Pisa. Tényleg? A dél? megráztam a fejem. Azt hallottam, hogy amikor a kecskék tőgye kiapad, a vizeletét isszák meg, annyira szegények. Ezen sajátosságokban nem osztom a véleményedet felelte szárazon, de lényegében igazad van. Az északi városok gazdagabbak. Ez nem lehet az oka. Hiszen Pisa akár brosst is viselhet, csak épp nem látjuk, mert háttal áll nekünk. Guido barát zavartan nézett rám, nyilván nem tudta értékelni a logikámat. Aztán megrázta a fejét, mintha kijelentésem egy bosszantó kis légy lett volna. Nos, nem mehetünk bele abba a kérdésbe, hogy vajon mi lehet látatlanul jelen egy elképzelt csoportkép valójában fikciós alapú ábrázolásán. Kérdésed mindazonáltal filozofikus volt. Most én néztem bambán. Még soha életemben nem vádoltak meg filozofikussággal. Azért mondok én valamit. Az ékszerek igazinak látszanak. Igazinak? Igen. Igazinak. Minden más, nos, kitaláltnak tűnik. Képzeletbelinek. Kivéve az ékszerek a két grácián, azok igaziak. Rámutattam. Nézd meg a jobb oldali grácia függőjét: az arany foglalatot közepén a rubinttal; a kellő súllyal és árnyékokkal ábrázolt három gyöngyöt, alulfelül fehéraranyba fogva! Rengeteg szakzsargont felszedtem Bembótól. Kezdett neki derengeni. Úgy érted, minden más jelkép, amit Botticelli a képzeletéből húzott elő, de az ékszerek valódi ékszerek, ténylegesen léteznek, az életből vette őket? Aha nem pontosan erre gondoltam, de nem szoktam szégyenlősködni, ha babérokat kell learatni. 74

75 Tehát... szinte láttam, ahogy Guido barát gondolatai a sokkal lassúbb szavai előtt szökdécselnek szerinted a gráciák igazi emberek? Hát legyen. Igen mondtam. Miért is ne? Én is igazi vagyok, és Flórához álltam modellt. Ezek a lányok talán nem lehetnek igazi emberek? Pisa talán nem az. Szerintem ő egy jelkép, és azért néz Botticellire, hogy lássuk: ő mutatja az utat. De a másik kettő, akik a jobb és bal oldalon állnak, létező nők. Nézd, úgy is néznek ki, mint az emberek, az arcvonásaik is teljesen különböznek egymástól! Igazad van. Tudom, hogy először kis híján felcserélhetőnek gondoltuk őket hasonlóságaik miatt. De szerintem első látásra ezt a benyomást is kell tenniük az emberre, hogy az értő szemlélő meglássa: a városok természetükben hasonlítanak egymásra, vagyis tengermellékiek. De ha közelebbről szemügyre vesszük őket, akkor láthatjuk, hogy nagyon is különböznek. Az ördög a részletekben rejlik. Nyomok, Luciana, nyomokra bukkantunk. Felhevültem keresztnevem hallatán. Tehát kik ők? Az egyikükre van ötletem. mondta. Mert ezt a bal oldali arcot, ha csak egyszer is látta az ember, sosem felejtheti el. Láttam őt, nagyon régen, mikor kuzinom és én Firenzébe utaztunk nagybátyámmal, Isten nyugtassa a lelkét. Egy viadalt készültünk megtekinteni, amit Guiliano de Medici, a Nagy Lorenzo szerencsétlenül járt öccse tiszteletére adtak. (Biztos emlékszel, őt trancsírozták szét a Pazzik a katedrálisban.) És ott volt ő, úgy nézett le páholyából, mint Guinevere. Mint ki? Nem fontos. Gondolataiba merült. Gyönyörű volt, mint a nap. Ő volt Guiliano kedvese, Simonetta Cattaneo. Meghökkentem. Genova gyöngye? Most ő lepődött meg. Hallottad, hogy így nevezik? Nevettem. Mindig. Ez volt Bembo reklámszövege, mikor a gyöngyökkel házalt. Tessék, hölgyem utánoztam halott kliensemet, ennél csak egyetlen szebb gyöngy van, és az Simonetta Cattaneo, Genova gyöngye. Jól emlékszem rá, mert amikor tüdővészben meghalt, Bembo teljesen kiakadt, hogy új jelmondatot kell keresnie. Elmosolyodtam régi szeretőm furcsaságain, de aztán felnéztem félve, hogy Guido barát elítéli ezt az érzéketlenséget. De túl izgatott volt ahhoz, hogy megjegyzést tegyen rá, ha egyáltalán meghallotta. Már mindent értek! Először azt hittem, hogy azért öltöztek fehérbe, mert... szüzek... elharapta a szót. Úgy értem, Vesta-szüzek (vállat vontam), de már azt hiszem, elhaláloztak. Igazad volt az angyalszárnnyal kapcsolatban. A jobb oldali grácia és a bal oldali grácia hús-vér nők voltak, akik már halottak. Rendben feleltem. Tehát tudjuk, hogy a bal oldali grácia Genova, mivel ő, legalábbis szerintünk, Simonetta Cattaneót ábrázolja. Biztos vagyok benne most, hogy már tanulmányoztam az arcot. És nézd! Gyöngyöt visel a homloka fölött. Nem is lehetne nyilvánvalóbb jel! Csakugyan! Ennél nagyobbat még sose láttam. Ezt megoldottuk. Eszembe jutott, hogy fellebbenthetném a derékvonalamat, de nem akartam tönkretenni jelenlegi barátságunkat. Nos folytattam, ha ő Genova, és mi egyértelműen Nápoly felé tartunk, akkor ő a legutolsó alak mind közül, nem pedig a következő. Pontosan. Hát azt legalább már tudjuk, hol ér véget a hajsza. 75

76 Egyelőre képtelen voltam belegondolni, mennyit kell még utaznunk, míg végül eljutunk a messzi Genovába, a hatalmas félsziget túloldalára. Akkor már tudunk valamit Genova alakjáról folytattam, de Nápolyról lótúrót se, pedig ott fogunk partot érni. Igazad van biccentett Guido barát, láthatóan megcsappant legutóbbi sikerünk fölötti mámora. Koncentráljunk Nápolyra! Összefoglalva az eddigieket: meghalt, és hajfonatán függőt visel. És szinte ragyog. Vállat vontam. Megteszi. Guido barát elmosolyodott. Azt is mondhatnánk, hogy kiviláglik a többiek közül. Most már idegesített. Az a sunyi tej bőrű nő? Hát vak vagy? A bolond is látta, hogy én sokkal jobban néztem ki! Félreértettél. Pusztán arra utaltam, hogy szinte világít a bőre. Guido barát abbahagyta az ugratásomat. Sokkal világosabb, mint a többi leányé. Ó. Ó, már látom átkoztam nyugalmam kibillenését. És szőkébb is. Tehát mindent összevetve, a nyom most egy szőke, fehér bőrű leány, egy halott, aki kapcsolatban áll Nápollyal. Hmm. Guido barát hirtelen zavarba jött, és megint a tarkóját kezdte dörzsölgetni. Annyira elszontyolodott, hogy megpróbáltam jobb kedvre deríteni: Hát nem most kell megcsillogtatni az olvasottságodat? De még ez a biztonsági tartalék sem lelkesítette fel. Halványan elmosolyodott. Nem hiszem, hogy ebben az esetben sok hasznát vehetnénk. A te meglátásaid a Primaveráról, sokkal értékesebbek. Hatalmas bók volt, olyan, amit viszonozni kell. De én szeretném hallani. Könyökére támaszkodott, elterpeszkedett, mint egy római szenátor, én pedig követtem a példáját. A nap már hanyatlott, én pedig úgy helyezkedtem el, mint egy gyermek, aki esti meséhez készülődik. A három grácia az antik szövegek jól ismert, klasszikus toposza, Horatius, Hésziodosz és Seneca úgy azonosította be őket mint Aglaia, Euphroszüné és Thaleia. Ők a három nővér, akik a kölcsönös segítségnyújtást jelképezik, mert az első adja, a második elfogadja, a harmadik pedig viszonozza a szívességet. Akkor szakítottam félbe úgy tűnik, a szövetség elmélete mégsem volt olyan nagy butaság. Egyébként miért tartana ez a hajóflotta, a Muda, gondolom, így kellene neveznünk, Nápolyba? Egy kicsit felvidult. Lehetséges. Na, ugye! És még mit tudsz? Igazság szerint ezeknél a tiszteletreméltó íróknál számunkra sokkal nagyobb jelentőséggel bír az a tény, hogy Marsilio Ficino levelet írt a három gráciáról Lorenzo di Pierfrancesco de Medicihez. Megállj! Ki írt kihe'? Kihez. Türelmetlenül csaptam össze a tenyeremet, ő pedig értette a célzást. Marsilio Ficino, kiváló költője a Medici-udvarnak. Azt hittem, az a Polipcián. Az, akiért te meg a nagybátyád úgy odavagytok. Poliziano, aki a Stanzát írta, melyen szerintem a Primavera alapul. Igen, ő koszorús költő, de a firenzei udvarban számos poéta él. Ez a művészetek székhelye. 76

77 Tehát ez a Ficino fickó írt Lorenzo de Medicinek a gráciákról? Nem a Nagy Lorenzónak. Lorenzo di Pierfrancesco de Medicinek, a gyámfiának, kedvenc ifjú kuzinjának. Annak, aki a Castellóban él. Azt beszélik, Nagy Lorenzo közelebb áll Lorenzo di Pierfrancescóhoz, mint a saját fiaihoz. Hirtelen vigasztalhatatlannak tűnt, megéreztem, mennyire siratja szeretett nagybátyját. Próbáltam visszaterelni a gondolatait a társalgáshoz. Értem. És? Lorenzo di Pierfrancesco Botticelli patrónusa. Számtalan festményt rendelt tőle; és meg lennék lepve, ha a Primavera nem ezek közé tartozna. Halványodott a fény. És a levél mit mond? Várj, előbb azt mondd el, hogy te honnan tudsz erről a levélről? Ez ugyanis egy gyönyörű költemény, és Lorenzo di Pierfrancesco kölcsön szokta adni a költői leveleit a Santa Croce kolostornak. Mi a másolószobában lemásoljuk és kötetekbe rendezzük őket, hogy a könyvtárunk megőrizze, és így az eljövő korok is megcsodálhassák. Tehát miről szól? hangom elmosódottan, álomittasan csengett. Ekkor már hason feküdtem, a fény kihunyt. Már órák óta beszélgettünk, és a szemeim kezdtek leragadni. Utolsó emlékem az ő lágy hangja volt, miközben alkonyult. Sol autem inuentionem uobis omnem sua luce quaerentibus patefacit. Venus deniqe uenustate gratissima quicquid muentum est, semper exornat. A Nap fényével megvilágítja minden szándékod. Végül Vénusz, megnyerő bájával, mindig felékesíti, bármit talál. Akár meg is esküdtem volna, hogy beszéde közben gyengéden megérintette az arcomat. Elaludtam. Öklendezés hangjára és hányás émelyítő szagára ébredtem. Guido barát ott görnyedt a sarokban, kétrét hajolva pakolta ki gyomra tartalmát. A hajnal ónos szürke fénye megvilágította az ő hasonlóan szürkés sápadtságát. Az aggodalom legyőzte undoromat, és talpra ugrottam. A francba. Jól vagy? Megvagyok. Egy intéssel elküldött, nyilvánvalóan szégyellte állapotát. Csak tengeribetegség. Még egyszer takarosan kiköpött, aztán, mint az gyakran megesik egy hányásroham után, mindjárt jobban érezte magát. Kuzinom, Niccolo mindig kegyetlenül ugratott miatta még gyerekkorunkban. Halványan elmosolyodott. Rendkívül mulatságosnak találta, hogy egy tengeri állam örököse nem bírja a háborgó tenger képét. De tegnap még jól voltál. Nem hallottad, mit mondtam? felelte. A háborgó tengerét. Ma más a víz, feltámadt a szél, a hajó dülöngél, hánykolódik. Igaza volt. Ha akartam volna se tudtam volna odamenni hozzá, mert amikor megpróbáltam elindulni, megdőlt a padló, és vele én is, mint aki betintázott. Elmosolyodtam, tetszett a játék. És tüstént kitanultam a csínját. Idenézz! kiáltottam a pityókás rakodóban táncolva. Úgy járok, mint a matrózok! Guido barát vészjóslóan nézett rám, miközben végigkúszott a fal mentén, és a gyomortartalmától távol az ülepére huppant. Nagyon jó a kedved. Reméljük, nem romlik el. Miért romlana? Boldog voltam és magabiztos, mivel tudtam, hogy ez az utolsó napunk a fedélzeten. Ez biztos csak egy széllökés. 2 77

78 Guido barát a vajúdásától tompán forgatta szemeit a szemgödrében. Majdnem szabályos, fekete szakálla nőtt már, és így sápadtan, lefogyva inkább egy vallási fanatikushoz hasonlított, mint egy angyalhoz. Felteszem, így van. Valójában, a vizek Nápoly környékén legendásan viharosak, mivel itt folynak egybe a világ tengereinek áramlatai, mihelyst kikerülünk a félsziget védett partvonalából. Nem említettem, mert nem akartalak megijeszteni, de most te magad is láthatod. Felsóhajtott. Legalább hamarabb odaérünk, mert úgy sodródunk a kikötőbe, mint makk a malomtóba. Hátszelet kaptunk. Na ugye! sikongattam. Ezt most minél jobban meg kell lovagolnunk, és akkor végre itt hagyhatjuk ezt az átkozott hajót, meg a mocskos patkány matrózokat! Csak rábízzuk magunkat, és holnap éjjel már Don Ferrente palotájának selyemlepedőin fekhetünk! Átszökelltem a pallókon, és megveregettem a vállát. Bátorság! Az ő szófordulatát használtam. Most megmutathatom igazi velencei véremet, mert úgy mondják, minden velencei viharban született, ezért a mi gyomrunk bírja legjobban a tengert! Megmámorosodtam, elfeledtem a felettünk lévő legénység és az előttünk álló város jelentette veszélyt. Csak le akartam jutni erről a rohadt hajóról. Egy óra múlva még jobban vágytam rá. Guido barát és én úgy gurultunk ide-oda, mint borsók a dobban, miközben a hajó vészjóslóan hánykolódott. Amikor a rács alá gurultunk, mindig ránk zúdult egy adag tengervíz, ami csípte a szemünket, és elzárta előlünk a levegőt. Mindketten bőségesen okádtunk, én még jobban, mint ő; többet nem dicsekedtem azzal, hogy tengerálló velencei vagyok. Már nem tudtuk szépen a sarokba irányítani a gyomrunk tartalmát, mindent telehánytunk, egymást és önmagunkat is, csak a tengervíz mosta le rólunk nyomorúságunkat és gyalázatunkat. Tele voltunk horzsolásokkal, minden tagunk fájt, egyik sarokból a másikba, jobb oldalról balra vetődtünk. Ekkorra már, legnagyobb rémületünkre, kezdett megtelni a rakodó: a víz előbb bokánkig, majd derekunkig ért. Nem tudtam, mi történik, ha a könyörtelen sóoldat elázatja a festményt, de már nem is érdekelt. Odakint tombolt a vihar, nem bírtunk beszélni, de nem is hallottuk volna egymást. Guido barát és én átázva, remegve kapaszkodtunk egymásba, mint két elkárhozott lélek. Nem törődtünk a szégyennel, elfeledtük minden nézeteltérésünket, mintha csak egy test lettünk volna. Tudtam, hogy ütött az utolsó órám, de azt is, hogy nem egyedül halok meg. Viharban születtem, gondoltam egyre. A velenceiek viharban születnek. Viharban születtem, viharban halok meg, és bezárul a kör. A víz egyre emelkedett, és Guido barát imádkozni kezdett de amikor a hideg tenger beszivárgott a fűzőmbe, felrebbentek a szemei. Felsikoltott; a tomboló vihar és a bezúduló ár elnémította ugyan, de láttam ajkai mozgását, és tudtam, hogy a Primavera nevét mondta. Engem már nem érdekelt a festmény, ami erre az útra hozott minket, őt viszont igen. A kedvéért átfagyott ujjaimmal beletúrtam a fűzőmbe, elővettem a viaszos tekercset, és magasan az ár fölé tartottam. Kétségbeesetten nézett körbe, hogy valahogyan megmentse a pergament, mikor beúszott a mellkasa elé a válasz: a kecskebőr tömlő. Ügyesen áttekerte a pergament olyan vékonyra, hogy beletuszkolhassa a tömlő nyakán, majd szorosan visszacsavarta a viaszos kupakot. Aztán, mivel ő volt a magasabb, a tömlő bőrszíját a nyaka köré tekerte, és a kecskebőrt hátulra, a kámzsájába lógatta. Ugyanolyan jól tudtam, mint ő, hogy ha a víz odáig elér, akkor úgyis meghalunk. Ám a köztünk lévő magasságkülönbség hamarosan elvesztette jelentőségét, mivel lebegni kezdtünk, lábunk elengedte a padlót, egyre magasabbra és magasabbra jutottunk. Vagy a hajó süllyedt egyre mélyebbre? Már nem tudtam. Nem volt se kormánylapátom, se iránytűm, nem tudtam már azt se, melyik a hajó jobb és bal oldala, merre van a fel és a le. A barátomat féltettem, mert barna, pamutbársony csuhája beszívta a súlyos vizet, öltözéke egyre jobban elnehezült és megfeketedett, és csak húzta, húzta őt lefelé. Az arcunk nemsokára a rácsnak nyomódott, a víz egyre emelkedett, mi pedig levegő után kapkodtunk. A festmény megmenekül, mi viszont nem; csapdába esett patkányok voltunk. Arcunk a rács hideg 78

79 vasának, és a másik meleg bőrének préselődött. Utolsó erőmmel Guido barátéhoz nyomtam hideg ajkaimat, mert nem akartam anélkül meghalni, hogy tudassam vele: szeretem. Abban a pillanatban egyszerre három dolog történt. Cosa uno: a jéghideg vas eltávolodott az arcunktól, mivel a rácsot valaki felemelte. Cosa due: láthatatlan kezek felrántottak minket a viharverte fedélzetre. Cosa tre: Guido Della Torre barát visszacsókolt. Forrón. Mielőtt még értékelhettem volna ezt a hármas csodát, előre vonszoltak, aztán lefelé, nem is tudtam, hová. Guido barátba kapaszkodtam, képtelen voltam kinyitni a szememet a minket korbácsoló tenger zuhatagában. Éreztem, ahogy leeresztenek a hajó oldalán, s elgémberedett lábaim egy csónak aljához értek. A süllyedő hajó, mely már első útján elveszett, megvédett minket a széltől és a permettől, és már láttam, hogy Guido baráttal és a Capitanóval egy bőrből és berkenyéből készült csónakban ülünk. A többi lélek, úgy tűnt, elveszett, ahogy mi is el fogunk, ha ebben a dióhéj csónakban indulunk útnak. Ám a férfinép megragadott egy-egy evezőt, és elhajtottak minket a roncstól, miközben én úgy kuporogtam a csónak orrában, mintha én lennék az orrszobor. Ahogy előrehaladtunk, elhagytuk a hajó szélvédett oldalát, és szembenéztünk a viharral. Madonna. Tincseim úgy csattogtak megfagyott arcom körül, mint a medúza kígyói, sósan sisteregtek a fürtjeimet áztató tengervízben. Múló, ám annál erősebb büszkeséggel konstatáltam, hogy Guido barát erősen és nagy szakértelemmel húzta az evezőt, hogy a Capitano evezőcsapásaival felvegye a versenyt, és arra gondoltam, hogy még a legrosszabb pisai tengerész is bizonyára jobb a többiek legjavánál is. A csónak oldalába kapaszkodtam, míg már az izmaim is recsegtek, és hegy magasságú hullámok tetejébe hágtunk, majd újra lezúdultunk, úgy dőltünk le a fekete mélységbe, ahogy az elkárhozott lelkek zuhannak bele a szakadékba. Villám hasította fel az eget, mintha valaki széttépett volna egy fekete falikárpitot, hogy a mennyek ezüst színét megmutassa; egy szívdobbanásra megpillantottuk a paradicsomot, majd újra bezárult előttünk. A szél marta az arcomat, így elfordultam, de még épp láttam, ahogy a Muda vezérhajóját elnyelte a tenger; az árbocok látszódtak legtovább, végül a pisai zászló utolsót lebbent, és eltűnt a szem elől. Kimerülten kuporodtam össze a csónak aljában, nem törődtem azzal, mi történik. A permet és a hideg megfosztott eszméletemtől, elájultam, miközben Guido barát csókját még ajkaimon éreztem. 3 Meleg napfényre ébredtem, az üveges tenger tükörként verte vissza a kék eget. A csónak körül mindenfelé a hajó szilánkokra tört deszkái úszkáltak, ruhadarabok fodrozódtak és lebegtek a vízen, mint a mosodában. Evezőseim arcra borultak az ülésükön. Aznap már másodszor pördültem meg félve, hogy barátomat élettelenül találom. Szívverésem felgyorsult ne! de Guido testér felemelte a kezét, hogy elkergessen egy odatévedt legyet, majd ismét leejtette. Csak alszik. Kimerült. A Capitano azonban vérfoltos száját eltátva hevert, sem lélegzetvétel, sem élet jelét nem mutatta. Nos. Így érkezett meg Principessa Chi-chi nagy pompával a déli királyságba. Partra vetve egy csónakban, két eszméletlen férfi társaságában. Mindketten szakállasak, viharvertek és véresek voltak, zúzódások borították őket. Egyik ronda, mint a hét főbűn, és élettelen, mint a pénteki hal. A másik gyönyörű, mint a hajnal, és győzedelmesen élő. Mintha az elhunyt Capitano tekintetbe vette volna kívánságomat, egy pár bilincs és egy lánc összekötötte bal lábamat Guido barát jobb lábával. Eszembe jutott, hogy átkutathatnám fogva tartónk holttestét a kulcsokért, de ez a kötöttség nem volt kellemetlen, és inkább kihúztam magam a kellemetlen feladat alól, hiszen meg is várhattam, hogy barátom felkeljen, és akkor vele is 79

80 elvégeztethetem a munkát. Guido barát alvó arcát bámultam, beittam a szépségét, az előző éjszaka emléke lüktetett a torkomban és halántékomban. Utólag vettem észre, hogy a tömlő és benne a Primavera cartone még mindig sértetlenül tekeredett a nyakára, de már azt se tudtam, érdekel-e. Talán a múlt éjszaka után elfelejthetnénk az egész rejtvényt, és letelepedhetnénk itt, ahol senki sem ismer, bort innánk és olívabogyót ennénk, és gyönyörű gyerekeket nevelgetnénk. Csak néztem az apjuk arcát, és élveztem az ábrándjaimat. Végül aztán kinéztem a hajóorrból, és az elém táruló látvány majdnem ugyanennyire tetszett. Ívesen és sziporkázva, mint egy homokra vetett nyakék, egy tökéletesen félhold alakú öböl feküdt előttem. Fölé egy mogorva, kékes színű hegy magasodott, a csúcsa füstölgött, mint egy tál friss étel, amit épp most vettek ki a sütőből. A parton apró fehér házak hevertek elszórtan, mint a gyöngyök és fentebb, az emelkedőn hatalmas paloták tömörültek a hegyoldalon, mint megannyi rubint. Nápoly hangzott mögülem. Nem Guido barát hangja volt. Sós, kacsakagylós hang. Francba. A Capitano még élt. 3 Iszonyodó arckifejezésem nem kerülte el a figyelmét. Sajnálom, hogy csalódást okoztam ironizált a rekedtes hang, miközben a Capitano felemelkedett a helyén, és kiköpött maga mellé pár fogat. És legalább egy köszönetet reméltem cserébe azért, hogy megmentettem az irhátokat. Elismerem, hogy egy csók túl tolakodó lenne; igaz, most épp nem vagyok a legjobb formámban. Hunyorogva néztem a nap és a tengerész felé. Most azt várod, hogy elhiggyem, csak a jóságos lelked miatt mentettél meg? Véres, fogatlan mosolyt villantott felém. Olyan volt a szája, mint egy csecsemőszörnyetegé, akinek az első foga már kinőtt, ám a második még várat magára. Széttárta durva kezeit. Indokaim épp olyan magasztosak, mint a leendő jutalmam. Csodáltam őszinteségét. Ohhhhhhh. Hát ezért. Úgy véled, jó árat kapsz értünk a pártfogódtól... Don... próbáltam felidézni a nevét. Ferrentétől fejezte be. Hát persze. Érted talán nem annyira, bár el kell ismernem, lefürödve és kiöltözve páratlan szépség leszel. De a szeretőd... nemes, legalábbis azt mondta. Ő nem a... még szélesebben vigyorgott, így nem folytattam. Úgy tűnt, jó viszonyban vagytok, mikor kihúztalak a tócsából. Mi történt a legénységgel? kérdeztem, igyekeztem elterelni a figyelmét. Guido barátra néztem, némi segítséget remélve, de még mindig aludt. Meghaltak. Mindenki? Gondolom. A hajó elsüllyedt, nem? Csak ez a dereglyénk volt. Érzéketlenségét hallva még bennem is megrekedt a szusz. Nem érdekel? Nem igazán vállat vont. A flotta többi hajója majd beérkezik: túlságosan lemaradtak ahhoz, hogy hajótörést szenvedjenek. És ha mégis elpusztultak, mindig találok másik legénységet. Különösen Nápolyban. Forgalmas tengerparti kikötő, tudod. Forgalmas. Bólintott, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, nem a teljes legénysége haláláról. 80

81 Várj csak! Azt mondod, még éltek a fedélzeten, mikor velünk elindultál, és hagytad, hogy elsüllyedjenek a hajón? Nem mind volt életben. Volt, akit elsodort a víz. Igen, de... nem tudom, miért vitatkoztam vele. Nem akartad az első tisztedet, vagy azt a fickót, aki Famagustában tetveket kapott, vagy... Berellót és Cherrettit? Értük nem fog megajándékozni Don Ferrente. Egy rakás lepukkant tengerész. Nem, köszönöm, jobb így Hercegecskével és a Hableánnyal. Tehát hagytad, hogy meghaljanak? Igen. A Capitano az arckifejezésemet figyelte. Mit érdekel? Te élsz, nem igaz? Berellóról meg csak annyit tudsz, hogy fejbe vágott téged. Igen, de... ő a barátod... vagyis volt a barátod, nem? Együtt utaztunk az elmúlt húsz évben. De a barátság gazdagoknak való luxus. Ha Don Ferrente kifizet, meglehet, lesz annyi pénzem, hogy vegyek magamnak párat. De... nem folytattam. Guido barátra néztem, még mindig aludt. Bár még húsz napja sem ismertem, nemhogy húsz éve, tudtam, hogy sosem hagynám magára. Persze ettől még semmi értelme nem volt, hogy tüzetesen meghányjam-vessem ezt a témát a Capitanóval. Inkább úgy döntöttem, rájövök, mit tud. Ezek a hajók vadonatújak, és rengeteg van belőlük; de vajon mire valók? Nem tudod? Szépen átköpött a csónak oldala fölött. Nem. Engem azért fizettek, hogy Don Ferrentéhez hozzam a flottát. És ez minden, amit tudsz? Nem azért fizetnek, hogy többet is tudjak. Egy valamit azért tudok: minél kevesebbet közölnek veled, annál kevésbé kerülhetsz bajba. Ezért nem hibáztathattam, csak hallgattam, csalódottságot éreztem, amiért nem tudott többet közölni velem a hatalmas flotta céljáról. Ám miközben a Capitano és én belevetettük magunkat a társalgásba, jóval közelebb sodródtunk a parthoz, és most már célállomásunk több részletét is megfigyelhettem: a citromfákat a napszín gyümölcseikkel és sötéten fénylő leveleikkel, a napon száradó, batyuba tekert hálókat, amiken gyémántfénnyel csillogtak a víz harmatcseppjei. Tudtam, hogy már nem vagyunk közvetlen veszélyben, mert egy Capitanoféle gátlástalan, együgyű ember nemcsak életben tart minket, de hathatósan védelmezni is fog, amíg meg nem kapja a fizetségét. Szinte már jól is éreztem magam: a nap és a látvány jó kedvre derített. De hogy teljesen őszinte legyek, a szívemet ténylegesen melengető tűz a csók emléke volt, amit Guido baráttal váltottunk. Az a pillanat, bár kis híján meghaltunk, volt életem legboldogabb perce. Akkor tudtam, hogy nem teljesen Istené, még nem: volt okom remélni. És akkor arra is rájöttem, hogy korábban nem is sejtettem, mit jelent egyetlen férfit akarni, és senki mást. Nem mondom, hogy soha nem élveztem a munkámat a pokolba is, hisz kefélni jó. A szívemet azonban még soha nem rabolták el. Múlt éjjel azt hittem, hogy utolsókat dobban. Pedig valójában nem is dobogott egészen addig a pillanatig. Most éltem csak igazán, és készen álltam mindenre, amit a sors tartogat számomra, amíg csak együtt maradhatunk. Visszanéztem alvó szerelmemre, és hirtelen féltem a feleszmélésétől. Emlékezni fog rá, hogy megcsókolt? Mit mond majd? Ekkor, mintha megidéztem volna, megmoccant, felnyögött, majd felült, hunyorgott a fényben. A szemei kéken izzottak, pupillái tűhegynyire szűkültek, és mikor rám nézett, tudtam, hogy emlékszik, mert azonnal skarlátvörösre vált, mintha forró olajba mártották volna. Tudtam, hogy az én arcom is ég. A Capitano jól szórakozott, semmi nem kerülte el a figyelmét. Jó reggelt, barát! mondta nyomatékkal. Guido barát összerezzent. Hol vagyunk? A Capitano intett a kezével. 81

82 Majdnem Nápoly kikötőjében. Egyébként ez a szülővárosom. Most, hogy felébredtél, gondoltam, meginvitálnálak egy kis evezésre, mivel múlt éjjel kiváló csapásokat produkáltál. A barátnődet is megkérhettem volna, de olyan kellemesen elcsevegtünk, ráadásul nem is látszik valami erősnek. Egyhelyben köröztünk volna. Kezdtem kiismerni a férget. Volt humorérzéke, de tökéletesen hiányzott belőle az együttérzés. Kék-zöld zúzódásokkal teli arcában olyan apró és hideg szemek ültek, mint a halakéban. Kivert a hideg a meleg napsütés ellenére is, mert tudtam, hogy mihelyst nem veszi hasznunkat, vagy nem kapja meg értünk a várt összeget, az életünk nem sokat jelent majd a számára. Guido barát nem igyekezett egyetérteni a Capitanóval, valójában teljesen kifürkészhetetlen arccal vette fél az evezőt, és némán evezett. Nem sokat beszélt az úton egész az öbölig, és akkor is csak az evezőcsapásai irányáról vagy sebességéről érdeklődött kizárólag a Capitanónak címezve, így rögtön tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem szólt hozzám, rám se nézett. Sóhajtottam. Ez a legrosszabb az ilyen ájtatosokban, és tőle ezt még tízszeresen kellett volna várnom, hisz jól ismertem. Bűntudat. Megérkeztünk az öbölbe, és ahogy közelebbről szemügyre vettem, láttam, hogy Nápoly innen már elég silány: a házak nem is olyan fehérek, nem is olyan szép látvány. Egy törpe ügetett a kikötőbe, kikötötte a csónakunkat, és beleharapott az érmébe, amit a Capitano odavetett neki. A kisember mindnyájunkat kisegített a csónakból, én pedig napok óta most először léptem a szárazföldre. Legszívesebben leborultam volna, és megcsókoltam volna a mocskos homokot, annyira boldog voltam. Valójában majdnem elestem, olyan furcsa volt a talaj a lábaim számára: a föld alattam alaktalannak, egyeletlennek tűnt, és úgy ingott a testem, mintha még mindig a tengeren volnánk. Mindezt tovább nehezítette a bal lábamon lévő lánc, mert Guido barátnak és nekem furcsa testtartásban kellett együtt csoszognunk, hiszen kellemetlenül összekötött minket a bilincs, mintha a május elsejei játékokon lennénk. Barátom azonban meg sem próbált támogatni; a Capitano volt az, aki elkapta a könyökömet. Földi betegség mondta elmúlik. És így, együtt felvonultunk a rakodóparton a városba, ahol körénk zárultak az utcák. Hirtelen megcsapott a zajok áradata. Összezavart a színek szivárványa. Száz különböző illatot szippantottam be. Egyszerre támadták meg minden érzékemet. Ilyen helyet, mint ez a Nápoly, még soha nem láttam. Egy arab bazárba csöppentem. Az első lépéstől folyamatosan zaklattak a cigányok és a helyiek egyaránt. Minden utca a kiabáló árusok fellegvára volt, akik fényes portékáikat árulták: ételeket, gyöngyöket, halakat még egy emberi koponyákból álló gyűjteményt is kínáltak eladásra, hátborzongatóan meredtek előre a standról. Láttam a hozzánk hasonlóan összekötözött rabszolgák csoszogó sorát is: láncra vert csinos lányokat és erős férfiakat, vagy szobalányokat, akiket úgy összekötöttek, mint a kutyákat. Tudtam, hogy ránk is ez a sors vár, ha nem tetszünk Don Ferrentének. Féktelen, zajos, zavarba ejtő, fenyegető hely volt, a tolvajok városa. Ám a helyiek tárt karokkal fogadtak, meginvitáltak a boltjukba, sőt az otthonukba is. Egyszer a Capitano bevezetett egy sötét kapualjba, és egy érméért vett egy tömlő bort. Miközben felváltva ittunk (Guido barát visszautasította, mint az előre sejtettem), én körbenéztem. Az egész család hat felnőtt meg egy csecsemő egyetlen szobában élt: ágy, pottyantós WC, főzőedény, minden egy helyen. Olyan nyomorúságos volt, hogy megkönnyebbülés volt végre kikerülni onnan. Mindannyian ott laknak? üvöltöttem oda a Capitanónak a csőcselék zsivaja fölött. Igen bömbölt vissza. Bassónak hívják az ilyet. Az egész ház egyetlen szoba. 82

83 Madonna. Ugyanabban a szobában főznek, kefélnek és alszanak mindannyian. Még Enna és én is jobban éltünk. Próbáltam valami kedveset mondani, eszembe jutott, hogy a Capitano is idevalósi. A boruk azért jó. A Capitano bólintott. Fehér bor, lachrymae Christinek, Krisztus könnyének hívják. A szőlő a vulkán árnyékában nő felmutatott a fölöttünk görnyedő kék hegyre, és az értékes sók, amik a belsejéből törnek elő, ízesítik a bort. Persze korábban is hallottam már tüzet és olvadt sziklákat okádó hegyekről. Vetettem felé egy ideges pillantást, de a vulkán sárkánya ma szunnyadozott, békésen pipázott a kék égre. Odalent azonban már kevésbé volt békés a helyzet. Mindenhol zajongtak; állandóan szólt a zene a stílusok kakofóniájában. Minden lépésünket orrhangú ének kísérte, népszerű dallamokat hallottunk zümmögni. Mindenhol ugyanaz a különös ének zendült fel, rövid utunk során talán egy tucatszor is végighallgattuk. 3 Jesce, jesce, corna; Ca mammata te scorna, Te scorna 'ncoppa lastrico, Che fa lo figlio mascolo. Bújj ki, bújj ki! Dugd ki a szarvadat! Még anyád is megvet; Másik fiút nemzett. Anyád is megvet, anyád is kinevet. Szinte alig értettem a nápolyiak beszédét, különösen, hogy az ereszekről kerti sármányok és tarkabarka papagájok rikoltoztak versenyt az emberekkel. A dal mintha csigákról szólt volna de ennek semmi értelme. Miről énekelnek? kérdeztem fogvatartónkat. A felszarvazásról felelte kurtán. (Tudtam, mit jelent: ha egy nő a férje háta mögött egy másik fickóval kefél.) A Capitano egy bizarr jelet mutatott a kezével: szarvakat formált a mutató és kisujjából, míg a középső kettőt lefogta a hüvelykujjával. Így mutatjuk az Ördög szarvainak a jelét. Távol tartja a balszerencsét mondta. Nézelődni kezdtem, és láttam, hogy körülöttem mindenfelé ezt a jelet mutatják: az omladozó falon feketébe burkolt özvegyek hármasától kezdve az olívaszemű gyerekekig, akik a búgócsigájukat pörgették a porban. Láttam, hogy Guido barát is észrevette, és válaszképp keresztet vetett magára. Így az Isten jele semlegesítette az Ördögét, mintha ezzel elhárítaná az ilyen pogány babonákat. Rámosolyogtam, de nem viszonozta, úgyhogy ismét a Capitanóhoz fordultam. Miért, milyen balszerencsétől tartasz? Remélem, hogy mikor megnősülök, a feleségem engem nem szarvaz fel. Képtelen lettem volna sok boldogságot kívánni neki egy jövőbeli egyesüléshez, de mivel Guido barát nem beszélt hozzám, folytattam a társalgást. Ezek szerint nem vagy nős? kérdeztem, próbáltam meglepetést imitálni. Nem, de a te édes didkóidat elveszem, ha megkérsz rá. Persze, csak ha Don Ferrente nem maga akarja szopogatni őket. 83

84 Megvető pillantást lövelltem felé, már bántam, hogy egyáltalán szóba elegyedtem vele, de ő csak nevetett. Ugyan már! Ennyire nem utálhatsz! Te ébredtél fel elsőként a csónakban, nem igaz? Bele is boríthattál volna a vízbe, míg én szunyókáltam, és akkor végleg megszabadultatok volna tőlem! A francba, ezt kellett volna tennem a rohadékkal! A Capitano meglátta az arckifejezésemet, és még jobban elvigyorodott. Mért nem tetted meg? Mert nem jutott időben az eszembe vallottam be feszengve. Megint felnevetett. Legalább őszinte vagy. Guido barátra néztem, hogy lássam, hogyan reagál erre a szóváltásra: a gyilkosság érzéketlen fontolgatására. De teljesen behúzódott a csigaházába, mint a dalnak a főhőse. Serény ujjaiból láttam, hogy séta közben a rózsafüzért mormolja, ajkait folyamatosan mozgatva imádkozott. Pff, gondoltam. Valószínűleg próbálja ajkairól leimádkozni a csókom ízét. Legyen szerencséje! Chi-chi csókját nem lehet olyan egyszerűen lefelejteni. Azért elszomorodtam: a veszélyben kerültünk legközelebb egymáshoz, és most, bár összebilincseltek, nem is állhattunk volna távolabb egymástól. Átverekedtük magunkat a tülekedő polgárok kavalkádján, és azon elmélkedtem, milyen aprók is itt az emberek. Nem tűntek nagyobbnak, mint az a törpe a mólón, aki kikötötte a csónakunkat; füstös képűek és mogorvák voltak, nem is hasonlítottak a magas, karcsú északiakra. Nem tudtam, hogy a Primavera egyik gyöngyfehér hölgye hogyan találhatna otthonra ilyen emberek között, annyira különbözött tőlük, mint az agár egy falka korcstól. Mint én magam. Lenéztem rájuk, és lenéztem őket. Ám a hely egyértelműen hemzsegett az ellentétektől. Rengeteg falat telepingáltak közönséges rajzokkal, mint az eleink a barlangokat, vagy szlogenekkel, amiktől még én is elfehéredtem, ám a falfülkékben mindenfelé ott álltak a madonnák és szentek is. Minden utcasarkon felbukkant az ájtatosság egy kegyhelye, tisztán, nagy becsben tartva, előttük friss virágokkal és szépen megmunkált gyertyákkal. Azt is észrevettem, hogy az utcán árusított mindenféle portéka, a patikaszerek, testrészek és lopott holmik között több száz fából faragott betlehem is helyet kapott, némelyiket kifestették, másokat nem, de mind finom munka volt, nyilván helyi sajátosság. Nápoly ellentmondásos hely volt, mocsok és hit egyenlő arányban árasztotta el. Mint Guido barát és én; a hithű és a mocskos, véletlenül egymás mellé keveredett és most eltengődnek valahogy együtt, amennyire tőlük telik. Nemsokára nekivágtunk egy dombnak, a kikötőtől távolabb, és feltűnt, hogy mint Firenzében, a talajszint emelkedésével itt is elmaradozik az aljanép, és a város valamivel kellemesebb lesz. A hőség azonban elszívta az erőmet, mihelyst kibújtunk az utcák és piaci ponyvatetők árnyékából. Folyt rólam a veríték. Most már láttam a város fölé emelkedő célunkat: egy vörös kastélyt, mely fenségesen terjeszkedett a rengeteg tornyával és bástyájával az ég felé. Ahogy közelebb értünk, tudtam, hogy cselekednem kell: soha nem kerülünk ki ebből a kalamajkából, ha Guido barát továbbra is olyan néma marad, mint egy osztriga. Mikor elértük a kastély kapuit és a Capitano előrelépett, hogy megvesztegesse az őröket, akik arcunk előtt keresztbe fektették alabárdjukat, belecsíptem a karjába. Végre rám nézett, de mint egy halandó, aki az őt kárhozatba taszító démonra néz. Baromi dühös lettem. Ide figyelj! mondtam. Térj magadhoz és viselkedj úgy, mint egy férfi! Akármi történt is a hajón, élünk, és nálunk van a cartone. Úgyhogy használd a fejedet, és nézz körül! El kell bájolnunk ezt az embert, Don Ferrentét, vagy a nyomozásunk itt véget ér. Viselkedj úgy, mint a hatalmasok az ég szerelmére, mert amióta csak erre a zátonyra vetődtünk, olyan borús vagy, mint a végítélet! 84

85 Válaszképp megrázta a fejét. Feladtam. Szánalmas vagy! szitkozódtam. Rendben, jól van. Csinálj úgy, mint egy nyivákoló anyámasszony katonája! Mit is várhatnék tőled! Hogy miért nem vagy képes kezedbe venni az irányítást, fogalmam sincs. Gondolom, akkor az én dolgom lesz, hogy megmentsem az irhánkat, mint mindig. Azzal elsiettem a Capitano nyomában. Tudtam, hogy ez az utolsó megjegyzés nem állta meg a helyét, mert Guido barát többször is kihúzott már minket a pácból az utunk során, de a fejéhez akartam vágni valamit, ami kivonszolja bűntudatos kábultságából. Nem mintha ez működött volna. Mint mindig, amikor ismeretlen hatalmasságokkal készülök találkozni, most is a kinézetem miatt aggódtam. Bőröm húzódott a nap miatt és kiszáradt a víztől. Amikor megnyaltam az ajkaimat, sóízük volt. A hajam még mindig sós kötegekben lógott és zizegett mikor hátra dobtam, az elviselhetetlen hőség kiszívta a színét, szinte tejfehérré változott. Hamarosan azonban még közönségesebbnek éreztem magam, mivel a Capitano olyan fényűző szobák során vezetett át minket, melyekhez foghatót soha életemben nem láttam még. Mindenfelé pompás öltözékű udvaroncok kavarogtak, de különös módon minden ruha és ékszer, a fal díszítéseivel együtt, kizárólag a fekete és a fehér színt variálta. Mire átjutottunk a harmadik vagy negyedik előszobán, amit megtöltöttek a dölyfös, fekete-fehér, ránk annyi lenézéssel pillantgató udvaroncok, mintha csak uszadék fák lennénk, amit partra sodort az ár (és csakugyan azok is voltunk), már kezdtem azt hinni, hogy a napfénytől káprázó szemeim képtelenek felfogni a színeket. A szivárvány árnyalatai tökéletesen hiányoztak erről a helyről. Anélkül, hogy észrevettem volna, minden nőt megnéztem, hogy hasonlóságot találjak a jobb oldali gráciával, a ragyogó hölggyel, akiben Nápoly -t felfedeztük. Bár tudtam, hogy a nőszemély következtetéseink szerint halott kell legyen, én mégis kísérteties szellemét kerestem az udvar hölgyei között. Ám itt minden nő sötét hajú és fekete szemű spanyol volt, és a hollólányok között egyik se hasonlított a jobb oldali grácia finom haloványságára. Miért öltöztek fekete-fehérbe? Valaki meghalt? súgtam oda a Capitanónak. Megrázta őszes fejét. Ez nem gyász, hanem divat mondta. Aragónia udvarában vagy, és itt úgy tartják, pusztán a fekete-fehér viselete illendő. Madonna! És... Don Ferrente... egyike az udvar nemeseinek? Nem igazán horkant fel a Capitano bántóan. Don Ferrente nem más, mint hatodik Ferdinánd, Aragónia és Nápoly királya. Egy király. A francba. Jellemző, hogy már megint úgy kell találkoznom egy hatalmassággal, hogy bűzlök, mint a görény, és úgy nézek ki, mint egy tarajos sül a zivatarban. Végül egy mérhetetlen nagyságú dupla ajtón át beléptünk az eddigi legimpozánsabb terembe: egy bonyolult metszetekkel teli hosszú csarnokba, ahol sötét ébenfa falakra apró elefántcsontokat illesztettek, létrehozva ezzel a legfantasztikusabb alakokat és mintákat. Sem a csont, sem a fa nem képviselt különösebb értéket, de a kézművesség felbecsülhetetlenné tette a végtelen hosszúságú fatáblákat. A csarnok közepén egy tekintélyes férfi állt, nemes eleganciával nekitámaszkodott egy óriási fekete kandallónak. A hatalmas rostély üresen állt a perzselő hőségben, és az utoljára rakott tűz zsarátnokai között egy férfi kuporgott egyszerű, fekete öltözékben, egy háromlábú fejőszéken, és egy fehér farönköt farigcsált, a hószín csigák az ujjai közül a rostélyra ugrottak. A fehérruhás ember előttem ismeretlen nyelven beszélt, feltehetőleg az aragóniaiakén, de mikor a fülem megszokta, pár szót megértettem, és rájöttem, hogy a spanyol nem túl távoli rokona a toszkánnak. A fehérruhás szolgája válaszképp morgott, fel sem nézett a faragásból; ezért a modortalanságáért Firenzében megverték volna. Diszkréten végigvonultunk a 85

86 csarnokon, a fekete-fehér páros ügyet sem vetett ránk, de mikor a közelükbe értünk, a fehér lord odafordult hozzánk. Capitano Ferregamo mondta, most először hallottuk a Capitano nevét. Látom, túlélted ezt a mostani vihart. Gratulálok! Vajon ez a Muda flottájáról is elmondható? Ferregamo mélyen meghajolt, és olyan alázatos hangon felelt, hogy alig ismertem rá. Csak a vezérhajó veszett el, amennyire én tudom, excellenciás uram. A többiek ma vagy holnap érkeznek, mivel egy jó mérfölddel előttük jártunk. Korábban ki kellett futnunk az előtted álló betolakodók miatt. Ajándékot hoztál kegyelmességünknek? A fehérbe öltözött uralkodó hangja különös tónust kapott; furcsán sziszegve ejtette a réshangokat, mint egy kígyó. Úgy van. A férfi pisai nemesember. A nő a lotyója, de szépsége talán megörvendezteti őfelségét. Őfelségét? Hát nem a fehér fickó Don Ferrente? Talán újabb termeket kell átszelnünk, mielőtt a trónterembe érünk? A kígyóember ismét megszólalt. De ez a nemesed szerzetesi csuhát visel mondta, miközben érdeklődve kerülgetett minket, orrához egy fehér pomádét tartott, mintha bűzlenénk (valószínűleg így lehetett.) Nem szerzetes, excellenciás uram. Rajtakaptam, hogy a hajó fedélzetén a nőt ölelgette. Futva Guido barátra pillantottam, és láttam, hogy szégyenkezve horgasztja le a fejét. A feketébe öltözött szolga a kandallóban tovább farigcsált, kése belefütyült a levegőbe, a forgácsok lepattantak az ujjairól; patt, patt, patt. Hmmm. A kígyószájú elmosolyodott. De nem vette el a szüzességét? A hajón nem bizonygatta a Capitano meggyőződéssel. Ebben biztos vagyok. Folyamatosan figyeltük őket. Összerezzentem. Figyeltek? Vajon azt is látta a Capitano, amikor elővettük a cartonét, és hallotta tanácskozásunkat a jelentéséről? Nem; nyugalomra kényszerítettem a szívemet. A Capitano maga sosem vállalt volna ilyen őrséget, a többi matróz pedig meghalt. Megfogadtam, hogy ha legközelebb magunk maradunk, szólok Guido barátnak, hogy vigyázzon a festményre ha elveszítettük, nekünk végünk. Kígyószájú tűnődve nézett rám. Rendben. A lány talán megteszi. Mit mondasz, felség? A kandallóban kuporgó férfi váratlan határozottsággal felelt. Hadd lássam! Döbbent szemeket meresztettem rá. Ő az? Ő volna Don Ferrente, Aragónia és Nápoly királya? Egyszerű, dísztelen, fekete köpenyt viselt, és szolgamód görnyedt kérges, farigcsáló kezei fölé. A pillantása viszont acélszürke volt, és az orra nemesen horgas olyan férfi, akivel nem lehet viccelni. Ha erre nem számítottam, akkor a továbbiakra még kevésbé a fehérbe öltözött férfi szépen letépte a ruhámat a vállaimról. Átitatta a só, és ahogy megszáradt, meg is keményedett, így könnyedén elszakadt, a derekamig felfedte mellkasomat. Hálát adtam Vero Madrénak, hogy a Primaverát átadtam Guido barátnak, különben most elveszítettük volna. Mozdulatlanul álltam, miközben a három férfi meztelen bájaimat leste, Guido barát elfordította a szemeit. Tudtam, mi a teendő egy ilyen helyzetben: homorítottam a hátamat és megnedvesítettem az ajkaimat, de azért azt kívántam, bár hidegebb lenne, hogy a mellbimbóim megkeményedjenek. Ha csak a melleim menthetnek meg minket, jól van; állnak elébe. Rendben felelte a király. A lányt átveszem. De a férfit nem. Van elég nemesem itt, és többségük csak teher. Rémült szemekkel fordultam barátom felé, miközben a fehérruhás intett, hogy takarjam be magam. Nem választhatnak el minket! 86

87 A Capitano most könyörgőre vette. Azt hittem, uram, kapok érte váltságdíjat. A király végigmérte Guido barátot, aki most megvert kutyának látszott. Nem hiszem. Csak add el, Ferregamo! Máskor nem szoktál így urizálni. A Capitano lehajolt, hogy elengedjen minket. A lábaink szétváltak, de én Guido barát csuhájába kapaszkodtam. Bárcsak megszólalna! Ne! könyörögtem. Nem viheted el! Ő fontos ember! Nevetségesnek éreztem magam. És szeretem! tettem hozzá hangtalanul. A Capitano az ajtóhoz vonszolta Guido barátot, én pedig elborzadva néztem, mikor utoljára rápillantottam. Kétségbeesésemben, hogy rávegyem a beszédre, keresztet vetettem magamra, azt az egyetlen nyelvet beszéltem, amivel most törődött: Istenét, az ő Istenéét, akit megsértett, mikor engem megcsókolt. Istenét, akihez visszatért, mint megtévedt bárány. Végre, végre észrevett engem, és egy mozdulattal válaszolt az enyémre, méghozzá igen különös módon: a nápolyi szarvak jelét mutatta, amit egész reggel láttunk, hogy megóvjon a balszerencsétől, akárhol végzem is. Nagybátyja hüvelykgyűrűjének aranya felvillant, és elfordultam, lesújtott a félelem, hogy itt maradok a sakkfigurák udvarában, nélküle. De ahogy a hatalmas ajtó kinyílt, a király, most először, felállt. Várj! Ez egy utasítás volt. A király végigsietett a fekete-fehér csarnokon, megfogta Guido barát bal kezét, és alaposan szemügyre vette a gyűrűjét. Tanulmányozta a fényes aranyszalagot és az azt körülölelő kilenc arany golyót. A király felemelte saját balját: Guido barát gyűrűjének pontos mása ült a hüvelykujján. A szemeim tágra nyíltak. Egy másik gyűrű! Don Ferrente barátom szemébe nézett. Ki vagy te? Guido barát hallgatagsága úgy hullott le róla, mint egy álarc, láttam, hogy kihúzza magát, és egyenesen a király szemébe néz; abban a percben maga is király volt. Kék szeme egyenességével lefegyverezte aragóniai Don Ferrentét, majd tisztán így szólt: Niccolo Della Torre vagyok, Pisa város államának és domíniumának örököse. A különc király megcsóválta a fejét, mintha erős ütést kapott volna, aztán olyan mosolyra derült, hogy az egész arca megváltozott. Uram! Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy személyesen jössz! Így láttam legjobbnak, ezekben az időkben felelte Lord Niccolo tapogatózva. A király bólintott. Valóban. Valóban. Ő nem mondta... Ő nem tudja. Gondoltam, meglepem az eljövendő esemény során. Újabb bólintás. Természetesen. Természetesen. Bocsáss meg! Bocsásd meg a tapintatlanságot, mely személyedet és a kísérődet itt rám mosolygott érte. De miért ez a szent öltözék? Láttam, hogy Guido barát gyorsan kapcsolt, és komolyan csodáltam érte. Talán nem hallottál még Uram korai haláláról. Hitszegés történt, és én sietve elhagytam a várost, az éjszaka leple alatt, egy egyszerű szerzetes öltözékében. Urad elment? Rettenetesen sajnálom. Lord Silvio remek ember volt, és csakugyan, nagyon hasonlítsz atyádra. A tartásod, arcod is övé. Igaza volt, Guido barát jobban hasonlított a nagybátyjára, mint az unokatestvére a férfi, akinek kiadta magát. De mi volt a szándéka ezzel a megtévesztéssel? Mi haszna annak tettetni magunkat, akik nem vagyunk? A király folytatta: Urad mindent elmondott, gondolom? Természetesen. Mindenben örököse vagyok. Guido barát súlyos értelmet adott a szavainak. 87

88 Akkor a játékosok megváltoztak, de a játék folytatódik mondta a király, és nekem ismét a sakk jutott eszembe. Forgott a fejem a cselszövés hálójától, de be kellett ismernem, hogy a taktika működött, mert a szoba hirtelen megtelt szolgákkal, akik a mi kényelmünk biztosítására kaptak parancsokat. Miközben fecsegő szobalányok kivezettek a teremből, egy csapat férfi szolga ugyanezt tette Guido baráttal. A Capitanót is elbocsátották azzal a paranccsal, hogy ellenőrizze a flottát, és a fehér ruhás átadott neki egy nehéz erszényt. Elment, vissza se nézett, hiszen az üzletét lebonyolította, és ő sem sajnálta jobban, hogy minket ott hagyott, mint amennyire mi bántuk az ő elvesztését. Azonnal el is feledkeztem róla, mert meghallottam, amint a király azt mondja: A legjobb lakosztályokat kapjátok, amit kastélyomban csak felajánlhatok, lord. Kísérőd egy tiedhez kapcsolódó szobát kap kényelmedre és örömödre. Kérlek, bocsásd meg főudvarmesteremnek, hogy tulajdonodat kezével érintette! Már el is felejtettem, felség felelte Guido barát, és a megbocsátás jeleként fejet hajtott a fehér ruhás szolga felé. Engedékenységed rendkívüli. Igazság szerint nekem három metresszem és egy feleségem van, de ha valaki az egyiküket illetné, a kezem nem áldást szórna. A két nemes férfi módra hahotázott, és észrevettem, hogy Guido barát ügyesen színészkedik. Elámulva néztem ezt az új embert; lehetséges volna, hogy csak percekkel ezelőtt korholtam passzivitásáért, haszontalanságáért, a találékonyság hiányáért? Talán holnap megtisztelsz a társaságoddal, s csatlakozol hozzám és udvaromhoz az északi utamon? Mivel mindketten hivatalosak vagyunk a nagy eseményre, ostobaság volna külön menni! Guido barát, bár épp annyira össze lehetett zavarodva, mint jómagam, továbbjátszott. Meghajtotta a fejét. Örömömre szolgál. Kíséretem természetesen ott vár majd. A király személyesen kísért ki minket az ajtóba; főudvarmestere, akinek immár halovány magabízó mosoly ült az arcán, úgy fogott karon, mintha királyné lennék. Fennhéjázva néztem rá: nem felejtem el, hogy letépte a ruhámat! Még valami megütötte a fülemet, mielőtt elhagytuk a szobát. Mert mihelyst elindultunk, Don Ferrente, jó hangosan, hogy mi is halljuk, azt mondta a főudvarmesterének: Santiago, parancsolom, hogy gondoskodj nagyra becsült vendégünkről! Mert Lord Della Torre, ahogy magam is, a Hetek egyike! 4 A szobából két mór szépség vezetett ki, majd elvittek egy terembe, ami leginkább fürdőnek tetszett. Megszabadítottak elszakadt, sótól megkeményedett ruhámtól, én pedig a gyengéd vízbe csusszantam, mely füstös zöld üveget idézve hevert a római oszlopok és a cukor lágyságú kő pillérek alatt. Az egyik hajadon jázmin virágokat lökött a vízbe, a másik pedig lyukacsos tengeri szivaccsal lemosta a testemet, még a legintimebb helyeken is. Bár ilyesmiben még soha nem vettem részt (azért persze pózoltam már leszboszi helyzetekben, ha az kliens megfizette), el kell ismernem, ezekben a pillanatokban a testem a mennyországban járt. Elmém azonban viharos tengeren hánykolódott, és sikítani tudtam volna, amiért egy ilyen pillanatban, mikor ezernyi kérdés feszült bennem, elválasztottak Guido baráttól. A testem élvezte a békét, de az agyam forrongott. Mik vagy kik a Hetek? Vagyis ha Don Ferrente és Niccolo Della Torre kettő közülük, ki a másik öt? Mit jelent a hüvelykgyűrű? Milyen kapcsolat fűzte össze Lord Silviót Don Ferrentével? Mi az a nagy esemény, amire meg vagyunk hívva? És mi a kénköves ménkű köze van mindehhez a Primaverának! Próbáltam megpihentetni vágtázó gondolataimat, mivel tudtam, hogy Guido barát hasonló 88

89 tisztálkodásban vesz részt a férfi szolgák segítségével, így türelmesen meg kell várnom az audienciát. Csak azt reméltem, hogy a szerzetesnek sikerült elrejtenie a festményt a szolgák elől. Végre könnyű ingruhába öltöztettek, és a szobámba vittek, egy tágas terembe, melynek másik ajtaja, tudtam, a gazdámhoz vezetett. A rabszolgák körülöttem legyeskedtek, én viszont alig bírtam kivárni, hogy eltűnjenek, pedig hoztak gyümölcsöt, göngyölt heringet és hideg bort egy jégdarabokkal teli agyagkancsóban. Rengeteg pantomimmutogatással kevert furcsa nápolyi dialektusukban elmondták, hogy az öltöztetőnők is hamarosan itt lesznek, hogy felcicomázzanak a vacsorához. Füleim az egész társalgás alatt barátom szomszédos ajtajára figyeltek, de csak nyögéseket és sikolyokat hallottam olykor-olykor, ami rettenetesen összezavart. Ha egy másik férfi ajtaján hallgatóztam voltam, biztosra veszem, hogy egy kis önkényeztetés zajlik odabent, de Guido barát esetében fel sem merülhetett, hogy kézbe vegye saját magát. Mikor végre egyedül maradtam, égtem a kíváncsiságtól, és az ajtóra tapadtam, de a szobában már csend honolt. Szinte biztos voltam benne, hogy senki nincs odabent, és kopogás nélkül, azonnal beléptem. Ő ott volt, teljesen egyedül, arccal díszes ágyára borulva feküdt, tekintetét a falnak fordította. Csuhája az ágy lábánál egy kupacban hevert. Észrevettem, hogy hiányzott róla a csomós kötélöve. A barna pamutbársony olyan ráncos körben hullott a földre, mintha a viselője a bőrét dobta volna le. És csakugyan azt tette. Mert Guido barát hátán folyt a vér, újra meg újra végigvágtak rajta egy éles korbáccsal. Akkor megértettem három dolgot. Cosa uno: Guido barát ferences öltözékének csomós övét használta, hogy kihágásaiért megostorozza önmagát. Cosa due: tudtam, anélkül, hogy megszámoltam volna, hogy pontosan negyven csapás érte a hátát, amennyit a kegyetlen rómaiak mértek Krisztus hátára a halála napján. A kérdés elhalt az ajkamon, és lesújtva visszavonultam. Guido barát ugyanis azonnal megfordult, mint akit rajtakaptak, de mikor meglátta, hogy én vagyok, két kristálytiszta könnycsepp hullott ki fényes, kék szeméből, lecsorgott nemes vágású orrán, és a selyemtakaróra pottyant. Lachyrimea Christi. Tudtam, mi a harmadik: Cosa tre: ezt én okoztam. Én kísértettem meg, mint a tengerek szirénje, visszacsókolt, úgy hitte, az utolsó leheletével, és képtelen elfelejteni, hogy megtette. Sebzetten csuktam be az ajtót, nem tudtam, mit mondhatnék. Az ágyamon üldögélve az ablakon keresztül néztem az öblöt. Jó ideig gubbaszthattam így, mert a harangok kétszer is megszólaltak, miközben én csak ültem rezzenéstelenül, és ahogy ment le a nap, egyre hűvösebb lett. Azt mondogattam magamnak, hogy a Primaverára és a festménybe rejtett talányra gondolok, de valójában végig Guido barát körül járt az agyam, aki mozdulatlanul fekszik az ajtó túloldalán, néma fájdalomban, és mindezt én okoztam. Visszatalálunk valaha a régi kerékvágásba? Vagy kapcsolatunk olyan törést szenvedett, amiből soha nem épül fel? Chi-chi, a magabiztos hetykeségével megint elhagyott engem, csak egy egyszerű lány voltam, aki magára maradt a gondolataival; Luciana Vetra, akinek se hazája, se barátja, se anyja. Sose volt még ennyire szükségem Vero Madréra; hogy gondoskodó karok szeretetét érezzem magam körül, és egy lágy csókot nyomjanak a fejem búbjára. Most először nem egy férfi ölelésének tüzére vágytam, hanem az anyai karok erős abroncsára. Mármost tudnod kell, ha még nem jöttél volna rá magadtól, hogy én soha nem sírok; azóta nem, hogy kisbabaként üvegbe zártak, az pedig annyira felerősítve verte vissza a sírásomat a fülembe, hogy rájöttem, saját érdekemben abba kell hagynom a sírást. De most úgy éreztem, mintha a könnyek mégis rám törnének, és bár végül mégsem tették, Bembo 5 89

90 gyöngye mintha felkúszott volna a köldökömből a torkomba, hogy örökre ott maradjon, akármennyit nyeldekelek is. Odalent az öböl csillogó gyémánt nyakéke fényes feketére változott, ahogy a táj besötétedett, és mire a rabszolgák visszatértek, hogy meggyújtsák a lámpákat, szinte az orromig sem láttam. Miközben mögöttem a szobát átmelegítette a fény, halk hangokat hallottam. Három hölgy állt a szobában, mind feketében. Mint egy csapat varjú. Ám itt véget is ért a temetői hangulat, mert csinos arcocskájukban derűs szemek ültek, és hátborzongatóan egyforma mosolytrióban fordultak felém. Valójában leginkább a három gráciára emlékeztettek; csak épp élve, nem pedig holtan, feketébe, nem pedig fehérbe öltöztek, az ábrázatuk és vonásaik pedig olyan sötétek voltak, amilyen világos a gráciáké, ahogy odakint az öböl fényessége is feketeségre váltott, mikor lement a nap. A nők úgy mutatkoztak be, mint Eulalia Ravignano, Giovanna Caracciola és Diana Guardato. Azonnal elfelejtettem, melyikük melyik, de olyan szívélyességgel mosolyogtam, amit valójában nem éreztem. Ti vagytok az öltöztetőnők? Jöttetek, hogy felcicomázzatok? A rabszolgák mondták, hogy jönni fogtok. Egyikük a többinél is szélesebben mosolygott: Tényleg azért jöttünk, hogy felöltöztessünk mondta tiszta nápolyi nyelven, bár annyi spanyolos sziszegéssel, mintha egy zsák kígyóval beszélgetnék. De nem mi vagyunk az öltöztetőnők. Szabad származású nők vagyunk Aragónia udvarában. És mind sajátos kapcsolatban állunk Don Ferrentével vetette közbe a második. Mely nem különbözik attól, amit téged és Lord Niccolót összeköt szólt a harmadik. Hát ebben nagyon kételkedtem, hacsak a három hölgy nem menekült firenzei bérgyilkosok elől, miután elloptak egy festményt, aztán egy vadidegen nyakába nem varrták magukat, akiről kiderült, hogy szerzetesnek álcázott nemesember. Azért megértettem, mire akarnak utalni. Ti a metressze... metresszei vagytok? Egy emberként bólintottak. Mindnyájan! De miközben kimondtam, már eszembe is jutott, hogy ezt maga Don Ferrente is beismerte, sőt, mellettük még egy feleséget is tartott. Nem is volt szükségem már a bólintásukra. A hölgyek nagyon barátságosak voltak, vibráltak az élettől, ahogy körülöttem legyeskedtek, spanyol nyelven csicseregtek, felemelték az államat és hajamat, karjukkal átfogták a derekamat, és nyilván megtárgyalták, mit kellene viselnem. Addigra már kiismertem őket: nem is varjúk, feketerigók voltak, fekete gyöngyszemmel, kékesfekete hajjal, fejüket oldalra biccentették, miközben a bájaimat szemlélték. Jókedvük azonban ragadósnak bizonyult és éreztem, hogy Chi-chi újra visszatért, így én is bekapcsolódtam a beszélgetésükbe, mikor toszkánra váltottak. Úgy éreztem, hogy nagyon is hasonlítunk egymásra, hisz mi mások voltak valójában, mint elit szajhák? Feslett szellemességgel, nyíltan kitárgyalták lepedőtornájukat, és ők is tudni akarták az intim részleteket az én urammal való kapcsolatomról. Nem mondhattam nekik, hogy olyan tartózkodók vagyunk, mint a nagyböjt, így improvizálni voltam kénytelen szakmai párosodásaim alapján. Mintha mind ugyanazon a véleményen lettek volna, befejezték egymás mondatait, méghozzá olyan gördülékenységgel, ami sejteni engedte, hogy minden idejüket egymás társaságában töltik. Történeteikből az is nyilvánvalóvá vált, hogy Don Ferrente ágyán is osztoztak, méghozzá inkább egyszerre, semmint egymás után. Az én gazdám kérdésében is ugyanazon a véleményen voltak. A csillagos égre, előkelő úriember. Nem láttam még hozzá foghatót. Mellette a többiek itt, az udvarban, úgy néznek ki, mint a mosónők. Kivéve persze Lord Don Ferrentét. 90

91 Szent Júdás Tádéra, alig várom, hogy meglássam harisnyában és gatyapőcben 45! Lefogadom, hogy szép lábai vannak, és nemes lábfeje. Így kotkodácsoltak. Mosolyogtam, de nem tudtam megerősíteni találgatásaikat, hiszen természetesen én sem láttam soha Guido barátot harisnyában. Most ne vele foglalkozzunk! mondta az, amelyiket szerintem Eulaliának hívták. Öltöztessük fel inkább ezt a galambot, ahogy gazdánk parancsolta, hogy szépsége méltó legyen lordjáéhoz! Nem jelenthet gondot, hiszen olyan bájos, mint egy angyal! Ha tudnák mennyire! Hölgyek kezdtem, semmi szükség az asszisztenciára. Magam is fel tudok öltözni, ha adtok egy köntöst. A nevetésük egyre erősödött. Jaj, ne, istenkém! Igaz, hogy rangunkon aluli felöltöztetni téged......de urunk, Don Ferrente tudta, mennyire megörvendeztetne minket a lehetőség, hogy egy ilyen gyönyörű csillagot felékesítsünk. Ez a feladat épp kedvünkre való. Mert hidd el még mindig felváltva beszéltek ebben az udvarban nincs sok szépség, többségük felpüffedt hasú és petyhüdt mellű öreg özvegyasszony. Ezt könnyűszerrel elhittem. Hiszen még ez a vonzó trió is különféle testalkattal és formákkal bírt, és mindegyiknek megvolt a maga fogyatékossága. Az egyiknek vastag volt a csuklója, másiknak kicsorbult foga, harmadiknak pedig, mikor közel hajolt, olyan rossz volt a lehelete, amit még a szegfűszegolaj bőséges használata sem tudott elrejteni. Csak feltételezni tudtam, hogy ő a takaró alatt szolgálja Lord Ferrentét, nem szemtől szembe. Ráadásul mind középkorúak voltak már. Mert a királynő azt szereti, ha az ő szépsége ragyog legékesebben, és a többiek nem homályosítják el magyarázták. Most már kíváncsi lettem. Tehát ő, a királynő, nagyon szép? Ó, igen. Aragóniai Giovanna kimagasló szépség mondta Diana nagylelkűen, miközben a többiek beleegyezőleg bólintottak. Érdekeit, milyen kapcsolatban állnak a királynővel, mert bár jó néhány éve már, hogy én is csalok nemes asszonyokat, mikor a férjükkel dugok, ténylegesen nem ismertem ezeket a hölgyeket. Milyen lehet egy olyan nő szeme előtt élni, aki tudja, hogy te melegíted meg a férje ágyát? Ó, mi kedveljük őt. Annyira kedves. Büszke vagyok rá, hogy a nevét viselem mondta a nyilvánvalóan Giovanna nevű lány. Közös szentünk napján kaptam tőle egy rózsafüzért a misekönyvemhez. Nagyon kíváncsivá tettek. És ő hűséges Don Ferrentéhez? Hát persze. Ez nem kérdés. A lorddal nem lehet viccelni, rettenetes kegyetlenséggel és hévvel bánik el azokkal, akik elárulják. Nemrégiben bizonyos lázadó mágnásokat öltek meg kétségtelenül az ő parancsára, pedig némelyikük már a bölcsőben a barátja volt. És a nők helyzete még rosszabb. Szicíliában, kedvesem, ha megcsalod valakivel a férjedet, az urad a törvény teljes támogatása mellett halálra verhet. 45 A gatyapöc félgömb alakú, olykor halcsonttal merevített, vászonból, posztóból varrt zacskó volt, melyben a divathoz híven, a férfiak nemi szervüket tartották. 91

92 Nyeltem egyet. A reggel hallott nápolyi dal szavai szállingóztak vissza hozzám a vecsernye harangjátékában. Jesce jesce corno, csakugyan. Ha egy férfi elbitangol, akkor egy tréfás dal csápos csigájává változik. Ha a nő lép félre itt, a heves és szenvedélyes délen, fabatkát sem ér az élete. A király három különböző dámával hál minden éjszaka a felesége szeme előtt, de a királynőt nem érhette gyalázat. Ezen komolyan eltöprengtem, miközben a hölgyek ismét körülöttem legyeskedtek, huzigáltak, taszigáltak, hajfonataimat csavargatták, szalagokkal és ékszerekkel díszítettek, megkötötték a fűzőmet. Mindig ezen a törvényen kívül éltem, távol a többi nőt kordában tartó megkötésektől és konvencióktól. Azóta próbálgattam a fortélyaimat, mióta vérezni kezdtem. Élhetnék valaha így, mint egy tisztességes asszony, aki szigorúan ügyel a helyes viselkedésre? És a szerelem? Vajon a legegyszerűbb és legerősebb érzés, helyet kapott az udvar világában? A király vajon őszintén szereti a királynőt, szeretheti-e, miközben ilyen széles körben osztogatja kegyeit? És ha mégsem, miért érdekelné, hogy az asszony tart-e szeretőt? Ez teljesen összezavart. Tiszta szerencse, hogy én nem vagyok nemesasszony. Teljesen elmerültem a gondolataimban, csak akkor vettem észre, hogy időközben felöltöztettek, mikor a tükör elé vonszoltak. A lélegzetem is elállt. Mint Pisában, most is teljesen átváltoztam. Most azonban galambbá varázsoltak a feketerigók közt: tetőtől talpig fehérbe öltöztettek. Ruhámat ezer tengeri gyöngy merevítette ki, derekamtól lefelé bő szoknyába szélesedett öltözékem, mint egy harang. Finom, csipkés nyakfodor díszítette vállamat és keretezte arcomat, mely a fedélzet alatt töltött napok során ismét kifehéredett. Hajam szőkébb volt, mint valaha, kiszívta a tengeri só és a nap, a hölgyek pedig a gyöngyökkel fodrokba csavarták és összetűzték. Bőröm olyan világos volt, mint az engem díszítő kövek. Épp annak a gráciának a képére formáltak, akit itt, Nápolyban kerestünk. Egy gondolat csendült meg bennem: Firenzében Flóra voltam. Itt az egyik grácia. Talán az a végzetem, hogy sorban belebújjak mindegyik képen szereplő nő bőrébe? Átszellemült szépségem ellenére azonban azt is éreztem, hogy szemembe visszaköltözött a Chi-chis ragyogás. Mézes csupor voltam, egy két lábon járó kísértés az udvar minden férfiembere számára. Akkor miért nem éreztem izgatottságot? Miért nem terveztem, mint máskor, forró és buja egyesülést egy találomra kiválasztott férfival ma éjszakára? Persze, tudtam a választ. Jesce, jesce corno. Ahogy a vacsorára követtem a hölgyeket, egy idegenszerű gondolat hasított belém. Mindig csalárd lotyó voltam, de most tudtam, hogy csak egyetlen férfit akarok, és ha ő valamiképp elvenne, soha nem lépnék félre. 6 A hölgyek átvezettek engem egy tucat fekete-fehér termen a többi szarkaudvaronc kíséretében, míg a szobák sora végül óriási bankett-teremmé nem terebélyesedett, melynek magas mennyezetén elegáns pókháló formába íveltek a finom keresztgerendák. A termen keresztül három hosszú asztalt állítottak fel, melyek így egy négyzet három oldalát adták ki. Egy szolga a középső asztalhoz vezetett engem és három társamat, minket a két végéhez ültettek, helyet hagyva felteszem a király és társasága számára. Miután leültem, és ismét magamra maradtam, végigpásztáztam a termet Guido barátot keresve, de a fekete-fehér áradatban sehol nem láttam. Mikor minden készen állt, fentről, a karzatról muzsikusokat hallottam, mire felnéztem és láttam, hogy a kürtösök arca úgy duzzadt, mintha ők fújnák az északi szelet. A terem végében kitárult a két ajtó: végre megérkezett a királyi társaság. Fenséges látványt nyújtottak, de ahogy az udvar többi tagja, én is csak nemes vendégüket láttam. Egyáltalán nem hasonlított arra a megtört Krisztusra, akit délután az ágyon vérezni láttam. Frissen borotválkozott. A haját megnyírták és fényes, kékesfekete tincsekbe csavarták. Sima 92

93 orcái egészségesen, a sárgabarack meleg árnyalatában ragyogtak. Kék szeme csillogott napbarnított arcában, nemes tartással vonult át a termen. Fekete ruhát viselt, de feketeborostyán-szilánkokkal díszített éjbársony felsőkabátja ujjainak hasítékai felfedték hófehér alsókabátját. A lábaira szoros, fekete harisnya tapadt, vádliját és combjait mintha márványból faragták volna, olyan erősek, hosszúak és izmosak voltak. (Nem tagadhatom meg önmagam, a szemeim, természetesen a gatyapőcére vándoroltak, ami láthatóan olyan jelentős férfiassággal dicsekedhetett, hogy az orcáim felhevültek. Akkor el sem hittem, mikor első találkozásunk alkalmával megmarkoltam a farkát, és most bármit megadtam volna, hogy újra megtehessem. Magatartása és arckifejezése zord nemességet sugárzott, úgy viselte a hatalmat, mint egy palástot. Csodálkoztam, hogy egy szerény szerzetes ilyen játékra képes, de szeszélyes női szívem csak jobban akarta őt, mint valaha. Most hirtelen megláttam, mi lehetett volna, ha elfogadja nagybátyja hagyatékát, és sajnáltam, hogy ezt az utat választotta. Pisa így egy érdemtelen finnochio 46 az igazi Niccolo uralma alatt senyved majd. Lord Guido Della Torre viszont igazi pisai herceg lehetett volna, páratlan nemesi sarj. Fenséges volt. És nem én voltam az egyetlen, aki így gondolkodott. Még Giovanna királynő be kellett látnom, hogy tényleg gyönyörű volt a maga sötét, aragóniai módján is kacérkodott vele, mikor Guido barát tiszteletteljesen kezet csókolt neki. Az a tény, hogy egy ilyen asszony, kinek szemérmességét nem érhette gyalázat, szemmel látható érdeklődést mutatott iránta, hűen bizonyította Guido barát varázsát. Futva Don Ferrentére néztem, de a király épp elfoglalta székét, és a vendégeit üdvözölte, így nem láthatta pillantásaikat. Guido barát ekkor odaért hozzám, és éreztem, hogy kezem az ajkához emeli. De a szemei nem kapcsolódtak össze az enyémekkel, mint korábban a királynőéivel. Lángoló kezeimet az ölembe ejtettem, arcom ugyanígy tüzelt, ám mikor helyet foglalt mellettem, tudtam, hogy észrevette szépségemet és épp annyira hatott rá, mint Pisában, mikor bámulta, ahogy levonultam a lépcsőn. Neki is egyértelműen az az éjszaka jutott eszébe, mert mintha csak meghallotta volna gondolataim visszhangját, ahogy egy távoli harangjátékot hall az ember így szólt: Milyen elbűvölő vagy ma éjjel, Luciana! Igazán megtisztelve érzem magam, hogy a társaságomban tudhatlak. Épp ezeknek a szavaknak az elmulasztásával ugrattam, miután leértem nagybátyja lépcsőjéről. Kék szemei most szikráztak, és elámultam, látva mennyi érzelem tükrözésére képes. Milyen üres volt a tekintete, mikor korábban beléptem a szobájába, most pedig megtelt vidámsággal! Sejtettem, hogy jó kedvének nyilván oka is van; talán míg távol voltunk egymástól, jelentős felfedezést tett, ami némileg előrevisz nyomozásunkban. Akármi is volt az oka, engem boldoggá tett. Hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy kellemes éjszaka vár rám, három okból kifolyólag: Ragione uno: Guido barát ivott, amit tőle még sosem láttam, nyilván szerepünket akarta ezzel is támogatni, mivel nemes emberként a böjti időkön kívül azt várták tőle, hogy élvezze gazdái borát. Ragione due: egy tálon kellett osztoznunk, mivel én voltam Pisa hivatalos kísérője, és a magasabb körök szokásai szerint minden pár egy tányérból evett. Ragione tre: Guido barát nyilván megfigyelte a többi nemest és kurtizánt az asztalnál, és az ő viselkedésüket majmolta velem: hozzám hajolt, megosztottunk egy-egy falatot és a fülembe suttogott. Nem számított, hogy mi egymással a lopott festményről beszélgetünk; a közelség is elég volt. Boldogan vettem részt a játékban. Mert délután, a szobájában olyan szemekkel nézett rám, mint elkárhozott lélek a tátongó szakadék túlpartjáról, ami fölé láthatóan sosem lehet hidat verni. Most viszont, bár pusztán szerepet játszottunk, úgy éreztem, 46 Olasz: ánizskapor. Itt: homokos. 93

94 mintha átkeltem volna az árkon, és feljutottam volna a lőrésekig túl nagy merészség volna azt remélni, hogy egy nap talán bejutok a fellegvárba? Míg én méláztam, Guido barát hosszasan beszélgetett a jobbján ülő királlyal, ám a teremben folytatott csevegés túl hangos volt ahhoz, hogy kihallgathassam őket. Mikor visszafordult, odahajoltam illatosított fejéhez, és mint már egyszer korábban is, meleg haja most is megcsiklandozta az arcomat. Megtudtál valamit a Hetekről? Nem lehelte. Arról beszélt, hogy ez mennyivel alkalmasabb hely egy ilyen lakoma megrendezésére, mint régi szállása, a Castel Capuano 47, az öböl túlsó felén. Ezt a helyet, a Castel Nouvót 48 elhunyt apjától örökölte, és szerinte az ilyen haláleset épp úgy hoz örömet, mint bánatot. Az én saját veszteségemre utalt. Ekkor, semmi kétség, Guido barát a gyászoló fiú nagyon odaillő ábrázatát mutatta, mivel sokkal inkább törődött a nagybátyjával, mint Niccolo valaha is tette. Még valami? Mi van az ünnepséggel, ahol meg kell jelennünk? Nem mondta, de utalt rá, hogy a ma esti lakomát valaki vagy valami tiszteletére rendezte. Beszédet mond, talán abból többet megtudunk. És a cartone biztonságban van? Hova tetted? Megpaskolta csillogó, fekete borostyánnal kirakott mellkasát. Ide. Gyanúsan laposnak tűnt: mintha semmi nem lett volna a bolyhos szövet alatt, csak a sima, széles izom. Még mindig a kecskebőrben? kérdeztem hunyorogva. Nem. Mondtam nekik, hogy vigyázzanak a tömlőre, mert halott uram relikviáit tartalmazza. A spanyolok értik az ilyesmit, és király uram küldött nekem egy ékszerekkel kirakott bőrerszényt, olyan lapos, mint egy zseb, egy ember relikviáinak szállítására szánták. Végrehajtottam az áthelyezést, a cartone biztonságban van. Utazásaink nem okoztak kárt benne, és a jövőben sem fognak, mert az erszény erős és vízálló. A vállaim megkönnyebbülten elernyedtek. Rohadt nagy szerencse. Jókora rakás szarban lennénk, ha miután eljöttünk idáig... Guido barát egy kézlegyintéssel elhallgattatott, mert a király felállt, hogy beszéljen, és a terem három szívverés alatt elcsendesedett. Don Ferrente tetőtől talpig feketébe öltözött magas és hajlott alakja, mély benyomást tett mindenkire. Drága barátaim kezdte reszelős, aragóniai akcentusú nápolyi dialektusban. Mosolya átfogta az egész szobát és szemem sarkából láttam, hogy a metresszek triója és a felesége csodálattal néz fel rá. Azért vagyunk itt, mint tudjátok, hogy megünnepeljük egy jó barát kuzinjának kézfogóját. A teremben elégedetlen mormogás hallatszott, ami engem meglepett azt hittem, a királyt mindenki szereti. Talán még pár bárót meg kellene öletnie a jövőben. Felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a tiltakozókat. Nem, nem, barátaim. Lorenzo de Medici sok fájdalmat okozott a múltban a királyságunknak, és nem voltunk mindig jó viszonyban. De idei látogatása és tiszteletadása után minden múltbéli sérelmet elfeledtünk. Én úgy gondolok magunkra, mint fivérekre: nem mindig értünk egyet, de a vér összeköt minket. Most már nevetés hallatszott, és a berzenkedők elcsendesedtek. És ezért ma megünnepeljük hőn szeretett kuzinjának, Lorenzo de Pierfrancescónak és az Aragóniai-házból származó Semiramide Appianinek a kézfogóját. Tompa agyam igyekezett tartani a lépést. Lorenzo Il Magnifico nemrégiben került összetűzésbe Don Ferrentével, de aztán ő maga jött ide ebben az évben, hogy megbékítse. Unokatestvére, Botticelli patrónusa készült elvenni Don Ferrente családjának egy tagját. 47 A 12. században épült vár Nápolyban, a Capua városa felé vezető út mellett, innen kapta a nevét. 48 Az Új kastély Nápoly városának jelképe, ismertebb neve Maschio Angioino (Anjou-erőd). 94

95 Talán ez a szövetség volt a tiszteletadás amit az II Magnifico kénytelen volt megadni az aragóniai háznak? Kíváncsi vagyok, min veszhettek össze. súgtam oda társamnak. Komoly dolog lehetett, ha II Magnifico a kuzinját ajánlotta fel, mint nászi zálogot. Cssss! suttogta Guido barát, mert a király ismét megszólalt. És az a megtiszteltetés ért minket, hogy hivatalosak vagyunk a menyegzőre, a mai naptól számított hetedik éjszakán! Rendben. Ez talán azt jelentette, hogy Lorenzo di Pierfrancesco délre utazik, hogy otthonában vegye el a menyasszonyát? A bűzös dél melyik pontjára keveredünk legközelebb? Furcsa, baljós előérzetem támadt. Tehát emeljük poharunkat a menyasszony és a vőlegény egészségére, a szövetségünkből származó előnyökre, és arra, hogy udvarunk holnap elindul a menyegzőre! Valójában, nem is árt, hogy egy ideig távol maradunk Nápolytól, mert, mind azt mindnyájan tudjátok, a mi áldott szent Gennarónk vére nem folyósodott meg az idén. Hát ezt már egyáltalán nem értettem. Körbenéztem az udvaron, hogy nevetés jeleit keressem egy olyan vicc hallatán, ami túl magasröptű az én értelmem számára. De kizárólag komoly, egyetértő biccentéseket láttam, amitől a nemesi fejek úgy hullámoztak, mint parafa dugók a hordóban. Türelmetlenül néztem vissza vendéglátónkra. Vero Madre szerelmére, csak mondd már meg, most hová vetődünk! Tehát igyunk arra, hogy felkeressük a gyönyörű várost, Firenzét! Már számba vettem egy kis bort, és most sugárban visszaköptem az egészet. Guido barát úgy megszorította a karomat, hogy fájt, mindenki elhallgatott, és rám nézett, beleértve a királyt is. Csuklottam morogtam. Bocsánat. A király kérdő tekintete mosolyba fordult. Az ilyes dolgokat könnyen megbocsátjuk egy szépségnek. Látszólag elernyedtem, de a bensőm háborgott. Firenze? Vissza kell térnünk az oroszlán barlangjába, a biztos halálba? Szigorúan néztem Guido barátra, de az ő derűs arca nem változott, és biztatóan megveregette a kezemet. Lenéztem az ölemre, próbáltam elnyomni az érzéseimet, miközben a király folytatta. És most, bemutatom azt a kis ajándékot, amit saját kezűleg alkottam a boldog pár számára, hogy megbecsülésem jeleként bizonyítsam barátságomat a Medici család előtt. Az örökké jelenlévő főudvarmester, Santiago egy lebbentéssel lerántott egy fekete selyemkendőt egy hepehupás tárgyról az asztal közepén. Egy faragvány volt, gyönyörűen elkészített, és teljesen befejezett betlehem. Mind próbáltunk közelebb húzódni. Apró, fából készült csoda volt, minden részlet megjelent rajta. A nevető gyermek, aki felemelte csillagszerű kezeit a Szűz felé, aki pedig áhítatosan térdelt előtte. Minden pontját tökéletesen kidolgozta: minden hajszálat, a királyok koronájának minden ékszerét; még az erkélyen éneklő vörösbegyet is. A fehér fa ragyogásából rájöttem, hogy ezt farigcsálta a király előző nap, és eszembe jutott a több száz betlehem, amit az utcán eladásra kínáltak. Nem mintha bármelyik felvehette volna a versenyt azzal, amit most megcsodálhattunk. Míg az udvar elismerően mormogott, a király, látható büszkeséggel, ismét felszólalt. Meglátogatott minket a naptámadat a magasságból És királyok jönnek a néked feltámadt fényességhez 50 fejezte be Guido barát, mintha egy jelmondatot egészítene ki. Visszatartottam a lélegzetem is félve, hogy mindez arcátlanságnak tűnhet, de a király ismét elmosolyodott. 49 Lukács evangéliuma (Károlyi Gáspár fordítása) 50 Ézsaiás, 60.3 (Károlyi Gáspár fordítása) 95

96 Csakugyan. Ismered a Szentírást. Illik is egy vezetőhöz. Ekkor már az egész teremhez szólt. Krisztus volt a legnagyobb vezető, hisz nem ő maga mutatta meg nekünk az utat a Kálvária dombon? Mondd fordult ismét Guido baráthoz, te mit gondolsz az ajándékomról? Don Ferrente álszerénységgel hajtotta le a fejét, felkészült a bókra. Azt gondolom: Timeo Danaos et Dona Ferentes felelte Guido barát jeges pillantással, arcát az önérzet álarca takarta. Nyilván latinul beszélt, és csengő hangján le is fordította a tanulatlanoknak, magamat is ideszámolva. És ekkor tanultam meg a másodikat a három latin mondás közül, amit tudok, és alig hittem el arcátlan jelentését. Óvakodj a görögtől, ha ajándékot hoz! Ezúttal túl messzire ment. Az udvar egy emberként kapott levegő után, én pedig elrémülve néztem a királyra, aki acélos keménységgel, mosolytalanul bámult vissza társamra. Dühösen Guido barát bordái közé vágtam. Mi a francot csinál? A büszkeség és arrogancia rendben van, de csak mértékkel, hogy meggyőzzön másokat: tényleg ő Niccolo Della Torre. A meggondolatlan szemtelenség viszont már más tészta talán meg akar öletni minket? És még ő helytelenítette, hogy kiköptem a bort! Don Ferrente hangos kortyokban ivott, és Santiago felugrott a könyökénél a borral. A király azonban leintette, a szemei patakzottak. Olyan haragra gerjedt volna, hogy valamiféle roham tört rá? De nem, Guido barát helyesen választotta meg a feleletét; Don Ferrente nevetett, és vele talpnyalókkal teli udvara is, míg a végén már egy csaholó csicskásokkal teli gödörben éreztem magam. Nagyon jó kuncogott a király, nagyon jó. Nagyra becsült vendégem szójátékot alkotott a nevemmel. Dona ferente, Don Ferrente, ajándék hozó. Nagyon jó. Visszasüppedt a székébe, a beszéd véget ért, még mindig a tréfát ismételgette magában, és olykor hangos kiáltásokkal felnevetett. Akkor értettem meg, hogy a király hatalmas, könyörtelen, még veszélyesnek is mondható, de okosnak semmiképp. Csodálta a tudományos felkészültséget, és törekedett is rá, Guido barát pedig ezt észrevette. El kellett ismernem, ezt jól csinálta. Befejezett egy bibliai utalást, és mondott egy latin viccet, amit Don Ferrente nagyjából megértett, és ezzel megszerettette magát a királlyal, aki most vállon veregette. Csak egy apróság, ez az én ajándékom. Apróság mondta a király, és elutasítóan meglengette a kezét a faragvány felé, ami mindezt kiváltotta, várva vendégétől az elkerülhetetlen tiltakozást. Már úgy látszott, a bók elkerülhetetlen. Nem annyira, felség felelte Guido barát, a hízelgés feladatát nagyon is jól értette. Mert bár talán más ajándékok értékesebb anyagból készülnek az arany, az ékszerek és az ilyesmik, a te faragványod viszont annyira kifinomult, hogy az értéke így is felbecsülhetetlen, mivel a kézművességed hasonló kiválóságából fakad. Még én, a született hízelgő is úgy véltem, hogy Guido barát talán kicsit túllőtt a célon. A királyt azonban majd szétvetette a boldogság. Ha ennyire tetszik, talán majd neked is faragok egyet a közelgő kézfogódra. A dogaressa 51 lányával, nem igaz? Csinos nászi zálog! Miközben Guido barát egyetértően biccentett, én a szó szoros értelmében felugrottam legalább harminc centit a levegőbe. Kézfogó! A király akkor éjjel már másodjára nézett rám gyanakodva. Guido barát azonban gyorsan kimentett. Szép kísérőm különösen szereti ezt a muzsikát, amit a zenészeid most játszanak. Vágyik már a táncra, mivel rendkívüli tehetség, és képtelen nyugton megülni, ha hívja a zene. Mosolyogva bólintottam; hiszen vagy egyetértek, vagy azzal magyarázom viselkedésemet, hogy szélütést kaptam. Azt hittem, ennyivel megúsztam, a király azonban bólintott, és összeütötte a kezeit. 51 dózse felesége 96

97 Kiváló! kiáltotta a hirtelen támadt csendben. Tánc! Játsszatok újra a muzsikát parancsolta zenészeinek vendégeink pisai stílusú táncbemutatóval örvendeztetnek meg minket! Gyilkos pillantásokat vetettem Guido barátra, de őszintén szólva ő sem tűnt valami boldognak. Én bíztam a saját képességeimben, hiszen igazat szóltam akkor éjszaka, a gráciák pózainak első átbeszélésekor, mikor azt mondtam neki, hogy jól táncolok. Azt viszont el sem tudtam képzelni, mennyire lehet iskolázott egy szerzetes a táncok területén. Lehet, hogy táncra termett, ez csakugyan így volt, de attól még nyugodtan lehet két bal lába. Nem kellett volna aggódnom. A zenészek egy lassú pavanét 52 játszottak, és egyforma ügyességgel kerülgettük egymást, csak ketten voltunk a hatalmas parketten, mintha egy holló és egy hattyú perdült volna táncra. Örültem, de meg is lepődtem: nyilvánvalóan úgy nevelték, hogy megszerezze az ifjú hercegecskék számára szükséges minden képességet, mielőtt belépett a rendbe. Már szinte kezdtem volna remekül mulatni, ám legutóbbi felfedezéseim zavartak, és ezt sziszegő suttogással meg is vitattuk, amikor a tánc közelebb vitt minket egymáshoz. Tehát te... vagyis Niccolo... vőlegény? Igen. A dogaressa lányának vőlegénye? Velencéből? Milyen ironikus. Igen, még az előtt rendezték el, hogy az unokatestvérem egyetemre ment. A gondolataim a testemmel együtt kavarogtak, miközben elfordultunk egymástól, és egy hatalmas kört írtunk le a terem másik felében, majd a kezünk újra összeért. De hát ő egy finoccio! Olyan forró, mint a tengerpart! Guido barát a szemeit forgatta. Ugyan, Luciana. Azokban a körökben, ahol régebben megfordultál, meg kellett sejtened, hogy a... fiúk társaságának előnyben részesítése még nem akadályozza az embert abban, hogy hozzávetőlegesen jó házasságban éljen. Igaza volt. Sok ilyen nemest ismertem a firenzei társaságban: olyan férfiakat, akik sosem közeledtek hozzám vagy a társaimhoz, akik Bembo szerint matrimoniale bianco -ban, vagyis fehér házasságban éltek. És a szerelem? kotyogtam megint arra gondolva, amit aznap délután tudtam meg; hogy a nemesség mintha nem törődött volna az emberi érzésekkel. Ezt a szegény lányt odaláncolják egy kegyetlen fickóhoz, akit egyáltalán nem is érdekel a személye? Semmi... lepedőgimnasztika? Ennél rosszabbat el se tudtam képzelni. Úgy beszélsz, mintha semmit sem értenél. Az ilyen parti óriási kárpótlással jár: a fiúnak és a lánynak is vannak földjei; és még ráadáshozományként egy hajóállomány. Azt hittem, megérted az ilyen ügyleteket. A szerelem nem fér bele a keretbe. Mert ha beleférne, kétlem, hogy te magad megkerested volna a betevődet az előző hivatásoddal. Teljesen igaza volt. A házasság az üzletről szólt, nem az érzelmekről. De ez így nem volt rendjén. Ez így nincs rendjén. Sosem állítottam, hogy rendben van. Ez az üzletelés a nemesi örökösökkel, mintha csak túlfűtött marhákról lenne szó, engem erkölcsileg taszít: ez az egyik oka, hogy beléptem a rendbe annak idején, különben a velencei leányzó kétségtelenül az én ágyamba került volna. Úgy elfintorította az arcát, mint a vízköpők. De szerencsére az emberi szerelem engem már nem foglalkoztat, már csak az Isten szerelmét ismerem, ahogy minden szerzetesnek illenék. Eljátszottam a gondolattal, hogy elmondom neki, rendje mennyi tagjával keféltem saját épületük megszentelt falai között. Ám eszembe jutott egy magasztosabb érv. 52 Lassú körmeneti tánc. Neve vagy Padua város nevéből, vagy a páva szó spanyol megfelelőjéből származik. 97

98 Fra Filippo Lippi is szerzetes volt neveztem meg Firenze egyik leghíresebb művészét, aztán elvett egy apácát, és született egy gyerekük! Guido barát finoman vállat vont. Vannak néhányan, akik elhagyják a rendet és belépnek a világi életbe. De nem én. Én az isteni szerelemért remélek küzdeni a cölibátus állapotában életem hátralévő napjain. A szemembe azért nem igazán nézett. És ráadásul nem tettetem, hogy bármit is értek az ilyen emberi érzelmekből. Az emberi szerelem és a kicsapongás, amibe beleviszi az embereket, előttem rejtély. Egyébként is, mi a szerelem? Nem igazán hittem a tiltakozásában. Annak a forró el sem ismert, meg sem említett csóknak, amit nekem adott a süllyedő vezérhajón, több köze volt az emberi érzelmekhez, mint hitte volna. Vagy legalábbis a szenvedélyhez. Nem hiába tépte le a bőrét a vezeklésben, mint Krisztus. De érdekes kérdést tett fel, és én tudtam a választ. Amikor a szeretetnél már sokkal több az, amit érzünk, az a szerelem feleltem elégedetten a véleményemmel. A barátomat azonban láthatóan nem győzte meg, így visszatértem az előző témához. És mikor lesz az esküvő? Zavarodott elmém nem tudta azonnal szétválasztani Guido barátot Niccolótól: szinte úgy éreztem, hogy az előbbinek kell megnősülnie, nem annak, akit megszemélyesített. Azt nem tudom. Akkor rendezték el, mikor én a Santa Crocéban voltam. De hacsak nem az elkövetkező napokban történik, teljes biztonságban vagyok a házasságkötés adta szarvaktól. A tánc véget ért, ő pedig egy leplezett mosollyal meghajolt. Nem értettem, mi ennyire mulatságos, és égtem a kíváncsiságtól, mikor visszatértünk a nemesi asztalhoz, ahol a király lelkesen tapsolt, talpnyalói követték a példáját. Kolosszális! kiáltotta. Őfelsége a kezem után nyúlt, én pedig pukedliztem, miközben ő megcsókolta. Vonakodott elengedni, így elfoglaltam Guido barát helyét, és boldogan mellé ültem, mivel volt pár kérdésem. A hölgy, akit lordommal eljegyeztek... kezdtem. A király engedékenyen hajtotta le a fejét. A dogaressa lánya? Miért hívják így? Miért nem a dózse lánya? Azt ugyanis tudtam, hogy a dózse, vagyis herceg, előző városom, Velence uralkodója, a dogaressa pedig a feleségének a címe. Azért, mert anya és lánya állítólag annyira hasonlít, mint két tojás. És ráadásul a dogaressa feltűnően erős akaratú hölgy: az utcáról küzdötte fel magát, ugyanis régen csak egy kurtizán volt. Arról híres, hogy uralkodik a férje fölött; azt mondják, hogy finom köntöse alatt ott lóg a fütyköse, a golyói pedig úgy csattognak, mint a kereplő, a dózsénak ugyanis egy sincs. Magabiztos kuncogása sejttette, hogy őt senki nem merné így sértegetni. De engem nem a helyzet politikai vonatkozása érdekelt. És szép? Mármint a lány? Most már mosolygott, elszórakoztatta, hogy egy magamfajta üzletasszony ilyen maróan érezheti a féltékenység tüskéit; végül is, a legtöbb királyi metressz számára egy házasság nem jelentette a kapcsolatuk végét, ahogy azt az ő háztartása is bizonyította. Ezt illetően nem nyilatkozhatom, mert az elmúlt évek alatt zárdában tartották. De annyit mondhatok, hogy az anyja olyan szép, mint a május első reggele, annyira gyönyörű, hogy a velencei társaságban gyakran álarcban jelenik meg, különben állítólag a városban megállna az élet, a polgárok megtorpannának az utcán, hogy megbámulják. A lánya tehát hasonló lehet, ha a hírek igazak. Olyan savanyú lehetett az arcom, mint aki citromba harapott, mert Don Ferrente immár nyíltan kacagott. Nem kell elszontyolodnod! Mert ha ő maga is Vénusz, olyan lesz melletted, mint gyertya a nap mellett. Azt mondják, a lányok olyanok, mint a palacsinta: minél többet csinálsz, annál 98

99 jobban sikerülnek. Nos, ebben az esetben az apád szerintem egy tucat lányt adhatott anyádnak, mielőtt téged nemzett. Így fickándozott Don Ferrente egy dióhéjban; a Vénuszra utaló, kiművelt bókját egy palacsintákról szóló sziporka követte. Az a férfi egyszerre volt király és közember, tanult és tudatlan. De akárhogy is nézzük, kétszer is bókolt nekem, úgyhogy megint úgy ragyogtam, akár a napsugár. Csakugyan folytatta kár, hogy nem választhatunk feleséget a szívünk szerint és abból, ahogy megpaskolta saját királynője kezét, úgy éreztem, tényleg erős érzelmek fűzték őket össze. Mert nem is választhatnál jobbat ennél a galambocskánál, Lord Niccolo. Guido barát, meghallva végszavát, becsatlakozott a társalgásba, méltóságteljes bólintással nyugtázta az ízlését ért dicséretet. Hiszen ő a megtestesült La Fiammetta. Most Guido baráton volt a sor, hogy felugorjon, és kiköpje a borát. Kérem, felség? A király, abban a hitben, hogy a lakoma zajai elnyomták a szavát, közelebb hajolt, és átkiabált rajtam. Azt mondtam, hogy ő Lady Fiametta képmása: aranyhaj, fehér bőr, feketén ívelt szemöldök kezével felrajzolta a levegőbe a körvonalaimat, mintha most is faragna. Guido barát, elég rossz színben, bólintott. Mint hozzám hasonlóan művelt ember, ezt te is értékelni fogod... kezdte a király beigazolva intellektuális hiúságáról alkotott véleményemet. Tudtad, hogy Giovanni Boccaccio valójában először itt, egy nápolyi templomban kapta az ihletet, hogy Lady Fiamettáról írjon? Azt mondják, a misén meglátta egyik ősömet, Maria D'Aquiniót, az aragóniai ház leányát, és szépségének rabja lett. Utána mindig úgy írt róla, mint Fiamettáról, a múzsájáról. Tekintetem ismét Guido barát felé fordítottam, mintha csak teniszmeccset néznék. Tőle megszokott gyorsasággal talált ismét magára. Természetesen hallottam a legendás hölgyről. És elfogadható mértékben ismerem Boccaccio írásait. Ez utóbbit elhittem, az előbbiben nem voltam ilyen biztos. Bizonyára büszke vagy irodalmi örökségedre, felség. Ennél jobban semmivel nem tehetett volna a király kedvére vagyis ennek a zsiványnak, aki tudósnak akart látszani. Bizonyos vagyok benne, hogy kiváló könyvtárral rendelkezel folytatta Guido barát, hangsúlya azt súgta nekem, hogy a puszta hízelgésen kívül egyéb célja is volt ezzel a megjegyzéssel. Igen, csakugyan bólintott a király, míg én azon töprengtem, vajon merre halad a társalgás. Visszaélhetnék annyira a jóságoddal, hogy kölcsönkérjem a L'elégia di Madonna Fiammetta -t ma este? Kedvet kaptam tőled arra, hogy most, más szemmel újraolvassam, miután megtudtam: ez a hölgy a te illusztris ősöd volt. A király úgy nézett, mint egy kutya, aki hirtelen rájött, hogy meg tudja nyalogatni a golyóit. Persze! Boldogan! Santiago! Ám a főudvarmester ekkor már el is tűnt, hogy megkeresse a kötetet. De ha neked lennék, lordom intette magához Guido barátot a király, ő pedig közelebb hajolt, azért hamar becsuknám azt a könyvet, és a valódi dolgokat élvezném. A király arcátlanul a cicim felé bökött a fejével, és a nevetése betöltötte a levegőt megvillantva jelleme másik oldalát. A tudós ismét visszahúzódott és a gazfickó tört elő belőle. Mihelyst tehette, Guido barát kimentett bennünket a lakomáról, én pedig végigmorogtam az utat a szobámig, mert nem ihattam ki a boromat. Mikor azonban megérkeztünk, alig 99

100 vártam, hogy folytassuk a nyomozást, mert lordom párnáján egy aprócska kötet hevert; egy bőrből készült könyv vörös kanavászba kötve, arannyal cizellált fedéllel. Rendben mondtam, miközben Guido barát remegő kézzel felemelte a könyvet. Vegyük át még egyszer! Azon a télen Giovanni Boccaccio... Aki száz évvel ezelőtt élt, és más kiváló munkái mellett megírta a Dekameront... Ezt elengedtem a fülem mellett, mivel kétségtelen, hogy soha nem hallottam még róla....meglátott egy nőt itt, egy nápolyi templomban... Vélhetően Maria D'Aquinót, Aragónia hercegnőjét. És írni kezdett róla. A hölgy lett a múzsája. És ebben a könyvben Lady Fiammettának nevezi. Helyes. És abban ott benne van Fiametta élettörténete. Ez a L'elégia di Madonna Fiammetta Fiammetta úrnő elégiája. És szerinted ez a Maria D'Aquino, vagy Fiammetta, vagy aminek nevezni akarod, az a halott nő, akit keresünk, a nő a Primaverán. A Nápoly grácia. Igen felelte egyszerűen, majd kitekerte a cartonét a mellkasán lógó erszényből, és áthatóan bámulta a bal oldali gráciát. Elvettem tőle a festményt, és én is fürkészni kezdtem. Most tehát mit keresel? Ujjai nagy gyakorlattal pörgették a könyv lapjait. Bármit. Egy leírást. Egy nyomot. Figyelj! egyik hosszú ujja megpihent a szöveg egy során. Haja szőkesége a földön semmihez nem fogható; és előkelően széles homlokot árnyékol, alatta két fekete, igen vékony szemhéja ívelődik... és ezek alatt huncut szempár... csakis a tej színéhez hasonlók orcái. Rendben ismertem el. Tényleg rá illik. És most? Felajánlom, hogy ezt az éjjelt virrasztással és a könyv átolvasásával töltöm. Akkor pitymallatra talán találok valamit. Rápillantottam, aztán a könyvre. Vékony kis kötet volt, de még egy gyorsan olvasó embernek is több órába telhet, míg átrágja magát rajta. És hirtelen olyan iszonyatosan fáradtnak tűnt, a nap izgalmai és veszélyei kiültek az arcára. Vagy javasoltam egyszerűen megtudhatnánk a templom nevét, ahol találkoztak, és ott is kezdhetnénk a kutatást. Megkönnyebbülten mosolygott. Gyakorlatiasságod ismét legyőzte intellektusomat. Igazad van. Pihenjünk le, mert erős szükségem van az alvásra, ahogy neked is! Annyi ideig maradtam az ajtóban, hogy fel kellett szólítania. A saját ágyadban mondta nyomatékkal. Egy próbát megért. Kihátráltam és becsuktam az ajtót. Mikor visszatértem lakosztályomba, még egyszer kinéztem az ablakon át az alattunk elterülő öbölre. A holdfény a nápolyi nyakéket gyönggyé varázsolta. A hold ma éjjel természetellenes fénnyel ragyogott reméltem, hogy nem rossz előjel. 7 Reggel első dolgunk volt, hogy Santiagót megkeressük. Végül a hosszú csarnokban találtunk rá, ahol állandósult olajos mosolyával fogadott. Most, hogy már nagyra becsült vendégek voltunk, el sem tudta volna túlozni a kedvességet. 100

101 Jóember! kezdte Guido barát dölyfösen. Signorina Vetra és én eszünkbe vettük, hogy részt vennénk egy misén, hogy Lorenzo di Pierfrancesco eljövendő kézfogójáért imádkozzunk. Őfelsége Don Ferrente említett múlt éjjel egy bizonyos templomot, mely egy helyi legenda helyszínéül szolgált, az író Boccaccióval kapcsolatosan, kinek művét voltál szíves rendelkezésemre bocsátani múlt éjjel. Fesztelenül beszélt, odavetett megjegyzése az íróról elsikkadt, nem keltett gyanút. Talán te közölhetnéd, messze van ez a hely? Santiago azonban jelentőségteljes mosollyal bólintott. Ha nem ilyen finom teremtés, megesküdtem volna, hogy ezen a ponton még kacsintott is. Mintha Guido barát arra kérte volna, hogy kerítsen neki egy fiút. Pajzánul felelt. Ó igen, hát persze. A lordom számított rá, hogy látni szeretnéd a... templomot mondta sokat sejtető hangsúllyal. Észak-kelet felé van, nem messze a városban. Menjetek a Via Nilón, mert ott egy érdekes római szobor áll, a Nílusi öregembert ábrázolja, aki állítólag megszólítja a mellette elhaladó szép hölgyeket. A főudvarmester elegánsan meghajolt felém. Bájaid láttán, donna, aligha maradhat néma. Mosolyom épp olyan őszintétlen volt, mint az övé. És mi is volt a templom neve? Don Ferrente valójában egyáltalán nem említette a nevét, és ismét elámultam Guido barát színészi talentumán. San Lorenzo Maggiore közölte Santiago komoly jelentőséggel. Hát persze. Bólintott Guido barát. Emlékszem tegnap estéről, hogy épp megfelelő helynek tűnt imáink felajánlásához, mivel annak a szentnek oltalmában áll, akinek nevét viseli II Magnifico és házasulandó unokaöccse. Santiago olyan mélyen meghajolt, hogy lehetetlen lett volna megállapítani a reakcióját. Egy suhanással elindult, ám az ajtóban visszafordult. Még valami, uram. Levegőt sem mertünk venni. A násznép angeluszkor indul északra. Azzal eltűnt. Angeluszkor? kérdeztem, miután már elhagytuk a kastélyt. Egyetlen harangütés, ami minden nap pontban déli tizenkettőkor kondul meg itt, délen. Guido barát oldalvást rám pillantott. Ne aggódj! A nap még alacsonyan jár. Rengeteg időnk van. A szerzetes azonban félreértett: nem attól féltem, hogy elmulasztjuk a menetet, hanem attól, hogy elérjük. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy haza kell mennünk, vissza a veszélybe. Ahogy áthaladtunk a kastély udvarán, láttuk, hogy óriási készülődés zajlik, sürgő-forgó fekete ruhás szolgák pakoltak és cipeltek ide-oda selyem- és élelmiszercsomagokat. Kiléptünk a főkapun és a város felé vezető északi parton mentünk tovább. Mindketten zord, fekete nappali öltözéket viseltünk, amit kinek-kinek saját szolgája hozott, bár én észrevettem, hogy engem megint a mór fürdető lányok láttak el; a király három metressze nem mutatkozott. Gyanítottam, hogy annyira eláztak előző éjszaka, hogy fel se kelnek, mielőtt az angelusz felébresztené őket. Feltűnt, hogy a ruhák egyszerűek, de szépen szabottak voltak, és nagyon illettek kísérőmre. Reményeim szerint ő ugyanígy gondolkodott rólam, de igazából gyanítottam, hogy még annyit sem vett észre, milyen kontrasztot alkot tejfehér szőkeségem a fekete bársonnyal, pedig ez majdnem olyan jól állt nekem, mint előző esti öltözékem. A külvilág számára egy tisztességes, misére igyekvő párnak látszhattunk. Mikor az utcák körénk zárultak, elég biztonságosnak ítéltük a helyzetet a beszélgetéshez. Szerinted Santiago tudja, mire készülünk? kezdtem. Aligha. Mintha sejteni vélt volna valamit, de nem hiszem, hogy ennek köze lenne a Primaverához. Sokkal inkább a Hetekhez. Talán kihallgatott, mikor tegnap este beszélgettünk. Guido barát vállat vont. 101

102 Igaz, hogy a spanyolok nem irtóznak egy kis spionázstól. Kémkedéstől helyesbített, hogy kisegítsen. De ugyan mit hallhatott? A festményt ténylegesen csak a lakoma hangjainak takarásában beszéltük meg. Múlt éjjel Boccaccióról és Fiammettáról beszéltünk, és ennyit mi magunk is elmondtunk neki. Egy percig gondolkodott. Valami érdekeset azért megtudtunk tőle. Nem lehet véletlen, hogy a templom neve Lorenzo, és pont ezt a nevet viseli Lorenzo de Medici és Lorenzo di Pierfrancesco is. Igen, de ez a vidék tele van San Lorenzóról elnevezett templomokkal lihegtem, ugyanis a szerzetes hosszú léptei mellett szinte kocognom kellett, ha nem akartam lemaradni. Észrevettem, hogy társam mindig gyorsabban ment, ha a gondolatai száguldottak. A szentet sokan kedvelik. Nyilván. De Lorenzo de Medicit nagynak, Magnificónak hívják. Maggiore 53! kiáltottam, kezdett derengeni valami. Ez a neve a templomnak is. Úgy van. Ő pedig a vőlegénynek, Botticelli patrónusának kuzinja. Kíváncsi vagyok, vajon Botticelli az esküvőre akarta-e befejezni a Primaverát! töprengett. Az esemény nyilván komoly jelentőséggel bír a boldog családi összejövetelen felül is. Az elmém akár a lábaim igyekezett lépés tartani vele. Azt mondod, hogy Lorenzo di Pierfrancesco a Hetek egyike? Nem tudom biztosan ismerte be Guido barát óvatosan. De azt tudom, hogy ez a templom megadja a választ legalább az egyik kérdésünkre. Tehát kénytelen leszek gyakoroltatni veled megfigyelő és következtető készségeidet. Vagyis tartsam nyitva a szemem, és használjam az agyamat. Így is mondhatjuk. Ez már inkább emlékeztetett a régi időkre: ő hosszú kifejezéseket használt, én meg rövideket. Hátamon a felfelé kúszó nap sugaraival és az oldalamon Guido baráttal kis híján el is felejtettem a fölöttünk lebegő fenyegetést, amit Firenzébe való közeli visszatérésünk jelentett. Egy darabig némán haladtunk, nekem pedig a fülkéikből kukucskáló szentek és madonnák láttán, akik utunkat szegélyezték hirtelen eszembe ötlött egy gondolat. Mit akart múlt éjjel Don Ferrente mondani azzal, amikor valami szent véréről beszélt? Hogy nem folyékony! Ó, igen. San Gennaro csodája felelte azonnal. A szolgák, akik felöltöztettek, mindenről beszámoltak. Évente háromszor, egy itteni katedrálisban magasra emelnek egy fiolát, ami a szentjük, San Gennaro vérét őrzi. A fiola alvadt, besűrűsödött vért tartalmaz; ám percekig tartó imádkozás és könyörgés után a vér csoda útján megfolyósodik, és a misén összerázzák minden jelenlévő előtt, hogy ők is lássák. A polgárok egy héten át állnak sorban, hogy megcsókolhassák a fiolát. A legutóbbi alkalommal azonban a vér nem vált folyékonnyá, amit a helyiek balszerencse jeleként értelmeznek. Átgondoltam a hallottakat. Legutóbb mi történt, amikor nem vált folyékonnyá? Kitört a vulkán felelte kurtán. Hitetlenkedő pillantást vetettem a felettünk füstölgő kék hegyre. Elég békésnek tűnt. És te ezt elhiszed? kérdeztem, nagyon igyekeztem, hogy a hangom ne tűnjön cinikusnak. Guido barát vállat vont. A csoda, hit kérdése és ha hiszel, minden lehetséges. De nem az számít, hogy én mit gondolok, mert a szolgák, és az egész udvar hisz benne, mint azt te is láttad. Őszintén úgy vélik, hogy balszerencse hull a városra, és részben ezért ragaszkodik a király annyira az északi úthoz. Mert mire visszatérnek, megint eljön az ideje, hogy próbát tegyenek a vérrel, meglehet, ezúttal több sikerrel. 53 Olasz: nagyobb 102

103 Megcsóváltam a fejem, de hallgattam. Az ilyesféle szeszély hiányzott a szótáramból, de nem akartam megsérteni a barátomat, amikor bajtársiasságunk már visszanyerte érzékeny egyensúlyát. Témát váltottam. Egyáltalán jó felé megyünk? kockáztattam meg. Úgy hiszem. Nézd mutatta, ott a szobor, amit Santiago említett! Ó, igen mondtam halvány mosollyal. A nílusi öregember, aki megszólítja a csinos lányokat. Válaszképp elmosolyodott. Nos, akár beszél, akár nem, ez a Via Nilo. Ez kell legyen a jó irány. Mikor közelebb értünk a szoborhoz, jobban kivehettem az alakját: csakugyan öregember volt, megviseltté és göröngyössé tették a természet erői, nyilván több száz éves lehetett. Mindennek ellenére támaszkodó testtartása módfelett életszerűnek látszott, és mikor álomtól elnehezült szemeibe néztem, hatalmas bölcsességet éreztem meg bennük, szinte mintha beszéltek volna. Anélkül, hogy tudtam volna az okát, lelassítottam, hagytam, hogy Guido barát pár lépéssel lehagyjon, majd odasúgtam az öreg kőembernek. Üdvözlet! mondtam szégyenlősen, zavarodottan. Nézz hátra! felelte. Olyan mély volt a hangja, mint az óceán, és olyan vén, mint maga az idő, mégis tisztán értettem. A döbbenetet forró, majd hideg hullámban áramlott az ereimben nyilván nem beszélhetett tényleg a kőember?, de akaratom ellenére is megfordultam. És ekkor láttam meg őt először: a teremtményt, aki kísértett minket. A Leprás mert e betegség jeleit viselte egy római kori oszlopmaradványnak dőlt, lesoványodott karmait alamizsnáért nyújtotta. De a koldulásnak ez a mozdulata csak színjáték volt, ugyanis egyenesen rám nézett, azt a tekintetet soha nem felejtem el. Szinte ezüstösen égtek szemgolyói a koponyájában, és mintha egy pár penge lett volna, úgy hasított belém tekintetével a rettenet. Egy szívdobbanás erejéig találkozott a pillantásunk, tudta, hogy észrevettem, és eltűnt az oszlop mögött. Akkor követhettem volna, de alig vártam, hogy kiszabadítsam magam vészterhes közelségéből és futásnak eredtem, hogy utolérjem barátomat. Meg sem álltam köszönetet mondani a szobornak, aki erre a gonoszságra figyelmeztetett. Miközben rohantam, három dolgot sejtettem meg, amit nem tudtam bizonyítani: Cosa uno: a Leprás már Firenzétől követett minket. Cosa due: ő ölte meg Ennát, Bembót, Remigio barátot, és Lord Silviót is. Cosa tre: azzal bízták meg, hogy minket is megöljön. Megragadtam Guido barát fekete kabátujját, hogy gyorsabb mozgásra ösztökéljem. Így még inkább úgy néztünk ki, mint egy misére igyekvő pár, akik késésben vannak. Ő azonban rögtön észrevette nyugtalanságomat. Mi bánt? Nem lassítottam a tempón. Csak aggódom, hogy nem lesz időnk a keresgélésre. Nézd a ragyogó kék ég felé intettem, a nap egyre magasabban jár! Akkor hozzám igazította a lépteit, és szinte azonnal meg is találtuk a templomunkat: a homokszín, nemes épületet magas tornyával. A ragyogó napsütés után a benti homályban nem sokat láttunk, úgy botorkáltunk, mint napfényben a vakondok, de hamar egyértelművé vált, hogy lemaradtunk a miséről. Senki nem volt bent, kivéve egy csuhás papot a főhajó másik végében, aki épp eloltotta a miséről maradt gyertyákat. Megkönnyebbült pillantást váltottunk: sokkal könnyebb két zarándoknak felderíteni a templomot, mint a zsúfolt misén megjelent hívőknek. Rendben suttogta Guido barát. Nézz szét figyelmesen: keress valamit, aminek köze lehet egy a képen látott nőhöz, hajtincshez, ékszerhez! Kell, hogy legyen egy nyom, ami ezt a 103

104 helyet összekapcsolja Fiamettával! Talán az igazi Fiametta, vagyis Maria d'acquino sírja. Vagy egy utalás Boccaccióra. Megkezdtük lassú, alapos túránkat a templomban, körbejártunk minden oszlopot és padot, megálltunk minden táblánál és szobornál. Az első kör után úgy látszott, hogy keresésünk hiábavaló: az egyetlen jelenlévő nőalak a Szent Szűz volt, és csak a hajdani nápolyi lovagok sírjai álltak ott. Valamit rosszul csinálunk bizonygatta Guido barát halkan, szeme a messzebb álló papra szegeződött. Talán megkérdezhetnénk... Várj! szemeim a falon lévő egyik kőfaragáson bóklásztak. Itt egy nő! Közelebb léptünk, és Guido barát gondosan szemügyre vette a tompa gyertyafényben. Hosszú ujjait átfuttatta a faragáson, próbálta jobban kivenni őket, aztán megrázta a fejét. Nem ez az mondta, hangját áthatotta a csalódottság. Ez Szent Veronika, mert látod, Krisztus itt viszi a keresztet, ő pedig megtörli a homlokát a kendőjével. Igaza volt. Kiábrándulva néztem fel a falra, miközben társam tovább ment. És mik azok a karcolások odafent? Mit jelentenek? Karcolások? fordult vissza. Igen, nézd, egy forma és egy vonal. Ujjaimat a kőbe vésett mély barázdák felé vittem: V és I. Itt. Aztán láttam, hogy a szeme megint azt a furcsaságot csinálja, amit mindig, ha megvilágosodás éri, olyan fényes kékséggel égtek, hogy majdnem beragyogta a sötétséget. Nem karcolások mondta. Számok. Mármost, mint már említettem, nem tudok olvasni, de a számokat ismerem legalábbis egytől tízig, aztán a tudásom kicsit felszínesebbé válik. A dolgozó lányoknak ismerniük kell a számokat, mert a pénz számolva jó, nem igaz? Ezek nem számok mormogtam. A vonal legalábbis, felteszem, lehetne egy egyes, de a forma inkább nyílhegyre hasonlít, vagy... Római számok szakított félbe sürgetve. A római matematikában a számjegyek különböznek az arab számoktól, amit a hétköznapokban használunk. Itt ez az alak vagyis V ötöt jelent, és az I csakugyan egyes. Ez egy szám, a hatos szám. Az elmém olyan homályos volt, mint a templom. De miért hívják ezt a vésést hatosnak, biztos vagy bene, hogy a V nem Veronikát jelent? A szeme még kékebben égett. Mert ez egy sorozat része. Szent Veronika megtörli Krisztus homlokát. Hat. Ez a keresztút hatodik állomása. Tényleg. Te ismered az állomásokat? hitetlenkedett. Zárdai neveltetés. Az állomások Jézus kereszthalálhoz vezető útjának lépései. Összesen tizennégy van mondtam önelégülten. Akkor ide nézz balra lépett itt egy más relief elnézést, metszet egy férfiről, aki elveszi Krisztustól a keresztet, hogy könnyítsen a terhén Cirenei Simon vette át a keresztet Krisztustól ez a keresztút ötödik állomása. És? összezavarodtam. Mi köze ehhez Fiamettának? Felejtsd el Fiamettát! legyintett türelmetlenül. Rossz nyomon indultunk el. Ha ez itt ötös, és a következő hatos, akkor kell, hogy legyen egy... Hetes! szinte kiáltottam a számot, és Guido barát felém fordult. Halkabban! sziszegte. Ne felejtsd el, hogy láttunk egy papot, mikor beléptünk; nem akarjuk közhírré tenni az ügyködésünket! Francba, bocsánat motyogtam, de túl izgatott voltam ahhoz, hogy tényleg bánjam. Gyere! Jobbra tartottunk, el Veronika mellett, a hetedik állomáshoz. 104

105 Krisztus másodjára esik el suttogta Guido barát a hatalmas kereszt súlya miatt földre hullott alakra mutatva. És itt ujjai felfelé csúsztak, V-I-I, a római hetes. Rendben leheltem, szememet a kereszt alatt görnyedő megvert alakon tartottam. És most? Talán egy ajtó, vagy átjáró lehet? Valahogy ki kell, hogy nyíljon ez a tábla! Talán maga a kereszt? suttogtam sürgetően. Oldalra zuhant, így egy X-et formáz jegyezte meg. Talán az X mutatja a helyet? Guido barát szinte mosolygott. Egy próbát megér. Megnyomtuk a keresztet, először egyedül ő, aztán én is. Annyira kapkodtunk és reménykedtünk, hogy még azt se bántuk, hogy ujjaink meghitten egymáshoz préselődtek a munkában. Aztán csalódottan megnyomtuk a metszet minden részletét, még magát Krisztust is, majd leverten hátraléptünk. Hát persze mondtam végső elkeseredéssel. A szám a fontos! A hetes! Igazad van egyezett bele Guido barát sietve, és mielőtt kinyújthattam volna a kezem, erős ujjai már a VII-t nyomták és mozgatták. Már hallottam, mielőtt megláttam volna: a V benyomódott és a tábla, az egymáshoz súrlódó kövek csikorgásával kinyílt. Nem az volt, amire számítani lehetett, egy századokon keresztül ki nem nyitott kapu hangja, inkább mintha csak nemrég használták volna. Odabent egy ajtót találtunk, rajta egy kerek kötélfogantyúval, amin egy medál lógott. A kötélfogantyú egy hajfonat volt. A medál pedig Fiammetta ékszere. Pontosan ez szerepelt a festményen, ott volt a lelógó gyöngyök hármasa és az aranyba foglalt rubint is. A szívem diadalmasan lüktetett a torkomban, és odafordultam Guido baráthoz, lassan elmosolyodtam, ahogy ő is. Ez az mondta, mindig ő közölte a nyilvánvalót. Hát akkor gyerünk, mire várunk még? Kezét a karomra tette. Várj! súgta. Először puhatoljuk ki a pap hollétét. Ha észreveszi távozásunkat, a titok napvilágra kerül. Nem mondott butaságot. Akkor tartsd az ajtót! Egy perc, és itt vagyok. Visszarohantam az oldalhajóba, hogy megnézzem, mit csinál a taláros alak: még mindig a gyertyákkal foglalatoskodott a terem másik végében, de ahogy pillantásom megidézte, megfordult és kiegyenesedett. A szívem rettenetes kalimpálásba kezdett. Nagyon is... magas volt a nápolyiakhoz képest. És a talárja, nos, buggyosabb volt, mint a papoké. Az alak megindult felém a padok között, és hirtelen úgy megmerevedtem, mint az üregi nyúl a róka láttán. Fekete talárja örvénylett körülötte, kámzsája kicsit hátracsúszott, és mikor félúton járt a főhajóban, egy fénynyaláb a csuklyájára vetült felvillantva furcsán ezüstös szemeit. Nem San Lorenzo papja volt. Hanem a Leprás. A felfedezéstől visszatért az erő a lábaimba. A macskák gyorsaságával siettem vissza az ajtónyílásba. Jön! sziszegtem sürgetően. Tűnés! Nem volt idő magyarázkodni; Guido barátot abban a hitben hagytam, hogy csupán egy kíváncsi pap közbeavatkozásától tartok. Megrántottam a hajfürtöt, éreztem, ahogy a fonattal kinyílik egy ajtó felfedve egy lefelé kanyarodó lépcsőt. Miközben Guido barát és én lezúdultunk a lépcsőn, az ajtó becsapódott mögöttünk; némán, tökéletesen, egy fénysugár sem közölte üldözőnkkel, merre mentünk. Elképzeltem, ahogy a Leprás körbeforog a homályos templomban, a talárja örvénylik, képtelen elfogadni az eltűnésünket. Ujjonganom kellett volna: összezavartuk a minket titokban követő, fenyegető jelenést, amikor nyomtalanul felszívódtunk. De a lelkem 105

106 háborgott, képtelen voltam elfelejteni az ezüstös szemeket, melyek pillantása a halál ígéretét hordozta. Letrappoltunk a sötét lépcsőkön, alámerültünk az egyre növekvő homályban; Hadész birodalmába érkeztünk, én mégsem féltem: magunk mögött hagytuk azt az alakot, aki a legnagyobb borzalmat jelentette számomra. A lépcsők lábánál ismét kitágult a tér, egy óriási barlangba érkeztünk, egy sziklakatedrálisba. Lihegve megálltunk, és körbenéztünk. Nem tudom, mire számítottam: talán elásott kincsekre, vagy a Hetek többi tagjára, akik együtt kockáznak idelent. De azt mégse hittem volna, hogy egy sivár barlangot találunk, ami hidegebb, mint a gyertyaszentelő és nedvesebb, mint a húsvéthétfő. Szerinted Don Ferrente azt akarta, hogy lássuk ezt a... barlangot? kockáztattam meg. Nem barlang helyesbített. Nézd meg figyelmesen! Mert ezt a helyet nem a természet alkotta, hanem emberi kéz. Nézd: oszlopok vannak itt és itt. És hát, nos, egy római árkádsor. És tényleg, mikor a szemem megszokta a sötétséget, én is láttam azt, amit ő: egy eltemetett város formáit és alakjait. Mi ez a hely? Egy olyan hely, amit régen új városnak neveztek, ma pedig réginek. Neapolis, a római Nápoly. Csodával eltelve sétáltunk a föld alatti világban. Libabőrös lett a nyakam, ahogy a kísértetváros utcáit róttuk, elhaladtunk a piactér oszlopai mellett, láttam a vasgyűrűket, ahová valaha kikötötték a lovakat, fölöttük törékeny ívek szelték át az oszlopok közötti fesztávolságot. Mindet megvilágította a felülről érkező borongós, zöldes fény. A nagy léptekkel haladó szerzetes után kocogtam, nem akartam lemaradni. Szerinted ez egy titkos út, amit csak a Hetek ismernek? Igen. Miből gondolod, hogy senki más nem találta meg ezt az átjárót? Hirtelen megtorpant, majdnem belerepültem a hátába. Fiametta ékszeréből felelte kurtán. Úgy képzelem, hogy több oka is lehetett az ajtóra helyezésének. Egyik, hogy ez útjelző azok számára, akik értik a képet id est 54 : a Hetek tagjainak. Nem törődtem a latinnal, megértettem a lényeget. Kettő: ez egyben próba is így tartják fenn az ajtó biztonságát. Mert ha egy egyszerű tolvaj vagy csavargó találja meg az átjárót, azonnal ellopja az ékszert, hiszen nagy értéket képvisel. A Hetek, amint azt bizonyítani remélem, mind magas rangú emberek; királyok és hercegek. A Hetek azon tagjai, akik átkelnek az átjárón, otthagyják az ékszert, ahol lógott. Ha egy nap eltűnik, akkor Don Ferrente és a többi összeesküvő tudni fogja, hogy valami hibádzik: a titkukat felfedték, és vigyázniuk kell. De hát mit védelmeznek? Miért ez a titokzatosság? Ezt kell megtudnunk, rendben? Kell, hogy legyen kivezető út következtetett Guido barát, mivel a fénynek jönnie kell valahonnan. Valójában, bár hátborzongatónak találtam a helyet a rég elhunytak városát, örültem, hogy biztonságban vagyok idelent, örültem, hogy megszöktünk leprás üldözőnk ezüstös tekintete elől. Hamarosan eljutottunk a fény forrásához, mivel a római utcák végül egy óriási üreghez vezettek, benne egy természetes tóval, és a barlang közvetlenül a nyílt tengerre vitt. Abban a pillanatban eszembe sem jutott, hogy csapdába estünk. Előttünk ugyanis akkorra hajóflotta terült el, amekkorát még életemben nem láttam együtt, még azon a sorsdöntő pisai éjszakán sem. Itt több száz, talán több ezer hajót találtunk egybeterelve, elrejtve a szem elől, csak a tengerről lehetett volna megközelíteni. De a pisai erődtől eltérően itt nem voltak 54 latin: vagyis 106

107 tengerészek vagy hajóépítők, egyetlen matróz sem. Minden néma volt és rejtélyes, és hatalmas. Egy várakozó flotta, amit csak a mi szemeink láttak. Füttyentettem. Akkor megvan a válasz mondta Guido barát halk, megilletődött hangon, egyértelműen háborút terveznek, méghozzá hatalmas léptékűt. Lehetséges, hogy Lorenzo di Pierfrancesco szervezkedik Lorenzo unokatestvére ellen Nápoly királyával és a nagybátyáddal és gyors számolást végeztem négy másik férfival? Azt nem tudom. De megtudhatjuk például abból, ha a terv szerint megjelenünk az esküvőn és kifigyeljük, hogy Lorenzo visel-e gyűrűt a hüvelykujján. Tehát vissza kell térnünk oda? kérdeztem, miközben egyszerre tört fel benne rémület és öröm. Firenzébe? Haza? Ez a szó nem hordozott megnyugvást, ahogy illett volna. Úgy nézett rám, mintha ismerné ellentétes érzelmeimet. Egyszer úgyis vissza kell mennünk. Miért? Flóra miatt felelte kurtán. Miért? ismételtem meg, szememet az előttünk lebegő flottára szegezve. Ugyan már, Luciana. Firenze, más néven FLORencia. Flóra. A Primavera egyik alakja Firenze leggyönyörűbb polgára Te virágokba burkolva. Flóra. Flóra maga Florencia, vagyis Firenze. Láttam a logikát a szavaiban, melyeket megédesített a bók. Nem volt szükség hosszas megbeszélésre, hogy erre a döntésre jussunk. De előbb még egy másik helyre kell eljutnunk? Bólintott. Egy alak, Vénusz, áll közöttünk és Firenze között. Egy város; Lorenzo di Pierfrancesco esküvőjének helyszíne. Guido barát úgy beszélt, mintha többet tudna, mint amit elárul, de nem fejtette ki, és mielőtt tovább feszegethettem volna, az ő gondolatai már máshol jártak. Csakugyan kell hogy legyen valami oka annak, hogy a flottát ide rejtették, mélyen a föld alól megközelíthetően, egy déli öbölbe, hiszen az olyan északi államok, mint Firenze, sose jönnének rá, mi készülődik itt ellenük. Ez megmagyarázná, hogy a nagybátyám, ha vétkességét feltételezzük, miért nem hagyta a flottát egyszerűen Pisában. Túl közel van Firenzéhez és megláthatná bárki, akit a kereskedés a kikötőbe vezet. Egy darabig gondolkodott, nyilvánvalóan zavarta, hogy nagybátyja belekeveredhetett valamibe, ami legkevésbé sem tisztességes és kuzinja álarca alatt ő is. Don Ferrente akarta, hogy meglássuk. Ezért viselkedett a kígyója, Santiago olyan sokat sejtetően ma reggel: tudta, hogy létezik egy titkos átjáró a San Lorenzo Maggiore templomából Neapolison át ebbe a feltehetően vulkanikus eredetű barlangba. Látomásszerű, óriási kikötőt alkotott ide a természet, mely odafentről láthatatlan: tökéletes hely egy titkos armada elrejtésére de ezt a titkot mindenki ismeri, aki megérti a festményt. A Hetek minden tagja vetettem közbe. Pontosan. De valószínű, hogy Don Ferrente és a Hetek többi tagja is rendszeresen lejártak ide, hogy megnézzék a hajók gyülekezetét, és terveket szőjenek. Mert ezt a helyet csak a templomon keresztül lehet megközelíteni, vagy a nyílt tenger felől. Ide kellett volna Capitanio Ferregamo barátunknak hoznia a hajókat az utasítás szerint, amikor Pisából megérkezik. És idejött az összes többi, ami nem szenvedett hajótörést. Végigfürkészem minden árbocsudárt és láttam, hogy a barlang szájánál talán száz hajó lebegtette Pisa keresztes lobogóját. Nézd! kiáltottam. Ott vannak! A Muda, a flotta, amit építés közben láttunk nem egész hetednapja. Körbenéztem. Miért nem őrzik? Nincs rá szükség felelte a társam. Senki nem tudja, hogy itt vannak, leszámítva a Heteket és a tengerészeket, akiket a Hetek fizetnek. 107

108 Előre mentünk, hogy felmérjük ezt az elképesztő jelenséget én pedig ismét elámultam az itteni és a Pisában látott flotta közötti különbségen: itt nem voltak hangyamód nyüzsgő hajóépítők, sem ácsok. Sehol egy tengeri medve. Ezek a hajók már elkészültek. Ez viszont kísértetflotta volt, senki nem volt jelen, hogy kormányozza. És hol vannak a tengerészek? Guido barát vállat vont. Nyilván a kikötőben szórakoznak. Mindentudóan bólintottam. Rummal és szajhákkal. Ahogy mondod felelte savanyúan. Nagy kockázat vár rájuk nemsokára sokan elvesztik majd az életüket, és nyilvánvalóan élvezik a szabadságot, amíg még tehetik. Jesszus. Mibe kevert minket a nagybátyád? Nem mondta ki, hogy valójában én voltam az, aki ebbe belekevert minket. Nem tudom. De a mi dolgunk, hogy kikeveredjünk belőle. Az óceán felé mutatott. Nézd, a nap már felfelé kúszik! Ha vissza akarunk térni a kastélyba még az angelusz előtt, távoznunk kell! Megfordult. Láttuk, amiért jöttünk, és visszaindult, mintha vissza akarna menni Neapolisba és aztán San Lorenzo templomába. És a Lepráshoz. Eljött az idő. A karjára fektettem a kezem. Ne arra! Elregéltem, amit láttam: a Nílusi öregember figyelmeztetését, a rosszindulatú Leprást a római oszlopnál, majd ugyanezt a Leprást fent, a templomban; hogy minket követett, ezüst szemeivel leskelődött a csuklyája alól. Egy ideig hallgatott, csak az áramlat suttogását és a hajók morajlását hallottam, ahogy egymásnak nyomódtak a vízen, aztán Guido barát végre megszólalt. De még ha tényleg ott is volt: miből gondolod, hogy ő minden bajunk okozója, és mindvégig követett minket? Vállat vontam. Csak úgy tudom. Ez nem logikus. Azt mondod, a jelenléte fenyegető, ám ezt a benyomást nyilván a helyzete keltette benned, és az a tény, hogy talárba és csuklyába burkolózik, és vonásait kötések fedik... A szeme az bizonygattam. És azt mondod folytatta tovább gördülékenyen, szünetet sem tartva, hogy a szemei különleges tulajdonsággal bírnak szinte fémesek. Talán csakugyan így van, mivel Isten, különböző módon teremtette meg az embereket. De azt látnod kell, milyen logikátlan ez a feltételezésed. Nem tudhatjuk, mi dolga velünk ennek a szerencsétlennek. Épp úgy lehet barát, mint ellenség. Mert valójában nem váltottál vele egyetlen szót sem, így van? Persze hogy nem gúnyolódtam, merthogy teljesen biztos vagyok benne, hogy a mi első beszélgetésünk nekem egyben az utolsó is lenne. Megfogta a kezem és ujjai érintéséből érezte, mennyire meghűlt bennem a vér, mióta megláttam a Leprást. Luciana. Tegyük fel, hogy igazad van! Tegyük fel, hogy az az alak gonosz indulatokkal viseltetik! És kik a megbízói? Ha csakugyan Firenzétől üldözött minket, akkor hogyan lehetséges, hogy még mindig, ahogy már jó ideje, sikeresen játsszuk kuzinom és a kurtizánja szerepét? Ha ez az ember ismeri valódi kilétünket, miért nem fedte fel vendéglátónk előtt? Vállat vontam, immár duzzogva. Csak azt tudom, hogy kiráz a hideg tőle. És ha olyan biztos vagy benne, hogy nem fenyeget minket, miért nem sétálsz ki innen most azonnal, vissza San Lorenzóba, hogy összebarátkozz vele? Talán meg is rázhatnád a leprás kezét? 108

109 Nem mondtam, hogy nem jelent számunkra fenyegetést. A hangom tüzesebb lett. És ki ölte meg Ennát és Bembót és Remigio barátot a kútnál, s még a nagybátyádat is? Elfehéredett. Nem állítottam, mint tudod, hogy nem történt bűntett az ügy folyamán. Úgy gondolom, mint korábban említettem, hogy valakik szerint megtudtuk a festmény titkát, és ezért meg kívánnak szabadulni tőlünk. És szerinted mi történt azokkal a merénylőkkel? Elveszettük őket a nápolyi út során. Nem sok esélye volt, hogy a nyílt tengeren követni tudják a nyomunkat, hiszen mi magunk sem tudtuk, hogy hol érünk partot, és még ha valaki követett is volna minket a fedélzeten, a vezérhajó minden matrózával elsüllyedt. A flotta többi része elég szépen befutott. Széles mozdulatot tettem az előttünk horgonyzó hajók tömege felé. Felém fordult, kék szeme úgy kavargott, mint a viharos ég. Rendben. Tegyük fel, hogy elfogadom a feltételezésedet, miszerint a templomba való visszatérés a halálunkat jelentené. Akkor a tenger felé kell mennünk. Tudsz úszni? Lélegzet-visszafojtva bólintottam. És te? Nem. Ó, a büdös francba! Nem az volt a megfelelő alkalom arra, hogy megkérdezzem: hogyan nőhet fel egy fiatal nemes a tengerparton anélkül, hogy megtanulna úszni? Hogy mondhatnám el társamnak, hogy én inkább nekivetném magam a barlang szája előtt emelkedő-süllyedő kék víznek, az önkívületben fröcskölő és csapkodó hullámoknak? Hogy inkább magam vinném át a sós vízen, semhogy visszatérjek a sötét kriptába és ismét belenézzek a rejtélyes Leprás szemébe, aki idáig követett minket? Akkor is tenger felé kell mennünk feleltem makacsul, el kell lopnunk egy csónakot, vagy valamit. De nem jutottunk volna messzire. Dühös fémkeménységű hullámok duzzadtak most a barlang szájánál, magasra csaptak, hogy megsemmisítsenek minket. A szikláknak vetődnénk és elragadna a tenger, akár tudunk úszni, akár nem. Megkerültük az ezernyi hajót és egymáshoz préselődve álltunk a habzó tóparton, a tajték a csizmánkat nyaldosta. Csapdába estünk jelentettem be borúsan. Azt azért nem felelte Guido barát kedvesen. Vissza kell térnünk a templomba, és ha a fickó tényleg ott vár ránk, akkor szembe kell szállnunk vele. Kevés az időnk vissza kell mennünk, vagy elmulasztjuk az északra tartó menetet! Tudtam, hogy igaza van de jeges félelmem éppúgy lehúzott, mint a tengervíz, ami átitatta bársony ruhámat. Mikor meg akartam fordulni, térdre estem a hullámokban. Egy vállvonással elutasítottam a szerzetes felém nyújtott kezét; és miközben ott térdeltem, arra gondoltam, hogy akár imádkozhatnék is egy csodáért, ami megment a templomtól és azoknak az ezüstös szemeknek a bámulásától. Mostanra már tudnod kell, hogy az ima nem szokásom. Valójában, ha az Úrnak lenne egy szabad perce a napjában, kétlem, hogy épp egy magamfajta elveszett báránnyal foglalkozna. De a csoda, hihetetlen módon, megérkezett. A gonosz elemek, amik ezt a helyet uralják, most ránk mosolyogtak és csodát kínáltak. Egy perc hátborzongató nyugalom és hirtelen jött csend után a tenger kezdett visszahúzódni: hátracsúszott a homokon, mintha egy szívdobbanásnyi idő alatt jött volna el az apály. A víz azonnal eltűnt. Zavarodottan néztünk egymásra. Az Úr egyengeti útjainkat mosolygott Guido barát, elvitte lábunk alól a vizet, mint Mózessel tette! Azelőtt sosem hittem volna, hogy én egy második Mózes lennék, de a társam igazat mondott; a víz eltűnt a szemünk elől majdnem egészen a horizontig, az eget és a földet most csak egy nyugodt kék vonal választotta el. 109

110 Ne törődj vele! szakítottam meg bibliai elmélkedéseit. Menjünk! Mögöttünk, a titkos tavon a hajók süllyedni kezdtek, szinte már a kavicsos fenékre értek, gerendáik és köteleik tiltakozva recsegtek-ropogtak. Csak a természetes gyűjtőmedence sekély vize mentette meg őket a megfenekléstől, az óriási barlang szájában lévő kiugró szikladarab tartotta vissza a vizet, így nem tudott mind elfolyni. Felkapaszkodtunk a kőre, és lemásztunk a homokba, ami rögtön megszáradt és aranyfényben ragyogott a déli verőfényben. Nehéz volt elsiklani a látottak felett: nem egy egyszerű apály volt, mintha sosem lett volna tenger ezen a partvidéken. Mi történt az óceánnal? leheltem, képtelen lettem volna megtörni a hirtelen beállt csendet. Guido barát csodálkozva csóválta meg a fejét. Nem tudom. Talán ez itt a szokásos jelenség: egy hirtelen felszín alatti áramlat vitte el a tengert. Pisa sáros síkságairól a víz néha visszahúzódik, ha rossz a hold. De soha nem láttam még, hogy ilyen gyorsaságban, ilyen teljességgel történne. A homok lapos volt és olyan aranyló, mint egy búzamező, az ég pedig olyan kék, mint Mária köntöse. Páratlan nap volt, és egy másik alkalommal a legkedvesebb álmom lett volna, ha így sétálhatok a homokon a szeretett férfival. De most semmi sem volt rendjén. A nap túl fényes, az ég túl kék volt. Minden túlságosan nos, valóságosnak látszott. És ráadásul nem énekeltek a madarak sem; még a sirályok akiknek állandó szájtépését és vinnyogását három napon át hallgattam is elnémultak. Egyetlen teremtés sem maradt a parton a tenger hirtelen visszavonulása ellenére sem, sem egy hernyó bőre, sem egy partra vetett hering. A levegő is különösnek tűnt, nyúlósnak és mintha erőlködnünk is kellett volna, hogy átsétáljunk rajta. Próbáltam ebből valamit Guido barát tudomására hozni. A levegő, nos... mintha tömör lenne, nem olyan folyékony, mint szokott. Arra számítottam, hogy megint kigúnyol, mint már annyiszor, de szétnézett, és bólintott. Tudom, mire gondolsz. Mint a szent vére. Eszembe jutott San Gennaro legendája: felidéztem az előző éjszakai fényes holdat, és most a tenger úgy folyt el, mint víz a kancsóból. Csodák, ómenek, előjelek. Reszkettem a tűző nap ellenére is, és felgyorsultak a lépteim. Nem sokat kellett mennünk a kikötőig és különös véletlennek köszönhetően ismét úgy léptünk be a városba, hogy felmásztunk a kikötőgátra, ahol pár nappal korábban földet értünk. Most azonban egyetlen hullám sem nyaldosta a famólót, és egyetlen városi sem nyüzsgött a kikötőben. Ugyanazon az úton mentünk a piacra, amelyen először, de ma minden ajtót bezártak, ami mellett elhaladtunk, és a feketébe öltözött özvegyek fátylat vontak az arcuk elé. A ledérség helyét a zsibbadtság vette át, nyugalom váltotta fel a káoszt. A korcsok meghúzódtak az árnyékokban, nem ugattak, fejüket a mancsukra fektették. Ma az Ördög szarvainak jelét láttuk mindenhol: minden polgár, a legöregebb szakállas vénembertől a legfiatalabb gyermekig ezt formálta a kezével; a mutató és kisujjukat kinyújtották, a két középsőt pedig a hüvelykujjukkal fogták le. Megmásztuk a néma dombot Castel Nuovóba, átengedtek a kapuknál. A kastély udvarára érve alig vártam, hogy visszatérjenek a dolgok a normális kerékvágásba, de ott sem volt semmi a régi. A vártorony előtt tucatnyi arany és fekete hintó sorakozott. A fekete lovak olyan mozdulatlanul álltak, mintha kővé dermedtek volna, s a szemüknek csak a fehérje látszott, horpaszuk pedig csillogott az izzadtságtól. Meg sem mozdultak, sörényüket és farkukat sem lendítették meg, hogy a kellemetlenkedő legyeket elkergessék, mivel bármily hihetetlen nem voltak legyek sem, amiket agyoncsaphattak volna. Guido barát és én komoran sétáltunk előre, hogy csatlakozzunk a várakozó Santiagóhoz. Már nem vitatkoztunk azon, hogy visszatérjünk-e vagy sem Firenzébe a királlyal. Akár egész úton velük tartunk, akár nem, egy dolog biztos volt: vagy elhagyjuk ezt a kísérteties helyet a gyors kocsikkal, vagy szembenézünk ezzel a valamivel, amiről azt sem tudjuk, micsoda. Santiago egyetlen intésére követtük őt a királyi hintóig. Nem volt szükség további invitálásra, mert egyre 110

111 kényelmetlenebbül éreztem magam. Guido barát feltépte a harmadik hintó aranyozott ajtaját, rajta az Aragóniai-ház szépen kidolgozott jelképével. Bemásztunk, én pedig majdnem belezuhantam a király és a királyné ölébe. Bólintottak, de egyetlen szót sem szóltak, némán mosolyogtak. Ők is érezték. Mikor kicsit kifújtam magam, az alattunk elterülő öbölre pillantottam, és elámultam, mennyire nem lehetett látni a barlangot és a flottát: ha a Fiammetta rejtélye nem vezetett volna minket oda, soha nem tudjuk meg, hogy létezik. De amikor a tengerre néztem, megláttam valamit. Az óceán óriási, acélos tömegben gyülekezett a horizonton; olyan bibliai méretű hullám volt, mintha a világ minden tengere felemelkedett volna, hogy a védtelen városra törjön, és lesöpörjön minket a partról, mint a bogarakat. A borzalomtól eltátott szájjal a tenger felé mutattam, nemes társaim tekintetükkel követték ujjaim vonalát. Ennyi elég is volt. Hajts! üvöltötte Don Ferrente. Ahogy a parancs elhagyta ajkait, három dolog történt. Cosa uno: az angelusz elütötte a tizenkettőt. Cosa due: a dühös tenger a városra támadt. Cose tre: a hajtó ostora felcsattant, és vele együtt a föld is. Abban a pillanatban morajlás rázta meg alattunk a földet és körben a kastély falait. Rémülten néztem Guido barátra, a fogaim vacogtak, még a bordáim is rázkódtak a mellkasomban. A kövek potyogni kezdtek az erőd falairól, és olyan tempóban lódultunk meg, ami akár ijesztő is lehetett volna, ha a patadobogás nem vitt volna egyre messzebb a roskadozó helytől. Olyan érzés volt, mintha eljött volna a világvége, a lovaink azonban végigvágtattak az úton, és kirobajlottak a kastély kapuin, nem volt szükség az ostor további csattogtatására. Míg csörtettünk, mint polenta 55 a fazékban, szótlanul néztük az alattunk elterülő látványt. A bosszúszomjas áradat mintha el akarta volna emészteni az öblöt, a víz megdermedt és bugyogni kezdett a parton, mohón kebelezte be a kikötő hajóit és a domboldal vityillóit. Olyan erősen szorítottam Guido barát karját, hogy már fájdalmat okoztam neki, őszintén féltettem az életemet, miközben a lovak átszáguldottak a lerombolt városon. Éreztem, hogy keze viszonzásképp az enyémet szorítja. Tudtam, hogy ebben a pillanatban ő is érezte a halál közeledését, de azt is megértettem, hogy megbocsátotta azt, amit legutóbb tettem, mikor a végzetünkkel néztünk szembe. Alattunk a városban az épületek a szemem előtt dőltek össze, a föld szüntelen, erőteljes remegéseitől felfelé repültek az alapjaikról szertehulló darabjaik. Többször is majdnem kilapított minket egy-egy lehulló épületdarab; az előttünk haladó hintó felborult a porban, rémült lovaink épp időben fordultak el és torpantak meg. Nem láttuk, mi történt az utasaival, de fel sem merült, hogy megálljuk, feltéve, hogy életben akartunk maradni. Néhol kő kövön nem maradt. Ahogy elhaladtunk a San Lorenzo Maggiore előtt, még láttam, hogy a templom egy része összedőlt, a torony viszont olyan egyenesen állt, mint egy kémény, körülötte a szürke por pedig úgy szállt az égre, mint a füst. Néma imát mondtam, mivel a rémisztő fekete jelenséget, azokkal a fagyos szürke szemekkel biztosan utolérte ott a halála. Mindenhonnan sikolyok és kiáltások hangjait hallottuk, láttuk, hogy a polgárok az otthonukat a hátukra emelve cipelték, mint a csigák; a népszerű dal cornói. Kis katlanokban tűzviharok törtek ki, amik könnyen el is terjedhettek és tudtam, hogy egy ilyen napperzselte szikkadt helyen a város hamarosan hamuvá ég. Most megértettem szent Gennaro vérének a hatalmát: nem csak egy vallási hókuszpókusz, amire az előző esti lakomán megvetéssel horkantam fel. Vérének volt annyi ereje, hogy megrengesse a földet, és kiszárítsa a tengert. Az idén nem folyósodott meg a vér, vagyis tisztességesen figyelmeztette a népét, tájékoztatta őket a közeledő katasztrófáról. És a katasztrófa bekövetkezett. 55 Olasz étel, árpalisztből és kásából készül. 111

112 A városkapuhoz! kiáltotta Don Ferrente a káosz fölött a hajtóinak. Fel kell mennünk a dombra, távolabb a várostól! A fenséges római diadalívre mutatott, amin átkeltünk a San Lorenzóhoz vezető utunk során. Újabb rázkódás érte a bordáimat, mikor a föld megint megremegett. Ahogy átcaplattunk a kapun, a törmelékek átszakították hintónk tetejét és a selyemülésekre záporoztak, a fejünket beterítette a por, miközben a királynő és én egymással versenyezve sikoltoztunk. Hű lovaink azonban tovább nyargaltak, körbejárták az emberek tragédiáját, a széthulló falakat, az út mellett térdelő és zokogó, gyászoló asszonyokat. Nem bírtam belegondolni, mit veszthettek el csak el kellett jutnunk a boltívhez, és eltűnnünk innen. Elzakatoltunk a Nílusi öregember mellett, örültem, hogy ő legalább túléli mindezt, hogy még ezer évig éljen. Ahogy elsuhantunk mellette, dobtam neki egy csókot a korábbi figyelmeztetéséért, de ezúttal hallgatott, álomba rémítette a katedrálisa pusztulása. Ám a puszta látásából is tudtam, hogy már majdnem elértük a város kapuját. Az esküvői hintók befordultak egy sarkon a porfelhőben, átcsusszantak a boltív alatt, megindultak felfelé, és ekkor hirtelen kikerültünk a káoszból, fel a dombra, ahol a föld ismét megmerevedett, alattunk látszott az elátkozott város. Eltöprengtem, hogy a nap vajon még fent maradt-e az égen. Leráztuk a fejünkről a törmelékeket, és Guido barát göndör fürtjeiről por szállt fel füstös glóriát kölcsönözve neki. Hintónk higgadtabb tempóra lassított, ahogy felfelé kaptattunk a sziklás úton, a zöld platánfák és olívaligetek látványa pedig megnyugtatta dübörgő fejemet. Mikor a füleim csengése alábbhagyott, ismét megtaláltam a hangomat. Mi volt ez? nyeldekeltem rekedten a sikoltozástól. Utászok lőttek ránk alulról? Ezer ágyút fordítottak ellenünk? Don Ferrente elmosolyodott, láthatóan nem viselte meg, hogy hajszálon múlt a megmenekülésünk. Nem ember, hanem a régi istenek rázták meg a földet. Hallottam már ilyen rengésekről, de nem tudtam, hogy ennyire erősek is lehetnek. Nyugodtan lesöpörte a törmeléket bársony kabátujjáról, és az ablakon át visszanézett a romba dőlt partvonalra. A rómaiak úgy tartották, hogy Poszeidón, a tenger istene a földrázó, azt gondolták, hogy ő okozta az ilyen földrengéseket. Természetesen a föld háborgása az, ami a tengert visszavonulásra készteti, majd ilyen óriási hullámban tér vissza, amit te is megfigyelhettél. Történt korábban is ilyen rázkódás? kérdeztem elmélázva. Itt Nápolyban egy földregés szakította félbe Néró császár zenés színpadi debütálását ezer évvel ezelőtt vetette közbe Guido barát hevesen. Plinius írt róla. Néró úgy gondolta, hogy az istenek kevesellték a tehetségét. Lapos pillantást vetettem rá. Sejthettem volna, hogy a szerzetes nem hagyja szó nélkül a történetet. Nos, nos szakította meg Don Ferrente, láttam, hogy nem értékelte Guido barát magasabb rendű tudása. Lehet, hogy az istenek megátkozták Nápolyt, de a mi nemesi bőrünket mindenesetre megmentették. Csak épp én nem hiszek az istenekben így többes számban felelte Guido barát, aki képtelen lett volna hallgatni. A mi egyetlen Istenünk, a mi Atyánk, mentett meg a katasztrófától. Hát persze, persze mondta Don Ferrente könnyedén. És most hálát adhatunk neki földi egyházának otthonában: következő célvárosunkban. Halottam, hogy Guido barát levegő után kapott, de csak arra tudtam gondolni, hogy a királyt láthatóan nem bántotta örökbe kapott királyságának hozzávetőleges pusztulása, nem is szólva egyik hintója elvesztésétől. Reméltem, hogy a hintóban nem barátságos metresszeinek triója utazott. Santiago hiányát azért én is különösebb fájdalom nélkül elviselném. 112

113 Ilyen események mellett nem kockáztathatjuk meg, hogy a tengerparti úton menjünk tovább folytatta a király kedvesen, hiszen hasonló lökések érkezhetnek. Keletnek megyünk, aztán az Appia utat választjuk. Most rajtakaptam Guido barátot, hogy ténylegesen mosolyog, micsoda kiszámíthatatlan ember! Az Appia út ismételte, mintha álmodna. Don Ferrente biccentett nemesi fejével. Az út elvisz minket egészen... Rómába fejezte be Guido barát, és mosolya még szélesebbre húzódott. Csak én hallottam, hogy az orra alatt hozzátette: épp ahová mennünk kell. 113

114 RÓMA, JÚLIUS Madonna! Ha ezt elmondom, nem fogsz hinni nekem. Engem, Luciana Vetrát, Chi-chit, a közönséges firenzei szajhát maga a pápa látja vendégül. A Vero Madréra esküszöm, hogy ez az igazság. Itt állok, a Vatikán saját folyóparti kastélyának, a Castel Sant' Angelónak az oromzatán. Lenézek a nyári Tevere sekély vizére, a folyó ezüstszalagjára, ahogy lassan csörgedezve átkanyarog a dombok közt. Átnézek a folyó felett Szent Péter templomára, ami az alkonyi fényben színaranynak látszik, nagyobb még a firenzei Duomónál is. És a hatalmas bazilika hercege, a félsziget legnagyobb embere, őszentsége IV. Sixtus pápa lát engem vendégül. Nyilván magadtól is tudod, hogy a ma este előtt nem mondtam volna meg, mi a pápa neve, nem én, még ha egy hordó marsalát 56 ígérsz is érte. De azt is biztos sejted, mivel elég régóta utazol velünk, hogy Guido barát ellátott minden szükséges információval, és persze rengeteg fölöslegessel is. Őt majd szétveti az izgalom, állandóan a fülembe susmorog, mint egy berber majom, hiszen ez az egyházi karrierjének a csúcspontja, hogy itt lehet a főpap katedrálisában, saját rendjének és az összes többinek a vezetőjénél. Jesszus. Kora este érkeztünk Rómába, hetednapja voltunk már úton. Nem kellett elszenvednünk azt a nélkülözést, ami a Pisából Firenzébe vezető úton, és az ide vezető kirándulás a legkevésbé hasonlított arra, amit a Muda vezérhajójának úszó börtönében éltünk át. A hintónk kényelmes volt, rengeteg enni- és innivaló állt a rendelkezésünkre, és útközben fényűző helyeken pihentünk meg. Vagy a dél királyának nemesi barátainál szálltunk meg egy-egy domboldali palotában, vagy út menti fogadókban szakítottuk meg utunkat, amiket Don Ferrente emberei teljes mértékben rekviráltak; a már beköltözött vendégeket egyszerűen kirúgták a helyükről. Jópofa látványt nyújtott a pökhendi urak kipenderítése szobáikból, akik a kényelmetlenség miatt morgolódva, szolgák segítsége nélkül hurcolták ki minden cókmókjukat, és vánszorogtak el az Appian úton a következő kocsmáig. A kakukkok dévaj örömével ültem be a fészkükbe, és ismét arról álmodoztam, milyen lenne igazi nemesként élni, valódi hatalommal a kezemben, ha nem közönséges utcalány lennék és nem csak egy színész, aki éppen szerepet játszik. Ahogy áthajtottunk a város kapuin, elámultam az itteni dolgok méretén: a napfénytől aranyszínben ragyogó tömör kockaépületeken; ilyen léptékű helyeket én még soha életembe nem láttam, Firenzében sem, de még a pisai csodák mezejének nagyságai között sem. Dög meleg volt; a Kutya-csillagkép magasan a nap mellett járt, ami pedig hosszan, sokáig sütött, míg végül ő is elfáradt. Az arany ezüstbe fordult, ahogy a fények elpihentek Róma fölött, és 1 56 Marsala vidéken nyert igen erős, testes, de nem édes likőrbor. 114

115 megindult az élet. A paloták, középületek, kastélyok és templomok tündérország pompájába öltöztek, ugyanis maga a város is opál volt: páratlan hely a hercegek családjának. Benyomásaimat megszilárdította megérkezésünk a Castel Sant' Angelóhoz, ehhez a hatalmas, csipkézett menyasszonyi tortához, sakkjátszmánk terrakotta téglákból épült vörös bástyájához. Az áradó folyó partjain gubbasztó épület inkább erődre hasonlított semmint kéjpalotára, ettől függetlenül nagyon is fényűző hálókban szállásoltak el, és szívélyes fogadtatásban részesítettek. A násznép számára elkülönítették a kastély teljes legfelső szintjét, és saját ebédlőnkben rendkívüli finomságokat etettek-itattak. Guido barát és én vacsora után levegőztünk. Minden előzetes megbeszélés nélkül, mindketten egyedül akartunk lenni valahol. Idejövet beiktattunk pár rövid magánbeszélgetést, ám a hölgyeket mindig külön helyezték el az uruktól az út során, így Guido barát és én csak a királyi hintóban, az uralkodói pár szeme előtt lehettünk együtt. Ilyenkor bizarr mód elsuttogott szavakkal értekeztünk, de a Primaveráról nem mertünk beszélni. Ráadásul az utolsó napokban, mikor kiderült, hogy a pápa meghívott minket a saját rezidenciájába azzal az ígérettel, hogy még mielőtt továbbindulnánk Firenzébe audiencián vehetünk részt, Guido barát kizárólag az izgatottságáról suttogott, amiért nemsokára találkozhat minden egyházak atyjával. Annyit imádkozott, hogy már azt hittem, ki fog száradni a nyelve, és letérdelt minden út menti kegyhely előtt, míg végül már biztosra vehettem, hogy a végére a bőr is lekopik a térdkalácsáról. Én már attól féltem, hogy Don Ferrente gyanút fog, mivel Niccolo della Torrét nyilván nem igazán a vallásos elköteleződéséről ismerték. Mikor visszaült a hintóba, tetteimmel és zord pillantásaimmal figyelmeztettem barátomat, hogy ne felejtkezzen el a szerepéről. Szajha módra nekidőltem, a cicimet az arcába nyomtam, úgy sugdostam korholva a fülébe, mintha édes kis semmiségeket mondanék neki, nem keserű nagy dolgokat. (Ezt, be kell vallanom, legalább annyira tettem saját élvezetemre, mint a biztonságunk érdekében.) Kiigazította viselkedése látható megnyilvánulásait, de tudtam, hogy mire a városba érünk, ő már vallási lázban ég. Visszafojtott izgatottságom vetekedett az övével, ám más okból: alig vártam, hogy ismét beszélhessünk a festményről, és megtudjam, hogyan illeszkedik a rejtvényünkbe ez a pompás város. Esti passegiatánk 57 során tökéletes helyet találtunk a társalgáshoz: a legmagasabb oromzatot mind közül, ahol két félelmetes kinézetű őr strázsált, folyamatosan fel-alá járkáltak a rájuk bízott területen. Nem állítottak meg minket, az ottlétünkre se kértek magyarázatot, feltételeztem, hogy minden vendég kilétéről eligazítást kaptak, és hozzászoktak már, hogy olykor megjelennek a nemes vendégek, hogy szippantsanak egyet az esti levegőből, és megcsodálják a kilátást. Én azonban ezúttal hátat fordítottam a látképnek, mint annak idején Fiesole dombján, és végre a lényegre tértem. Itt biztonságban vagyunk? Guido barát körbenézett, metsző szél borzolta fürtjeit. Aznap éjjel telihold volt, és az arca ismét angyali gyöngyfényben ragyogott. Gondolom, az őrök ugyanis száz lépésre vannak tőlünk, itt nem láthatnak, nem hallhatnak minket. Akkor vedd elő! Tudta, hogy most az egyszer nem malackodtam, amikor ezt a kifejezést használtam. Benyúlt az ujjasába és kihúzta a cartonét. Együtt kiterítettük a festményt az oromzaton, és a központi alakra bámultunk: arra, akit mi Vénusznak neveztünk, és most Rómaként azonosítottunk be. Végre feltettem a kérdést, ami egy hete gyötörte szegény elmémet: Honnan tudtad? Hogy Vénusz, Róma? Annyi nyom mutat rá, hogy azt se tudom, hol kezdjem. 57 olasz: séta 115

116 Valahol. Jeges volt a hangom: megint ostobának éreztem magam, és a legutóbbi győzelmeim után szinte megsértődtem, hogy egymaga fejtette meg ezt az alakot. Először akkor töprengtem el rajta, mikor lezuhantunk Neapolisba: a római Nápolyba. Róma, ha úgy tetszik, San Lorenzo alatt fekszik. Aztán eszembe jutott a cartone, és rájöttem, hogy Vénusz a lugas leveleinek nagyon határozott boltíve alatt áll, szinte már római boltívnek is mondható. Lebiggyesztettem az ajkaimat. Ehhez azért kell fantázia. Tántoríthatatlan volt. Igen. De felismered a leveleket? Zöldek, tükörfényesek és cseppformájúak. Ilyen leveleket természetes erdőkben nem találsz. Ültetett kerti bokor levelei; Firenzében minden palazzo udvarán láthattál ilyet. Babér! nagyon jól ismertem ezt a fajt, rengetegszer kellett menekülnöm Bembo szemfüles felesége elől, jól ismertem a nekem menedéket adó fényes leveleknek még a keserű illatát is. Igen, babér, azaz laurus. Ebből ered az angol Lawrence, a francia Laurent. A mi nyelvünkön a Lorenzo: a Medici család növénye. Rendben. De Neapolis attól még Nápolyban van. Pontosan mi vezetett el Rómához? Számtalan tényező. Róma városa hét dombra épült, és ahogy felfedeztük, a hetes szám, hét ember szövetsége áll az egész rejtély középpontjában. Mindig meg akartam kérdezni szakítottam félbe, hogy miért hét, miért nem nyolc vagy kilenc? Hogy érted ezt? Nos kezdtem, tulajdonképpen kilenc figura szerepel a Primaverán a kupidóval együtt. És nyolc felnőtt ember. Tehát miért csak heten vannak benne a cselszövésben vagy szövetségben vagy mi a fenében, miért nem nyolcan vagy kilencen? Guido barát fejébe húzta utazó kámzsáját, hogy védje magát a széltől. Bevallom, ezt nem tudom. Az egyik alak talán csalétek, vagy valamilyen okból nem számolják bele. Talán én vagyok az; úgy értem Flóra. Firenze javasoltam, remélve, hogy nem kell visszamennünk. Miért? Vállat vontam. Mert az én alakomat nem fejezte be? Nincs arca, emlékszel? Hacsak Botticelli emlékezetből bele nem festette, ami nehéz lenne. Nem a te arcodat. Az felejthetetlen. Örömömben felkaptam a fejem, de a szerzetes szemeiben nem láttam bókolási szándékot, csak elmélyült töprengést és távolba révedező tekintetet. Az is lehetséges, feltételezésem szerint, hogy az egyik alakot végül kihagyták, vagy eleve azért tették oda, hogy félrevezessenek. De valószínűtlen, hogy épp Firenze lenne az, a művész és patrónusa otthona. Zavarodottan felsóhajtott. Akárhogy is, a hetes számot említette Don Ferrente, és a hetes szám a keresztút hetedik állomása nyitott ajtót San Lorenzo templomában Neapolisra. És mint mondtam, Róma épp hét dombra épült. Bólintottam. És még? Nos, Vénusz római kori öltözéket visel. Látod? Teljesen más a ruhája, mint a többi nőnek. Az összes többi szereplő lenge, fehér tavaszi köpenyben van, mint a bukolikus istennők. Nem tudtam mit jelent az, hogy bukolikus, de úgy hangzott, mint egy gyomortáji panasz. De hisz azok a ruhák a legdivatosabbak! tiltakoztam, próbáltam visszanyerni valamit a szerepemből. A ruha, amit én viselek, a szövetre ténylegesen ráfestett virágokkal, a 116

117 legújabb divat jelenleg Firenzében. Felsóhajtottam, mert eszembe jutottak azok az idők, mikor csak a következő farokkal és a ruhám színével törődtem. Igen értett egyet, ez a modern toszkán divat legjava. De nézd meg Vénuszt! Ő teljesen más. Ő a régmúlt ruháit viseli; az antikvitás szöveteit és kelméit. Erős színeket hord; nem fehér, áttetsző fátylat, hanem gazdag, klasszikus színeket: vöröset, zöldet és aranyat. Nincsenek virágai, frizurája egyenesen a római korból érkezett, ahogy az ékszerei is. Alaposan szemügyre vettem. Vénusz viszonylag dísztelenül áll a képen még gyöngyei sincsenek. Erre a brossra gondolsz? és rámutattam a Vénusz melleihez bújó finom arany ékszerre, ami szinte ragyogott a barátságos holdfényben. Nagyon egyszerűnek tűnt: egy kerek aranylemez, benne egy kisebb lemezzel vagy borostyánkővel alig lehetett látni, annyira lekicsinyítették a cartonét. Igen. És mi benne a római? Nos, meg kellene néznem az igazi fatáblát ahhoz, hogy biztos lehessek benne, de a Sol Invictus-kultusz egy medáljának tűnik. Nem kellett kérnem, hogy elmagyarázza, egy tekintet is elég volt. Mielőtt az emberek elkezdték imádni a Jóistent, az évszakok ritmusa szerint éltek, a természettől és a fénytől nyerték az életet. Magát a Napot imádták. Tudom, hogy ez most számunkra abszurdnak tűnik. Valójában én nem találtam annak: a minden lénynek életet adó tüzes gömb imádata sokkal értelmesebbnek hangzott, mint egy olyan férfi dicsőítése, aki a vízen járt, és két napra meghalt, aztán a harmadikon megint életben volt. De már túlságosan is jól ismertem Guido barát vallási buzgalmának mélységeit, így tartottam a szám. Sol Invictus, vagyis a legyőzhetetlen Nap kultusza volt századokon át Róma legfőbb vallása. Még Krisztus eljövetele után is üldözték azokat, akik őt követték, titokban kellett találkozniuk a város környéki földalatti katakombákban. Keresztet vetett. Tehát úgy éreztem, némiképp kezdett eltávolodni a témától. Úgy öltözik fel, mint egy római kori hölgy. Tovább megyek. Menyasszony. Visszarezzentem a cartonétól. Honnan tudod? Fiatalabb koromban számtalan nemesi esküvőn vettem részt mondta szinte bocsánatkérően, tudván-tudva, hogy én magam egyet se láttam. Toszkánában az a szokás, hogy a menyasszony felemeli a kezét, épp ahogy itt Vénusz, mozdulatával a vendégeit üdvözli. Hajviselete és fátyla is a római menyasszonyoké. Tehát ki ő? Most körbe kell szaglásznunk az örök városban, hogy megtaláljunk egy újabb halott menyasszonyt? Megrázta a fejét. Ellenkezőleg. Ez a hölgy nagyon is életben van. Nézd meg a színeket, amiket visel! Élénkek, erőteljesek, elevenek. Ez a szövet nem kísérteties, az ő bőre nem halovány. Életben van, ebben biztos vagyok. Köpenye színe a legkiválóbb árnyalatot kapta. Nézd meg jól hol látod párját a festményen? Szemügyre vettem. Merkúr köpenyén! Pontosan. Látványos színkapcsolat köti össze az egyetlen alakkal a festményen, akiről bizonyosan tudjuk, hogy életben van. Maga a festő, Botticelli! Igen. 117

118 Tehát hol kezdjük? a vérem ismét lobogni kezdett, és izgatottan járkálni kezdetem a falon; mint egy agár a vadászat előtt. Mit? A hölgy beazonosítását? Semmi szükség rá. Ha tényleg Pisa örököse lennék, és nemcsak egy szerény szerzetes, az egész városomat feltenném arra, hogy ez a hölgy annak a menyasszonynak a mása, akinek az esküvőjére megyünk. Még a neve is ugyanaz, mint az úté, ami idehozott minket Rómába. Ez a hölgy Lorenzo di Pierfrancesco de Medici jegyese, Don Ferrente unokahúga, Semiramide Appiani. A név visszhangzott a fejemben, és lépések hangja kísérte. Egy férfi bukkant fel a kastély felől, az oromzaton még aprónak látszó alakja minden lépéssel egyre nagyobbra nőtt: Nápoly királya, Don Ferrente jött, hogy megkeressen minket. Rejtsd el a cartonét sziszegtem a barátnak, és nézz úgy, mintha a szerelemre gondolnál! Átkaroltam a nyakát, és az orcámat az övéhez nyomtam, tudtam, hogy ezúttal tiltakozna, ha megcsókolnám, akármennyire is vágytam rá. De eljátszotta a szerepét a pantomimunkban. Csakugyan a szerelemre gondolok mormogta, és a szívem reménykedve megdobbant, de mint a jogtanácsosok, a végére hagyta a csattanót. Vénusz a szerelem istennője. A szerelem latinul A-M-O-R. Olvasd a szót visszafelé, és mit kapsz? Tudta, hogy az olvasás nem a legnagyobb erősségem, így nem várta meg a válaszomat. R-O-M-A. Don Ferrente már közeljárt, de még maradt időm rámosolyogni, és elismerően biccenteni Sandro Botticellinek, akármerre is jár. Az a ravasz csirkefogó mindenki számára láthatóan helyezte el a jelet. Ámor; Roma. Kuncogtam, miközben a király üdvözölt minket. Lord Niccolo, Lady Fiammetta. Udvarló hangsúllyal mondta, de biztos voltam benne, hogy csak ezért nevez így, mert elfelejtette a nevem. Fáj, hogy szerelmes légyottotokat meg kell zavarnom, mivel oly kevés éjjelt tölthettek már el szabadon. Nem tudtam biztosan, mit értett a király ezzel az utolsó, baljós kijelentésével, és biztosra vettem, hogy Guido barát sem, de társam nem esett ki a szerepéből, bölcsen bólintott. Ma éjjel azonban olyan látványosságra kerül sor, amit te lordom, mint hozzám hasonlóan tudós ember, biztos nem szívesen hagynál ki. Igen, felség? kérdezte Guido barát, érdeklődő udvariassággal. 2 Harangszó csendült valamivel később, mi pedig egy óriási épület előtt álltunk, ami ezüstösen kuporgott a holdfényben. Guido barátnak és nekem is földbe gyökerezett a lábunk, szánk tátva maradt, mint két kis madárfiókának. Don Ferrente minket nézett, nem az épületet, ajkain halvány mosoly játszott, mintha ő maga építette volna. Éreztem a főudvarmester, Santiago örökös jelenlétét a király könyökénél, behízelgő és néma volt, mint mindig. Ez a gigantikus hely nem ház, de nem is templom mintha a város ősi múltjának relikviája lett volna: még én is rájöttem a rengeteg oszlopból, hogy a római korból származik. Az oszlopok fölé, az időtlen kövekbe egy feliratot véstek, és ahogy sejtettem, Guido barát felolvasta. M AGRIPPA L F COS TERTIUM FECIT Don Ferrentéhez fordult Marcus Agrippa készített engem. Don Ferrerente, aki láthatóan idegenvezetőnknek ajánlkozott, bólintott és megnevezte az épületet. A Pantheon. Guido barát szemei ragyogtak. 118

119 De hát ez hihetetlen! Gyermekkorom óta vágyom rá, hogy lássam! Don Ferrente elmosolyodott, örült, hogy vendége kedvére tehetett, és mutathatott neki egy olyan helyet, amit Lord Niccolo még sosem látott. Gyertek be! invitált. Elintéztem, hogy társaságunk privát látogatást tehessen odabent, így nem kell tülekednünk, hogy a legjobb helyen várjuk a látványosság eljöttét. Beléptünk a templom hatalmas, sötét gyomrába; láttam, hogy az oszlopcsarnoknál két Don Ferrente kíséretéhez tartozó nehézfiú posztolt kezükben lándzsával, én pedig azon töprengtem, vajon mit fogunk látni. Az ajtó felé fordultam, és kinéztem, vissza a térre: szokatlanul sokan voltak, még egy ilyen hatalmas városhoz képest is. Először arra gondoltam, azért vonultak ki a helyiek, hogy lássák pompás hintóinkat megérkezni a Castel Sant' Angelótól, de aztán is ott maradtak, motyogva kavarogtak. Néhány háziasszony keresztet vetett, és az urak, ahogy azt a férfiak braggadociójukban szokták amikor hencegnek vagy nagyot mondanak, hangosan beszélgettek. Már jóval kompletórium után járhattunk, mivel már meg is vacsoráztunk mit kerestek ott? A várakozás zümmögése hallatszott, de érződött még valami más is. Félelem. Átkeltünk a téren, és miközben Don Ferrente őrei félrelökdösték Róma polgárait az utunkból, meghúztam Guido barát kabátujját. Mi ez a hely? Biztosra vettem, hogy bár Guido barát még sosem járt itt, mindent tud róla. A Pantheon azt jelenti: minden isten szentélye, a görög paw: mindegyik és theon: Isten szavakból. Eredetileg Augustus Caesar tervének része volt, Rómát akarta újjáépíteni saját elképzelései szerint. Mintha azt mondtad volna, hogy valami Marcus építette. Marcus Agrippa, Augustus tábornoka volt, feltehetően ő tervezte az első Pantheont, mivel felirata még mindig kitölti a homlokzatot a portikusz felett. Rájöttem, hogy ez azt jelenti a bejárat felett. Tehát szentély foglaltam össze. Már nem. Miután Róma keresztény lett, a Pantheon Santa Maria Rotunda temploma lett, Phocas bizánci császár utasítására szentelték fel évszázadokkal ezelőtt. Rendben, akkor most már templom fogadtam el unalmas kiigazítását. De miért vagyunk mi itt? Azt már nem tudom. Jellemző volt Guido barátra, mert már kiismertem: száz dolgot is elmond neked, amit nem akarsz tudni, de amire ténylegesen kíváncsi voltál, az hiányzik elméje arzenáljából. Hátborzongatónak találtam a Pantheont, libabőrös lett a nyakam, mikor a férfiak nyomában én is beléptem, és odabent felismertem az aragóniai udvar többi tagját, akik úgy kerengtek a hatalmas teremben, mint üvegben a legyek. A királynő és az uralkodói metresszek triója már odabent várakozott, egy biccentéssel üdvözöltek. Aragóniai Giovanna higgadt volt, mint mindig, de az ágyasok reszkető izgalommal cseverésztek, akár a verebek. A falak elé egy hatalmas körben sistergő gyertyákat helyeztek, hogy megvilágítsák a terembelsőt. Be kellett ismernem, hogy tényleg varázslatos hely volt. Hirtelen három dolog tűnt fel: Cosa uno: az építészet különös alkímiájának köszönhetően az épület belülről sokkal masszívabbnak látszott, mint kívülről, és Cosa due: az épület belseje egy hatalmas, márványpadlós kör volt. Fölötte egy gigantikus kupola ívelődött, és Cosa tre: a kupola közepén helyezkedett el az épület legkülönösebb sajátossága, egy óriási lyuk, ami az égre nyílt, és amin át tisztán láthattuk a teliholdat. Guido barát körbe forgott az álégbolt alatt, nyaka a mennyezet felé csavarodott, a lyukat csodálta. 119

120 Az oculus közölte Don Ferrente. Mely a kerek mennyek tükreként szolgál. A költői hatás kedvéért felemelte a hangját, és az összegyűltek magálltak, hogy rá figyeljenek. Dio Cassius azt mondta: Kupolájának hála a Pantheon a mennyek boltozatára hasonlít. Rám nem tett nagy benyomást, nyilvánvalóan épp azt az ismeretet szajkózta el, amit nem egészen egy órával korábban szerzett, pusztán azért, hogy az udvarát lenyűgözze; ajkaim megvetéssel legörbültek. Csakugyan csatlakozott hozzá Guido barát lelkesen. A Pantheon még mindig jól szemlélteti a rómaiak tökéletesség iránti igényét a szerkezet integritását és a filozófia harmóniáját tekintve. Betanulás és előzetes próbák nélkül végigmondott (és számomra érthetetlen) kijelentését hallva büszkeséggel töltött el a barát tudása, mintha a legnagyobb fiam lenne, Don Ferrente ábrázata viszont savanyú lett. Feltétlenül. Guido barát nem figyelt fel a király hangsúlyára, tovább bámészkodott, ide-oda forgott, mintha a feje fölött lévő tér nagyságát próbálná kiszámítani. Tehát a tető félgömb formája igazából teljes gömbbé válik a tető és a márványpadló közötti térben! Ez csodálatos! Don Ferrente kénytelen volt egyetérteni, különben elárulta volna tudatlanságát. Bölcsen bólintott. A kozmosz szent geometriája. Ez Guido barát szájízének kissé túl pogányul hangzott. Amit a jóisten teremtett. A király elengedte a füle mellett. És íme, lordom, a pavimentum. 58 Don Ferrente olyan szót használt, ami nyilvánvalóan aznap éjjel hagyta el az ajkát először. Guido barát azonban lefőzte. Á, igen, a pavimentum opus sectile 59 stílusban, már látom. Guido barát ezzel engem és a királyt is teljesen összezavart. Körök a négyzetekben magyarázta, mivel Ptolemaiosz geometriájával a rómaiaknak sikerült megrajzolniuk a kör érintőnégyzetét! Felnevetett, és láttam, amint a király vele nevet, majd elméjében elismétli a kifejezést, miközben jeges pillantást lövell az örökké jelenlévő Santiago felé. Akkor már tudtam, ki kapta azt a feladatot, hogy összerakja a király tudását, és felkészítse őt a kirándulásra, ahogy azt is, hogy a főudvarmester lesz majd a felelős az őfelsége ismereteiben tátongó hiányosságokért. Nem tudtam sajnálni. Don Ferrente hamarosan fölénybe került egy agyzsibbasztóan unalmas leltárral, ugyanis számba vett minden márványfajtát, amit az átkozott rómaiak a padlóhoz felhasználtak. A király egy szelet szalámira emlékeztető deszkát lila egyiptomi Császári Porfírnak nevezett. Egy kőfajtát, ami olyan rózsaszín volt, mint a porco grasse 60 pástétom, kis-ázsiai Docimian Pavonazettónak hívott, azokat a macskaköveket pedig, amik olyan sárgák voltak, mintha valaki odapisilt volna, karthágói Giallo Numidiana márványként írta le. A Granito Grigio kövek, amik leginkább piszkos hóra emlékeztettek, állítólag északkeletről érkeztek, Galliából vagy az Alpokból. Nagyjából eddig a pontig figyeltem, de tudtam, hogy Guido barát illően megfelel majd. Hihetetlen mondta. Az Impérium 61 márványba foglalt kinyilatkoztatása. Büszke mosolyom kissé lekonyult, mivel Guido barát kijelentései kezdtek idegesíteni. Azt kívántam, bárcsak egyszerű toszkán nyelvet beszélne. Megmentettem a királyt a szégyentől, hogy kérnie kelljen a lefordítását. 58 latin: tarka színű padozat, mozaik 59 Formára vágott márvány- vagy üvcgdarabokból kirakott kép. 60 olasz: disznózsír 61 Latin: birodalom 120

121 Micsoda? Mindössze arra utaltam, hogy a rómaiak olyan burkolatokat fektettek itt le faltól falig, ami azt exemplifikálja, bocsánat, mutatja, hogy birodalmuk egyes részeit helyezték el a padlózat egy-egy darabjában. A római Mediterráneum négy sarkából hozták ezeket a márványdarabokat, hogy Egyiptom, Ázsia, Karthágó és Gallia meghódítását kinyilatkoztassák. Ez egy politikai kijelentés porfírban kifejezett propaganda. Jesszus. Ne értsd félre, nagyon tetszett ez az intellektuális kakaskodás, és nagyon jó ötletnek tartottam, hogy Nápolyban felszította ezt az egészet, de most azt kívántam, bárcsak arra használná Guido barát ezt a piszkálódást, hogy többet megtudjon a Hetek összeesküvéséről. Félrevontam, és odasúgtam ezt neki, mintha csak egy kis dédelgetésért bújnék hozzá. Guido barát meglepetten húzódott vissza. De hisz ez mind arról szól! Minden szó jelentőséggel bírt, minden hang a mi nyomozásunkra vonatkozott! Még a márványokról szóló rizsázás is? sziszegtem. Az különösképp. Lélegzete a fülemet csiklandozta. Nem figyeltél? Megfogott. Csak próbálj megtudni valamit, bármit, ami tényleges összefüggésben áll ezzel a csávával, amibe belekeveredtünk! A nyakába tátogtam. Kérlek! Guido barát gyengéden félretolt, és végtelen udvariassággal házigazdánkhoz fordult. És mit csinálunk itt, felség? Talán egy esti misén veszünk részt? A király elmosolyodott. Így is mondhatni de nem Isten dicsőségére, hanem a természet szerint. Ma éjjel a régi istenek uralkodnak. Nézzétek! Kezdődik. Nézzétek figyelmesen a holdat az oculuson át, mert csakugyan ez a legjobb hely Rómában egy ilyen látványosság megtekintésére. Udvaroncai körénk gyűltek, és a szolgái kezdték kioltani a fáklyákat. Nyilvánvalóan elérkezett az ideje annak, ami miatt jöttünk. Felnéztem a fényes és tökéletesen teli holdra, ami derűsen ült az égen, ahogy mindig. Teljesen átlagos képet mutatott, kivéve... várj csak! A hold, hogy úgy mondjam, sárga jegyeztem meg. Igen, donna értett egyet a király. A hold ma beteg színt mutat dacára annak, hogy július idusában vagyunk. Idus? sziszegtem oda Guido barátnak. A hónap közepe. Nemsokára tetőzik a nyár. Helyes. A kedvenc hónapom. Régen imádtam ebben az időszakban elnyúlni az Arno partján a többi szajhával, vagy borozgatni egy loggia alatt. Még ezen a borongós helyen is szinte éreztem a firenzei nap tűző melegét és megcsapott az apadó Arnó egy illatfoszlánya. Amit mások bűzösnek találnak, a folyó szaga minden undormányával együtt az ürülékkel, hulladékkal, sőt még a tetemekkel is számomra a nyarat jelentette, épp annyira gyönyörködtette az érzékeimet, mint az esti jázmin illat. Zsigereimbe mart a honvágy, és vele együtt ugyanilyen mértékű rettegés is, mikor eszembe jutott, mi vár ott ránk. Don Ferrente ellentétes érzéseimet visszhangozta. Nyár, igen. De a tél is eljön majd, mint mindig; és az idén ez mindannyiunk számára kihívásokat rejt. A szavai ismét furcsa jelentőséggel csengtek. Éreztem, hogy mellettem Guido barát habozik, de aztán elhatározta magát, és tett egy próbát. De aztán, ahogy a nap is mindig felkel, a tavasz is visszatér. La Primavera. Döbbentem hallottam a szót oly régóta emlegettük már így Botticelli festményét, hogy el is felejtettem az eredeti jelentését. Mindketten Don Ferrentére néztünk, hogy lássuk a reakcióját. 121

122 A király barátom szemébe nézett egyenesen, őszintén. Pontosan mondta, ő is súlyozva a szót. Egy új kezdet. Hát ez tényleg elég talányos volt, de semmit sem tudtunk meg belőle. Ahogy fejemet nyújtogatva néztem a holdat, mely most, hogy a fáklyákat kioltották, még fényesebben ragyogott, láttam, ahogy a sáfránykorong kezd eltűnni a szemem elől, mintha valaki kiharapott volna belőle egy darabot! A harapás egyre nagyobb és nagyobb lett, miközben mi megrémülve néztük. Mit jelenthet ez? Vége a világnak? Egy óriási, sötét, égi szörny jött el, hogy bekebelezze a holdat, mint egy éhes farkas? Madonna! Guido barát érezte szörnyülködésemet, mert úgy markoltam a karját, hogy biztos kiszorítottam belőle a vért is. Nyugalom! mondta. Holdfogyatkozás van: a Föld a Nap sugarai és a Hold közé került, és mivel egy lapos korongon élünk, azt a benyomást kelti, mintha a Hold épp eltűnne. De még mindig ott van, és egy óra múlva ismét feltűnik. Nyeltem egyet. De a nap éjszaka nem süt! A nap állandóan süt, kedvesem. Akár látjuk, akár nem mondta a király sokatmondó hangsúllyal, ismét súlyos jelentéseket hordozott. Jóllehet szúrta közben a barátom kísérletképpen, ilyen esemény a nappal is megtörténhet. Éreztem, hogy a király megmerevedik. Mert néha, bár csakugyan nagyon ritkán, a Nap ugyanígy elbújik a Hold mögé. Ugyanis minden égitest a Föld körül forog, és néha a Hold takarja el előlünk a Nap látását. Tévedsz. Én úgy vélem, csak a Hold kerülhet így takarásba bizonygatta Don Ferrente mereven. Semmiképp folytatta Guido barát, nem érzékelve a veszélyt mivel az ilyen jelenségek már a bibliai idők óta léteznek. És lészen azon a napon, azt mondja az Úristen: Lenyugtatom a napot délben, és besötétítem a földet fényes nappal. 62 Az Ótestamentumban van megírva, Ámos könyvében tette hozzá. Felhők mondta Don Ferrente. A Nap sosem tűnhet el, különben mind elpusztulnánk. Egy emlék nyugtalanított: hol hallottam korábban ilyen szentenciát? Ez a leghatalmasabb létező a mennyekben folytatta. Hatalmasabb a jóistennél! Guido barát szemöldöke felszökött. Don Ferrente gyorsan visszavonulót fújt nyilván arra még nem készült fel, hogy a Mindenhatóval helyezkedjen szembe. Csak arra gondoltam, hogy a Nap irányít mindent a természetben: az órákat, az évszakokat... szigorúan nézett ellenfelére, Guido barát azonban nem vette észre, annyira belelovalta magát a vitába. De a Földet nem irányítja felelte vidáman. Sem a Holdat: a mai éjszaka ezt ékesen bizonyítja. Don Ferrente készen állt a válasszal. Ah! De vannak, akik azt állítják, hogy a Nap a középpontja mindennek, és e körül forognak mind az égitestek. Ennek hívői között sok nagy ember van, akiket mi is jól ismerünk. Guido barát ismét elmulasztotta a célzást. Eretnekek, uram! Egy időre lehunytam a szemem, annyira csökönyössé vált Guido barát az érvelésében, és most, hacsak félre nem hallottam valamit, Aragónia és Nápoly királyát eretneknek nevezte. 62 Ámos könyve,

123 Az oculus alatt az emberek kis csoportban körénk gyűltek és kezdtek elcsendesedni, inkább a mi társalgásunkat hallgatták. Kénytelen voltam megbökni a barátomat, hogy emlékeztessem a szerepére. Mondanák egyesek helyesbítettem sietve én azonban nem. Szerintem a rómaiaknak volt igazuk: Sol Invictus, a Győzhetetlen Nap. Hiszen ahogy a költő is mondta próbáltam felidézni A Nap fényével megvilágítja minden szándékod. Guido barát elámulva nézett rám neked azonban nem kellene meglepődnöd, hiszen a dolgozó lányok legfőbb erénye, hogy fel tudják idézni a szólásokat és szellemességeket, amit aztán visszamondhatnak az ügyfeleiknek. Ez a hízelgés egyik sarkköve, minden férfi szereti, a szerzetes éppúgy, mint az uralkodó. Ez most mindkettejüknél működött; Don Ferrente megenyhült, jóváhagyólag bólintott. Nézzétek, a mennyei látványosság most hogy felgyorsult! Megkönnyebbülten néztünk fel az égre, éreztük, elmúlt a vihar. A hold most már gyorsabban fogyatkozott, most már csak félhold, már csak egy sarló. Don Ferrente odahajolt az eget bámuló Guido baráthoz, és olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. Ha a holdfogyatkozás véget ér, attól tartok, magatokra kell hagyjalak, hogy a hivatalnokaimmal találkozzam. Királyi hintóink és gyalogszékeink a rendelkezésetekre állnak, visszatérhetsz a Castelba pár órára, vagy inkább a városban szeretnél maradni a találkozónkig? Ez újdonság volt. Találkozó? Éjfélkor. A kijelölt helyen. Itt elakadtunk, és Guido barát kénytelen volt rákérdezni. A kijelölt helyen? Halálra rémültem, féltem, hogy ezzel elárulta tudatlanságát. Ha tényleg a Hetek közé tartozna, ismerné a találkozási pontot, de mi mást tehetett volna, mint hogy rákérdezzen. A király közelebb hajolt. Nem nevezhetem meg, hisz mások is hallanak. De urad nyilván elmondta. Csak annyit segíthetek, hogy eszedbe idézzem: a hetedik égboltja alatt. Ott találkozunk. Úgy tűnt, elvesztünk, de nem tanácskozhatnak meg a dolgot Guido baráttal, mielőtt a király eltávozott volna. Mind elnémulva néztük a hold maradékának bekebelezését, már csak egy körömnyi szilánk maradt belőle. Különös hangulat tört rám, képtelennek éreztem magam arra, hogy végignézzem a barátságos planéta eltűnését, hiszen oly gyakran volt társam, miközben oda-vissza utaztam Firenzében, munkám jó részét ugyanis éjjel kellett végeznem. Akármit mondott is Guido barát, irracionális félelmem azt súgta, hogy az égitest nem fog visszajönni. Lenéztem, és ez mentette meg az életemet. A Pantheon majdnem teljesen sötét volt, de a holdfény utolsó sugarainál megláttam egy magas, sötét alakot ácsorogni kis csoportunk szélén, a leprások rongyaiba és csuklyájába pólyálva. Nem én voltam az egyetlen, aki nem az eget nézte. Volt valaki más is. És ez a fantom egyenesen engem nézett, szemei olyan ezüstös fénnyel ragyogtak, mint a révész pénze. A vér megfagyott az ereimben. Madonna. A nápolyi Leprás itt volt. A következő szívdobbanásra az egész templom elsötétedett, és mikor Don Ferrente fáklyákért kiáltott, megrántottam Guido barát kabátujját, olyan erővel húztam meg, amit nem is feltételeztem volna magamról. Ha a szememmel nem is láttam, az eszemmel emlékeztem rá, hogy a portikusz, az oszlopcsarnok épp mögöttünk áll, és míg az őrök utat nyitottak, kiráncigáltam a barátot az éjszakába. Engedelmesen követtett, gyorsan és hangtalanul, tudta, hogy valami baj van. Csitítással feleltem érdeklődésére, csak mentem tovább. Vissza- 123

124 visszapillantgattam, miközben átkeltünk az ismeretlen utcákon, szemeim azt jelezték, hogy nem követnek minket a sötétség pillanata elég volt ahhoz, hogy üldözőnket lerázzuk, dübörgő szívem viszont azt súgta, hogy a Leprás egy szellem vagy szörnyű rémkép, hiszen csak kísértet vagy varázsló mászhatott ki élve a nápolyi San Lorenzo Maggiore romjai alól. Az ezüstös szemek még mindig gyötörtek, és a révész gondolata nem ment ki a fejemből. Úgy éreztem, a Leprás nem hagy békén, amíg át nem vihet minket a halál folyóján. A város széléhez értünk, és emlékeim alapján tudtam, hogy már szinte az Appian úton járunk. Hamarosan meg kell állnunk, különben visszaszaladunk egészen Nápolyig. Egy füves részen ősi oszlopokat és egy sötét kapualjat pillantottam meg, áthúztam magunkat az ajtón, majd egyre lejjebb és lejjebb kanyarogtunk egy föld alatti terem felé, ahol több volt a folyosó, mint egy vakondjáratban. Mikor lejutottunk az alvilágba nyilván egyfajta sírhely volt, mivel fogadalmi gyertyák világították meg a dohos üregeket és kacskaringós folyosókat megálltunk, hogy kifújjuk magunkat, és tudtam, hogy el kell magyaráznom, mit láttam. 3 Ebben a különös, föld alatti sírkamrában egy percig semmi más nem hallatszott, csak a víz csepegése és a fülkékben égő gyertyák sistergése. Guido barát hallgatott, megemésztette a beszámolómat: hogy a Leprás azóta követett minket, hogy belevágtunk ebbe a rémséges macska-egér játékba, és még most is követ; és hogy most nagyobb veszélyben vagyunk, mint eddig bármikor. És biztos vagy benne? Biztos, hogy ugyanaz az ember volt? A Leprás, akit a Via Nilón láttál, és a pap a San Lorenzo Maggioré-ból? Mert el kell mondanom, Luciana, hogy a templomot majdnem teljesen lerombolta a földrengés. Makacsul összeszorítottam az állkapcsom. Mi is megmenekültünk. Ezt el kellett ismernie. Sóhajtott. Rendben van, tegyük fel, hogy elfogadom azt a megállapításodat, hogy a Leprás a merénylő. Az én álláspontomban nem történt változás. Korábban azt mondtam, amit most is mondok, hogy a biztonságunkról úgy gondoskodhatunk a legjobban, ha megfejtjük a festmény titkát, és akkor alkupozícióban leszünk. De ha ez az ember nem a mi merénylőnk, akkor miért támogatná az ügyünket azzal, hogy valódi kilétünket titokban tartja vendéglátóink előtt? Rájöttem valamire: Talán engem követ, nem téged. Talán azt hiszi, hogy amikor Remigio barátot meggyilkolta, téged intézett el. Ha Fiesoléban talált megint a nyomunkra, akkor azt hihette, hogy Giles apát csuhás kísérőt adott mellém a személyedben Pisáig, hogy őrizzen az úton. Akkor hogyan magyarázod, a nagybátyámmal történteket? kissé elfulladt, amikor Lord Silviót említette. Talán valóban a romlott osztriga miatt halt meg tudtam, hogy ez nem igaz. Akkor miért mondta utolsó leheletével, hogy kövessem a fényt a Mudához? Mert haldokolt. Mindegy, hogy az osztriga, vagy egy méregkeverő cseppjei ölték meg, akkor is ugyanezt az utasítást adta volna. Miért üldözött minket Tok? Gyorsan kapcsoltam. Mert mikor a nagybátyád meghalt, a kuzinod el akart távolítani téged, mint vetélytársát. Talán Niccolo indítékainak semmi közük a festményhez. 124

125 Azt azért tudjuk, hogy a nagybátyám a Hetekhez tartozott, és Niccolo örökölte volna meg a helyét a szövetségben. Ez nem szükségszerű. Talán az igazi Niccolo semmit nem tud a Hetekről. Te viszont megörökölted a magad részét az összeesküvésben, mikor nagybátyád átadta neked a gyűrűt, és azt mondta, hogy kövesd a fényt a Mudához. Niccolo talán alkalmatlannak találtatott arra, hogy csatlakozzon a szövetséghez. Magad mondtad, hogy ő egy semmirevaló finnochio, aki többre tartja a legénykék megdugását a könyveknél. Vagyis ezt én mondom, nem te tettem hozzá sietve. De lényegében igazad van felelte savanyúan. Nos, hát. Talán a Leprás nem ismeri az igazi kilétedet. Lehet, hogy Firenzétől követett minket, és most teljesen más embernek látszol, mint az a koszos szerzetes Pisában, aki két hetet töltött az úton a saját mocskában. Most ránéztem, nemes és gyönyörű volt a gyertyafényben herceg vagy. Rendben. Tehát szerinted most nem fog ellened törni, mert úgy gondolja, hogy Niccolo Della Torre védelme alatt állsz, aki pedig megbízóinak, a hét lordoknak egyike? Miért is ne? Egy okos szajha egy szívdobbanás alatt átpártol, aztán olyan ragaszkodó lesz, mint egy pióca. Te megvédhetsz, biztosíthatod a kényelmemet, megveheted a hallgatásomat. Talán azt hiszi, hogy már nem vagyok veszélyes. Lehet, hogy ismerem a Prímavera titkát, de most már az egyik cselszövő kísérője vagyok, ártanék a vagyoni és társadalmi helyzetednek, ha felfedném a tudásomat. Miért is tennék ilyet, ha már te vagy a pártfogóm? Talán azt hiszi, hogy egyelőre elég, ha követ, ha figyeli minden léptemet. Mert ha csakugyan az ágyasod volnék, akkor megharagítana téged, ha engem bántanának, és ez talán még a vállalkozást is fenyegetné. Talán biztonságban vagyok, míg meg nem házasodsz, és feláldozható metresszé nem válok. Rendben. Mondjuk, hogy követett téged Santa Crocéba, és helyettem megölte Remigio barátot. Akkor a nevem miatt követ téged Pisába......és az ajtód fölé vésett torony miatt... Természetesen. Tehát megtudja, hogy Pisába küldtelek a nagybátyámhoz még a halálom előtt. Aztán a nagybátyám is meghalt, akárhogy intézték is, talán mert azt hitte, hogy túl sokat közölt velem a Hetekről. És be akart mutatni minket Lorenzo de Medicinek! kiáltottam, úgy csapott belém a felismerés, mintha a damaszkuszi úton járnék. A Leprás azt hitte, hogy mindent fel akartunk fedni, hogy a nagybátyád megbánta, hogy belekeveredett és elhatározta, hogy figyelmezteti Lorenzót, hogy a Hetek szervezkednek ellene, hogy felfedné Lorenzónak az unokaöccse árulását! Ahogy mondod. Aztán a Mudára szöktünk. A Leprás tudomása szerint a csuhás kísérő lemegy a csónakba. Nem érhetett előttünk Pisába, mivel mi jöttünk a vezérhajóval, és a flotta többi tagja legalább egy fél nappal később érkezett... Amikor legközelebb meglátott vettem át a történet fonalát az udvarban, Lord Silvio fiával, Niccolóval voltam, egy fényűzően öltözött férfival, aki frissen borotvált, messzebb nem is állhatna a nincstelen szerzetestől. Lord Niccolo hüvelykgyűrűt visel, és nagyon is hasonlít Lord Silvióra. A leprás elhiszi, hogy te hű maradtál a szövetséghez és most, hogy kihullott a férgese (bocsáss meg), talán pusztán szemmel tartja a haladásunkat. Nem üldözött, mikor elfutottunk a Pantheonból ismertem be, és azért nem fedte fel valódi kilétedet, mert nem tudja. Guido barát levonta a következtetést. A leprás azt hiszi, hogy átálltál a másik oldalra, és a Hetek pénzelnek. Követ téged, de nem cselekszik. Egy időre elhallgatott, és ebből megtudtam, hogy lehetségesnek tartja az elképzelésemet. Aztán minden átmenet nélkül témát váltott. A találgatással azonban csak az 125

126 időnket vesztegetjük. Akár elárul minket egy harmadik személy, akár nem, mi mindenképp eláruljuk magunkat, ha nem találkozunk ma éjjel a királlyal. Éjfélkor? Igen. El kell vonnunk figyelmünket erről a társalgásról, hogy képességeinket az azonnali probléma felé fordíthassuk. Nem tudhatjuk biztosan, mi dolga a Leprásnak. De nekünk, nekünk nagyon is sürgető dolgunk akadt, név szerint az, hogy nem egészen két óra múlva találkoznunk kell Don Ferrentével egy olyan helyen, melynek hollétét nem sejtjük, és az egyedüli tervem találkánk helymeghatározásához dugába dőlt. Beszélj érthetően! Csak arra utaltam, hogy mivel Don Ferrentének magának is meg kell ott jelennie, ha eljön az éjfél, az volt az elképzelésem, hogy követem odáig. De először a hivatalnokaival találkozik. Igen. Várhattunk volna, majd követhettük volna ismét a kijelölt helyre. De most, mivel tévedésből elmenekültünk a Pantheonból, nincs rá mód, hogy biztosan tudjuk, hol találkoznak a Hetek. Hm. Nem kereshetnénk pár olyan helyet, ahol egy király találkozni akarhat a hivatalnokaival? már akkor tudtam, hogy badarságot beszélek, amikor kimondtam. Lehet magánház, palota, vagy akár egy jól felszerelt ivó. Több száz, több ezer ilyen hely van Rómában, és az időnk szűkös. Nem, az a legjobb esélyünk a sikerre, ha a találkozónkra vonatkozó egyetlen nyomra koncentráljuk minden erőnket, mely pedig magának a királynak az ajkairól hullott elénk. Vagyis a hét égboltra gondolsz. Azt mondta: a hetedik égboltja alatt. Világos, mint a vak ablak. Most lehetetlennek tűnik, jól tudom, de jártasak vagyunk már az ilyen talányok megfejtésében, Luciana. Firenzéből egész idáig követtük a nyomokat, pedig csak az értelmünkre és a cartonéra hagyatkozhattunk. Akkor jobb, ha elővesszük a festményt sóhajtottam. Megrázta előttem a mutatóujját, mintha az osztályteremben lennénk. Ezúttal nem; mivel ez egy kiegészítő rejtvény, amit maga a király adott fel. Bizonyos vagyok benne, hogy a választ ezúttal nem a pergamenen találjuk, bár a festmény átfogó témája kétségtelenül itt is alkalmazandó. Nem, most csak a király rejtvényére kell koncentrálnunk, és magára a városra. Talán helytelenül közelítjük meg. Nápolyban a San Lorenzo Maggioréban találtuk meg azt, amit kerestünk. Talán Rómában is van egy San Lorenzo, kell hogy legyen! Gyorsan felszegte a fejét. Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy Róma városa San Lorenzo mártíromságának helyszíne. Itt halt meg? Rómában? Meglepődtem; ugyanis mikor az apácák a Szentírásról tanítottak, az emlegetett szentekről mindig az a homályos kép élt bennem, hogy a Szentföld távoli tájain éltek, nem a városokban, ahol az én koptattam szurtos szandálomat. Guido barát szemei kék tűzben égtek. Igen. A Villa Borgho mellett, nem messze a Pantheontól. Még egy síremlék is van ott a rostéllyal, amin halálra sütötték. Megsütötték! Mindig úgy gondoltam a mártíromságra, mint nemes, bár ostoba dologra, de sose hittem volna, hogy egy szentet úgy megsüssenek, mint a karácsonyi pulykát. Igen, nem ismered a történetet? arcára üdvözült tekintet ült ki; Guido barát ismét szerzetessé változott. A bosszúszomjas rómaiak forró rostélyra tették, amíg húsa sisteregni 126

127 nem kezdett. Akkor hatalmas bátorsággal és erővel azt mondta: Fordítsatok meg, ez az oldalam már elkészült! Elnevettem magam. Bocsánat mentegetőztem. Ez vicces. Megeresztett egy mosolyt. Igen. Azt mutatja, hogy Krisztus szolgáit nem lehet könnyen legyőzni. Rendben talpra ugrottam, akkor mire várunk még? Hagyjuk itt ezt a helyet, és keressük meg a másik helyet a Villa Borghesét! Nem. Most meg mi van? Jó gondolat ez, Luciana, de nem a megfelelő. San Lorenzónak semmi köze azokhoz a szavakhoz, hogy a hetedik égboltja. Túl sokat elmélkedünk Istenről és a szentségről, de itt, Rómában minden más. Nem hallottad Don Ferrentét? Ma éjjel a régi istenek uralkodnak. Most a régi időkről és régi gondolkodásmódról van szó. Bármilyen visszatetsző is, a pogány, sőt barbár dolgok felé kell fordítanunk gondolatainkat, nem a keresztények felé. Értettem, mire gondol. Hiszen itt még a király is másmilyen. Hogy érted ezt? de úgy nézett, mintha maga is erre gondolt volna. Nos, Nápolyban szinte hirdette az evangéliumot a lakomáján, Krisztusról beszélt, meg a naptámadatról és a betlehemi faragványáról; majdnem olyan jámbor és szenteskedőpápáskodó volt, mint te. Aztán, amikor elhagytuk a várost emlékszel, a földrengés után azt mondta: a régi istenek rázták meg a földet? És itt, Rómában, minden az ókori rómaiakról és pogányokról és a nap hatalmáról szól. Teljesen igazad van. Talán lehetséges volna mondta lassan hogy Nápolyban, azokkal a keresztény kijelentésekkel alakoskodott: prédikációi pusztán nyomokat adtak nekünk, hogy elvezessenek a templomba és meglássuk a flottát? Arról beszélt, hogy Krisztus a kálvárián... Mutatja nekünk az utat! kiáltottam. És így találtuk meg az ajtót a föld alatti flottához a keresztút hetedik állomásánál, Krisztus Kálváriára vezető utolsó útjában, a San Lorenzo Maggiore templomának falán. Itt viszont jobban érdekli a nap, a hold, az évszakok... Mutat nekünk egy holdfogyatkozást... Folyton az égboltról meg az égitestekről beszél... Sol Invictus! sikongatott Guido barát diadalmasan. A medál, amit Vénusz a Primaverán visel. A nap. És folytatta az a Marsilio Ficino vers, amit a Pantheonban idéztél; a teljes verspár így hangzik: A Nap fényével megvilágítja minden szándékod. Vénusz végül, megnyerő szépségével, mindig felékesíti, bármit talál. Minden összevágott. Vénusz volt a Rómát megtestesítő alak, ő viselte a napmedált. Jó nyomon jártunk. Gondoljuk ezt át! mondtam. A király elvitt minket egy templomba... Ami valaha pogány szentély volt... olyan gyorsan buktak ki belőlünk a szavak, szinte egyszerre beszéltünk. És azt mondta, hogy találkozzunk a hetedik égbolt alatt. Itt elakadtunk, megfeneklettünk mondanivaló híján, nem tudtunk továbbmenni. Madonna. Ez a kód most nem volt egyszerű. A hetedik égbolt. A hetedik égbolt. A Primaverán csak egyetlen égbolt látszott, a fák között. Egyetlen égbolt van a mennyekben. És a többi? Akkor némán ültünk, tanácstalanul, bele-belekezdtünk egy mondatba, aztán épp olyan gyorsan elvetettük ezeket a gondolattöredékeket, ahogy kitaláltuk őket. 127

128 Volna talán egy... egy szentély vagy palota, aminek mennyezetére hét napot meg holdat festettek? Mint egy freskó? erőtlenül fejeztem be. Talán van. De lehetetlen volna időben megtalálni ezt a helyet. Ismét csend. Talán... javasolta most ő az év hónapjaihoz van köze? A Primavera végül is egy évszak, a tavaszi évad. És? szurkálódtam, mert a fenekem már fájt a hideg, nyirkos kövön, és megharagudtam, hogy a freskóötletemet így félresöpörték. Talán a hetedik nap a hetedik hónapra utal. Szeptemberre. Zseniális! gúnyolódtam. Most július van, de majd szeptemberben éjfélkor találkozunk. Csalódottan horgasztotta le a fejét, újra elhallgattunk. Megint rám került a sor. Azt mondtad, Róma hét dombra épült. Mi van a hetedik alatt? Kicsit felvillanyozódott. A hetedik domb. Lehetséges. Ám a dombnak semmi köze az égbolthoz. Fölötte kel fel a nap? próbálkoztam. Vállat vont. Talán ez eddig a legjobb ötlet, amivel előhozakodtunk. Tehát melyik a hetedik? a hangom most reménykedve csilingelt. Elsorolhatom a hét domb nevét: de nincs arra mód, hogy ténylegesen meghatározzuk, melyik domb a hetedik, mivel a Jóisten minden területet egy napon teremtett meg. Felemelte a kezét, hogy megdörzsölje az állát. Némi meggyőződéssel elmondhatom, melyiket tekintik első dombnak, mivel a hagyomány szerint Rómát Romulusz a Palatínus dombon alapította. Az utolsóról azonban nem tudok. A többiek neve lássuk csak Aventinus, Capitolinus, Quirinalis, Viminalis, Esquilinus és Caelius. Ismét kénytelen voltam csodálni tudását, akármilyen kevés hasznát láttuk is a jelen helyzetben. De most olyat keresünk, aminek alá lehet menni emlékeztettem. Ez ugye nem lehet mindegyikre igaz? Megrázta a fejét. Sajnálatos módon feltételezésed nem helytálló; mindegyik domb könnyedén bírhat subterranea-vel ez a hely, ahol most meghúzódunk, csak egyike Róma milliónyi föld alatti alagútjainak. Valójában... kék szeme ismét ragyogni kezdett most is az egyik domb alatt vagyunk! Nem láttad az ősi buckát, amikor átléptünk a sötét ajtón? Tehát azt mondod, hogy ez lehet az egyik domb? fejem fölé intettem, most először néztem szét alaposan magam körül. Annyira lefoglalt kétségbeesett eszmecserénk, hogy észre se vettem, mi van a szemünk előtt. Talpra evickéltem. Tulajdonképpen hol vagyunk? Ő is felállt, testtartásával adott súlyt a szavainak, mint a színészek. A holtak labirintusában. A katakombákban. Megnyaltam hirtelen kiszáradt ajkaimat. A... a holtak... labirintusában? akaratom ellenére is megremegtem. Nyilván felelte fesztelenül. Ez a sok üreg a falakon egymástól egyenlő távolságra lévő szögletes lyukak felé intett mind sír. Ha jól megnézed, még a csontokat is láthatod odabent, és a halotti lepleket is. Hátrálni kezdtem a síroktól. És egyértelműen tiszteletben tartják őket még modern napjainkban is nézd: most is égnek a fogadalmi gyertyák! Nem érdekelt, hogy égnek-e a gyertyák, csak ki akartam jutni ebből a csontkamrából, és a félelem kiült az arcomra. Ne félj! A halál nem rémületes azoknak, akik hisznek a túlvilágban. 128

129 Én viszont nem voltam biztos benne, hogy ezek közé az emberek közé tartozom. Jusson eszedbe ismét San Lorenzo és a haláltusája! Igaz, itt, a katakombákban számtalan sír található; de itt van velük a béke és a remény is. Nem tudtam egyetérteni vele. Ha engem kérdezel, elég baljós. Úgy találod? Engem megnyugtat, mivel valaha erős hit élt itt. Hogy érted ezt? Az első keresztények valaha az ilyen helyeken imádkoztak, még azokban a napokban, mikor a rómaiak hamis pogány isteneiket imádták, és Jóisten és az Ő fiának neve halált hozhatott. De az igaz hit nyilvánvaló ezeken a feliratokon: nézd... talán van itt valami, ami eligazíthat. Gondolod? Ártani biztos nem fog, ha nyomokat keresünk. Felolvasta nekem a falba karcolt latin karaktereket: a kőbe vésett pókszerű betűket, amik még a századok múlása után is meglepően csinosak és szabályosak voltak szeretettel készítették őket. Itt egy utalás a Hetekre! Komolyan? odamentem, hogy megnézzem. Van valami a napokról? Nem... tévedtem. Családnevek vannak... egy Severus nevű diakónus, és itt hangja ellágyult a lánya, aki még az apja életében halt meg, először azt hittem, hogy a hét latin megfelelőjét látom itt, de már látom, hogy apja után Severának nevezték el. Úgy olvasta fel, mintha imát kántálna; földi teste itt van elhantolva, míg Ő ismét eljön. És az Úr, aki elvette Severától az ő ártatlan, tiszta és örökké sérthetetlen lelkét és jámbor szellemét, glóriával díszítve visszaadja majd. Kilenc évet, tizenegy hónapot és tizenöt napot élt. Így távozott el földi életéből. Megérintett ennek a régvolt kislánynak a sorsa, meghatott az apa, aki annyira szerette, hogy itt ácsorgott, ezen a sötét helyen, sírva vésett a pislákoló láng fényében, míg az ujjai vérezni nem kezdtek, egész hátralévő életében a lányra gondolt, aztán évekkel később maga is meghalt, és ide temették mellé, csontjaik végre egymásba borulhattak egy ölelésben. Bárcsak nekem is lenne egy szülőm, aki ennyire szeret! Egy nap megtalállak, Vero Madre, és akkor majd magadhoz ölelsz, és kicsimnek szólítasz! Egy percig meg sem bírtam szólalni, annyira átéltem ezt a kis emberi tragédiát. Az is eszembe jutott, hogy Guido barát nemrég vesztette el az egyetlen családfőt, akit ismert, és teljesen biztos vagyok benne, hogy egy időre mindketten elfeledkeztünk a nyomozásunkról. Együttérző pillantást vetettem a barátomra, de Guido barát nem tartott igényt rá, észre se vette, ugyanis sokkal szellemibb síkra tért. Látod már? Hallod a hangjukat az évszázadokon át? Közvetlen forrásból értesülhetsz arról, mit gondoltak a korai keresztények a halál végső valóságáról és a halhatatlan lélek sorsáról azokban a napokban, amikor hitüket rejtegetni kellett. Őszintén hitték, már akkor is, hogy a lélek tényleg feltámad, mint Szent Lázár, vagy maga Jézus urunk. Most láthatod, mit értettem az alatt, hogy ebben a temetőben minden sokkal inkább szól az életről, mint a halálról. És most már igazán áldottak vagyunk, mert a modern időkben nem kell félnünk, nem kell föld alá temetnünk a hitünket. Gyengéden megsimogatta a feliratot hosszú, érzékeny ujjaival. Csakugyan, őszentsége Sixtus pápa (akivel, ha Isten is úgy akarja, holnap találkozhatunk) mindenki számára elérhető, csodálatos kápolnát épített ide az Úr dicsőségére, és Péter templomának annál is nagyobb kupolát tervez, mint ami a Duomót koronázza az otthonodban, Firenzében. A közeli bazilika harangjai vecsernyére hívtak, emlékeztettek az idő rövidségére, és visszatereltek a nyomozásunkhoz. Próbáltam visszatérni az mostani kérdéshez. Tehát egy gyülekezőhelyen vagyunk, ahol réges-rég elrejtőzhettek azok, akiknek titokban kellett találkozniuk, nem lehet, hogy a megfelelő helyen vagyunk? A jó domb alatt? Véletlenül? Lehetséges. De semmi, amit eddig olvastam, nem illik a rejtvényükbe. 129

130 Körbenéztem, kétségbeesetten kerestem egy ötletet. A gyertyák meleg fényében képeket láttam előbukkanni a falakról, amiket eddig észre se vettem. Talán a festményeiket is épp annyira figyelembe kell vennünk, mint a szavaikat hisz egy festménnyel indult az egész! Guido barát barlangunk falára sandított. Meglehet, hisz nézd: ezek a freskók itt, és azok ott, tanúsíthatják a hitüket. Ez az ősi tanúságtétel igazi ékszerdoboza. Odanéztem, és láttam. A kenyeret és halat, angyalokat és egy jóindulatú pásztort, Krisztust, amint egy elveszett bárányt cipelt biztonságba a vállára vetve. És akkor az egyik képtől a szívverésem is megállt. Majd újra dübörögni kezdett. Itt! sziszegtem. Szerintem a megfelelő helyen vagyunk! Nézd! Odamutattam, ahol hét durván megrajzolt, vénséges vén alak ült egy asztal körül, várták a böjtjük végét. Heten. Nem tudom Guido barát a tarkóját dörzsölte. Mit nem tudsz? Hét alak gyűlt össze itt, ezen a freskón. A Hetek itt akartak találkozni biztos vagyok benne! A gyertyákat már meggyújtották, minden készen áll! Ha belegondolok, hogy véletlenül jöttünk ide, csak a Leprás elől menekültünk! (Akit egyébként már majdnem el is felejtettem.) Guido barátot láthatóan nem győztem meg. Az lehetetlen. Először is, ez a kép elég hétköznapi megjelenítése a kenyér és hal csodájának: gyakran ábrázolják hét lakomázó alakkal. Másodszor, ez a hely túl keresztény a hetek találkozójához mint említettem, keresztény szentély volt, mi pedig már megegyeztünk abban, hogy maga a rejtvény és a király beszédének és viselkedésének minden eleme egy pogány, római, birodalmi találkozóhelyre utal. Miközben ő beszélt, én megnyugodtam, ő azonban nem. És végül, mik az esélyei annak, ennél jobban ne is áldjon meg soha az igaz Isten, hogy minden segítség nélkül belebotlunk abba a helybe, amit küszködve keresünk? Nem, nem, Luciana, ez nem lesz jó. Csalódottságomban belerúgtam egy kőbe a földön, de csak annyit értem el, hogy a lábujjam megnyomódott csinos, hegyes orrú csizmámban. Tudtam, hogy Guido barát igazat beszélt, túl szép lett volna, ha ez a megfelelő hely, és Don Ferrente csak úgy besétált volna épp mögöttünk. És akármilyen zöldfülű vagyok is politikai ügyekben, még én is éreztem, hogy ez a barbár csontkamra nem elégítené ki pöffeszkedő büszkeségét: sokkal grandiózusabb helyen intézi a találkozóit. Francba Aragónia királyával! Miért nem bírja francos toszkán nyelven egyszerűen megmondani, hogy hol találkozzunk? Nápolyban is az a sok lószar Krisztusról a Kálvárián, meg Fiammettáról, miért nem mondja meg, hol keressük? Mert az udvara mindig mindent hall: azon az éjszakán is, és most is. Idézd csak fel, ha tetszik, hogy nemrég verte le a bárók lázadását! Talán az udvarában némelyek nem néznék jó szemmel a Hetekkel kötött szövetségét és a mesterkedéseiket, akármit jelentsen is ez. Befolyásos ellenfelek nagyon megnehezíthetnék a dolgát, különösen, ha a bárói figyelmeztetik azokat, akik ellen mozgolódik. Kérlek, jusson eszedbe az is, hogy kizárólag azon a napon beszélt közvetlenül, minden homályos félrebeszélés nélkül a Hetekről, mikor véletlenül egyedül értük őt és Santiagót a berakásos teremben! Csak akkor nevezett engem a Hetek egy tagjának, és beszélt valamelyes nyíltsággal az ügyletről. Mereven bámultam a falon lévő hét alakot, akik ezer éve gyűltek össze az étkezésre, miközben Guido barát folytatta. 130

131 És még valami. Don Ferrente annyi nyomot adott, hogy a hetedik égbolt alatt, azt viszont sosem állította, hogy mind a heten meg is jelennek a találkozón. Valójában ez aligha lehetséges, hiszen legalább egyikük, úgy hisszük, hiányozni fog. Egyikük? Mivel Lorenzo Pierfrancesco de Medici, a Nagy Lorenzo unokaöccse nyilván Firenzében tartózkodik, és készülődik a menyegzőjére. Ingerlékenyen sóhajtottam. Éreztem én barátom szavainak józanságát, de valahogy képtelen voltam figyelmen kívül hagyni az egybeesést. Tehát azt mondod, hogy mindez csak véletlen? A freskó csak egy átlagos keresztény családot ábrázol, akik együtt megtörik a kenyeret? Valószínűleg. Ugyanis ide, ebbe a falba, ahol a képeket látod, családi sírhelyeket ágyaztak; nézd... számos üreg van itt számos halott számára ugyanazon családnév alatt... ha megszámoljuk Igen, heten vannak. Jesszus. Elég nagy pech, ha egy férfi már csak egy ilyen ívbolt alatt találkozhat a hét fiával. Ó jaj, veszélyes idők jártak akkor a hívőkre... hirtelen elhallgatott. Mit mondtál? Azt hittem, nyegleségem dühítette fel. Pedig nem akartam tiszteletlen lenni, mert Severa története után igazából jobban törődtem az évszázadokkal ezelőtt elporladtakkal, mint azt valaha hittem volna. Úgy értem... hét fiút elveszteni... Nem tudtam befejezni. Átkozzon meg az Úr az ostobaságomért! kiáltotta, hangja végigcsilingelt a katakombákon. Ez volt a legsúlyosabb káromkodás, amit valaha is hallottam tőle. Hát persze a hetedik égboltja! Mi? A hetedik ívboltja! Nem a hetedik égboltja! Összezavarodtam, nem hallottam a különbséget. Én nem hallom a különbséget. Mert hasonlóan hangzik, ez igaz ellenkezett. De másképp írják! Don Ferrente az ívboltra, mint boltozatra gondolt, nem égboltra a nappal meg a holddal! Kezdtem érteni. Tehát szerinted a hetedik ívboltja alatt akart velünk találkozni, és nem a hetedik égbolt alatt? töprengtem. Így még kevésbé van értelme. Úgy járkált, mint egy mákot kereső ópiumfogyasztó. Nem egészen. Így már minden világos. Még a nevét is olvastam itt, a feliratok között! A hetedik fiú neve, az ívbolt alatt, a birodalom fogalma, a Sol Invictus imádata, minden összeillik! Isten tudja, miről beszélsz, de én nem. Kit neveztek meg a feliratokon? Kiről beszélsz? Nem érdekes. Nem sok időnk maradt, mivel a bazilika harangjai egyszer már megkondultak, mialatt beszéltünk. Nem egészen egy óránk van, nincs több. Kövess! A kijárat felé indult. Minek? Miért helyesbített. Arra mindig van időnk, hogy kijavítson, gondoltam. Visszamegyünk a városközpontba. A fórumra, a pogányság centrumába, a birodalmi Rómába. Megrántottam a kabátujját, mielőtt vakmerően belevetette volna magát az éjszakába. És az ezüst szemű Leprás? esdekeltem. Jól meggondoltuk, mit tehet velünk? Biztosra vehetjük, hogy nem ismeri igazi kilétedet? Megkockáztathatjuk, hogy esetleg elmegy Don Ferrentéhez és leleplez? Guido barát megfordult, és a vállamra tette a kezét mennyire különbözött kék szemének jósága a baljós ezüstös pillantások emlékétől! 131

132 Luciana. Nincs más választásunk. Mert ha megjelenek a találkozón, akkor lehet, hogy elárul. De ha nem megyek el, akkor én biztosan elárulom magamat. Úgy hasítottunk át az éjszakán, akár a szellemek, fekete öltözékünk segítette titkos haladásunkat. Ezen az éjjelen mi is épp olyan árnyak voltunk, mint azok, akik ott bujkáltak minden egyes kapualjban, felénk nyúltak minden egyes loggiáról az utunk mentén. Minden sarkon körbenéztem a Leprást keresve, vártam, hogy megpillantom az ezüst szemeket, meghallom a talár suhogását. De nem volt sehol. Csak a kései tivornyázók botlottak belénk jószándékúan, felkiáltottak a szépségemet látva, majd elengedtek minket. Miközben újra meghódítottuk a város ősi központját, meghallottuk a negyedórát jelző harangokat és felgyorsítottuk lépteinket, mert közelgett már az éjfél. Ekkor elértünk egy óriási, romos térre, ezüstösen ragyogott a holdnak fényében, mely már visszanyerte kerekded formáját. Úgy hevert ott az elveszett világ, mint egy ezüst tó, egy szétmálló tündérország, a császárok nyughelye. Már azelőtt tudtam, hová érkeztünk, mielőtt Guido barát odasúgta volna a Fórum annyira illett Don Ferrentéhez ez a királyi játszótér. Jó nagy tér mormogtam. Lehet, hogy elkerüljük őket. Nem hangzott a válasz. A király nagyon pontos helyleírást adott. A hetedik ívboltja alatt. A római családok a hetedik fiút Septimusnak 63 nevezték. Sixtus, Septimus, Octavius 64, és így tovább. A fórum legközepén, ott nézd!, ott van egy hatalmas diadalív. Láttam; hatalmas volt és súlyos, egy óriási kőszivárvány. Azt viszont nem értettem, mi köze ennek az építménynek egy római családhoz. És? És engem utánozott ez Róma egyik legnagyobb császárának és hódítójának diadalíve. Ő hozta létre az impérium fogalmát, melynek bemutatását láttuk a Pantheon pavimentum padlóján. Ő támogatta a Sol Invictus, a győzhetetlen nap imádását is; a kultusz szimbolikája az érmein is megjelent! És mi a neve? Na végre. Septimus Severus fejezte be győzedelmesen. A Heteknek itt kell találkozniuk, a diadalív alatt. A hetedik ívboltja alatt. Továbbmegyek, egy Vénusz istennőt ábrázoló legendás metszet látható a boltíven. Emlékszel? Vénusz, megnyerő szépségével, mindig felékesíti, bármit talál. Ez az a hely, ebben megnyugodhatsz. Voltak kétségeim, de mikor alábbszálltunk, egyértelmű jelét láttam annak, hogy nem tévedett, előttünk ugyanis egy félelmetes katona állt, rendkívül különös öltözékben. Köntöse a napfényben bizonyára élénkpiros lehetett, de a hold a vér skarlátvörös, bor sötétségű árnyalatára festette. Mellkasán egy holdat és egy csillagot ábrázoló címert viselt úgy látszik, ma éjjel nem szabadulhatunk az égitestektől. A fejébe húzott sisakjából pedig egy ívben sörték álltak ki, épp, mint a tímár keféjéből. Madonna! Miközben végigvonultunk az ókori kövezeten, én jobbra-balra forgolódtam, s láttam, hogy minden bejáratot és kijáratot hasonló katonák szoros gyűrűje őriz. És most mit tegyünk? Gondolom, bejelentjük magunkat suttogta a társam, már sokkal kevésbé hangzott magabiztosnak. Ők kik? Hihetetlen, de mintha visszaléptünk volna az időben. A hold és csillag a mellkason, a skarlát kabát, a centuriók sisakja. Ők a preatorianus gárda. Milyen gárda? Valaha ők védték a római császárt. A harmadik században feloszlatták őket, de valaki, úgy tűnik, újjászervezte. 63 latin: Hetedik 64 latin: Hatodik, Hetedik, Nyolcadik 132

133 Jesszus leheltem. Don Ferrente nyilván magasabb véleménnyel van saját magáról, mint gondoltam volna. Guido barát átsiklott kitörésem felett, mivel már odaértünk az első testőrhöz, aki a dárdáját közeledésünkre maga mellé emelte. Semmi baj. Közölték vele, hogy jövünk. Lord Della Torre mondta. Lépj be, már várnak! Követni akartam, de a dárda ismét előre szúrt a férfi izmos karjának teljes hosszában. Ne tovább, Domina 65! Nem akartam vitatkozni, és azonnal tudtam, hogy ez alkalommal női praktikáim is süket fülekre találnának. A holdvilágban a testőr úgy nézett ki, mintha őt is kőből faragták volna: még csak rám se nézett, egy közepes távolságban lévő pontra rögzítette a tekintetét. Guido barát elfordult, és én ismét azon töprengtem, vajon utoljára látom-e. Előrelépett, mintha át akarna ölelni, aztán odasúgta: Ha nem jövök vissza, menj a Castelba, és onnan a Vatikánba! Kérdd őszentsége védelmét! Akkor senki nem bánthat. Könnyek fojtogatták a torkomat, csak egy apró biccentéssel jeleztem, hogy megértettem, ugyanis féltem, hogy ha jobban lehajtom a fejem, még kibuggyannának. Néztem, ahogy Guido barát előremegy az ívbolt felé, és eltűnik alatta az árnyékban, majd visszatértem várakozni a kőarénába. Mintha órákig bámultam volna a mozdulatlan köveket és a katonák gyűrűjét, akik meg sem rezzentek, akármeddig figyeltem őket. Valójában azonban nem tarthatott tovább egy fél óránál, mivel kétszer kondultak meg a közeli bazilika harangjai. Megértettem, miért ilyen helyen tartották megbeszélésüket: Septimus Severus ívboltja alatt, ahol a Hetek tagjai találkoztak, senki nem hallgathatja ki őket, és ha egy kém ki is kerülné az őröket, egy jó fél mérföldről meglátnák a közeledését. Végül, legnagyobb megkönnyebbülésemre, megpillantottam Guido barátot, amint egyedül jött kifelé, és felém tartott. Bosszúsnak látszott, de nem volt rémült. Mi történt? Ne itt! felelte. Egy gyaloghintó vár minket, amin visszatérhetünk a Castelba, ott majd beszélünk. A Castelba érve nem mentünk egyből a szobánkba, hanem néma egyetértésben kerestünk egy helyet, ahol anélkül beszélhettünk, hogy kilessenek, kihallgassanak minket. Követtem Guido barátot, míg egy szobrokkal teli csarnokba nem értünk; egy hosszú folyosóra, melynek két oldalán rég halott császárok mellszobrai sorakoztak. Fehér, üres szemükkel vakon néztek, némán figyeltek, de tudtuk, hogy senki más nem kerülhet a közelünkbe, mivel a terem mindkét végét hatalmas duplaajtók pecsételték le. Senki nem lephet meg minket, hiszen már jó távolságról meglátnánk a közeledésüket. Guido barát jól megtanulta a Hetektől a titkok megőrzésének titkát. Nos? égtem a türelmetlenségtől. Nem vesztegette az időt. Csak hárman voltunk, mindenkit köpeny és csuklya takart, mint engem. Neveket nem használtunk, de egyikükben felismertem Don Ferrentét (megegyezésünk és a hangja alapján), de a harmadikkal még sosem találkoztam, ebben biztos vagyok. Akkor lehet, hogy Lorenzo di Pierfrancesco de Medici volt? Nem is töprengett el rajta. Nem. Hangjából hallottam, hogy öreg; Lorenzo pedig velem egyidős. Ez az ember egy államférfi; nem nápolyi, de nem is toszkán. Ráadásul, mint már megbeszéltük, Lorenzónak most Firenzében kell lennie. Nem feltétlenül. Mi is itt vagyunk, de időben odaérünk Firenzébe a kézfogóra. 65 latin: úrnő 133

134 Vállat vont. És még valami... Igen? Mintha mindnyájunknál magasabb rangú lett volna. Ő vezette a beszélgetést, ő volt a leghatalmasabb. Hatalmasabb a királynál? Tudom, tudom. És miről beszéltetek? Egyértelműen háború készülődik. Flottákról, hajók számáról és a támadás napjáról is szó esett. És egy térképről. A térkép, a térkép, a térkép, mindenki csak ezt hajtogatta. De senki nem mondta, pontosan mikor és hol? Nem. A festményt nem említették? Nem, közvetlenül nem. De a Tavasz la Primavera háromszor is szóba került: bizonyára ekkor akarnak megindulni. És ha Lorenzi di Pierfrancesco irányítja a szálakat, akkor ennek lenne is értelme, hiszen a tavasz a firenzei újév kezdete. Megdörzsölte a tarkóját, mint mindig, ha összezavarodott. És a virágok. Rengetegszer felhozták a virágokat. Valójában külön ki is emelték, hogy a virágokban rejlik a titok. Madonna. Tehát valójában még most sem ismerjük a titkot, csak annyit tudunk, hogy a virágok rejtik. Az egész festmény tele van virágokkal; ez feltűnt már az eredeti fatáblán is. Indulatosan felsóhajtottam. Most tényleg ennyi? Egy térkép, ami nincs a birtokunkban, egy dátum, amit nem ismerünk, és virágok, amiket nem értünk? Igen. Christus. Ha ez az egész ennyire zavaros, nem is volt értelme odamenni. Nem egészen. Legalább köztük betöltött helyemet illetően megbizonyosodhattam. Vonuljunk vissza, és töprengjünk el mindezen, reggel ugyanis pápai audienciára megyünk, utána pedig elindulunk Firenzébe. Ott szerintem több is napvilágra kerül, hiszen ott él az az ember, aki segíthet nekünk: rendem egy testvére. A botanikát érintő kérdésekben a legjobb amit tehetünk, hogy padovai Nicodemusszal beszélünk, a Santa Croce füvészével. Nincs olyan virág a mezőn vagy fűféle a sövényben, amit nem ismer név szerint. És tette hozzá komolyan egy esküvőn is részt kell vennünk. Csalódott és bosszús voltam, drága barátom visszatérése miatti megkönnyebbülésemet felváltotta a jól ismert érzés, hogy a sötétben tapogatózom egyetlen szál gyertya nélkül. És ez vajon hogyan segít majd? kérdeztem csípősen. Gyanítom, hogy a festmény a vőlegény ajándéka lesz. Végre megláthatjuk az igazi táblát. Annyi minden aggasztott ebben a bejelentésben, hogy nem bírtam aludni, különös virágokkal álmodtam, sok térkép és százezer hajó vitorlázott fel a Tiberisen át a szobámba. Hajótörést szenvedtem, majd kiemelkedtem az örvénylő vízből, és láttam, hogy a masszív Primavera élénk színeiben a hullámokon lebeg. Felmásztam rá, és az arcomat a képhez nyomtam, mintha tükörbe bámultam volna. Aztán felébredtem. A várost az ablakomon túl aranyba foglalta a hajnal, a tornyokat harangszó rengette. A hangzavar fölött kányák repkedtek, szárnyaikat lengették a meleg szellőben, mely beszivárgott az ablaktáblámon keresztül. Egy ragyás, sötét bőrű római nő lépett a szobámba, tojásokat, heringet és gyümölcsöket hozott az ágytámlámhoz, és egy kancsó vízzel kevert bort. Felültem, bambán néztem rá, láthatóan az ágyban készültem megreggelizni, ami szokatlan élmény volt a számomra, mivel az ágyat mindig más típusú mulatságok színhelyének tekintettem. Csillapítottam az éhségemet, és máris jobban éreztem magam. A római lány visszatért, hogy felöltöztessen, és ahogy szigorú, aragóniai fekete ruhámban 134

135 elhagytam a szobát, megpillantottam a kint toporgó Guido barátot, aki olyan ideges volt, mint a férj, aki a bábát várja, hogy hírt adjon elsőszülöttjéről. Gyere Luciana korholt, nem késhetünk! A többiek ránk várnak! Ismét átvezetett a Castel végtelen folyosóin, útközben felismertem a szoborcsarnokot, amit előző este láttunk. Nemsokára üdvözölhettük a királyt és társaságát. Don Ferrente simára borotvált arccal, kipihenten köszöntött, egyetlen tekintetével vagy mozdulatával sem utalt a Guido baráttal, éjfélkor, a fórumon folytatott titkos beszélgetésére. Némán követtük kíséretét egy sötét, faburkolatú szobába. Megrángattam barátom kabátujját. Most a pápával találkozunk? Igen. Megnyalta az ajkát, szemei villogtak: majd' szétvetette az izgatottság. Nem kell ahhoz átkelnünk a folyón? Hogy Vatikán városába belépjünk? De igen felelt, csakhogy titkos ügyben járunk el: másik úton kell mennünk. Ismét fantáziaföldre léptem, ahogy két skarlátruhás pap feltépte a nehéz tölgyfa ajtót. Intettek, így követtem a királyt és kíséretét a sötét átjáróba és az alagútba, ahol fáklyák sora világította meg az utat. A passeto del borgo mormolta Guido barát egy ősi alagút, ami összeköti a Castelt a Vatikánnal. Őfelsége társaságunknak adott audienciáját csakugyan titokban kell tartanunk. Hosszú percekig meneteltünk így a sötétben, és már kezdett elhatalmasodni rajtam a rémület, a torkom összeszorult a bezártság érzésétől. Mindenki hallgatott, volt valami abban az alagútban és az oltárszolgák ünnepélyességében, ami ellehetetlenített minden beszédet; nem hallottunk mást, csak a cipők bőrének nyikorgását és a selymek suhogását a kövön. Amikor azonban hunyorogva, mint egy vakond, feljutottunk a felszínre, és szegény szemeim ismét megszokták a napfényt, megint minden megváltozott körülöttünk: hiszen sötét, rejtett alvilágunkból fényes, tágas mennyországba érkeztünk. Méghozzá természetesen a Sixtusi kápolnába, melyet Sixtus pápa építtetett Isten dicsőségére. A szám is tátva maradt. Guido barátomnak igaza volt: Jézust már nem csak egy sarokban imádják, vagy egy nyirkos föld alatti lyukban; Isten földi dicsőségét itt mindenki számára láthatóan mutatták be. Angyalok törtek a mennyezet felé az oszlopok művészi aranyozásában. Bibliai jelenetek díszítették a hatalmas falakat, mintha Mária és a többiek mind életre keltek volna a szemünk előtt, gyönyörű színeket láttunk: csodás kincseket, lápiszt, turmalint, aranyat. Most először értettem meg: a festészet maga is alkímia. A Botticellihez hasonló művészek a ragasztóikkal, gipszükkel és lakkjukkal, a korsókban, üvegekben és lombikokban bugyogó festékeikkel azoknak a bizakodó patikusoknak az édestestvéreik, akik a semmiből aranyat csinálnak. Megrendültem, annyira azonban nem zavarodtam össze, hogy ne ismerjem fel a nők arcvonásait, ruháit, testtartását, beállását, a fej helyzetét a nyakon és a kezek pózát. Minden előttem álló hölgy jobbra hajtotta szépséges fejét, miközben testsúlyukat a bal lábukra helyezték. Guido barát korábban contrappostónak nevezte ezt a pozitúrát, és magam is álltam egyszer így, egy tágas studiolóban, a távoli Firenzében. A király megerősítette emlékeimet. Látom, a freskókat csodálod, donna mondta kedvesen. Nem csoda, hiszen aki ezeket nemrégiben őszentsége számára készítette, igazi varázsló a festők között: maga Sandro Botticelli. Éreztem, hogy a vér kiszaladt az arcomból, és szólni sem bírtam. Botticelli itt? Minden gondunk okozója? Maga a rejtvénykészítő mester? Eszembe jutott, mennyire feldühítettem; most úgy képzeltem el, mint bosszúszomjas Merkúrt ívelt kardjával, aki le akar rám sújtani. A művész még itt tartózkodik? krákogtam a tőlem telhető legfesztelenebb módon. Nem (megkönnyebbülten fellélegeztem), csak nemrég tért haza Firenzébe. Sajnos elkerültük ezt az embert, különben feltétlenül bemutattalak volna neki. Guido baráttal egymásra pillantottunk. 135

136 Nemsokára felváltja őt egy másik firenzei honfitársad, Michelangelo Buonarroti, aki az oromzatot és a mennyezetet fogja díszíteni. Hitetlenkedve nyújtogattam a fejem a mennyezet felé. Óriási terület volt, hatalmas felületeket és táblákat kellett lefedni, sőt célszerűtlen háromszögeket is, ahol a keresztgerendák a mennyezethez csatlakoztak. Madonna, nem kis munka. Szerinted lehetetlen feladat? a király egyik szemöldökét felvonva nézett rám. Nem tudtam, mit felelhetnék. Osztom a nézetedet. De meglátjuk. Megmenekülésünktől felszabadultan Guido barátra néztem, ő viszont csak állt, és bámult maga elé, mint akit fejbe vágtak. Szóváltásunkat is alig érzékelte. Követtem a tekintetét és tudtam, hogy nem a hely nagysága és nem is a díszítés szépsége varázsolta el, hanem az a személy, akihez audienciára jöttünk. Ugyanis mintegy fél mérfölddel a hatalmas oltár előtt ott ült maga a pápa, felkészülve fogadásunkra. A bíborosok felvezették a királyt, mi pedig a nyomában vonultunk, és én egy lopott pillantást vetettem barátomra. Abban a pillanatban nem volt többé Pisa hercege, visszaváltozott a ferences rend szerény novíciusává, aki az egyház legnagyobb hatalmasságával készül találkozni. Úgy nézett, mintha magát az atyaúristent látná. Már majdnem elmosolyodtam ezen, ám egy gondolat visszatartott, mert Guido barát, szerzetes és árva, a pápát üdvözölheti, mint szellemi atyját és egyházi szülőjét. A pápa az egyetlen szülő, aki megmaradt neki, és az egyház az egyedüli családja. Ha én valaha is találkozhatok az én egyetlen szülőmmel, a Vero Madrémmal (márpedig fogok, ezt jegyezd meg jól), én is épp ilyen elvarázsoltan nézek majd. A bíborosok megálltak az arany oltárrácsnál, a király és Guido barát pedig meghajolt megérkezve az audienciájukra, míg az udvar és jómagam egy emberként térdeltünk le közvetlenül mögöttük a padoknál. Én is fejet hajtottam, mint a többiek, de összeillesztett ujjaim között kipillantottam őfelségére, IV. Sixtus pápára. Aranytrónon ült, amit verdeső kerubok és vonagló szörnyetegek díszítettek, az aranya annyira fénylett, hogy szinte ránézni is alig lehetett. A ruháit annyi ékszerrel díszítették, annyi aranyszállal szőtték át, hogy a szövet eredeti színét képtelenség lett volna megállapítani. Pápai süvege vörös és fehér bársonyból készült, szegélyét apró gyöngyökkel rakták ki, és egy aranydiadém fölött magasodott. Ám a korona alatt őfelsége arca vénséges vén volt, a bőre vékony és ráncos, mint egy pergamen, kék szemei haloványak és vizenyősek, papírszerű orcáját átszőtte az apró, vörös erek hálója. Hisz ő is ember, méghozzá öregember. Megjelenése azonban szent és nemes volt, élénken felállt, és mikor megszólalt, hangjából életerő és tekintély csengett. Először Don Ferrentéhez lépett, eres, gyűrűs kezét a király fejére tette. A két hatalmas férfi összenézett, és cinkosán biccentett. Ezt követte az áldás. Áldjon és őrizzen meg téged a Jóisten és szent anyja most és életed minden napján! Akkor Guido baráthoz lépett, én pedig büszkén elmosolyodtam arra gondolva, milyen öröm érte barátomat. Láttam, hogy elsápadt, az arca olyan fehérre vált, mint a fagy, csak remélni tudtam, hogy nem ájul el vallási eksztázisában, amikor a szent kéz megérinti. Büszkeség keveredett bennem a bánattal, mert akkor tudtam, hogy számomra ő elveszett: az egyház az egyetlen szerelme most és mindörökké; eljegyezte magát a hittel most és mindörökké. Az áldás a fejemben csilingelt, tudtam, nem cserélné le egy másik menyasszonyért. Miután a pápa megáldotta két nemes vendégét és elkántált három imát, a kezét egy arany zsoltároskönyvön tartva elfordult, és bíborosi csapatának kíséretében eltűnt az egyik oldalajtón keresztül palotája főépületében. Így pár rövid perc alatt audienciánk láthatóan véget 136

137 ért. Elámultam ennek az embernek a hatalmán, aki megengedheti magának, hogy ilyen kevés időt szenteljen a királynak. A király azonban őszintén megrendültnek látszott, és mi némán kiözönlöttünk a Szent Péter térre. Beszívtam a reggeli levegőt, néztem, amint a galambok csőrükkel vagdossák az arany köveket, és ahogyan a hívők gyülekeznek a hatalmas palota előtt. Eltörpültünk az óriási arany épületek és az átélt élmény előtt. Guido barát arca még mindig sápadt volt, ajkait összeszorította, szemei könnyesen csillogtak, jobban meghatódott, mint sejthettem volna. Én azonban morcosan gondoltam a napra, mikor majd visszatér rendjébe, a mai események után nyilván ezzel sem vár sokáig. Don Ferrente rácsapott a vállára, barátom majdnem össze is esett alatta nekem kellett megtámasztanom. Menjünk! A hintók készen állnak. Vissza toszkán szülőföldedre, a firenzei esküvőre, a szíved már biztos dalol, ha csak rágondolsz, mi? Guido barát nem felelt, bárdolatlanságát azonban a király észre sem vette, mivel kíséretével átviharzott a téren, egyenes oda, ahol csillogó hintói sora várta. Én azonban tudtam, hogy ez a rossz kedély több egy vallási kábulatnál. Gyorsan lemaradtunk, és megrángattam Guido barát könyökét. Mi baj? Semmi válasz. Újra próbálkoztam, próbáltam könnyedén venni. Jesszus. Tudtam, hogy már alig vártad a pápával való találkozást, de azt nem hittem, hogy ilyen nagy hatást gyakorol majd rád. Felém fordította lesújtott ábrázatát. Nem annyira, mint hinnéd. Mert egyszer már találkoztam vele. Madonna. Ez megőrült. Hogy érted? Kezébe vette az arcomat, jéghideg tenyere és ujjai meleg orcámra tapadtak. Ó, Luciana. A hitemnek vége, a világom bezárult. Már azelőtt felismertem a hangját, hogy megláttam volna a gyűrűt a hüvelykujján. Galambok repkedtek a lábamnál, az elmém is velük reszketett. Kiét? Őszentségéét. Ott volt... tegnap éjjel. Guido barát szemei az enyémbe fúródtak. IV. Sixtus pápa a Hetek közé tartozik. 137

138 II. FIRENZE, JÚLIUS Azzal ünnepeltem meg visszatérésemet Firenzébe, hogy áthajoltam a Ponte Vecchio fölött, és belehánytam az Arnóba. Rémületem összecsomósodva kuporgott a gyomrom aljában, mint egy ronda kis kobold, amióta csak elkezdtünk leereszkedni a völgybe, így mihelyst a folyó fölé értünk, és megérkeztünk a nekem otthont adó városba, meg kellett kérnem a királyt, hogy állítsa meg a hintót, hogy rettegésem a számon keresztül kiszabadulhasson. Mikor gyengén és kiüresedve a korlátnak dőltem, három dolgot vettem észre: Cosa uno: még mindig gyönyörű volt itt minden, de most már félelemmel töltött el. Az öreg híd borostyánsárgán ragyogott a lemenő nap fényében, én azonban mindenhol csak merénylőket láttam az ívek alatt bujkálni. A duomo rézserlege ugyanúgy magasodott a város fölé, ám most már fejre állított méregpohárnak láttam, melynek halálos nedűje szétömlött, gonoszsággal itatva át a tér minden kövét. Sok földet bejártunk a Grál keresésében, és hazaérve meg is találtuk beszennyezve. A kupola fölött keringő fecskék és sirályok mostanra dögöket kereső kányákká és csókákká váltak. Cosa due: az Arno szaga is változatlan maradt, most azonban láttam, hogy a zafíros áramlatok megteltek a bitófáról frissen érkezett bűnözők tetemeivel, akiket fentebb a folyón, Rubiconténál löktek bele, ugyanis ott lógatták fel és vágták le a gonosztevőket. Egy halott ember hömpölygött a vízen, miközben elsiklott előttem, szem nélküli fehér arcát felém fordította. Eltöprengtem, vajon én is hamarosan utána úszok-e. Émelyegve fordultam el a folyótól és ekkor vettem észre, hogy: Cosa tre: Guido barát, aki szintén kiszállt a királyi hintóból, az együttérzés pantomimjátékával áthajolt a szomszédos ív fölött, és ő is hányt. Hazaértünk. Egymásra néztünk elcsigázott, beesett szemekkel, aztán visszafordultunk a hintóhoz. Guido barát besegített és megadással tűrtük királyi vendéglátóink kedves aggodalmaskodását, végighallgattuk a hideglelés gyógyítási lehetőségeit, s udvariasan visszautasítottuk, hogy madártollat égessenek az orrunk alatt. Abban természetesen egy pillanatig sem kételkedtek, hogy Guido barát beteg, mivel egy szót sem szólt, egy morzsát sem evett, amióta elhagytuk Rómát. A király és királynő szomorúan értesültek róla, hogy én is elkaptam tőle a kórt, de kifejezték abbéli reményüket, hogy a holnapi esküvőre jobban leszek. Erre majdnem megint elhánytam magam. Egészen egyszerűen a félelem volt az, ami összerántotta gyomromat; nyilván nem kaptam el a társamat gyötrő hideglelést. Őt az kínozta, hogy az életét az egyháznak szentelte; feladta világi életmódját, még az örökségét is, és most szembesülnie kellett a szervezet korruptságával, az egészének romlottságával, mely a fejétől bűzlött, mint a hal. Csak én tudtam, mi bántja; hogy amikor Rómában a Szent Péter téren felsóhajtott, egy hosszú 1 138

139 kilégzésben minden hitét is kifújta. Róma óta nem imádkozott, ami pedig súlyos változást jelentett az állandó katekizmus kotkodácsolása után, amit az örök városba vezető úton kellett hallgatnunk. A várostól távolodva olyan kuka volt, mint egy osztriga, nem mondott több litániát, mint én magam. Én viszont akár imádkozni is tudtam volna érte. Istenhez, ha létezik, hogy gyógyítsa meg a szívét, és mondja el neki, hogy mindenki Atyja még mindig a mennyekben ül, még ha az egyház atyja ilyen fertelmes cselszövésbe keveredett is. Társalgási lehetőségeink ismét csak szűk keretek közé korlátozódtak, mivel szinte össze voltunk kötve a királyi párral. Azon ritka alkalmakkor, mikor magunk maradtunk, Guido barát alig beszélt, és visszautasított mindent törődést. Alig ivott, és még kevesebbet evett. Arcán megnőtt a szőr, ápolatlan külsőt kölcsönözve neki, de ezúttal inkább csirkefogóra hasonlított, semmint remetére, mivel a szentéletűség kisugárzása eltávozott tőle. Gyászoltam hitét, de magunkat még inkább, mivel intellektusa és vezetése nélkül valójában mindketten jó nagy bajban vagyunk. Milyen esélyekkel indulhatok én egyedül a rejtvény maradékának kibogarászásában? Miután átkeltünk a híd hátralévő részén is, és körbezárt minket a Piazza della Signorina, felnéztem a Medici-palota ízléses tornyára és úgy éreztem, mintha oroszlánbarlangba értünk volna. A Firenze legősibb terére vezető ív éhesen várta megérkezésünket, mint egy kitátott száj, a birkózó szobrok megmerevedtek, hogy lássák bekebelezésünket. Tudtuk, hogy a királyt és a királynét nemrégiben megbékített barátjuk, Lorenzo de Medici szállásolja majd el, a meghívás azonban nem terjedt ki Lord Niccolóra ; mivel a toszkán hercegről feltételezték, hogy rendelkezik firenzei szállással, ahol kísérete is várja csak Krisztus tudja, honnan varázsoljuk elő mindezt. Guido barátra néztem, de ő magába zuhanva ült az ablakban, baljós pillantással bámulta a jól ismert utcákat. Dániel 66 vagyok mormolta: ezek voltak az első szavai azóta, hogy elhagytuk Rómát. Döbbenten fogtam fel a kijelentés értelmét: elménk egymással párhuzamos úton járt, pedig már napok óta nem beszéltünk. Ő is tudta, hogy beléptünk az oroszlán barlangjába. Ahogy a hintó megállt, felálltam, ismét ki akartam szállni, de a királynő felemelte a kezét. Maradj, kedvesem! Vigyétek el a hintót a herceg szállására üdvözletünkkel! Nincs elég jól ahhoz, hogy lovakat cseréljen. Tudod, hol van a palotája? Megmelegedett a szívem a királynő kedvessége és nemessége hallatán. Egy őrült pillanatra azt kívántam, bárcsak ő lenne az én Vero Madrém, és arcomat púderezett keblére nyomhatnám. Nem tudtam, mit mondjak, így mint ilyen esetekben mindig, hazudtam. Nagyon is, felség. A háza feljebb van a dombon, San Miniato felé nem volt időm gondolkodni, így míg ők búcsút intettek nekünk azzal az ígérettel, hogy másnap találkozunk az esküvőn, én Bembo háza felé irányítottam a hajtót, ahol valamivel több mint egy hónapja láttam meghalni a legjobb kliensemet. Mikor a hintó megindult, visszazuhantam az ülésre, de még láttam, ahogy Nápoly királya és királynéja kíséretével felsétál a Palazzo Vecchio lépcsőjén, ahol két szolga várta őket a Medicik fekete és arany libériájában. Gyomrom ismét forgolódni kezdett kettős rémületemben: részben személyes, részben politikai okokból. Elsőként azért, mert Guido barátot és engem itt életre-halálra üldöztek, és talán még mindig komoly veszélyben vagyunk. Másodsorban: a Medici család ifjú sarja, a leendő vőlegény, Lorenzo di Pierfrancesco de Medici hitszegő szervezkedésbe fogott nagybátyja, a nagy Lorenzo ellen. Árulását megfestették, rejtvényekbe szőtték, belekódolták a Primavera alakjaiba, ami Botticelli nászajándéka lesz ifjú, házasulandó patrónusa számára. Nekem pedig most fel kell ráznom barátomat a gyengélkedéséből, hogy valahogy megmentsük szerencsétlen irhánkat, és talán a 66 Dániel próféta Ószövetség: Dániel könyve 6. fej. Dánielt ártatlansága megmentette az oroszlánok torkából (jelentése: A legképtelenebb módon istenellenes korszakokban is ki lehet tartani a hit mellett, mert Isten mindig az övéivel van. Övé a végső győzelem.). 139

140 várost is. De, mint már gyakran megesett, nem kellett beszédre biztatnom: amint magunk maradtunk, megszólalt. Ott mondta ott kezdődött minden. A biztonságára nem is gondolva kihajolt az ablakon, felbámult a palazzo magas, kopár falaira. Én csak az állványozás négyzet alakú harapásnyomait láttam, a himlőhelyes vakolatot, és egy magas, nagyon magas ablakot az ókori világító laterna alatt. Mit is kellene ott látnom? Megkönnyebbültem, hogy végre megszólalt, mégse voltam hajlandó kiemelkedni én is az árnyékból, nehogy meglásson és felismerjen valaki. Ott ismételte, hangja reszelőssé vált a hosszas némaság alatt. Ott lógott Jacopo de Pazzi, a Pazzi család feje két felebarátjával Guiliano de Medici megölésének bűntettéért. Mert lemészárolták őt itt, a katedrálisban testvére, Lorenzo de Medici szeme láttára. Firenzében mindenki ismeri ezt a történetet, vártam hát, hová akar kilyukadni. Mellette lógott Francesco Salviati, Pisa érseke; egy férfi, akit magam is jól ismertem, mivel ő részesített az elsőáldozásban. Nagy Lorenzo aznap megmenekült, de aláírta a halálos ítéletét, mikor az érseket felakasztatta teljes papi díszében a cselszövésben való részvételéért. Néha Guido barát elméje egészen megdöbbentő és tulajdonképpen következetlen ugrásokra volt képes. Elég ironikus, hogy alig szólalt meg, máris kezdett kissé idegesíteni. Mi a lópikula köze van ennek a Pazzikhoz? Most úgy fordult felém, mintha gyűlölne. Nem hallottad? Nem a Pazzikhoz. Az érsekhez. Hajnalodott. Láttam a lelki szemeim előtt, amint az egyházi főméltóság a kötélen fickándozik, bele és zsigerei szent öltözékéhez illő vörös zsinegben csurognak le a padlóra, arca pépes-véresen pörög és nekiverődik az ablaktalan, szürke falaknak. Tehát a pápa szerinted azért szervezkedik Lorenzo di Pierfrancescóval unokabátyja ellen, mert ő meg fellógatta az érseket? Igen. Nem érheti be ennyivel még sosem hallottam ilyen röviden válaszolni. Megenyhült. Nagy Lorenzót és egész Firenzét kitagadták a sértésért. Sixtus pápa saját unokaöccse, Girolamo Riario, Imola lordja kapta a feladatot, hogy letartóztassa, és vád alá helyezze Nagy Lorenzót, de a firenzei signoria 67 kiálltak mellette, nem adták ki. Hiába folyamodott a törvényhez, nem járt sikerrel, így véleményem szerint Sixtus megszervezte a Hetek szövetségét Lorenzo di Pierfrancesco bűnpártolása mellett, hogy így buktassák meg Lorenzót, és helyére ültessék a unokaöccsét (a pápaság készséges eszközét). Elhiheted mondta határozottan a pápa áll az egész hátterében. A nyomokat kőbe vésték. Kételkedtem. Cefetül biztos vagy a dolgodban. Igen. Amikor azt mondtam, hogy a nyomokat kőbe vésték, azt szó szerint értettem, nem metaforikusán. Hallgattam. Nem bírtam követni. Szerencsére magától is folytatta. Minden nyomot, ami előre vitt minket, szó szerint kőbe véstek. A ferdetornyot az ajtóm felett a Santa Crocében. A frissen metszett hajót Pisa tornyán, ami a Muda vezérhajóját ábrázolta. A szentélyrekesztőt Nápolyban, a San Lorenzóban, ami a keresztút állomásait mutatta. Én vagyok Petrus. Az egyházat is kőbe vésték, a pápaságot, a Vatikánt, az egész szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházat. Kifejezéstelen arccal bámultam rá. Péter mondta egyszerűen. Szent Péter. Petrus. A pápaság szentje és jelképe. A kapuőr, a kulcsőrző. Én vagyok a szikla. 67 olasz: urak 140

141 Rendben feleltem lassan. És hogy jön a képbe Botticelli? Ha a Pazzik és a pápa borította ki a bilit? Guido barát szemei úgy égtek, mint a kárhozottaké. Ott átmutatott a tér felett a vámházra, ott van az a fal, ahová Botticelli az őt pénzelő Medicik megbízására felfestette az összeesküvőket, épp oda, ahol lógtak, mintegy intelemként. Összehúztam a szemem ott a durva, napszítta köveken még mindig lehetett látni négy halovány alakot; felettük hosszú, könyörtelen vonalak mutatták, hol lógtak a kötelek, olyan egyenesek voltak, mint a nyíl. Tehát amikor a cselszövés megfogant, kit választhattak volna ennek a halálos jelenetnek a megfestésére, ha nem a Medici-udvar kedvelt művészét? És a Primavera mindent felfed? kérdeztem. Az összes várost, ami beleegyezett, hogy csatlakozik a pápához, hadat üzen Nagy Lorenzónak, és elmozdítja a helyéről? Igen. Passzoltam. Tehát tudjuk, miért. De azt nem tudjuk, mikor és hogyan érkezik a támadás. Tudásunknak nincs ereje, hacsak nem ismerjük a részleteket. Tehát a kérdés az: mit teszünk legközelebb? Ajkai kegyetlenül felhúzódtak, de ez nem volt igazi mosoly. Semmit. Hagyjuk, hogy a pokol tüzébe taszítsák egymást: mindegyikük gyilkos, hitvány alakok. Mind elvesznek, ahogy mi is. Hát ez nem volt nagy segítség. Szerepet cseréltünk a szerzetes meg én: ő feladta a nyomozást, de én többre vágytam. Tudtam, hogy ha megértenénk a festmény összes rejtélyét, lenne annyi a tarsolyunkban, hogy az életünkért alkudozzunk. Távolodtunk a térről és a rettenetes jelenet színhelyéről gyorsan ki kellett találnunk valamit, mielőtt végigvisznek minket fölöslegesen a San Miniatón. Akkor megláttam a Santa Croce hatalmas homlokzatát és rajta a nagy kerek szemet, elmémben visszhangzottak Guido barát szavai két éjszakával azelőttről. A botanikát érintő kérdésekben a legjobb, amit tehetünk, hogy padovai Nicodemusszal beszélünk, a Santa Croce füvészével. Nincs olyan virág a mezőn vagy fűféle a sövényben, amit nem ismer név szerint. Talán itt kiszállhatnánk! kiáltottam fel remélve, hogy a helyes szót alkalmaztam a lekászálódásra. Uram ismer itt egy füvészt, és szereznünk kell valamit a hideglelésére. A hajtó lelassította a lovakat. Várjak, donna? kiáltotta vaskos akcentussal. Én már ki is nyitottam az ajtót, és lerántottam Guido barátot a földre, meg se vártam, hogy a hajtó vagy az inas segítsen. Nem, ne fáradj! feleltem könnyedén. A jó szerzetesek majd küldenek egy futárt, és elhozatják saját hintónkat. A hajtó összenézett az inassal, vállat vont a maga spanyol módján, és kezét a sapkájához, ostorát a lovához érintette. Aztán utolsó kapcsolódási pontunk a nápolyi udvarral elvágtatott egy porfelhőben. És ott álltunk mi, Luciana Vetra és Guido Della Torre barát a Santa Croce kapujában, egy naptári hónappal legutóbbi ittlétünk után. És ott kuporgott a kapus szerzetes, Malachi barát; mint mindig, most is betintázva aludt a kovácsoltvas kapuban. Miért vagyunk itt? szinte ki se nyitotta a száját; összeszorított állkapcsa elfehéredett a dühtől, most gyűlölettel nézett a helyre, amit korábban imádott, erre a békés, szent kikötőre. Hogy találkozzunk Nicodemus baráttal, a füvésszel, mint te magad javasoltad. Reméltem, hogy a hízelgés megteszi a hatását. Nem tette. Nem megyek be. Erre számítottam. De hát ez volt az otthonod. Ezek az emberek a testvéreid. Malachi barát felé intettem, aki egy hangos böfögéssel tette tönkre a hatást. A pápa árult el, nem a ferences rend. 141

142 Összecsattant az álla. Ha a pápa korrupt, akkor az egész egyház is az. Az én életem, az övék az alvó szerzetesre mutatott és ez mind heves mozdulattal átfogta a kolostor óriási építményét hazugság. Ez keményebb lesz, mint gondoltam. Savanyúan felidéztem, hogy hetednapja mindent megtettem volna azért, hogy leszakítsam az egyházról, mint tapadócsigát a szikláról. Most meg már a gyöngyöt is odaadnám a hasamból azért, hogy bemenjen a kolostorba, és beszéljen a füvésszel. Rendben. Tegyük fel, hogy igazad van. Miért nem állítod meg? Kit? Sóhajtottam. Őszent-seggét, a pápát mondtam pimaszul. Amit tesz, az helytelen... igaz? Nem felelt ez mindkettőnknek feltűnt. Nem a mi háborúnk, nem a mi gondunk. Nem érdekel, mi lesz a Hetekkel. Megragadtam felsőkabátja elejét; lógott rajta a ruha, most vettem észre, mennyit fogyott a múlt héten. Ez a mi problémánk is, mert a mi életünk is veszélybe kerül megint, mihelyst felfedik az igazi kilétedet. Ami egy nap bekövetkezik. Nem élhetsz örökké Niccolóként; és neked se tetszene, hacsak nem akarod egész életedben cserélgetni az örömfiúkat. Összerezzent. És miután felfedeztek, örökké menekülnöd kell, és nekem is. És az áruló, Lorenzo di Pierfrancesco? Csodálatos városunk atyja ellen szervezkedik. Mi leleplezhetjük, kivághatjuk az egyház elüszkösödött tagját, visszaállíthatunk valamit... valamit az egyház tisztaságából. Erősen túloztam, de láthatóan nem vette észre. Mióta csak elhagytuk Rómát, most először csillant meg a szeme, amikor felötlött benne, hogy keresztülhúzhatja a pápa cselszövését. Kihasználtam ezt az előnyt. Tudjuk meg, miről van szó, fejtsük meg a rejtvényt, aztán valahogy adjuk elő az egészet magának Nagy Lorenzónak, ahogy a nagybátyád mondta; ezzel lekötelezzük, a védelme alá kerülünk, és megmentheted a bőrödet! Nem érdekel a bőröm. Akkor az én bőrömet. Hallgatott, de ezúttal nem gyötrődve; gondolkodott. Úgy nézett rám, mintha először látna, tudtam, törődik velem annyira, hogy megpróbáljon megmenteni. Hideg éjszaka volt, de hirtelen átjárt a meleg. És volt még valami más is a szemeiben; valójában nem akarta feladni, és azt hiszem, tudom, miért. Az agya miatt. A hit tüze talán kihunyt, de intellektusa lángját nem lehet kioltani. Bevetettem a legerősebb fegyveremet. Ráadásul tényleg képes lennél elsétálni anélkül, hogy tudnád, miről szól ez az egész? Tényleg el tudnál úgy aludni éjszakánként, hogy nem jöttél rá, milyen titkot rejtenek a virágok? Milyen végzet jön tavasszal? Miért van hét összeesküvő, és nem nyolc, ahány alak a képen? Úgy, hogy nem tudtad megfejteni, hát hagynád, hogy a rejtvény legyőzzön? Ezzel megfogtam, de nem hagyhattam ki még egy, teljesen gyakorlati érvet. Valójában nem volt palotánk, ahol megszállhattunk volna, sem kíséretünk, aki gondoskodna szükségleteinkről. Én nem mehettem vissza kis Arno parti kunyhómba, ahol tocsogott a padló Enna vérétől. Ő sem mehetett vissza Pisába a vérengző kuzinjához. Végül is fejeztem be, hová is mehetnénk? Tudta, hogy igazam van. Nem volt más választása, vissza kellett mennie a kolostorba, amit valaha otthonának hívott. Felnéztem az égre az éjszaka már végéhez közeledett, és megkezdődött egy firenzei nap. A kapuhoz mentünk, és felébresztettem Malachi barátot, épp úgy, mint egy hónappal azelőtt, az arcába dörgöltem a cicimet. 142

143 2 Padovai Nicodemus hallgatott. Végighallgatta az egész hihetetlen mesét, és most csak ült, a fehér borostáját dörzsölgette az állán és olykor-olykor alig hallhatóan felmordult, mintha a vacsorát emésztené. A történetünket emésztette. Amikor Malachi barát útmutatása szerint beléptünk a herbáriumba, egyből körbenéztem. Lélegzetelállító hely volt: egy gyertyafényes szoba oszlopsorral, ahol az alacsony mennyezetet keresztgerendák boltozata tartotta. Szemem végigfuttattam egy oszlopon. Madonna. A plafon felé, az oszlopok kétharmadánál a bordázat eltűnt egy felfordított kaszálóban. A mennyezetről virágok lógtak lefelé és füvek és mindenféle gumók, amik a tűz fényénél száradtak, lágyan forgolódtak zsinegeiken, ahogy a lélegzetünk és az ajtó huzatja megpörgette őket. A virágok és füvek illata összekeveredett kábító gőzt eregetve, és ahogy a tűz felmelegítette őket, szinte rám nehezedett párájuk émelyítő, fojtogató édességével. A társalgáshoz egy keresztlábú padra ültünk, a tűz derűsen lobogott mellettünk a kandallóban. A hely mindegyik fali fülkéje tele volt latinul felcímkézett kövér edényekkel, bedugaszolt üvegekkel, agyag olvasztótégelyekkel, egészen a mennyezetig. A fal mellett egy hosszú, kopott asztal húzódott megpakolva kovakövekkel és gyutacsokkal, rézcsövekkel és lombikokkal, és ezeket mind kuszán összekötötték disznóbelek segítségével. Az egészben maga a füvész volt a legbizarrabb: kisebb élő férfit én még életemben sem láttam, ahogy bölcsebb szempárt sem. Vénséges vén volt; mintha már a keresztes háborúk idején is itt élt volna, több vonás kaszabolta agg orcáit, mint egy szaracén térképet. Olyan kevés haja volt, amilyen sok ránca, közvetlenül a füle fölött fehér szálakban csírázott ki, úgy keretezte a fejét, mint egy hófodor. Hagytam, hogy Guido barát adja elő a történetet, nem szakítottam félbe, mivel hamar rájöttem, hogy az öreg szerzetes nem volt könnyű helyzetben: a régi időkben ő is látott engem a kapunál, mint a többi barát, tudta, hogy romlást vittem a kolostor falai közé. Egyszer sem nézett a szemembe, de nem bántódtam meg: rengeteg sértés ért már életemben, és el tudtam viselni egy szerzetes rosszallását, ha utána segít nekünk. Mikor végre megszólalt, meglepően mély hangon beszélt, erős padovai akcentussal. Ha meg is lepődött látva, hogy az egy hónappal korábban eltűnt ferences szerzetes hercegi öltözékben tér vissza karján egy hírhedt szajhával, és hihetetlen mesével áll elő, nem mutatta. És minden lehetséges válasz közül ő épp azt mondta ki, amivel barátom fájdalmának közepébe talált. És biztos vagy benne, testvérem, hogy őszentsége is érintett ennek a hét embernek az összeesküvésében? Igen, mivel ő is viseli a gyűrűt, amit mindegyikük a hüvelykujján hord: a nagybátyám, a nápolyi Don Ferrente, a pápa, és mint látod, már én magam is. A füvész az aranyszalagra bámult, a gyűrű ragyogott a tűz fényében. És feltehetően ilyen szalagot látsz majd Lorenzo di Pierfrancesco ujján is a holnapi esküvőjén, mivel biztosra veszed, hogy ő szervezkedik a nagybátyja ellen. Igen. Nicodemus barát elhallgatott, és mikor ismét megszólalt, rájöttem, hogy ő is ismeri Guido barát trükkjét: a többi emberénél gyorsabb elméje átszűrte a hallottakat, és olyan mozzanaton keresztül szemlélte, amik fölött mások átsiklottak volna. Heten vannak, nem nyolcan? kérdezte. A képen azonban nyolc felnőtt alak látható? Igen. A füvész bólintott. Gonosz dolog ez mondta összefonnyadt fejét csóválva. 143

144 Guido barát lecsapott erre a végszóra. Mintha a gyóntatójánál lenne, végre beszélni kezdett a fájdalmáról. Testvérem, én a vadonban tévelygek. Az Őbeléje vetett hitem és bizodalmam, akit mi szolgálunk, teljességgel elhagyott. Beszélni is fájdalom erről. Tudom, hogy mint rendünk testvérét, nyilván téged is hozzám hasonlóan rettenetesen megrázott pápa atyánk érintettsége. Nicodemus barát hirtelen felkapta a fejét. Megrázott? Engem? A legkevésbé sem. Felnevetett száraz, kotkodácsoló hangon, ami félig köhögés volt, félig kuncogás. Fiam, sajnálom a csalódottságodat. De el kell mondanom, hogy a férfi, akit bálványoztál, már a mostani cselszövés előtt is áztatta vérben a kezét, igen; méghozzá többször is. A társam előrehajolt, a lobogó tűz borostyánsárga fényt vetett az arcára. Hogyan? Így volt felelte a füvész gyengéden. Említetted a Pazzi-összeesküvést. De vajon ki biztatta fel a Pazzikat vérengző cselszövésükre, és adta meg nekik a pápai áldást? Ki átkozta ki egész Firenzét a tettéért, csak hogy a Medici-bank kereskedelmét leállítsa, és ezzel egy csapásra megszabaduljon a pápai adósságtól? A pápa csak azért békült ki Lorenzóval, mert a földjeinket a törökök támadása fenyegette, mikor a hitetlenek elfoglalták Otrantót. De ennek már több mint két éve; most már a szultán halott, a fenyegetés elmúlt, a pápa újból szabadon felléphet régi ellenségével szemben. Nicodemus ismét megcsóválta a fejét. Barát, te még tapasztalatlan vagy a világ dolgaiban, és ártatlan; el sem tudod képzelni, mit meg nem tesznek az emberek, még a szentéletűek is. Guido barát nem mozdult, szája elfehéredett, teljes valójában megrendült. Én magam kevésbé, hisz talán nem kufircoltam szerzetesekkel, és igen, papokkal is éveken át? A füvész érezte, hogy Guido barát világa összeomlott, és kedvesebb hangra váltott. Fiam. Meg kell tanulnod különbséget tenni Isten és ember között. Az ember esendő, az egyház korrupt. De a Jóisten igaz, ő sosem hagy téged cserben. Vissza kell találnod a hitedhez, mint tenmagad és a Jóisten közötti kapcsolathoz; mert pápák és egyházi méltóságok jönnek és mennek, de az Úr örök. És nekünk, akik még hűek vagyunk rendünkhöz, el kell vezetnünk a többieket a fényre, legjobb tudásunk szerint. Az öreg, mintha elfáradt volna a kinyilatkoztatástól, belehörpintett fakupájába. Ami jelenlegi kellemetlenségeidet illeti, azt hiszem, felmenthetjük a szentatyát a szervezkedés kitervelése alól. A szálakat nem a Vatikánból igazgatják, hanem a Medici-házból. Miből gondolod? A gyűrű az ujjadon egy kilenc golyót tartó szalag. A palle. 68 A palle! ismételte Guido barát hüvelykujját a szeme elé emelve, a gyűrű aranya csillogott a tűz fényében. Hogy nem vettem észre korábban? Tisztán láttam a kilenc aranygolyót a gyűrűn, ahogy körbevették a szalagot. Meg kellett kérdeznem. Vagyis mi ez? A palle, vagyis a Medici-golyók, amik kör alakban jelennek meg minden heraldikai díszítésen magyarázta Guido barát. Természetesen jól ismertem ezt a címerképet, ugyanis azon túl, hogy Firenzében minden kapu fölött és minden palota falán megjelent, nagyjából száz viccet szedtem fel az utcán a Mediciek golyóiról. Valójában azt hiszem, a magam idején én is megcsapoltam néhány pár Medici-golyót; sajnos csak fiatalabb fiúkét és unokatestvérekét. Sose próbálkoztam be a Lorenzóknál egyiknél sem, merthogy úgy gondoltam, elég jámbor életet élnek. Leszámítva természetesen a gyilkosságokat. 68 olasz: labda, golyó 144

145 Tépelődéseimet azonban nem öntöttem szavakba nem volt alkalmas az idő, és a füvész ismét megszólalt. Én még nem láttam a festményt, de a három Máriára mondom, a palle azon is biztos megjelenik. Guido barát felállt. Akkor itt az ideje mondta, és talpra segítette a különös szerzetest, aki nagyjából a köldökéig ért. A két barát odament a hosszú asztalhoz, és Guido barát elővette erszényéből a cartonét. Nicodemus barát a tűzfényben vörösen égő kövekkel fogta le a kép sarkait, gondolom gyógyításhoz használta őket. Hívatlanul is mögéjük álltam, hogy én is láthassak. Jó ideje nem néztem már meg a Primaverát, mivel Róma óta az elnémult társam mellkasán lógott, és valahányszor hosszú idő elteltével újra megpillantottam, mindig mellbe vágott a szépsége de ennyire még soha, mint most, a tűz fényének aranyozásában, sarkain a karneolokkal. Két fej hajolt össze a kép fölött, egy fehér és egy fekete, várnom kellett a soromra. Nem tartott sokáig. Ott jelentette be a füvész hátradőlve. A Heszperidák almái; bennük jelenik meg a palle, a Mediciek jelképe. Előre léptem, tekintetemmel követtem göcsörtös ujjait az alakok feletti fákhoz, ahol száz kerek, aranyló gyümölcs himbálózott a leveleken. Nekem inkább narancsoknak tűnnek mormoltam. A Heszperidák almái a klasszikus irodalomban tényleg narancsok, Luciana, Guido barát rám sem nézett, miközben helyemre tett. És ezek a narancsok jelennek meg minden Medici-címeren, kilencszer. Nézd, itt is! kiáltott fel hirtelen az öreg szerzetes. A Vénusz leje fölött lévő természetes babérívre mutatott. Babér mondta Guido barát. Igen, Rómában vettük észre. Arra gondoltunk, hogy a cselszövés áldozatát, Nagy Lorenzót azonosítják. Vagy magát a kitervelőjét, Lorenzo di Pierfrancesco de Medicit vetette közbe Nicodemus barát. Végigfutott rajtam a hideg, a tűz ellenére is: mi itt épp egy gyilkosság tervét nézegettük. Egy gyilkosságét, amit meg kell akadályoznunk. Nicodemus barát a gondolataimat visszhangzotta: Akkor nyilvánvaló, mit kell tenned. Guido baráthoz fordult. Ha a hitedet egy időre elhagyod is, a morális kötelességed magától értetődő. Akár szerzetes vagy, akár nem, jó ember maradtál. Isten kegyelméből megadatott neked az esély, hogy feltételezett személyazonosságoddal megjelenj az esküvőn. Fel kell használnod ezt a lehetőséget arra, hogy audienciát szerezz Nagy Lorenzónál, és elé tárd mindezt, és megmentsd az életét. Különben hogyan is folyamodhatnál hozzá most, hogy nagybátyád, Isten nyugtassa lelkét, meghalt? Nem fogadna egy egyszerű ferences novíciust és felém intett egy kétes ifjú hölgyet, ám Pisa hercegét és kísérőjét, nos... nem kellett befejeznie. És a védelme, ha megmented egy ilyen összeesküvéstől, garantált. De Nicodemus barát, ismereteink a szervezkedésről jelenleg puszta találgatásokra korlátozódnak tiltakozott Guido barát. A hét férfi közül csak háromnak ismerjük a kilétét nem többnek. Szükségünk van a segítségedre: ha megismerhetnénk a titkot, amit a virágok rejtenek, több részletet tudnánk, és a részletek hitelt adnak majd közlésünknek. Nagyon is értelek. Nézzük meg közelebbről, és ezúttal csak a mező liliomaira koncentráljunk! Nyújtogattam a nyakamat, hogy lássak én is, de elkeserített a festményen látható virágok száma. Madonna! Több volt ott a virág, mint tehénszar a trágyadombon. 145

146 Ahogy az várható egy tavaszról elnevezett festménytől, számtalan növény pettyezte a gyepet. Az alakok feje fölött narancsvirágokat láttam. Flóra ruháján is tobzódtak a virágok, amint arra emlékeztem is arról a felejthetetlen napról, amikor Botticellinek modellt álltam. És hát könnyedén felidéztem azt a nehéz virágkoszorút is, amit akkor a homlokom fölött kellett viselnem. A szoknyámat rózsák töltötték meg, és virágok törtek elő a jobbomon álló nimfa szájából is, akit Guido barát Khlorisznak nevezett. Minden alakot füzér díszített még a katonás Merkúr is kapott apró, csillagszerű virágocskákat a csizmái köré. Szent szar! leheltem, most vontam magamra először padovai Nicodemus tekintetét. Egy percre ismét az iskolapadban éreztem magam, és ettől fogva tartottam a számat, nem szerettem volna még egy ilyen pillantást kapni. Guido barát újdonsült pesszimizmusában nyilvánvalóan ugyanazt a kétségbeesést érezte, amit én is, de kevésbé színes nyelvezetet használt. Az lehetetlen mondta. Bocsáss meg, barát! Téves úton járunk. Túl sok van belőlünk. Még ha napjaink vagy hónapjaink lennének is arra, hogy a jeleneten elmélkedjünk, akkor sem jönnénk rá, melyik virág rejti a titkot, amire a pápa utalt. Ám a füvész csak dörzsölgette egymáshoz az ízületeit, míg pattogni nem kezdtek, mint a kovakő. Ugyan, barát korholta. A Jóisten azért adott nekünk elmét, hogy megdolgoztassuk! Semmi sem lehetetlen. Valószínű folytatta, hogyha a kép rejti a kódot, és a titkot a virágok között találjuk, akkor nem minden itt lévő virág fontos. Némely pusztán dekoráció lehet, vagy figyelemelterelés. Szerintem az összes virág vizsgálata hiábavaló fáradozás volna. Talán megszámolhatnánk az egyes alakokon megjelenő virágokat próbálkoztam. Az nyolc számot eredményezne leszámítva a kupidót. Talán a titok a dátum, vagy valami ilyesmi. Ezt elég jó ötletnek tartottam. Nicodemus barát mintha meg se hallott volna, Guido barát azonban válaszolt: Ez a terv igen problematikus: mert hogyan jelölnénk ki az egyes személyekhez tartozó virágokat: például mikor Flóra szétszórja a virágokat, megszámolhatnánk, hányat szór szét, vagy csak azokat, amik érintik a személyét. És Khlorisz nimfa esetében beleszámítana az, amelyik kihull a szájából, vagy sem? Meglátta elszontyolodott arcomat. De a számok gondolata nagyon is erős ötlet. Talán... A füvész felemelte vénséges kezét. Erre a tanácskozásra talán nem lesz szükség. Más módja is lehet annak, hogy rájöjjünk, valójában melyik virágok fontosak. Gondolkozz, testvér unszolta pontosan mi hangzott el Septimus Severus ívboltja alatt Rómában? Nagy hatást tett rám az öreg szerzetes emlékezete, mivel én magam alig bírtam felidézni az ívbolt nevét. Guido barát erősen gondolkodott. Latinul beszéltek, ami nagyon is illett az este egész hangulatához: az ívbolthoz, a gárdához, a városhoz. Sixtus pápa pontosan ezeket a szavakat használta: Flora manus secretum. Vagyis a virágok rejtik a titkot fordított a füvész. Nagyon jó. Akkor megkaptuk a választ. Mindketten felé fordultunk. Ha most először látnád a festményt, melyik alakról állítanád, hogy a legtöbb köze van a virágokhoz? Flóráról feleltük egyszerre. Pontosan. Tetőtől talpig beborítják a virágok, virágokat is szór. A neve, természetesen a legsokatmondóbb: Flóra, latinul virág. Összefonta a karjait, mint egy jogtanácsos, és járkált, miközben hozzánk beszélt. Ahogy én látom, az okozza a problémádat, hogy a rejtvény: Flóra manus secretum Flóra rejti a titkot, négy dolgot jelenthet. Egy: a válasz a flórában rejlik, a flóra és fauna értelemben, a növények latin gyűjtőnevében, és a kép mindegyik virágjára, mindegyik fűszálára, mindegyik fájára és gyümölcsére utal. Azt már átbeszéltük, milyen hosszadalmas is 146

147 volna megvizsgálni minden szál növényt, amit itt látunk. Kettő: a válasz valahol Flóra alakjában látható. Három, a választ Firenze városában találjuk. Mivel, ahogy abban már megegyeztetek, minden alak egy-egy várost képvisel, ez is lehetséges, hiszen Firenze a Primavera fatábla otthona is. És a negyedik, leghihetetlenebb lehetőség: a választ most nézett rám másodjára te rejted. Körbe pillantgattam magam körül, hátha valaki belépett mögöttünk a szobába. Én? ez úgy hangzott, mint a szamárbőgés. Guido barát felém fordította kék tekintetét. Te ismételte a füvész. Te álltál modellt Flórához, nem igaz? Hát igen, de... Akkor őrizheted te is a titkot; lehet, hogy valamilyen okból téged választottak ki erre. Szerintem ezt elvethetjük vetette közbe gyorsan Guido barát. Signorina Vetrát Botticelli egy jómódú barátjával való... ismeretsége miatt választották. Á, igen. Signor Bentivoglio, Isten nyugtassa a lelkét. A füvész áldása nem volt egészen őszinte és gyanítottam, hogy Bembo hírnevéből valami még ezeken a megszentelt falakon is átszivárgott. Rendben folytatta Nicodemus barát. Akkor úgy gondolom, figyelmünket akár Flóra alakjára is fordíthatnánk. Egyértelműen ő bővelkedik leginkább virágokban. Khlorisz talán a második legerősebben díszített alak, mivel úgy ömlenek a szájából a virágok, mint maga az igazság. Flóra ingujja után nyúl látod? Szerintem feltételezhetjük, hogy Khlorisz és Flóra közeli kapcsolatban állnak egymással. Talán Khlorisz egy Firenze közelében lévő város? javasolta Guido barát. Szerintem igen; talán Prato, esetleg Imola. Erről nem tudtam véleményt mondani, mivel egy hónappal azelőttig el sem hagytam a várost, hacsak azt nem számolod, hogy csecsemőként Velencéből érkeztem egy üvegben. Visszatérve Flórára. Mit mondhatunk el az ő alakjáról a virágokat leszámítva? Mert nyilván ez a fő sajátossága, de mielőtt számba vennénk őket, talán a többi jellemzőjét is átgondolhatnánk. Összenéztünk Guido baráttal kettőnk félmosolya kitett egy egészet, hiszen pontosan így szoktunk eljárni. A csoportképen ő a primum mobile. Tanult társam nagyon is jellemző módon latin kifejezéssel indított, amit én egyáltalán nem tudtam követni. Szerencsére ismert már annyira, hogy kérés nélkül is fordított. Ő az első mozgó. Tudtam, mire gondol. Minden szereplő közül ő áll legelöl a képen: ő mutatja az utat. Ami beleillik azon feltételezésembe, miszerint a Flóra városából, Firenzéből származó Lorenzo di Pierfrancesco a cselszövés értelmi szerzője: mindennek a gyökere vetette közbe a füvész. Ráadásul egyenesen a kép szemlélőjére néz. Úgy lobog a ruhája, mint az angyalok szárnya ez az áhítatos megjegyzés Guido baráttól érkezett. A ruhája ujja halszerű. Ez most én voltam. Mindkét barát rám nézett. Elmagyaráztam: Úgy értem... az alkarját, hát, halpikkelyek borítják. Ezt nem tagadhatták, akármekkora badarságnak hangzott is, mert tisztán látszott. Hmmm. Talán ez tengermelléki kapcsolatokat sejtet, kötheti a három gráciához merengett barátom. És a gráciák színeit viseli jegyezte meg Nicodemus barát. Vagy inkább a szín hiányát. Köntösének színe épp olyan fehér, mint a trióé. 147

148 De én nem haltam meg! fakadtam ki a Muda vezérhajóján folytatott beszélgetésünkre utalva, amikor felfedeztük, hogy a gráciák halott nők; Simonetta Vespucci and Maria D'Aquino; Fiammetta. Úgy vélem, a virágoknak, ezeknek az eleven, életteli dolgoknak a jelenléte kiemel téged közülük, mint élő, lélegző... személyt. Tudtam, hogy a füvész eredetileg hölgyet akart mondani, de képtelen volt rávenni magát arra, hogy ezt a kifejezést rám alkalmazza. Kezdjük a Flórát ékesítő virágok beazonosításával folytatta sietve, és lássuk, mit találunk! Akkor egy különös szerkentyűért nyúlt: ólomkarikába foglalt két egyforma üveglemezért, amiket aztán az orrára csippentett. Amikor visszafordult Guido baráthoz, a szemei óriásinak látszottak a szerkentyű mögött, ahogy az üvegpalackok alja felnagyította. Majdnem elnevettem magam, de jókedvem hamar tovaszállt, ugyanis észrevettem, hogy ezzel az eszközzel sokkal jobban lát, mint Guido barát vagy jómagam, pedig jó ötven év előnyünk volt hozzá képest. Kezdjük talán a hajviselettel? Ott középen, a homlokán... alaposan megvizsgálta a szemüvegekkel egy szerény ibolya látható; viola odorata. Vigyünk bele valami rendszert! tette hozzá a szerzetes. Felállt egy zsámolyra, mivel csak ilyen segédeszközzel érhetett kellő magasságba, és egy violaszín virágot húzott le a fejünk fölötti rétről. Szemünk és orrunk elé tartotta. Tessék: az ibolya nevezte meg az illatos virágot. Aztán ismét felénk fordult, és csak egy szót szólt. Következő. És így dolgoztunk, miközben odakint egyre sűrűsödött az éjszaka. Elsőként Flóra hajviseletét jártuk körbe, majd a füzért a nyakán. Úgy ömlöttek a nevek a füvész ajkairól, mint Khloriszból a virágok, visszaverte őket az altemplom fala; mint pogány, nem pedig keresztény litániát. Búzavirág, százszorszép, hunyor, gyöngyvirág, mocsári nefelejcs, mirtusz, occhiocento vagyis ezerszem, gránátalma. És megint ibolya. Figyeltem, segítettem levenni a virágokat, ha a füvész nem érte el őket, összekavarodó illatuk és látványuk visszavezetett ahhoz a sorsfordító naphoz Botticelli studiolójában; felidéztem a fejemet csiklandozó virágfüzért, a torkomat karcoló koszorút. A Pazzi-kápolna álnok harangja gyilkosok állították, az ő emléküket kongatta kétszer is megkondult, mire minden növényt leszedtünk, Nicodemus barát saját virágórájával verte a taktust. Minden szirmot beazonosítottunk és megtaláltunk, nemsokára egy valóságos virágágyás hevert előttünk. Flóra fejével és nyakával végre végeztünk, de akkor sem pihenhettünk meg. A köntös adta ki a parancsot Guido barát. Az könnyebb lesz felelte a füvész. Csak két virágot húzott le a zsinegről. Búzavirág és szegfű. Mindenhol. És a dereka körül egy rózsafüzér. Lehúzott egy hajlékony fekete ágat, fekete tüskéi között egy tucat gyönyörű, rózsaszín virág csücsült a fényes zöld leveleken. Emlékeztem erre a részletre: a tüskék átlyuggatták a ruhám anyagát, és a bőrömet szurkálták. És a karjában? Nos, én megmondhatom neked mondtam. Jól emlékeztem az illatozó fejecskevirágzatokra, amiket azon a napon a karomba öntöttek, hogy ott fogjam, és a földre szórjam őket. Rózsákat rejtettem a karomba. Guido barát felkapta a fejét. Ismételd meg! Összezavarodottan ismételtem meg magam: Rózsákat rejtettem a karomba. 148

149 Flóra rózsákat rejtett. Szinte suttogta ezeket a szavakat, mintha álmodna. Aztán elmosolyodott, és egy hirtelen mozdulattal lesöpört minden gondosan összegyűjtött virágot, melyek aztán illatozó kupacba hulltak a földön. Úgy néztünk rá, mintha megbolondult volna. Az időnket vesztegettük! sikongatta. Megneveztük az összes virágot, rangsoroltuk, leszedtük őket! Körbeszökdécselt a szobában, eljátszotta az elmúlt óra cselekedeteit. Most kacagott fel először azóta, hogy elhagytuk Rómát. Mind szamarak vagyunk! Flóra rejti a titkot! Rózsák! Hisz csak ennyit kell tudnunk! A karjába rejti őket! Ő az egyetlen alak, aki virágokat tart a karjában! Ilyen szerény növényt, ami minden kertben, minden sövényben fellelhető! Mi magunk is tudtuk volna a nevét! Nicodemus barát lesüppedt a fejőszékre, levette a szemüvegeit, arcát a kezébe temette, és mikor ismét ránk nézett, ránk villantott egy fogatlan mosolyt. Igazad van mondta, és ha igazi tudósok lennénk, már a latinból megsejthettük volna; mivel a rejtvény így hangzott: Flora manus secretum A manus azt jelenti, hogy a kezében tartja, a manó kéz szótőből. Ha Flóra átvitt értelemben őrizte volna a titkot, mint egy titoknok, Sixtus pápa a custodia igét használta volna; flora custodia secretum. Felém fordult. Gyermekem, aznap csakugyan kezedbe rejtetted a titkot a szó legszorosabb értelmében, miközben Botticellinek modellt álltál. Ismét felhangzott a csontszáraz kuncogás. Engem kezdett kicsit idegesíteni a dolog. Nem értettem, minek örülnek ennyire. Vecsernyétől kompletóriumig virágok azonosításával töltöttük az időt, pedig a jó válasz megtalálása egyetlen pillanatig tartott. Enyhe csalódottságot éreztem. Ide se kellett volna jönnünk. Rózsák. Magunk is megnevezhettük volna ezt a francos virágot akár a hintóban is, Rómából felfelé jövet, annyi idő se kellett volna hozzá, mint egy csukláshoz, ha Guido barát nem duzzogott volna személyes pokla hetedik bugyrában. Egy gyerek is képes lett volna rá; valójában nem is volt szükségünk az öreg szerzetesre. Én már a vacsorán gondolkodtam, miközben Guido barát a füvész elnézését kérte. Sajnálom, barát. Egyáltalán nem kellett volna fárasztanunk téged. De igen, fiam. Mert még mindig nem ismeritek a rózsák jelentését. Vagy azt, hogyan rejthetnek bármit is. Ebben igaza volt, semmivel nem jutottunk előrébb. Akkor, ha már itt vagyunk felelte Guido barát, használnunk kell a ma éjjel rendelkezésünkre álló segítséget: vagyis Nicodemus barát kivételes botanikai ismereteit. Ráadásul úgy vélem, a Primavera kódolása túl ravasz egy közvetlen megjelenítéshez. Botticelli eddig jóval okosabbnak mutatkozott ennél: minden rejtvény homályos, csak a Hetek előtt világos a jelentésük. Valami ravaszságot kell keresnünk. Szerintem a virág típusa lehet a fontos; talán a jellemzői is. Szánjunk némi időt az eszmecserére, és vegyünk át mindent, amit a virágok királynőjéről, a rózsáról tudunk! Nicodemus barát ekkor elővett egy rózsát a gyűjteményéből a kagylók halványrózsaszín árnyalatában, és egy másik piruló korállszínűt: pontosan azt a két árnyalatot, ami a festményen a karomba rejtettem. Most már mind leültünk az asztalhoz, úgy bámultuk a két tökéletes virágot, mintha azt vártuk volna, hogy megszólaljanak. Rózsa; rosa centifoglia merengett Nicodemus barát. Helyesen mondtad, hogy a virágok királynőjeként ismerik. A római menyasszonyokat és vőlegényeket rózsával koronázták meg az esküvőn, ahogy Cupido, Vénusz és Bacchus megjelenítéseit. Az ilyen fejeket a költők is kedvelték: Anakreón ódáiban olyan költőkről hallunk, akik rózsakoronával díszelegtek Flóra és Hymen 69 ünnepén. 69 Házasság és esküvő istennője. 149

150 Nem értettem, mi köze ehhez egy csapat bolondos költőnek a menyegzői téma sokkal valószínűbbnek tűnt, de Guido barát lecsapott a költői vonalra. Szerintem ennek lehet jelentősége. Poliziano, a Medici-udvar költője, magának, a Primavera alapjául szolgáló Stanzáknak a szerzője, számtalan alkalommal írt a rózsák szépségéről. Valójában kezével az asztalra csapott maguk a Stanzák, ha az emlékezetem nem csal, is tartalmaznak egy virágokról szóló, nagyon is különös sorpárt: Ma vie piu ieta, piu ridente a bella Ardisce aprire il seno al sol rosa Ezekben kijelenti, hogy a rózsa sokkal merészebb a szerény ibolyánál! Nicodemus barát kissé kiegyenesedett. Ibolya koronázza Flóra hajviseletét: pontosan középen helyezkedik el, a homlokánál! Talán a költő, és vele a festmény, azt akarja mondani, hogy nem a fejünket kell használnunk a titok megfejtéséhez, hanem a... Micsodánkat? A hasunkat? Felnevettem látva a szerzetesek csüggedt arckifejezését, mikor elméletük megbukott. Várj csak! Flóra nem vár gyermeket? Nem említett Signor Bentivoglio neked ilyesmit, mikor arra bíztatott, hogy állj modellt a barátjának? kérdezte tőlem Guido barát. Hogy Flóra a következő évszak gyümölcsét hordja? De igen! erősítettem meg lelkesen. Tényleg terhesnek kellett látszanom! Az agg szerzetes kissé összerezzent illetlenségem hallatán, de nem törődtem vele: elindultunk valamerre. Talán a titoknak köze lehet egy gyermekhez vagy csecsemőhöz? Talán valaki tényleg gyermeket vár? Talán Semiramide Appiani terhes, és a poronty lesz a Medici-vagyon örököse, ha Nagy Lorenzo meghalt? Signorina! mennydörgött Nicodemus barát. Megengedem, hogy a Medici család nem bűntelen, de Signorina Appiani erényes leány hírében áll, tiszta, mint az első hó. Rendben szkeptikus arccal hátradőltem a padon. De be kell ismerned, hogy nem lenne idegen Don Ferrentétől, ha unokahúgát emelné a Mediciek örökösének anyjává. És Lorenzo di Pierfrancescótól sem vagyis a Hetek közül kettőt boldoggá tenne. Az is igaz, hogy a rózsa több szálon csatlakozik Vénuszhoz tette hozzá Guido barát a védelmemben. Ez az ő saját virága, rózsafüzért viselt Parisz ítéleténél is Libanus rétor elmondásában abban a versenyben, mely megjelenik a Primaverán is a három grácia által. A görög legendák kijelentik, hogy a rózsa Vénusz születésekor keletkezett Anakreón szerint mondta a füvész beleegyezőleg. Gyenge rózsabokor szökkent ki a földből, mikor Vénusz kiemelkedett a tengerből, és az istenek meghintették nektárral, melytől a bokor virágba borult. Szerintem némileg elkalandoztunk a témától közölte Guido barát kedvesen. Egyetértettem vele: ezzel a francos költészettel csak az időt húzzuk én így mondtam volna. Végül is a Primaverán Flóra és nem Vénusz rejti a titkot. Flóra terhes, nem Vénusz. Félénk gyanakodással pillantott rám. Megválaszoltam fel nem tett kérdését. Nem valószínű. Túl okos voltam én ahhoz, hogy így elbánjanak velem: egy dolgozó lány számára ez a pályafutása végét jelentheti a gyerek rosszabb, mint a himlő. Eszembe jutottak a kátrányos pamutlapok, amik kényelmesen és fölöslegesen hevertek a méhem szájánál, és amiket minden havi vérzés után lecseréltem. Ami a legutóbbi hónapot illeti: édeskevés esélye van a terhességnek, mivel Bembo óta nem volt egy menetem se. Vénusz viszont Appiani kisasszony már más tészta. Sok firenzei lányt vágott gerincre a jegyese: 70 Poliziano A lovagi torna c. verséből. Jelentése: Vígabb lesz élte, nevetéssel teli és szép, Ha a rózsa keblét a nap fele kitárja

151 és ha pár hónappal korábban jön a baba, ki bánja? Nézd meg a ruháját unszoltam. Az alatt könnyen el lehet rejteni egy dudorocskát, ha már növekszik a poronty. Hmmm. Szerintem ez a, ööö... román stílus javasolta Guido barát. Felhorkantottam, mivel jobban ismertem a világot, mint ezek ketten, az egyszer biztos. Csak egy ötlet ismerte el, de talán átsiklottunk valami nyilvánvaló dolog fölött. Ezzel egyetértettem. Ez csak papolás Vénuszról, a lényeget viszont nem veszitek figyelembe pedig olyan tisztán látszik, mind a Dávid szobor meztelen hátsója. Számomra nyilvánvaló, hogy egy férfi akkor ad rózsát egy nőnek, ha a lába közé akar jutni kottyantottam el, mert irritált már ez az egész vitatkozás, és az se érdekelt, hogy megbotránkoztatom a vén mamlaszt. De sikerült meglepnie. Igaza van, csakugyan ez a helyzet felelte ugyanis a füvész nyugodtan. A szerelem ajándéka. Ahogy Boiardo költő mondta, a rózsák széthintésével ünnepelték a szerelem örömeit: Datime a piena mano rose e zigli spargete intorno a me viole efiori... Di mia leticia meco il frutto pigli Flóra rózsákat hint a képen: az ókori Rómában Flóra és Hymen ünnepén szórták a rózsát a győztesek elé, vagy a hintójuk kerekei alá, vagy hadijárműveik orrát díszítették vele. Guido barát ráharapott a csalira. A győztesek elé ismételte. Ennek kell, hogy legyen jelentősége. Hiszen ez az egész összeesküvés a hadviselés körül forog, és a több száz és több ezer hadihajó körül, amit a saját szemünkkel láttunk. Talán egyezett bele Nicodemus barát. De én a rózsákat nem kötöttem volna egyből a háborúhoz, inkább a gyógyításhoz. Én folyton használom őket a munkámban. Milyen betegségeknél? kérdezte gyorsan Guido barát. Erősíti a szívet, a gyomrot, a májat és a visszatartási képességet; jó mindenféle folyásra, megelőzi a hányást, megállítja a köhögési ingert és jó szolgálatot tesz a tüdővész ellen. Természetesen rengeteg fajta rózsát használok itt a herbáriumban, általában rózsavizet desztillálok belőlük ezeknek a kezelésére: az említett sajátosságok nem ennek a típusnak, a Rosa centifogliának az egyedi jellemzői. Rosa centifoglia merengett Guido barát. A százlevelű rózsa fordította le a kedvemért. Talán a rózsa neve arra int, hogy egy számot keressünk. Gyakran fejezik ki számokkal a kódokat és titkosírásokat, talán ez a rózsákban rejlő válasz. Ha megtaláljuk a számot, találhatunk egy dátumot, vagy valami ilyesmit. De barát, a centifoglia besorolást nem lehet szó szerint venni figyelmeztette a füvész. A rózsáknak bármennyi levelük lehet, ez virágonként változik. Akkor ennyit a levelekről; de hány szirma van egy rózsának? Lenéztünk az előttünk heverő virágokra: láthatóan még ez a kettő is eltérő számú szirommal rendelkezett. Szintúgy igazolta feltételezésemet a füvész mindegyiknek más és más. Talán a Flóra kezében tartott rózsák számának lesz valami jelentősége. És az elhintett rózsákénak tette hozzá Guido barát. Megesküdtem volna, hogy vagy két órával ezelőtt valami hasonlót javasoltam, de nem szóltam semmit, csak összepréselődtünk, hogy megszámoljuk a Flóra karjában lévő rózsákat. A feladat a lehetetlent súrolta, még akkor is, mikor Nicodemus barát ismét feltette a szemüvegeit. 71 Matteo Maria Boiardo verse. Jelentése: Adj nekem egy marék rózsát és liliomot, Szórj körém ibolyát és virágokat, (...) boldogságom gyümölcsét hordják. 151

152 Hevesen vitatkoztunk, hogy vajon csak a teljes virágokat kell-e számolnunk, vagy a sziromrészleteket is, és vajon hever-e alattuk még egy réteg fejecskevirágzat. Aztán végül harmincegyben egyeztünk meg. A legnagyobb vita abból támadt, hogy a Flóra és Vénusz között heverő virágot is bele kell-e számolnunk. Pontosan ahhoz a fajtához tartozott, mint a Flóra karján lévők, a cartone alapján azonban képtelenség lett volna megmondani, hogy a földből nőtt-e ki, és így nem számolható bele a kötegbe, vagy Flóra karjáról hullott-e le, és így az ő rózsái közé tartozott. Nem láttuk, hogy a szára a virág feje fölé emelkedik-e a lehullását jelezve, vagy lefelé áll, mivel a földből nőtt ki. Vajon számít? kérdeztem segítőkészen. Guido barát megdörzsölte az állát. Szerintem igen. Botticellinél semmi sem véletlen. Mindketten a füvészhez fordultunk, szinte kétrét görnyedt a festmény fölött. Lélegzetvisszafojtva vártuk a válaszát. Megkaptuk, de nem azt, amire számítottunk. Nicodemus barát megdörzsölte hajának fehér fodrát a tarkóján, ahol kibújt a kámzsája fölött. Nos, most akadályba ütköztünk. Nem tudom megmondani, mert túl kicsi a cartone, nem látom a részleteket. A kódot nyilván az igazi Primavéráról, a fatábláról kell leolvasni, hiszen az százszor nagyobb ennél a pergamennél, ami viszont, ha nem tévedek, maga is különböző viszontagságokon esett át. Igaza volt: a hajótörést szenvedett, egy hónapig verejtékben úszó cartone látott már jobb napokat is, és a festék Flóra és Vénusz között, ahol a kérdéses rózsa nőtt vagy lehullott, kezdett összetöredezni és elhalványulni. Guido barát mintha összement volna pár centimétert. Akkor reménytelen a helyzet. A festményt mostanra már valószínűleg kiállították a Medici-villában a Castellónál, amit legalább száz testőr őriz. Csak remélhetjük, hogy ez az utolsó rózsa nem bír jelentőséggel. Várj csak: nem azt mondtad, hogy a Primavera nászajándék lesz? kérdezte Nicodemus barát sürgetően. Ebben biztos vagyok. Akkor semmi gond. A festmény ott lesz az esküvőn. Kérem? Mi? Guido baráttal egyszerre szólaltunk meg eltérő stílusunkban. A toszkán hagyomány szerint az ajándék a templom előcsarnokában várja az ifjú párt magyarázott a füvész. Elhiheted, a festmény ott lesz: átadják, vagy nagy pompával bemutatják. A Mediciek megadják a módját. És ez már önmagában is azt sugallja, hogy az utolsó rózsa nagyon is fontos. Hogyan? Annak alapján, amit elmondtál, a Hetek minden tagja ott lesz az esküvőn. És a festmény is. Mindnyájan leolvashatják, mit tart Flóra a karjában. Nem tudtam követni, és ez látszott az arcomon. Egyfajta biztosíték magyarázta a füvész. Elrejtesz egy kódot a képen. Azt akarod, hogy csak bizonyos magas rangú személyek olvassák el a képet, más senki. Tehát elviszed a képet valahová, ahol mind megjelennek, és teljes egészében láthatják a festményt. Az utolsó rózsa a biztosíték. Tegyük fel, hogy valaki ellopja a festmény mását: a cartonét. Láttam, hová akar kilyukadni. Valaki tényleg ellopta a másolatot. Pontosan. Botticelli egy olyan részletet épített be, amit csak az eredeti fatáblán lehet látni. Úgy bebiztosította a kódját, mint egy tengeri flottát szokás: csak a nemesség nézheti meg közvetlen közelről a képet, csak a legmagasabb rangú emberek hivatalosak a Mediciesküvőre vagyis az összeesküvők, csak ők kereshetik meg a biztonsági kulcsot, és értelmezhetik a látottakat. Annak a rózsának jelentősége van, már biztosra veszem. 152

153 A Medici család mindenki másnál többet tud a biztosítékokról, hiszen ők a világ leggazdagabb bankosai tette hozzá Guido barát. Még ennél is nagyobb jelentőséggel bír az a tény, hogy a rózsát a római kor óta a titkokkal asszociálják. Akkoriban az volt a szokás, hogy az étkezőasztal fölé egy rózsát lógattak jelezve, hogy az itt sub rosa vagyis rózsa alatt elhangzott bizalmas közléseket titokban kell tartani. Erre a fondorlatos gondolatra társam szíve érezhetően olyan kalimpálásba kezdett, mint egy vadászkutyáé. Az én szívem azonban nyugodt maradt: hamis szagot fogott kölyökkutyák voltunk. Mert ha még meg tudjuk is, hogy a rózsa a földből nő vagy épp leesett, akkor sem jöttünk rá, milyen titok rejlik sub rosa. Semmit nem tudunk közölni Il Magnificóval. Akkor tényleg odavonulunk Lorenzo de Medici elé, és azt mondjuk: a titok harminckét rózsa vagy harmincegy rózsa, mert nem tudjuk melyik a kettő közül? Pompás. Guido barát megint magába zuhant. Tudom. De mi mást tehetnénk? Talán ez egy jelszó, és ő azonnal érteni fogja? vetette fel Nicodemus barát. Horkantottam. Akkor foglaljuk össze: azt mondjuk majd egész Firenze atyjának, hogy unokatestvére és gyámfia szervezkedik ellene hat másik összeesküvővel, akik közül négyet nem ismerünk. Van azért egy jelszavunk: harminckettő vagy harmincegy rózsa. Ezt mind egy festményből szűrtük le, ami mellesleg az egyik nászajándék. Csodás. Odakint kezdett kivilágosodni: közelgett az esküvő. Én pedig kénytelen voltam közbevetni pár női aggályt. Két óra múlva kezdődik az esküvő, és nincs mit felvennem. Guido barát felpattant. Igazad van. Ha meg akarunk jelenni a ceremónián, hogy Lorenzóhoz folyamodjunk, akármilyen keveset is tudunk, a figyelmünket bizonyos gyakorlati kérdések felé kell fordítanunk. Neked öltözékre, nekem herceghez illő kíséretre lesz szükségem. La signorina nem jelenhetne meg mostani viseletében? Nicodemus barát, aki e szóváltás alatt hallgatott, most felszólalt, hogy bűnös hiúságomat megtörje. Lenéztem a gyűrött, fekete a bársonyköpenyre, amit már egy hete, a pápai audiencia óta viseltem végig az úton, majd megsemmisítő pillantást vetettem a füvészre. Pisa hercegének kísérőjeként nem viselhettem az év esküvőjén egy utazástól foltos ruhát, amire már rászáradt a veríték, különben sem engedi a toszkán protokoll, hogy egy menyegzőn feketében jelenjek meg. Ráadásul a vastag, bolyhos bársony fojtogatott: éjjel még elviselhető egy nyirkos herbáriumban, de a firenzei napsütésben kilehelném a lelkem is. Nem szándékoztam mindezt hangosan kimondani, mivel Guido barát legalább rendelkezett annyi világi ismerettel, hogy mindezzel tisztában legyen. Magamnak is másik öltözékre lesz szükségem, de a kíséret még nagyobb problémának látszik. Ekkor a füvész ismét felszólalt. Nem probléma, barát. Mivel épp egy világi ruhákba öltözött szerzetes áll előttem; talán más szerzetesek is követhetnék a példáját. Van négy novíciusom, még egyiknek sincs tonzúrája, felkelthetnénk őket az ágyukból, aztán átöltözhetnének, hogy csatlakozzanak hozzátok. Mit vennének fel? kérdeztem kíváncsian. Alkalmanként kapunk értékes ruhákat tized vagy adomány gyanánt, sőt még örökségként is. Idehozatom a ládát mert abban talán még a te számodra is találunk valamit, signorina. Kedveskedésnek szánta, de nem tudtam elképzelni, hogy a Medici-esküvőn egy kolostori ládikóba való, divatjamúlt, régi göncben jelenjek meg, amit halott adósoktól hajtottak be. 153

154 Nagyobbat nem is tévedhettem volna: teljesen felkészületlenül ért a kincs, ami hamarosan elém tárult. Nemsokára négy álmos novícius lépett be a herbáriumba egy berakásos diófa láda súlya alatt görnyedezve. Míg az ifjakat a két idősebb szerzetes üdvözölte és eligazította, én kinyitottam Salamon kincsének fedelét. Tervezgetésükre ügyet sem vetve merítettem meg kezeimet a leglágyabb selyem szivárványban, fátyol könnyűségű ezüstszövetekben, pókháló lazaságú sodrott aranybrokátokban, a kincsek kötegeiben. A ruhák többségét férfiak számára készítették, de három női köntöst is találtam köztük, összehajtogatva várakoztak, mint elhullajtott kígyóbőr. Míg a férfinép felöltözködött a füvész novíciusainak kvartettje izgatottan zsizsegett, hiszen egy esküvőre készülődtek a külvilágba, én a kályhaellenző mögé vittem a három ruhát, majd egy arannyal átszőtt tavaszzöld öltözékben bukkantam fel újra. Aznap nem állt tükör a rendelkezésemre, de tudtam, hogy magát a Tavaszt idézem: a selyem hűvösen tapadt a testemre még a tűz előtt is, de a novíciusok és Guido barát tekintete aki ugyan próbálta titkolni csodálatát ismét felmelengette a bőrömet. A füvész körbejárt engem. Nem kellene álcázni a signorinát? kérdezte, mintha én ott se lennék. Mivel ha a festmény is megjelenik, mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy Flóra személyesen is megjelent, hacsak a haját el nem takarjuk. Guido barát engem szemlélt. Lesznek ott olyanok, akik partneremként találkoztak vele, és a képen is fel fogják ismerni töprengett, de ami a lakosság többségét illeti... nos, talán jobb, ha jelenléte nem vonz túlzott figyelmet. Egy percig gondolkodtam. Hiúságom általában megkövetelte, hogy hajamat kiengedve, arany zuhatagban hordjam, de amint közelgett az esküvő órája, gyomrom kis csomóba rándult, idegeim, reszketeg hangulatom pedig azt sugallta, hogy maradjak annyira rejtve, amennyire csak lehetséges. Akkor tessék mondtam lecsapva egy aranybrokátra. Török módra kötöm fel a hajam: mostanában úgyis ez a divat. Eszembe ötlött, milyen szeszélyes istennő a szerencse: a füvész meséje alapján csak három éve mindannyian a vad törököktől rettegtünk, és most Firenze hölgyei a hitetlenek fejdíszében parádéznak. A brokátot a hajam köré tekertem, míg csak teljesen el nem takarta; furcsán meztelennek éreztem magam az arcomat keretező fürtök nélkül. Megmutattam a végeredményt Guido barátnak, hogy kikérjem a véleményét, az arckifejezése ámulatot, ugyanakkor érdeklődést mutatott. Nos? kérdeztem. Bámulatos felelte. Ugyanolyan gyönyörű vagy, de a hajad nélkül más ember lettél. A vendégek között senki nem ismeri fel benned Flórát, leszámítva Don Ferrentét, a királynőjét, és... Megtorpant. És? Semmiség hebegett, de én azonnal tudtam, hogy alakoskodik, mielőtt azonban rákérdezhettem volna, hirtelen a füvész baráthoz fordult. Még valami, testvér. Ismersz egy firenzei férfiút, aki a leprások öltözékében járja a várost? Sajnos többet is. Ő kitűnik a tisztátalanok közönséges nyájából. Mérhetetlenül magas, a jobb keze sorvadt, tekintete különös ezüstszínben ég. Még a teremtmény személyleírásától is kirázott a hideg. És ezzel nem voltam egyedül; láthatóan Nicodemus barát is megrezzent. Láttad őt? Háromszor is. Ismered? 154

155 Közelről nem. Egyszer találkoztunk, sok-sok évvel ezelőtt, amikor segítségért jött hozzám füvészi és gyógyító képességeim miatt dicsekvés nélkül mondta. El kellett küldenem, mert a betegsége túlságosan előrehaladott volt ahhoz, hogy segítsek rajta. Azóta nem láttam. Már úgy gondolok rá, mint legendára, egy mesére, amivel a gyerekeket ijesztgetik. A neve Cyriax Melanchton. Visszataszító név. Ki... mi ő? Cyriax firenzei anyától és flamand apától született. Fiatalon belépett a dominikánus rendbe, és ott nagyon súlyos szolgálatot vállalt: néhány éven keresztül a Szent Hivatalnak dolgozott. Láttam, hogy Guido barát nyelt egyet. Kik ők? kérdeztem. Az inkvizíció felelt kurtán a füvész. Még én is hallottam az inkvizícióról, a förtelmes kínzásaikról és a hitetetlenek megégetéséről. Ő lett a Medici család gyóntatója... És most Lorenzo di Pierfrancescónak dolgozik! végeztem. Guido barát elhallgattatott egy pillantásával, mivel a füvész még nem fejezte be a mondandóját. Egyszer elment a Szentföldre üzleti ügyben, a firenzei küldöttséggel utazott az otrantói béke után. Ott történt, hogy összeszedte ezt a dolgot... hogy elkapta a leprát, és az állapota romlani kezdett. Állítólag a jeruzsálemi Szent Sír templománál letépte dominikánus csuháját és megátkozta az Istent. Sorvadó húsa meztelensége és rothadása annyira elborzasztott mindenkit, aki csak látta, hogy a beszámolók szerint még az ég is elsötétedett aznap. A Síron elégette a csuháját, felvette a leprások öltözékét, és azóta az Ördög eszköze. A Mediciek azért még igényt tartanak a szolgálataira? kérdezte Guido barát hitetlenkedve. Ő, akinek szívéből már kihullott az egyház, még ő is képtelen volt nem megrökönyödni azon a sértésen, hogy egy férfi megátkozta az Istent a kereszténység legszentebb templománál. Nem hivatalosan felelte a füvész. Bizonyos, hogy visszatért ide, Firenzébe, mert akkor történt, hogy találkoztam vele, és elküldtem. Évekig a nevét se hallottam, és azt hittem, meghalt; a betegsége felemésztette. De többször is látták, itt Firenzében, mint említettem, és ezek az észlelések gyermekeket ijesztgető rémmesébe fordultak. De a szóbeszéd szerint ő a leghatékonyabb bérgyilkos az egész világon. Beszélni sem tud, mert a lepra letépte az állát az arcáról, mint egy villacsontot. Az arcába nézni, a horrorisztikus fél-arcba, a halállal való találkozással egyenlő, mert ha leveszi az arcáról a kötést, áldozatai belehalnak a félelembe, vagy elvágja a torkukat, mint a disznóknak. Enna. Bembo. Remigio barát. Hogyan lehet ő a legjobb, ha ennyire súlyos az állapota? leheltem, már előre rettegtem a választól. A füvész felém fordította nyugodt szemeit. Úgy, gyermekem, hogy ő maga is halott. Megfagyott ereimben a vér. Igazam volt Rómában, mikor azt gondoltam, hogy a Leprás egy fantom. Ő... egy... szellem? Ismét száraz kuncogás hallatszott, ezúttal akasztófahumorral. Nem igazán. Csak arra gondoltam, hogy meg fog halni előbb vagy utóbb: menthetetlen. Ezért már semmi nem érdekli: úgy érzi, hogy Isten hátat fordított neki, így megbízásait teljes igyekezettel teljesíti. Ő a tökéletes gyilkos; néma, így nem tudja kibeszélni, sem elárulni a felbérlőit, és bárhová megy, senki nem áll elébe, nem háborgatják betegsége és leprás öltözéke miatt. Mert hát ki állná útját egy tisztátalannak? Ki ragadná meg az ingujját, vagy fűzné köré karját, hogy elfogja? 155

156 Émelyített a rettegés. Akkor nekünk annyi. Nem feltétlenül. Szerintem biztonságban vagytok, legalábbis egyelőre. Könnyen beszél. Miből gondolod? Rövid választ adott. Mert ha Cyriax Melachton tényleg meg akarna ölni, akkor már holtak lennétek. A szavai úgy pattantak vissza a falakról, mint a harangszó. Guido barát most először szólalt fel ebben a szóváltásban. Akkor mit akar tőlünk? Úgy látszik, követ titeket. Miért, meg nem mondhatom. De remélhetjük, hogy fedőneved megvéd titeket ha ez elvész, nem tudni, mi lesz. E vidám gondolat kihirdetésére a Pazzi-kápolna harangjai ismét megkondultak, ősi ellenségük esküvőjére hívták az embereket, és most új harangjáték csatlakozott a hangjukhoz. A San Lorenzo temploma, a Medici család szentélye a távoli Santa Maria Novella körzetében ellenpontozta ősi ellenségét, a két rivális békét talált az intervallumok harmóniájában. Az idő rohant, és már csak annyira futotta, hogy köszönetképpen kezet nyújtsunk padovai Nicodemusnak. Gyere haza hozzánk, fiam! mondta az agg, aki egészen a kolostorajtóig követett minket, hunyorogva megállt királyságának kapujában. Guido barát megrázta a fejét. Ez többé már nem az otthonom. Soha nem térek vissza ide. Óriási elszántság csengett a hangjában, és hatalmas szomorúság. Lebiggyedtek az ajkaim, átéreztem a veszteségét. A füvész fényes szemei megkeresték a fiatalabbik férfiét. Egy nap visszatérsz majd mondta, és kezet nyújtott Guido barátnak. Arra számítottam, hogy ő elfogadja barátja gesztusát. Arra nem is gondoltam, hogy inkább elfordul, és megfogja az én kezemet. De megtette. 3 Firenze a színek világa. A fekete-fehér nápolyi udvar után megszédített városom tarkabarkasága. Annyi pompával vonultunk végig az utcákon, amennyit csak rögtönzött kíséretünk lehetővé tett számunkra, mindenfelé ott láttam az árnyalatokat, amiket annyira hiányoltam abból a magunk mögött hagyott fekete-fehér világból. Mellettünk négy novícius menetelt rózsaszín és borostyánsárga libériában; és mivel pisai lobogó nem állt rendelkezésünkre, Guido barát a Della Torre Kiskakas párt színeiben virító, azaz narancssárga és vörös kendők lengetésére szólította fel őket, melyek zászlókként lobogtak mögöttünk. Átkeltünk a duomo súlyosan felénk tornyosuló árnya alatt, ma még ez a szent épület is díszes palotának látszott, az erős napfény kiemelte a zöld, vörös és arany márvány hármasát. Szemeimet elkábították a színek, füleimet megsüketítette a harangok bömbölése. Szemem sarkából láttam, hogy három rongyos szajha henyél a keresztelő lépcsőin, ásítoztak és vakaróztak a napsütésben, lábaikat széttárták az arra haladó köznemesek felé. Kicsit felszegtem az állam, éreztem, mennyire magam mögött hagytam már őket. Ma olyan nemesnek éreztem magam, amilyennek tettettem. Ám ahogy befordultunk a Mercato Lorenizinire 72, és rápillantottam a Medici-templom kopott barna homlokzatára, bátorságom elhagyott, és a beleim mintha vízzé váltak volna: úgy éreztem, kifolynak a hasamból, mint a kötélen himbálózó Francesco Pazzi zsigerei. 72 Lorenzók piaca 156

157 Kiszáradt a szám is, mikor beléptünk a térre, és még erősebben elárasztott minket a mulatozás, a szín és a káosz. Komolyan úgy éreztem, hogy elhagyott a józan eszem. Virágok szirmai hullottak az égből, mint egy tarkabarka hóesés, az örvendező polgárok szórták le az ablakokból. Előző éjjelre és aznapra Firenze a virágok városa lett. Erre a napra maga, San Lorenzo temploma, a kopott barna kincsesláda is túllépett hétköznapi komorságán; ajtaját virágfüzérek és csokrok koszorúzták. A kapu elnyelte a vendégek folyamatos áradatát, a nemesekét és előkelőségekét, mind olyan tarkák voltak esküvői cicomájukban, mint a berber papagájok, és épp úgy is rikoltoztak. Úgy éreztem, hogy a hétköznapi világot elhagyva tündérvilágba léptük: tudtam, hogy csakugyan így történt, mikor a Mediciek zsiráfja ugyanaz, mint amit Fiesole domboldalának kék homályán át barangolva láttam egyszer átsétált a téren. Nyakát virágok övezték, hosszú fekete nyelvét nyújtogatva kapott az ablakokból lógó babérágak után. A sötét, néma éjszaka után, amit a Sante Croce vénséges kövei között töltöttem, megszédített a kavalkád, el is botlottam volna, ha Guido barát nem szorítja erősen a karomat. Egyszer rám is nézett, nem mosolygott ugyan, de biccentett. Ettől egy kicsit erőre kaptam, és máris a templomban találtuk magunkat, a sötét ajtók minket is elnyeltek. A templombelső hűvösében valamivel jobban lettem: itt a színek már nem ragyogtak annyira, és a nemesség sikoltozó hangjai is elnémultak. A nápolyi királyi ház padsora mögött álló felvirágozott ülőhelyekre vezettek minket, hálásan tűntünk el a tekintetek elől a király és királynő takarásában, akik szokásos feketéségüktől igen elütő kanáriszínekbe öltöztek, ragyogó kékbe és sárgába. Reméltem, hogy az átlagos szemlélődő pillantása megpihen rajtuk, és nem vándorol tovább. A turbánom alatt viszketni kezdett a fejem. Leültünk, és egy időre biztonságban érezhettem magam, így fesztelenül körbenéztem, míg a dobok és tamburinok a nászi himnuszt játszották az érkező vendégeknek. Végignéztem minden gőgös alakon, minden nemesi arcon a Hetek többi tagjai után kutatva. Ott volt Don Ferrente, és maga a Júdás-pápa is cinóbervörös köpenyében. Hol vannak a többiek, az összeesküvés többi, ismeretlen kvartettje? Vajon ők is itt vannak, várják az utasításokat? Három dolog vonta magára figyelmemet az előttem álltó összes csoda közül: Cosa uno: a mi padunkkal átellenben, a másik sorban ült egy különös nő, annyira egzotikus volt, hogy még ilyen társaságban is magának követelte a tekintetemet. Zöld és arany ruhába öltözött, mint jó magam, de az arcát teljesen eltakarta egy arany maszk. Méghozzá egy mesteri kidolgozású maszk: egy nőstény oroszlán arcát mintázta, apró gyöngyökkel rakták ki, aranycirádák díszítették, és a legfinomabb arany vértezet filigrán fátyla lógott le róla az állától a torkáig. Elvarázsolt ez a különös hölgy, szinte keleti titokzatosságával. Némán ült egy fehér és skarlát ruhába öltözött idősebb úr mellett, aki a fején egy péniszformájú fehér bársonysüveget viselt. Tekintetem nem sokáig időzött rajta bizarr öltözéke dacára sem, visszatért inkább az úrnőhöz, mert ő úgy vonzotta vissza magához a szemeimet, ahogy halász rántja vissza a hálójába akadt zsákmányt. Nyíltan bámultam az oroszlánmaszkot, szinte el is felejtettem, hogy élő embert takar, míg észre nem vettem, hogy álarca alól ő is engem néz az enyémhez hasonló zöld szemekkel. Kipirultan fordultam el, de eközben rájöttem: ő a dogaressa. A dózse kurtizánja a nő, aki annyira szép, hogy álarcot visel az arca előtt. Tehát a péniszkalapos férfi, akit a nő kísért, bizonyára a velencei dózse. Ha pedig ez igaz, ő az anyja annak a lánynak, akit Niccolo della Torrénak szántak Guido barát kuzinjának, annak a férfinak, akinek a szerzetes kiadta magát. Madonna. Gondolataim nem időzhettek ezen sokáig, mert ekkor észrevettem: Cose due: előttem, egy gazdagon faragott széken, a karzat lépcsőinek bal oldalán ült egy mindenkinél hatalmasabb, impozánsabb alak. Ismertem őt, ahogy minden firenzei. Bár még nem találkoztunk, tucatszor láttam már képmását: a nemes vágású orrot, a sötéten göndörödő 157

158 hajat, a hosszúkás arcot. De sosem láttam még hús-vér valójában. Tudtam, ő városunk atyja, a bárók bankára, a páratlan politikus. A férfi, akit Nagynak hívnak: Lorenzo de Medici. Sosem láttam még ilyen életerős férfit, aki a hatalom köpönyegét ilyen biztonsággal viselte volna. Egyszerű bíborba öltözött, a sötét szőlők színébe, de tudtam, hogy a törvény előírja: ezt a színt csak Medici férfi vagy Tornabuoni nő viselheti. Fején színben hozzá illő beretta 73 kalapot hordott, amiről hajtogatott bársony szalag hullott az arca bal oldalára. Ujjain nem viselt gyűrűt: egyetlen ékszere hivatalának nehéz lánca volt a nyaka körül. Mármost én az utóbbi őrült hónapban hercegek és pápák közt forogtam, de ezt azért sose hittem volna szerény életemben. Az előttem ülő férfi talán ha egy tizedét viselte a Don Ferrentét cicomázó ruhák értékének. És mégis, olyan ember volt, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni, egy kuporgó tigris. Hirtelen láttam, mennyire képtelen és reménytelen a tervünk. Nem olyan férfinak tűnt, akit valaha legyőzhetnének, vagy aki veszélybe kerülhetne. Nem olyan ember volt, akit egy szerzetes és egy prostituált megközelíthetne, hogy rejtvényekkel meg cselszövésekkel traktálják. A világ királyának látszott. Ám amikor Guido baráthoz fordultam, hogy odasúgjam neki: csendben el kellene mennünk, és hagynunk, hogy ez a nagyszerű ember maga intézze a dolgait; hirtelen megpillantottam; Cosa tre: a legfantasztikusabb és leglélegzetelállítóbb dolgot a három látvány közül, mert virágokkal és fűzöld szalagokkal felkoszorúzva, egy óriási tölgyfa festőállványra támasztva, ott állt, ott várta az ifjú párt a Primavera. Ennyi. Madonna. Csodálatos volt. Az alakok, színeik és vitalitásuk miatt sokkal élőbbnek tűntek, mint a társaság bármelyik tagja. Földre szállt isteneknek és istennőknek látszottak, valóságosnál nagyobb méreteikkel. Ott volt Fiammetta, mint Nápoly, a minket üdvözlő Vénusz, a Merkúrnak öltözött Botticelli, és a legkülönösebb alak mind közül: Flóra. Én. Annyira megszoktam az elmúlt hónap folyamán a cartone látványát, annyira megszoktam benne az arctalan alakot, hogy már el is felejtettem, milyen pontosan, milyen teljességgel örökített meg Botticelli. Az arcom gyönyörű, ám világi volt: a felgörbülő ajkaim, a ravasz szemeim, pont így nézek ki, ha leplezni akarok valamit, vagy ha az kliensekkel ingerkedek, vagy ha egy titkot bíznak rám, amiről soha nem beszélhetek. Egy jó dolgozó lány tudja, mikor kell lakatot tenni a szájára, én még jobban is tudtam a többségnél. A Primavera Flórája egy titkot rejtett. Lehet, hogy nem tudtam a rózsák titkát, de arra azonnal rájöttem, hogy tévedtem Lorenzo de Medicit illetően. Valamiben viszont nem. Tényleg veszélyben volt. Valamit tényleg elrejtettek ide. Rögtön eszembe jutott ittlétünk célja; amit padovai Nicodemus mondott az egyik virágról, egy rózsáról a többi között, amit meg kell figyelnünk. Hogy itt, az igazi festményen meg kell nézzük, meg kell tudnunk, hogy leesett, vagy a földből nőtt-e ki, hogy bele kell-e számolnunk Flóra titokzatos csokrába, vagy el kell vetnünk, mint az ártatlan virágok egyikét, melyek a pázsitot pettyezik. A titok sub rosa rejtezik. Ez volt mindennek a kulcsa, a próbakő, a biztosíték: ami gondoskodik róla, hogy csak az esküvő meghívottjai, csak a festményt közelről szemlélő hét összeesküvő tudja meg a titkot. Legnagyobb bosszúságomra onnan, ahol ültem, láttam ugyan a rózsaköteget Flóra szoknyájában, de egyetlen rózsát sem, ami közte és Vénusz között állt, vagy hullott lefelé. Nem mertem felállni, mivel magamra vontam volna a figyelmet, mint a festmény tárgya. Don Ferrente és a királynője már felém fordult mosolyogva, elismerően bólintottak a hasonlóság láttán. 73 Olasz: birélum; szögletes fejfedő, három vagy négy éllel, középen esetenként bojttal. 158

159 Forgolódva, nyakamat nyújtogatva visszamosolyogtam rájuk, úgy csúszkáltam a fenekemmel a padon, mintha lapos tetveim lennének, de hasztalan; a létfontosságú virág elveszett a bólingató fejek tengerének látványában. Kísérőm felém fordult, hogy megdorgáljon. Maradj nyugton! sziszegte Guido barát. A hölgyeknek szobormód kell ülniük, illedelmesen. Viszket valami? Gyilkos pillantást vetettem rá. Nem, csak igyekszem megnézni Flóra rózsáját; te látod a helyedről? Odanézett, és megrázta a fejét. Akkor kell szemügyre vennünk a festményt, amikor a végén kitódulunk. Addig ne nyújtózkodj! Láttad Il Magnificót? Ezúttal bólintott. Igen. Épp jó helyen ül a terveinkhez, az összes vendég előtte özönlik majd el az ünnepély végén, hogy bemutassák őket. Látod? A Lorenzo szolgálatában álló nemesek babérágakkal teli kosarakat tartanak, hogy a végén szétoszthassa a vendégek között, mint a béke jelét. Láttam két libériás kísérőt a semmitmondó levelekkel és ismét elképzeltem Lorenzo saját házi zsiráfját, amint vidáman csámcsog odakint a babérleveleken; a család állata felzabálja a családi emblémát. Felhorkantam. Béke, persze. A Mediciek felemésztik önmagukat, mivel a család saját feje ellen szervezkedik. Nézd, Luciana! folytatta Guido barát azonnal elfelejtkezve saját parancsáról. Követtem az ujját, örvendezve fedeztem fel hangjában a rajongást, most először a pápai audiencia óta. De csak egy csendes, meglepően ronda férfit láttam szürkésbarna öltözékben, amint egy írótáblára jegyzetelt. Öltözékének egyetlen színes pontja a homlokát koszorúzó rózsakorona volt, ami enyhén nevetséges látványt kölcsönzött neki. Láthatóan még a társai is unalmasnak találták, mivel a vele szomszédos két ifjú pávakakas hátrafordult, hogy a mögötte lévő padban ülő barátaikkal társalogjanak. Guido barát holdkóros arckifejezését látva azonban rögtön az jutott eszembe, mikor először pillantotta meg a pápát. Ki az? suttogtam. Ő Andrea Poliziano. A Medici-udvar poétája. Emlékszel, ő írta a Stanzákat, amin a Primavera alapul, és a rózsáról szóló sorokat, amit épp ma éjjel hallottunk? Hát persze. Elég jók voltak. Megújult tisztelettel néztem a férfira, és örültem, hogy Guido barát nem veszítette el minden bálványát: számára annak a férfinak a látása, akinek a verseit oly gyakran, oly fáradságos munkával másolta a Santa Croce másolószobájában, nyilvánvaló örömforrást jelentett. Öröme fölött érzett örömöm azonban egy szempillantás alatt elhalt, mikor a költő egyik társa ismét előrefordult. Aznap nem először láttam őt természetesen, de korábban csak kétdimenzióban jelent meg, ártalmatlanul, a Primavera nyárfa táblájára festve, Merkúr öltözékében. Most viszont hús-vér valójában bukkant elő. Sandro Botticelli. Valamely balszerencse révén meglátta rémült pillantásomat, és azonnal felismert. Egyszerre három dolog történt akkor: Cosa uno: felállt, de vele együtt az egész gyülekezet is. Cosa due: felkiáltott, de hangját elnyomta a görbekürtök harsonája. Cosa tre: belépett a menyasszony és a vőlegény. Beléptek a nyitott ajtókon, először fekete árnyaknak látszottak a fényes napsütésben, aztán eleven, előttünk sétáló mesebeli teremtményekké formálódtak. Kart karba öltve vonultak végig a főhajón a toszkán hagyomány szerint. A menyasszony, ahogy Guido barát Rómában gondolta, maga volt az életre kelt Vénusz. Még a ruhája is minden részletében egyezett a festményen láthatóval: az osztrigasárga öltözék 159

160 a nyakára hímzett lángokkal, melyek halovány torkát nyaldosták, a gyöngyökkel szegett, élénk terrakotta és azúrszín köpeny, az arany filigrán saru kecses lábain, vörös hajában a fátyol, mely olyan világos volt, mint a köd a tavaszi reggeleken; és kebelén ott ragyogott a borostyán és aranykorong, a Sol Invictus medálja. Megfigyeltem az arcát: a bőre finom volt, és olyan fehér, mint a magnólia szirmai, csak orcái felső részén látszott egy leheletnyi rózsaszín; szemei kifejezéstelenül, nyugodtan csillogtak. Rögvest szimpátiát éreztem a lány iránt, és sajnálatot is: ő itt egy ártatlan zálog volt. Gyakorlott szemmel vizsgáltam meg hasa duzzadását, de képtelen voltam megállapítani, vajon megízlelte-e már a nászi ágy örömeit. Be kellett látnom, hogy társamnak igaza volt: a ruhája román stílusa eltakart minden ilyen esetleges vétket. Őt látva azonban én most már tisztának véltem; ábrázata és viselkedése lányságra vallott. Általában nem érintett meg saját nemem bája, de el kellett ismernem szépsége és tisztasága szembeszökő voltát, olyan messze volt az én saját világi szépségemtől, mint az odafent sodródó hold, a hideg fantom a meleg földtől. Megérdemelte, hogy ő legyen Vénusz, a szerelem királynője, és hasonlósága a Primavera-beli másához akkor vált teljessé, mikor a padsorok elejére érve megfordult és a kezét a gyülekezet felé emelte az üdvözlés és köszöntés gesztusával, mintha csak a festményről lépett volna elő. A vőlegény viszont egy féreg volt. A hölgyét leszámítva mindenkivel törődött, miközben végigvonult a padsorok között, sétája közben nevetgélt, csipkelődött, üdvözölte a barátait, nem tisztelt sem illemet, sem szertartást. Rengeteg foga fehéren villogott, kapribogyózöld szemei mindent bejártak. Külsőleg hasonlított hatalmas kuzinjára és gyámjára, de semmi nem szállt rá a névvel a másik tekintélyéből és erejéből. Érdemtelennek tartottam arra, hogy ő legyen itt mindennek, az én városomnak az örököse. Orrcimpáim kitágultak, mikor elhaladt mellettünk, és éreztem egy férfias pézsmaillatú fuvallatot ő biztosan nem őrizgette a tisztaságát a nászéjszakára. Illata és személyisége együttes hatása megfacsarta az orromat. Isten a tudója, nem sok erkölcsi gátlásom van, de egyben nem kételkedtem. Ez egy áruló összeesküvő, és meg kell állítani. A pár elfordult tőlünk, s a pap pompás miseruhájában a szentély lépcsőjének közepére sétált, hogy találkozzon velük, és fejük fölött elkezdte kántálni a misét. Mivel, mint már említettem, zárdai neveltetésem dacára nem sokat tudok latinul, el is aludtam volna ott egy ültő helyemben, ha nem érzem a tarkómon Botticelli szemeinek égetését, a bőröm szokásos hajzuhatagom nélkül meztelenül állta tekintetét. Tudtam már, hogy nem sok időnk marad a szertartás után, hogy odaérjünk II Magnificóhoz, még mielőtt Botticelli elkapna engem hogy mit mondana, abba bele sem mertem gondolni. A szertartás hátralévő részében felváltva rettegtem a mise végétől, és vártam türelmetlenül, hogy a pap befejezze. Soha nem imádkoztam, így most sem; de észrevettem, hogy Guido barát a ceremónia alatt végig összeszorította telt ajkait egyetlen imát sem ajánlott fel, egyetlen zsoltárt sem énekelt, egyetlen válasz sem hagyta el az ajkait. Végül a pap elkezdte az egybekötést, firenzei szokás szerint betekerte a pár kezét. Mikor a tavaszzöld szalag felbukkant a barna, és a fehér kéz fölött majd alatt, nyakamat nyújtogatva lestem a vőlegény bal hüvelykujját, és tudtam, hogy Guido barát hasonlóképp cselekszik. Nagyon sokáig nem láttunk semmit, mert a szalag eltakarta előlünk a lényeget, ám a végső egybekötésnél egyértelműen látszott. Nem volt gyűrűje. Olyan világos volt, mint a nap. A vőlegény hüvelykujja az asszonyáén feküdt olyan meztelenül, mint egy újszülött. Összenéztünk Guido baráttal, kalimpált a szívem. Mit jelentsen ez? Talán ha ő a vezetőjük, nem kell viselnie a gyűrűt? vetettem fel reménykedve. Hacsak nem a Medici-jelképet ábrázolja. Talán levette, hogy üres legyen a keze a ceremóniára? 160

161 De sem az ő elmélete, sem az enyém nem hangzott valószerűen. Francba. Tévedtünk volna? Nem volt időnk eltöprengeni ezen, mert az ünnepség a végéhez közeledett, már a záró imát mondták. Az összeesketett menyasszony és vőlegény ismét végigvonult a sorok között, és most közelről is láthattam, hogy a vőlegény hüvelykujja határozottan csupasz. Sajnos gyorsan körbezárt minket a távozó vendégek tömege, így nem maradt időnk rá, hogy rendesen megnézzük a festményt, nem volt időnk megvizsgálni a rózsát. Mit tegyünk? sziszegem, ahogy a selyem és szatén áradata egyre közelebb sodort minket II Magnificóhoz, ő továbbra is faragott székében ült. Szolgái átadták neki a babérágakat, amit ő átnyújtott minden egyes távozó vendégnek. Keveset szólt, csak mosolygott, igazi nemességgel hajolt meg. Folyamodjunk hozzá! mondtam, mert hirtelen kedvességet láttam nemes arcában. Esedezzünk kegyelemért, kérjünk menedéket! Nincs más választásunk! A nyomakodó tömeg közepette láttam, hogy Botticelli utat tör magának felém a padok közt. Mi következtünk. Guido barát megmondta hamis címét a legközelebb álló szolgának. A babér erős illatát éreztem az orromban, Guido testvér ajkai már Lorenzo de Medici erős kezénél jártak, fogadta az üdvözlő csókot. Túl későn láttam meg az arany villanását. II Magnifico nem viselt gyűrűt, leszámítva a hüvelykujját. Abban a pillanatban, ahogy Guido barát ajkai megérintették a gyűrűs ujjat, és kék szemei tágra nyíltak a felfedezéstől, egy fekete árny hámlott le a Lorenzo mögötti falról, gazdájához hajtotta csuklyás fejét, beteg kezét előrenyújtotta a tisztátalanok ruhája alól, és rám mutatott. Zsibbadt agyam rémült hitvallás szentháromságát sorakoztatta fel, mint a nemrég hallott litániában. Credo uno: Lorenzo II Magnifico tartozik a Hetek közé, nem pedig unokaöccse, a vőlegény. Credo due: nem ő volt veszélyben ő volt a veszély forrása. És ami mindközül a legrémisztőbb: Credo tre: Cyriax Melanchton az ő embere. Odafordultam a szolgához, hogy elhallgattassam, mielőtt bejelentett volna, de elkéstem hangos toszkánsággal elkántálta: Lord Niccolo Della Torre, Pisa városából. Az ajtóból visszaszólt egy hang épp olyan hangosan, mintha katekizmusra válaszolna: Senkinek nincs joga ezt a nevet viselni, csak nekem. Pisai akcentusa volt. Mind egyszerre fordultunk az ajtóhoz. Mint az ifjú pár a maguk belépőjénél, az ajtóban álló személy is feketének látszott a napfényben. Én azonban bárhol felismertem volna ezt a nyegle testtarást annak ellenére, hogy csak egyszer találkoztunk. Kíséretét sem lehetett volna elvéteni, mivel a Kiskakas párt színeit viselték, és annak piros-sárga lobogóját lengették. Niccolo Della Torre volt. Mai napig számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, miért nem gondolt sem Guido barát, sem személyem arra, hogy talán az igazi Niccolo della Torrét is meghívhatják a Mediciesküvőre. Talán mert számunkra eltűnt a földkorongról, mikor unokatestvére felvette a nevét? Talán annyira elmerültünk a Primavera rejtélyében, hogy elfelejtkeztünk az ő létéről, vagy azt feltételeztük, hogy egy olyan alak, aki saját apja ünnepén sem jelent meg, mikor pedig ugyanabban a városban éltek, nem szelné át Toszkanát egy esküvő miatt, akármilyen rangos is? 161

162 Végül már nem számított, miért nem jutott eszünkbe ez a lehetőség: belenéztem Guido barát aggódó szemeibe, és tudtam, hogy végünk. Minden tekintet ránk vetült én és társam hallgattunk, éreztük, hogy nincs tovább. Szétvált a tömeg, mint Mózes előtt a tenger, hogy átengedjék Niccolót. Tündöklő aranyba öltözött, erőtlen arca és aljas szemei azonban nem változtak, hangja méregtől csöpögött, mikor kimondta a rettegett szavakat. Ez itt a kuzinom, egy ferences novícius, Guido Della Torre. Ügyet sem vetett a meglepődés hangjaira, szavai átsüvítettek fölöttük. Szememet le kellett sütnöm, ahogy Don Ferrente dühödt tekintete felénk szúrt a tömegből. Ez pedig a lotyója. Felismerhetitek, mint Flóra istennőt hangjából csöpögött az irónia, de nem egy istenség, csak egy egyszerű szajha. Mielőtt megakadályozhattam volna, lerántotta a hajamat takaró turbánt; megpördültem, mint egy búgócsiga, ahogy az anyag lebomlott, és búzaszőke fürtjeim lehullottak a vállam fölött a derekamig. Az ajtón átszűrődő napfény mohón belekapott az aranyozott szálakba, loknijaimat is aranyszálakká változtatta. Körülöttem a sok ámuló arc mintha szédítő körben pörgött-forgott volna, próbáltam megállni vádlóm előtt, de elhagyott az erőm. Festett képmásom csak bámult a tavaszi képről pajkosan mosolyogva, nem sietett segítségemre, az egész világ az én szégyenemen mulatott. Nem tudtam, mi lesz most, de azt, ami történt, nem vártam volna. A dogaressa felemelkedett helyéről, és tisztán felszólalt: Ő nem egy szajha, herceg. Ő az én lányom, és a te jegyesed. Azzal levette az álarcát. Mármost nem tudok sokat arról, ami ez után történt, mert engem teljesen elhagyott az ép eszem. Azt kell elismételnem most neked, amit később a férjem mesélt, mert igen, aznap ő is jelen volt a templomban. Azt mondta, hogy amikor a dogaressa levette az álarcot, három példányban voltam jelen a templomban: ott voltam én, Flóra és ő. Anya és lánya, mondta, annyira hasonlított, mintha egy velencei tükör állt volna közöttünk. Egy szívverés erejéig még láttam a hasonlóságot, éreztem egy futó benyomást, hogy ugyanolyan zöld szemünk és aranyhajunk van, még köntösünk zöldjének árnyalata is egyezett. Mikor megindult felém, és elvesztettem az eszméletemet, csak annyit láttam, hogy arcában Flóra félmosolya ül; szórakoztatta ez a kellemetlen helyzet. Mikor érzéketlenül a földre zuhantam, három dolgot tudtam: Cosa uno: Guido barátot földre gyűrte Medici két testőre a lándzsájával; nem menekülhetett. Cosa due: a tömeg szétvált, hogy a dogaressa odajöhessen hozzám, és ahogy megtisztult az út a Primavera felé, egyenes és háborítatlan rálátásom esett Flóra utolsó rózsájára. Zöld szára és csillogó levele volt, és a föld felé hullt. És miközben én is földre hulltam arra gondoltam, hogy Cose tre: megtaláltam a Vero Madrémat. 162

163 VELENCE, AUGUSZTUS 1 Víz, fény. Ismét kisbaba voltam, egy vízzel teli tömlőben ringatóztam Vero Madre méhében. Gyermek voltam, a karjaiban ringatóztam. Nő voltam, egy csónakban ringatóztam. Alattam víz. Fölöttem fény. Kinyitottam a szemem, a világ úgy forgott körülöttem, akár egy búgócsiga. Alattam fény, fölöttem víz. Bársonypárnákra dőltem egy aranycsónakban. A csónak orra ívelt volt és recézett, mint a hóhér bárdja. Mögöttem egy szolga lökött minket előre egy rúddal, felfedve a tényt, hogy a víz maximum derékig érhet; nem a mérhetetlen mélység, csak egy sekély csatorna fölött lebegtünk. Mint azt nemsokára megtanulom, itt sok minden nem az, aminek látszik. A nap sápadt, holdszerű gömbje alacsonyan lógott felettünk, a fakó, ezüstös-szürkés mennybolton, hiába próbált átsütni a vastag, szürke égi szőnyegen. Körülöttem mindenfelé az üvegből épült várost láttam. A vizesárok mindkét oldalán szétmálló ezüstpaloták emelkedtek, egyenesen a vízből bukkantak elő. Mázas, kerek üvegekkel táblázott ványadt ablakok százai és ezrei bámultak rám, mint megannyi szem. A házak feloldódtak a lagúnában, törés nélkül váltottak át a tükörképükbe egyetlen, folytatólagos képmásukat szilánkosra törte csónakunk nyomdokvize. Módosult tudatállapotomban összekavarodott a valóságos az álságossal. Nem választotta el horizont a vizet az égtől, körülöttünk finom, fehér köd kavargott, hogy még jobban megrészegítse az érzékeket. A forró toszkán nyár után ez gyökeres változást jelentett. Tükörországba kerültem, a homály és visszaverődések szigetére. Velencében voltam. És ennek a vízi világnak a fejedelme ott ült előttem a csónakban, álarcos arca a csónak orra felé fordult, mintha ő lenne az orr-szobor, pompás alakja meg se rezzent, akár a bálványoké. Émelyegtem, megint lehunytam a szemem. Szám kesernyés, homokos ízéből rájöttem, hogy begyógyszereztek arra az akármennyi napra, amíg idehoztak. Nem álltam készen a felébredésre. Még nem. És most, még az ébredés előtt, ebben a pár perces átmeneti állapotban, mint születésére váró csecsemő, miközben ismét üvegbe zárva lebegek, eljött az idő. Most már el kell mondanom annak történetét, hogyan jöttem el Velencéből üvegbe zárt kisbabaként. 3 A történet legjavát az apácáktól tudom, akik befogadtak, hiszen túl kicsi voltam még ahhoz, hogy sorsomat érzékeljem. Igaz, számtalanszor gondoltam utazásomra, és mintha saját csecsemő szememmel néztem volna végig: az aprócska babát bepólyálják, és gyengéden elhelyezik egy palackban, egy hatalmas, zöld befőttes üvegben, egyfajta vastag karimájú akváriumban. A kicsi mozdulatlanul fekszik az alján, elnyugtatja a pólya, békésen nézegeti az 163

164 üvegen megtörő fényeket, kis szemei épp olyan zöldek, mint a palack. Aztán puha, fehér kenyeret pakolnak a gyermek mellé, a legédesebb és legmelegebb tésztát, liszt fehérségű kezek húzták ki ügyesen egy vekni közepéből. A baba most már kényelmesen hever a fehér kenyérben, mint kerub a felhőkön. A nő, aki mindezt elvégezte, most szétnyitja a ruháját, előveszi tejtől duzzadó mellét, és a kenyér átitatódik a nedűjével. Úgy nyomkodja sötétbarna bimbóit, mintha tehenet fejne, a telt keblekből kiárad a tej a gömbölyű húst átszövő halványkék erek között. A baba megérzi a tej illatát, és kinyújtja kis nyelvét, ficánkolva igyekszik kiszívni a tejet az átázott kenyérbélből, ahogy azt egész utazása során tennie kell majd. Akkor vékony, fehér kezek cirógatják meg a kicsi homlokát. Az üveget bedugaszolják egy lapos, kerek, szivacsos dugóval, ami elég szoros ahhoz, hogy elfojtsa a zajokat, ahhoz viszont elég laza, hogy az életet adó levegőt áteressze. A nő, aki mindezt véghezvitte, gyengéden a csónakhoz viszi az üveget. Ő maga helyezi el benne a palackot társaival együtt, összesen tizenkettőt, kitesznek egy hordót. A többi palack a legjobb venetoi bort tartalmazza, valpolicellát, a nővérek örülnek majd az ajándéknak. A csónak egy lökéssel elhagyja a kikötőt, és a palackba zárt csecsemő útnak indul, szülőföldje lagúnáinak vize elringatja a gyermeket, elalszik. Marghera kikötőjében az üveget társaival egy szekérbe helyezik, és elindul hosszú déli körútján. A gyermek felébred, sikoltozni kezd, szopogatja a savanyú tejet, majd elalszik újra, és hosszú idő múltán a borral együtt céljához ér. A firenzei Santa Croce körzetében lévő Ospedale della Innocentában 74 megszokták már, hogy befogadják a lelenceket. Többségüket a szülőanyák a falba ágyazott hatalmas kocsikerékbe teszik, melynek egyik fele a zárdába, másik az utcára ér. A szerencsétlen, torzszülött vagy nem kívánt gyermekeket ott lehet hagyni kérdés és ítélet nélkül a kerék falból kiálló részében akkor a kereket megforgatják, és gondos kezek odabent elveszik a csecsemőt. Azt azonban nem szokták meg a nővérek, hogy a lelencek egy hordó velencei bor ajándékával érkezzenek. Csak az apátnő volt képes követni az izgatott utasításokat, és belenézett a tizenkettedik palackba. A várakozások ellenére imáik meghallgatásra találtak, és élve emelte ki a gyermeket. A baba tétlenül, ernyedten feküdt, olyan vékony volt, hogy a pólya lecsúszott a testéről, és a kenyeret, amiből szopott, undorító szagú, mustár színű széklet takarta. Az apátnő erre ügyet sem vetett valóban nagyszerű asszony volt, a mocskos babát saját öltözékében melegítette fel, saját miseruhájával törölte le az ürüléket az arcáról. Aztán, a melegre és az asszonyi test illatára, homlokomon női ajkak érintésére, felébredtem. Most, hogy már elmondtam, készen álltam rá, hogy kilépjek a palackomból, mint egy dzsinn, visszatérjek önmagamhoz és a jelenhez. Megmoccantam, és a nő a csónak orrában felém fordult, rám nézett. Anyám ismét fél-oroszlán maszkját viselte; csak a szemeit láttam; a derűs, üvegzöld szemeket. Olyan közönyösen nézett, mintha tudta volna, hogy úgyis felébredek, hogy ez a nap és ez a pillanat eljön, és ismét együtt lehetünk. Tudtam, mi lesz az első kérdésem, és biztos vagyok benne, hogy ő is tudja. Te vagy a Vero Madrém? Én vagyok. Hangjában halvány mosoly rejtezett. Megtudta a szófordulatot, a gyerekes nevet, amit neki adtam, az álomképet, ami gerinc gyanánt egyenesen tartott az utcán töltött éveim alatt, kenyér gyanánt táplált, pedig nem volt több puszta tréfánál. És csecsemőkoromban egy palackban elküldtél Velencéből? Igen. A saját biztonságod érdekében. Összeszűkült a szemem. Féltem tőle, de attól nem, hogy rákérdezzek. Azért küldtél el magadtól, mert zabigyerek voltam? Arcizma se rezzent. 74 olasz: Ártatlanok Kórháza 164

165 Nem. Azért küldtelek el magamtól, mert nem voltál az. Te voltál és vagy Giovanni Mocenigónak, Velence jelenlegi dózséjának törvényes lánya és örököse. Hallgattam, próbáltam megemészteni ezt az elképesztő kijelentést. Madonna. Én voltam a dogaressa lánya! Hallgatásomat kérdésnek vette, és magyarázkodásra csábult. Amikor megszülettél, a tanácsban egy kritikus törvényt készültek elfogadtatni. Az uralkodó pártnak szüksége lett volna a férjem jóváhagyására, ő viszont nem volt hajlandó támogatni őket. Az életed, mint az alkudozás egy eszköze, veszélyben volt, így elküldtelek, azt mondtam, meghaltál és már eltemettünk. Miért nem jöttél értem? Ez alig volt több suttogásnál. A város egy mérges katlan volt akkoriban. A téged érintő fenyegetés mellett a szövetségkötés is szóba került olyan emberek bevonásával, akikkel nem kívántunk kapcsolatba lépni. De téged már elígértünk a pisai herceg fiának, ezzel létfontosságú tengermelléki szövetséget hoztunk létre. Te biztonságban voltál a nővéreknél: megtanítottak a szentírásra, és őrizték a tisztaságodat. Úgy gondoltuk, legjobb, ha egy ideig ott hagyunk. Egy ideig. Tizenhárom évig voltam az Ospedaléban. Anyám könnyedén kidobott az életéből, és kihagyta gyermekségem minden fontos pillanatát. Nem volt ott, amikor járni vagy beszélni kezdtem, sem az elsőáldozásomon. Kinek volt ez a legjobb? Neki. Kezdett megkeményedni a szívem hogy övét tükrözze. Aztán tizenhárom évesen eltűntél. És azt tudta, vajon miért? Mert belefutottam Ennába, egy miséről visszafelé menet találkoztam vele, mikor a többiek mögött őgyelegtem, és a nővérek fehér fityulája eltűnt egy sarkon túl, miközben én Enna csinos ruháját csodáltam. Mert gyönyörű látomásnak tartottam, azt hittem, talán eljött értem az én Vero Madrém mert Enna akkor már harminckét éves volt, simán lehetett volna az anyám. Mert azt mondta, hogy szerezhetek öt dinárt valamivel, ami csak egy pillanatig tart, ha megszopogatom egy férfi farkát, és úgy teszek, mintha mézes nyalóka lenne, abból hármat megtarthatok magamnak, kettőt neki adok, és akkor vehetek magamnak egy csinos ruhát. Mert akkor elmentem vele a palazzóba a Trastaverére, és leszoptam egy alacsonyabb rangú Medicit, és megkaptam a három dináromat, ahogy megígérték. Mert tizenhárom évesen kiálltam az utcára, és sose néztem vissza? Mert négy éven keresztül árultam a testem, míg el nem loptam egy festményt, és bele nem botlottam egy szerzetesbe, aki megváltoztatta az életemet? A pisaiak előtt titkoltuk az eltűnésedet; meséket kezdtünk terjeszteni csodálatos szépségedről és zárdai neveltetésedről. Mindenkinek elmondtam, hogy az én hasonmásom vagy, és az is vagy. Imádkoztam érte, hogy megtaláljunk, és meg is találtunk. Bentivoglio Malatesta, a gyöngykereskedő mesélt kémjeinknek egy lányról, akivel... találkozgatott. Bembo árult el? Huh. Tudta róla, hogy épp megfelelő korú, és az én hasonmásom. Az álarcos fej kegyesen meghajolt. Tehát megtettük a szükséges lépéseket, hogy kilétedet igazoljuk. Megbíztátok Botticellit a megfestésemmel, hogy lássátok, tényleg én vagyok-e? Ez elég hihetetlennek hangzott. Nem, nem erre gondoltam. Addigra már tudtuk, ki vagy, épp ezért kerültél a festményre. Nem véletlenül történt. De mielőtt igényt támaszthattunk volna rád, eltűntél. Elég jól megtáncoltattál minket, egész mostanáig nem sikerült nyomodra bukkannunk. Elismerem, nem a lehető legjobb módon történt, hála a jegyesednek eszméletedet vesztetted az esküvőn történtek miatti megrázkódtatástól, és mostanáig nem tértél magadhoz. Felszedtünk, és idehoztunk téged. 165

166 Jegyesem. Különösen mondta ki a szót, jelen időben, mintha Niccolo Della Torre és én még mindig egymás jövendőbelijei lennénk. Lord Silvio a bölcsőben jegyezte el velem Niccolót. Már az előtt ismert, hogy Guido baráttal találkoztam volna. Guido barát. Most tettem fel a kérdést, amit elsőként kellett volna, csak épp féltem a választól. Mi történt Guido della Torréval? Kivel? Az arctalan hang türelmetlenül csengett. A... társammal. A pisai lorddal. Á, igen, a nemesi származású szerzetes. Lord Niccolo kuzinja. Elvezették Medici testőrei. Nyilvánvalóan kivégzik majd szemtelenségéért. Megint ájulás környékezett. Megölik? Lelki szemeim előtt ismét feltűntek a köteleiken himbálózó, légypiszokkal borított Pazzik. Természetesen. Hűbérurának adta ki magát, ez Toscanában árulásnak számít. És ráadásul megzavarta a firenzei állam egy ünnepét. Sok szempontból zavart jelent. Intett egy arra haladó dereglyének és a felé tiszteletteljesen meghajló társaságnak. Lord Niccolo talán irgalmat gyakorol, ha könyörületes hangulatban van. Torkomban dobogott a szívem, mikor eszembe jutott Niccolo maró, féltékeny gyűlölete barátom iránt. Ha Guido barát sorsa kuzinja kezében van, akkor az élete fabatkát sem ér. De először bíróság elé állítják? Finoman vállat vont. Talán. Itt így lenne. A mi igazságszolgáltatásunk nagyon szabályozott. De a barbár középső területeken? Szerintem ti ott Toscanában a... rögtönítélő eljáráshoz szoktatok. A gyilkos hideg ellenére is csípős izzadságcseppek törtek fel a bőröm alól. A szívem rémülten dübörgött. Akkor vissza kell mennem! Meg kell találnom... segítenem kell neki! Felálltam, és az aranycsónak megingott, a fejem forogni kezdett, ahogy én is meginogtam vele. Már majdnem vissza is zuhantam a párnákra, de anyám fehér keze vasmarokkal szorította meg a karomat. Ha maradsz és megteszed, amire kérlek, mint kötelességtudó lányom, én is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy híreket szerezzek felőle. Talán bevethetem a kapcsolataimat, hogy enyhítsek a sorsán. Jelentős befolyásom bizonyára megkönnyítheti a bitófához vezető útját, ha mást nem. Tiltakozni akartam, de felemelte a kezét. Ha nem engedelmeskedsz, semmit nem teszek; tiéd a választás. Befogtam a szám. Mindketten visszaültünk a párnákra, nem volt választásom, s ezt ő is tudta: átadtam neki a béklyót, amivel magához kötözhet, és itt tarthat. Szó sem lehet arról, hogy te most visszamenj Firenzébe folytatta nyugodtabban. Te is feldühítetted II Magnificót. II Magnifico. Hirtelen bevillant a gyűrű, amit Lorenzo de Medici hüvelykujján láttam gyámfia esküvőjén, és vele a felfedezés, hogy ez a hatalmas ember kifőzött valamit leprás csatlósa segítségével és a Hetek többi tagjával. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a rejtvényt egyszer s mindenkorra megoldjam, hogy anyámtól megtudakoljam a választ. Signora? kezdtem alázatosan. Szólíthatsz dogaressának. Azt hittem, anyát fog mondani, de nyilván nem voltunk még ilyen kapcsolatban. A Primavera, a festmény nem tudod mit jelent? Mi a célja az egésznek, a rejtvénynek, amit magába foglal? Tudod, mit tervez II Magnifico? Milyen háborút akar indítani? A szemei most olyan keményre váltak, mint a jádekő szilánkjai, de vidám kacaj csengett fel a maszk mögül. Bájos, muzikális hang volt, mint az aranyharangok játéka. És teljesen hamis. 166

167 Ugyan mire gondolsz? Miféle rejtvény? Milyen háború? A Primavera nem más, mint egy csinos ajándék, amit a vőlegény készíttetett hölgyének a kedvenc művészével. Nincs más célja, mint a földjeink legszépségesebb születetteinek dicsőítése, és a menyasszony mindegyikük királynője. Szerencsésnek kellene tartanod magad, hogy köztük lehetsz, ahogy én is. Te, dogaressa? A nemes fej ismét előrehajolt. Rólam festette Khlorisz nimfát. Hát persze. Visszaidéztem a Santa Croce herbáriumában töltött éjszakát mintha évezredekkel ezelőtt történt volna, amikor arra következtettünk, hogy Flóra és Khlorisz két szomszédos város, flórát és Kloriszt csakugyan összeköti valami, de nem távolságbeli, hanem vérségi kapcsolat. Vonásaikban és származásukban is egyeznek. És tulajdonképpen tényleg én rejtem a titkot. Abban sem tévedtünk, hogy a titoknak egy csecsemő születéséhez is köze lehet; most már tudtam, hogy én voltam az a gyermek. Az alkaromat halpikkelyekbe öltöztették, hogy a tengerhez kapcsoljanak; a tenger gyermeke voltam, a valaha volt legnagyobb tengeri köztársaságé: Velencéé. De ami a többit illeti: a városok, a Hetek, a szövetség; lehetséges lenne, hogy én és barátom végig tévedésben éltünk? Lehet, hogy a festmény nem több mint a szépség ünneplése: én magam, az anyám, Fiammetta, Simonetta, Semiramide... és Botticelli jelenléte Merkúrként, mind csak a művész tréfája volna? Anyám kezeire néztem. Egy óriási berill gyűrűt viselt, amibe egy címert véstek feltehetően a Mocenigo családét, de nyoma sem volt hüvelykujján a Medici palle aranygolyóinak, vagy más aranygyűrűnek. A kétség átitatta a testemet, mint a sós permet. De... kezdtem, ám a jeges tenger zöldjéhez hasonlatos szempár belém fagyasztotta a szót. Több kérdést erről ne halljak, ez kérés, figyelmeztetés és anyai utasítás! Kétségeim ezzel szét is foszlottak: valamit itt titkolni kellett, különben nem fenyegetett volna meg. A dogaressa előrehajolt egy hirtelen, könnyed mozdulattal, mely meg sem billentette a csónakot, mintha magával a tengerrel és a járművel is kiegyezett volna. Szeretném, ha tökéletesen értenél. Apád és én teljes együttműködést várunk, ha azt akarod, hogy segítsünk a te... szerencsétlen barátod ügyében. Tetteid már így is kényelmetlen helyzetben hozták a családunkat a firenzei udvar előtt, és ez talán még rosszabbra fordul. Ezért láttuk helyénvalónak, hogy még a Castellóban tartott ünnepség előtt távozzunk a lord dózse természetesen ott maradt a lakomán, hogy megbékítse magas rangú barátunkat, elcsitítsa a diplomáciai zavarokat, azonban hamarosan ő is visszatér. A szívem a torkomba ugrott az apámmal való találkozás gondolatára ő az a zord, színtelen férfi, akit a bizarr ünnepi öltözékben láttam. Furcsa, hogy míg évekig hiányoltam az anyámat, egyszer sem töprengtem el apám kilétén. Velenceiekről alkotott benyomásaimat idevalósi klienseim formálták, így természetesen azt feltételeztem, hogy valami tengerész kölyke lehettem, egy gyors kikötői numera eredménye, ami után apám másnap már el is indult egy távoli város felé. Ha valaha elképzeltem volna őt, fantáziaképem messzebb nem is állhatott volna a valóságtól. Nem tudtam elhinni, hogy itt mindenen az én apám uralkodott. Morcosan bámultam a ködből futólag előtűnő fantasztikus várost, mely grandiózus volta dacára, mégis mintha porrá mállott volna előttem. E kettős identitás szemléltetésére átsiklottunk egy kisebb mellékfolyón, egy apró kanálison, mely két palota között folydogált, és a víz felett a híd korlátjának minden centiméterén tucatnyi mell himbálózott: a dolgozó lányok mutogatták áruikat az arra járó potenciális klienseknek. Tisztán látszott a híd fölött a jel, mielőtt a köd a lányokkal együtt elnyelte: Ponte della Tette a Cicik hídja. Mint korábban Firenzében, itt is végignéztem a lányokon, eszembe jutott, hogy valaha én is közéjük tartoztam, de most nem sajnálatot éreztem, hanem irigységet. Ez az élet, mikor az ember csak a legközelebbi menettel és a legközelebbi eléje hullatott morzsával törődik, ez a fajta élet 167

168 most nagyon is egyszerűnek és szépnek tűnt. Annyira elvesztem a gondolataimban, hogy beletelt egy kis időbe, mire meghallottam, hogy anyám megint hozzám beszél....muszáj itt meghúzódnunk és áttelelnünk. fejezte be. Madonna. Kétségbeesetten néztem az üvegvárosra itt, áttelelni? Még augusztus elején járunk, én nem tudok eltölteni egy fél évet ezen a helyen! Semmi nem kerülhette el anyám figyelmét. Észrevette arckifejezésemet, és folytatta: Kedvesem, nagy dolgok forognak kockán, melyekben nekem nekünk is a részt kell vennünk. Az esküvődet jövő nyáron megtartjuk, mihelyst betöltöd a tizennyolcat, ahogy az a pisaiakkal kötött szerződésünkben áll. És Istenre mondom, teljesen más ember leszel, mire ismét találkozol Niccolóval. Tudom, hogyan töltötted serdülőkorodat, és ez... sajnálatos. Újra kell kissé írnunk a történetedet, ez igaz. De ez nem lehetetlen. Mire eljön a tavasz, Serenissima 75 hercegnője leszel, nem valami kis firenzei lotyó. Úgy hullottak le a szavak a maszk szájáról, mint jégkockák. Az utóbbi egy órában, amit ezen a lebegő bárdon töltöttem, igyekeztem keresni valami szerethetőt az anyámban hogy megbocsáthassam neki az elhagyatásomat, hogy hidegségét melegséggé változtassam, hogy enyhítsem az érdeklődés teljes hiányát, amit egyetlen szerelmem sorsa iránt mutatott, az egyedüli ember iránt, aki valaha is törődött velem. De amikor megvetését hivatásomra zúdította, amibe ő kényszerített bele, amikor elhagyott engem, hirtelen feladtam a próbálkozást. Eszembe jutott, mit mondott Don Ferrente a nápolyi udvarban: hogy ő csak egy felkapaszkodott kurtizán és ez az átalakulásról szóló szöveg kicsit urizáló volt az én ízlésemnek. Az ő származása sem különb az enyémnél: én csak egy voltam a hitvány szajhák sorában. Egyenesen beleköptem álarcos arcába. Te szemét kurva! Ne hidd, hogy nem tudom, te hogyan írtad át a saját történetedet: te se vagy több egy felkapaszkodott kurtizánnál örömmel ismételtem el a frázist. Lefogadom, hogy pár éve még te is ott rengetted a cicidet a híd fölött, amikor még szépek, kemények és zamatosak voltak, mint az enyémek! Előrehajoltam, suttogva lőttem ki utolsó tartalékomat. Dugással fúrtad be magad az apám mellé, és ezt mindenki tudja! Felvillanyozódtam, ismét életre keltett a vér illata, gondtalanul vártam a válaszát. Ó, igen. Ez kétségtelenül a trasteverei utcalányok stílusa. Semmi baj. Van pár hónapunk, hogy csiszoljunk a beszédeden néhány egyébbel együtt. Biztosra vettem, hogy ez a lehetetlen nőszemély most már mosolyog az álarca mögött, és megkedvelt, nem pedig megharagudott kitörésemért. Tetszett neki a harc, én pedig készen álltam rá. Leszarom, mit mondasz; nem megyek hozzá ahhoz a pisai varangyhoz! És akkor is visszamegyek Firenzébe, mihelyst hátat fordítasz nekem! Hogyan? kérdezte egyszerűen. Velencét száz vízzel körbevett sziget alkotja, és minden csatorna apád ellenőrzése alatt áll. Minden ablakból az ő szeme néz. És ha innen el is mész, milyen fogadtatást vársz Lorenzo városától? Épp most említettük a rögtönítélő eljárást. Hagy mondjak el történetet Lorenzo bosszújáról! Felteszem, hallottál már a Pazziösszeesküvésről? Madonna. Már megint a rohadék Pazzik! Végig ők voltak ennek az egésznek a gyökerénél! Duzzogva hallgattam. Minden Pazzi megfizetett a bűnéért, de egyik sem annyira, mint Messer 76 Jacopo de Pazzi, a szerencsétlen család feje. Miután elárulta II Magnificót, elhagyta a várost, de Lorenzo emberei hamarosan megtalálták és visszavonszolták, a Barghello börtönébe vetették, és 75 Serenissima Repubblica di Venezia: Legfelségesebb Velencei Köztársaság. Velence hivatalos korabeli neve. 76 olasz: úr, mester 168

169 megkínozták. Csak amikor már nem bírt volna ki élve többet, csak akkor vitték el a Palazzo della Signoriába, ahol levetkőztették, és kilökték az ablakon, hogy ott lógjon kínok között összeesküvő társaival... Az érsekkel, mint Guido barát mondta. Maradványait levágták, és eltemették a Pazzi-kápolnában, a Santa Crocéban... Épp ott, ahol Guido baráttal rejtőzködtünk azon az éjszakán, mikor először kértem a segítségét. Miért emlékezetet rá minden mondattal? De a dühös tömeg feltörte a sírját, a jó szerzetesek exhumálták a testét, és a bitófa mellé temették, felszenteletlen földbe, hogy az embereket megbékítsék. De Messer Jacopo még ott sem lelhetett nyugalmat: kikaparták, és egy hatalmas csapat fiú körbe vonszolta meztelen tetemét a városban a kötélnél fogva, amire fellógatták. A Palazzo Pazziban a csőcselék a saját ajtajához verte a fejét azt üvöltve: Nyissátok ki! A Nagy Lovag itt van! Remekül mulatott; hangjából csöpögött a vérszomj. Láttam, hogy lesi a reakciómat, így semmit nem mutattam, de valójában majdnem elhánytam magam. Milyen embert dühítettem fel? Az emberek imádták, és utáltak mindenkit, aki szembeszállt vele. Madonna! Vero Madre nyilván befejezte rémisztő meséjét. Felötlött bennem, hogy egyetlen egyszer sem mesélt nekem tündérmesét, hogy este álomba ringasson az ölében. De ezt a rettenetes mesét a vérről és kínzásokról boldogan adta elő. Libabőrös lettem, nem a borús nap és a hűvös szellő miatt, és nem is a saját bőrömet féltettem, hiszen egyhamar úgysem térhetek vissza Firenzébe. Egyetlen igazi barátom miatt remegtem, aki most fogoly, talán épp abban a viperafészekben, talán most is a hírhedt Barghellóban van, ahol a szerencsétlen Jacopo feküdt. Látod már annak az embernek az erejét és befolyását, akit a barátod megsértett? Mert Lorenzo egyszerre fénylő és sötét, nagyszerű barát, de hatalmas ellenfél. Ő maga írt egy rímpárt kettős természete jellemzésére: Narancsvirág ragyog hajnali fényben, Vészesen sötét lesz bár az éjben. Jövődet tekintve és persze mindnyájunkét, az a legnagyobb reményünk folytatta hogy megtisztítunk téged ettől a bűntől, a súlyos sértéstől: hiszen az esküvő megzavarásával tiszteletlenséget mutattál iránta és családja iránt. Újra kell teremtenünk téged, mint nemes leányt, mint a Serenissima örökösét és Pisa menyasszonyát. Akkor talán ismét csatlakozhatunk a nagy tervhez, és az II Magnifico parancsnoksága alatt állók közé sorolhatjuk magunkat, Luciana. Különösen hangzott a szó az ajkairól, annak a nőnek az ajkairól, aki nekem ezt a nevet adta. Most ez az otthonod, amíg férjhez nem mész. De talán nem lesz olyan szörnyű. Sokat taníthatok neked. Vagyis tényleg Luciana a nevem. A többivel nem törődtem. Igen. De a családneved nem Vetra ezt az álnevet a... Firenzébe utazásod módjáról kaptad. Fény az üvegben. Egyike az első szavaknak, amiket ő mondott nekem. A családneved Mocenigo, mint uradnak és atyádnak. Mocenigo. Bele fog telni egy kis időbe, míg megszokom. És van még más tagja is ennek a boldog családnak? Egy imádott hugica vagy öcsike, akiről nem tudok? Rövid csend támadt, talán egy fél szívdobbanásnyi. Nem. Te vagy az egyetlen örökös. Volt egy öcséd, Francesco, de... meghalt. Nem várt együttérzést. Úgy hasított belém a felismerés fénye, mintha a boldogtalan nap tört volna át az ég szürke fedelén. Összehúztam a szemem az igazság láttán, mintha a napba néztem volna. Mikor? Anyám hallgatott. 169

170 Mikor halt meg? Ismételtem meg hangosabban. Amikor tizenhárom voltál. Elkaptam bűntudatos tekintetét, gyűlöltem őt. Most már mindent értettem. Szerető anyám Firenzébe küldött, aztán, még mielőtt a bölcsőm kihűlt volna, visszamászott az apám ágyába, és csináltatott magának egy másik kölyköt a hercegi vérből az öcsémet. Kedves szüleim azonnal el is felejtkeztek rólam a fiú örökös feletti nagy örvendezésben. Nekem, a lány gyereknek, a firenzei zárda is megteszi, úgyis csak házassági szerződésre lehetek jó, mint szövetségkötés eszköze. Ott hagytak megrohadni, míg imádott fiuk meg nem halt, és hirtelen megint szükségük nem lett egy örökösre. Anyám achát szemei dacosan enyémbe fúródtak, de az utazásunk már a végéhez közeledett, és a tájképpel együtt változott a beszélgetés témája is látható megkönnyebbülésére. A csatorna belefolyt a nyílt tengerbe, a kanális végét egy hatalmas, kupolás templom jelölte. Ekkor a nyílt vízre sodródtunk, követtük a partot, míg csónakunk egy hatalmas tér mellé nem ért, ahol galambok és oszlopsorok és iker pillérek törtek magasra a ködben. Egy hatalmas, korallhegyű harangtorony nyúlt ki a tóból, mint egy kard, melynek pengéje alvadt vértől vörös. És mintha háttérfüggönyt nyújtana a pompához, a város mögé messzi hegyek láncolata borult, mint ezüst vállkendő. És itt van lengett a zöld és arany ruhaujj az új otthonod. Rápillantottam az óriási fehér palotára hatalmas volt, mégis finom a gyöngyházfény ormokkal és filigrán csipkézetekkel szegélyezett, hóval borított falaival és sudár oszlopaival. A homlokzat a vízzel együtt változott, mint maga az opál. Milyen pökhendi, gondoltam, milyen önhitt dolog csipkepalotát építeni, még a herceget is odaköltöztetni, épp a tenger párkányára! Ez nem egy kastély vagy citadella, mert olyan hatalma van itt a dózsénak, hogy nem kell lőrések mögé rejtőznie. E hófehér palazzo mellett kuporgott egy napkeleti bazilika, mint a kelet gyámolító sárkánya, arany kupolákba görbült, irháját ékszerekkel kirakott freskók borították, az égre arany tornyok szúrtak fel, mint török lándzsák. Mintha Konstantinápolyban lennék. A fenét az otthonom. A dogaressa szolgálója kikötötte a csónakot, és kisegítette anyámat, ő pedig megfordulva ugyanígy a kezét nyújtotta nekem. Egy őrült pillanatra eltöprengtem rajta, hogy elvágom az aranykötelet zöld palackom karimakésével, az üvegdarabbal, amit a nővérek félretettek nekem, és elhajózom a csónakkal valamerre, megszököm ebből a vízi börtönből. De tudtam, hogy nem jutnék messzire, és gyanítottam, hogy egy ilyen jármű hajtása és irányítása nehezebb feladat, mint amilyennek látszik. Kelletlenül bár, de megfogtam anyám kezét, partra léptem, szemtől szembe néztem álarcos arcával, dacosságom az övét másolta. Anyám mögött a palota fehér homlokzata kifejezéstelen arccal, mereven nézett, épp mint ő. Mindig rajtad van ez a valami? Kérdeztem, ahogy megindultunk a palota ajtaja felé. Az oroszlán álarc? Odakint igen. Az oroszlán csodás városunk jelképe, és a nőstényoroszlán a családjának feje. Nem vártam tőle ennyi őszinteséget, ilyen nyíltságot apámmal való kapcsolatáról; hiszen bevallotta, hogy ő irányít mindent. Hallani, ahogy a golyói összekoccannak, mint a harangok, mondta Don Ferrente. Mintha túlságosan kiadta volna magát, gyorsan folytatta: El is várják. Amilyennek lát a népem, olyannak gondol. 3 Akkor már ismertem igazi lényét; érzéketlenségét a hideg, gyönyörű felszín alatt, mely tökéletesen illett a városhoz, mely valaha az otthonom volt, és most ismét az lett. 170

171 2 A következő pár hónapban én is álarcot növesztettem: a nemesség mázát hordtam arcomon, de a belsőmet megdermesztette a gyötrődés mindenem megvolt, mégse volt semmim. Kényeztettek, kicsinosítottak és nemessé emeltek; de életemben nem voltam ilyen boldogtalan. A reggeleimet úgy töltöttem, mint kalitkába zárt madár: a Palazzo Ducale 77 hófehér palotájában, a dózse gyönyörű lakosztályaiban. Egy pillanatra sem felejtettem el, hogy tulajdonképpen rab vagyok: nemsokára ugyanis egy testőrt is kijelöltek mellém. Egy Marta nevű egyszerű asszonyt küldtek, hogy kísérgessen. Mogorva nő volt, ajkán egy apró, szőrös bibircsók ült, szemei különböző irányba álltak, és mégis mindkettő állandóan engem figyelt. Ezt a némbert úgy mutatták be, mint komornámat, és persze követte is a parancsaimat, de olyan vonakodó-duzzogó modorral, hogy viszketett tőle a tenyerem. Jogomban állt volna megütni a szolgálómat, mégsem mertem, mert habár a komornám volt, valójában a börtönőröm is, és ezt mindketten tudtuk. Biztosra vettem, hogy viselkedésem minden apró részlete eljut anyám kíváncsi füleihez. A napjaim így az egyhangúság rendszerében teltek: a délelőtt közepén egy rakat szolgáló megfürdetett, megfésült és megdörzsölt minden áldott nap. A legdíszesebb zöld, arany vagy zafír, vagy rubint színű ruhákba öltöztettek keletről hozott selymekbe és szaténba, és északról ideszállított taftba. Ezeket az izzó színeket azonban mindig hosszú fekete felsőkabát takarta, hogy nemes bőröm fehérségét kihangsúlyozza. Ám még ez a kabát sem adott meleget, mert olyan vékony volt, mint a pergamen, a palotában pedig állandóan fütyült a huzat; napkeltétől-napnyugtáig vacogtam. Kifestettek, mint ifjú nemes hölgyekhez illik, fehér musttal és vörös okkerrel pirosították ki sápadt orcáimat, faszén ceruzával húzták ki a szemeimet, és porított malachittel színezték a szemhéjamat. Nem szoktam hozzá az ilyen fortélyokhoz természetesen nekünk, szajháknak is megvoltak a magunk trükkjei, és tudták rólam, hogy még annakidején, Firenzében, az ünnepnapokon ökörvérrel színesítettem meg ajkaimat és orcáimat; de általában nem foglalkoztam ilyesmivel. Eltöprengtem, anyám vajon milyen mértékben hagyatkozik az ilyes művészetekre fiatalos tökéletességében. A hajamat egy mór lány, bizonyos Yassermin állította be, nem beszélt toszkánul, de tudta, hogyan kell bánni vele fekete ujjai szépen siklottak a hajfonatomban, felbecsülhetetlen ékszereket tűzött a loknijaimba, amiknek minden darabja többe került, mint ő maga. A hosszas, alapos kikészítés után a frizurámba végül egy zendadónak nevezett fekete fátylat tűztek ragyogó, fekete selyemszövetet, majd egy kis arany koronával rögzítették azzal a céllal, hogy kihangsúlyozza bőröm sápadt színét. A karomra arany karkötőket zsúfoltak, és csuklómon fehér tollakból álló, aranyfogantyús legyező himbálózott. Négyszer ütötték el a harangok a negyedórát, mielőtt felöltöztettek volna. A reggelimet ezüsttálcán hozták a szobámba, bánatosan eszegettem, miközben az ablakomból kibámultam a lagúnákra, néztem a bőrcsónakokat és fűszerszállító hajókat, és azt kívántam, bárcsak én is elutazhatnék jó messzire, mint ők. Aztán elvittek az egyik olyan freskóval zsúfolt tárgyalóba, egy hatalmas terembe, melynek mindegyik falát tengerhajózási térképek takarták az iskoláztatásomhoz: ugyanis egy sereg magántanár járult elém, hogy elsajátíthassam a nemesi lét mesterségét. Egy zord dominikánus szerzetes, Fra Girolamo, tanított meg olvasni. Keményen dolgoztam az óráin, nem mintha szigorú személyétől féltem volna, hanem mert a Santa Croce herbáriumában megfogadtam, hogy soha többé nem hozhat zavarba a betűk ismeretének hiánya (ráadásul nekem is voltak terveim, amikhez elengedhetetlen volt ez a fajta tudás később elmesélem). Egy flamand háziasszony megtanította a kárpithímzést minden nap 77 Hercegi Palota 171

172 összeszurkáltam szegény ujjaimat, és a rámát áthajítottam a szoba másik sarkába az egérszerű asszonyság legnagyobb döbbenetére. Egy fiatal és csinos francia, Signor Albert megmutatta, hogyan táncolják a kontinensen a legújabb pavane lépéseit, az ő óráit élveztem a legjobban. Titokban nagyon meglepett, hogy anyám, aki eltökélte, hogy újraírja a történetemet, gardedám nélkül magamra hagyott a tánctanárral, aki pedig úgy ugrabugrált, mint egy marionettfigura, és olyan simulékony volt, mint egy vidra, de hamar rájöttem, hogy emellett épp annyira finocchio is, mint kedves jegyesem. Valójában az egyetlen ember, aki tisztaságomra veszélyt jelenthetett volna, Signor Christoforo volt, egy genovai ifjú, akit azzal bíztak meg, hogy megismertessen a térképek olvasásával, tengeri járművekkel és a tengermelléki tudományokkal, amennyire az tényleges hajóra szállás nélkül csak lehetséges. Anyám létfontosságú -nak nevezte, hogy egy velencei származású ifjú nemes hölgy mindezzel tisztában legyen, mivel a város, és tulajdonképpen apám egész vagyona, a tengeri kereskedelemre épült. Mármost semmit nem tudtam a genovaiakról, mint népről, de ha a város összes polgára olyan ronda, mint Signor Christoforo, akkor én ugyan nem rohanok, hogy felkeressem a helyet. Akkor persze az is eszembe jutott, hogy egyszer régen talán eljuthattam volna oda azzal a férfival, aki betöltötte minden gondolatomat és egész elmémet az alvás és ébrenlét minden órájában, és egy olyan nyomozás végső állomása lehetett volna, ami már a tündérmesék messzeségébe veszett. Délutánonként a kíséretemmel néha kisétáltam a városba, vagy beültem a gondolába (mert mostanra már megtanultam a bárdformájú csónak nevét), vagy akár a dózse személyes járművébe, a Bucintoróba. Ez utóbbi egy fantasztikus hajó volt, mintha a mesékből lépett volna elő: egy hatalmas aranybárka arany orrszoborral, kormányrúdját arany hullámok és cirádák vették körbe. Mindig kellemetlenül éreztem magam ebben az úszó koronában, mert szó sem lehetett csendes körutazgatásról: bárhová mentünk, a jármű bejelentette ottlétemet, és a velenceiek szemüket meresztgetve lesték a dogaressa lányát, aki visszatért a zárdából, hogy felkészüljön az esküvőjére. Délutáni kiruccanásaimon anyám mindig csatlakozott hozzám, folyamatosan beszélt, de mindig csak a városról, rólunk soha. Újra meg újra csak azt hallottam: Stato del Mar 78 így, Stato del Mar úgy, ez a kifejezés állandóan ott ült a nagyasszony ajkain, a muzikális frázis úgy sodródott ki-be a száján a leheletével együtt, mint maga a hullámverés. Úgy tűnt, anyám elsősorban azt akarta, hogy megértsem Velence, mint tengeri állam fogalmát, és tudjam, hogy a város mindent a tengertől kapott. Mindenhová együtt mentünk a városban, szinte egyforma látványt nyújtottunk hasonló köntösünkben, egyforma nyúlszőrme kabátok védtek minket a fagyos szelektől, lábunkon pedig ugyanolyan chopiné 79 cipőt viseltünk, ami hatalmas talpával hivatott kiemelni a lábat az elengedhetetlen áradásból. Egyedül anyám aranymaszkja különböztetett meg minket egymástól. Megtudtam, hogy száznál is több maszkot tart a szobájában, amiket Velence legügyesebb mesterei készítettek. Mind különbözött, de mind aranyból készült, és nőstény oroszlánt ábrázolt a sörénye nélkül. Bár télen rengeteg polgár járkált álarcban, egyetlen másik oroszlánt sem láttam, és eltöprengtem, hogy ez vajon anyám különleges privilégiuma volt-e. A zabolátlan nőstényoroszlán megmutatta nekem a városát. Elsőként otthonunkat, a Palazzo Ducalét ismertette meg velem. Fél füllel hallgattam a kormányzat e központjának leírását, a dózsét rövid hivatali ideje alatt megillető privilégiumokat és megszorításokat, ezt a hivatalt ugyanis a korrupció meggátlására szigorú rendben váltogatták. Ehelyett felnéztem a fehér csipkepalotára és érdeklődve láttam, hogy ha közelebbről szemügyre veszi az ember a falazat valójában nem is fehér volt: díszes, halvány rózsaszín rombuszok ékesítették zafírkék berakással. Mintha teleszórták volna a sok zsákmányolt ékszerrel, amire a Stato del Mar épült. Mint Velencében minden, ha közelebbről szemügyre veszed, ez sem az volt, aminek látszik. Tekintetem tovább kúszott felfelé és a 78 olasz: tengeri állam 79 Magas parafa sarkú, vastag talpú cipő. 172

173 loggia közepén két oszlopot láttam, melyek színe eltért hószín szomszédjaikétól, mint a fogaké, amiket besötétített egy pohár jóféle vörösbor. Anyám követte a tekintetemet és elmagyarázta, hogy ezt a két oszlopot éveken át vér áztatta, mivel a köztársaság árulóit oda vonszolták, hogy felnégyeljék őket. Megértettem őt is, és a fenyegetés suttogását is, amit ebbe a gyönyörű homlokzatba építettek bele. Engedelmesen megtanultam a sestieri, vagyis a hatodok nevét, amikre felosztották a várost, és úgy ismételgettem őket, mint katekizmust a gyermek: San Marco, Castello, Cannaregio, Dorsodoro, San Polo, és a legfájdalmasabb, Santa Croce, melynek körzetét egy lerombolt templomról nevezték el, ami pedig Guido barát korábbi otthonának nevét viselte. Pár röpke hét után kezdtem kívülről fújni minden calle vagy kanális nevét, és a városon áthasító Nagy Csatorna, a hatalmas, S-alakú víziút minden palotájáét. S mint Serenissima, S mint Stato del Mar, mondta anyám. S mint sörénytelen oroszlán, gondoltam. Minden óriási ház lakóit és azok őseit meg kellett neveznem, a keresztes háborúkig visszavezettem a családfájukat, kívülről megtanultam mindent, amire csak anyám utasított. Ismertem minden templomtornyot, és minden harangot, ami csak megkondult. Meg tudtam nevezni minden csónakot, ami a csatorna szájához gyülekezett, és azt is, mit honnan szállítanak. Megtanultam a kereskedelmi útvonalakat, amikor az Arsenalét felkerestük, és megnéztük az építés alatt álló hajókat; mindegyik hajóorrán egy büszke oroszlán egyensúlyozott. Az anyám szakadatlanul beszélt, mintha perverz módon élvezné a társaságomat. Mintha az elveszett tizenhét év beszélgetéseit akarta volna ebbe az első pár hétbe belezsúfolni. Szónoklata azonban sosem tévedt személyes terepre. Olyan témákról mesélt, mint egy adott festmény vagy freskó, amit megtekinteni készültünk, vagy a mise, amin megjelentünk, vagy a hegyes orrú cipők, amiket a Rialto 80 körzetének legjobb bőr bottegájában 81 vettünk. Egyszer azért keltett fel korábban, hogy elvigyen a halpiacra, ahol üveges szemekkel bámuló, különös döglött halak rajai bűzlöttek, akár egy nyúltelep. Megmutatta a zsidó negyedet, ide vonultak félre a hitetlenek saját védelmükben. Elvitt Murano szigetére, ahol Velence legfőbb exportcikkét gyártják: az üvegárut. Ott láttam a bőrbe öltözött iparosokat a kemencéknél görnyedni és csodákat készíteni az olvadt homok forró, borostyánsárga gömbjeiből. Hosszú vasrúdjaikkal sáfrányszín üvegbuborékokat fújtak, amik aztán rózsaszínűre hűltek, és így addig húzogatták és csipkedték őket, míg varázslatos módon gyönyörű vázává nem formálódtak. Köhögnöm kellett e vidám kis pokol kénes gázaitól, de most először nem fagyoskodtam azóta, hogy ebbe a jéghideg városba kerültem. Onnan Burano szigetére utaztunk, ahol minden ajtóban fekete ruhás, teljesen egyforma öregasszonyok ültek, hogy felfogják a haldokló téli nap utolsó sugarait, ölükben tartották cérnafinomságú habos kézimunkájukat, nem is néztek le a kezükre, miközben a hópehely könnyűségű csipkét készítették, mely hamarosan megérkezik a szigetekre. Az ősz télbe fordult, anyám pedig könyörtelenül folytatta otthonom bemutatását. Tőle tudom azt is, hogy a téli hónapokban legjobb, ha álarcban mászkál az ember, és egy köteg szárított virágot és gyógynövényt tesz az orra alá, mivel a lagúna felől pestis és tüdővész tört a város felé. Ő tanított meg arra is, hogy forró köveket tartsak a zsebemben, és azzal melegítsem meg jéggé fagyott kezeimet, mikor a napok rövidülni kezdenek. Ő mondta el, hogy Velencében mindössze egy piazza van, a Szent Márkról elnevezett, ahol kastélyunk is áll, az összes többi teret campinak, vagyis mezőnek nevezték. Ő vezetett körbe a hatalmas bazilikában, számbavette és megnevezte az összes szentet, elmagyarázott minden freskót, megmutatta felbecsülhetetlen kincseit. Ő közölte, hogy ez az aranybarázdás templom nem a város katedrálisa, hanem apám magánkápolnája, így igyekezett megértetni velem a családom, a Mocenigók hatalmát. Elámultam az itt talált gazdag zsákmányon, az ikonosztáz arany pala 80 Sziget Velencében, a középkorban kereskedelmi központ volt. 81 olasz: bolt 173

174 d'oroján 82, Szent Márk ékszerekkel gazdagon megrakott ikonján, a keletről rabolt bronz lovak kvartettjén, és az elmúlt hónapok egyre erősödő benyomása bizonyossággá fordult. Hallottam anyám minden szavát, de akármilyen tanulatlan voltam, magam is le tudtam vonni a következtetést. Megértettem, milyen hely ez: Velence a rablott kincsek városa. Ez a kalóznép minden kiválóságát valahonnan máshonnan lopta. A kincseket a Bazilikában, az egyes palazzók ablakainak stílusát és dizájnját, még a velencei nyelvjárás szavait is, mind keletről zsákmányolták. Azt is megtudtam az anyámtól, mi történt apám rezsimjének ellenségeivel végigsétáltam vele a palota fényűző termein, átmentünk az apró ajtókon, levonultunk a szűk, sötét fa lépcsőkön a kínzókamrákhoz és börtönökhöz, amiket csak kútnak vagy pozzinak neveznek, mivel mélyek és hidegek voltak, a kanális vízszintje alá ásták őket. Egyik szobájára örökké emlékezni fogok: egy borús, faburkolatú szobában három lépcső emelkedett a cella legközepén, de nem vezettek sehová, csak egy könyörtelen lógó hurokhoz. Körbesétáltam a hírhedt börtön nyirkos celláit is, ahol a bebörtönzötteket minden pillanatban szemmel tartják; mert ha egy börtönőr hagyja, hogy őrizetese megszökjön, ő maga tölti le a rab büntetését. Senki nem szökött még meg onnan, mondta anyám kegyetlen büszkeséggel, figyelmeztetően. A jelentéktelen bűnözőket a palota tetőterébe, a Piombi, vagyis ólmok nevű helyre vitték, ahol a tető ólomlemezeinek forrósága elviselhetetlenné tette az életüket. A nyári hónapokban a vérük forrni kezdett, húsuk sisteregni, mintha a pokol tüzére készítenék elő őket. A parázsnál is forróbb vagy a jégnél is hidegebb: Velencében az engedetlenek előtt ez a két lehetőség állt nem tudtam volna megmondani, a nyomorúság melyik szélsősége volt rosszabb. A falak csöpögését és az ott élők kiáltásait hallgatva belém mart a fájdalom Guido barátért, az ő hasonló sorsa miatt. Ilyen irányú gondolataimat azonban nem tudtam megosztani senkivel. Mert mindennek dacára, anyám egész idő alatt egyetlen egyszer sem utalt a kapcsolatunkra, sem a múltunkra, sem a találkozásunkra. Vero Madrém meglehetősen jó társaság volt, könnyed, még vicces is; dermedtségemet is képes volt nevetésbe fordítani, de egyetlen egyszer sem éreztem, hogy anya és lánya volnánk. Kelletlen Csodálattal figyeltem őt; szelíden, halkan beszélt, és én próbáltam utánozni. Mocskos számat elkezdtem az utasításai szerint jártatni. Néztem, ahogy belép egy szobába, és imitálni kezdtem légies suhanását még a chopine bizarr magaslatain is kecsesen lépkedett, míg én úgy tántorogtam és botladoztam, mint egy újszülött csikó. Figyeltem, ahogy áll: mintha aranycérna húzódna át a testén egészen a feje búbjáig, olyan egyenesen tartotta magát, akár egy királynő. Kecsesen fogyasztottam az ételt én is, épp ahogy ő: figyeltem, ahogy fehér kezeivel csipkedi a morzsákat, vagy késével szeleteli a húsát. Most már én is az ingujjamba töröltem a számat, ahogy ő, nem a kézfejembe. Elkezdtem selyemkendőt hordani magammal, hogyha rám tör a hideglelés, abba töröljem meg az orromat, és ne pedig a szoknyámba fújjam, mint korábban. Csodáltam benne a nőt, és hogy mindenkivel bájos könnyedséggel társalkodott a gondolánkat hajtó férfitől kezdve az ebédre érkező Kelet hercegéig; csodáltam őt, igen, de nem volt az anyám. Még akkor sem, amikor a nap majdnem olyan forrón tűzött, mint Toscanában, és a tetőre mentünk a kézimunkánkkal, még akkor sem beszéltünk arról, ami a szívünkben rejlett, pedig teljesen egyedül voltunk. Ilyenkor széles karimájú kalapot viseltünk a tetején lyukakkal, szétterítettük egyforma arany fürtjeinket, mint a nap a sugarait, hogy még világosabb aranyszínre süttessük. Én anyámat néztem, aki még ebben az öltözékben is tiszteletet parancsolóan festett, és a terjengősen széles karima biztonsága alól az arcát fürkésztem, miközben ő nem láthatott engem. Egyformák voltunk. Mégsem különbözhettünk volna jobban. Megérkezésem után apámmal is találkozhattam futólag, hivatalos keretek között: aznap, mikor visszatért Velencébe, engedélyezték, hogy megjelenjek néhány polgárának adott 82 aranytábla 174

175 audienciáján. Három, különböző hajózási jogokról szóló tanácskozó ülés és egy csatornaútvonalakat érintő jószomszédi vita után magához intett engem. Az elvárásoknak megfelelően kezet csókoltam neki, belenéztem halványkék szemeibe, és nem éreztem semmit. Viaszosan sápadt bőre és tiszteletet parancsoló mozdulatlansága megerősítette bennem az érzést, mintha nem is volna valódi. Örülök, hogy visszatértél, Luciana mondta elég kedvesen. Megcsókolhatsz minket. Annyi időm sem volt, hogy faggyús arcára nyomjam az ajkaimat, máris kitessékeltek a szobából. Ennél közelebb nem is kerültem hozzá soha. Nem sokat láttam, hiszen a hivatalos alkalmak kivételével nem is ettünk együtt, és akkor is a hatalmas ebédlőasztal fő helyén ült, olyan távol tőlem, mint a hold. Bármilyen messze volt is azonban, annyira azért nem volt nagy a távolság, hogy észre ne vegyek egy fontos részletet. Bal keze hüvelykujján kilenc arany golyóval díszített aranygyűrűt viselt: a Medici-pallét. Az apám a Hetek közé tartozott. Jövendőbeli vőlegényem, Niccolo Della Torre, szóba sem került, de tudtam, hogy a Pisa városával kötött házassági szerződésem érvényes még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy lenyelem a büszkeségemet, és megkérem Niccolót, hogy járjon közbe unokafivére érdekében. Madonna, akár hozzá is mentem volna ahhoz a fickóhoz, ha ezzel megmentem a kuzinját: de távol tartottak tőle tavaszig, míg a nevelésem be nem fejeződik ha fel is kereste apám házát, nem tudtam róla, és távoltartottak a megbeszélésektől is. A mosónőmtől hallott pletykatöredékekből megtudtam, hogy a hozományban megegyeztek, és nyárra már elrendezték az esküvőt, de erre most gondolni se bírtam soha nem tudnék hozzámenni, és a szívem mélyén éreztem, hogy Guido barátért sem esedezhetnék; eszembe jutott Niccolo epés személyisége, és tudtam, hogy a könyörgésem süket fülekre találna. Ám miközben elmerültem új életemben, állandóan Guido barátra gondoltam; háromlábú kutya, vagy félszárnyú madár voltam nélküle annyira hozzászoktam már a társaságához azokban az édes hónapban. És most azt sem tudtam, hogy él-e még, vagy meghalt. Anyám, aki nagyon elégedett volt a nevelése alatt tanúsított engedelmességemmel, megtartotta a szavát, és megérdeklődte hollétét a firenzei közösségtől. Fel-alá járkáltam a szobámban a válaszra várva, és mikor a küldönc végre visszatért, jó híreket hozott: Guido Della Torrét kiengedték a Barghellóból, de többet nem lehetett tudni róla. A hír hallatán megrohant a boldogság, de nemsokára ismét rettegni kezdtem: tudtam, hogy még a börtönben is nagyobb biztonságban lenne, mintha átadják a kuzinjának. Nyaggattam anyámat, hogy tudjon meg többet, és végtelen idő múlva, mely a valóságban egy hét volt, de nekem egy évnek tűnt, jelentést tett. És (be kell ismernem) teljesen őszinte hangon közölte velem, hogy szerzetes barátomat visszaengedték Santa Croce-beli testvérei közé, hogy pályáját folytassa, azzal a feltétellel, hogy többé nem hagyja el a területüket. Megkönnyebbülés áradt szét a mellkasomban, bár felcsendültek mellette a kétség hangjai is: tudtam, hogy nem akarta folytatni szerzetesi életét, de feltételeztem, hogy miután szembenézett a halállal, megkötötte békéjét Urával. Kénytelen voltam beérni ezzel, míg meg nem találom a módját, hogy eltűnjek innét. Mert itt csakugyan csapdába estem. Már nemcsak a város miatt, de ehhez jött a tél, a viharos szelek, a hegyvidéki hó északon és a befagyott áramlatok. Jóllehet e hírek nélkül semmi nem tarthatott volna vissza. Anyám figyelmesen fürkészte reakciómat, és bizonyos értelemben épp úgy megkönnyebbült, mint én. Gyanította, ebben biztos voltam, hogy ha Guido barát valóban veszélyben lett volna, valahogy megtaláltam volna a módját, hogy még aznap éjjel megszökjek. De nem sokáig örvendezhettem a drága információtöredéknek, mert Guido barát vallásossága iránt kételyeim teljes fordulatot hozva előtérbe törtek, megduzzadtak, mint egy esővel terhes felhő. Szükségem volt egy kapcsolatra, többet akartam tudni hogylétéről. Vajon jól van? Tényleg visszatalált az egyházhoz? Olyan keményen dolgoztam zord dominikánus tanítóm óráim, ahogy csak tőlem telt, és az egyik óra után fáradságos munkával lekörmöltem 175

176 egy pacafoltos rövid üzenetet; információért esedeztem, minden szavamat átitatták a könnyek, a fájdalom és remény. Hosszas fontolgatás után úgy döntöttem, hogy Nicodemus baráthoz, a füvészhez küldöm a levelemet, mert nem akartam gyanút kelteni, vagy felhívni a figyelmet a barátomra azzal, hogy különös üzenet érkezik hozzá Velencéből. Biztosra vettem, hogy a Mediciek szemmel tartják. Magam írtam meg a címzést, és saját költségemre küldtem futárt Firenzébe ezekkel a kis szabadságokkal próbáltak némileg kompenzálni vízi börtönömért. Mikor a válasz megérkezett, minden reményem elveszett. Padovai Nicodemus barát hatalmas kedvességében olyan egyszerűen fogalmazott választ küldött, hogy én is el tudtam olvasni. Rosszul tudod. Guido barát nincs Santa Crocéban; Barghellóban van, tárgyalást vár. Bátorság! Sötét gyűlölet öntötte el a szívemet anyám iránt. Az a hazug ringyó. Hogyan is hihettem nemesnek, gondolhattam nyájasnak? Engem, még engem is elbájolt a társasága a tizenhét évig tartó elhagyatottságom után. És ezzel fizette vissza remekül mulathatott a félrevezetésemen! A délutánt a szobámban töltöttem, egymást váltotta bennem az anyám iránt érzett düh és a Guido barát sorsa feletti fájdalom. Mennyi ideig kell várnia a tárgyalásra, mielőtt eljön az elkerülhetetlen akasztás? Mennyi időm van még, hogy megmentsem? Eljátszottam a gondolattal, hogy szembesítem anyámat a szélhámosságával, de tudtam, hogy nem nyernék vele semmit. A nőstény oroszlán barlangjában voltam, és ő megtenne bármit, kimondana bármit, hogy itt tartson. Azzal semmire nem megyek, ha közlöm vele, mit tudok. Kezdtem kitanulni a velencei módszert. Idejekorán eszembe jutott Lorenzo de Medici és pokolbéli segédje, és futólag eltöprengtem a jövőt illető terveiken hisz már biztosan tudtam, hogy Firenze atyja a Hetek közé tartozik, és halálos terveket forgat a fejében. De ezek a gondolatok sosem kötötték le az elmémet egy szívverésnyi időnél tovább: teljesen elfelejtkeztem a harminckét rózsáról, ismeretlen jelentésükről, és az összes többi nyomról, amit több mint egy hónapos hányattatásunk során napvilágra emeltünk. A cartonét elrejtettem a szobámban egy berakásos ládikóban, de soha nem vettem elő, hogy megnézzem: túl nagy fájdalmat okozott volna, hiszen olyan sokszor görnyedtem fölötte azzal, akit elvesztettem. Már nem érdekelt semmilyen összeesküvés vagy festmény csak az eltűnt társam. Nem tudtam nyugodtam pihenni, amíg nem látom újra, de ahogy körbezárt a tél, tudtam: várnom kell. Akármilyen elviselhetetlennek is tűnt itt, ebben a fagyos városban kell áttöprengenem a telet minden melegség nélkül, amit barátom sorsának ismerete adhatna. Tudtam, hogy Firenze közössége nem tartja sokáig életben a gonosztevőket túl sok tolvaj és gazfickó volt ott ahhoz, hogy kétszer is megtöltse a Barghellót a barátommal is hamarosan végezni fognak. Attól a naptól fogva, hogy megkaptam a füvész levelét, elkezdtem tervezni a szökésemet. 3 Ezért egyre több figyelmet kezdtem szentelni Signor Christoforo óráinak. Mindent meg akartam tudni, amit csak lehet, a Stato del Marról mivel arra már rájöttem, hogy erről a zátonyról csak a tengeren át lehet elszökni. És be kellett vallanom, hogy érdekeltek a genovai tanításai. Jobban vonzott a tenger, mint hittem volna, a nagy utazásokról és távoli földekről szóló történetei megigéztek. Csak ekkor tudtam elfeledkezni arról a tátongó lyukról, amit Guido barát hiánya okozott az életemben, mint ágyúgolyó a fedélzeten. Meglőtt hajó voltam, ami a part felé igyekezett; egy pusztulásra szánt szirén, ami minden nappal egyre mélyebbre süllyedt. Tarts ki, szerelmem, fogadkoztam. Elhajózok és megmentelek, mihelyst megfordul a szökőár! 176

177 Annak legalább esélye sem volt, hogy genovai tanárom valaha is helyettesítheti elveszett barátomat a szívemben. Anyám, történetemet ismerve, olyan ronda tanárt választott, akivel még én sem akarnék dugni. Valójában semmi esélye nem volt, hogy Signor Christoforóval ágyba bújjunk, mert a vágyam, hogy megfektessenek, végül teljesen elsorvadt. De ha nem így történt volna, akkor is volt három lényegi kifogásom a személye ellen. Obiezione uno 83 : a fején vörös, lapos hajcsomó ült Obiezione due: krumpliorra volt, Obiezione tre: a zacskója az ordenáréságig megduzzadt. De már az első találkozásunknál tudtam, hogy nála okosabb férfit életemben se láttam, egyet leszámítva. Minden nap ugyanott tartottuk az óráinkat a Salle della Mappában 84 apám palotájának egy hatalmas, emeleti szalonjában, ahol a falakat térképek és tengerészeti ábrák takarták a legnagyobb velencei művészek ecsetjei nyomán. A hajóutakat hosszú, lendületes vonalakkal ábrázolták, a szeleket szakállas istenként, akik orcáikat felpuffasztva fújtak minden sarokból, a párkányzatokra tüskés iránytűket festettek, mint különös gyümölcsöket, a fodrozódó tengerekből mesebeli szörnyek kukucskáltak ki, míg a gazdagon díszített hajók dagadó vitorláikkal állkapcsaikat kerülgették. Signor Christoforo előnytelen külseje ellenére rendkívül barátságos volt, és miután megszoktam vaskos tengerészkiejtését szórakoztató és finom embernek bizonyult, kiváló társaságnak, aki rendkívüli szenvedéllyel viseltetett tárgya iránt. Ismét megtapasztaltam, hogy egy férfi nemi vágyait elnyomhatja egy másféle szenvedély. Botticelli, aki ezt nyilván el kell ismernem lángeleme a maga nemében, nem nézett rám mint nőre másképp, mint egy megfestésre váró tál gyümölcsre. És most itt volt ez furcsa fickó, aki alig idősebb nálam, és inkább bámulta a szelek irányát, mint a szemeimét, inkább figyelte az iránytűk ábrázatát, mint az én arcomat, és sokkal elszántabban tanulmányozta a szélességi köröket, mint azt a térképet, amit a kék erek rajzoltak a keblemre. Mert már ismertem valamennyire a helynek titkait, ahol éltem: maga a város, a geográfia különös trükkje alapján, a Fekete-tenger őre volt, Konstantinápolyba innen indult minden tengeri kereskedelmi útvonal. Signor Christoforótól megtudtam, hogy Velence és Genova egymással versenyez ezekért az útvonalakért, mivel láthatóan egyedül az ő városa közelíthette meg Velence tengermelléki elsőbbségét a térképkészítés megfeszített versenyében, a világ felrajzolásáért folytatott küzdelemben, a jobb és nagyobb hajók megépítésének csatájában, ami azt is jelentette, hogy félszigetünk uralta a tengert nyugatra és keletre is. Ő ismertette meg velem a mérés nagyobb egységeit: az ölt és mérföldet és a hosszúsági fokokat; ekkor meg is nevettetett, mert kijelentette, hogy a láthatár görbülete a tenger felett azt az erős érzést keltette benne, hogy a föld gömbölyű, mint egy alma, nem pedig lapos, mint egy frittata 85 (mondtam, hogy jó a humora). Tőle tudtam meg azt is, hogy az egyik legkorábbi és legteljesebb térképet épp itt, Velencében készítette egy Fra Mauro nevű pap. Átvitt a lagúnán keresztül Murano üvegszigetére, mivel külön engedélyünk volt rá, hogy belépjünk a San Michele kolostorába, és megnézzük. Ahogy az őrült vonalakra és felosztásokra bámultam, és láttam világunk országait arany színben kiemelkedni a végtelen azúr lemezből, elámultam, milyen kicsi, mégis milyen hatalmas ez a mi félszigetünk. Amikor ismét átkeltünk a lagúnán, az aznap dühösen, fékezhetetlenül fodrozódó jádekő vízen, első kézből tudhattam meg, milyen ügyesen hajózik Signor Christoforo a tengeren. Leültem a párnáimra, ízlelgettem az ajkaimra fröcskölődő vizet, mely olyan sós volt, mint a férfiak magja, és elernyedtem. Nekem nem kellett öklendeznem és okádnom a csónak oldala fölött, mint szegény Martának, állandó gardedámomnak. Nem kevés örömmel néztem, ahogy az áruló boszorkány kiadta a beleit is. 83 olasz: ellenvetés, kifogás 84 olasz: térképek terme 85 olasz: omlett 177

178 Hisz ennél sokkal rosszabb helyzetben voltam a nápolyi szorosban, amikor hajótörést szenvedtünk, és kis híján vízbe fulladtunk. Felnéztem tanáromra, aki a kormányrudat kezelte nagy szakértelemmel, fakó szemei hunyorogva szemlélték az eget, egész a horizontig bámult és még tovább. Elmerengtem, mit szólna, ha megtudná, hogy több gyakorlati tapasztalatot szereztem a tengerről, mint hinné. Tanáromat azonban lekötötte, hogy engem figyelmeztetett a dagály kulminálására, vagyis az acqua altára, mely minden ősszel és tavasszal elárasztotta a várost. És mikor San Marco öblének biztonságába érkeztünk, és ismét fölénk tornyosult fehér börtönöm, Signor Christoforo közölte velem a legértékesebb információt, amit valaha is tudtomra bocsátott. Miközben ugyanis a vízi átjárót elárasztó tudatlan kirándulókat átkozta, elpanaszolta, hogy egy hét múlva minden tízszer rosszabb lesz, ugyanis a város összes gondolája és traghettója 86 kint lesz a Nagy Csatornán, a Karnevál miatt. Ebben az időszakban a város hatalmas ünnepséget szervez még a nagyböjt ínségei előtt, tizennégy napon és éjszakán át tart ilyenkor az ivászat, a dőzsölés és a vitorlásverseny a Nagy Csatornán. Húszszor rosszabb lesz, mondta, mert a karnevál idején mindenki álarcban és jelmezben és pityókásan közlekedik, így a tapasztalatlan tengerészeket még ügyetlenebbé teszi a részegség, a látásukat akadályozó álarc és a végtagjaikat elnehezítő nehéz jelmez. Minden évben vízbe fullad jó pár tivornyázó, mondta, majd fekete humorral úgy fejezte be, hogy közel sem elegen. Magam előtt láttam, ahogy ezek a szerencsétlenek lezuhannak az ülőhelyükről, lerántja őket a sok nehéz bársony és brokát. Futtában elképzeltem, ahogy a kiöltözött csontvázak most alattunk táncolnak, lehúzzák őket csinos cipőik, és felegyenesedve táncolnak az örökkévalóságig kísérteties mozgásukkal, a halottak saját víz alatti karneváljában. Addigra már elhatároztam magam. Mihelyst a szobámba értem, elküldtem Martát; mert habár kéme és eszköze volt anyámnak jobb szeretett lustálkodni, így elég gyorsan elment, tudta, hogy a cellámban ismét biztonságban vagyok. Egyedül akartam maradni, hogy gondolkodhassak. Kiszámoltam: eltöltöttem már itt pár hónapot, a hosszú tél végéhez közeledett. A szívem jéggé fagyott ebben a hópalotában, de most ismét olvadásnak indult maradt még benne egy kis élő anyag, egy rész rubintos hús, ami úgy égett odabent, mint izzó széndarab. Ez az apró kis mag kivirágzott, és növekedésnek indult a gondolatkezdeménnyel együtt, mely melegséggel töltötte el egész testemet, és lángra gyújtotta orcáimat. Azonnal tudtam, hogy a Karnevál az álarcok és kavarodás, az alakoskodás és félrevezetés, a folyamatos, feltűnést nem kavaró kéjutazás ideje lesz a megfelelő alkalom arra, hogy eltűnjek innét. Úgy terveztem elhagyni a helyet, ahogy tizenhét évvel azelőtt tettem: csónakkal Margheráig, aztán lovas szekérrel Firenzéig, ahol megkeresem azt az embert, aki nélkül már nem bírtam tovább. Tudtam, hogy segítségre lesz szükségem, és azt is, hogy a tanáromhoz kell fordulnom ez ügyben, hiszen ő volt itt a legközelebbi barátom a hely összes többi szolgáját, sőt még apámat is megbabonázta az anyám, teljesen a hatalmában álltak. Azt is tudtam, hogy Signor Christoforót nagy veszélynek teszem ki, ha elmondom neki a terveimet; de képtelen voltam más ember biztonságával törődni, mint a Guido barátéval. Egy csónakosra volt szükségem, aki elvisz Velencéből, és a február már a nyakunkon volt tudtam, hogy Signor Christoforo ismer minden tengeri medvét a városban. Úgy döntöttem, hogy következő óránkon megpendítem a dolgot. A kijelölt nap reggelén képtelen voltam bármit is lenyelni, érintetlen tálcával küldtem vissza a konyhalányt. Alig bírtam nyugton maradni míg felöltöztettek a helyzethez illő tengerkék ruhát és inget adtak rám, hószín ujjai kikukucskáltak felsőkabátom alól, mely olyan fehér volt, mint a hullámokat koronázó tajték. Mocorogtam, nyöszörögtem, miközben Marta, a varangy megkötötte a fűzőmet. Fészkelődtem, mikor a mór leány olívaolajjal simította ki a hajamat, és egy forró piszkavas köré tekerte, hogy fényes fürtökbe göndörítse, melyekbe zafírokat és holdköveket 86 olasz: komp 178

179 erősített. Még a tükörbe is alig néztem bele, hogy hableányszerű szépségemet konstatáljam, mert szinte már éreztem a szabadság ízét: remegve vártam, hogy eltűnhessek, egy nappal sem bírtam volna ki többet azon a helyen. Mert ezekben a hideg téli hónapokban téli álmot aludtam, megdermedtem, mint a medve most pedig elviselhetetlenül sürgető érzés támadt rám, mintha holnap tárgyalnák Guido barát ügyét. Tíz-húsz levelet írtam még Nicodemus barátnak, újabb híreket kértem, de csak egyszer kaptam választ; azt írta, hogy Guido barát még mindig a Barghellóban sorvadozik, gyertyaszentelő után lesz a tárgyalása. A gyertyaszentelő februárban van. És ha elkések? Szinte végigrohantam az átjárón a Salle delle Mappén. Signor Christoforo már várt rám, mivel aznap a toalettem elkészítése idegesítően hosszúra nyúlt. Felemelkedett, mikor beléptem, de mint rendesen, egy jottányit sem érdekelte a megjelenésem. Signorina Mocenigo mondta egy udvarias biccentéssel. Ahogy leültem a hatalmas tölgyfa asztal mellé, ő is helyet foglalt és kitekert egy megsárgult pergament; mindkét oldalát lefogta egy csillag-magasságmérővel és egy tolómérővel. Élesen gyomromba hasított annak emléke, ahogy Guido baráttal számtalanszor kitekertük a Primavera cartonét az egyik alak indulatos megvitatásának előjátékaként. A mai órán a tengerészek talán legfontosabb eszközével fogunk foglalkozni kezdte a hajós vaskos, genovai akcentusával. Remegtem a türelmetlenségtől, nem is pillantottam az előttem heverő papírra. Signore Christoforo... Az iránytű. Elhallgattam. Ez hasznosnak tűnt. Ennek az eszköznek köszönhetően, amit a tudomány legnagyobb elméi terveztek, pontosan tudjuk, hol vagyunk, mikor a tengeren járunk, még a viharban vagy a sötétben is. Még a sötétben is. Holnap, Mária áldásával, elhagyom a várost csónakkal, sötétben. Most már figyeltem. Előttem, a papírra szépen felvésve, egy számtalan pontból álló tájoló hevert, mindegyik pont alá odaírták az irányt, amit képviselt. Úgy nézett ki, mint egy kártékony virág, és mindennek a közepébe csakugyan egy rózsát rajzoltak, mintha egy hajó kormánykerekének a tengelye lenne. 179

180 Itt mutatta Signor Christoforo durva, tompa ujjával ezt a figurát iránytű rózsának is nevezik, mert a sarkalatos irányok sokszirmú megjelenése virágszerű formát kölcsönöz neki. Láthatjuk rajta a négy égtáj jól ismert irányait: az észak a tetején, a dél az alján, a nyugat jobbra, a kelet balra található. Eddig világos. De mi a többi közöttük? Ezek a finomabb irányok, amik a négy égtáj közötti megosztást jelölik például az észak és kelet között ott van: Észak Észak kelethez Észak-északkelet Északkelet északhoz Északkelet Északkelet kelethez Kelet-északkelet Kelet északhoz Kelet. Érted? Nem. Igen. Kelet és dél között ugyanígy, és végig tovább a keréken, vissza északig. Az ókorban a rómaiak beérték csak tizenkét divisioval 87, egymástól 30 fokra, meglehetősen veszélyes gyakorlat volt. Most a teljes harminckettes felosztással dolgozunk, és hivatkozásként ott vannak a gradianok 88 az egyes pontok közötti további felosztás így jelentős pontossággal ismerhetjük helyzetünket a tengeren, mely módszert hozzávetőleges számítás néven ismerik. Ezt az iránytűt folytatta szemérmes ábrázattal magam másoltam a testvéremmel a genovai hajósboltunkban, még a régi kikötőben. Lélekben elhagyta a szobát, hazament, szemein láttam, hogy sóvárog a városa után, hangja megtelt büszkeséggel és honvággyal. Megindított, hogy láttam, az ő szívéből is hiányzik egy darab. A testvéred tanított meg a tenger szeretetére? Ő és az apósom. Nős vagy? Annyira megdöbbentem, hogy képtelen voltam a meglepetést elrejteni a hangomból. Rengeteg ronda férfi megnősült, de általában a vagyonuk szépítette a külsejüket. De szerencsétlen külsejű ifjú tanárok kevés vagyonnal és még kevesebb kilátással? Meglepő. Talán Genovában másképp kezelik ezeket a dolgokat. Igen, egy Filipa nevű hölgyet vettem el, aki az Azori-szigeteken él. (Nem tudtam, hol van, és még most sem tudom.) Egy fiam van, aki nemrég született, és még sosem láttam. A neve Diego. A szemei egy rövid időre üvegessé váltak, megnedvesítette őket a könny, én pedig megsemmisültem: annyira elfoglalt saját, személyes tragédiám, hogy eszembe se jutott megkérdezni, mit csinál egy fiatalember ilyen messze a családjától. Mármost folytatta, miután gyorsan összeszedte magát, és visszatért az elvégzendő feladatához megnézzük, emlékszel-e az észak és kelet közötti irányokra? Francba. Mindenfelé járt az elmém leszámítva az órát, de a tanárom nem vette észre, hogy valami hibádzik. Felemelte a csillag-magasságmérőt, és a rajzolt iránytű egy csattanással feltekeredett, segítség nélkül maradtam. Csak az északra emlékeztem, aztán elakadtam, de a tengerész kedves ösztökéléssel gyengéden átsegített az összes irányon. Miután az egynegyedét teljesítettem, könnyebb lett, a többi már jött magától, befejeztem a katekizmusomat, és győzedelmesen tértem vissza az északhoz. 87 olasz: rész, felosztás 88 olasz: fok 180

181 Észak-északnyugat, észak nyugatra, észak! Nagyon jó! összecsapta száraz mancsait. Körbejártad az iránytűt! Mit csináltam? Megnevezted a szélrózsa mind a harminckét irányát; erre mondtam, hogy körbejártad az iránytűt, a tengerészek tanulmányainak ez egy fontos része. Úgy nézett rám, mint egy büszke apa, és eszembe jutott valaki más, aki szintén nézett már így. És most, a rejtély következő része: maguk a szelek mondta, és kitekert egy újabb rajzot, rögzítette a sarkait. Tramontana Ez a szélrózsa, sokkal ősibb, mint az iránytű rózsája, az ókor óta használják. Míg az iránytű a tudomány legújabb vívmányaira épül, a szélrózsa sokkal klasszikusabb eredetre nyúlik vissza, ősi mítoszokra és legendákra épül, és hajózási babonákra. Érdekes módon mindkettő egyformán megbízható, és használatban van. A szél lovai, ahogy nevezik őket, az éter négy paripája: észak, dél, kelet, nyugat. Klasszikusan úgy ismerik őket, mint Boreas északon, Eurus keleten, Notus délen és Zephürosz nyugaton. A szélrózsát a Földközi-tengeren még mindig használják, és mivel mi uraljuk ezeket a vizeket, a tengerészek modern nyelvhasználatunk szerint nevezték el az irányokat. Így lett az észak Tramontana, ami azt jelenti túl a hegyen, és mint itt is, általában nőszirommal jelképezik. A keleti irány a Levante, és általában a máltai kereszttel jelzik, mivel ebben az irányban fekszik Jeruzsálem városa. És itt meglátod a többi hét irányt más néven vonást is, és ezeket is átkeresztelték modern nyelvünkre: Tramontana, aztán itt van Greco, Levante, Sycoro, Ostre délnek, Africus, Ponente nyugatnak, Maestro és ismét Tramontana. Nem hallgattam tovább, reméltem, hogy ebből nem fog levizsgáztatni. Biztos voltam benne, hogy akárkit bízunk is meg azzal, hogy elvigyen Margherára, képes lesz kezelni mindezt, és nem fogja nemes utasa segítségét kérni. A szelek és az iránytű pontjainak vezetésével a modern tengerészek sikeresen felfedezték az ismeretlent. A szélrózsa és az iránytű, ez a két egyszerű alakzat itt, lehetővé tette, hogy Velence par excellence Stato del Marrá váljon. Felteszem, hallottál már Marco Pólóról? 181

182 Valamicskét tudtam róla az anyámmal töltött utazásaim révén, és többre nem is voltam kíváncsi, így bólintottam. De Signor Christoforo, ahogy Guido barát is, tudta, mikor hazudok. Negyedszázadon át tartó keleti utazásról tért vissza, eljutott egészen Pekingig. Családja nem ismerte fel, mert a bárdolatlan tatárok öltözékét viselte. Aztán szétnyitotta tunikáját, és kiömlött belőle a rengeteg gyémánt és drágakő. Élete hátralévő napjain lejegyezte minden utazását, fáradságot nem kímélve, de még a halálos ágyán is arról panaszkodott, hogy felét se írta le mindannak, amit látott. Elnyomtam egy ásítást, mert mint emlékszel, egy szemhunyásnyit sem aludtam előző éjjel. Azért a végtelen ékszerek gondolata tetszett. Ezzel elindított valamit. De még sok dolog van a világban, amire más államok igényt támaszthatnak. Nagyon sok mondta messzerévedő tekintettel. Én magam is azért vagyok itt, a városodban, hogy pénzt szerezzek egy ilyen expedícióra. Tényleg? Úgy éreztem, kezdtem megsejteni, miért fogadta el ezt a szerény állást apám házában, és tanított egy együgyű lányt távol a szeretteitől. Ó, igen. Apádhoz remélek folyamodni támogatásért. Egy nap az ember túljut majd a térkép szélén. Én annak is örülnék, ha csak Margherára eljutnék, és nem tovább. Engem többé nem érdekelne az utazás, ha újra láthatnám Guido barátot. Úgy éreztem, jobb lenne kérdeznem valamit a tanárom kedvéért, de a kirándulásommal kapcsolatosan tettem fel, a magam javára. És jelenleg melyik az uralkodó szél? Zephürosz, a nyugati szél. Mosolygott. Itt veszi át a mitológia az uralmat a tudomány felett. A régiek abban hittek, hogy a Zephürosz, a nyugati szél, aki Boreasnak, az északi szélnek a testvére, szerelembe esett Khlorisszal. Ez a nimfa változott át Flórává, a tavaszi virágaival asszociált nimfává. Hallgattam, mert nem volt annyi energiám, hogy elmagyarázzam, többet is tudok Flóráról és Khloriszról, mint valaha szerettem volna. Zephürosz Khlorisra erőszakolta magát, és ivadékaik, Xantus és Brutus, lovak lettek, később Achilles birtokába kerültek. Így történt, hogy a szeleket lovaknak is nevezik. 89 Hirtelen eszembe jutott, hogy Guido barát a Primavera kék alakját Zephürosznak nevezte, és már tudtam, miért. A képen épp megerőszakolja Khlorist, az én kedves anyámat, aki eztán Flórához ez voltam én fordul, segítségért. Halkan felhorkantottam. Inkább meghalnék, minthogy segítsek neki. Tőlem mind a négy szél is megerőszakolhatná egymás után. Még le is fognám nekik. De elkalandoztam a tárgytól. (Ahogy én is.) Lényegében az uralkodó szél jelenleg, február közepén Zephürosz. Ő a tavasz hírnöke, ami egy teljes hónap múlva meg is érkezik. Tovább nem tudtam hallgatni, később kiszámítottam, hogy február említése, ami a gyertyaszentelő és Guido barát tárgyalásának hónapja, idézte őt eszembe olyan élesen és fájdalmasan, hogy belesajdult a szívem. Már tudom, hogy te, aki végigkövetted Signor Christoforóval tartott órámat, el fogsz ítélni. Buta kis ringyó, gúnyolódsz majd. Annyi választ kapott aznap. Miért nem tudott figyelni, miért nem látta meg? De meg kell értened, hogy akkor csak egyetlen egy dologra tudtam koncentrálni. Nem éreztem, hogy kérdéseimet megválaszolták volna, hogy kinyílt egy ajtó, egy kódot megfejtettek. Megragadtam Signor Christoforo karját, ekkor érintettem meg először, és nem voltam túl gyengéd. Meglepetten elhallgatott. 89 A Zephyrus nemzette lovakat valójában Baliusnak és Xanthusnak hívták, anyjuk pedig nem Khlorisz, hanem egy Podarge nevű hárpia volt. 182

183 Segítened kell! könyörögtem, minden tőlem telhetőt belesűrítettem egyetlen kérlelő tekintetbe. Valaki, akit szeretek, bajban van. Nagy levegőt vettem, és annyi nyomatékot adtam a szavaimnak, amennyi tőlem telt. Az én Filipámnak. Az én Diegómnak. Hosszasan rám nézett. Aztán felsóhajtott. Mire van szükséged? 4 Ez volt az oroszlánok kastélya, a ragadozó fenevadak őrizte kikötő. Korábban jártam már az Arsenaléban, anyám egyik nevelő célzatú kirándulásai alkalmával, de még sosem szegültem szembe a várost uraló teremtménnyel. Most, hogy távozásomat tervezgettem, mindenhol az ő ábrázatát láttam; csak ekkor, mikor ki akartam tépni magam véres állkapcsából, csak ekkor láttam meg, hogy szent Márk oroszlánja féltékenyen őrzi a citadellát, mindenütt jelen van, de sehol sem annyira, mint itt. Óriási kőfenevadak őrizték e helynek, az éles, csipkeszerű, fehér fogakkal koronázott vérvörös kőerődnek vaskapuját. Az anyám teremtményei voltak: a belőlük táplálkozó nőstény oroszlán ivadékai. Ha átlépnék ezeken a kapukon, a cirkuszba kerülnék. Úgy emelné fel a kezét, mint egy római császárnő, darabokra szaggattatna, utánam pedig gladiátorok jönnének, hogy a véremmel áztatott homokon csatázzanak. Signor Christoforót átengedték a kapukon, én pedig követtem. Még az ajtókat is a fenevad őrizte: első pillantásom egy falba vésett kőoroszlán hatalmas pofájára esett, szájából kötelet eresztett ki, amit a tengerészek kihúztak, és méretre vágtak. Megbabonázva néztem a tátongó szájat. Ismét Dániel voltam. Anyám tanításaiból tudtam, hogy itt az őrség olyan szoros, hogy egy légy sem jutna át rajta, de az ajtókat késlekedés nélkül megnyitották Signor Christoforo és személyem előtt. Ugyanazt a trükköt alkalmaztuk, ami a hercegi palotából is kisegített minket, nem tartóztattak fel. Egyszerűen berohantam anyám szobájába az egyik maszk-védjegyéért (azt mondom egyszerűen de valójában jobban féltem anyám szobájába belépni, mint az Arsenaléba). A köztünk lévő hasonlóság azt is jelentette, hogy csak felvettem az álarcot, és már át is változtam anyámmá. Áldottam az időt, amit beszédmódjának és testtartásának majmolásával töltöttem, hogy a sajátomat fejlesszem. Felszegtem az államat, és végigsöpörtem az átjárón, szívem dübörgött, féltem, hogy találkozom a valódi nőstény oroszlánnal. Martát láttam is, szenet cipelt, de csak bólintottam, és elsuhantam, még az a szuka sem ismert fel. Lesiklottam az Óriások lépcsőin az aljához, ahol Signor Christoforo már várt rám, és kérdezősködés nélkül eltávoztunk. Ha a dogaressa meg akarja látogatni az Arsenalét a lánya tanárával, ahhoz nyilván senki másnak nincs semmi köze. Végigsiettünk a Riva degli Schiavonin 90 a kikötő felé, csalásunkat segítette a sűrűn szemerkélő eső, ami minden arra járó alakot bekergetett a csuklyája alá. Ahogy beértünk az Arsenale fellegvárába, eszembe jutott, mint már annyiszor, az az éjszaka, amikor Guido baráttal belebotlottunk egy munkálkodó hajóépítő telepbe a pisai öreg kastélynál; ugyanazt a kátrány, fa és vászon illatot éreztem. Követtem tanáromat a befedett kikötő oldalához, ahol kovácsok, duggató és fűrészelő munkások szaladgáltak és keringtek egymás körül, folyamatosan áramló emberáradatban jöttek-mentek, cipekedtek. Ők, ezt már tudtam, voltak az arsenalotti 91 ; egy monotonon zümmögő méhkas, melynek királynője az anyám. Ez volt a Stato del Mar működés közben. Signor Christoforo a tömeget pásztázta vizslató szemeivel, és karját hirtelen kivágva megragadta egy arra haladó férfi karját. Apró, törékeny férfi volt, ősz hajú és fiatal arcú, bőrét a hajózás cserzetté tette. Szeme sarka lefelé konyult, ami szomorú arckifejezést kölcsönzött 90 Olasz: huligánok partja. Jelenleg népszerű sétálóút Velencében. 91 olasz: hajógyári munkások 183

184 neki, de amikor felismerte foglyul ejtőjét, nagyon is igézően mosolyodott el ami elég meglepő, mert ha jól láttam, egyetlen foga sem volt. A két férfi egymás kezébe csapott, és összekapaszkodtak; egymás hátát veregették egy testvéri ölelésben, és mikor az idegen megszólalt, tudtam, hogy ő is genovai, mivel ugyanolyan vaskosan ejtette a magánhangzókat, mint a tanárom. Talán ő volt a testvére. Christoforo, te vén pöcs! Hogyhogy kiengedtek Genovából? Téged is elengedtek, nem igaz? felelt a tanárom hasonló kedéllyel. Úgy hallom, megszabadulnak az összes ronda tengerésztől. Akkor elég nagy lehet most ott a csend. A vicc nyugtázására udvariasan elmosolyodtam, mielőtt eszembe jutott volna, hogy valójában senki nem láthatta, milyen arcot vágok a maszkom mögött és a csuklyám alatt. Hogy van Lisabetta? Az idegen takarosan kiköpött. Púp a hátamon, de a pénztárcámat leapasztja. És a gyerekek? Ők is. De azért szeretettel mondta, én pedig megrezzentem: rájöttem, hogy irigyeltem ezt a fogatlan tengerészt volt házastársa és gyerekei, akiket szeretett, ahogy a tanáromnak is. Hirtelen rossz érzésem támadt: épp veszélybe akartam sodorni. És veled mi van? Még mindig tanítasz? Betanítottad már a dogeressát az ágyba? Krisztusom, micsoda finom falat bizsereg tőle a farkam. Felkuncogtam, és a tengerész a csuklyám alá nézett, most először vette észre a maszkomat. Térdre esett. Szent szar! A dogaressa! barna arca kifehéredett. Úrnőm, bocsánat karattyolt. Nem tudtam... úgy értem nem akartam... Kelj fel, te vén iszákos kiáltott Signor Christoforo mielőtt mindenki téged néz! Ez nem a dogaressa, hanem a lánya. Signorina Luciana Mocenigo, bemutatom Bonaccorso Nivolát, a legjobb tengerészt ezeken a partokon, na meg a többin is. Kezemet nyújtottam a férfinak, mivel ez tűnt leghelyesebbnek, ő pedig úgy csókolta meg, mint akit épp most ütöttek kupán egy frittata serpenyővel. Signor Christoforo behúzta kis hármasunkat egy kupac fenyőpalánk mögé, ami kétszer magasabbra ért nálunk. A fa édes nedve megtöltötte az orrlyukaimat. Eltökélte, hogy kirándul egyet, és azt akarja, hogy te vidd el. Kirándul. Igen. Még mindig hajtod a köteles csónakot Margherára? Persze. Csak így tudom fizetni a bambinokat 92, akiket Lisabettám potyogtat ki magából. Megint úton vagy egy. Akkor rendben. Egy út. És egy évig etetheted őket. Arany? Arany. Mennyi? Tizenöt dukát. A tengerész fogatlan füttyöt hallatott, én pedig nyeltem egyet. Tizenöt dukát egy vagyon! Honnan a pokolból kerítsem elő a pénzt? Signor Christoforo biztos megőrült! Akkor, egy borzalmas pillanattal később már tudtam; de a gondolattól elöntött a rémület izzadsága. Anyámnak volt a szobájában egy láda aranydukát aznap reggel láttam, mikor a maszkot kerestem. Madonna! Aztán kiegyenesedtem. Csak egy dolog miatt mennék vissza abba a szobába, és az Guido barát. Ha kell, megteszem. A tengerészek folytatták az alkudozást, mintha ott se lennék. 92 olasz: gyerek 184

185 Mikor? Holnap éjjel. A Karnevál első éjszakáján. Bonaccorso Nivola átgondolta a dolgot, aztán felém rántotta a fejét. Az anyja tudja, hogy elmegy? Signor Christoforo nem felelt azonnal. Nem. Szívügy. Nem hazudott mindent előterjesztettem a tanárom elé, és tudta, hogy a szerelem késztet menekülésre. Bonaccorso gyorsan kapcsolt. Akkor csak oda? Igen. A tengerész hallgatott. Nem hazudok, kockázatos ügy ismerte be a tanárom. De utána visszavonulhatsz. Bonaccorso az ínyét szívta, a levegő sziszegett a fogai helyén. A pokolba... mondta, aztán, most először, felém fordult. Legyél holnap éjfélkor a San Zaccharia kikötőjében! Az aranyat hozd el egy zsinóros kendőben. A köteles bárkán leszek. Csak egy percre állok meg, nem tovább. Te megkérdezed, hogy jártam-e már Buranóban, hogy megnézzem a zsinórsodrókat. Érted? Bólintottam, elnémított a rettegés és a diadal. Akkor holnap. És már el is tűnt a tömegben épp olyan gyorsan, ahogy felbukkant. Hirtelen gyengének és megittasultnak éreztem magam. Ezzel vége. Holnapra eltűnök innen. Tanárommal visszasiettünk a palotába, amilyen gyorsan csak tudtunk, és szó nélkül elváltunk a lépcső aljában. Mindketten túl rémültek és izgatottak voltunk ahhoz, hogy konstatáljuk a tényt: ez volt az utolsó találkozásunk. Tudtam, hogy többé nem látom, és nem is beszélek vele, nehogy eláruljam magam, de miközben elsiettem, reméltem, tudja, hogy sosem felejtem el, és azt is, hogy mennyivel tartozom genovai Signor Christoforónak. 5 Aznap éjjel semmit nem aludtam, és az egész napot is citerázással töltöttem volna, ha a reggelinél nem közli velem Marta, hogy anyám szokatlan kirándulásra visz aznap. Megacéloztam magam, hogy udvarias csevegéssel tudjam eltölteni a napot, miközben Velence kanálisain cirkálunk a Bucinotorón, és azon töprengtem, hogyan leszek képes elviselni bűnös titkom súlyát anélkül, hogy megtörnék zöld tekintetének súlya alatt, és mindent bevallanék. De amikor anyámmal találkoztam a fogadóteremben, nem viselt maszkot, és a magas talpú klumpáját sem. Krémszínű csipkeinget viselt és ujjatlan felsőkabátot kedvenc zöld árnyalatában, aminek szegélyére apró arany oroszlánokat hímeztek. Nem volt rajta egyetlen ékszer vagy dísz sem, de mint anyám ruházatánál mindig, az öltözéke így is felbecsülhetetlen volt. Nem tudok sokat, a ruhákat viszont ismerem: a csipke kidolgozásakor a buranói öregasszonyok nyilván elevenen mozgatták vénséges ujjaikat, és az apró oroszlánok hímzése a köténye szegélyén maga többet ért száz dukátnál. A haját azonban kiengedte, a derekáig fodrozódott. Arcát nem festette ki, csak az ajkait dörgölte meg egy fényes kenettel, hogy telt, természetes rózsaszínben ragyogjanak, és a szemhéjaira is épp csak leheletnyit tett ugyanebből a mázból, hagyta érvényesülni a szemeit, a mélységes mély vizek zöldjében. Nagyjából tizenötnek látszott. Tudtam, hogy minden cicomám, a hölgyeim minden szépítése, díszítése mit sem ért: anyám, a maga természetességében volt ennek a tengernek a Vénusza. És mégis, amikor elmosolyodott, az jutott eszembe, hogy sosem látszott még ilyen halandónak, barátságosnak. Egy pillanatra belém mart a felismerés, hogy megint el fogom veszíteni az én Vero Madrémat, a nőt, akit az elmúlt évek alatt rögeszmésen meg akartam találni. Kézen fogott. 185

186 Gyere! mondta. Ma megtanuljuk minden lecke közül a legértékesebbet. Megismerjük az igazságszolgáltatást a velencei igazságszolgáltatást. A szavai különös ellentétben álltak ártatlan megjelenésével. A fejemben, valahol, a rossz előérzet távoli harangjátéka csendült fel. Átvezetett a palota belső szentélyének számtalan folyosóján az irodák és átjárók labirintusán, amik az épületek fogadó termeit összekapcsolták. Olyan hatalommal és egyéniséggel rendelkezett, hogy a szolgálók azonnal felszívódtak, ahogy közeledett; kiürültek a szobák, mikor belépett, és mindenki abbahagyta a munkáját, hogy magányosan folytathassuk az utunkat. Végül sötétfa irodák egy kvartettjében kötöttünk ki, amihez hasonlót még sosem láttam. Az egyik ilyen iroda falába vájva megpillantottam egy oroszlánfejet, isten tudja hová vezetett tátott szája. Rettenetes volt, számban éreztem a félelem ízét: most szembekerültem a szörnyeteggel, amitől annyira rettegtem. Il Bocca di Leone jelentette be anyám Az Oroszlán szája. Itt adják fel a politikai árulókat, írásban persze; a vádakat lejegyzik, és átküldik a szájon keresztül a mögötte lévő irodákba. Igazságszolgáltató rendszerünk az ilyen információkra épül a dolgok olajozott menete érdekében. Nagyot dobbant a szívem, mikor megértettem, hogy mindazok, akik a fenti és lenti börtönöket megtöltötték, mind itt kezdték az útjukat, barátaik, riválisaik vagy féltékeny társaik veszejtették el őket. Kétszer is meg kellett köszörülnöm a torkomat, mielőtt megszólalhattam volna. Az ilyen rendszer nincs... kitéve a visszaéléseknek? hebegtem. Úgy értem... nem használják... bosszúra? Vállat vont. Esetenként. De mit számít? Minden esetben a bűnhöz igazítjuk a büntetést, hátha van az ügyben egy szemernyi igazság. Nyeltem egyet. Megbocsátasz, kedves Luciana folytatta, ha most kissé ismételjük egy korábbi utunkat; felteszem, a legjobb tanárok hisznek a korábban már megtanultak átismétlésében, nem igaz? rám villantotta zöld szemeit, nekem pedig le kellett sütnöm a tekintetemet: hirtelen halálbiztosan tudtam, hogy Signor Christoforóról beszélt. Tehát nem mentegetőzöm, csak biztosítalak, hogy nem fogsz unatkozni. Ismét átkeltünk a borongósan burkolt termeken a fal apró ajtajához: már azt is tudtam agyam egy zugában mindvégig sejtettem hová megyünk. Ismét leszálltunk a sötétfa lépcsőkön a börtönbe a velencei állam mocskába. Egyre hangosabban hallottam a rémület harangjátékát, és a bőröm bizseregni kezdett. A fények ismét sötétségbe fordultak, ahogy elhagytuk a szellős palotát a pozzi sötét folyosóiért a rabok sikolyai ismét fülembe hatoltak; az épelméjűek könyörgései, és a gügyögései azoknak, akik már megbolondultak. A maró hideg ismét a kopasztott csirkékéhez hasonlatossá tette a bőröm, és a gyilkos nyirkosság betódult a mellkasomba. Az ajtók fölött karcolások jelezték a cellák számát a rabok, akik valaha neveket viseltek, most számokká váltak, kínzásra vagy halálukra vártak, mivel a szabadulás sosem érkezett el. Ide mondta anyám könnyedén. Biccentett a tagbaszakadt őrnek, aki izmos, keresztbe vetett karjait most széttárta, és félreállt. Kérdően néztem anyámra, ő bólintott, én pedig beléptem, félig már vártam, hogy magam mögött ajtócsapódást hallok. Mert most már biztos voltam benne, hogy anyám tud valamit. Ehelyett azonban a hányás szaga ömlött rám, amit egy másik, édes, idegen szag takargatott. Orrom még az agyam előtt felismerte: visszatértem az Arno parti régi házba, a karmazsinvörös tócsába a padlón, lábaim nedvesek voltak az alvadt, ragadós nedvtől, szemeim lenéztek Ennára, az elvágott, spriccelő torkára. Vér. 186

187 A sarokban a sötétség egy teremtménye kuporgott, mint egy csecsemő, sírva-vinnyogva, könnyei együtt csöpögtek le a falakról lehulló vízzel. Visszaugrottam az előttem fekvő lénytől, és anyám szenvtelen arcába néztem. Társalkodva, mintha egy vendéget mutatna be egy összejövetelen, kimondta a borzalmas szavakat. Nyilván már ismered Signor Bonaccorso Nivolát. Neve hallatára, mint egy gyerek vagy kutya, aki csak ennyit képes felfogni, a lény a sarokban kinyújtózott, és felém fordította az arcát. Képtelen voltam nézni, amit ott láttam, így szemeimet lejjebb vittem, egy még borzalmasabb látványhoz: harisnyáját felhasították a lágyékánál, egyetlen véres nyúlvány fityegett elő belőle természetellenesen, mert a két létfontosságú gömb hiányzott mellőle, hátborzongatóan tükrözve az arcával történteket. A tettől még nedves kés bűnösen hevert egy fa széken, anyám pedig felkapta, mindkét élét egymás után a nyelvére fektette, ízlelgette a férfi vérét. A folt kipirosította festetlen ajkait, szemei úgy villogtak a sötétben, mint a jádekő. Akkor kirohantam a cellából, és hányás közben megértettem a látottakat. A szemeit és heréit kivágták. Öklendezés közben éreztem, hogy valaki a hátamat simogatja, amit bármely normális anya tenne émelygő gyermekével. A tanárod visszament Genovába mondta. Nem bántottuk. De apád és én azt szeretnénk, ha te itt maradnál. Ezt ismét kedvesen, szeretettel mondta, mintha egy túl korán távozni szándékozó vendéget marasztalna. Az őr, aki már megszokta az ilyen jeleneteket, közömbösen nézett. Elővett az övéből egy piszkos rongyot, rádobta az mocskomra, majd a lábát előre-hátra mozgatva ledörzsölte a kőlapokról, csak egy nedves foltot hagyott maga után. Képmásom dobott neki egy dukátot, amiért eltűntette a dogaressina hányását. Visszabotorkáltam a lépcsőkön, vissza a folyosókon, vissza a szobámba. 7 Bonaccorso Nivola, Bonaccorso Nivola. Hallottan a félelmet a hangjában. Felidéztem mit mondott: az anyja tudja? Nem az apja. Eszembe jutott, hogy elsápadt, mikor azt hitte, hogy a dogaressa áll előtte. Rájöttem, hogy ő már tudta, amit én is megéreztem, mikor először idejöttem: az Oroszlán gyönyörű, de halálos. Gyötrődtem a családja miatt kínzott a bűntudat a még sosem látott Lisabettáért, ha annyira szerette az emberét, mint én az enyémet, milyen szenvedéseken mehet most át? Az embere börtönben van, mint az enyém, sorsunk hasonló, de az övé százszor rettenetesebb: ő ténylegesen megözvegyült, gyermeki apátlanok és pénztelenek, üres az ágya, üres a konyhaszekrénye, üres a szíve is, és nincs vagyona, ami könnyíthetne a napjain. Nem veszélytelen fülemben csengtek Signor Christoforo szavai, és hirtelen mintha óriási jelentőséget hordoztak volna a szegény tengerész sorsára vonatkozólag, aki beleegyezett, hogy elvisz engem innen. Megfogadtam, hogy egy nap segítséget küldök Bonaccorso feleségének és gyerekeinek, mert csak Isten tudja, hogy elhagyja-e valaha is a pozzit. Signor Christoforót legalább, ha anyám igazat beszélt, csak száműzték: megengedték neki, hogy visszatérjen a testvéréhez és szeretett tengerparti térképboltjához, majd onnan a feleségéhez és fiához, akit még sosem látott, de akinek az említése is megnedvesítette a szemét. Ennek azért örültem. Az én saját ügyem azonban reménytelenné vált. Tudtam, hogy nem leszek képes elszökni; hogy itt kell sorvadoznom, amíg a szerencse kegyetlen játéka folytán a hegyeken át el nem visznek Pisába, hogy hozzáadjanak annak a férfinek az unokatestvéréhez, akit szeretek. 187

188 Hogy minden nap vérségi hasonlóság idézze eszembe; hogy egy hamisítványt kaptam, olcsó másolatát a férfinak, akit akartam. És ami ennél is rosszabb, Guido barát még mindig a Barghellóban volt, ami legalább olyan borzalmas börtön, mint az, amiből épp most szabadultam. Kétségbeesetten mentem az ablakom melletti berakásos ládához átkutatta vajon a szobámat? Nem, az arany, amit előző este loptam tőle, még mindig ott volt. Kivettem, és belekötöttem a kendőbe, amit Bonaccorso Nivolának akartam adni az átkelésemért. Az érmés batyut szorosan a combon felső részéhez kötöttem, mint a pénztartó övet szokás. Ha nem vehetek rajta szabadságot magamnak, legalább elküldhetem a családnak, akiket tönkre tettem. Hevert még ott valami más is a láda aljában, elfeledve, összegyűrve. Előhúztam. A cartone volt. Kinyitottam az ablakot, hogy kihajítsam a lagúnába, mert ez okozta Enna, Bembo, Remigio barát, Bonnacorso, Guido barát vesztét. És az enyémet is. De ez volt az egyetlen, ami összekötött Guido baráttal. Csak ez maradt, amit mindketten megérintettünk. Ujjaim nem eresztették volna el a pergament, akármennyire is kapadozik utána a nyugati szél. A panaszosan bömbölő meleg légáramlat felém sodorta Signor Christoforo szavait, mintha tavaszi áradás hozná magával. A nyugati szél. A nyugati szél a tavasz hírnöke. Zephürosz. Gyorsan becsuktam az ablakot, és gyertyát gyújtottam. Óvatosan, gyengéden kisodortam a festményt, lefogtam a sarkait, ahogy mindig tenni szoktuk. Még egyszer rápillantottam a képre, amit elveszett szerelemmel oly gyakran bámultunk együtt. Szemeimet Khlorisz alakja vonta magára anyám, aki ma megízlelte egy ember vérét ártatlannak, rémültnek látszott, menekült a jobb vállánál lévő, kék, szárnyas látomás elől. Zephürosztól. Kezeit Flóra alakja felé nyújtotta, felém segítségért. Észrevettem, hogy Khloris ingje mennyire hasonlított ahhoz, amit anyám ma viselt. Aztán ismét szemembe ötlöttek a szájából kiömlő virágok. És ismét hallottam a füvész hangját. Úgy ömlenek a szájából a virágok, mint maga az igazság. Hirtelen tudtam, hogy kell legyen valami jelentésük, és összeszorítottam az állkapcsom. Rendben van. Ha nem szökhetek meg, legalább meghiúsíthatom, akármilyen halálos tervet is főzött ki anyám Lorenzo de Medicivel. Letöröltem a könnyeket az arcomról, és erősen koncentráltam: összehasonlítottam a szájából kihulló virágokat azokkal, amiket Flóra öltözékén azonosítottuk be, gyötrelmes emlékeimet előráncigálva felidéztem mindent, ami csak elhangzott a herbáriumban, kényszerítettem magam, hogy előhívjam az ő édes arcát, az ő édes hangját, az ő hosszú ujjait, amikkel a virágok nevét lejegyezte. Alaposan szemügyre vettem minden virágot. Úgy látszott, összesen tízen vannak, de azt azért azonnal észrevettem, hogy közülük több is duplum volt, vagyis az egyes virágok nemcsak egyszer jelentek meg. Összesen négy különböző fajtát találtam, és hosszas gondolkodás után a nevüket is tudni véltem. Az a két virág, ami szinte beakadt Chloris fogai közé, volt az occhiocento, vagyis ezerszem, a sövények szokványos virága. Aztán a herbalista szavait felidézve, a kis, sárga közepű, fehér virágról tudtam, hogy ő az anemóna. A következő kettő korall rózsa volt; pont olyan, mint amit a szoknyámba rejtettem, az a rózsaféle, amiknek a megszámolásával annyit és oly fölöslegesen vesződtünk, mivel semmi hasznos következtetésre nem jutottunk a harminckettes szám alapján. A sort egy duplafejű búzavirág zárta, kék, mint a hajnali lagúna. Egy fiodaliso. Tíz fejecskevirágzat, és négy fajta virág. Occhiocento, anemónia, rózsa és fiordaliso. Többre nem jöttem rá, és akárhogy igyekeztem, nem tudtam felidézni a virágok latin nevét, ha valaha egyáltalán tudtam. Tehát csak ennyi állt rendelkezésemre a további munkához: a négyes szám, a tízes szám, vagy az R, F, O és A betűk. Felsóhajtottam. Éreztem, hogy hasztalan volna megpróbálni létrehozni egy szót ebből a kvartettből: egyrészt, mert ezek a virágok toszkán nevei, nem a latin nevek, másrészt, mert 188

189 ezen a ponton még olvasni is alig tudtam, alig tudtam rendben egymás mellé illeszteni a betűket, hogyan is rakhattam volna ki egy szót egy betűhalmazból! De mégis, mindössze négyen voltak, eldöntöttem hát, hogy teszek egy próbát. Tudtam mit csinálok: a rejtvényben keresek menedéket. Ha az elmémet lefoglalom ezzel, szegény nem fog tudni a nap borzalmain mélázni, sem azokon az elképzelt borzalmakon, amik talán egy másik férfira hullnak, egy másik börtönben, egy másik városállamban. Hát jó. R mint rózsa, A mint anemóna, F mint fiordaliso, O mint occhiocento. Nem tartott sokáig. Végül, fáradságos munka után, a következőkre jutottam: RAFO ROFA OFAR ORAF FARO FORA AFRO ARFO Nekem úgy tűnt, egyik sem alkot szót, legalábbis nem olyat, amit ismertem. Szívből kívántam, hogy bár lenne még egy virág, egy alkalmatos betűvel. Ha lenne, mondjuk, egy L- em, kirakhatnám azt, hogy FLÓRA, ami elég sokatmondó lenne (azt persze nem tudtam, mire utalna). De a vágyaim nem teremthették oda azt, ami nincs ott ahhoz kellett ragaszkodnom, ami ott volt. Talán ha minden fejecskevirágzatra adok egy betűt: két F-fel számolok, mivel két fiordaliso látható? És így tovább. De ezzel sem mentem semmire: magamra maradtam egy őrült betűgyűjteménnyel, ami nekem semmit se jelentett. Akkor a betűktől a számok felé fordultam. Talán a négyes szám, a virágok fajtáinak száma, vagy a tízes, a virágok darabjainak száma kellene, hogy felidézzen valamit de itt még hamarabb elakadtam. Négy volt a száma az évszakoknak, a szeleknek, az apostoloknak, de a tízes számról már semmi nem jutott eszembe, leszámítva a parancsolatokat, az is csak azért, mert majdnem mindet megszegtem. Feladtam, és kibámultam az ablakon, semmit nem láttam. Megszokásból felgöngyöltem a cartonét, és a fűzőmbe csúsztattam. Nem volt értelme ennek sem. Mint a molylepke, amit elrémít a szárnyait megpörkölő gyertya, mint a darázs, amit megriaszt az édes baracktól a dühös vacsorázó keze, újra meg újra visszatértem arra a helyre, mely a romlásomat jelentette. Nem tudtam nem őrá gondolni, akit elvesztettem. Felidéztem egy másik helyen töltött másik estét, amikor szintén a tengerre bámultam. Azon az estén, a nápolyi öbölben rábukkantam Guido barátra az ágyában, miután véresre korbácsolta a hátát, amiért megcsókolt engem. Most száz mérfölddel északra az én szívem is vérzett, hűvösebb, nyugodtabb lettem. Talán így a legjobb, hogy el kellett válnunk; hogy ő meghal, mert képtelen lettem volna megint úgy együtt lenni vele, hogy nem érinthetem meg, nem csókolhatom meg. Jobb, ha meghal, és vele én is. Egész nap a szobámban maradtam, visszautasítottam az ételt, italt és társaságot. A nap belefúlt a lagúnába, és a gondolások meg a szajhák egymással versengtek az esti ügyfelekért. Kimerültem, legyőzött az előző éjszaka álmatlansága és az aznap megpróbáltatásai, így ruhástól az ágyamba borultam, és azonnal el is aludtam. Arra ébredtem, hogy anyám belép a szobámba. Tudtam, hogy ő az, mielőtt láthattam volna háttal feküdtem ugyan az ajtónak, de felismertem a szoknyája suhogásáról és lélegzetvétele hangjairól. Megismertem a mellkasomban érzett rettegés vibrálásából és a vékony 189

190 izzadtságrétegből a felsőajkamon. Küzdöttem, hogy a lélegzetem nyugodt maradjon, hogy színlelhessem az alvást. De a szemeimet azért kinyitottam egy icipicit, és kilestem a szempilláim között. Besétált a látómezőm elé, az éjfél angyala volt: arcát alulról megvilágította egy durván öntött gyertya, haja aranyglóriát vont köré. Előbb az ablakhoz ment, lélegzete bepárásította a rombusz alakú üvegtáblákat, mivel féktelen éjszaka tombolt odakint, csíkokban zuhogott az eső. Rettentő lett volna az az út a Margherára menet az esőáztatta, háborgó tengeren, de inkább lettem volna ott, mint itt, ennek a nőnek a szemei előtt. Megfordult, és ismét behunytam a szemem, egyenletesen lélegeztem leplezve ébrenlétemet. Hallottam, hogy gyorsan és csendesen átkutatja a szobát. Azt is hallottam, ahogy kinyitja a berakásos ládát, ahol egészen addig az éjszakáig hevert az arany és a cartone, de most teljesen üresen állt. A lopott arany biztonságban volt a rögtönzött pénztartó övemben, a szoknyám alatt, a festmény pedig visszatért megszokott otthonába, a fűzőmbe. Némán hálát adtam a Szűznek, hogy ezen az estén nem öltöttem fel a hálóingemet, és mindkét titkomat a testemen hordtam. Semmit nem találhatott, és ahogy erre rájött, el is fordult, hogy távozzon. Olyan simán suhant át a gyékényszőnyegen, hogy már arra gondoltam, nem alva jár-e. Aztán megállt, és magamon éreztem a pillantását, hallottam, hogy felém közeledik. Az ágy behorpadt, mikor leült mellém, és én csak vártam a kés hideg pengéjét, ami férfiatlanította Bonaccorso Nivolát. Még mindig nem tudattam vele ébrenlétemet; ha a halálomat kívánja, hát meghalok, hiszen úgyis elvesztettem mindent, amiért éltem. Egy érintést éreztem, de csak gyengéd kézzel kisöpört a szememből egy arany fürtöt, és finoman a fülem mögé tűrte. Aztán közelebb hajolt, édesen arcon csókolt, mintha még mindig az a kisbaba lennék, akit palackba zárt, és elküldött. Orcámon éreztem meleg leheletét, bepárásította a bőrömet, mint korábban az üveget; éreztem ajkai érintését, melyek mögött ott rejtőzött a nyelv, ami megízlelte a kést. Aztán elment. 3 Egész éjjel esett: kint az ablakra, és idebent a párnára. 8 Akár egy rémálom után, émelyegve és reménykedve ébredtem. A nap bearanyozta az ablakomat, és a tegnap borzalmai egy pillanatra eltávolodtak, míg az emlékezet újra elő nem hívta őket. Felkeltem és kinyújtóztam, áruló testem éhezett és szomjazott, segítséget várt, élni akart. Marta bejött a reggelimmel, s én mohón ettem, nem tudtam, mi mást tehetnék. Hozott nekem egy csodálatos köntöst, melyet teljes egészében pávatollak borítottak, valamint egy hozzáillő maszkot. Értetlenkedve bámultam a különös öltözékre. Karnevál mondta röviden. Madonna. Megfeledkeztem róla. Némán öltöztem, esetlenül, mint egy bábu, nem volt hozzá se erőm, se kedvem. Anyám teremtménye lennék tehát, mivel már nem láttam utat a menekülésre, nem remélhettem, hogy még viszontlátom Guido barátot. Nem számított, hogy mit teszek. Hamarosan az anyámhoz hívattak, aki ugyanazon az arcomon csókolt meg, ahol előző éjszaka is, és szeretettel szemlélte pompás öltözékemet. Ő tetőtől talpig fehér tollakba öltözött, és korábbi oroszlánmaszkját egy hattyú képére cserélte, akkor öltötte magára, amikor kivonultunk. Apám, corno kalapjában és ünnepi köntösében, az Óriások lépcsőjének aljában várt bennünket, ahol korábban búcsút vettem Signor Christoforótól. Nem köszönt nekem; akár arra is gondolhattam volna, hogy elmondták neki szökési terveimet, de valójában az volt 190

191 a helyzet, hogy soha nem köszönt nekem. Azon tűnődtem, vajon mennyit tudhat, miközben kezét anyám felé nyújtotta, ő pedig sajátját az apáméra tette. A hercegi kísérettel keresztülhaladtunk a Szent Márk téren, a galambok füstfelhőben szálltak fel előttünk. Velence olyan volt, mint egy állatkert: a papagájoknak és oroszlánoknak öltözött városlakók ugrabugráltak a tigrisekkel és majmokkal, a kurtizánok is eltakarták arcukat, mellüket ellenben felfedték. Az utcai árusok maszkokat és kupákban bort árultak, cirkuszi legények táncoltak gólyalábakon vagy tűzzel zsonglőrködtek. A commedia színészei rikácsolták trágár soraikat groteszk, bandzsa maszkjukban. A nap szüntelenül sütött, a levegő mégis dermesztően hideg volt. Látszott a leheletem, miközben a fejem teteje majd megsült. Nem tudtam, merrefelé tartunk de nem is érdekelt. Anyám mögött vonultam, aki a válla fölött megállás nélkül beszélt hozzám a ránk váró látnivalókról, méghozzá olyan kedvesen és érdekesen, hogy már arra gondoltam, vajon a tegnapi eseményeket nem csak szegény agyam találta-e ki. Anyám szélkakas volt, aki az időjárással együtt változott. Tegnap vihar és sötétség, ma perzselő nap. Úgy tűnt, keresztül fogunk vonulni a téren, hogy az emberek láthassanak bennünket, majd a San Zaccharia kikötőben beszállunk a bucintoróba, hogy megkezdjük a fesztivál egyik legfontosabb szertartását a Tenger Házasságát. Apámnak a lagúna közepére kellett vinni a bárkáját, és ott egy felbecsülhetetlen értékű gyűrűt kellett dobnia a tengerbe, hogy az legyen kegyes a városhoz a következő tizenkét hónapban. Majdnem elnevettem magam a San Zaccharia kikötő volt ugyanis az a hely, ahol találkoznom kellett volna Bonaccorso Nivolával. Az időjárás azonban mást gondolt. Talán Istent, ha ugyan létezik, feldühítette a szegény tengerész sorsa, a mennybolt ugyanis szempillantás alatt elsötétült, és a hegyekből mennydörgés gördült le. Eső szakadt ránk az égből, és a tömeg behúzódott az oszlopsorok alá: a villámok ezüst és kék nyilakkal szurkáltak le a felhőkből. A kurtizánok sikítozva szétszaladtak, felemelt szoknyájuk alól előtűnt szőrös lábuk, mellük pedig fel-le ugrált futás közben. A tollak és a szőrmék lelapultak, a jelmezek pedig a kövezetre ontották olcsó festékeiket mocskos szivárványpatakban. Mindenki a tér körüli loggiák alatt keresett menedéket, cseverésztek és nevetgéltek félelmükben. Én egy rövid időre egyedül maradtam, az eső elvakított, s ajkam kis mosolyra görbült a nyavalya törje ki a velenceieket és a karneváljukat! Kinyitottam a szemem az ég felé, azt akartam, hogy a villámcsapás lesújtson rám, abban reménykedtem, hogy elázott hajam még mindig eléggé hasonlít az aranyra ahhoz, hogy odavonzza a villámokat. Mintha csak imámra lett volna felelet, ismét megvakított a széthasadó ég de a villám nem sújtott le rám, épp csak megvilágított egy látnivalót, melyet korábban nap mint nap néztem, igazából azonban sohasem láttam. A bazilika hatalmas kupolája előtt, fent a magasban, a főkapu felett, egy aranyozott emelvényen négy bronz ló állt, lángok nyaldosták őket, nyakuk nemesen ívelődött, szájuk habzott, mellső lábuk a földet kaparta. A város fölé magasodtak, akár egy vészjósló kvartett. Sok évvel később a férjem majd elmondja nekem, hogy ezeket tulajdonképpen a konstantinápolyi Hippodromból lopták el, s ez az egyetlen fennmaradt quadriga a római korból, mely egyúttal Velence világi hatalmának jelképe is. De nagyon előreszaladtam ez már a távoli jövő, amikor már házasságban élek; ezen a ponton azonban még nem is ismerkedtem meg újra a férjemmel. (Persze már találkoztam vele többször is történetemnek ezt a pontját megelőzően.) Azon a napon viszont úgy gondoltam, tudom, mit jelentenek a lovak mindenféle útmutatás nélkül is. Azt jelentették, hogy az Apokalipszis közeleg Velencébe. Én pedig rohadtul nem foglalkoztam vele. S mégis, a világ végének éppen ebben a pillanatában, miközben én egyáltalán nem törődtem az egésszel, valami különös okból az agyam úgy döntött, hogy kárpótol a tegnapi nehéz felfogásomért. A darabkák hirtelen maguktól a helyükre kerültek; miközben engem a négy szél tépázott az égtájak minden irányából, miközben a cipőm megtelt vízzel, a hatalmas tér pedig áradni kezdett, miközben egyedül törtem előre, mint valami elátkozott hajó a 191

192 tengeren, végre megértettem, mit tanítottak nekem. Az eső ömlött a fejemre, és mintha csak az esőcseppekkel érkeztek volna, hirtelen három gondolat pottyant a fejembe: Credo uno: Flórának harminckét rózsa volt a szoknyájában. Az iránytű rózsának is harminckét pontja volt. Credo due: a szélrózsa négy szélből állt, és négy lovat láttam magam előtt. Credo tre: Zephürosz, a nyugati szél erőszakot tett Khloriszon. Khlorisz, a szél szeretője. Khlorisz az anyám. Khlorisz nem más, mint Velence. Tudtam, mintha a villámcsapás egy fényes villanása végre megvilágította volna elmém sötét zugait, hogy bármi is a város titka, az ott rejtőzik a szélső bal lóban, a nyugati lóban. A Zephürosz lóban. Éreztem, hogy valaki erősen megrántja a ruhaujjamat. Marta, az én koloncom jött értem, és bevitt a hatalmas bazilika előcsarnokába, ahol a hercegi társaság csöpögött és gőzölgött. Odakint tombolt a vihar, és az eső addig záporozott a hatalmas térre, mígnem már egy ujjnyi víz borította a földet. Acqua Alta az áradás megérkezett; a tenger benyújtotta igényét a városára. Az anyám szemmel látható megkönnyebbüléssel észlelte jelenlétemet ismét ráébredtem, hogy törődik velem és örül, hogy biztonságban vagyok. Csakhogy még nem voltam biztonságban, egyikünk sem volt. Isten nem riadt vissza attól, hogy lesújtson a saját házára. Egy óriási villámcsapás volt az előfutár, majd föntről dörgés és morajlás hallatszott, s a vakolat peregni kezdett. Apám túlkiabálta a sivalkodást: A tető aranya vonzza a villámot; a palazzóba kell menekülnünk! Ez volt a leghosszabb mondat, amit valaha is hallottam tőle. Ő és anyám távoztak elsőként, őket követte a hercegi kíséret sokadalma. Magukkal sodorták Martát, és tudtam, most nem fog hiányolni. Behúzódtam egy falmélyedésbe, és elrejtőztem. Nem volt határozott tervem, csak minél hosszabb időre, minél távolabb akartam kerülni boszorkány anyámtól. Térre volt szükségem, hogy gondolkodjak, térre, hogy cselekedjek. Amint az átrium kiürült, felnéztem, mintha sugallatra várnék, és akkor megpillantottam egy fantasztikus római mozaikot a négy évszakról. A tavasz figurája a virágok és a szaporodni vágyó, párosodó mitikus állatok koszorújában, melyek kettesével rendeződtek el ebben a Noé bárkájában, az árvízzel szemben, a zöldellő levelek védelmében egyenesen rám nézett és kezével az ég felé mutatott. Akkor tudtam, hogy jó nyomon járok. Belopóztam a bazilika hatalmas, sötét terébe, ahol a padló már fénylett az ujjnyi vastagon álló esővíztől. A víz elragadta a bárkát. A tömjén fojtogatott, apám papjai pedig könyörgésre emelték fel hangjukat. A pestist nem sikerült távol tartaniuk Velencétől, még apám első feleségét sem tudták megmenteni a dögletes kórtól. Ám megindító hitükkel még egyszer megpróbálták megfékezni ezt a nagyon is biblikus katasztrófát. Én az előcsarnokban lődörögtem, egy ajtót kerestem, tudtam, hogy ott kell lennie, hiszen a tavasz istennője megmutatta nekem. Találtam is egy kis bejáratot, és elindultam a lépcsőn egyre feljebb a karzatra. Miközben fölfelé kanyarogtam a kupolába, bizánci arcok néztek rám érdeklődve, hatalmas, mandulavágású szemekkel, szenvtelenül fogadták, hogy a villámlás bekígyózott a boltíves ablakokba, mivel odavonzották az alakok glóriáját megrajzoló arany csempék. Amikor kiléptem az erkélyre, úgy csapott le rám az eső, mint megannyi ököl, fönt a kupolába belecsapott a villám egyszer, majd újra, nekem pedig az jutott eszembe, hogy meg fogok sülni, akár egy kagyló. Védelmet keresve a legközelebb lévő ló mögé húzódtam be elég ironikus, de most ezeknek a szélparipáknak kellene megvédeniük engem a vihartól. Csupán néhány perccel ezelőtt még boldogan ugrottam volna innen a halálba, most pedig belecsimpaszkodtam az engem védelmező állatba, úgy bújtam a hasa alá, mint egy tejet szopó csikó. Tudtam, hogy nem a megfelelő oldalon állok a keleti lónál, így aztán lassan elaraszoltam onnan, elhaladtam nyolc hosszú hátsóláb és nyolc méretes rézgolyó mellett. Amikor odaértem a legnyugatibb lóhoz, körbe kúsztam rajta, egészen előre, belekapaszkodtam, mintha az életem múlna rajta, majd felpillantottam, eltérítve az esőt a 192

193 szemeim elől. Belenéztem a Zephürosz ló hatalmas, nemes réz pofájába, ám vad szemeiből nem tudtam meg semmit. Odanyújtotta viszont nekem a jobb mellső lábát, épp úgy emelt fel, mintha csak egy barátságos korcs kínálná a mancsát pacsira. Természetesnek éreztem hát, hogy megfogjam a végtagot, jéghideg kezemet a patája köré fontam, kerestem rajta valami feliratot, nyomravezető jelet, bármit. Amikor a villám ismét belecsapott a kupolába, a végtag megcsendült, s alig hallható bongó hangot adott ki magából, mint ahogy egy pénzérme szól egy harangon. Az a láb, melyet a kezemben tartottam, még jobban rezgett, majd recsegve a kezembe hullott. Épp hogy elkaptam, elborzadva láttam mit tettem a láb azonban üreges volt. Üreges, nem nehéz. Madonna. Volt benne valami. Kihúztam egy fatekercset, mely olyan hosszú volt, mint az alkarom, mint azok a nyújtófák, melyeket a cukrászok használnak pasticciójuk 93 nyújtására. Izgatott lettem, tudtam, hogy muszáj, hogy legyen benne valami, egy összehajtogatott irat, érmék, egy festmény. Arra számítottam, hogy a tekercs üreges lesz, egyfajta henger, de tömör fa volt. Persze voltak rajta jelzések, de a rovások és görbék, illetve a különös feliratok nekem semmit nem jelentettek. Amennyire én tudtam, ez csupán támaszték lehetett, melyet annak idején a rézműves az állat megalkotásakor használt, egyfajta csontváz, amire a bronzot öntötték, nem arra szánták, hogy meglássák a csodálói. A fát egy koppanással a földre ejtettem, az arcomat a kezembe temettem. Amikor elvettem a kezem az arcom elől, tudtam, hogy valaki már ott áll előttem, Marta vagy apám egyik őre. És ott volt. Készen állok mondtam most már elvihetsz. Az előttem álló személy azonban nem tartozott azok közé, akikre számítottam, sőt nem is volt evilági lény. Egy hatalmas oroszlán állt ott hátsó lábain, arca vert aranyból készült, a teste pedig emberi test volt. A maszk anyáméra hasonlított, leszámítva, hogy ez egy teljes, nemcsak egy fél arcot ábrázolt, mint a lángoló nap, a szélét körülvevő sörény tűzsugarakra emlékeztetett, a szeme és a szája pedig tátva volt, mint a Bocca di Leonénak. Most már tudtam, hogy végem van eljött értem az apokalipszis. Szent Márk oroszlánja: a lény, akitől azóta rettegtem, hogy beléptem az Arsenaléba és megpecsételtem Bonaccorso sorsát e városnak uralkodója eljött, hogy bekebelezzen. Dániel vagyok. Készen állok ismételtem el még egyszer most már elvihetsz. Azt gondoltam, hogy már meg is haltam, mivel a lény olyan szemekkel nézett rám, mint amilyenekkel álmodtam, és olyan hangon beszélt, melyet ismertem. Luciana. Én vagyok az. Letéptem arcáról a maszkot, karjaimat olyan erősen fontam köré, hogy majdnem kiszorítottam belőle a szuszt is, sírtam és nevettem, s ezerszer is megcsókoltam volna, csakhogy ő eltolt magától. Nincs idő mondta. Fölvette a fatekercset, és a kezembe nyomta. Vigyázz a térképre! Bátorság! Milánóban találkozunk. Egyenesen rám nézett, mintha csak az arcomat próbálná az emlékezetébe vésni, aztán egy újabb villámlással, mely olyan kék volt, mint a szeme, eltávozott. Marta, a börtönőröm pedig máris a nyakamban lihegett, alig volt annyi időm, hogy a fatekercset a ruhaujjamba rejtsem. Guido barát bizonyára elkerülte a lépcsőn. Mire a bazilikából kiértünk, a vihar már elvonult, és ismét sütött a nap. A tér megtelt vízzel- az egész város egy tükrön állt. Még sosem láttam ilyen gyönyörű helyet. Marta nem kockáztatott, vasmarokkal szorította a felkaromat, a helye holnapra nyilván bekékül. Térdig gázoltunk a vízben, mígnem összetalálkoztunk a hercegi csőcselékkel, akik értünk jöttek, de engem ez már nem érdekelt. Életben volt. 93 olasz: rétestészta 193

194 9 Tudtam, hogy Marta, a gyáva ringyó, nem fog szólni semmit az eltűnésemről. Szerencséjére csak olyan kevés időre váltunk el, hogy apám házából senki nem vehette észre, hogy nem voltunk együtt. Visszatérésünkkor azt mondtam, hogy együtt imádkoztunk a megváltásért. Láttam anyám gyors pillantását, hisz tudta, hogy nem vagyok valami ájtatos lélek, de Marta oly sebesen helyeselt, hogy az ügy ennyiben maradt. Az a lány tudta, mi jó neki: anyám ugyanis minden teketória nélkül megkorbácsoltatta volna, ha csak egy szívdobbanásnyi időre is szem elől téveszt engem sőt valószínűleg ő maga tette volna meg, amilyen gonosz boszorkány. Ezt követően azonban nem kevertem többé bajba Martát, jaj, dehogyis. Édes voltam, mint a rétes, és olyan engedelmes, mint zárdaszűz koromban. Részt vettem minden karneváli ünnepségen, udvariasan beszélgettem apám szövetségeseivel, anyám oldalán ülve varrogattam, engedelmesen és szorgalmasan figyeltem az óráimon. Nekem annyi elég volt, hogy Guido barát életben van, hogy nem esett baja, nem kínozták meg, mint Bonaccorsót, és hogy megfogadta nekem, hogy újra találkozunk. Nem tudtam, és nem is érdekelt, hogyan követett engem idáig elég, hogy itt volt. Százszor és ezerszer eltűnődtem rövid találkozásunkon, minden pillantáson, minden szón. Egyiknek sem tudtam kitalálni a jelentését. Nem tudtam, hogy hogyan lehet térkép az a fatekercs, melyet állandóan magamnál tartottam. Nem tudtam, hogyan és mikor fogunk legközelebb találkozni, s azt sem, hogy hogyan illik bele az általa említett város a Hetek tervébe. Nem terheltem azonban ezzel szerencsétlen agyamat elfogadtam a sorsomat. Még sohasem jártam Milánóban, de most aztán biztosan elmegyek, akármeddig is tart kitalálnom a módját. A jelenlegi helyzetben viszont a legjobb, amit tehettem, az volt, ha meghúzom magam és pontosan azt teszem, amit a boszorkány elvár tőlem, míg nem lazul az őrködése felettem. És ez könnyebbnek bizonyult, mint gondoltam. Amint a Karnevál véget ért, anyám bejelentette, hogy készüljek egy hosszú utazásra. Most, hogy közeledett az olvadás, Pisába kellett továbbvonulnunk, hogy ott találkozhassunk a jegyesemmel, és időben előkészíthessük a házassági szerződéseket a nyári esküvőmre. Mindebből engem semmi sem érdekelt, ám amikor anyám a tervezett útvonalunkról beszélt, hegyeztem a fülem: útvonalunk először a hegyekbe visz majd minket, egy Bolzano nevű helyre, apám valamilyen üzlete miatt, azután átvágunk a dolomitláncon lefelé haladva Lombardiába, ahol Milánóban kis időre megszakítjuk utazásunkat, mielőtt továbbvonulnánk Genován át, Pisába. Egyre jobban alakultak a dolgok, megtudtam ugyanis, hogy noha utunkon valamiféle politikai küldetést kell majd teljesítenünk a dózse nevében, apám tulajdonképpen nem fog velünk utazni. Ez számomra jó hír volt mert bár anyám a dózse követeként utazik majd, ő csak olyan védelmet kap majd, amilyen a Mocenigo családnak kijárt. Azok az őrök, akik apámat szolgálták éber, rátermett, erőszakos férfiak a hercegi hivatalhoz voltak rendelve, és mindenkor a dózséval maradtak. Végre elérkezett a nap összecsomagoltunk és elkészültünk, a Karnevál is véget ért. Hűvös búcsút vettem apámtól, aztán anyám és én ismét csak a Nagy Csatornán találtuk magunkat, pontosan hat hónappal az után, hogy ideérkeztünk. Víz, fény. Ismét kisbaba voltam, egy vízzel teli tömlőben ringatóztam Vero Madre méhében. Gyermek voltam, a karjaiban ringatóztam. Nő voltam, egy csónakban ringatóztam. Alattam víz. Fölöttem fény. Alattam fény, fölöttem víz. Bársonypárnáknak dőltem egy aranycsónakban. A csónak orra ívelt volt és recézett, mint a hóhér bárdja. Mögöttem egy szolga lökött minket előre egy rúddal, felfedve a tényt, hogy a víz maximum derékig érhet; nem a mérhetetlen mélység, csak egy sekély csatorna fölött lebegtünk. Itt sok minden nem az, aminek látszik. 194

195 Csakhogy én már egyikkel sem törődtem, se a folyton változó megtévesztésekkel, se szülővárosom látszatával és valóságával. A holmink lapos bárkákban jött mögöttünk Marghera és a szárazföld felé haladtunk Tramontanán, a hegyekbe és még tovább, és aztán aztán Milánóba, az oly régóta vágyott viszontlátáshoz. Viszlát, hideg, rideg, ezüstváros! Viszlát, üvegtenger, üvegházak, üvegkanálisok! 3 Nem érdekelt, viszontlátom-e még valaha Velencét. 195

196 BOLZANQ FEBRUÁR 1 Mindössze három felfedezést tettem Bolzano téli királyságában. Scoperta 94 uno: a Zephürosz, a kékeszöld, szárnyas fa kobold a Primaverán, Bolzanót képviseli. Scoperta due: anyám neve. Scoperta tre: az a tény, hogy jobban fázhatok, mint Velencében. Persze, most csak tréfálok. Vagyis, felteszem, ennyivel nem éred be. Valamivel többet kellene mondanom a hegyvidéki tartózkodásomról, de vonakodva teszem, és meg is mondom, miért. Attól kezdve, hogy megérkeztem, egészen a távozásomig felemésztett a türelmetlenség: sehol máshol nem akartam lenni, csak Milánóban, és minél hamarabb oda akartam jutni. Senki mással, nem akartam lenni, csak Guido baráttal, legkevésbé sem vágytam mások társaságára. Ha anyám és én csak addig maradtunk volna Bolzanóban, amíg valaki szétfújja egy pitypang porzóit, az is nagyon hosszú lett volna, gyötrelmesen hosszú. Na jó, tessék. Csak azt ne várd tőlem, hogy történetem e részéről épp olyan részletesen meséljek, mint a többi városról, ahol megfordultunk. A Primaverán Zephürosz lábai nem érintik a földet. Magasan lebeg a többi alak fölött. Mentségemre szolgáljon: azt gyanítottam, talán el is akartam hinni, hogy ez a város a többihez képest talán nem játszik olyan nagyon fontos szerepet; hogy talán egy kicsit félreeső, mellőzött, talán nem is része a grandiózus tervnek. Kikerülhetetlen, persze, de (hogy férjem szavaival éljek) nem integrált része. (Igaza volt.) Valójában megkockáztattam volna a feltételezést, hogy Bolzano talán nem is tartozik a Hetek közé. Hiszen nyolc felnőtt alak látható a képen, és csak heten vettek részt az összeesküvésben, ezért arra gondoltam, hogy Genova és Milánó lehetnek a fennmaradó tagok, és Bolzanót egyszerűen kihagyták. (Tévedtem.) Nyilvánvalóan tényleg úgy éreztem, mintha ottlétem alatt az én lábaim sem érintették volna a földet. A föld fölött, átmeneti helyzetben voltam, mégis a boldogság és várakozás felhőjén lebegtem, lenéztem az alattam elterülő világot, nyeldekeltem a ritkás, hideg levegőtől, és azt kívántam, bár gyorsabban telne az idő, bár úgy fújhatnám el az órákat, mint a pitypang fejét. Anyámnak itt az osztrák Sigismund báróval akadt dolga, a Habsburg család egy hajtásával, és valami császár unokatestvérével. A Habsburg név nekem semmit nem mondott, de mindenki másnak láthatóan tátva maradt tőle a szája, mint a vasárnapi halnak, úgyhogy arra gondoltam, hogy a Mediciekkel egyenrangú családról lehet szó, csak éppen osztrákok, vagy 94 olasz: felfedezés 196

197 talán magyarok. Vagy németek. Mindegy. Valahonnan a fagyos északról származnak, a hegyeken túlról. Anyám és kísérete állandóan a Habsburgokról tereferélt, és a Nyugat-római birodalomról, és a hegyi utakról, és a bányákról, és valamiről, amit Svájci Konföderációnak neveztek. Én nem nyitottam meg a füleimet szenvelgéseik előtt, miközben zárt hintóink egyre magasabbra hágtak a hegyeken, és a fehér csúcsokat borostyánsárgára és rózsaszínre változtatta a hideg északi nap. Persze gyönyörű volt. Csak épp hidegebb, mint a karácsony hete. Én csak összekuporodtam a bundámban, és Guido barátra gondoltam. Ekkor, egy héttel azután, hogy magunk mögött hagytuk Velencét, Castelfrancót és Trentót is, és egyre magasabbra kaptattunk, egy mesebeli helyre érkeztünk. Azt hittem, magunk mögött hagytuk a megtévesztés fővárosát, de Bolzanónak épp annyi arca volt, mint a rózsagyémántnak. Láttam, ahogy a hegy várossá változik, majd a város heggyé, minden oldala és szöge más-más képet mutatott a helyről. Mint egy boszorkánymester elvarázsolt hegyi lakja: hol itt volt, hol nem. És ezt az egészet karmazsinvörösbe borította a napfelkelte, mint szentségtartót a festett üvegen átszűrődő fény. A városban egy tetszetős térféleségre érkeztünk, körülötte fura fakunyhók álltak, minden ablakban virágosládák zsúfolódtak. Állt ott egy mozaikkal kirakott duomo is, a tornya egy óriási cövek volt, hegyes csúcsa a körülötte sorakozókkal vetélkedett. Áthajtottunk a téren, továbbra is északra tartottunk, és ahogy kiértünk a városból, felkapaszkodtunk egy hatalmas kastélyba, amit mintha nem is ember épített volna, mintha a sziklából vésték volna ki. Rózsaszín sziklából. Először azt hittem, hogy ezt a színhatást ismét csak a nap okozta, de mikor megvirradt a reggel, be kellett látnom, hogy mégsem a fények játéka volt, hanem pusztán a porfírszikla tömbjének természetéből adódott, amiből ugyanis ezt az erődöt, a Castello Roncolót 95 építették. Ezt a tényt nem anyám magyarázta el nekem, hanem a sok velencei idegen egyike, aki velünk utazott. Egy olyan férfi, akinek a nevét nem is akartam megjegyezni, de aki mindig a mellemhez dörzsölte az ujjperceit, valahányszor lesegített a hintóból. Anyám amint ezt megkönnyebbülve, ám mégis sajnálkozva konstatáltam láthatóan tökéletesen letett az oktatásomról velencei szökési kísérletem óta. Kedvesen és udvariasan bánt velem, de általában békén hagyott, ami nekem tökéletesen megfelelt: nagyon lekötött ugyanis az álmodozás... Átkanyarogtunk a kastély kapuin, fel a roppant oromzathoz és a kapusbódékhoz. Rámpák végtelen sora után beléptünk az udvarra, ahol a hercegi kíséret fogadott minket, elénk jöttek, hogy kisegítsenek a hintóinkból, sajnos azonban annyira nem voltak gyorsak, hogy megelőzzék ezt a hogyishívjákot, aki engem elsőként ugrasztott le, hogy a kezét megint a tettémhez érintse. Töménytelen tréfálkozás közepette átsöpörtünk a hatalmas előcsarnokon, de amikor beléptünk a még hatalmasabb fogadóterembe, nem tudtam azonnal megtalálni a grófot: egyrészről mert annyi ember tolongott az udvarában, másrészről mert a falakat sokkal izgalmasabb jelenetek díszítették. Mindenhová címereket festettek, játékok és lovagi tornák jeleneteit, pazar nemeseket és hölgyeket, groteszk óriásokat és törpéket. Annyira lekötöttek a freskók, melyek annál is sokkal valóságosabbnak tetszettek, mintha egy commedia darab zajlott volna a szemem előtt, hogy majdnem le is maradtam a legfontosabb információról. A tömeg szétvált, mint a Vörös-tenger, és Ramszesz és Mózes egymásra nézett. Egy másik cimborám csengő velencei akcentussal bejelentette: Taddia Michiel Mocenigo dogaressa! (Akár hiszed, akár nem, ez volt az első alkalom, hogy hallottam anyám keresztnevét.) Figyelmemet a grófra irányítottam, aki felemelkedett, hogy megfogja az anyám kezét. Sigismund gróf egy újabb befolyásos vonalból származó öregember volt, akivel e kalandok 95 Magyarul a német neve után Runkelstein-kastélyként ismerjük. 197

198 során találkoztam. Talán valamivel ötven fölött lehetett, semmi érdekes nem volt rajta, leszámítva, hogy ezüstös, göndör fürtök verték a vállát, vékony volt, mint a piszkafa, és vaskos torokhangon beszélt, amit csak nehezen tudtam megérteni. Szegény füleim épp kezdték megszokni a velencei nyelvjárást, erre most egy újabb különös akcentussal kellett megküzdenem, mikor a gróf anyámat és engem köszöntött. Elcsigázva döbbentem rá, hogy az egész félszigetet nagyhatalmú öregemberek vezetik; Don Ferrente, a pápa, Lorenzo de Medici, és most ez a gróf. Egy rövid, őrült pillanatig még halovány büszkeséget is éreztem anyám miatt, Velence városában legalább az a bolond ringyó viselte a nadrágot, uralkodott a férjén, miközben az azt hitte, hogy ő uralkodik anyámon. Eltöprengtem, vajon milyen gyakori lehet, hogy egy ilyen férfit a felesége irányít vagy a nője, de mielőtt még hosszasan elmélázhattam volna ezen, anyám megválaszolta a kérdésemet, ugyanis kifejezte részvétét a gróf felé felesége elvesztése miatt, és ugyanazzal a lendülettel udvariasan érdeklődött közelgő kézfogója iránt: úgy hallottam, akkor lesz az esküvője, mikor nekem, és egy Szász Katalin nevű lányt vesz el. Egyesülésük legalább olyan boldognak ígérkezett, mint az enyém, mivel mint később megtudtam Szászország hercegnője csak tizenhat éves volt, és el kell majd viselnie, hogy ez a vén kígyó éjszakánként rácsússzon fiatal bőrére. Madonna! Reméltem, hogy legalább gazdag. Valószínűleg az volt. Az anyám és a gróf között zajlott igen rövid eszmecseréből megtudtam, hogy folyamodványt nyújtottak be hozzá valami vállalkozás finanszírozására, hogy egyfajta társulásra lépjen Velencével. Ekkor már hegyeztem a fülemet: vajon a gróf arra az üzletre utal, amit az anyám a dózse nevébe szándékozott utunk során lebonyolítani, vagy talán egy nagyobb léptékű szervezkedésről lenne szó valójában a Hetek ismeretlen, végső tervéről? Erőlködnöm kellett, hogy kibogozzam az akcentusát, mivel olyan fröcsögve beszélte a velencei dialektust, mintha krémlevestől fuldokolna. Az átfogó elvekben megegyeztünk, és itt-tartózkodásodat arra használjuk majd, hogy a részletekben megállapodjunk. Végeredményben, az érceket illetően... Anyám fürgén félbeszakította. Gróf, gróf legbájosabb formáját hozta az ilyen társalgás nem kedves a fiatal lányok fülének, és én egész Velence legszebb ifjú hölgyét hoztam el magammal, hogy megismerhessen. Engedd meg, hogy bemutassam hőn szeretett lányomat, Luciana Mocenigót! Marta kicsit meglökött, mire én előrebukdácsoltam, így az udvarban minden szempár rám tapadt, beleértve a hűbérúr átható tekintetét is. Talán azt hihetnéd, hogy megfélemlít egy ilyen vizsgálódás, de én mondom neked, hogy miután megszakítottál egy Medici-esküvőt, és jegyesed az egész gyülekezet előtt kibontotta a hajadat, hogy felhívja a figyelmet a képmásodra egy festményen, gyakorlatilag semmi nem hozhat már zavarba. A gróf végignézett rajtam, mintha lovat méregetne. Páratlan szépség. Egészen olyan mint te magad, tizenhét évvel ezelőtt. Jól emlékszem még az időkre, mikor te is fiatal és tapasztalatlan voltál. Jelentőségteljes pillantást váltottak. Mármost három dolgot éreztem meg ebből a kijelentésből: Cosa uno: anyámnak sikerült titokban tartani a történetemet. Tapasztalatlan, no hiszen aligha tudta a gróf úr, hogy többször meglovagoltak már engem, mint egy málháslovat. Cosa due: a grófnak és az anyámnak van valamilyen közös múltja valójában a szavaik és a hangsúly, amivel elhangzottak, mintha mind azt sugallták volna, hogy a vén kecske vette el a szüzességét. Kíváncsi lennék, ezt hogyan simította el az apámmal. Cosa tre: Bármi történt is a múltban, nem hinném, hogy a gróf most rajong anyámért. Hangjában félreismerhetetlen tüske lapult a sok cikornyás udvariaskodás között, mint tű a befejezett kárpitban, hogy megszúrja az óvatlan kezeket. Ismét a gróf szólalt meg. Pisa jegyese, ha jól hallom. Igen. Júliusban esküsznek. 198

199 Kár jegyezte meg a gróf egy szippantással, nyilván máris elfelejtette saját jegyesét. Gondolom, korban épp megfeleltem neki. Felteszem, túl fiatal még ahhoz, hogy az üzleti ügyeket elszenvedje. Kedvesem, ugye visszavonulsz a szobádba, ahol reményeim szerint, a lehető legnagyobb kényelmet találod. Engem eljegyeztek, így már nem érdekeltem. Audienciánkat a gróf azzal az ígérettel rekesztette be, hogy este találkozunk a tiszteletünkre rendezett lakomán. Magamban felsóhajtottam, azt kívántam, bár továbbállnánk, de láthatóan maradni terveztünk reggelig, így tűrnöm kellett a késlekedést, amennyire csak tőlem tellett. Mindketten lehajoltunk, hogy megcsókoljuk a gróf kezét. Félig számítottam is arra, amit ott láttam, így nyilván te sem leszel meglepve, ha közlöm: a gróf hüvelykujján ott csillogott az arany Medici-gyűrű, rajta a palléval. Miután így elbocsátottak, követtem Martát és egy szolgát a szobába, miközben anyám hátramaradt, hogy a gróffal átbeszélje az ügyeit. Egyszerre éreztem bosszúságot és megkönnyebbülést; anyám ismét kimutatta, mennyire nem bízik bennem és mindent elkövetett, hogy a gróf ki ne kotyogjon valamit közös ügyeikből az én jelenlétemben. Hát jó. Legalább az okításaival nem kell majd bajlódnom, úgysincs semmi érzékem a politikához. Csak a barátomat akartam viszontlátni. Felvezettek egy szűk kőspirálon az újabb idegen palota újabb hatalmas termébe, ezúttal hihetetlen festett jelenetek tobzódtak a köveken. A freskók itt láthatóan egy lovag, egy király és a szerelme történetét mondták el. Nyilvánvaló volt, hogy a leány a királlyal és a sárkányölő bajnokkal is el-elszórakozgat. Sóvárogva felsóhajtottam. Nekem elég lenne egy férfi is, persze csak ha a megfelelő ember volna. A szoba homályos volt, valójában alig bírtam követni a bukásra ítélt szerelmesek történetét a halovány fényben, így szélesre tártam az ablakokat. Az ablakomból nyíló látvány megszédített, a lélegzetem is elállt: kíváncsi pillantásomat egy mélységes szakadék fogadta, melyet mindenfelé zord hegycsúcsok zártak körbe. Sietve becsuktam az ablakot, de ekkor ismét azonnal elnyelt a homály: az ablaktáblák szemei kerekek és durvák voltak, mintha valaki lecsapta volna egy tucat palack fenekét, aztán inkább ólommal, mint mázzal összefoltozták volna őket. Velence üveggyártási zsenialitása nyilvánvalóan nem jutott el a barbár északra. Lenézően horkantottam. A távolság egy különös fortélya révén büszke lettem a szülővárosomra most, hogy már nem éltem ott. Ismét kinyitottam az ablakot. Annyira magasan voltunk, hogy a felhők közvetlenül előttem lebegtek, a kányák és egerészölyvek az ablakpárkányomra ültek, és kíváncsian méregettek az üveggolyó szemükkel, mielőtt megkezdték volna gyomorforgató merülésüket a feneketlen mélységbe. Eltöprengtem, hogy anyám vajon szándékosan választotta-e ezt a szobát, hogy ne tudjak megszökni. A vasgyűrűvel az ajtón már nem is próbálkoztam. Tisztán hallottam, ahogy mögöttem megcsikordul a kulcs a zárban. Hát így van ez: anyám nem kockáztatott. Nos, legalább egyedül lehettem: jobb bezárva, mint az állandóan figyelő Marta tekintete előtt sétálgatni. Hallottam, amint a harangok prímára hívnak a kolompok tompa kongásával. Kompletóriumig semmi dolgom nem volt, így ismét elővettem a cartonét, olyan közel vittem az ablakhoz, amennyire csak mertem, bizonytalanul ücsörögtem a párkány melletti fapadon. A szél átsüvített az ablaktáblán, és az üvegezés hiánya kellemetlen választás elé állított: vagy a dermesztő hideg, vagy a szuroksötét. Magamon tartottam a bundám, és nyitva hagytam az ablakot, mert szükségem volt a fényre. Amit csak lehetett, meg akartam tudni Bolzanóról, ami erre már rájöttem a Hetek egyike. Hogy Guido barát büszke lehessem rám. Hogy megtegyem ittlétem alatt mindazt, amit ő távolléte miatt nem tehetett meg, hogy megsejtsem, milyen szerepet játszik ez a hely a hatalmas tervben. Milyen valójában ez az észak? 199

200 Először ismét a cartone egészét tanulmányoztam. Mostanra, gondoltam, mind a hetet ismerjük. Pisa, Nápoly, Róma, Firenze, természetesen, Velence, Bolzano és nyilvánvalóan Milánó, mivel Guido barát azt mondta, hogy ott találkozunk, és anyám is úgy döntött, hogy megszakítjuk utazásunkat abban a városban. Az összeesküvők pedig: Lord Silvio Della Torre Pisából, Don Ferrente Nápolyból, őszentsége, a pápa Rómából, Giovanni Mocenigo, a velencei dózse, Sigismund gróf Bolzanóból, és még valaki Milánóból, felteszem, Guido barát tudni fogja a nevét. Egészen összeállt a kép a résztvevők személyét illetőleg, de azt még mindig nem tudtuk, hogy miben mesterkednek. Azt tudtuk, hogy kik, de azt nem, hogy mit, vagy mikor, vagy miért. És mi lehet Genova szerepe? A tengerparti városé, hűséges barátom, Signor Christoforo otthonáé? Miért szerepelt Genova a képen, ha nincs a Hetek között? Addig töprengtem ezen, míg bele nem fájdult a fejem, aztán feladtam, és a figyelmemet Zephürosz alakjára koncentráltam. Magam elé képzeltem Guido barátot, és az irányítását. Mit figyelhetünk meg? Bármivel kezdheted, ami hirtelenjében eszedbe jut! Nemsokára egész jó kis listát hoztam össze: Szárnyai vannak. A haja kék. A szárnyai is kékek. A köpenye is kék, úgy fodrozódik, mint a tenger. A bőre, most, hogy közelebbről megnéztem, inkább ezüstös volt, mint kék. A lábfejét nem lehetett látni. Az arcát felfújta. Ajkai ezüst széláramlatot bocsátottak ki. A szemei csak Khloriszra néztek, más nem érdekelte. Megragadta Khloriszt az erőszak szándékával. Néhány babérág volt előtte. Mögötte narancsfák álltak. Magasabban volt Khlorisznál és a kép mindegyik alakjánál, leszámítva a kupidót. Bal térde, a babérok és a narancsfák törzse mögött ezüstös-kékes hegylánc emelkedett. Még tanult barátom nélkül is le tudtam vonni pár következtetést a látottakból. Zephürosz magasabban helyezkedett el, mint Velence: Bolzano hegyvidéki város, ezt a tényt Zephürosz térdeinél látható ezüstös-kékes hegyvonulatok is megerősítették, ahogy az őt magasra emelő szárnyak is. Bolzano Velencétől északnyugatra fekszik (áldottam Signor Christoforót a tanításáért), és esetlegesen valamiféle veszélyt hordoz, mivel Zephürosz lecsap Khloriszra a hegyekből. Talán támadni készül? És a kék szín ez nem volt túl nehéz, csak le kellett pillantanom a cartonét tartó szegény ujjaimra. Kék, mint Boreas, vagy inkább Zephürosz. A babér és a narancsok jelentése szintén nyilvánvaló volt: a babér Lorenzo di Perfrancesco jelképe, és a narancs Lorenzo Il Magnifico jelképe között állt. Zephüroszt teljesen körbe vették a Mediciek levélmintái, alaposan elmerült a Medici-szervezkedésben. Azt nem sejtettem, miért ezüstös a bőre, hacsak nincs valami összefüggésben a vízzel. A szárnyai is zavarba ejtettek. Talán egy bizonyos madárra utaltak, vagy csak azért ábrázolták így Zephüroszt, mert ő az egyik szél, és az éterben közlekedik? Elkezdtem megszámolni a tollakat, felidéztem, hogy Flóra harminckét rózsája végezetül elvezetett engem az iránytűrózsához. Az elég bonyolult volt; ez viszont lehetetlen. Hamar feladtam, és inkább arra szántam egy kevéske időt, hogy megfejtsem a nyugati szél és Khlorisz nimfa arckifejezését is. A legenda szerint, mint megtudtam Signor Christoforótól, Zefír megerőszakolta Khloriszt, teherbe ejtette, és a nimfa megszülte a széllovakat. Ám dacára annak, hogy Zephürosz Khloriszra irányuló testtartása fenyegetőnek látszik lecsap rá a magaslatokról és habár Khlorisz láthatóan ténylegesen menekül, Flórához rohan védelemért, alaposabb megfigyelés 200

201 után több gyengédséget lehet felfedezni a pár szemeiben, mint gondolhatnád. Khlorisz mintha hipnózis alatt állna, egyszerre vágyakozik és retteg mint egy szűz, akit először érintenek meg. Zephürosz is, bár megjelenése komoly, fejét hölgye felé billenti. És a keze nyugodtan, szelíden ér Khloriszhoz, nem megfeszülve, mivel hüvelykujját nem lehetett látni egy erőszakos cselekedetben nyilván megjelenne az is, hogy a többi ujjal együtt belemarkoljon a nő köpenyébe és húsába. Nem, ez sokkal inkább... simogatás volt. Eltöprengtem, hogy ez az egyesülés vajon kölcsönös megelégedésükre történik-e, mint a lent hallott, zavarba ejtő társalgás. Szerintem anyámnak szüksége volt Sigismundra, és félt is tőle. A grófnak pedig valamiért szüksége volt Velence hallgatólagos támogatására, de nem akart ártani a városnak. Inkább egyfajta kifejletet várt ettől a kapcsolattól, valamiféle gyümölcsöt kellett hoznia. Azt tudtuk, hogy anyám Khlorisz egyértelművé tette a hasonlóság és saját bevallása, és most már arra is rájöttem, hogy játékunkba Sigismund grófra kell osztanunk Zephürosz szerepét. Bárcsak valahogy kiszimatolhatnám, mi lehet ez a közös vállalkozás! De anyám óvatosan fogalmazta a szavait, és elrejtette jelentésüket mint sejtettem, nyilván egy szemernyit sem bízott bennem, mióta megterveztem szökésemet. Dühömben majdnem összegyűrtem a cartonét. Nem először átkoztam nekibuzdulásomat, hogy megszökjek Velencéből: nagy rakás bajt zúdítottam ezzel többekre is, nemcsak magamra. Bíznom kellett volna Guido barátban, hogy eljön értem. És most bebörtönöztek ide, elzártak az odalent zajló társalgás elől, nem tudhattam meg, mi köti össze Bolzanót és Velencét, a Hetek két tagját. Szerencsémre majdnem összegömbölyítve tartottam a cartonét az öklömben, mert a kulcs megfordult a zárban, és kénytelen voltam bedugni a képet a ruhám elejébe. Egy rózsás alma formájú asszonyság lépett be, szürke háziköntöst és vászon fej fátyolt viselt. Majdnem tejesen betakarta egy hatalmas, puha köteg fehér szőrme talán egy medvét hozott, akivel megoszthatom a cellámat? Mosolyában több volt a báj, mint a fog, és átadta a csomagot, ami olyan nehéznek bizonyult, hogy majdnem felborultam. Ez a tiéd. A gróf... akarata... furcsa hangja elfulladt, meghajolt, és elment. Megvizsgáltam a karomban tartott csomagot. Talán egy takaró, hogy melegen tartson éjszaka? Nem volt neki egy kapucnija és ujjai is: egy fehér szőrmekabát volt, amihez hasonlót még életembe se láttam. Hálásan beleburkolóztam, és azonnal jobban éreztem magam. Áldottam azt a szörnyű hegyi teremtényt, ami a bőrét adta értem. Pörögve táncoltam egyet, mire a bunda a lábaim köré tekeredett, végre nem fáztam! A hűtlen leány és a két szerető jelenetei színes halomban forogtak körülöttem. Aztán hirtelen döbbenten hátrahőköltem. Nem hallottam ismét megfordulni a kulcsot a zárban. Szívdobogva fordultam oda az ajtókilincs vasgyűrűjéhez. Némán siklott, a zárnyelv felemelkedett. Meg tudtam volna csókolni az asszonyságot, a