Beatrice and Benedick 2014 by Marina Fiorato Minden jog fenntartva! A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Beatrice and Benedick First

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Beatrice and Benedick 2014 by Marina Fiorato Minden jog fenntartva! A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Beatrice and Benedick First"

Átírás

1 1

2 Beatrice and Benedick 2014 by Marina Fiorato Minden jog fenntartva! A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Beatrice and Benedick First published in Great Britain in 2014 by Hodder & Stoughton An Hachette UK Company Fordította: Fügedi Tímea ISSN ISBN Hungarian edition by I.P.C. Könyvek Kft., 2014 Hungarian translation by Fügedi Tímea, 2014 Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek ; fulop.ildikoo@gmail.com Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A. Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovics Ferenc Borítóképek istockphoto.com Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelősvezető: Bördős János igazgató 2

3 Marina Fiorato BEATRICE MIRROR

4 Önkezünk tör önszívünk ellen!1 1 A történetben Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjából vett idézetek, a szereplők neve, valamint a darabra tett utalások Mészöly Dezső fordításán alapulnak.

5 TARTALOM TARTALOM 5 SZEMÉLYEK 9 I. felvonás Szicília, 1588 nyara 10 I. FELVONÁS, I. SZÍN Messina dűnéi 12 I. FELVONÁS 2. SZÍN Udvar Leonato birtokán 19 I. FELVONÁS, 3. SZÍN Hero szobája Leonato házában 25 I. FELVONÁS, 4. SZÍN Udvar Leonato birtokán 32 I. FELVONÁS, 5. SZÍN Leonato házának ebédlője 37 II. felvonás 49 II. FELVONÁS, 1. SZÍN Tér egy monrealei templom előtt 50 II. FELVONÁS, 2. SZÍN Leonato kertjében 65 II. FELVONÁS, 3. SZÍN Leonato há?a és a messinai kikötő 79 II. FELVONÁS, 4. SZÍN Lovagi torna Leonato háza előtt 84 II. FELVONÁS, 5. SZÍN Esküvő Siracusában 99 II. FELVONÁS, 6. SZÍN Próba a görög színháziban 122 II. FELVONÁS, 7. SZÍN Tengericsata^előadás a görög színházban 139 III. felvonás 151

6 III. FELVONÁS, I. SZÍN A mór háza előtti dűnék 152 III. FELVONÁS, 2. SZÍN Körmenet Messinában 169 III. FELVONÁS, 3. SZÍN A mór háza előtti dűnék 183 III. FELVONÁS, 4. SZÍN Dolgozószoba a mór házában 192 III. FELVONÁS, 5- SZÍN Benedetto szobája Leonato házában 199 III. FELVONÁS, 6. SZÍN Éjjel a vulkánnál 207 III. FELVONÁS, 7. SZÍN Tárgyalóterem Messinában 218 III. FELVONÁS, 8. SZÍN A katedrális előtti tér Messinában 233 III. FELVONÁS, 9. SZÍN Benedetto szobája Leonato hálában 246 III. FELVONÁS, 10. SZÍN Leonato házának udvara 250 III. FELVONÁS, 11. SZÍN Búcsúvacsora Leonato házában 256 III. FELVONÁS, 12. SZÍN Udvar Leonato házában 267 IV. felvonás 273 IV. FELVONÁS, 1. SZÍN El Escorial, Madrid 274 IV. FELVONÁS, 2. SZÍN Udvar Leonato házában, Messinában 290 IV. FELVONÁS, 3. SZÍN Florencia: Calais, a francia tengerpart 301

7 IV. FELVONÁS, 4. SZÍN A Scaligeri'kastély, Villafranca di Verona 319 IV. FELVONÁS, 5. SZÍN Florencia: a nyílt tenger 327 IV. FELVONÁS, 6. SZÍN Scaligeri'kastély, Villafranca di Verona 338 IV. FELVONÁS, 7 SZÍN Florencia, a nyílt tenger 350 IV. FELVONÁS, 8. SZÍN Scaligeri'kastély, Villafranca di Verona 366 IV. FELVONÁS, 9 SZÍN Florencia, a nyílt tenger 373 IV. FELVONÁS, 10 SZÍN A Maffei-palota, Verona 379 IV. FELVONÁS, 11. SZÍN Florencia, Tobermory-öböl 390 IV. FELVONÁS, 12. SZÍN Maffei'palota, Verona 401 IV. FELVONÁS, 13. SZÍN Szent Zénó bazilikája, Verona 412 IV. FELVONÁS, 14. SZÍN Florencia, nyílt tenger 419 IV. FELVONÁS, 15. SZÍN Scaligeri-kastély, Villafranca di Verona 430 IV. FELVONÁS, 15. SZÍN Florencia, nyílt tenger 438 V. felvonás Szicília, 1589 nyara 446 V. FELVONÁS, 1. SZÍN Leonato palotája, Messina, Szicília 447

8 V. FELVONÁS, 2. SZÍN Maszkabál Leonato kertjében 458 V. FELVONÁS, 3. SZÍN Leonato kertje 470 V. FELVONÁS, 4. SZÍN Leonato háza 488 V. FELVONÁS, 5. SZÍN Leonato házának kápolnája 500 V. FELVONÁS, 6. SZÍN Claudio szobája Leonato házában 508 V. FELVONÁS, 7. SZÍN Leonato házának kápolnája 523 V. FELVONÁS, 8. SZÍN Leonato családi sírboltja a Cimiterio Monumentaléban 533 V. FELVONÁS, 9. SZÍN Leonato házának kápolnája 538 V. FELVONÁS, 10. SZÍN Leonato kertjei 552 V. FELVONÁS, 11. SZÍN Messina dűnéi 556 FÜGGELÉK 559

9 SZEMÉLYEK BEATRICE, villafrancai hercegkisasszony BENEDETTO, padovai nemes ifjú DON PEDRO, aragóniai herceg CLAUDIO, firenzei gróf LEONATO, Messina kormányzója IMOGÉN, Leonato felesége, Beatrice nagynénje HERO, előbbiek lánya és örököse, Beatrice unokatestvére URSULA, Hero udvarhölgye MARGARÉTA, Ursula lánya FERENC BARÁT, Leonato papja MICHELANGELO FLORIO CROLLALANZA, szicíliai költő GIOVANNI FLORIO CROLLALANZA, Michelangelo apja GUGLIELMA CROLLALANZA, Michelangelo anyja LUDOVICO DE TORRES, Monreale érseke, Claudio nagybátyja DIEGO ENRÍQUEZ DE GUZMAN, Szicília spanyol alkirálya II. FÜLÖP, Spanyolország királya, nagy király FARUQ SIKKANDER, mór tengerész FARUQ SIKKANDER, vízkutató, előbbi fia BORACHIO, CORRADO, Don Pedro szolgái Il1

10 I. felvonás Szicília, 1588 nyara

11

12 I. FELVONÁS, I. SZÍN Messina dűnéi Beatrice: Nem akartam kinyitni a szemem legalábbis egyelőre. Csak ültem, a szemhéjamat bearanyozta a nap, és közben Szicília hangjait hallgattam: az árapály váltakozását, a tengeri szél lélegzetvételeit, a leandereken éneklő kis godákat, a dűnékről ciripelő tücsköket. Alattuk pedig a saját szívem lüktetését. Az arcomnak álmos döngicséléssel nekirepült egy méhecske; megriadtam. Kinyitottam a szemem, egy pillanatra elvakított a napfény aztán lenyűgözött az elém táruló látvány. A dűne tetejéről nézve úgy terült szét körülöttem a sziget, mintha a szoknyám volna. Dél felé, Taorminában az ókori görög színház régi, mézszín kövei magasodtak. Északra Messina csillámló kikötője terült el, a tengeren egyetlen kereskedőhajó siklott az öböl felé, a vitorlája kidagadt a déli szélben. A keleti dombon a nagybátyám, Leonato nyári palotájának napfényes kertjei zöldelltek. Nyugaton vékony füstcsík szállt fel a vulkán, az Etna nevű hegy kék lankái fölé soha nem szűnő fenyegetéssel. A négy égtájra pedig forró, azúrkék ég borult, felért egészen a mennyekig, olyan kék volt, mint a Madonna köpenye. Szicília csodaszép. Én azonban idegennek éreztem, rettentő magányos voltam. Könnybe lábadt a szemem csakis a fény miatt történhetett. Itt még a nap is más; nem az a barátságos

13 csillag, mely tizenkilenc nyáron át ragyogott rám, hanem tüzes gömb, mely különös, tüskés növényeket csal ki a földből, és meggyújtja a hegyeket. Kipislogtam a szememből a hívatlan cseppeket; északon, Villafranca di Veronában, az otthonomban, sosem volt ilyen fényes az ég. Annyira hiányzott. Olyan idegen volt ez a nap, és a fényes déli tenger még különösebb tájakra vezetett: Tripoliba, Tuniszba, Oránba. Hazavágyódó tekintetemet úgy vonzotta az észak, mint a mágnes, így hát arra fordultam, ahol a kék boltozat elsötétült. A zafírkék öböl mögött a veszedelmes Messinaiszoros rejtőzött: a szárazföld felőli részét Szkülla zátonyai övezik, a szigethez közelebbi oldalán pedig Kharübdisz örvényei kavarognak. A két legendás bajkeverő már ősidők óta zúzza halálra a hajókat. Nekem is át kellett vitorláznom közöttük, hogy eljussak ide, most pedig arra jöttem rá, hogy még mindig ők vettek közre. Én ostoba, eljöttem Szicíliába! Otthon sokkal jobb helyem volt. Nyomást éreztem a csizmámon, lepillantottam; sündisznó mászott fel a lábujjaimra. Olyan szúrós kabátot viselt, mint a mindenfelé felbukkanó kaktuszok. A hegyes kis orrát nekinyomta a talpamnak, én pedig finoman lelöktem, felálltam, lesöpörtem a homokot a szoknyámról. Ekkor vettem észre, hogy a valamivel távolabb álló kis házikóból két alak, egy férfi és egy nő bukkant elő, kézen fogva közeledtek felém a sárga fövenyen. Elszaladhattam volna, lett volna rá időm, én azonban lehuppantam a homokba, s szégyentelenül meglapultam a dűne mögött. Ha átlagos pár lettek volna, nem tetézem a

14 vétkeimet, hagyom őket kettesben sétálni, a különböző bőrszínük azonban fogva tartott. A férfi ugyanis fekete volt, a nő pedig liliomfehér. Egy mór férfi. A homokban hasalva leselkedtem, kikukucskáltam a halom felett, széthúztam a száraz fűcsomót, mely eltakart minket egymástól. Tisztán láttam őket odalent. Leereszkedtek a porszerű fehér homokba, a tőlem pár méterre lévő halmok közé, és csókolózni kezdtek. Hevesen zakatolt a szívem. Persze nem először láttam mórt. Padova és Bologna utcáin is gyakran sétáltak mór diákok, kereskedők, utazók, senki nem zaklatta őket. Veronában még a városunk védőszentje, Szent Zénó is fekete, a bazilikánkban fényes ébenfa szobrot állítottak neki. Épp csak fehér nővel nem láttam még mórt. Mindketten bő, fehér batisztruhát viseltek, mintha épp most keltek volna ki az ágyból, hogy a dűnék között újra leheveredjenek. Mohón csókolóztak, a férfi a nőn feküdt, mintha fel akarta volna falni. Egyszer csak megállt, gyengéden lenézett a kedvese arcára, úgy simogatta meg, mint aki alig mer hinni a szemének. Észrevettem, hogy a mór ujjhegye és tenyere fehér, a hölgye orcája pedig elsötétült, mintha átfolyt volna egymásba a színük. Gyönyörű nő volt, a haja világosszőke, a szeme pedig akár a hajnali égbolt. Engem mégis a férfi szépsége kábított el: a Szent Zénó ébenfáját idézően fényes bőre, a gyöngyfehér fogai, a sötét, kifürkészhetetlen szeme. Vastag, erős ajka szomjasan tapadt a nőére, mint a csecsemőké anyjuk mellére. A férfi haját nagyon rövidre

15 vágták, majdhogynem leborotválták, kilátszott alatta a koponyája bőre. A tarkójába fehér ujjak markoltak, az egyiken aranygyűrű csillant meg. A férfi gyűrűje. Az ő gyűrűje. Úgy festettek a kavargó ruhájukban, mint két elszánt angyal: egy fehér meg egy fekete. Miközben én őket néztem, a mór kicsit feljebb emelkedett, és felhúzta kedvese szoknyáját. Láttam a világos szőrszálak árnyékát a nő lágyékán, a csontfehér hajlatait. Ő is felemelte a férfi ruháját, az ingét a dereka fölé gyűrte. Mikor megpillantottam a mór ébenfekete hátát és fenekét, gyorsan el is fordítottam a tekintetem, ám ekkor meg a fehér mellen heverő fekete kézre esett a pillantásom. A férfi ugyanolyan gyűrűt viselt, mint a nő; csak most jöttem rá, hogy házasok. Az asszony felívelte a hátát, mikor a férje csókokkal borította el ott, ahol az imént simogatta. Elragadtatásában belemarkolt a homokba, a sárga szemesek kifolytak az ujjai közül, eggyé vált a mórral. Most már egyszerre mozogtak, mint csónak a hullámokon, egyre magasabb csúcsokra törtek. A szenvedélyük tetőpontján a nő eksztázisban felém fordult, kinyitotta kék szemét, és összenéztünk. Mintha villám csapott volna belém. Vérvörös arccal kúsztam le a dűnéről, égett a bőröm. Dermedten lekuporodtam, hallgatóztam, nem pattannak-e fel kiabálva, ők azonban a szenvedélyük elcsitultával lágyan nevetgéltek és sugdolóztak, ami valahogy még az eddigieknél is meghittebbnek érződött. Akkor sem láttak

16 volna meg, ha odaállok föléjük, és elállóm előlük ezt az idegen napot. Lebotorkáltam a partra, visszasiettem Leonato háza felé. Tintáért küldtek Messinába Hero kuzinom órájához, a tartót most az ingujjamban vittem. Menekülés közben azonban elmozdult a teteje, és mikor kihúztam az üvegcsét, a tinta megfogta sápadt kezemet. Fekete a fehéren, mint a mór és a felesége. Sétálnom kellett, hogy lehűtsem forrongó kedélyeimet. Apály volt, a visszahúzódó hullámok mellett gyalogoltam fél lábbal a vízben, másikkal a parton, észre sem vettem, hogy a bőrszandálom átázott a sós lében. A szívem végre elcsitult, az orcám lehűlt, a lelkem azonban még mindig háborgott. Nevetni és sírni szerettem volna. Izgatottnak és elhagyatottnak éreztem magam, egyre erősebben tört rám a magány, kirekesztetté tett a pár egyesülése. Kinéztem a végtelen tenger felé, a gondolataim együtt tajtékzottak az óceánnal. Már egy hónapja Messinában éltem, ideküldtek nyaralni Heróhoz. Az apám, Villafranca di Verona Escalus hercege, saját biztonságom érdekében a nagybátyámnak, Leonato Leonatus úrnak, Messina kormányzójának a felügyeletére bízott. Az utóbbi hetekben Verona a családi viszály és erőszak melegágya lett. Valami banális összetűzés felszította az ellenségeskedést két rivális veronai család között, és az eddig szunnyadó oroszlánok most megvillantották a karmaikat. Mikor szó szerint kelepcébe estem a saját hintónkban egy utcai összetűzés miatt, az

17 apám összecsomagoltatott, és azonnal elküldött Szicília biztonságos tájaira. Jó hangulatban teltek a hetek, az unokatestvéremet és a családját rajongva szeretem, a sziget kellemesnek, az idő balzsamosnak bizonyult. Saját szórakoztatásom és Hero kedve végett a kezembe vettem az oktatását, ugyanis megdöbbenve értesültem róla, hogy az unokatestvérem még egyetlen könyvet sem olvasott el egész életében. Az utóbbi időben azonban borongós hangulat és változékony kedély kerített hatalmába. Egyik pillanatban sajgott az oldalam a nevetéstől, a másikban könnyek áztatták az arcomat. Mindig vidám természetű voltam; talán valami elixírre lenne szükségem a kedélyem megszilárdításához. Persze az is lehet, hogy a korom tette, tizenkilenc évesen már jócskán eladósorban voltam. Az apám ennek ellenére még mindig nem kötött semmiféle házassági megállapodást vagy szerződést a nevemre, mivel Escalus hercegként meglehetősen kényes volt a helyzete. A városunk két másik jelentős családja harcban állt egymással, és bennünket mindkettőhöz rokoni szálak fűztek. Ha apám hozzáadna az egyikhez, a pártatlansága egyszerre semmivé lenne, Veronában felborulna a finom hatalmi egyensúly. A bátyám ugyanezen okból nem nősült meg, kétségtelenül agglegény herceg lesz apám halálakor. Én egész mostanáig végtelenül hálás voltam ezért. Most azonban arra a fehér asszonyra gondoltam a dűnék között, ahogy megtartotta a férje testét. Annyi idős lehetett, mint én. Ugyanolyan szőke haja, északi származásra utaló kék szeme volt, mint nekem, ugyanolyan sápadt bőre.

18 Mikor a tengerpartról ráfordultam az útra, az egész sziget illetlenül termékenynek tűnt, mindenfelé szőlőskertek és kapásnövények tarkították a tájat. Az utamat kerti körömvirág, naprózsák és az őshonos földi szedrek ékesítették. Még a tüskés kaktuszok is sárga virágokat és szúrós zöld körtéket hoztak, mintha csak az én cölibátusomat gúnyolnák. Eltöprengtem, milyen lesz a mór gyereke, a sötét és világos csinos keveréke. A gyomrom vészjóslóan felkavarodott a gondolatra, az áruló májam ingerlékenyen megsajdult. Ügy döntöttem, beugróm a patikushoz szirupért. Mire megpillantottam a nagybátyám házát, már tudtam, mi a bajom, és hogy ezen semmiféle szirup nem segíthet. Azt akartam, amit az a nő kapott. A mórra vágytam, az én saját móromra, vagy bármilyen színű férfira. Valakire, aki úgy tekint rám, mintha én volnék az egyetlen nő a világon. Átrohantam az átjárón és az udvaron Herót keresve. Az unokahúgom még csak tizenhat esztendős, de korát meghazudtolóan bölcs, józan kis jószág sziporkázó elmével, a komoly kedélye finom humorérzéket rejtett. Az elmúlt hónapban a bizalmába avatott, és tudtam, hogy a nagynéném és nagybátyám már a férjhez adásán gondolkozik, így kötelességemnek tartottam, hogy a latin igeragozáson kívül másról is kioktassam. Igazság szerint az utolsó héten a leckék jó részét inkább a kedvenc olasz népmeséim tették ki a latin nyelvtan helyett. A mesék veleje persze mindig ugyanaz volt: a Szerelem. Ma új történettel bővíthetem a kánont, elmesélem neki a sötét bőrű mór és a felesége szerelmét.

19 I. FELVONÁS 2. SZÍN Udvar Leonato birtokán Beatrice: A kápolna harangja kilencet ütött, ideje volt elkezdeni az órát. Megindultam felfelé a Hero szobájába vezető lépcsőkön, és mint ilyenkor mindig, most is a családi nevünkön, a Della Scalán, meg a létrát ábrázoló címerünkön gondolkodtam. Apám gyakran mondogatta, hogy a római korban az egyik ősünk, Cangrande elhozta Poncius Pilátus szent lépcsőjét a római Szentföldről, azt a lépcsőt, melyen Krisztus levonult a keresztre feszítésre. Konstantin császár ezért a Della Scala, a lépcsős nevet adományozta neki. A családunkat nem egyedül ez a vonása emelte ki a többi közül: a vörös kövekből épült villafrancai kastélyunk tetején óriási torony magasodott, melybe Veneto leghosszabb lépcsője vezetett fel. Minket a lépcsők különböztetnek meg a szegényektől, mondogatta apám. A szegényeknek nincs lépcsőjük, mert viskókban élnek, a földet túrják. A hercegek tornyokat, többszintes házakat építtetnek, mi kiemelkedünk a porból. Az ember a házának szintjeiről ismerszik meg. Ha apám igazat beszélt, Leonato nagybátyám nem panaszkodhatott, mert a rózsaszín palotájában egész lépcsőlabirintus kanyargott, majdnem annyi fokot számlálhatott meg benne az ember, mint a mi villafrancai kastélyunkban. Most is kettesével szedtem a lépcsőket, mint ezen a szárnyon mindig (bár tudom, hogy ez fájt a

20 nagybátyámnak), de nem jutottam messzire. Imogén néném, Leonato felesége és Hero anyja, misére igyekezett kezében az imádságos könyvével, most azonban megállított és megcsókolt. Átkarolt, határozottan megfordított, és levezetett a lépcsőn, ki a színes udvarra, ahol a háznál jóval idősebb, csodás mozaikokon delfinek, tengeri kígyók, hableányok járták vízi táncukat a talpunk alatt. A nagynéném leült az egyik kőpadra, engem is maga mellé húzott. Mögöttünk fehér egyszarvút simogató nőt ábrázoló kárpit lógott, ahogy meglengette a szél, mintha életre keltek volna tőle az alakok. Tudtam, hogy az egyszarvút csak szüzek foghatják meg, és hirtelen belém mart a felismerés, hogy én nem akarom az életem hátralévő részét egyszarvú jegyeseként eltölteni. Mielőtt a nagynéném hozzákezdett volna, már tudtam, hogy bajban vagyok; Imogén néném ugyanis jobban hasonlított az én halott anyámra, az ő nővérére, mint hitte. A kifejezéstelen, kékesszürke szemük mindkettejüknek a velencei lagúna nyári színét idézte, bár a nyugalmuk, ahogy a vízé is, csak látszólagos volt. A felszín alatt az intelligencia és éleslátás vad áramlatai kavarogtak. A nagynéném társaságában kevésbé hiányzott az anyám, mert ilyenkor mindig az ő tekintetét éreztem magamon. Most, mikor a néném szemébe néztem, tudtam, hogy rájött, merre jártam, és mit láttam ma reggel. Az orcám megint felizzott. Mikor azonban az anyám sajátos módján megszólalt, teljesen másról beszélt.

21 Úgy hallom, húgom kezdte a néném -, igazi mesemondó lettél. Hallgattam, mert nem tudtam, mennyit hallott, és nem akartam még nagyobb bajba keverni magam. Imogén felvonta az egyik szemöldökét. Lássuk csak! Szerelmes történetek. Ez nem kifejezetten latin igeragozás, Beatrice. Korholt, de a hangjában mosoly bujkált. Tehát Hero beszámolt az óráinkról motyogtam. Ne ródd fel neki vétkéül, természetesen szerette volna megosztani a leckéi gyümölcsét kihallottam a finom nyomatékot a hangjából az anyjával. Nem vádoltam az unokahúgomat, de vajon elmondta a legutóbbi mesét? Mi több folytatta a nagynéném -, saját fülemmel hallottam, mikor elhaladtam Hero szobája mellett, annak az úri hölgynek a történetét, aki elhatározta, hogy eljegyzi magát egy fiatal báróval, aki viszont nem kívánt frigyre kelni vele, így a nő kifejezetten faragatlan módon üldözőbe vette. Az arany hajhálójába belesimította a tincseit, melyek pár ezüst szálat leszámítva éppolyan feketék voltak, mint Heróé, a rosszallását ékesen kifejezte a mozdulattal. Nem hallottam a történet folytatását, de megtudtam, hogy egyelőre befejezetlenül maradt. Hát, ez egy pompás történet! kottyantottam el magam. Kikívánkozott belőlem a folytatás, mivel Herónak nem meséltem el a végét. A báró másba szeret bele, de a jegyese kitalálta, hogy a szerelmese ágyában fogja

22 várni, a férfi pedig tévedésből átadta neki a családi gyűrűjét... Elég! kiáltott a nagynéném, rémülten felemelve a kezét. Ez a történet természetellenes. A keze az öle selymére hullott, miközben a csillogó zöld kalcedonnal díszített arany karkötőjével játszott, melyet sosem vett le a csuklójáról. Kurtán felnevetett. Mintha el lehetne venni valakitől az ékszerét akarata ellenére! Halkan beszélt, mintha csak magának mondaná. És a hálószobái mulatságok egyértelműen nem hajadonok fülének való téma. Kicsit kihúzta magát. A férjem, Leonato bácsikád szeretné, ha Hero az erkölcsös szemérem mintája lenne hajadonhoz illő szerény viselkedéssel és józansággal. Ő tiltotta meg mindeddig, hogy olvasson, méghozzá éppen ezen okból, hogy ne legyen kitéve... buja történeteknek. A hangában enyhe neheztelés csendült, éreztem, hogy mögöttem a kárpit megremeg a szélben, és megérinti a vállam. És neked mi a kívánságod? kérdeztem kedvesen. A néném összehúzta az ajkát. Ne szemtelenkedj, Beatrice! Természetesen a férjem óhaja az én óhajom is. Ennek tudatában pedig azt szeretném... szeretnénk... hogy Hero a jó családból származó hölgyekhez illő módon megismerkedjen a betűkkel és művészetekkel. És jobban tennéd, húgom, ha nem felejtenéd el, hogy sosem kapsz férjet, ha ilyen éles a nyelved!

23 De én nem akarok férjhez menni! Miért mondod ezt? kérdeztem, hirtelen lehűlt a levegő az egyébként forró udvaron. Hero felelte a néném óvatosan tizenhat éves, a törvények szerint már eljegyezheti magát. Ma nemes férfiakat várunk a házunkba Nagyboldogasszony ünnepére, itt töltik majd a nyarat. Hero rengeteg ifjú örökössel fog találkozni. Talán olyan férfi is lesz köztük, aki megfelelő társ lenne a számodra, húgom. Rövid, jelentőségteljes csendet tartott, csak a sirályok vijjogása zavarta meg a hallgatását. Mögöttünk a kárpit úgy kidudorodott a meleg szellőben, mint a vitorla, az egyszarvú hölgye megérintette a vállam a szoknyájával. Mintha figyelmeztetni akarna. Lassan kifújtam a levegőt. Ez lett volna az apám szándéka, mikor ideküldött? A néném felvonta sötét szemöldökét. Nem tudom. Ez volt? Most már összeállt a kép. Ha engem összecsomagolnak, és hozzáadnak egy déli herceghez vagy grófhoz, senki nem vetheti az apám szemére, hogy otthon felborította a kényes egyensúlyt. Komoran elmosolyodtam. Ugyan, néném! Én nem az unokahúgom vagyok, nem vagyok már gyerek, akit belecsalhatnak egy ilyen egyesülésbe! Meglátom én napvilágnál, hol vezet az út az oltár felé! Nem lenne kedvedre ez a lehetőség? Hogy egy jó családból való férfi szerelmi vallomását hallgasd?

24 Eszembe jutott a mór, és megborzongtam. Idén nyár előtt megkönnyebbülten láttam, hogy apám vonakodik kiadni engem, most pedig még magam előtt sem tudtam bevallani, hogy megváltoztak az érzelmeim. Ha varjút ugat meg a kutyám, azt is szívesebben hallgatom hazudtam. A nagynéném hunyorgott a ragyogó nap fényében, összehúzta kékesszürke szemét, én pedig újra azt éreztem, hogy rajta keresztül anyám tekint le rám. Rendben, húgom, ennek ellenére azt hiszem, látni foglak még halálom előtt a férjed oldalán. Bizonnyal úgy lesz helyeseltem -, a nagykarácsonyi hőségben. A nagynéném nevetett, és lemondóan legyintett. Menj, bitang, az órádra! Meglegyintette a hátsómat az imádságos könyvével, miközben én talpra ugrottam. És ne feledd szavam! Miközben a nap égető tekintete elől visszamenekültem a hűvös lépcsősorra, arra gondoltam, milyen meggondolatlanul beszéltem. Talán Szicíliában csakugyan meleg a tél, én pedig épp most esküdtem meg, hogy férjhez megyek.

25 I. FELVONÁS, 3. SZÍN Hero szobája Leonato házában Beatrice: Újra megindultam felfelé a lépcsőn Hero szobájához, ezúttal azonban komolyabb hangulatban. Hero az ablakfülkében ült, apró alakja meggörbült az íves keret előtt, várakozva pillantott le az útra. Mikor beléptem, felugrott, és vadul odarohant hozzám. Hol voltál? Tudni szeretném, mi történt a hölggyel és a báróval! Megszerezte valaha a gyűrűjét? Legyintettem, elhessegettem a kérdését, és visszahúztam őt az ablakfülkéhez, azonnal elfelejtettem, mit ígértem a nénémnek. Ó, drága kis kuzinom szakadt ki belőlem -, micsoda történetet fogok ma mesélni! Mohón összecsapta a tenyerét, én pedig, mint mindig, most is megcsodáltam az apró csontjait (én igásló voltam, ha ő csataló), a barna bőrét (én voltam a nappal, ő az éjszaka), a fekete, csillogó szemét (az enyém olyan kék volt, mint a madártojás). Még a hajunk se hasonlított, ugyanis az ő fekete, fényes hajzuhataga fátyolként hullott a derekára, az én szőke göndör fürtjeim pedig szabadon csapkodták a hátamat. Ráadásul három évvel voltam idősebb nála. Az ujjaimat összefontam az övéivel, mire feltette a kérdést, amire számítottam. Hogy kezdődik? Nos... Ekkor azonban eszembe jutottak a néném szavai. Vagyis sehogy se. Felkeltem a fülkéből, odamentem az íróasztalhoz. Felemeltem a poros latin könyvet, megszégyenített az

26 alatta kirajzolódó fényes téglalap: két hete ki se nyitottuk. Nagy levegőt vettem, és úgy beszéltem, ahogy a kötelességem megkívánta. Ma nem lehet, Hero. Mert a nagynéném arra kért, hogy szigorúan nevelő hatású tárgyakban oktassalak. Most pedig fordítsd le! Kinyitottam a könyvet, kicsit köhögtem a portól. Hic ibat Simois, hic est Sigeia tellus... Olyan monotonon zengett a hangom, mint az alagsorba ragadt méh döngicsélése, magamat is untattam. Hero duzzogva összefonta a karját, és énekelve felelt. Itt-fut-Simois-itt-van-a-trójai-föld-itt-állt-az-öreg-Priambüszke-palotája. Beatrice, kérlek! Elég a holt földek régvolt történelméből! A mi drága Itáliánk és a mi időnk történeteid meséld, könyörgöm! Megenyhültem, és becsuktam a könyvet. Rendben, mesélek, de érdemes történetet erkölcsről és vallásról. Átkutattam az emlékeimet, ám valójában egy ilyet sem ismertem. A misén mindig elaludtam, a Szentírást pedig sosem tanulmányoztam. így hát elmondtam neki azt a legendát, melyet egy hajóskapitány mesélt nekem, mikor átjöttünk a szoroson. Mesélhetek neked közelebbi tanulságos történetet. A bibliai időkben a Miasszonyunk levelet küldött Messina lakosainak, melyet a saját hajával kötött tekercsbe. Az irományában a Szűz a hitüket dicsérte, és örök támogatásáról biztosította őket. Tessék, most jön egy kis latin, mert azzal zárta a levelét, hogy Vos et ipsam civitatem benedicimus vagyis...

27 Megáldalak titeket és a városotokat szakított félbe Hero. Ezt már ismerem. A levelet a katedrálisban őrzik, és minden évben megünneplik a mai napig. Nem jámbor példabeszédekre gondoltam, Beatrice. Szerelmes történetet akarok hallani! Felsóhajtottam. Azért hoztak ide, hogy tanítsalak, mert lehet, hogy hamarosan házassági szerződésbe fektetnek téged valami ifjú gavallérral! Akkor taníts a szerelemről! könyörgött az unokatestvérem. Az is tanításnak számít, Beatrice. Tudnom kell! Ránéztem, fekete szeme kikerekedett az esdekléstől. Megint visszaültem az ablakfülkébe. Rendben. Halkabban folytattam, nehogy a néném meghallja, hogy elmeséljem neki a mór és a hölgy történetét a dűnék között. Azt, hogyan feküdtek egymásba gabalyodva a tengerifű hűvös, mozdulatlan árnyékában, mohón csókolózva. Aztán a mór bevezette a dűnék közé, és ráfeküdt... Elég! Hero felugrott a székéből. Ne folytasd! A szerelem rendben van, de többet nem akarok hallani. Az úrnő anyámnak és Ferenc barátnak nem tetszene. Ferenc barát! gúnyolódtam. Ugyanúgy szereti a történeteimet a csuhája dacára is, mint bármelyik másik férfi. Igazat mondtam; jól összebarátkoztunk Leonato pocakos, alacsony szerzetesével az elmúlt egy hónapban, melyet Messinában töltöttem. Részben a közös titkunk

28 miatt: nemegyszer láttam kártyázni a matrózokkal a kikötőben, a színes scopa pakli lapjait kavicsokkal nyomták le a felfordított csónak fenekére, hogy el ne vigye a szél. Azért láttam, mert olykor én is játszottam velük kora reggel, mikor bejöttek a halászok, én pedig hazafelé tartottam a tintával. Miközben a tekintetünk találkozott a hetes pálca vagy az ötös kupa felett, a barát meg én hallgatólagos megállapodást kötöttünk, hogy erről egyikünk sem beszél a nagybátyámnak. Herónak erről most nem szóltam, de amit mondtam, az is fölösleges volt, mert a kuzinom már nem is figyelt rám. A szemét a tengerre szegezte, rábökött a mutatóujjával. Beatrice! A tengeri úton vitorlás bukkant fel, a nap megcsillant a deszkáin. Egyelőre aprónak látszott, de ahogy közeledett, úgy lett egyre nagyobb. Az apád vendégei Nagyboldogasszony ünnepére közöltem visszafogottan. Édesanyád mondta, hogy jönnek. Hero felugrott. Akkor azonnal el kell készülnünk! Az egyszerű pruszlikjával matatott. Az apám azt akarja majd, hogy átöltözzünk Én is felkeltem, de lassabban. Hajaj! Ideje szépítkezni. Meg kell mosnod a kezed sürgetett Hero -, csupa tinta! Rámosolyogtam, mikor megfordultam, hogy kibontsam a fűzőjét.

29 Nem először látok ma feketét a fehéren. Ezt meg hogy érted? kérdezte Hero. A szerelmespár. A férfi fekete volt, a nő fehér. Mór? A férfi a parton mór volt? Meg akart fordulni, de én a vállánál fogva visszatoltam. Maradj nyugton, félig sem vagyok kész. Igen, mór. Na és? Hát... Csak annyi, hogy... a hitetleneket kiűzték a szigetről. Azt hittem, már nincs mór Szicíliában. Ő még itt van. Olyan volt, mint a többi férfi? kérdezte kíváncsian. Egyáltalán nem. Az alakját és minden mást tekintve is messze felülmúlta őket. Most te jössz! Megfordultam, de előbb még kiélveztem a kis unokahúgom elképedt ábrázatát. De Beatrice! Igen? Teljes ártatlansággal néztem rá. A mórok... barbárok. Az a hölgy nyilván veszélyben van. Hero apró ujjai erősen belekaptak a fűzőmbe. Nem kell elhinni a vén papagájtanáraid ostobaságait. Megpróbáltam elmondani, amit a parton láttam, a pár meghittségét, az összetartozásukat. Szerelem, nemesség, tisztelet van köztük. Megálltak az ujjai. Házasok? Igen. Nem is tudtam, hogy a feketék házasodhatnak fehérekkel.

30 Most már tudod, így hát tiszta lelkiismerettel elmondhatom a nagynénémnek, hogy hozzájárultam a nevelésedhez. Siess, hívd ide Ursulát magadnak és Margarétát nekem, mert senki nem tudja olyan szépen befonni a hajam, mint ő. Gyorsan felöltöztünk a kedvenc színeinkbe Hero korallszín- be, én kékbe -, miközben mindvégig a tengeri úton tartottuk a szemünket. Ursula, Hero régi szoptatós dajkája nagyon szeretett beszélni, tőle választ kaptunk minden kimondatlan kérdésünkre. A vezetőjük Don Pedro, aragóniai herceg. Spanyolország jókora darabja az övé, a füle meg kiköpött olyan, mint a spanyol királyé. Tetőtől talpig csupa arany, és hozzá milyen jóképű! Elkísérte néhány nemes északról, Velencében csatlakoztak hozzá, és az egész hónapot itt töltik mindnyájan. Margaréta Ursula lánya és Hero tejtestvére volt, az osztálybeli különbségeik ellenére ők ketten olyan közel álltak egymáshoz, ahogy azt két egykorú lánytól várni lehet, ha azok ugyanonnan szopták a tejet, csak az egyik bal felől, a másik meg jobbról. Margaréta kicsi ujjai tudták, hogyan kell bánni a hajammal, befonta és becsavarta a loknijaimat, miközben úgy rángatta a fejem jobbra-balra, mintha a hajam a gyeplőm volna, ugyanis akaratlanul is mindig az ablak felé fordultam, vonzott a közelgő színes kavalkád. A véremben éreztem a trombiták édes hangját, hallottam a paták dübörgését a mellkasomban, és most,

31 hogy végre elkészült a toalettem, csatlakoztam a kuzinomhoz az ablakban. A spanyolok csinos látványt nyújtottak a skarlátszínű ruhájukban, az arany mellvédőjükkel, a tintafekete, ágaskodó arab telivéreken. Nevetgélve, csilingelve, gondtalanul jöttek fel a dombra, fehérlett a foguk a barna bőrük mellett. Most még egyetlen arcot sem tudtam elkülöníteni a kavalkádból. Kuncogva azon töprengtem, vajon a jövendőbelim is köztük van-e, vajon a hangzavarban hallom-e az ő lova patáinak dobogását, az ő nevetését, az ő pénzének csilingelését az erszényében. Hirtelen szerettem volna, ha mi magunk is igéző látványt nyújtunk, átkutattam a ládám a legszebb fésűm a holdkövekkel díszített ezüst után, beleszúrtam a hajamba, aztán kivettem egy arany filigrán nyakrészt Herónak. Felemelte a fekete hajzuhatagát, és miközben lerohantunk a lépcsőn az udvarba, felraktam rá. Margaréta kénytelen volt segíteni, annyira remegtek a tintás ujjaim.

32 I. FELVONÁS, 4. SZÍN Udvar Leonato birtokán Beatrice: Az udvaron rengetegen tülekedtek a nagybátyám körül, mintha ő lenne a Föld egy színes asztali planetárium közepén. Hallottam a gazdag, zengő hangját, tudtam, hogy terjengős beszédet fog tartani, mert a nagybátyám semmit nem szeretett annyira, mint a saját hangját hallgatni. Heróval közelebb mentünk a tömeghez, a szememet forgatva magam előtt toltam a kuzinomat, ahogy a rang megkövetelte. Hamarosan a nagybátyám és nagynéném mögött álltunk a bácsi kitárt karjának árnyékában, ugyanis olyan hévvel gesztikulált, mint valami színpadi színész. Mivel mindenki tekintetét magára vonta, szabadon körbenézhettem. A nagybátyám és a spanyolok udvartartása most két sorba rendeződött egymással szemközt, mintha csatázni készülnének, mindkét csapat előtt saját tábornoka állt. A férfi, akit a bácsi megszólított, a nyeregből leszállva nem tűnt különösebben se magasnak, se vállasnak, viszont fenségesen festett a zászlója skarlátvörös színében. Nyilván ő volt Don Pedro, Aragónia hercege. A felhasított ingujja alól fekete szatén villant ki, az anyaga olyan olajosán csillogott, mint a rövid, fekete, tüskésre nyírt haja és a szépen vágott szakálla. Ahogy mosolygott, felvillantak a szép fehér fogai, és becsületére legyen mondva, a nagybátyám terjengős beszéde alatt egyetlen pillanatra sem ernyedtek el az arcizmai. Bár meg kell

33 hagyni, az elégia végére a szája sarka megremegett a fáradtságtól. A herceg udvariasan, kurtán válaszolt a maga nehézkes akcentusával, kifejezte reményét, hogy a következő hónapban ő és udvara nem lesz nagyon a nagybátyám terhére. A bácsi fejét rázva tiltakozott a gondolat ellen, a gondosan növesztett szakálla melyben mostanára legnagyobb örömére ősz szálak jelentek meg helyeslőén rázkódott. Mikor a házamba lépsz, herceg, a boldogság is beköltözik hozzánk, ha pedig majd tefenséged válik meg tőlünk, bánat köszönt be, és az öröm vonul el. Mikor újra beszélni kezdett, észrevettem a herceg mögött valakit, nyugtalanul mocorogva belépett a látókörömbe. A fiatalember nem viselt egyenruhát, de egyébként is kiemelkedett volna a libériások közül, mivel ő volt a legmagasabb az udvarban. A déliek és spanyolok apró termetű népnek tűntek, így a társaságból csak én és a nagynéném tudtunk volna az idegen szemébe nézni. Szőke haja volt, mint az északiaknak, a színe a téli búzára emlékeztetett. Nem vágta le rövidre, mint a spanyolok, a hullámos tincsei a gallérjára hulltak. A szemöldöke sötétebb volt, mint a haja, a szeme viszont zölden csillogott, és bár szakállt nem növesztett, az arca már jó pár napja nem látott borotvát, az ápolatlan borosta árnyat vetett az állára. Az öltözékét azonban nem érhette gáncs: szűk ujjú, üvegzöld, térdig érő selyemkabátot viselt,

34 amilyen ekkoriban Velencében is divatba jött, a nadrágja és a csizmája szarvasbőrből készült. Annyira lekötött a tanulmányozása, hogy beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy nincs egyedül. A keze szeretetteljesen hevert a mellette álló fiú vállán, pedig nem lehettek testvérek, nem is hasonlítottak egymásra. A társaságból egyedül ők ketten nem viselték a spanyolok skarlátvörös színeit és páncélját. A fiú Heróval lehetett egyidős, göndör fekete haja volt, és a Tournabouni-Medici család bíbor bársonyát viselte, melyből rögtön láttam, hogy befolyásos firenzei nemesember. A nagybátyám folytatta a beszédét, én pedig észrevettem, ahogy a szőke megszorítja a legény bársonyba vont vállát. A fiú felnézett, és látta velem együtt -, hogy a társa pillái megremegnek, mintha a bácsikám monoton dünnyögése elálmosítaná. Kábultan előrebukott egy lépésnyit, aztán hirtelen kinyitotta a szemét, mint aki álmából riadt fel. A kis színjátékát olyan visszafogott mozdulatokkal adta elő, hogy csak az egyszemélyes közönsége láthassa, és ne kaphassák illetlenségen. Kedves, tapintatos gesztus volt ez tőle, a fiatalabb idegességét próbálta oldani, én pedig azonnal megkedveltem érte. A fiú elmosolyodott, az északi visszamosolygott rá. Aztán, mintha észrevette volna az én arcom ellágyulását, egyenesen rám nézett. Most láttam, hogy a szeme éppolyan világos, mint az enyém, és végtelenül nyílt. Olyan erővel idézte fel az otthonomat, hogy elfelejtettem elkapni a tekintetem. Ekkor az egyik szemét teljesen láthatóan behunyta: kacsintott. Lesütöttem a tekintetem, összehúztam az ajkamat, hogy elrejtsem a

35 mosolygásom, aztán bebújtam a bácsikám mögé, hogy az egész lényemet is elrejtsem. Hallottam a pulzusom lüktetését a dobhártyámon. Mikor Don Pedro és a nagybátyám végre végzett a körülményes szertartással, megkezdődött a bemutatás: előlépett a nagynéném, Hero és én. A herceg kezet csókolt Imogén nénémnek és Herónak, utánuk pedig én következtem. Szégyenkezve nyújtottam előre a tintás ujjaimat, reméltem, hogy nem veszi észre. Don Pedro azonban le sem vette a szemét az arcomról, és a levegőt csókolta meg a kezem felett, miközben olyan alaposan szemügyre vett, hogy már kényelmetlenül éreztem magam. A firenzei ifjú, Claudio Casadei gróf olyan petyhüdten rázta meg a kezem, és olyan izzadt volt a tenyere, hogy a nedves makrélára emlékeztetett; én azonban ettől függetlenül barátságosan mosolyogtam rá, hogy kissé megnyugtassam. Végül bemutatták a magas fiatalembert is: Signor Benedetto Minola Padovából. Vagyis északról jött. Tudtam. Padova félnapi út lovon apám házától, és ettől a gondolattól hirtelen megint rám tört a honvágy. Kezet fogott Heróval, aztán én következtem. Az ő tenyere nem izzadt, határozottan rázta meg a kezem, de azonnal észrevette a tintafoltot, amire kis színjátékkal reagált: az ujjaimra pillantott, aztán kérdő tekintettel, vidáman felvonta az egyik szemöldökét. Majd nagyon megfontoltan megfordította a kezem, a tenyerem olyan tiszta és fehér volt, mint a móré. A legközepére csókot

36 nyomott a bőrömre, nem a levegőbe, mint a herceg szívélyes, erőteljes üdvözléssel. Egy pillanatig még a kezében tartotta az én tintafoltos ujjaimat, aztán elengedte. Pár másodpercig tartott mindössze, és biztosra veszem, hogy az üdvözlések és köszöntések áradatában senki más nem vette észre ezt a kis közjátékot. Azonban valahogyan belerejtett a tenyerembe, a csókja helyére, egy apróságot, és miközben a társaság bevonult a házba Don Pedróval az élen, én kiegyenesítettem az ujjaim, és megnéztem, mi az. Az olasz kártyajáték, a scopa egyik lapja volt, a settebello: a hetes érme, a legértékesebb lap a pakliban. Aki ezt a kártyát rakta, megnyerte a játszmát; ezért szépséges hetes -nek is hívták. Megfordítottam a lapot, de semmit nem láttam rajta, csak a pakli mintáját és a kereskedő jelét. Visszafordítottam a színére: hét kör alakú érme díszelgett rajta, pirosak, kékek és sárgák, mindegyikben egy-egy virág. A settebello. Mit jelenthet? Aznap először feledkeztem meg a mórról. A padovai Signor Benedetto után néztem, ő pedig visszanézett rám azzal a ragyogó zöld szemével. Az ajkán apró tintafolt látszott, mintha horzsolás volna.

37 I. FELVONÁS, 5. SZÍN Leonato házának ebédlője Benedetto: Nem volt étvágyam, de szerettem volna viszontlátni Beatrice della Scalát. Még egy teljes hetünk volt Nagyboldogasszony ünnepéig és a velejáró felvonulásokig, lakomákig és szertartásokig, Leonato, Messina kormányzója, egyben a házigazdánk azonban úgy döntött, hogy ez idő alatt nem tétlenkedhetünk. Annyi programot szervezett a szórakoztatásunkra, hogy egyetlen napunk sem maradt, amit ne az ő mulatságain kellett volna eltöltenünk. A kedvünkért lakomákat, álarcosbálokat, lovagi tornákat rendezett, ám nekem ez mind inkább kötelességnek tűnt, semmint szórakozásnak. A házigazdánkat azonban, aki kétségbeesetten igyekezett bebizonyítani, hogy az ő vendéglátása a világ legnagyobbjaiéval vetekszik, nem lehetett visszautasítani; ma estére pedig olyan vacsorát ígért, melyet korábban sosem kóstoltunk. Egyes sorban bevonultunk Leonato hatalmas étkezőjébe a ki- cicomázott, parfümtől illatozó spanyolokkal, aztán én leültem a helyemre, az uraságok mellé. Jókora terem volt, a padok alatt mocskos kutyák heverésztek, a szarufákon csuklyás sirályok ültek. A hosszú asztalokon púposán megrakott tálak sorakoztak tele fügével, mandulával, almával, szilvával és gránátalmával, díszítésképp indákra kötözött pipacsokkal fonták őket körbe. Az asztalokat egy képzeletbeli négyzet három oldala mentén rendezték el, a negyedik oldal vonalába pedig zenészeket állítottak, akik megmételyezték

38 a levegőt a zenebonájukkal. Szinte azonnal észrevettem Beatrice kisasszony aranyhaját. A pódiumra emelt középső asztal fejénél állt a nagynénje, nagybátyja és a kuzinja mellett, várták a herceg belépését. Don Pedro odasétált az előkelőségek asztalának közepéhez, ahol díszesen faragott szék várta őt, és vaskos párna a hátsó felét. Miután leült, mindenki helyet foglalt. A herceget Leonato felesége és lánya vette közre, az asszony másik oldalán maga a kormányzó ült, aki így is elég közel helyezkedett el a herceghez ahhoz, hogy tovább fáraszthassa a monológjaival. A bíbor köpenyes Claudiót a ház kisasszonya mellé ültették, mivel egykorúak voltak, a gróf és énközém pedig valami jóasszony telepedett le. Claudio esdeklően pillantott rám, mikor leültünk, én pedig biztatóan rámosolyogtam. Tizenhét éves volt, három évvel fiatalabb nálam, de nagyon megkedveltem az úton, miután rájöttem, hogy a merevségével a bénító félénkségét próbálja leplezni, a dölyfössége pedig vidám természetet takar. így hát mikor mind helyet foglaltunk, Beatrice kisasszonyt és engem hat lélek választott el egymástól. Ő a nagybátyja és egy szakállas alak között ült, akit a kormányzó öccsének véltem. Alig láttam őt, pedig úgy nyújtogattam a nyakam, mintha mocsárlázam volna. Olykor szívfájdító pillantást vethettem a hosszú, immár folt nélküli ujjaira, mikor tört magának egy darabka kenyeret, vagy az ugrándozó szőke fürtjeire, mikor elfordította a fejét. El is hanyagoltam volna a Claudio iránti kötelességemet, ha a ház iíjú kisasszonya nem köti le a figyelmét bájos csevegéssel. Különös módon

39 úgy tűnt, mintha a Szentírásról beszélgetnének: hallottam, hogy a leány a maga kislányosan vékony hangján a Madonnáról mesél valamit, egy levelet és hajtincset is említett. Irigyeltem Claudiót, amiért ő kedvére való társasággal beszélgethet, én viszont nem. Csalódottan ültem végig a helyi ínyencségek végtelen felhozatalát idegen emberek között, az illendőség fogságában. A szicíliaiak láthatóan mindenképp olyan ételeket akarnak ösz- szeházasítani, melyeknek nem is lenne szabad találkozniuk. Kaptam lime-mal töltött sajtot, mazsolával megszórt tésztát, naranccsal leöntött szardellát. Leonato az üdvözlőbeszédében olyan fogásokat ígért, melyeket még sosem kóstoltunk, és csakugyan nem erőszakoltam még meg a nyelvemet ehhez hasonlóval sem. Sóhajtva fogadtam a következő tálat: a halovány rakás, recehártyába csomagolt moslékra emlékeztetett. Ez a maco tájékoztatott az asztalszomszédom kedvesen, nem tudtam, hogy csak az étel nevét akarta közölni, vagy figyelmeztetni próbált. Háborgott a gyomrom, és abban a pillanatban Don Pedro egész vagyonát odaadtam volna egy tál galambért. Végül akkorát kordult a hasam, hogy csak megkóstoltam az ételt de csak egy akkora darabot, mely elfért volna egy kés hegyén. ízetlen volt és kásás állagú, az északi ételekhez szokott érzékeim felháborodottan tiltakoztak ellene. Még szerencse, hogy hoztam magammal egy kis tasak csípős, sárga padovai mustárt, mely úgy égetett, mint a nap, mert most titokban

40 bőségesen meghintettem vele a tányéromat és innentől kezdve mindent, amit feltálaltak elém. A különös ételek parádéjának közepén a szakállas férfiú egyszer csak felállt Beatrice mellől, hogy beszéljen az egyik felszolgálóval, én pedig kihasználtam a lehetőséget. Felpattantam a helyemről, olyan gyorsan lecsaptam a szabadon maradt székre, akár az angolna, így a visszaérkező rokon kis híján az ölembe ült. Rávigyorogtam, mire ő rosszallóan megcsóválta a fejét, és motyogva átvonult az asztal másik végébe. Ekkor a kisasszony felé fordítottam a mosolyom, ő azonban óvakodva méregetett. Most még szebbnek tűnt, mint korábban: kék szeme teljes nyíltsággal kikerekedett, a korallszín ajka úgy duzzadt, mint a rózsabimbó, a szemöldöke sötéten, kifejezően ívelődött. A haja kiszökött a fésűk és fonatok rabságából, megszelídíthetetlen fürtökbe keretezte az arcát; elegánsnak nem lehetett volna mondani a frizuráját, mégis nagyszerűen illett hozzá. Mikor a felszolgálók új fatálakat hoztak még különösebb kotyvalékokkal, szükségszerűen csendben ültünk, én pedig azon gondolkoztam, mit mondjak ami ritkaság, ugyanis általában rögtönözni szoktam. A settebello kártyalap jó kezdés volt. Általában tetszett a hölgyeknek, felkeltette az érdeklődésüket, hízelgett nekik, utána csak úgy záporoztatták rám a kérdéseket. Mindig először a kártyáról kérdeztek, utána rátérhettem a nevettetés komolyabb feladatára.

41 Ez a hölgy azonban nem várta meg, hogy elrendezzem a gondolataimat. Ő szólított meg engem, de a kártyát nem is említette. Tovább is óhajtasz utazni, Signor Benedetto, vagy már így is elég messzire mentél? Beatrice úrnőm, ez a szék a végső úti célom. Egyedül azért jöttem Szicíliába, hogy leülhessek ide, melléd. El sem mosolyodott. Tehát nem utazol tovább? Fiatal gyámoltomat el kell kísérnem Monrealéba reggel, hogy meglátogathassa a nagybátyját, az ottani püspököt. De nem maradsz Monrealéban? Nem, ahogy ő sem. Nagy dolgok készülődnek, és az ő nagybátyja jobbnak látta, ha a fiú a kegyed nagybátyjánál marad. Tehát egy hónapig maradtok. Legalább. És ha megengeded, minden napján itt fogok ülni melletted ezen a széken. Most elmosolyodott, úgy kapta fel a kését, mint aki fegyvert választ párbaj előtt. Ha csakugyan ez a terved, remélem, jó sok történetet őrzői a tarsolyodban, nehogy szemedre kelljen hánynom, hogy untatsz. Beatrice kisasszony, már jó néhány éve ezt a kerek földet járom, de még soha senki nem hányta szememre, hogy untatom. A következő étel egyszerre érkezett a következő kérdésével.

42 Ezek szerint tapasztalt ember vagy. Milyen hivatást űzöl? Nincs hivatásom. Semmi? Felvonta az egyik íves szemöldökét. Olyan ritka lenne ez a mi köreinkben? Neked talán nincsenek tétlen fivéreid? De, van egy bátyám. És ő mivel foglalkozik? Főként pörlekedéssel. Összeférhetetlen alak, ha a baj magától nem találja meg, akkor ő föltétlen a nyomába ered. De hivatása nincs? Az az ő hivatala, hogy apám halálát várja. És a fáradozásai vajon hamarosan gyümölcsöt hoznak? Nem. Elmosolyodott. Apám nem túl szolgálatkész. Ha teheti, senkinek nem tesz a kedvére. Semmi nem erősíti meg úgy az egészségét, és hosszabbítja meg annyira az életét, mint a tudat, hogy ezzel keresztbe tesz az örökösének. És te jobban kedveled a bátyádat, mint az apád? Nem. Kutya-macska barátság a miénk. A vita nem lehet a ragaszkodás jele? Ebben az esetben nem. És más esetben? kérdeztem gyorsan. Hátradőlt a székében, végigmért a kék szemével. Ezt nevezed te vitának, Signor Benedetto? Sosem tüntetném ki a társaságomat vitával az első találkozásunkkor.

43 Tehát össze kell barátkoznunk, mielőtt abban a gyönyörűségben részesítenél, hogy vitatkozhatok veled? Pontosan felelte fürgén. De a barátaimban mindennél többre becsülöm az őszinteséget, és attól tartok, te nem voltál velem teljesen őszinte. Úgy tártam szét a kezem, mint a bűvész, aki meg akarja mutatni, hogy semmit nem rejteget. Egyszerűen, lényegre törően beszéltem. Mondd el, miben hibáztam! Lenézett a táljára. Mikor azt mondtad, hogy nincs munkád, nem voltál teljesen őszinte. Hiszen elkísérsz egy fiatal grófot a nagybátyjához. Pesztonka vagy. Mint te? vágtam vissza. Én a kuzinom társnője vagyok helyesbített. Tanítom angolul, kicsit latinul, és icipicit görögül. Kénytelen voltam témát váltani, mert a tanulmányokban nem jeleskedtem, és egyik nyelven sem tudtam volna versenyre kelni vele. Azért csatlakoztam Claudio grófhoz Velencében, mert az apja megkérte az enyémet, hogy kísérjem őt el Szicíliába. A társa voltam feleltem némi nyomatékkal -, és útközben többször megnevettettem. Tehát fizetett bohóc vagy? Korallszín ajka kicsit felkunkorodott. Az talán nem tiszteletre méltó hivatás? Felemeltem a kupám, hogy jelezzek a tarka ruhás törpének, aki cigánykereket vetett az asztalok között, majd mélyen meghajolt a herceg előtt. A bolond azonban rossz felé nézett, és ekkor felharsantak a trombiták, mintha a

44 törpe farából támadt volna az illetlen hang. Don Pedro rákontrázott: legyezni kezdett a hosszú ujjaival az arca előtt. Beatrice felém fordult. Csakugyan tiszteletre méltó helyeselt, a hangjából csöpögött az irónia. Tehát te volnál a herceg udvari bolondja? Alig ismerem Don Pedrót. Csak Velence óta tartozom a társaságába. Akkor csatlakoztam hozzájuk, mikor hajókat gyűjtött a királyának. Alig beszéltem vele két szót, de azt hiszem, mindkettőnél nevetett. Megböktem az elém helyezett következő fogást. Valami húsféle volt, de olyan kevéssé főzték meg, hogy véres lé folyt belőle. Ahogy a beszélgetésünk is több sebből vérzett. Ha tehát nincs hivatásod, talán valami más kedves szórakozásod van. Nincs érdeklődési köröd, hobbid, amivel elütöd az időt? Szereted a zenét? Az asztalok közötti hely felé intett, ahol a nagybátyja zenészei a mi kedvünkre gyötörték a hangszereiket. Különösnek találom, hogy birkabeleket pengetnek, miközben mi a farát esszük. Nem jelentettem ki határozottan -, egyetlen hangjuk sem érdemes figyelemre. Költészet? Vállat vontam. Én egyszerűen beszélek. Szinte semmit nem értek abból, amit a nagybátyád mond. A szavai még az ételeinél is különösebbek. Végre nevetett, én viszont nem a kellemes hangzása miatt leltem benne örömöt, hanem mert kicsit végre

45 megpihenhettem a támadásai között. Kezdtem úgy érezni magam, mint az élő céltábla, akire egész sereg lő. Jó lovas vagy? Meg tudom különböztetni az elejét a hátuljától. Akkor tehát zarándok vagy, aki kagylóval a kalapján járja az ezüst utat, mint Szent Jakab? gúnyolódott. Úgy beszélsz, mint fiatal barátom, Claudio; ő végtelenül ájtatos. Úgy felelek neked, mint neki szoktam. Istennek velem nincs vitája, és nekem sincs vele: békén hagyjuk egymást. A nagybátyja gazdag, zengő hangját utánoztam. A szeretet Istene, ki fenn ül a mennyekbe... gyorsan, tedd fel újra azt a költészetes kérdést! Elmosolyodott, de mást kérdezett. Akkor talán jó kardforgató vagy? Visszautalnék a lovakkal kapcsolatban adott válaszomra: meg tudom különböztetni egymástól a két végét. Megenyhültem. Tanultam persze vívni, de ha kezembe kapnék egy kardot és egy tőrt, az ellenfelem pedig egy paszternákkal és egy zellerszárral támadna rám, ő kerülne ki győztesen a viadalból. Tehát sosem álltái be katonának? Nem, de szerintem neked jól állna. A bátyádat is így faggatod? Signor Benedetto, mi nem vagyunk testvérek. Nem belenéztem a bájos arcába, a vonásait megélénkítette a vita -, tényleg nem. De nem vonz a vért és a páncél? Felemeltem a kezem lemondást mímelve.

46 Keményen bánsz velem, Beatrice úrnőm. Kíváncsi vagyok, kedvesebb volnál-e, ha fel akarnám kaszaboltatni magam valami fejszelengető némettel, vagy handzsársuhogtató szicíliaival. Úgy tűnt, ezen elgondolkozik. A férfi értékének egyik mutatója, hogy mennyire jut a csatamezőn. És engem könnyűnek találtál? Egyenesen rám nézett. Még nem döntöttem el. Az őszintesége megfélemlített, belekortyoltam a boromba. Testes, vörös és savanyú volt, mint a vér. A katonák általában fiatalabb fiúk közül kerülnek ki, akik unják a családi tűzhelyet, izgalmat keresnek. Forrófejű, ordítozó legénykék. Lecsaptam a kupámat. Ha én ki akarom engedni a gőzt a vaspáncélból, felteszek egy üstöt a tűzre. Vagy úgy. Nagyot sóhajtott, megvonta a vállát. Hát ha nem vagy lovag, nem adhatok zálogot. Mit?- Zálogot, olyan kegyet, amit a hölgyek a lovagoknak adnak, mielőtt kivonulnak a küzdőtérre. Általában szalag vagy virág. Vagy néha finoman megnyomta a szót kártyalap. Felhozta. Megemlítette végre a settebellómat, de mostanra elveszítettem minden előnyömet. A kezében tartotta, mesterien kivárt, csak akkor játszotta ki, mikor már felbosszantott. Elveszítettem a fejem. Beatrice úrnő. Szerencsémre módos családba születtem. Nem kell fagyos földeket szántanom, mint

47 néhány parasztnak, sem a forró nap alatt robotolnom. Azt vallom, bár talán nem fogsz csodálni érte, hogy amíg senkinek nem okozok gondot, azt tehetem, ami tetszik. Ha éhes vagyok, eszem, ha álmos, alszom, ha boldog, nevetek. Röviden: boldogan pazarlóm el az iijúságomat alaktalan tétlenséggel. Most vettem észre, hogy a terem elcsendesedett, így a közelben ülők most mind rám figyeltek. Beatrice csendben végighallgatott, a szépséges, kegyetlen száján halovány mosoly játszadozott. Nyert, és ezt ő is tudta. Alig hallhatóan válaszoltam. De a legközelebbi szemlén feliratom a te neved a lovagok közé. Folytattam volna, de mozgolódás támadt, mivel a herceg felállt. Későre járt, a ház kisasszonya szeretett volna visszavonulni, Claudio pedig kihúzta neki a székét. Beatrice kisasszony kegyesen felállt, hogy elkísérje; én pedig esetlenül, elkésve kecmeregtem talpra, hogy kihúzzam a székét, a lába rondán csikorgott a padlón. Beatrice odafordult, hogy búcsúzóul még egyszer belém szúrjon egyet. Ha én vagyok a lovag, akkor köszönöm a zálogot. Katonás mosolyt villantott rám. A párbajunk most viszont véget ért, és én nyertem, így van szerencsém visszaszolgáltatni. Miközben elfordult, a tányérom felé intett, a búcsúszavát már a válla mögül vetette oda. Ha már nincs étvágyad, úrnő, fordítsd meg a tálad! Isten veled!

48 Zavarodottan fordítottam meg a tálam, mint az szokás volt az evés végeztével. A hetes érmes, a settebelló nézett vissza rám az aljáról.

49 II. felvonás

50 II. FELVONÁS, 1. SZÍN Tér egy monrealei templom előtt Benedetto: Már átadtam Claudiót a nagybátyjának a monrealei katedrálisban, most a keringőn koptattam a cipőm talpát, míg vártam rá. Arra számítottam, hogy misére kell majd mennem, és már felkészültem rá, hogy végig fogom ásítozni a néhány órás liturgiát. A jó érsek azonban, aki aranyruhában ücsörgött a trónján Krisztus Pantokrátor2 óriási mozaikja alatt, zokogva-mosolyogva üdvözölte az unokaöccsét, aztán száraz szemmel felém fordult. Nyájasan megköszönte, hogy biztonságban odavittem hozzá az unokaöccsét, és megkért, hogy délre menjek vissza érte. Belenéztem a zárkózott arcába, a mandulaszeme éppolyan kifürkészhetetlenül meredt vissza rám, mint Krisztusé a feje fölötti aranyló falról, és azonnal rájöttem, hogy titkos mondandói vannak az unokaöccsének. így hát elfordultam a szent ajtóitól, és inkább a kolostorban sétálgattam. A rendház inkább kertre hasonlított, mint szentélyre, a hatalmas területén fényes levelű narancs-, olíva- és 2 A pantokrátor görög eredetű szó, jelentése mindenható, a mindenség ura. Az ikonográfiában a Pantokrátor Krisztus kifejezés egy bizonyos ábrázolásmódra vonatkozik: jellegzetessége a szemlélőre egyenesen kitekintő Krisztus, aki jobb kezével áldást oszt, baljában pedig az Evangéliumot tartja

51 mandulafák sorakoztak. A zárt belső udvarát halovány járdakövekkel rakták ki, és apró, különös formára nyírt, lábszármagasságig érő sövényeket ültettek bele keresztbe-kasul, hogy felbukjon bennük az ember. Középen fél tucat hófehér lúd bóklászott, a sövényeket csipegették a narancssárga csőrükkel, és fontoskodva gágogtak. Nem hiszem, hogy megijedtek volna tőlem, de nekem már a látványuktól is megkordult a gyomrom. Vacsorára szinte csak egy kis kenyeret és mustárt ettem, viszont nagyon sokat ittam. A patikáriusok kétségtelenül azt mondták volna, hogy a korgó gyomrom közrejátszott a reggeli melankóliámban. A hűs folyosók alatt sétálgattam az egyik íves árnyéktól a másikig, kikerültem az egyre magasabbra hágó napot. A Monrealéba vezető hosszú lovaglás alatt nem voltam valami vidám társaság Claudio számára, mert azon rágódtam, amit Beatrice kisasszony mondott nekem előző este, közben pedig a kardszíjamba tűzött settebello lappal játszottam valamivel a szívem fölött. Ebben a hatalmas épületegyüttesben, ahol mindenki épp misén vett részt, én csak a kórus felcsapó hangjait hallgathattam, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Különös módon mikor a kórus rázendített a motettára3, a libák hirtelen elhallgattak és eltűntek. Nem 3 Többszólamú énekkari mű, többnyire bibliai eredetű szöveggel, amely igen hamar a középkor első többszólamú világi műfajává is vált

52 szoktam meg a magányt, nem szívesen töltöttem az időt a saját társaságomban, mert amikor magamra maradtam, a gondolataim hangosan zörögtek a csendben. Én pedig nem akartam hallani a saját gondolataimat, nem kívántam belenézni a saját szívembe, és nem élveztem, hogy önvizsgálatot tarthatok. Ám bármennyire is próbáltam a mise zenéjére koncentrálni, hívatlan gondolatok törtek be a fejembe. Milyen hivatást űzöl? Gyerekkorom óta mindig arra mentem, amerre a többiek sodortak, mint levél a patakban. Örökre otthon maradtam volna, ha a legutóbbi társam nem veszi a fejébe, hogy utazni akar; mikor ő elment, a magány és a saját társaságom gyűlölete meggyőzött, hogy fogadjam el apám ajánlatát, és kísérjem el Claudio Casadeit Szicíliába. Most pedig újabb mélypontra jutottam. Elkísértem a tizenhét éves nemesi sarjat erre az idegen helyre, ahol elküldték Isten házából azzal, hogy térjek vissza néhány óra múlva felvenni Isten unokaöccsét. Beatrice úrnőnek igaza volt. Ténylegpesztonka voltam: férfi héja mag, velő nélkül. Ha lett volna kő a talpam alatt, belerúgtam volna, a gondozott ösvények azonban megtagadták tőlem ezt a kitörést. A kórus dala eltöltötte a mellkasomat, mint a szomorúság árja, szúrt tőle a szemem. Ki akartam szökni, így átmentem a fehér árkádokon a mögötte elterülő napszítta térre. Ott rengeteg ember, óriási nyüzsgés fogadott, így a búskomorságom is lassan csillapodni kezdett. Mindenfelől színek, társaság, élet, zajok vettek körbe. Kerestem

53 valamit, ami lekötheti a figyelmemet, így mikor a tér túlsó végében egy rikító színű szekeret vettem észre, odasétáltam, hogy megnézzem magamnak. Jókora, mutatós jármű volt, pirosra, kékre, sárgára festették, aranyozott cirádákat véstek bele, körben fantasztikus jelenetek sorakoztak rajta aranykeretben. A szekér tér felé néző oldalát színpaddá alakították, vérvörös függöny lógott rajta kétfelől ám jelenleg összehúzva. A hámban unott képű öszvér állt, a szekér körül egy kupac ember gyűlt össze várakozóan, mintha varázsló standját figyelnék. A szökőkúthoz mentem, és leültem a meleg kő peremére, miközben várakoztam az előadásra, az ujjaimat többször végighúztam a tiszta víz felszínén. Nem kellett sokáig várnom. A vörös függönyök hangos kürtjellel széthúzódtak, és megjelent egy olyan ügyesen kifaragott emberke, hogy először törpének hittem, beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy valójában óriási báb. A figura aranysisakot, aranyozott páncélt és pajzsot viselt. Magamban felsóhajtottam bárhová fordulok, mindenhol a katonaság a téma, csak hogy még kevésbé érezzem férfinak magam? Mikor azonban a bábu álla leesett, és beszélni kezdett, azonnal magára vonta a figyelmemet. A felét sem értettem a szövegnek, mert különös déli dialektusban beszéltek, de a bábu elnyomott magánhangzóiból és kék zászlajából rájöttem, hogy francia akar lenni. Elmosolyodtam. A bábuhoz egy egész csapat társa csatlakozott, mindegyikük végtagjai csodálatosan tervezettek és élethűek voltak. Nem értettem, hogyan mozgatják őket,

54 mert nem láttam se madzagot felettük, se botot alattuk. Mikor összehúztam a szemem a tűző nap előtt, végre észrevettem, hogy minden illesztékhez, akármilyen csepp is, hajszálvékony cérnát kötöttek, azokról rángatták a bábukat. A díszlet is ördögien ravasz terv szerint készült: az épületeket ábrázoló faragott domborműveket egymás mögé állított deszkákra helyezték, így könnyen változtathatták a háttérképet. Felismertem az öböl fölé magasodó tüzes hegyet, a teret, ahol épp ücsörögtem, a homokkőből épült katedrálist és a harangtorony aranyozott harangjainak kis körét. Kezdtem jól érezni magam. Már jócskán benne jártunk az előadásban, mikor észrevettem, hogy tőlem nem olyan messze, a szökőkút peremén, egy másik férfi ül. Túl hangosan nevetett, az olyan férfiak magabiztosságával, akiket a privilégiumaik miatt soha senki nem mert csendre inteni. Vidám hang volt, magára vonta a tekintetem, aznap vonzott a boldogság és derű, reméltem, hogy kirángat a nyomorúságomból. Don Pedro volt az. Meglepett, hogy itt látom. Messinából hosszú az út Monrealéig. Ráadásul ha akart volna, csatlakozhatott volna hozzám és Claudióhoz; de nyilván titkos céllal jött, ha nem hozta magával a kíséretét. Skarlátvörös és fekete ruhát viselt, a páncélját azonban ma otthon hagyta tegnap jobban hasonlított volna a bábokra. Amikor nevetett, hátravetette a fejét, és az összes fogát felvillantotta. A tépőfogairól Afrika nagymacskái jutottak eszembe, melyeket egyszer az állatkertben láttam. A herceg is pont úgy nézett ki a csillogó, fekete bőrével, a

55 tűhegyes, elefántcsont fogaival, a könnyed eleganciával, mellyel a szökőkút peremén nyugtatta a hosszú testét. Épphogy csak nem dorombolt. Alázatosan elfordultam, nem tudtam biztosan, felismerne-e, hiszen a Velencéből idáig tartó úton a hivatalnokaival beszélgetett, mikor pedig velünk társalgott, mindig Claudióhoz fordult ő közelebb állt hozzá rangban. Nem akartam tolakodó lenni, úgyhogy inkább visszafordultam a színjáték felé. Most a nevetséges franciákhoz csinos kis bábok csatlakoztak, akik a homlokukon piros kendőt viseltek, a lábukon pedig olyan színes harisnyát, mint a bohócok. Feltételeztem, hogy ők a szicíliaiak, a játék hősei. Úgy tűnt, a szicíliaiak a franciákat vizsgáztatták, próbálták rávenni őket, hogy az ő nyelvükön beszéljenek, egy adott szót akartak kimondatni velük. Mintha azt ismételgették volna: ci, ci. A franciák nem tudták kimondani a cs hangot: Si-si selypegtek. Sisi. Don Pedro hangosan nevetett a szerencsétlen franciákon. Sisi. Én is nevettem. Mindenki nevetett. Aztán meglódultak a díszlet kis fehér templomának harangjai, bádoghangú harangjáték csendült fel, mögöttünk pedig, mintha csak a színjátékhoz akarnának hozzájárulni, a katedrális harangjai kondultak fel, megremegtették a hangjukkal a bordáimat. A francia bábok letérdeltek, összetették a kezüket, a szicíliaiak pedig lefeküdtek aludni, összeestek, a madzagjuk meglazult, a tagjaik összecsúsztak.

56 A tömegben mindenki kíváncsian várakozott, a kezem lehűlt a szökőkút vízétől. Hirtelen borzalmas előérzetem támadt. Valódinak éreztem a bábokat, a darabot, a katonákat. Alig kaptam levegőt, rettegve-sajnálkozva figyeltem a térdelő franciákat, mikor pedig a szicíliaiak felugrottak, és előhúzták a késüket, az elkerülhetetlenség érzetével néztem őket. Tudtam, hogy ez fog történni. A szicíliaiak eltépték a franciák fóliából készült mellvédjét, kis piros papírszíveket húztak ki alóla, melyekről vörös szalagok futottak le ez jelképezte a vér kiömlését, a mészárlást. A szalagok belerepültek a nézőseregbe, a gyerekek pedig akik láthatóan már ismerték ezt a történetet felkapkodták őket, a kislányok még a hajukba is belekötötték. A tömeg ujjongott és tapsolt, a bábosok előléptek, hogy learassák a dicsőséget, és beszedjék az érméket. Egyetlen ősz szakállú férfi mozgatta a bábokat a fiával. A bábozás errefelé nyilvánvalóan családi vállalkozás, mint a gyilkosság. Don Pedro a többiekkel együtt tapsolt, és odadobott a párosnak egy ezüst reált, a nagylelkű gesztusra az apa és a fiú is levette a csuklyáját, és meghajoltak. A helyemen maradtam, nem tudtam, üdvözöljem-e a herceget, de ő hamarosan felém fordult. Signor Benedetto, ha nem tévedek? Most talpra kecmeregtem, és meghajoltam. Az üdvözlő kézmozdulatomtól pár csepp víz a köpenyére esett, úgy ültek a bársonyon, mint a gyémántok. Igen, felség.

57 Ülj vissza! mondta. Inkognitóban vagyok itt, ahogy ti, olaszok mondjátok. És miután láttam ezt a kis darabot, nem hiszem, hogy bölcs dolog volna tudatni ezekkel a jó emberekkel, hogy az uralkodó osztályhoz tartozom. Elmosolyodtam, ahogy illett; Szicília már majdnem egy évszázada a spanyolok uralma alatt állt, ők voltak a legutolsók a hódítók hosszú sorában, mely az ókortól egész a szerencsétlen franciákig tartott. Most gyengekezű alkirály ült a Palermo melletti kölcsönkapott trónján. Persze nem sokra tartottam Don Pedro álöltözékét, mivel a ruhájából, az ápoltságából, meg persze a bőkezűen osztogatott nyolcrealosaiból bárki rájöhetett, hogy spanyol. A herceg megint leült a szökőkútra, és intett, hogy csatlakozzam hozzá, láthatóan szívesen maradt és beszélgetett még. Bölcs tanmese, nem gondolod? Nem igazán értettem, miről szólt vallottam be. A szicíliai vecsernyéről. Úgy mesélgetik a történetet a gyerekeiknek, mint a tündérmesét. Kinyújtotta a lábát. A helyiek megkérték a franciákat, hogy mondják azt: cirici. Vagyis csicseriborsó. Azokat, akik nem tudták kiejteni a szót, ellenségnek tekintették, és mikor vecsernyére harangoztak, mind egy szálig lemészárolták őket. A szerény csicseriborsó lett a végzetük álmélkodtam. Tudtam, hogy az itteni étel méreg. A lábamban felbukott egy kisgyerek, mosolyogva talpra állítottam. A copfját az egyik vért jelképező szalaggal kötötte fel.

58 Nem véletlenül történt mondta. Azt hittem, a gyerek eleséséről beszél, de még mindig a bábos kocsit nézte. Nem véletlen, hogy pont most vették elő ezt a történetet. Az embereknek elegük van a hódítókból. Rómaiak. Görögök. Arabok. Normannok. Franciák. Egy ideig eltűrték őket kifejezően vállat vont -, aztán elegük lett. Szicíliában mindig fortyog valami a felszín alatt. Mint abban a hegyben a tűz. Az égbolt előtt szendergő vulkán felé intett, melyből kék füst emelkedett a felhők közé. Minden csendes és nyugodt, míg egyszer csak bummm! Kinyitotta az ujjait robbanást mímelve. Most már értettem. Most pedig Spanyolország érsekei és alkirályai és hercegei következnek. Pontosan. Isten óvjon ettől a sorstól. Gyorsan hányta magára a kereszteket, le és keresztbe, le és keresztbe, erőteljesen hozzáöltötte a szívét a mellkasához a sors lánc- és vetülékfonalával. Helyeslőén bólintottam, a baljós előérzet és búskomorság újból ráborult a szívemre. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy valami balszerencse érte Sebastiant, hisz különben írt volna nekem: hajótörést szenvedett, vízbe fulladt, meghalt. Jól érzed magad, signor? kérdezte a herceg több együttérzéssel, mint amire egyáltalán képesnek tartottam. Az úton, úgy vélem, vidámabb voltál. Most az jutott eszembe, hogy a herceg nyilván okkal van itt, de most hozzám hasonlóan ő is megpihent, és szívesen üti el az időt az én kifaggatásommal.

59 Egy barátom jutott eszembe, aki olyan nekem, mintha a testvérem lenne, és veszélyes kalandra vállalkozott. Katonának állt? Hát nem lehet elkerülni ezt a témát? Nem, nem katonának. Inkább kalandornák. Pedig nincs nagyobb kaland ezen a világon, mint kilovagolni a csatamezőre. És te? A városállamotok, úgy tudom, szereti a csatározást; a katonának meg a lehetőség a mindene. Harcoltál már? Miért kérdezi ezt mindenki? Viccnek szántam, el akartam terelni a szót; ő azonban olyan közel hajolt, hogy láttam a bőréből kiserkenő sötét bajszának szálait, miközben halálos komolysággal felelt. Mert valami közeleg mondta. Ideje felsorakozni. Válaszd ki, ki mellé állsz! Ezért mentél Velencébe? kérdeztem, eszembe sem jutott, hogy ez már szemtelenség. A herceg azonban láthatóan nem bánta a kíváncsiságomat. Részben igen. Hidd el, jó okom van megkérdezni! Voltál már katona? Belefáradtam már a katonáskodás témakörébe. Én, felség? feleltem. Talán nem jártam be a térkép minden szegletét kivont karddal a kezemben, csetepatét keresve? Nem követtem már a szivárvány minden színét, nem tekintettem sajátomnakminden herceg zászlaját? Nem vittem a postát oly sok napon át, hogy már olyan mintás lett tőle a bőröm, mint a török szőnyeg? így lett volna?

60 Nem feleltem. De egyszer hallottam, ahogy felrobbant a tűzben egy gesztenye. Don Pedro hangosabban nevetett, mint mikor a francia bábuk végleg kiterültek. Lám, jó uram, visszatért régi önmagad. Megtörölte a szemét. Higgy nekem, ismerem a fájdalmad! Nekem is hiányzik az öcsém, Don Juan; ő most Aragóniában felügyeli a birtokainkat, úgy vélem, jó és hűséges intéző lehet. Talán egymás társai lehetnénk egy időre? Elgondolkodva nézett rám. És attól még viselheted a katonai zubbonyt, hogy nem kerülsz éles csatába. Ezt meg hogy érted? Letette a lábát, és egyenesen tartotta a hátát, mintha a trónján ülne. Csak úgy, hogy nem minden csatát a csatamezőn vívnak meg. A ti honfitársatok, Machiavelli tanította ezt meg a világnak. Néha a jó ügyért az embernek kardra, ágyúra és lovakra van szüksége, szent igaz. Néha viszont egy nyájas férfiúra, aki szórakoztató, ártalmatlannak tűnik, aki hercegek és grófok között mozog, megnevetteti őket, a bizalmukba férkőzik. Néha folytatta óvatosan még egy hercegnek is szüksége lehet olyasvalakire, aki nyitva tartja a fülét. Ügy érted... kémre? Nevezzük inkább ügynöknek. Láttad a darabot. A hosszú hely- tartóságunk ellenére még mindig idegenek vagyunk itt. Szükségem van valakire, aki a saját nyelvükön tud szólni a szicíliai urakhoz. Olyasvalakire egy pillanatra

61 elmosolyodott -, aki ki tudja mondani azt, hogy csicseriborsó. Ügy döntöttem, nem közlöm vele, hogy egy padovai itt épp annyira idegen, mint egy spanyol, mert érdekelt az ajánlata. Valami közeledik ismételte a herceg. Hamarosan, nagyon is hamarosan szükségem lehet rád mondta titokzatosan. Elgondolkodtam. Nem a veszélyre vagy cselszövésekre gondoltam, nem is a pénzre, melyet ilyen munkáért kapnék. Beatricekisasszony jutott eszembe. Megfeddett, amiért nincs hivatásom. Nos, most a világ legizgalmasabb állását kínálták fel nekem. Kém. Ez az egyetlen, zengő szótag olyan pikánsan, titokzatosan, csábítóan hangzott. Ilyen lehetnék én, Benedetto is. Benedetto, a kém. Mit mondana akkor Beatrice? Elmosolyodtam. Don Pedro a hátamra csapott, mire mintha harangnyelvként hozzáverte volna a szívemet a bordáimhoz meg- kondult mögöttem a katedrális harangja. Felálltam. Délben fel kell vennem az ifjú gyámoltomat mondtam bocsánatkérően. Claudio Casadei az ifjú gróf neve, igaz? Nem volt valódi kérdés. Gazdag firenzei család sarja, hajói sejtem? Véletlenszerűen vetette oda. A leggazdagabb feleltem. Tournabuoni. És anyai ágon Medici is. A nagybátyja, Ferdinando... kezdtem,

62 aztán elhallgattam. Don Pedro sötét tekintettel nézett rám, én pedig rájöttem, hogy a küldetésem valószínűleg már meg is kezdődött. A nagybátyja Ferdinando de Medici, Toscana nagyhercege, egész Firenze pénztárcáját ő tartja a kezében folytattam. Claudio anyai nagybátyja, akit épp most látogat, ennek a városnak, Monrealénak az érseke. Biztosra vettem, hogy ezt a legutóbbi tényt a herceg is tudta, de úgy véltem, hogy az előzőeket nem. Elkísérlek mondta Don Pedro. A vendéglátónk, Leonato mindnyájunkat álarcosbálra hívott ma estére a parkjába, így hát el kell mennem a palermói szabókhoz, hogy jelmezt készítsenek nekem. Mehetnénk együtt! Végigmért a velencei öltözékemtől a firenzei cipőmig. Ha meg már ott vagyunk, és mivel csatlakozni fogsz a lovas menetemhez, úgy felcicomázunk, mint egy katonát, aztán úgy felszerelünk, mint egy kalózt. Felkeressük a borbélyt is folytatta vészjóslóan, úgy nézte a fürjeimet, ahogy a szicíliai bábuk a franciákat -, mert a gyapjad Iaszónéval4 vetekszik. Együtt felmentünk a templom lépcsőin, aztán megállt a teraszon a hatalmas pálmafa árnyékában, szembefordult velem, mintha házasodni készülnénk. Nyilván ő is erre gondolhatott, mert azt kérdezte: 4 Aiszón és Polümédé fia, Krétheusz unokája; az argonauták vezetője. Ö szerezte meg Kolkhiszból az aranygyapjút Peliasz királynak, majd feleségül vette a kolkhiszi király lányát, Médeiát.

63 Van feleséged vagy jegyesed? A fa árnyéka engem nem takart el, a nap pedig immár a pályája csúcsán járt; elszállt a bátorságom a fénye és a herceg tekintete alatt. Igazság szerint Beatrice kisasszony felkavart, és tudtam, hogy nem lenne nehéz pár biztató szóval szerelmet ébreszteni bennem iránta. A herceg tekintete alatt azonban hirtelen úgy éreztem, hogy ezt nem vallhatom be. Megráztam a fejem. Nem láttam még olyan különleges arcot, melyet a többi fölé tudnék emelni. Még Beatrice kisasszony és a vagyona sem kapott meg? Tehát mégiscsak látta, ahogy vacsora közben beszélgettünk! Meggyőző grimaszt vágtam. Ő a legkevésbé. Miért kötném magam hozzá a civakodáshoz? Már egy hét házasság is őrületbe kergetne mindkettőnket. Akkor fogtam fel a szavai értelmét. Várjunk csak... milyen vagyona? Az apja Bartolomeo della Scala, Villafranca Escalus hercege. Ő Verona helyi hatalmassága, a másik két ottani ősi család folyamatosan harcban áll egymással. De jelenleg nem ő az örökös, van egy bátyja. Igen, az összeférhetetlen. Félreértett. Pontosan. Nem örökölte Escalus herceg tehetségét, nem képes kimaradni Verona csetepatéiból. Lehet, hogy nem éli túl az apját.

64 Mármost nem vagyok különösebben vallásos, de ilyen hidegen közölni ilyesmit egy katedrális lépcsőjén kicsit túl tényszerű volt az ízlésemnek. Márpedig ha csakugyan megelőzi az apját a családi kriptában... Beatrice igazi hercegnő lesz, és kiváló parti. így mit szólsz hozzá? Azt szólom, herceg, hogy ha ilyen jól értesült vagy, semmi szükséged kémre. Felnevetett. A hatalmas vagyonától sem szottyant rá kedved? Nem szottyant. Ugyan az én apám csak kereskedő, de így is volt elég pénze. Hitemre fogadom, hogy agglegényként halok meg. Különben mihez kezdene a világ többi nemes hölgye? Hisz imádnak, a lábam előtt hever mind! Nevetett, megint felvillantotta a fogait. Nem is baj, mert az egyedülálló férfi egyetlen célt tart a szeme előtt. És minden erődre szükséged lesz, hogy teljesíteni tudd az előtted álló feladatot. Beléptem a templomba, kicsit jobban kihúztam magam, mint mikor eljöttem a kolostorból; és bármit fogadkoztam is a hercegnek, az elmémet csak egy gondolat töltötte be: hogyan köszönti majd ma este Beatrice úrnő az új Signor Benedettót.

65 II. FELVONÁS, 2. SZÍN Leonato kertjében Beatrice: Mikor megpillantottam Signor Benedettót, úgy nevettem, hogy megfájdult az oldalam. Teljesen jó szándékkal indultam neki az estének. Őszintén megbántam, hogy előző este a vacsoránál olyan gonoszul bántam vele, ma nagy gonddal öltöztem fel, és elszántam magam, hogy mindent jóváteszek. Meleg, szélcsendes este volt. A kertet is szépen felcicomázták, minden falmélyedésbe és sziklakertbe kifényesített ónedényeket állítottak, mint kicsiny őrszemeket, az oldalukon tükröződő fénykörök megsokszorozták a számtalan gyertya lángját. A fák közé madzagra fűzött lámpásokat kötöttek, minden ösvény és gyalogút mentén földbe szúrt fáklyák lengedeztek. A zenészek kis csoportokban bóklásztak a kertben, így ha az ember befordult a labirintusok vagy lugasok egyik sarkán, belefuthatott egy lantosba vagy hegedűsbe, aki aztán a zenéjével kísérte a társalgást. A kert különböző pontjain heréitek pózoltak egy szál ágyékkötőben, fehérre meszelt testtel, mint a szobrok, és mikor a vendégek elhaladtak mellettük, életre keltek, és dalra fakadtak, a szép tiszta szoprán hangjuk felrepült egész a csillagokig. Varázslatos hatása volt. Heróval a mi feladatunk volt, hogy fogadjuk a vendégeket, és odavezessük őket az álarcokhoz. Mivel az álarcosbálon mindenki valaki másnak kellett hogy felöltözzön, Hero javaslatára ő az én kedvenc kék színemet öltötte magára, én pedig azt a lángszínű berber

66 selymet, melyet ő kapott Tripoliból, de neki túl hosszúnak bizonyult. Gyönyörű ruha volt, az élénk színű selyem hűvösen lengedezett rajtam. A torkomnál sorba kötött gyémántok és topázok lógtak lefelé, a drágakövek lépcsőzetes, szikrázó tűzesőben hulltak rá a pruszlikomra, ahogy a láva csorog le a vulkánon. A ravasz toldás a derékrészen, valamint a kiöblösödő csípő vékonyabbnak mutatta a derekam a valóságosnál. A kedélyem tökéletesen illett az öltözékemhez: lángoltam az izgalomtól. A nagybátyám több tucat kiváló álarcot hozatott Velencéből, a kertészei egész délután azokat aggatták fel a gyep közepén álló hatalmas eperfa alacsonyabb ágaira, hogy a vendégek úgy szemezgethessenek belőle, mint a gyümölcsökből. Most, a sötétségben lakkozott, ragyogó, színes arcok kukucskáltak ki a lámpások közül: pávák, oroszlánok, harangvirágok, mókamesterek. Az égitestek arcai is lejöttek erre az estére: porított gyönggyel meghintett holdak, csillogó gyémánttal beszórt csillagok, aranyló sugarakkal megkoronázott napok ragyogtak a fán. A maszkok között észrevettem a scopa lapok képeit is: egy királynőt, egy királyt és egy filkót. Levettem a királynőt, és az arcom elé kötöttem. Eltöprengtem, hogy Signor Benedetto vajon a királyt választja-e majd. Vagy a filkót. Ekkor pillantottam meg, épp lefelé gyalogolt a háztól egyik oldalán a herceggel, másikon az ifjú Claudióval. Elmosolyodtam, mivel Benedetto csakugyan megváltozott: a zöld hernyóból merész, skarlátvörös pillangó lett.

67 Most ő is Szent Jakab libériáját viselte, a spanyol zekéje ujját összevissza kaszabolták, a kétsoros zakóját almás pite formára szabták. Az ujjai könyöktől csuklóig keskenyedtek, mint az ágyú csöve. A haját levágták a fülénél, hajolajjal megszelídítették és lesimították, az illata még hozzám is elért, oldalt elválasztották, a homlokára egy göndör fürtöt tapasztottak. Rendkívül büszkén, tekintélyesen sétálgatott, a tömbsarkú csizmája még magasabbnak mutatta. A borostáját eladta labdatölteléknek, az ajkát csak a bajusza árnyéka sötétítette el, alatta pedig apró, háromszög alakú szakállat hagyott. Röviden szólva átalakult Don Pedróvá. Hero pukedlizett a herceg és Claudio előtt, aki viszonzásképp meghajolt, majd az unokatestvérem odavezette őket az álarcos fához, hogy személyazonosságot választhassanak maguknak. Láttam, hogy a nagybátyám azonnal körbeugrálja, és Uraim, válasszatok magatoknak álarcot! felkiáltással a fa legdrágább gyümölcseihez tereli őket. Benedetto kicsit hátramaradt, majd odasétált hozzám. Cirádás meghajlással köszöntött. Bár vértet nem viselt, úgy tűnt, készen áll a csatára; a kardövéről kard lógott, az övébe tőrt szúrt, mellé sok kis spanyol kést tűzött, mintha hentesöv volna. Signor Benedetto mondtam, miközben fojtogatott a nevetés. Azért jöttél, hogy végezz velem? Az új foglalkozásomhoz illően öltöztem. Úgy nézett szét maga körül, mintha az eperfán fülek nőnének levelek helyett. Óriási titok. Huncutul lepillantott rám, most

68 vettem észre, hogy még a szemöldökét is megszelídítették. Nem vagy kíváncsi rá, mi az? Hogy olyan nevetségesen fess, amennyire csak lehet? Dühbe jött, így megenyhültem. Szent Jakab medáljából mondtam -, mely a nyakadban lóg, arra következtetek, hogy beléptél Don Pedro seregébe. így igaz, de ennél sokkal-sokkal fontosabb szerepem lesz. Múlt éjjel még nem volt ínyedre a katonáskodás. És talán nem változik az ízlés? Úgy tűnik, nagyon is feleltem csípősen. De Signor Benedetto, a katonának csatában látszik meg a színe, és a legbátrabb tettek gyakran bújnak szerény köntösbe. Körbejártam, minden szögből megnéztem a ruházatát. A szajkó nem értékesebb a pacsirtánál, csak mert szebbek a tollai, ahogy a keresztes vipera sem tesz túl az angolnán, hiába színes a bőre. Visszaértem a helyemre. Nem a tábori öltözet teszi a katonát, hanem az, ami benne van. A kardod pedig megérintettem egy ujjammal a hideg markolatot még nem bizonyított. Signor Benedetto felszegte az állát. A gyors észjárásomat hordom a hüvelyben, mindennap elő is húzom, és ezt látta meg bennem a herceg. A jól forgó nyelv ügyesebben kinyitja a kormányzati szobák belső ajtaját, mint a kulcsok vagy ágyúk.

69 Ebben egyetértünk. Mert úgy látom, nincsenek már vitéz férfiak, egyebe sincs már a férfinak, csak nyelve de micsoda nyegle nyelve! Nos, úrnő, úgy gondoltam, felkérlek táncolni. Elkísértelek volna sétálni, de most inkább elsétálok. Előrenyújtotta a megnyírt állát. Nem tetszettem neked múlt éjjel, és így sem tetszem. Nem tudom elképzelni, hogy az év bármelyik napján kellemesnek találnád a társaságomat. Azzal sarkon fordult, és elvonult, ám a drámai távozását tönkretette, hogy megbotlott a tőrében, aztán összeakadt a csizmája, és teljes hosszában elnyúlt a földön. Túl gyorsan pattant fel, ettől pedig belegabalyodott a buta kis köpenyébe, mely most elöl lengedezett. Visszarántotta a hátára, de a zsinórja kicsit lángra kapott az egyik fáklyán, amitől olyan eszeveszett csapkodásba kezdett, mintha darázs kerülgetné. Ekkor foszlott szét végképp az udvariasságra tett minden igyekezetem, olyan erővel tört ki belőlem a nevetés, melyet már a beszélgetésünk alatt is alig bírtam visszafojtani, mint az Etna. Olyan hangosan hahotáztam, hogy a nagybátyám, aki szorgosan hízelgett a hercegnek az eperfák alatt, rám pillantott. Én azonban még a bácsi jeges tekintete alatt is könnyes szemmel vonyítottam, kétrét görnyedtem, a szoknyámat csapkodtam. Benedetto felszegte az állát, megigazította a kabátját, és elsétált. Azonnal megbántam, utána akartam menni, de egy nő, aki ugyanolyan színű ruhát viselt, mint én, az utamat állta. Aranyszín álarcot vett fel, melyet arany zecchinókkal raktak ki, és mely a napot mintázta. A sugarain megcsillant

70 a fény, miközben a nő alig észrevehetően megrázta a fejét, és a kezét a karomra tette, mintha meg akarná akadályozni, hogy kövessem Signor Benedettót. Aztán megszorította a karom, és eltűnt, csak a lángszín szoknyája suhogott a fűben. Belebámultam a színes tömegbe, de elkéstem. Elveszítettem Signor Benedettót. Valamivel később, mikor a dudások rázendítettek, bosszút állt, mert láttam, hogy egy másik hölgy karján sétálgat; valami hercegkisasszony volt Katalóniából, akinek valószínűleg legalábbis azok alapján, ahogy Signor Benedetto karjára dőlve nevetgélt éppolyan lazák voltak az erkölcsei, mint a pruszlikja fűzője. Mikor felém fordult, láttam, hogy tényleg a kártyapakli királyát választotta. Egy pillanatig figyeltem őket; mivel Signor Benedetto járni is alig tudott a csizmájában, nem sok reményt fűztem hozzá a tánc terén, de be kellett látnom, hogy tévedtem. Jó páros lettünk volna. Nos, én is megmutathatom neki a tudásom, csak táncpartnert kell találnom, és ügyelnem kell, hogy lásson. Ebben a pillanatban Don Pedro bukkant fel a könyökömnél, felkért a következő táncra. Jobban nem is választhattam volna, mivel ő volt a legmagasabb lap ebben a pakliban annak ellenére, hogy különös módon a filkót választotta álarcául. Filkó, felség? érdeklődtem, mikor felcsendült a zene, és meghajoltunk egymás előtt. Hát nem talált magának előkelőbb álarcot? Mi lehetne jobb álarc, mint önmagunk ellentéte? kérdezett vissza. Munkanapokon király vagyok; miért ne

71 lehetnék a szabadidőmben filkó? És látom, te pedig előreléptél a ranglétrán, mert ma éjjel a hercegnő királynő lett. Apám még él, Istennek hála emlékeztettem -, ahogy a bátyám is. Persze, persze. Felvillantotta a fehér fogait. Valójában folytattam az álarctól nyert szabadságot kihasználva te sem vagy jobban király, mint én királynő; vagy talán nincs Spanyolországnak királya, aki egyben császár is? Dehogynem. II. Fülöp. Érdemes uralkodó? Vakmerőnek éreztem magam. Mert én úgy hallottam, csak fügék és narancsok királya. Sokkal több annál felelte könnyedén -, a földjei ugyanis a térkép egyik szélétől a másikig nyúlnak. Megpróbáltam elképzelni ezt a hatalmas uralkodót. Milyen ember? Magasra vetette a kezét részben a tánc miatt, részben a válasza részeként. Ő a kereszténység leghatalmasabb uralkodója. Figyelmen kívül hagytam a túlzást. Igen, de miféle ember? Don Pedro elgondolkodott, miközben én megfordultam a felemelt keze alatt. Az ellentétek embere. Hideg könnyeket zokog ima vagy kontempláció alatt, aztán megmelengeti a kezét az eretnekek máglyájánál. Nyíltabban felelt, mint amire számítottam. Szenteste együtt nézi az éjféli misét a szerzetesekkel a dermesztő hidegben, úrnapján velük

72 gyalogol a rekkenő hőségben. A körmenet közben árnyékot kínáltak neki, én azonban hallottam, mikor azt felelte: A nap ma nem árt meg. Ő parancsol a mennyek felett, Beatrice úrnő, és olyan magasan ül felettünk, mint a hatalmas aranyfényű nap. Egyetlen szavát sem hittem el; kifejezetten ambiciózus embernek tartottam a herceget, és úgy döntöttem, próbára teszem. A hercegek és hercegkisasszonyok csak szolgálattevő kamarások és udvarhölgyek. Te azonban talán még felkerülhetsz a mi kis Szicíliánk csúcsára, ahogy a kakas a maga szemétdombjára. Rám nézett a filkó szemein keresztül. Ezt meg hogy érted? Úgy értem, Szicília alkirálya öreg és gyengekezű. Don Pedro hallgatott, én pedig eltöprengtem, túl messzire merészkedtem-e. Aztán újra megszólalt. Van még valami, amit elfelejtettem megemlíteni a királyunkról: mindig felpróbálja a kabátot, mielőtt kiválasztja a szabót. Tehát akármiért jött is Don Pedro Szicíliába, ki kell állnia egy próbát, mielőtt előléptetnék. Éreztem azonban, hogy ennél többet nem fog mondani. Könnyedebben folytatta. Különös ilyen komolyan viselkedni ilyen bolondos öltözékben. Eszembe jutott Signor Benedetto. Tapasztalt politikusként bizonyára tudod, hogy a legfontosabb bejelentések a leggyermetegebb alakoktól

73 érkeznek. A zene ütemére ekkor belekaroltam, és helyet cseréltünk a következő párral. Talán mégis válthatnánk könnyedebb témákra? Ha úgy tetszik. Engedelmesen feleltem, nagyon igyekeztem jóvátenni a korábbi esetleges szemtelenségemet. Miről beszéljünk? A hölgyeknek talán nem a szerelem a kedvenc témája? ~ A fogai ragyogtak az álarcba vésett egérlyukon keresztül. Nem sokat tudok erről mondani. Pedig bizonyára sok udvarlód akadt, Beatrice kisasszony? A settebello kártyára és Signor Benedettóra gondoltam, őt azonban kigúnyoltam és elutasítottam, így hát most már nem számíthattam tőle barátságos közeledésre. Megkeményítettem az arcom az álarc alatt, és elismételtem azt, amit a nagynénémnek mondtam. Ha varjút ugat meg a kutyám, azt is szívesebben hallgatom, mint azt, ha férfi szerelmet vall. A herceg kurtán felnevetett az álarca mögött. Jól szórakozik felséged? kérdeztem mereven. Csak mert az új társam nagyon hasonlóan gondolkodik. Fordulás közben félúton megálltam, Ursula hátulról nekem jött. Signor Benedetto? Mit mondott? Hogy még nem látott olyan arcot, melyet a többi fölé helyezne, és hogy mivel minden hölgy a lába előtt hever,

74 egyiket sem fogadhatja szívébe, hogy a többit meg ne bántsa. Kuncogott az emléken. Mikor mondta ezt? Próbáltam könnyedén beszélni. Ma reggel felelte a herceg. Ráadásul egy templom kapujában hangzottak el e szavak, tehát feltételezem, hogy komolyan gondolta. Összeszorítottam a fogam. Micsoda gyáva, szívtelen, sekélyes filkó! Vacsoránál az én tányéromra teszi a szívét, reggelinél visszaveszi! Habár, intettem magamat, mit ígért nekem? Adott egy kártyát, melyet visszaadtam, felajánlotta a barátságát, mire én sértésekkel feleltem, táncolni hívott, én pedig a szemébe röhögtem. Igen, ezúttal sem tudok mást okolni a nyomorúságomért, csak saját magamat. Gépiesen fejeztem be a táncot, nem is tudom, mit mondtam még Don Pedrónak, vagy beszéltem-e egyáltalán. Amikor elhallgatott a zene, a nagybátyám fontoskodva odacsörtetett hozzám. Húgom, ellenőriznéd azokat a dolgokat, amikről beszéltünk? Szórakozottan rábámultam, nem emlékeztem rá, hogy megkért volna bármire is; ő viszont jelentőségteljesen biccentett az ősz fejé- vei. Akkor értettem csak meg az utalást, mikor láttam, hogy Herót azonnal beleterelték Don Pedro karjaiba, mihelyst engem elengedett. A bácsikám nem akarta, hogy tovább táncoljak a herceggel. Engedelmeddel, bácsikám. Meghajoltam Don Pedro előtt, és a kínos helyzet miatt fejemet csóválva behátráltam a tömegbe. A nemesség különösen intézte a

75 házasságszerzést. Gondolom, meg lehet érteni a nagybátyámat, amiért szorgosan végzi az atyai teendőit, és ügyel, hogy Hero elől ne lophassa el a herceget az unoka- testvére, de ettől függetlenül furcsa párt alkottak tudom, hogy sok spanyol infánsnő nászi ágyát már a bölcsőben megvetik, de Hero akkor is úgy nézett ki, mintha az apjával táncolna. Imogén néném egy másik hölgy társaságában sietve odaintett magához a gyep túloldalára. Mikor közelebb értem, a nagynéném leeresztette az álarcát, a pálcára ragasztott gyöngyfényű hold képét. Beatrice, mit mondtál Signor Benedettónak? Az egyik táncpartnerem azt mondta, ugyancsak méltatlanul bántál vele. Összeszorult a gyomrom, lehajtottam a fejem. Odajött hozzám, hogy táncra kérjen, én pedig kinevettem. Akkor táncolj egyedül! Telt, ízes hang csendült számomra ismeretlen nyelvjárásban. A tulajdonosa az árnyékban állt, a néném azonban közelebb vonta, én pedig újra belenéztem a napálarcba. Az a hölgy volt, aki megakadályozta, hogy kövessem Benedettót. A barátnőm, Guglielma Crollalanza mondta a néném. Szívbéli társnőm volt, mikor tapasztalatlan leányként és ifjú araként idejöttem északról. A barátnőjéhez fordult. Ne biztasd az unokahúgomat, Guglielma, így is eléggé hasonlít rád!

76 A hölgy intett az egyik arra járó szolgának, elvett tőle egy kristálykupát, és a kezembe nyomta. Miért ne nevethetne egy férfin? A férfiak mulatságosak. Ha egy férfi annyira megijed a nyelvétől, hogy nem mer táncolni vele, táncoljon egyedül! Felkeltette az érdeklődésem, belekortyoltam a borba. Partner nélkül? Miért ne? Lánykoromban én is így táncoltam, míg bele nem szédültem. Már én is kezdtem megszédülni a bortól. A napálarc közelebb jött. És a nénédet is láttam egyedül pörögni-forogni. A nagynéném lecsendesítette a barátnőjét. Guglielma! Fiatal voltam, és a férjem nem szereti, ha azokról az időkről beszélek. Különös volt látni, ahogy a nap a holddal civódik, és mikor ismét belenéztem a fekete szempárba, láttam, hogy a néném barátnője nincs különösebben nagy véleménnyel a bácsikámról. Miért fájlalná, hogy eszébe juttatják azt a nőt, akit feleségül vett? Elég feddte meg a néném -, vagy ígéretem ellenére nem keresek neked házat! Nem volt igazán kedvem a társasághoz, de ebben a hölgyben, az éles nyelvű, nyílt modorú Guglielma Crollalanzában rokonlélekre ismertem. Ráadásul megint intett a szolgának, hogy töltse tele a poharam. Már nem Szicíliában laksz, signora? Ősi szicíliai család sarja vagyok, az egyik legrégibb család a miénk, az Archirafi. Úgyhogy Szicília a véremben

77 van, bár rengeteget utaztam lánykorom óta, mikor még otthonomnak hívtam a szigetet. És igen, remélem, hogy újra ideköltözhetek. A férjem, a fiam és én itt szeretnénk eltölteni a nyarat kicsit forró lett a talaj a férjemnek északon. Mikor ezt mondta, a néném felé fordult, láttam, hogy cinkosan néznek össze. A messinai Hableányban szálltunk meg, míg nem találunk bérbe vehető házat. Ebben segíthetek mondta a néném -, ha nem nyüzsögsz tovább a húgom körül. Úgy történt, hogy hallottam egy üres házról nem messze innen, a parton. Ezt a szerencsés véletlent az előző bérlő borzalmas tragédiájának köszönhetjük. Ám ha a szomorú múltját figyelmen kívül hagyjuk, a ház nagyon kellemesnek bizonyulhat, barátságos formájú, és egyenest a tengerre néz. Guglielma Crollalanzát nem zaklatta fel a történet. Nem sok olyan házat találni Szicíliában, melyben még nem folyt vér. Mondd meg, hol találom! Kimentettem magam, és otthagytam őket, untatott a házkeresés témája. A kezemben a kupával, a búskomorságomat az álarcom mögé rejtve áttörtem a táncosok között, néztem, ahogy Signor Benedetto egyik táncpartnertől ügyesen a másikhoz fordult. Csakugyan minden hölgy a lába előtt hever! Pocsék hangulatban bevettem magam a labirintusba, és miközben átgyalogoltam a kanyarok erődítményén, kiürítettem a kupámat. Végre ott találtam magam a labirintus legközepén, bizonytalanul leültem a kőpadra. A bükksövénybe vágott fülkében álló szobor hirtelen életre

78 kelt, és lelépett a talapzatáról. A csinos ifjú pózba vágta magát, és énekelni kezdett. A fülbemászó dal sóhajtozó hölgyekről és csalóka férfiakról szólt. Mintha minden sorát Benedettóról írták volna. Menj el! mondtam. Utána minden összemosódott. Emlékszem, hogy a lámpások szétfolytak a szemem előtt, forogni kezdtek. Én álltam a planetárium középpontjában, minden bolygó körülöttem forgott. A szék kőből faragott karja olyan hívogatónak tűnt, mint a párna, ráhajtottam az elnehezedő fejem, a kupa kigurult a kezemből, csengő hangon darabokra tört. Itt van! kiáltott valaki kislányos hangon. Segítesz, Signor? A szobámba kell vinnünk, mielőtt apám vagy anyám meglátja. így hát a félig lehunyt pilláimon keresztül láttam, amint Hero előttünk vonul a lámpások fényében, egyenesen kivezet minket a labirintusból, mellyel együtt nőtt fel. Éreztem, hogy a fejem hátra- hanyatlik, erős karok visznek, hallottam, ahogy a fű suhog a biztos léptei alatt, csikorog a kavics, végül kopog a kőlépcső Hero szobájába menet. A lépcsők megóvnak, a lépcsők elválasztanak egymástól. Végül belekerültem a Heróval közös ágyunkba, és egy homályos alakról álmodtam, aki felemelte a királynő álarcomat meg a saját királyálarcát, és gyengéd csókot nyomott az arcomra.

79 II. FELVONÁS, 3. SZÍN Leonato há?a és a messinai kikötő Beatrice: Másnap (mikor életem legborzalmasabb fejfájása gyötört) nem láttam Signor Benedettót, de szünet nélkül őrá gondoltam. Megtudtam Hérától, hogy Signor Benedettót végtelenül aggasztotta az eltűnésem, mivel már egy órája nem látott a bálon. S mikor végre rám találtak, titokban felvitt a szobánkba, kikerülve a nagybátyám figyelő tekintetét, és lefektetett az ágyba. Már ebbe is belepirultam, a csókról nem is mertem kérdezni. Az már nyilván csak a borgőzös agyam képzelgése volt átkoztam is érte a mesemondó elmémet, de nagynéném barátnőjét, a titokzatos napálarcos nőt sem kíméltem a szitkoktól, amiért olyan készségesen töltögette belém a bort. Ki sem keltem volna az ágyból, ha történetesen nem vasárnap van, és Hero nem erősködik, hogy misére kell mennünk. Bekullogtam a család mögött a kis kápolnába, mely a saját zöldellő udvarán, a tökéletes, négyzet alakú gyep végében állt. Menet közben lehajtottam a fejem, bűnbánatot mímelve lesütöttem a szemem, mivel a legapróbb mozdulatra is lüktetett a koponyám, mintha kalapáccsal vernék, és alig bírtam felemelni duzzadt szemhéjamat. Ez egyszer örültem a fekete csipkefátyolnak, melyet minden szicíliai úrnőnek fel kellett vennie a misére, most én is az arcom elé vontam, hogy eltakarja a tűző napot. Reméltem, hogy a templomban hűvös félhomály fogad, de a könyörtelen fény sugarai átütöttek a festett

80 ablakokon, és széttörtek a szivárvány hét színére; a falakon sorakozó aranyozott, ízlésesen megfestett szentek képétől fájt a véreres szemem. Imádkozást mímelve behunytam. Ferenc barát, miközben fél szemmel ámuldozva rám pillantgatott, felolvasta a kánai menyegző történetét. A víznek csak az említésétől is borzalmas szomjúság tört rám, a borétól pedig csikartak a beleim. Mikor letérdeltünk az oltáriszentség előtt, a kehelyből felszálló gőztől felfordult a gyomrom, összezártam a fémen a fogaim. Ferenc barát azonban sokatmondó pillantást vetett rám, és úgy megdöntötte a serleget, hogy megtelt a szám borral. Egy borzalmas pillanatig azt hittem, hogy szét fogom köpni Krisztus vérét a szentélyben, utána azonban egyből le is nyeltem. A család többi részének alig maradt belőle, velem azonban csakugyan csodát tett; néhány latinul elhadart válasz után kezdtem sokkal jobban érezni magam, még az ebédre is jó étvággyal gondoltam. Étkezés után még jobban lettem, így úgy döntöttem, lesétálok a partra, mivel a hullámok díszlete előtt mindig jobban össze tudtam szedni a gondolataimat. Szinte csak mellékesen jutott eszembe, hogy elsétáljak a mór háza előtt, de a vegyes párosnak színét se láttam. Lesétáltam egészen Messina kikötőjéig, mivel nagyon szerettem azt a helyet, ott mindig történt valami érdekes. Ezúttal Ferenc barátra leltem rá, aki épp megpihent a délelőtti mise és az esti zsolozsma között, scopát játszott a horgászokkal, kirakták a lapokat a felfordított csónak fenekére. Felhúztam a szoknyámat, és törökülésben

81 leültem mellé, mint mindig, ő pedig barátságosan rám hunyorgott. Jobban vagy, kisasszony? kérdezte, a hangját ellágyította a vidámság. Szégyenlősen bólintottam. Köszönöm a jó szolgálatodat a misén. Most ő nézett szégyenlősen. Nem kifejezetten szent szolgáltatás volt, szégyenkezem is miatta. Pedig jó szamaritánushoz illett vigasztaltam. Tehát segített? kérdezte, miközben kiosztotta a lapokat a dundi ujjaival. Igen. Honnan tudtad, hogy jót fog tenni? Négy részre osztotta a lapokat a csónak fenekén, négy kártyát letett középre színével felfelé, és felfordította az adut. Kilences pálca. Nem mindig hordtam papi csuhát mondta. Régen páncélt viseltem. Belém hasított a Benedettóval folytatott beszélgetés emléke. A 71-es lepantói csata után kötöttem itt ki. A katona megtanul harcolni, de inni is. Ha győz, iszik. Ha veszít, iszik. És hogy másnap is harcolhasson, kürtszóra ki kell tudnia ugrani az ágyból. Elém rakta a paklit, mivel én kezdtem. Egy régi katonatrükkel segítettem rajtad. Kutyaharapást szőrivel. Többet nem is szóltam, mivel Leonato egyik őrszeme is részt vett a játékban, bosszantó alak volt, újra meg újra el kellett magyarázni neki a szabályokat, miközben állandóan

82 azt hangoztatta, hogy mennyire gyakorlott játékos. Maradtam pár fordulóra, de nem forogtak jól a lapok. Ironikus módon a settebello, a hetes érme egyik körben sem került hozzám, így hamarosan feladtam, és csüggedten hazamentem. Nem tudtam, mit gondoljak Signor Benedettóról, most azonban eszembe jutott a kártya, melyet zálogként adott; mintha a szerencsémet is eldobtam volna magamtól, mikor azt visszaadtam neki. Miközben a hullámok a csizmámat nyaldosták, az elmémet egy gondolat borította el: ha az a settebello volt az egyetlen, amit valaha kapok tőle, nem lett volna szabad olyan készségesen visszaadnom. Bár megtartottam volna! Aznap este csendesen költöttük el a vacsorát, a sereg nem csatlakozott hozzánk, mivel Ursula szerint ma bűzös lehelet és pangó zacskó pusztított a soraikban, így inkább pihentek. Ráadásul a nagybátyám a sűrű szórakoztató programsora következő részeként lovagi tornát szervezett másnapra az udvaron, arra készültek. Úgy olajozzák a pengéiket, meg fényesítik a csatjukat, köpdösik a csizmájuk bőrét, hogy olyat te még nem is láttál! mondta Ursula. Don Pedro herceg ugyanis értékes arany ereklyetartót ígért a győztesnek, melyben Szent Jakab mutatóujjának csontját őrzik! Márpedig Szent Jakabot becsülik legjobban minden szent között, a spanyolok számára ő többet ér, mint az összes apostol együtt. Erre már én is felkaptam a fejem. Benedetto nyilván felveszi a kesztyűt a többiekkel együtt, hisz épp eleget

83 sértegettem, amiért nem járatta be a kardját. Kimentettem magam, és elmentem aludni, feltétlenül látnom kellett másnap a tornán.

84 II. FELVONÁS, 4. SZÍN Lovagi torna Leonato háza előtt Beatrice: Az udvaron egymást érték a kék és arany lobogók. A zászlók színei ravaszul háttérbe szorították a mozaikokét, melyet a rómaiak döngöltek a földbe évszázadokkal ezelőtt, mint birodalmi billogot. Most pedig, egy örökkévalósággal később Szicília legújabb behatolói mérik össze a kardjukat ezeken a kis csempéken. Leonato tornájában azonban így is volt valami ódivatú. Az udvar déli oldalára kis emelvényt építtetett, bearanyoztatta és fellobogóztatta. Leonato oroszlános címere az évszázadokkal azelőtti brit őseiig nyúlt vissza. Az ő elődei még kékre festették a testüket, miközben a római mesterek delfineket véstek az itteni padlóba. A családi címer felett nem Spanyolország zászlója lógott, hanem a szicíliai Trinacria, kifejezve a nagybátyám elsődleges lojalitását. A zászló gorgófejű, háromlábú kimérát ábrázolt sárga és piros háttérrel. Tudtam, hogy a három láb a sziget három régióját jelképezi, a kígyófejű nő jelentőségét azonban nem ismertem. Spanyolország skarlátvörös színe is diplomatikusan megjelent, Don Pedro körül csattogott és hízelkedett, aki az emelvény közepén hatalmas fa karosszékben ült. A herceg ma nagyon csinosan festett, mert az ezüsttel kirakott ingujja felett fehér lovagi köntöst viselt, melyet számomra ismeretlen, vörös heraldikus díszítéssel láttak el, először tőrnek hittem, mikor azonban a herceg elfordult,

85 rájöttem, hogy tévedtem. Hegyes talpú keresztet ábrázolt, melynek két karja helyén egy-egy liliomvégű kereszt állt, a szárai pedig heraldikai liliomban végződtek. A tőrkereszt felett kagyló lebegett; ebből jöttem rá, hogy ez lehet Nagy Szent Jakab keresztje. A herceg könyökénél személyesen is megjelent a szent vagy legalábbis egy kis darabja. A lovagi torna egy gyönyörű ereklyetartóért folyt, melynek tetejébe akkora rubintot foglaltak, mint a hüvelykujjam, arany napsugarak ágaztak ki belőle, alá gyémánt ablaktáblát ültettek. Az ablak mögött apró, szürkés csont hevert, tökéletes ellentétet képezve a tartó csillogásával nyilván ez lehetett Szent Jakab ujjcsontja. Leonato az ujjperc másik oldalán ült majdnem akkora székben, mint a herceg, mellette pedig Imogén néném foglalt helyet. Hero, jómagam és a régió többi előkelő hölgye vaskos párnákra telepedtünk az urak lába előtt; az emelvény túloldalán lángruhás nő ült, olyan érzésem volt, mintha ismerném valahonnan. Una dama in nero: fekete hölgy. Sötét haja spirálszerűen göndörödő fürtjei szabadon, ékszerek nélkül lengedeztek a válla felett. Barna bőrével, telt ajkával, széles orrával egzotikusnak, gyönyörűnek tetszett. Rám nézett a fekete, megnyugtató tekintetével, mely olyan volt, akár a mákszemek. Mosolygott, de mivel rajtakapott, hogy bámulom, elfordultam. Ekkor vettem észre, hogy a páholy hátfalát a falra akasztott kárpit adta. Az egyszarvút simogató hölgy is velünk együtt nézi a férfiakat. Megkezdődött a torna. Leonato meghagyta az udvarmesternek, hogy minden olyan legyen, mint az

86 ókorban, így minden ifjú lovag felvonult a páholy elé, hogy tiszteletét tegye Don Pedro és Leonato előtt, és kapott egy szalagot a herceg vörös vagy a bátyám kék színében, melyet aztán a derekára tűzve hordott a torna alatt. Végigásítoztam a nemes spanyol nevek felolvasását és az ifjú Alba de Listek, Requesenek, Guzmanok felvonulását, miközben a jegyzéket tartó szegény udvarmester a tekercsen szereplő nevek kibetűzésével bajlódott. Minden versenyző lehetőséget kapott rá, hogy az emelvényen helyet foglaló hölgyek egyikétől zálogot kérjen. Hátradőltem, arra számítottam, hogy az ifjú nemesek azzal hízelegnek majd a házigazdának, hogy a lánya, Hero előtt sorakoznak fel, meglepetésemre azonban a többségük elém lépett, és a ruhámról hamarosan az összes szalag, tű, selyemöv, körgallér eltűnt. Végül még a kis aranybrossomat is kénytelen voltam átadni a Della Scala-létrával, és mivel minden versenyző álarcot viselt, nem sok esélyem volt rá, hogy valaha viszontlássam. Arra jutottam, hogy a szőke haj ritkaság lehet Spanyolországban, de ettől függetlenül jólesett a figyelem. Mindeközben lélegzetvisszafojtva vártam, hogy Signor Benedetto felbukkanjon, reméltem, látja majd, milyen népszerű vagyok. Próbáltam olyan arcot vágni, mely véleményem szerint szerény udvariasságot tükröz (bűnbánat nélkül), ám-sehol sem láttam Don Pedro legújabb lovagját. Tompa csalódottság telepedett rám. Ha tényleg olyan gyalázatosán bánik a tőrrel és karddal, mint állította jól emlékeztem a paszternákról és zellerszárról tett

87 szellemességére -, talán mégis úgy döntött, hogy bölcs dolog lenne távol maradni, ha már nem csilloghat a spanyol lovagság virágai között. A sok antik díszlet között félig már arra számítottam, hogy pallossal, sisakban vonulnak majd fel a versenyzők, de mindnyájan a krémfehér vívómellényüket viselték kemény mellvédővel, nyakvédővel, az arcukat pedig sisakrostély vashálója takarta. Hiszen ez csak sport, nem igazi háború ezek a nemes csemeték olyan biztonságban vannak, mint a bölcsőben. Talán észre se vettem volna Signor Benedettót az egyforma tömegben, ha a termetével nem emelkedik ki az apró spanyolok közül. Figyeltem, vártam, hogy ő következzen, és most már akkor is ráismertem volna, ha ugyanolyan magas, mint a többiek, mert azzal töltötte ki az időt, hogy a vívótőrét az ujjhegyén egyensúlyozta, mint a karneváli bolondok. Kicsit szégyenkeztem miatta a sok katona között. Ő egy bohóc, nem sokat remélhettem tőle a viadalban. Úgy éreztem, hogy a megaláztatásának leszek szemtanúja, most azonban, hogy közelgett a várva várt pillanat, különös módon megsajnáltam. Aztán egyszer csak ott termett a páholy előtt, a sisakrostélyát a kezében tartotta. Egyszerű fehér mellvértben bárki emberfiával felvehette volna a versenyt, teljesen másképp festett, mint előző este divatos pávaként. Mélyen meghajolt, Don Pedro pedig mivel nem szerette volna elárulni, hogy kegyeibe fogadta ugyanúgy kérdezgette, mint a többi lovagot, bármelyik színhez tartoztak is.

88 Mi a neved, senor? Signor Mountanto. A spanyolok úgy röhögtek, mint a hiénák, de én is elhúztam a számat. Gyenge tréfa volt, és biztosan úgy vélte, hogy csak a férfiak értik majd meg: mountanto a vívásban a felfelé irányuló szúrásra utal, a csibésznyelvben pedig így nevezik az urak férfiasságát. A megvetésemet csak tovább fokozta, hogy az újonnan szerzett fivére, Don Pedro színében akart harcolni. Igaz, hogy Padovának és Szicíliának nem sok köze van egymáshoz, de Signor Benedetto akkor is egyértelműen összeszűrte a levet a spanyolokkal, és én ezt kisebbfajta árulásnak éreztem. Szeretne zálogot kérni a páholyunkat ékesítő hölgyek egyikétől? kérdezte a herceg. Köszönöm, felség felelte Benedetto csengő hangon -, de az egyik hölgy már megtisztelt azzal, hogy átadta a zálogát a tegnapelőtti vacsorán. A páholy rázkódott a nevetéstől az obszcén gúny hallatán, de senki nem sértődött meg, mert úgy tűnt, már mindenki ismerte a gyors eszét. Egyszer sem nézett rám, és senki nem tudhatott a settebellóról, én mégis összehúztam magam. Mikor végre feltette a sisakrostélyát, és elfordult anélkül, hogy elárult volna, nagyon megkönnyebbültem. Mikor a lovagok körbeálltak a mozaikon a Medúza díszes feje körül, már nem számítottak a nevek, csak a színek. A vér szállt szembe a tengerrel, Spanyolország Szicíliával, és most arra gondoltam, mekkorát tévedtem,

89 hogy sportnak hittem ezt a tornát sokkal komolyabb ez annál. Az udvar megtelt, nemcsak Leonato vendégeivel, de Messina lakosságával is, akiknek semmi okuk nem volt rá, hogy szeressék a spanyol hűbéruraikat. Sokan integettek és kiabáltak a Trinacria zászlónak, mindegyikük a kék színnek szurkolt, a vörösnél pedig nagyokat hallgattak. Minden tőr és penge fémből készült; komoly küzdelem volt ez a szórakozás álarcában. Az egész úgy tűnt, mintha igazi harcra gyakorolnának. De milyen harcra? Telt-múlt a délelőtt, a nap haladt a maga égi pályáján, megvilágította a rubint Szent Jakab ereklyetartóján, úgy égett, mintha lángra gyulladt volna, mintha a legérdemesebb lovagot megillető Grál volna, csakugyan irigylésre méltó díj. És bármilyen hihetetlen is, ahogy haladt a küzdelem, egyre inkább úgy tűnt, hogy a szent ujja Signor Mountantóé lesz. Láttam, ahogy Don Pedro előrehajol a fatrónján, örült új védence sikerének. A tornát figyelve még nekem is be kellett ismernem, hogy Signor Benedetto könnyedén maga mögé utasított mindenkit, aki kiállt ellene. Nem mintha különösebben csodáltam volna a kardvívás spanyol módját. Túl csinos volt, túl kacifántos mozdulatokkal vívtak. Szép látványt nyújtott, de hiányzott belőle a jó olasz csaták ereje és egyenes vonalai, a lendületes karlengetések pedig épp a törzset hagyták szabadon, védtelenül az újabb és újabb csapások előtt. így hát Signor Benedetto mesterkurzust tartott nekik. A pengetámadása kivédhetetlen, az ellenvisszavágása lenyűgöző, a visszakezes vágása áthatolhatatlan. Mindemellett ráadásul

90 kiváló előadást is nyújtott: egyik kesztyűjéből a másikba dobta a kardját, sőt, az egyik menetet kizárólag bal kézzel vívta. Az egyik kihívója ellen csak tőrrel küzdött, az ellenfele pengéje mégsem ért hozzá. Máskor teljesen elfordult az ellenfelétől, szó szerint hátulról támadt. Viccet csinált a tornából. A tömeg elcsendesedett. Leonato arca egyre jobban megnyúlt, Don Pedróé pedig felderült. Igaz, hogy Benedetto olasz, de spanyol színekben küzdött, és ha így megy tovább, Don Pedro viszi el a pálmát. Az én ábrázatom is éppúgy elkámpicsorodott, mint a bátyámé, miközben ugyanis a tornát néztem, rájöttem, hogy Signor Benedetto rászedett a vacsorán. Mert nyilvánvalóan elbagatellizálta a saját kardforgatási készségeit, valami okból kifolyólag kontárnak tüntette fel magát, nem pedig olyan fiatalembernek, aki láthatóan gyerekkora óta behatóan tanulmányozta a harcművészet minden aspektusát. Nem is értem, miért lepett meg ez engem ennyire, az ő osztályába tartozó fiúk rendszeresen edzettek vívómesterrel az én bátyám mindennap gyakorolt... Ezen a ponton azonban eszembe jutott valami. A bátyám különös helyzetbe került, ugyanis míg az unokafivéreinket csatázni küldték, hogy kicsit lehiggadjanak, az én testvéremnek nem maradt ellenfele, akivel a kardforgatást gyakorolhatta volna. így Tybalt della Scala, Villafranca ura a húgán élesítette a vívótőrét. Már egész kiskoromban megtanultam, hogyan hárítsak el vágást tőrrel, hogyan rajzoljak kacifántos köröket a levegőbe, hogy védjem meg a mellkasom, és ugorjak

91 mindkét lábbal a vágás fölé. Elsajátítottam az összes vágásformát, igen, még a mountantót is. Ráadásul hozzászoktam, hogy húszéves fiatalember ellen küzdjek. Heróra pillantottam, ő azonban mély beszélgetésbe merült Claudióval. Csak egy héttel korábban még beavattam volna a terveimbe, ma azonban inkább nem tettem. Szinte egyetlen éjszaka leforgása alatt átváltozott azzá a fiatal hölggyé, akinek az apja mindig is látni szerette volna, persze Leonato szerintem nem annyira magának köszönhette ezt a változást, mint inkább Claudiónak. Az első esti vacsora ugyanis éppolyan sorsdöntő volt Hero számára, mint az én számomra. Claudio ájtatos fiatalember volt, gyorsan elhessegette az olasz szeretők történeteit, viszont a Mária levelének meséjét elragadtatással hallgatta. Éreztem, hogy most már nem románcokról fog faggatni, hanem a Szentírásról; hamarosan a graduálét fogja cserélgetni a zsolozsmáskönyvvel. Végül is ő volt az, aki a köztünk lévő korkülönbség dacára ma reggel elrángatott engem templomba. Akár az opál, úgy változott Hero Claudio színére. Még most is őfelé fordult, mintha a tornát nem a saját érzékszervein, hanem Claudio szemén keresztül figyelné. Észre sem fogja venni, hogy eltűntem. Lassan, nagyon lassan a páholy szélére araszoltam, és lekúsztam a rögtönzött falépcsőkön. A hölgy az egyszarvúval engem nézett, az ajkamhoz érintettem a mutatóujjam. Átvágtam a küzdőtéren, és bevettem magam a kapuslakásba, mely aznap fegyverraktárként funkcionált. Az udvarmesterek kimentek a kertbe, csak pár konyhásfiú

92 őrizte a vasakat. Felkaptam egy kardot, egy tőrt meg egy páncélt az állványról, és kisurrantam, mielőtt a mamlaszok megállíthattak volna, útközben pedig azt mondogattam: A bácsikám parancsa, újabb lovag érkezett. Miközben azt vártam, hogy melyik pillanatban állítanak meg, átsurrantam az árkádok alatt, majd a kis keresztfolyosón át a nyitva hagyott kápolnába. Bevittem a zsákmányomat az oldalhajóba, tudtam, hogy ebben az órában senki nincs odabent, mivel a barát nem az az ember volt, aki két harangszó között imával koptatja a térdét tulajdonképpen láttam is odakint, a tömegben. Ettől függetlenül bementem az oltárkép mögé öltözködni, a freskók szentjeinek sora rosszallóan nézett rám. Az egyik elítélő tekintet magától Nagy Szent Jakabtól hullott rám, talán épp azzal az ujjával feddett meg, melyért az udvaron küzdöttek. Remegő kézzel lehúztam a ruhámat, aztán felvettem a rostélyt és a páncélt, amilyen gyorsan csak tudtam. Ha a kápolnában meglátnak Beatriceként, egyszerűen azt mondom, hogy a lovagokért imádkozom; ha lovagként találnak rám, szintúgy azt felelem, hogy a saját sikeremért imádkoztam ha viszont ingbenharisnyában látnak meg, azt nem úszom meg némi magyarázkodással. A fehér mellvéd úgy illett rám, mintha a bőröm volna. Szerencsére magas termetű, erős vállú lány voltam kis mellekkel, úgyhogy miután felvettem a páncélt, és a mellvért is a helyére került, semmi nem árulkodott a nőiességemről. A fejembe nyomtam a sisakot, és elhúztam a kezem az arcom előtt: a többi lovagot látva nem

93 kételkedtem, hogy a sisak sűrű rostélyán keresztül senki nem láthat meg. Mikor visszatértem az udvarba, a felszolgálók kerek kupákat hordtak körbe, a harc láthatóan szünetelt. Kiválasztottam valakit a tömegből, akit még nem ismertem. A torka köré a Trinacriát kötötte, mintha a kendője volna. Mi történik itt? Odafordult hozzám. Signor Mountanto nyert mondta keserűen -, hacsak nem jön valaki, aki kihívja. Egyenesen odasétáltam az emelvény elé, mielőtt cserbenhagyott volna a bátorságom, és meghajoltam a herceg előtt. Don Pedro letette a kupáját az ereklye mellé. Egy elkésett lovag! kiáltott, mindig mulattatta az újszerűség. Odaintette a küzdőtér gyűrűs kezű udvarmesterét. Megmutatnád nekünk az arcod? A kezem a rostély elé emeltem, és megráztam a fejem. Ezzel végképp felkeltettem Don Pedro érdeklődését. Az ismeretlen lovag! Nos, ha az arcod nem is láthatjuk, a neved legalább megtudhatjuk, senor? Signor Arcobaleno feleltem dörmögve, a hangom eltorzította a rostély. Szellemesnek tartottam az álnevem, a pillanat hevében jutott eszembe, mikor megláttam, mennyi különböző lobogó lengedezik itt. Signor Szivárvány: egyik színhez sem tartozom, mégis mindegyikhez. A hölgyek kuncogtak. Don Pedro felvonta a sötét szemöldökét.

94 Signor Arcobaleno mondta. A neved dacára színt kell választanod. Mivel felséged áll nyerésre, a házigazdám színét választom. Don Pedro nyugodtan bólintott, Leonato bácsi pedig átadta az égszínkék szalagomat anélkül, hogy felismert volna. Felkötöttem a ziháló hasam köré, és Signor Benedetto felé fordultam, aki épp sárgabarackokkal zsonglőrködött. A gyümölcsöket bedobta a nézők közé, három szerencsés lurkó felujjongott, mikor elkapta őket. Aztán felém fordult. Csak én álltam közte és a felbecsülhetetlen értékű relikvia között, és hirtelen elkomolyodott. Meghajoltunk, aztán fegyverünket kezdő pozícióba emeltük: a kardot magasra tartottuk, a tőrt leeresztettük. Az első ütésétől megremegett a karom egész a vállamig, és már abból az első összecsapásból tudtam, hogy hibát követtem el. Magasabb volt nálam, és szívósabb, mint hittem, az erős karjaira még emlékeztem arról az estéről, mikor felvitt a szobámba. A térdem megremegett, miközben kétségbeesetten próbáltam elhárítani az erős ütéseit a karddal és tőrrel. Csak a súlyomat és fürgeségemet használhattam ki ellene, de mindent megtettem, hogy gyors mozdulatokkal megpróbáljam kikerülni a csapásait. Sajnos kijöttem a gyakorlatból: már egy hónapja, hogy eljöttem otthonról, és nem edzettem a bátyámmal. Hiába igyekeztem, Signor Benedetto kardja hegye újra meg újra megérintette a mellvértemet, az udvarmester pedig számolta a

95 nyilvánvaló találatokat. Hogy nyerjek magam- nak pár perc pihenőt, birkózni kezdtem vele; egy pillanatra olyan szorosan egymásra fontuk a karjainkat, mintha ölelkeztünk volna, együtt dülöngéltünk, míg az udvarmester szét nem választott. Ekkor csoda történt. Nem tudom, Benedetto elfáradt-e, vagy mi történt vele, de egyértelműen fordult a kocka. Hirtelen én törtem át az ő védelmén, a vágásai félrecsúsztak, én pedig egyre-másra szereztem a pontokat a mellvértjén, míg az udvarmester fel nem emelte a zászlót: a kék nyert! Szicília győzedelmeskedett, az udvar ujjongásbán tört ki. Egy pillanatra megsüketített az üdvrivalgás, elvakított a győzelmem ünneplésére felhajított több tucat Trinacria zászló. Mielőtt Signor Benedetto kezet rázhatott volna velem, az emberek a vállukra kaptak, tiszteletkört tettek velem az udvaron, majd lélekszakadva letettek a páholy előtt, hogy átvegyem a díjat. A nagybátyámnak fülig ért a szája, de meg kell hagyni, Don Pedro sem próbálta visszafojtani a mosolyát. De most, senor, ugye megmutatod az arcod? Ékes karlengetéssel meghajoltam, és kétségbeesetten reméltem, hogy nem fogja erőltetni. Nem erőltette. A herceg a tömeg felé fordult. Hős, mint Herkules, de szerény, mint Jupiter! kiáltotta, és a tömeg újra felujjongott. Nos, legyen elég annyi, hogy ha jelentkezni szeretnél a seregembe, saját kezemmel írom meg az engedélyező leveledet.

96 Újra meghajoltam, közben észrevettem a loknis hajú fekete nőt a lángszínű ruhában, amint fürkészve bámult, az ajkán halovány mosoly játszott. Különös üdvözlésre emelte a kezét: a hüvelykujját a középső és gyűrűsujja alá dugta, míg a mutató- és kisujját kiegyenesítette, mintha az ördög szarvát formázta volna. Eltöprengtem, mit jelenthet ez a kis tiszteletadás, mikor hirtelen rám csapott a felismerés, mint a felhők mögül kitörő napsugár: Guglielma Crollalanza volt az, a nagynéném barátnője, aki a napálarcot viselte a maszkabálon. Az egyetlen ember az udvaron, aki pontosan tudta, ki vagyok. Signor Arcobaleno? Don Pedro olyan magasra tartotta az ereklyét, mint a szent ostyát a pap, aztán úgy adta át az emelvény előtt, mintha a Szent Kereszt volna. Elkaptam a tartót, és futásnak eredtem, valószínűleg nem adtam meg a kellő tiszteletet a spanyoloknak, mert Szent Jakab ujjperce zörgött a kis ékköves tartójában. A förtelmes sisakrostély alatt olyan melegem volt, mint homárnak a fazékban, de nem mertem levenni, míg be nem zárkózhattam, annyira féltem a nagybátyám haragjától. Az ilyen viselkedés nem illik szemérmes leányokhoz, így az én kis bemutatóm sem Herónak nem mutatott jó példát, sem az unokahúgához nem tartotta volna méltónak. Épp az árkádok alatt rohantam, mikor velem szemben felbukkant Signor Benedetto. Káromkodva próbáltam kikerülni, de magas, vállas férfi lévén elállta az utamat. Levette a sisakrostélyát, a haja most megint úgy göndörödött az arca körül, mint régen. A kétnapos

97 borostája eltakarta a nevetséges kis szakállát, kivörösödött a mozgástól, pirosló arca éles ellentétet képezett a torka köré tekert fehér kötéssel. Módfelett csinosan festett. Gratulálok a győzelmedhez mondta. Kurtán biccentettem köszönetképp, és oldalra léptem, de ő gyorsabb volt, megint elém került. Oroszlánhoz illő cselekedetet hajtottál végre báránytestben. A tekintetével az alakom pásztázta, én meg úgy ficánkoltam, mintha csípne a bolha. Nem veszed le a sisakod, hogy jobban megismerhessem a legyőzőmet? Közelebb lépett, éreztem a teste melegét. Mert ha már magunk között vagyunk, el kell mondanom, hogy még soha senki nem utasított így maga alá. Úgy éreztem, mintha csak egy paszternák meg egy zellerszár volna a kezemben. Kényelmetlenül éreztem magam a hódolatától. Elnyomakodtam mellette, és ezúttal elengedett, de éreztem, hogy követ a tekintetével, amint felcsattogok a lépcsőn. Mikor elértem a Heróval közös szobánkba, végre letettem a sisakrostélyt, és kiengedtem a mellvértet. Valami kihullott a zekém alól a padlóra. A settebello kártya volt az, a hetes érme. Lassan felvettem, dermedten álltam a lappal a kezemben, odakint, az ablakszárny mögött fecskék csicseregtek az ereszen. Tudta. Gondolatban újra lejátszottam a fejemben a párbajt. Akkor jöhetett rá, amikor ölre mentünk, és szorosan egymásba kapaszkodtunk. Mert akkor változott meg a harc

98 menete, ő is más lett, leengedett, ostoba hibákat követett el, összevissza csapkodott, a vágásai nem értek célt, nem létező köveken csúszott meg. Tudta, és hagyott nyerni. Rájött, amikor összenéztünk a rostély alatt, és az én szemem kéken villant, mert az udvarban senki másnak nem volt ilyen színű szeme. Abban a pár másodpercben tette a kártyát a mellvértembe, épp a melleim közé. Elvörösödtem, pedig egyedül voltam, a vérem a fülemben dobolt, kísérte a fecskék dalát. Legyőzhetett volna. Megállíthatta volna a harcot, levehette volna a rostélyomat, mert a torna szabályai nem engedik, hogy nő fegyvert fogjon. Hazavihette volna az ereklyét és a vele járó megbecsülést Padovába a családjának. Kiszolgáltathatott volna a nagybátyám dühének. De nem tette. Hagyott nyerni. Az a bitang nem egyszerűen elnézően viselkedett velem: lovagias volt. Én győztem, így visszaadta a zálogomat. De akkor is ő volt a legérdemesebb lovag.

99 II. FELVONÁS, 5. SZÍN Esküvő Siracusában Beatrice: A hintókaravánunk hajnalban indult Siracusába, és délben érkezett meg, de mintha másik országba léptünk volna be: a mítoszok és legendák ókori Görögországába. A város köveit sápadt aranyszínre szívta a nap, mindenfelé ősi oszlopokat és ledőlt szentélyek romjait láttuk, a járólapokból furcsa, szúrós fák emelkedtek, a templomok oszlopfőit sziklakerti virágok fonták körbe, mintha a gyökereik egyenesen a kövekből szívnák a táplálékot. Otthagytuk a szekereket, és a töltésen átkelve bementünk Ortygia ősi szigetvárosába, melyet olyan világoskék tenger ölelt körbe, mint a kacsatojás. A torna másnapja volt, az izmaim sajogva tiltakoztak az igénybevétel ellen, a bátyám azonban nem hagyott minket pihenni, meg kellett jelennünk a siracusai herceg egyik fiának az esküvőjén. A város katedrálisa szentélyként működött, a hatalmas, ősi oszlopok roppant teret fogtak körbe, melyet a későbbi korokban tetővel fedtek be. A templomba több száz ember zsúfolódott be, a nemesség a hagyományokhoz híven elöl ült, a kereskedők mögöttük, leghátul pedig a parasztok a gyerekeikkel, kutyáikkal és sólymaikkal indulásra készen, csak az aprópénz szétszórását várták. Monreale érseke vezette le a szertartást, és miközben végig dünnyögte a latin formaságokat, én az ő személyét figyeltem. Hamar elfoglalta a szószéket, és úgy tűnt, nem is igen szándékozik otthagyni, a harangok ugyanis kétszer

100 is megcsendültek a példabeszéde alatt. Ismerős témáról prédikált: a hajadon lányok és férjes asszonyok gonoszságáról. Szentleckének a Timóteushoz írt első levél 2. fejezetének 12. versét választotta: A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendességben.5 Mivel már a premisszáját ellenszenvesnek találtam, tovább nem hallgattam a szavait, inkább a külsejének szenteltem a figyelmem. Az érsek különös, tésztaképű, hüllőszerű ember volt frissen borotvált, telt, lilás ajakkal és sárgás, mandulavágású szemmel. Az életkorát nem tudtam megbecsülni attól, hogy Claudio nagybátyja volt, bármennyi lehetett húsz és ötven között. Mikor lelépett a karzat lépcsőin, hogy végre elkezdje az imát, a gyülekezettel együtt én is a védjegyét lestem, azt a fizikai sajátosságát, melynek a hírét köszönhette. Nem is csalódtunk: a páternoszter alatt könnyek gyülekeztek a szemében, és csorogtak végig az epebaj jeleit mutató orcáin. A gyülekezetben mindenki sietve hányta magára a kereszteket, az ájtatosságáról ismert érsek könnyeiről ugyanis azt tartották, hogy Isten kegyelmét hozzák el. Az emberek eszeveszett keresztvetésétől suhogó hangok járták át a templom ősi köveit. Én nem követtem a példájukat, inkább megkerestem Signor Benedettót a tömegben. Hamar rá is leltem a szőke hajára a barna bőrű szicíliaiak között, de jó néhány sorral 5 Károli Gáspár fordítása.

101 távolabb ült. Azzal vigasztaltam magam, hogy ebédnél biztosan találkozunk majd, a szívem nagyot dobbant erre a gondolatra. Pislogtam párat, hogy tisztábban lássam; a feje különös szögben a szomszédja felé dőlt. Mélyen aludt. Fecske repült be a katedrális tetőterének óriási boltozata alá, csiripelve verdesett, ám az egyik paraszt sólyma a kismadár fölé emelkedett, és a karmával lecsapott ra. A menyasszony ezüstös ruhájára vér fröccsent, mire a rejtélyes szicíliaiak olyan ujjongásbán törtek ki, hogy a hangjuk majd lelökte a tetőt: a vért valószínűleg jó előjelnek tartották a frigyre nézve. Az érsek a többiekkel együtt nevetett, mikor azonban felemelte a kis halott fecskét a karzat lépcsőiről, megint megeredtek a könnyei. A végtelennek tűnő ceremónia végén a vőlegény apja átvezette a társaságot a hellén városon. A menet leginkább Dionüszosz felvonulására hasonlított, mert mindnyájunk nyakába virágkoszorút akasztottak, és zenészek muzsikáltak nekünk a könyökhajlatuknak támasztott aranyozott lantokon. A lábunknál pávák tetszelegtek és pipiskedtek, óvakodva pillantgattak a fehér leopárdokra, melyek az idomárjuk pórázát rángatták, és szánalmas nyávogással feleltek az üvöltözésre. A felvonulás egy impozáns palota napszítta, fehér kövei előtt állt meg, mely egyenesen a tengerből kiemelkedő hegyfokra épült. A hatalmas ajtóknál némi zavar támadt, mivel az előírások értelmében rang és kor szerint kellett belépnünk, ám a ház két ikerfia egyszerre született. Mi csak álltunk a tűző napon, vártuk, hogy megbeszéljék a részleteket; udvariasságból senki nem szólt oda nekik,

102 hogy haladjanak már. A problémát végre úgy oldották meg, hogy a vőlegény és a fivére kéz a kézben, együtt lépett be a házba éppen úgy, ahogy annak idején a világra jöttek, a feleségük követte őket. A lakomának és táncnak helyt adó hatalmas ebédlőcsarnok teljesen nyitott, ódon árkádsorban végződött, így a terembe bőven áramlott be fény és levegő. Az oszlopok között kellemes kilátás nyílt a Fároszra, a tengerbe nyúló hosszú, ujj alakú földnyelv végében álló világítótoronyra. Odabent, az ebédlőben hosszú, szőlőlevéllel díszített asztalok sorakoztak. Reméltem, hogy a sors keze mellém ülteti Signor Benedettót, de azért nem akartam teljes mértékben a szeszélyes istennőre bízni a dolgot, így már a bevonulási zűrzavarban úgy intéztem, hogy mellé keveredjek, és a végén a mellette lévő székben foglaltam helyet. A másik oldalamon egy idegen ült, aki ügyet se vetett ránk, így örömmel néztem a vidám civódásunk újabb epizódja elébe. Nagy székcsikorgás közepette mindnyájan felálltunk, mikor belépett a menyasszony és a vőlegény, Benedetto pedig aki végre kiszabadult a pártfogója figyelme alól felém fordult. Örömmel vegyes meglepetés suhant át az arcán, mielőtt fölényes mosollyal elkendőzte volna. Ironikus udvariassággal hajolt meg. Signor Arcobaleno! Mereven meghajoltam, és hasonlóképp feleltem. Signor Mountanto. A tekintetével végigsimította a ruhámat újra a kedvenc színemet viseltem. A pruszlikom az éjféli égbolt sötétkékjét

103 idézte, a mellrészen bőven szétszórt gyémántok zuhataga lefelé ritkult, mint a kora reggeli égbolton a csillagok, az alját pedig a kék egyre világosabb árnyalataiból varrták, úgy halványult, ahogy a hajnalba forduló éjszaka. Most még csinosabban festesz, mint a küzdőtéren állapította meg Benedetto őszinte elismeréssel és ma talán evésre használhatjuk a pengéinket. Felkapta a kését, és ledöfött egy szelet kenyeret. Monreale érseke, aki három székkel a herceg mögött ült, gyilkos pillantást vetett rá, mivel még nem hangzott el az asztali áldás. Benedetto a tenyerébe rejtette a zsákmányt. Az asztalokat korall- és elefántcsont kupák, durva üvegpoharak borították, mind úgy festettek, mintha az ősidőkből maradtak volna fenn. Különös fogásokat szolgáltak fel, talán ez is a görögöktől maradt az itteniekre, ugyanis rengeteg aszalt gyümölcsöt, salátát és szőlőlevelet hordtak az asztalra, mégsem eleget, ráadásul számomra kedvesebbek a táplálóbb ételek, melyeknek szárnyuk is van. Csak piszkálgattam az ételt, de most jobban érdekelt, hogy Signor Benedettóval beszélhessek, mint hogy megtöltsem a gyomrom. Köszönöm az ereklyét kezdtem félretéve a tettetést. Ha úgy tetszik, visszaszolgáltatom, mivel téged illet. Tartsd meg a kártyával együtt, mert mindkettőt becsületesen nyerted. Játékosan benézett a fatányérja alá, ahol legutóbb megtalálta a settebellót, mire én elmosolyodtam. Egyébként ha az a cifraság Szent Jakab ujjpercét őrzi, én nem hatódom meg tőle. Ahány templomban jártam, mind dicsekedett hasonlóval. Szent

104 Jakabnak annyi karja lehetett, mint Briareósznak, és mindegyiken egy rakás ujja. Ezt alig hallhatóan mondta, nehogy Don Pedróhoz eljussanak az áldott bálványát rágalmazó szavak, a jobbomon ülő idegen azonban nyilvánvalóan meghallotta, mert hallottam, hogy helyeslőén De te győztél! tiltakoztam. Nem gondolod, hogy díjat érdemelsz? Ha magam választhatnám meg a díjamat, csak annyit kérnék, hogy beismerd: többet érek a csatamezőn, mint hitted. Ezt tiszta szívvel elismerem. Készségesen engedtem neki, ő azonban nem kegyelmezett. Don Pedro talán meglátott bennem valamit, amit te nem. Igaza volt. Szégyenkezve morzsolgattam a kenyeremet az ujjaim között, próbáltam helyrehozni a dolgokat, és úgy éreztem, tudom is a módját. Most tehát mondtam szelíden elmeséled nekem, milyen új hivatást kaptál Don Pedro seregében? Vidáman méregetett. Ó, hát most, hogy tudni szeretnéd, én nem szeretném közölni. Az alázatosságom szertefoszlott. Signor Benedetto, micsoda örömödet leled az ellenkezésben! De barátilag meg kell súgnom, hogy a konokság nem helyettesíti a szellemességet. Drága Beatrice kisasszony, nem szellemeskedni próbáltam. Ha úgy lenne, már nevetnél.

105 Felhorkantottam az arroganciája hallatán. Csakhogy rájöttem valamire az új hivatásommal kapcsolatban, amit most veled is megosztok. Ha úgy tetszik, vedd találós kérdésnek, hiszen az esküvőn divat a szójáték és a mulattatás. Egyszerűen szólva az én új hivatásom olyan, hogy ha beszélnék róla, máris kudarcot vallanék benne. Nagyot sóhajtottam. Ha tehát így visszautasítasz, miről fogunk beszélgetni? Drága Signor Arcobalenóm, férfiként néma voltál, mint a hal, de hölgyruhában tudom, hogy nem esik nehezedre a társalgás. Beszélhetsz az ételről, a társaságról, a zenéről. Épp vissza akartam vágni, hogy nincs is zene, de abban a pillanatban, mintha csak Signor Benedetto hívta volna elő, megjelent egy lantos. Himnusz a mátkapár tiszteletére jelentette ki a zenész fű- volaszerű hangján. Végighúzta az ujjait a húrokon, meghajolt az ünnepeltek felvirágozott asztala előtt, és mielőtt elhalt volna az akkord, dalra fakadt. Gyönyörű verseket dalolt jóval kevésbé gyönyörű hangon. A vékonyka nyekergése magasra csapott a rozoga záró hangon, aztán ő maga úgy kétrét görnyedt, mintha összenyomta volna a taps. Régi társam felé fordultam. Mit gondolsz erről a muzsikusról? Ügyesebbnek találod a nagybátyám zenészeinél? Mert emlékszem, ők egyáltalán nem nyerték el a tetszésed.

106 Signor Benedetto, aki közben végig a csontjait rágcsálta, most a lantosra bökött a báránybordával. Ez a visítozó flótás? Rosszabb. Na, és a költemény? erősködtem. Nem találtad magasztosnak? Nem emelte fel a lelked? Nem tudtam elhinni, hogy bárki érzéketlen maradhat ilyen szavak hallatán. Sértődötten felsóhajtott. Beatrice kisasszony. Azt kívántad, hogy katona legyek, és az lettem. Most már költővé is át kellene vedlenem? Mert akkor be kell iratkoznom a sziporkamesterek iskolájába, hogy a következő közös vacsoránkra megismerkedjem a verslábakkal. De addig is egyszerűen annyit mondok, hogy egy szót sem hallottam a költeményből a rossz énekes rossz előadása miatt. A balomon ülő idegen most nyíltan felnevetett. Már épp szóra nyitottam a számat, hogy visszavágjak Benedettónak, mikor Don Pedro megtörte a beszélgetését az érsekkel, és visszakövetelte magának a barátját. Signor Benedetto mondta itt az idő. Benedetto a patrónusa szavára rögvest félbehagyta a beszélgetésünket. Felkelt, szinte ki se mentette magát, csak elindult teljesíteni az ura kérését, bármi volt is az. Csalódott dühvel szegtem fel az állam: nem számít, találok én tagamnak máshol szórakozást. A nászi asztalnál ülő családot tanulmányoztam. A nőket elválasztották egymástól, és a férjük egy- egy oldalára ültették. Ők is úgy nézelődtek körbe, mint én: üveges szemmel, még egymás társasága sem nyújtott vigaszt nekik.

107 Eltöprengtem, hogy a nővérek vagy barátnők ugyanúgy kötődnek-e egymáshoz, mint a férfiak, de nem tartottam valószínűnek. Bánatosan idéztem fel, milyen kevés időt töltöttünk együtt Heróval, mióta a spanyolok megérkeztek. A napjainkat most már az töltötte ki, hogy az új társainkról, Claudióról és Benedettóról elmélkedtünk, ha pedig mégis együtt voltunk, róluk beszélgettünk. Puszta időpazarlás. A nőknek esélyük sincs belelátni ezekbe az erős férfibarátságokba. Őket összekötötte a vér, a zászló, a rendjük szalagja. Bajtársak mondtam ki hangosan, megvetően. Igen felelte a balomon ülő férfi. A legerősebb kötelék. Felé fordultam, de őt máris lekötötte, hogy papírra vesse akár az én megjegyzésem, akár a maga válaszát. Szarulappal fedett könyvecske volt nála és csinosan megvágott lúdtoll a jó ég tudja, honnan szedte őket -, miközben pedig ő körmök, én alaposan szemügyre vettem. A fejét lehajtotta az irománya felett, így láttam, hogy a sötét haja igencsak megritkult a feje búbján, oldalt viszont hosszúra megnőtt, begöndörödött a füle íve felett. A fülcimpájában egyetlen gyöngy lógott, mely írás közben megremegett. Vörösesbarna zekét viselt, a nyaka körül pedig kissé ódivatú, angol stílusú nyakfodort. A hosszú, ideges ujjaiból pókszerű betűk ömlöttek. Biztosan megérezte, hogy figyelem, mert felnézett; csak ekkor vettem észre, hogy a kopaszodó feje búbja ellenére nem lehet idősebb Signor Benedettónál. Csinos, bár kissé gyenge vonásai voltak, a kicsi száját hegyes szakáll és

108 vékony bajusz keretezte. A nyakában igazi ritkaság lógott: bőrtok, benne apró tartaléktoll meg egy pár cseppnyi tintával teletöltött kristályüvegcse. Az udvariasság összecsapott a kíváncsisággal, és a kíváncsiság győzedelmeskedett. Mi az? kérdeztem. Elmosolyodott, amitől az enyhén szomorkás vonásai hirtelen megenyhültek. Eddig mintha a tragédiák álarcát viselte volna: a szája lekonyult, még a szeme sarka is lefelé ívelődött. Most azonban a mosoly minden vonását megemelte, a szemét és a száját is, mintha az egész ábrázata megnyílt volna; hirtelenjében komikus szereplő lett. A hivatásom jelképe. Nem valami ezred medálja vagy szalagja, nem is orvosi pápaszem. Csak egy toll és egy kis tinta. Eszembe jutott a Signor Benedettóval folytatott beszélgetésem. Ez a fickó nyilván jogász, vagy talán íródeák. És mi a hivatásod? Író volnék felelte. Költő és drámaíró. Költő? kérdeztem hirtelen lelkesen. Ismerhetem valamelyik írásod? A pennájával a lantos felé intett. Én írtam a nászpár himnuszát, melyet a társad olyannyira élvezett. Mosolygott; nem látszott rajta sértődés. Nagy hatást gyakorolt rám ez a bejelentés, mert nekem nagyon tetszett az óda, akármit gondolt is Benedetto.

109 És színdarabokat is írsz? Az meglehetősen... nehéz lehet? Annyira nem, ha az ember követi a szabályokat. A tragédiában mindenki meghal. A komédiában mindenki megházasodik. Ennyire azért nem lehet egyszerű! És ha néhányan megházasodnak, mások meghalnak? Az már bajosabb. Elgondolkodtam a hallottakon. Kíváncsi vagyok, az én darabom melyikhez tartozik. Erre nem felelt, csak tűnődve méregetett. Zavarba jöttem tőle, így gyorsan kérdeztem valamit, hogy eltereljem a figyelmét. És hol találsz múzsát? Itália az én múzsám felelte. Történeteket gyűjtök. Dantét, Boccacciót, Bandellót olvasok... Bandellót! sikoltottam fel faragatlanul. Egyszer eljött apám kastélyába. Veronába? kérdezte a költő, s mohón felém fordult. Villafrancába, a város mellé. Beatrice della Scala vagyok. Hölgyeknek nem illett kezdeményezni a bemutatkozást, de nem sok gyakorlatot szereztem még az etikettben. Tehát ezek szerint szicíliai vagy, hogy te írtad a páros méltatását? Messinában születtem, de északon tanultam. Angliában jártam iskolába, aztán Wittenbergben. Utána pedig a dán király, Elsinore udvari poétája lettem. Akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy északra tartozol. Örülök, hogy megismerhettelek, Signor...? Felvittem a

110 hangsúlyomat, mintha kérdés lett volna. Célzásnak szántam, mert láthatóan az asztaltársam éppolyan járatlan volt az etikettben, mint én magam. Kissé megkésve nyújtotta felém a tintás ujjait. Michelangelo Florio Crollalanza. Ismerősen csengett a név. Akkor az édesanyád... Guglielma Crollalanza. A terem másik végébe bökött. Rápillantottam a nagynéném mellett ücsörgő göndör fekete nőre, aki ismét lángszínű selyembe öltözött. Az apád is itt van a lakomán? Nem felelte a költő. Nem szereti a társaságot. Szívesebben ücsörög a kocsmában a könyveivel. Ír vagy olvas? Is-is. És túl forró lett neki odafenn, északon? Zavarodottan nézett rám. Honnan tudod...? Tehát ismered ezt a családot? Az anyám jól ismeri a vőlegény anyját. Különös akcentussal beszélt, az utazása során felszedett tónusok úgy csilingeltek egymás mellett a saját dallamuk szerint, mint a különféle országokban összeszedett érmék az utazó zsebében. Én azonban egyetlen lelket sem ismerek a násznépből. A lúdtollával a főasztalra bökött, ahol a spanyol és szicíliai nemesek összekoccintották az aranykupáikat. Mi ez a nemesi konstelláció, Beatrice úrnő? A szereplők ugyancsak megváltoztak, mióta legutóbb láttam ezt a darabot.

111 Szemügyre vettem az aranyba öltözött társaságot. Színészeknek látod őket? Mindnyájan színészek vagyunk; az az asztal viszont nagyon izgalmas lehetőségeket kínál egy drámához. Politika, ambíció, kapzsiság: ezt mind ott látom belevésve a finom vonásaikba. Más szemmel néztem az előkelőségek asztalánál felsorakozó alakokra, a scopa pakli papírkirályainak gyülekezetére, és az új ismerősöm játéka szerint sorra megneveztem őket, mintha egy darab szereplői lennének. Don Pedro, aragóniai herceg. Benedetto a herceg válla mögött lebzselt, mintha az árnyéka volna, de ettől függetlenül kihagytam a felsorolásból. Ludovico de Torres, Monreale érseke. A főpap mellett az unokaöccse ül, Claudio Casadei gróf Firenzéből, mögötte pedig maga az alkirály. A tekintélyes pocakú és bajszú férfiúra mutattam. Diego Enriquez de Guzman. Leonato Leonatus, a nagybátyám, az alkirály mellett kapott helyet, és a vőlegény apját már ismered, talán Égeon, jól mondom? ők a szereplők. De mi a szerepük? A költő felém fordította a sötétszínű szemét. Azt nem tudom, mivel az az érzésem, még csak az előadás prológusánál tartunk. A történetük még alakulóban van, a karakterek vázlatosak. Ilyen rövid ismeretség után nem tudom elmondani, milyen emberek, csak azt, hogy mit szeretnek. Mondd hát! A költő nagy levegőt vett, a tolla hegyével mindig arra bökött rá, akiről beszélt.

112 A herceg magát szereti, méghozzá olyan hévvel, hogy más nem is fér a szívébe. Az iíjú gróf csak Istent imádja. Az alkirály a királyát, de azért szívesen beülne a székébe. A nagybátyád, tisztesség ne essék szólván, a saját hangjáért rajong. Felkeltette az érdeklődésemet ő is, a szavai is. És mi az, amit te szeretsz? Szó felelte szavak. És honnan tudod, mi lakozik ezeknek az embereknek a szívében? Főként onnan, hogy megfigyelem őket, de van benne egy kis katekizmus is ismerte be. Kikérdeztem a grófot a firenzei otthonáról, es ahogy a városról folytatott beszélgetésekben általában, gyorsan a bűvészetekre terelődött a szó. Megkérdeztem, látta-e Signor Botticelli Paliasz Athéné és a kentaur című képét, mert annak tárgya, Paliasz Athéné különösen kedves a számomra. Beismerte, hogy a festményt látta bár, de ő sokkal többre tartja Botticelli istenes műveit, és rámutatott, hogy maga a művész is megtagadta élete végén a pogány alkotásait. Eszembe jutott, mit mondott Hero az első közös vacsorájuk után: a fiatal grófot nem érdekelték a szerelmes történetek, csak a vallásos témájú legendák. A költő belelátott Claudio leikébe. Érdekelt volna, mit gondol a gróf pesztonkájáról. A társaság hatalmas zajjal tánchoz készült, máris felfordulás támadt, és hamarosan különválnak a férfiak a nőktől. Meg kellett kérdeznem.

113 És Signor Benedetto? szólaltam meg mintegy mellékesen. Kicsoda? A herceg társa. A magas szőke északi, aki úgy lézeng az ura vállai körül, mintha a berber papagája volna. Ó, mi sem egyszerűbb. Ő téged szeret. Azzal eltűnt, tehetséges drámaíró módján zárta le a jelenetet. Én a szavaitól elképedve azonnal megkerestem Signor Benedettót. Lehetséges volna, hogy tényleg szeret, de még Don Pedrónak is letagadja? Nekem adott egy felbecsülhetetlen ereklyét és egy értéktelen kártyalapot, melyet ebben a pillanatban is a ruhámban őriztem a csillagokkal teleszórt mellkendőm alatt. Megmentett az útvesztőtől, a tornán pedig a szégyentől. Igaza lenne Michelangelo Crollalanzának? Persze lehet, hogy csak tréfálkozott velem, de nem tűnt afféle mókamesternek. Hiába kerestem Benedettót, ő kiment a Fároszra, őrt állt a nemesektől valamivel távolabb, olyan elhagyatottnak tűnt, mint egy magányos vityilló a rengeteg közepén. így hát csatlakoztam a hölgyekhez, most az egyszer azt tettem, amit megköveteltek a formaságok, de csak mert miután Benedettót lekötötte az ura szolgálata, Signor Crollalanza pedig eltűnt, hirtelen erősen vágyódni kezdtem a költő anyjának társasága után. A nagynéném ott állt mellette, a barátságuk nyilvánvaló erejét látva majdnem kedvem támadt átértékelni a női kapcsolatokra vonatkozó iménti következtetésem.

114 Néném. Üdvözlésképp megcsókoltam Imogén nénémet, Signora Crollalanza azonban, aki mindig nagyon egyenesen beszélt, nem vesztegette a szót udvariasságokra. Beatrice kisasszony. Sokkal jobban festesz álarc nélkül. Utalhatott volna a királynő álarcra, melyet a bátyám maszkabálján viseltem, én azonban tudtam, hogy arra utal, mikor a vívópárbajon Signor Arcobalenónak öltöztem. Signora Crollalanza. Te is. Őszintén válaszoltam: most sem viselt semmilyen fejdíszt, de még sosem láttam ilyen puha, bársonyos hajat. Megismerkedtem a fiaddal közöltem. A tintafekete szemek ellágyultak. Örülök neki. Michelangelo túl sokat gondolkozik. Lehetséges az egyáltalán? Nőnek nem, de férfinak igen. Úgy tűnik, élvezi, ha megfigyelhet másokat. Nem sok szórakozása akad itt, úgyhogy örülök, ha ő jól mulat. Különös hangsúllyal mondta ezt. És te? Elmosolyodott, és belesúgta a fülembe: Kellemesebb a megfigyelés alanyának lenni, mint a tárgyának. De hogy válaszoljak a kérdésedre, most, hogy a rosszalló tekintetek kimentek a Fároszhoz, sokkal jobban érzem magam. A sziklákon álló nemesek társaságára pillantottam, úgy gyülekeztek ott, mint a kormoránok. Biztosan tudod, hogy az érsekre utaltam.

115 A prédikáció miatt rám is rossz benyomást tett a főpap, de meglepett, hogy Guglielma ilyen személyesen veszi a támadását. Mi oka lenne, hogy ne kedveljen? Sok oka van, hogy gyűlöljön. Egyik, hogy nő vagyok. Ez már önmagában elég volna. De emellett szabadon viselkedem, öltözködöm és beszélek. Az ereimben mór vér is folyik, ő pedig megfogadta, hogy megtisztítja a szigetet a fajtámtól. Rabszolga ősöktől származom, és senki nem élvezi annyira a szabadságot, mint azok, akiktől korábban elvették. Ráadásul egy kálvinistához mentem hozzá, aki nem osztja az érsek nézeteit, és elég értelmesen tud beszélni ahhoz, hogy másokat áttérítsen. Végezetül pedig a fiamat az apja képére nevelem. Megdöbbentem: én magam sosem gondoltam más vallásra, mint a katolicizmusra, és sosem hallgattam meg a protestánsok tanításait. Lassan eszembe jutott, amit a költő a tanulmányai színhelyéről mondott: Anglia, Dánia. A protestáns vallás melegágyai. Wittenberg pedig Luther eretnekségének hírhedt otthona. Guglielma gondolatai egy úton haladtak az enyémekkel. A napsugarak, melyek északon túl forrón sütöttek a férjem számára, valójában a hit lángjai; én pedig attól tartok, itt is ki fognak gyulladni. Reméltem, hogy nem nagy jóstehetség. A szavait és profetikus hangját hallva kedvem támadt keresztet vetni, de a beszélgetés tárgyára tekintettel megtartóztattam magam. Most elmosolyodott, mint a rakoncátlan gyerek.

116 A nagybátyád sem kedvel. Úgy véli, rossz példát mutatok a lányának, és rossz útra viszem a feleségét. És tényleg? Guglielma átpillantott a válla felett, de a nagynénémet lefoglalta, hogy megkösse Hero papucsát, a kuzinomnak ugyanis nem sok tennivalója akadt, mivel Claudiót, Benedettóval ellentétben, meghívták a Fárosznál folytatott tanácskozásra. így Hero újból kislány lett, fontoskodva, hisztisen nyaggatta az anyját szalagokért és édességekért. A nagybátyád nem szereti, ha Imogén felidézi a múltját, pedig a nők múltja az énjük része. Hadd meséljek kicsit a nénédről! Guglielma elkapta a karom, és bevezetett a rekettyevirággal teletűzdelt boltív alá. Mikor annak idején eljegyezték egymást, a nagybátyád karkötőt adott neki, azt a kalcedonköveset, melyet mindennap hord. Jól ismertem az ékszert, tényleg gyönyörű volt benne a kő: homályos olívzöld, mint a macska szeme. Imogén egy időre elveszítette, a nagybátyád pedig azt hitte, hűtlen lett hozzá; Imogén azonban addig küzdött, míg vissza nem szerezte a becsületét, Leonato kegyeit és a karkötőt. A mindig kifogástalan, mindig illemtudó nagynénémre gondoltam. El sem tudtam képzelni, hogy féktelenül kergeti a bácsikámat. Vajon boldog véget ért az ő történetük? Komédiába illőt? Guglielma rnegint válaszolt a gondolataimra, miközben a tekintete megpihent a barátnőjén és az ékszeren. A karkötő Imogén bilincse lett. A nagybátyádat pedig azokra az időkre emlékezteti, amikor a felesége szabad

117 volt. Az őszinteségétől elakadt a lélegzetem is, és mikor együtt visszatértünk a néném oldalára, meg sem tudtam szólalni, egyre csak arra gondoltam, milyen nagy ára van a házasságnak, melyben az ember önmagát adja fel. Egyre sötétedett odakint, az urak visszatértek a Fárosztól, és csatlakoztak a vendégsereghez. Claudio egyenesen Heróhoz ment, ő pedig nyafogó kisgyerekből azonnal ifjú hölggyé változott; bosz- szúságomra azonban Signor Benedetto nem keresett meg. Az első tánc után láttam, hogy Égeon herceggel merült mély beszélgetésbe. Úgy döntöttem, hogy akkor is jól fogok mulatni, és beálltam a forgatagba, táncoltam Antonióval, a nagybátyám bátyjával, az ifjú Claudióval, több aragóniaival, de pár kört még Michelangelo Crollalanzával is, aki nagyon fürgén mozgott. Jóval később, az élénk ugrándozás kellős közepén, mikor épp párt váltottam, Signor Benedetto fogott kézen. A hajam leomlott hátul, kipirultam, boldogan készültem az újabb összecsapásra. Ő azonban olyan fagyosan viselkedett, mintha baljós szelek fújták volna vissza a tengerről. Az első hozzám intézett szavaiból kiderült, hogy látta, milyen hosszan elbeszélgettem a költővel az asztalnál. Hol van a firkász barátod? Belefáradt a táncba? Vagy talán metrikusabb énekre vár? Figyelmen kívül hagytam a gyatra viccet. Feltételezem, Signor Michelangelo Crollalanzára gondolsz. Felhorkantott.

118 Jesszusom! Tovább tart kimondani a nevét, mint megenni a mai vacsoránkat! És a te előkelő barátaid? Remélem, kielégítő eredménnyel zárult a tanácskozás a Fárosznál. Azt nem tudom ismerte be mereven engem ugyanis azzal bíztak meg, hogy vigyázzam a tengeri ösvényt, nehogy valaki túl közel merészkedjen. Kétségtelenül nagyon fontos hivatal. Csakugyan. A táncnak ezen a pontján körbe kellett sétálnom őt a háta mögött, ami kifejezetten jól jött, mert nem akartam, hogy meglássa a mosolyomat. Mikor újra szembeértem vele, a téma a ritmussal együtt megváltozott, visszatért az előzőhöz. Ki nevezi a fiát Michelangelónak? A szülei talán azt remélik, hogy ő is kápolnák falait pingálja majd? Kérdezd meg az anyját, ha tetszik! Valahol ő is itt táncol. Megfordultam a magasra emelt keze alatt, a pillantásom épp Signora Crollalanza repkedő fürtjeire esett. Ahogy rápillantottam, láttam, hogy nincs partnere, egyedül pörög körbe-körbe a parkett közepén, mint a dervisek, a lángszín szoknyája tökéletes kört rajzolt köréje. ö volt a nap az égboltja közepén, és sok fej felé is fordult, mint a napraforgóké. Gyönyörűnek, szabadnak tűnt. Már épp megjegyzést akartam tenni erre a rendkívüli látványra, még ha Signor Benedetto jelenleg épp nyűgösködött is, mikor a táncukat megzavarták.

119 Monreale érseke tört át a táncosok között a kíséretével, szándékosan szétoszlatta a mulatságot. A párok zavarodottan megálltak, a dudások pár disszonáns hang után elhallgattak. Az érsek megállt Guglielma Crollalanza előtt. Az asszony megtorpant, felpillantott a főpapra. Éreztem a tekintetükben a régi ellenségeskedés súlyát. Ti asszonyok kezdte az érsek hangosan, hogy mindenki hallja a ti saját férjeteknek engedelmesek legyetek, mint az Úrnak.6 Semmi újszerű nem volt ebben a szentbeszédben, gyakran elhangzott esküvőkön; az érsek hangsúlyától azonban megfagyott az ereimben a vér. Nem úgy tűnt, mintha általánosságban beszélt volna, egyedül ennek a nőnek szólt, csakis neki, aki a férje nélkül jött ide, és egyedül merészelt táncolni. Guglielma kedélyét azonban nem törte meg, épp csak elmosolyodott kissé, aztán meghajolt az érsek előtt, mintha bókot kapott volna. A férfi megvetéssel nézett rá, majd az emelvény felé fordult, ahol Égeon herceg a kőszékében ült, és felemelte a hangját: Megbocsátasz, uram, de ez a tánc nem való kedvemre. Azzal a kíséretével együtt elhagyta a termet. 6 Efézusiakhoz írt levél 5. rész, 22. vers. Fordította: Károli Gáspár.

120 A hangulat azonnal megenyhült, mindenki a házigazdára nézett. Az öreg herceg meglengette a kezét, és felkiáltott a siránkozó hangján: Zenét, dudások! Leonato, aki döbbent arccal nézte a jelenetet, elvezette a feleségét a parkettről. Mikor újra táncolni kezdtünk, úgy tűnt, Benedettót nem indították meg a látottak, engem azonban nagyon is. Kicsit megráztam magam. A partnerem vidáman nézett rám, és barátságosan megjegyezte: Az érsek prédikációja után nem lehet csodálkozni ezen a ki- fakadáson. Rápillantottam a vállam felett, mivel a hölgyeknek forgás következett. Szerinted jogosan korholta? kérdeztem. Vállat vont. A férfinak és a nőnek egymás mellett kell állnia. Mindnyájunknak megvan a maga szerepe. Ő is épp ezt mondta! kiáltottam fel. Ki? Michelangelo Crollalanza. A költő. Megint harag futott át az arcán. Hát ha ő ilyet mondott, őrá kétségtelenül hallgatsz, mert nekem egyetlen szavamat sem tartottad még figyelemre érdemesnek. Észrevettem, hogy dühíti a költő említése, mégsem tudtam abbahagyni, mintha megszállt volna valami; féltékennyé akartam tenni, de túlságosan jól sikerült. Most próbáltam enyhíteni a sértést.

121 Ugyan már, Signor Benedetto, tegyük félre az ellenségeskedést! Nemrég azt mondtad, hogy egyszerre szeretnélek költőnek és katonának látni. Rajta, mondd el, mi lesz az én szerepem mint nőé, megígérem, hogy megtanulom és csinosan előadom a szövegem. Megtorpant, én pedig vele együtt megálltam. Most mi ketten voltunk a mozdulatlan tengely a körülöttünk forgó táncosok közepén. Ahogy kívánod. A nő ne záporoztasson kérdéseket az urakra, mintha nyilak volnának! A nő ne táncoljon egyedül! A nő ne harcoljon férfiruhában! És ne pörlekedjen, mint a hárpia! A nő viselkedjen illemtudóan, szerényen és józanul! Úgy álltam ott, mint akit arcul csaptak. Vajon Leonato is így beszélt, mikor elvette Imogént, és házi kedvencévé szelídítette a vad sólymot? Ezek nem a saját gondolataid feleltem. Az új társad adta ezeket a szavakat a szádba! Tomboltam dühömben, az se érdekelt, ki hallja meg. Mielőtt azonban a vitánk feltűnést kelthetett volna, a tánc véget ért, eljött a kölcsönös nagyrabecsülésünk kifejezésének ideje. Ő meghajolt, én pukedliztem, ahogy illik. Mögöttünk azonban, a zene végére ügyet sem vetve, Guglielma tovább táncolt egyedül.

122 II. FELVONÁS, 6. SZÍN Próba a görög színháziban Benedetto: A siracusai menyegző óta eltelt néhány napban nem sokat láttam Beatrice kisasszonyt. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy vég nélküli órákat töltöttem Don Pedro szolgálatában az alkirály palermói udvarában. Jöttek-mentek az emberek, egymást érték a tanácskozások és viták, a nemes szereplők örökkön változó árama előadta a belépőjét és kilépőjét. A hatalmas márványcsarnok kitűnő színteret kínált a nemesi, antik színjátszáshoz, de néha mégis úgy tűnt, mintha a commedia dell arte egyik bohózatát nézném. Mikor az egyik mágnás kiment az egyik ajtón, egy másikon belépett a halálos ellensége, és egyikük sem sejtette, hogy egy levegőt szív a rosszakarójával. A kötelességeim Palermóban tartottak, mikor azonban Leonato házában vacsorán vagy misén vettem részt, láttam, hogy Beatrice kisasszony igyekszik olyan messze ülni tőlem, amennyire csak lehetséges. Néha úgy hiszem, láttam a távolban meglebbenni a szőke haját, miközben a tengerparton sétálgatott, vagy az unokatestvérével narancsokat szedett a fákról a kertben. Olyan közel azonban egyszer sem kerülhettem hozzá, hogy üdvözöljem, vagy bocsánatot kérjek tőle. Ugyanis sajnáltam a történteket. Aznap este Siracusában dühös voltam. Nem tudtam, hogy egész idő alatt Don Pedrónak kell dolgoznom, és nem tölthetem kedvem szerint az időt. Miközben a mágnások a Fárosznál tanácskoztak, igaz, hogy csak figyelnem és őrködnöm

123 kellett, utána azonban én is akcióba lendültem. Don Pedro megbízott, hogy barátságos modorban, kedélyesen beszélgessek el Égeon herceggel, közben pedig tudakoljam meg a flottája nagyságát és helyzetét. Mire csatlakozhattam a parketten táncoló Párokhoz, Beatrice már jól összemelegedett azzal a fiatal firkász- szál, akit ott ismert meg. Féltékeny voltam, a nyelvem kéretlenül is kimondta azokat a keserű szavakat, melyeket valójában egyáltalán nem gondoltam komolyan. Nem tudom, hogy az érsek példabeszéde hatott-e rám, vagy az a szabadság bántott, melyet a bátyja és a nénje engedett Beatricének a saját lányukkal sosem bántak volna ilyen erélytelenül, csak az unokahúgukkal -, hiszen hagyták, hogy ilyen rövid ismeretség után ilyen közvetlen barátságba keveredjen Signor Crollalanzával. Az atyai szem, mely úgy figyeli a lányát, mint egér a sólymot, rákacsint a húgra, aki lovagnak akar öltözni, hogy részt vehessen a lovagi tornán. Akkor eszembe sem jutott, hogy ugyanaz a szabadság tette lehetővé a mi társalgásainkat is, mely révén a költővel is összeismerkedhetett. Magam is bűnrészességet vállaltam ebben az engedékenységben, hisz esélyt kaptam rá, hogy felfedjem a kilétét, mikor ellenem küzdött a tornán. Felemelhettem volna a sisakrostélyát, kiszolgáltathattam volna a tömeg megvetésének és a nagybátyja dühének. A saját következetlenségem nem könnyített a helyzetemen. Aznap este végül Don Pedro hasznára lehettem az Égeonnal folytatott beszélgetéssel. A hercegnek, úgy tűnt, hatalmas flottái vannak nemcsak Siracusában, de

124 lényegében számos hajója várakozik Franciaország déli partjainál, Marcellus falu tengeri útjánál. Emellett mintha a térkép minden kikötőjében horgonyzott volna egy-egy kereskedelmi hajója. Don Pedro ekkor azt akarta tudni, vajon bérbe adná-e őket, és milyen politikai erők felé húz. Néhány helyi úr ugyanis, magyarázta, nem kedveli a spanyolokat, és bár látszólag jó szívvel van irántuk, akár elszállásol a házában egy ezredet, vagy meghívja a grandokat a fia esküvőjére, azonban az első adandó alkalommal felugrik vecsernyekor, és elvágja a torkukat, hogy Szicíliát visszaszolgáltassa a szicíliaiaknak. Palermóban, miközben Monreale érsekét vártuk az óriási, porfírrel és arannyal díszített teremben, Don Pedro megkérdezte, mit tudtam meg Siracusa hercegétől. Teljes őszinteséggel közölhettem vele, az öreg szerintem bármire rávehető most, hogy megnyugtattam afelől, hogy a herceg nem tart igényt a fiai katonai szolgálataira, bármilyen elé tárt ügyet jó szívvel fogad, ha az nem szakítja el tőle a családját. Valójában úgy gondoltam, nagyon is tetszene neki a gondolat, hogy a hajói kamatoztatják a vagyonát, miközben ő otthon élvezi az újonnan egyesült családjának társaságát. Don Pedro megdicsért, én azonban kicsit szégyenkeztem a köszönetéért, mert igazság szerint épp azt tettem, amit ilyen vacsorákon szoktam: megkedveltettem magam a házigazdával, eltréfálkoztam vele, és megkérdeztem, hogy megy az üzlete. Ma azonban Don Pedro olyan megbízatást adott, mely nem akad csak úgy az-ember útjába. Egy rendkívüli látványosság megszervezésével bíztak meg engem és az

125 aragóniaiakat. A Naumachia, a tengericsata-előadás, a helyi nemesek számára készült Taormina ősi görög színházában. Nem értettem az előadás célját, nekem úgy tűnt, rengeteg időt és próbát szánnak valamire, ami lényegében csak színjáték, miközben Don Pedro elejtett komor utalásaiból úgy tűnt, súlyosabb dolgok vannak készülőben. Ettől függetlenül teljes odafigyeléssel dolgoztam a barátom kedvéért; bár igazság szerint elsősorban az vezérelt, hogy aznap este végre minden bizonnyal viszontláthatom Beatrice úrnőt. A színház gyönyörű volt, és ha valami emelte a kedélyemet Beatrice látásának eshetősége mellett, ez a látvány volt az. A színpadot kellemes, természetes üregbe állították egy megperzselt hegyoldal alatt, melyen szívfacsaró ívben elrendezett kő padsorok emelkedtek egymás mögött, a dombokon túl pedig a mindenütt megjelenő vulkán emelkedett ki a kék árnyak közül, és pöfékelt fehér füstfelhőket az égre. A hatalmas, kikövezett, félkör alakú színpad logisztikai problémákat okozott az aragóniaiaknak; Don Pedrónak ugyanis az az ötlete támadt, hogy egy Ibéria és Albion közötti régi római tengeri csatát vigyünk ott színre. Az aprócska óceánon két valódi fa hajórajnak kellett volna vitorláznia, de úgy tűnt, a medencét nem lehet egykönnyen elárasztani vízzel. A makacs öszvérek rengeteg hordó vizet húztak ide a tengerből, és öntöttek ki a kövekre, de a szicíliai homok az utolsó cseppig felitta. A kősorok legtetején elfoglalt helyemről most is láttam, ahogy odalent, a színpadon spanyol mérnökök járkálnak fel-alá a

126 szakállukat simogatva és a fejüket vakargatva, mint az ideges színészek, akik elfelejtették a szerepüket. Don Pedro később akart csatlakozni hozzánk, víz nélkül azonban nem tudtunk próbálni, így nem lesz mit előadni neki, pedig már felcsendültek az angelusz harangjai a közeli Taorminában, jelezve az idő múlását. A mérnökök elküldték valami híres hajósért, hogy megsegítsen a tanácsaival egy velencei admirális volt az illető, helyi férfi, aki Messina mellett élt. Nekem kellett volna fogadnom őt, de egyelőre nyomát se láttam. Míg meg nem érkezik, gondoltam, kicsit pihenhetek. Láttam, hogy Claudio is pihen pár sorral alattam, a szél hátrafújta az arcából a fekete tincseit. Ma gondtalan fiúnak látszott, nem olyan merev fiatalembernek, mint Siracusában és Palermóban, mikor leendő államférfiként próbálta megérteni mindazon ügyeket, melyekből, úgy tűnt, neki is ki kell majd vennie a részét. Habár biztonságban eljuttattam a nagybátyja oltalmába, és már nem voltam a eszembe jutott Beatrice úrnő szurkálódása pesztonkája, még mindig rajta tartottam a szemem, próbáltam mulattatni, és képességeimhez mérten lehetővé tenni, hogy az átlagos fiatalemberek életét élhesse. Azt akartam, hogy néha tegye le a bíbort, és más színt viseljen. Egy rakás firenzei anyag érkezett a nevére, és a varrónők már egy hete körülötte legyeskedtek, szabtákvarrták a ma esti öltözékét, mivel főszerepet kapott ebben a színjátékban. Ma este grófnak kell lennie, mostanra viszont lenvászon tunikát találtam neki, és egy villás végű botból meg egy csizmaszíjból csúzlit eszkábáltam, olyat,

127 amilyen nekem volt kisfiú koromban. Az arcán halovány mosoly kúszott át, mikor megmutattam neki, milyen messzire ki lehet lőni vele a köveket, így a gróf egész reggel a padok között bóklászott, köveket keresett, melyeket a vigyázatlan görögök annak idején széthagytak, majd az ősi lövedékeket a gyanútlan sirályokra irányította. Örültem, hogy ilyennek látom. Tűzött a nap, a rekettyés virágai között méh döngicsélt, éreztem, hogy kezd lecsukódni a szemem. Néhány perc vagy talán óra múlva hallottam, hogy csizma csikorog fölöttem, éreztem, hogy árnyék hull rám, és hűsít le a napsütésben. Kinyitottam a szemem, az admirálisra számítottam, de ez az idegen volt a legkülönösebb lény, akit valaha láttam. Ez a jóember talán ötvenesztendős lehetett; a vékony arcbőrét megedzette a nap és az eső. A vértjét rozsda- és penészfoltok takarták, mintha túl hosszú időre ott felejtette volna az egyik sarokban. A sisakja jó részét nyilván elhagyta, mert az eredeti darabból csak egy egyszerű fejrész maradt, ám papírmaséból kiegészítést rögtönzött és illesztett hozzá, így az egész könnyű fejvédő benyomását keltette. Az antik lovagokat idéző bizarr megjelenése miatt arra gondoltam, hogy nyilván az egyik szereplő lehet, aki már eleve beöltözve érkezett. A benyomásomat tovább erősítette az a tény, hogy a végtagjaiban is hiányosságot tapasztaltam: csak egy karja volt. Megint behunytam a szememet, a jelenés azonban megszólított. Te vagy a padovai Signor Benedetto?

128 Hunyorogva rápillantottam. Vaskosabb spanyol akcentussal beszélt, mint Don Pedro, az érsek és az alkirály együtt, de azért így is megértettem. Igen feleltem, de nem keltem fel, mivel nem volt rangombeli. A korát látva azonban megesett rajta a szívem, és hellyel kínáltam, kértem, hogy pihenjen meg, mert nehezen szedte a levegőt, és a tüdeje olyan sípoló zenét játszott, mintha lenyelt volna egy fuvolát. Nehézkesen mellém esett, a páncélzata csörgött, én pedig nem tudtam elvonni a szemem a keze helyéről. Úgy tűnt, nem kíván sem üzenetet átadni, sem távozni, így beszélgetésbe elegyedtem vele. Úgy látom, a magad idejében nem kerülted a verekedést, öregfiú mondtam. Viccnek szántam, de a cimbora dühbe gurult, és rám bandzsított a székéből. Qué? kérdezte ingerlékenyen. Nem akartalak megbántani. Felemeltem mindkét kezem, de aztán gyorsan le is tettem: nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha azzal dicsekednék, hogy nekem megvan mind a kettő. Természetes, hogy ahogy öregszik az ember, magával viszi a sérüléseket, helyeket a robot és a rossz sorsa testált rá. Ne fájlald! Azonban mégis fáj felelte az öreg -, hogy öregnek és csonkának csúfolsz, mintha bizony feltartóztathattam volna az időt, hogy át ne suhanjon fölöttem, vagy karomat valami kocsmában Vesztettem volna el, nem pedig ama fenséges alkalommal, melyhez foghatót sem a múlt, sem a jelen századok nem láttak, sem a jövendők nem várhatnak. Tudd, hogy ezeket a sérüléseket a nagy lepantói csatában

129 szereztem, ahol a Szent Szövetség országai összefogtak a hitetlen törökök ellen. Dühöngve kihúzta magát, a kényes lovag méltóságteljes megjelenését azonban elrontotta, hogy a mocskos körmeivel közben megvakarta az izzadt haját a rögtönzött sisak alatt. Ha sebeim szemre nem tündökletesek is, megbecsülik és tisztelik őket azok, akik tudják, mikor sebesültem meg.7 Most már fel kellett állnom, mert az öreg rangja meghaladta az enyémet, ez a dicső lovag megérdemelte a tiszteletadást. Meghajoltam előtte. Bocsáss meg! Civódó parasztnak hittelek, pedig úgy tűnik, hős vagy. Rám mosolygott a hiányos fogsorával, és intett, hogy üljek vissza. Talán mindkettő vagyok felelte -, mint sok más katona. Tehát te volnál az admirális, akinek a fogadására ideállítottak? Nem felelte -, de üzenetet hoztam az admirálisodtól. Nem jött el, nincs úton idefelé, és nem is érkezik meg soha. Feltartóztatták? Tartósan. Ugyanis meghalt. Megdöbbentem. Csakugyan derűsen közlöd a hírt. 7 Győri Vilmos fordítása felhasználásával.

130 Nem az én tisztem, hogy borús képet vágjak. De hidd el, ha azt mondom: sajnálom érte. Mert igen jó ember volt, abban a lepantói csatában harcolt, melyről az imént beszéltem. Akkor mellette küzdöttem, és utána is a Szent Szövetségben. Nos feleltem. Sajnálattal hallom, hogy a világ ilyen katonával lett szegényebb. Most pedig nem tudom, mitévő legyek, mert neki kellett volna megmondania, hová állítsuk a hajókat, és hogyan legyen minél élethűbb a csatarendünk. A különös lovag a vállamra csapott. Az urad, Don Pedro küldött, hogy segítsek őhelyette. Egyelőre letelepedtem a szigeten, mert Lepanto után egy darabig a messinai kórházban feküdtem. Lenéztem a színpadra. Jelenleg talán az a legnagyobb problémánk, hogy még egy pocsolyával sem büszkélkedhetünk, nemhogy egy malomtóval. Azt már elrendezték mondta, miközben talpra kecmergett. Levezetik a vizet a folyótól egy csatornán, és tartályt készítenek, hogy felfogják. Egy értelmes ember ugyanis közölte velük, hogy a víz lefelé akar folyni, nem felfelé, ezért inkább azt a vizet kellene eltéríteni, ami a vulkán oldalán folyik le, ahelyett hogy a tenger kiürítésével gyötrik az öszvéreket, mert az eleve lehetetlen feladat volt. Felálltam, és lassan megindultam lefelé a lépcsőkön a különös lovag mögött, felvettem az ő kényelmes tempóját. Úgy sejtem, már a görögök is így gondolkodtak mondta -, mert az öszvérhajcsárok vízelvezető csatornát,

131 akvaduktot találtak az oszloptörzsek alatt. Azok a görögök minden jó ötletben évszázadokkal megelőztek minket. Odanyújtottam neki a kezem, mikor leléptünk a kis falról az üregbe. És ha már megtelt a tartály, az én tisztem lesz segíteni a csatarenddel, ráadásul írtam pár versikét is a kórus számára, mely most meglehetősen dagályos lesz, de egy ekkora színházba nem is árt az. És neked mi lesz a szereped? Amikor találkoznak a hajók, előadunk egy csatajelenetet, és nekem kell vezetnem a támadást, meg megszerveznem a harcot. Tudtam, hogy a tornán mutatott teljesítményemnek köszönhetem ezt a szerepet. Csatajelenet, mi? Voltál már tengeri csatában? Kezdett fárasztani ez a kérdés. Nem. Felsóhajtottam. Sem másféle csatában. De ha jól sejtem, ügyesen bánsz a karddal? Mint a tornán kiderült, elég ügyesen ahhoz, hogy bármelyik spanyolt legyőzzem, de ezt inkább nem mondtam neki. Csak annyira, hogy Albion és Ibéria nagy tengeri csatáit felidézhessem. Albion és Ibéria, mi? Belerúgott a küzdőtér sárga homokjába az ódon szandáljával. Nos, néhányan biztos elhiszik. Körbenézett maga körül a tartályt teletöltő mérnökök hadán, aztán a tengerre, vulkánra és a kövekre pillantott, mintha ezek az elemi lények kihallgathatnának minket. Halkan folytatta. Tudod, mi célja ennek a színjátéknak?

132 Nem teljesen értettem ezt a rejtélyes megjegyzést, de szó szerint továbbadtam ennek a különös kis embernek az utasításaimat. Csak annyit tudok, hogy Albion erőinek teljes megsemmisítését kell színre vinni, én fogom vezetni a csatát, és karddal a kezemben hajóról hajóra fogok ugrálni. Utáltam volna megmerítkezni a vízben, különösen Beatrice előtt; ezt a gyarlóságomat azonban nem említettem, csak annyit tettem hozzá: Utasítottak, hogy hősiesnek mutatkozzak. Ááááá! Egyetlen hosszú, elnyújtott magánhangzó. Hogy hősiesnek mutatkozz. A hősies kiállással már félig megnyerted a csatát. Szerinted amikor a katona beleugrik a halál torkába, nem retteg? Remegnek a térdei, visszahúzódnak a heréi, a belei megnyílnak. Minden egyes alkalommal. De az a titka az egyik mocskos ujját az arca elé emelte -, hogy bátornak mutatkozzék, hogy a bárányszívét oroszlánszívre cserélje. Úgy gondoltam, megértettem. Nos, hősies jelmezeink lesznek: a herceg szabója egész héten azokon dolgozott. Az öreg a fejét rázta. A ruházat, vért meg a cicoma semmit se jelent. Nem értetted meg a szavaimat. Csatába úgy is elmehetsz, hogy sisak gyanánt egy régi vízforraló kannát, mellvért helyett pedig bádogtányért viselsz. Nézz csak rám! Egyetlen kezét kacskaringós mozdulattal elhúzta a régi vértezete előtt. Nem kell csíkokat viselned ahhoz, hogy tigrismód viselkedj. Az igazi lovag innen ismerszik meg rácsapott a

133 mellvértjére, mely a szívét takarta -, és innen megkopogtatta a viharvert sisakját, úgy kongott, mint a kolomp. A képzeleted akkor is kisegíthet, ha zsákruhában harcolsz. Gondolj az olasz lovagi múltra, a ti mantovai márkitokra, Orlando Furiosóra! Bújj az ő bőrükbe! Valahányszor összekapsz egy csaló kocsmárossal, aki két reált számolt fel egy helyett egy liter sörért, hitszegő várnagyot móresre tanító lovag leszel. Nyújts kezet minden botladozó szajhának, mintha hercegkisasszony volna, és kérdezd meg tőle: Jól vagy, úrnő? Remélem, nem sérültél meg? Ezt pedig akár a hétköznapi ruhádba öltözve is elvégezheted. Egymás mellett állva néztük, ahogy a tartály megtelik, a mérnökök vízre tolták az egyik hajót. Veszélyesen roskatagnak tűnt. Mikor ma este kiállsz arra a parafából meg vászonból összetákolt vacakra folytatta a társam -, képzeld azt, hogy a patraszi szorosban úszó egyik hatalmas vitorlás orrában állsz, mint annak idején én, a törökök az aranyló sétafedélzeten hujjognak, és feléd lengetik a görbe szablyáikat! Erezd az orrodban a puskapor fanyar szagát! kiáltott, a mérnökök hirtelen mind felé fordultak, mintha színész volna. Erezd a bordáid rengését, mikor eldördül az ágyú, halljad az egymásnak ütköző hajók szálfáinak recsegését, és akkor tudni fogod, hogy nincs más megoldás, ki kell vonnod a kardodat, és ugranod kell. Felé fordultam, megpróbáltam elképzelni őt a csatában. Lepantóban mire gondoltál? kérdeztem.

134 Elgondolkodott, a különös sisakja árnyékától nem láttam az arckifejezését. Hogy a katonához jobban illik, hogy meghaljon a csatában, semmint futással meneküljön. Amikor a baráti hajóról ellenségesre ugrottam, nem hittem, hogy visszatérek. A forró délután hátralévő részében szorgalmasan próbáltunk az esti előadásra. Őszintén szólva nem fogtam fel a darab jelentőségét, egyedül a saját szerepemről tudtam valamit túlságosan lefoglalt a tengeri csata ahhoz, hogy retorikáról vagy allegóriáról elmélkedjek. Sosem kedveltem a klasszikusokat remekül mulattam a commedia dell arte előadásain, amikor a gazda és a szolga, vagy Harlekin és az ő Colombinája egymással bolondozott, ez a régimódi pózolás viszont már nem volt kedvemre. Annyit azonban tudtam, hogy a darabban a tengeri csata mellett egy ló is szerepet kapott, mert láttam, amint egy hatalmas fehér harci mén ugrándozott a nézőtér alatti alagútban, az idomárjai úgy rángatták a kantárszáron, mint a bábokat a bábos. Azt is tudtam, hogy Claudio nálam nagyobb szerepet kapott, a darabot megnyitó kórus pedig ontotta a badarságokat, de az előadni szándékozott darabot illetően semmivel sem lettem okosabb. A Taorminában épült kis hajók, melyeket öszvérek húztak fel az emelkedőn, a tóra állítva ugyancsak csinos látványt keltettek. A kezdeti félelmeim ellenére erősnek bizonyultak, fából és vászonból készítették őket, csodálatra méltó módon bírták a súlyunkat, bár olykor harc

135 közben kicsit igazgatnunk kellett őket. Ibéria hajóit fényes, lakkozott fából építették, a vitorláit vörös selyemből varrták, míg Albion hajói bár gyakorlatilag ugyanolyan erősek voltak korhadó, régi lélekvesztők benyomását keltették, némelyiken még a sárkánymancs motívuma is megjelent, mintha régi északi stílusban készült volna. Mint kiderült, Claudio játszotta Hispánia erőinek királyát, a hajóorrban kellett állnia, a csatában azonban nem vett részt. Szerepem szerint át kellett ugranom fölötte Albion rozoga, kékre festett vezérhajójára, melyet vörös hajú amazon királynő vezetett. Az allegória ekkor jóval kevésbé érdekelt, mint az ugrás, melyet be kellett mutatnom. Jó párszor belepottyantam a vízbe, mikor a hajók túl távol voltak egymástól, egyszer pedig egy ágyúba kapaszkodva lógtam lefelé, a lábfejem belelógott a rögtönzött tengerbe, miközben a tanítóm, az öreg spanyol lovag hangosan röhögött rajtam. Sértett büszkeséggel imádkoztam, hogy ne essek vízbe a nyilvános előadáson Beatrice előtt. Mivel a nap már kezdett hanyatlani, ideje volt átváltoznom Benedettóvá, a színésszé. Belebújtam a könnyű, fémlemezből és vászonból készült római vértembe nem közeli szemrevételezésre tervezték, de a padokból elég vitézi benyomást kelt majd. Don Pedro aragóniai katonái részben bátor ibériainak, részben mocskos parasztoknak, részben pedig pirospozsgás móroknak öltöztek, még néhány helyi asszony és gyerek is megjelent, és pár reálért cserébe színes ruhákat húztak magukra, az arcukat pedig befestették dióval.

136 Don Pedro saját borbélya körbejárt a főszereplők között, megfestette a szemünket és arcunkat. Nagyokat pislogtam, mikor ráköpött egy széntömbre, végighúzta rajta a cickány farkánál is finomabb cobolyszőr ecsetjét, és körberajzolta vele a szememet, majd csiklandozva kunkori bajuszt rajzolt az orrom alá. Mikor belepillantottam a tükörbe, rájöttem, hogy nagyon hasonlítok az egyik olyan bábura, melyet a monrealei festett szekéren láttam harcolni, de reméltem, hogy a távolabbi sorokból nem festek túl nevetségesen. Claudióra pillantottam, akinek komoly arca megnyúlt, a bőre elsárgult az idegességtől. A borbély őt is kifestette: az ő szemét is kihúzta, hátborzongató ügyességgel csinos kis bajszot rajzolt neki. Claudio most már nem nevetett, a tekintete a távolba révedt, a lenyugvó nap sárgára festette a szemét, mint az oroszlánokét. Rásegítették a gyönyörű lovagi köntösét ma nem lila színt vett fel, hanem a spanyolok skarlátvörösét -, a súlya láthatóan előrehúzta, ugyanis az öltözéke mellrészén rendkívüli értékű, gyöngyökkel és ékszerekkel kirakott kereszt lógott. De nem egyedül ez emelte ki közülünk, többiek közül. A fejére nehéz arany fejdíszt is tett az öltöztető. A mellkasomra baljós előérzet telepedett, épp oda, ahol Claudiót a kereszt súlya nyomta. Mit adunk mi itt elő? Éreztem, hogy valaki megveregeti a vállam. A különös, rosszul öltözött spanyol lovag volt. Mennem kell. Felém nyújtotta az egyetlen kezét, én pedig döbbenten ráztam meg. Egész nap a csatarendet szervezte, ő adott Parancsot minden kardcsapásra, erre

137 most, hogy minden színésze beöltözött, elmegy az első felvonás előtt? De hisz csak most kezdünk! tiltakoztam. Nem maradsz megnézni az előadást? Megrázta a fejét, a tekintete rólam Claudio királyra vándorolt. Éreztem, hogy ő elmondhatná nekem azt, amire kíváncsi vagyok. Gondolom handabandáztam -, azok után, amiket láttál, gyermetegnek tűnik ez a játék. Vállat vont, a nyakánál összecsattant a páncélja. Én is éppúgy szeretem a színjátékot, mint bárki más, én is nevetek és tapsolok a karzaton, mogyorót rágcsálok, és bedobálom a párnámat. De ma este nem maradok, mert ez itt nem játék. A gyerekkirálytól újra felém fordult. Ez valódi. Azzal elfordult és elbicegett, mielőtt megkérdezhettem volna, mit akart mondani ezzel. A nap lebukott, tüzet vetett a tengeren, én pedig néztem, ahogy a sisakos öreg lebotorkál a dombról gyors, dülöngélő léptekkel. Miközben őt néztem, elhaladt Don Pedro mellett, aki a főpróbára érkezett, és a rangbeli különbségük dacára úgy összeölelkeztek, mint két testvér. A maszkabál estéje jutott eszembe, mikor hagytam, hogy Don Pedro átöltöztessen és megnyírasson. Akkor sokkal inkább báb voltam, mint most. Megremegett a bárányszívem. Nem csoda, hogy Beatrice kisasszony kinevetett! Aztán azon töprengtem, hogy ha a két férfi összefut az úton, és hajba kapnak, a különös ruhájú öreg

138 vagy a skarlátot és aranyat viselő öles herceg viselkedik inkább tigrisként. Don Pedro elsőként engem üdvözölt a társaságban, mint a legközelebbi barátját, még Claudiónál is hamarabb. A csattogó fogaim elcsitultak, ahogy a szívemet megmelengette a barátsága, a kételyeim kezdtek szétoszlani. Hogy jöttél ki Miguellel? kérdezte. Különös jellem, nem gondolod? Egy pillanatra elgondolkoztam, a szemem a távolodó alakon tartottam. Csakugyan különös jellem. Valójában azonban, bár nem mertem fennhangon kimondani, nehogy megsértsem a barátomat, arra gondoltam, hogy Miguel, ha csakugyan ez a neve, egy délután alatt többet tanított nekem a lovagi életről, mint Don Pedro festett lovasai a Velencéből idáig tartó hosszú úton.

139 II. FELVONÁS, 7. SZÍN Tengericsata^előadás a görög színházban Beatrice: Ámuldozva forgattam a fejem a görög színház lépcsőin felfelé menet. Mint történetmesélőnek megragadta a szívem ez a hely, hiszen itt még a kövek is emlékeztek azokra a legendákra, melyeket én a tanulószobában hallgattam sőt, némelyiket nagy üggyel-bajjal még eredeti görög leírásban is elolvastam. Majd szétvetett az izgalom, ha arra gondoltam, mennyi drámát eljátszhattak ezen a színpadon az elmúlt korokban. Helyet foglaltam a tógás szellemek között, és már alig vártam az esti szórakozást bár elsősorban azért, mert az előadás gondolata Don Pedro agyából pattant ki, így nyilván Benedetto is meg fog jelenni, hiszen úgy kerülgette a herceget, mint a kórság. Feltétlenül látni akartam, mert a legutóbbi találkozásunkkor valami nagyon félrecsúszott. Tudnom kellett, hogy komolyan gondolta-e azokat a keserű szavakat a siracusai menyegzőn, vagy csak a fölös féltékenység mondatta vele. Szerettem volna visszatérni a vidám háborúskodásunkhoz, ez a komoly ellentét, ami köztünk támadt, egyáltalán nem tetszett. Követtem a nénémet és Herót a kőlépcsőkön a legfelső sorhoz, ahonnan lenyűgöző kilátás fogadott. A nap épp lenyugodott, így a vulkánnak csak a kék körvonalai görnyedtek a város fölé, a csúcsából korall- és rózsaszín füstfelhők emelkedtek. Az ég sáfránysárga lett, a tenger lángolt. Csak az a vágy tudta elvonni a szemem e látványtól, hogy megpillanthassam Signor Benedettót, ám

140 sehol sem láttam. Herótól tudtam, hogy az ő Claudio barátja megjelenik az előadásban valamilyen minőségben, én azonban már több mint egy hete nem beszéltem Signor Benedettóval, így fogalmam sem volt, hol lehet. Felfelé menet megállapítottam, hogy valószínűleg Messina egész nemessége összegyűlt itt: sok arcot felismertem a nagybátyám maszkabáljából és a siracusai menyegzőről is. A nagynénémet és engem egy fehér tógába öltözött helyi kisgyerek vezetett oda a helyünkre, akinek a fürtjeibe szőlőleveleket tűztek. Láttam, hogy nem a nagybátyám mellé ültettek, ő és Égeon ugyanis egy aranyló trón mellett, egy kis külön erkélyen kapott helyett. Onnan nyílt a legjobb kilátás a színpadra, ott ülhettek annak idején a császárok. Azt hittem, az aranyozott széket az alkirálynak szánták, de láttam, hogy a szánalmas uralkodó a nagybátyám és Monreale mindenütt jelen lévő érseke közé telepedett le. Kissé rámosolyogtam a trónra: eddig is sejtettem, hogy Don Pedro öntelt, de azt hittem, túl körültekintő ahhoz, hogy ilyen székbe üljön az alkirály jelenlétében. Ám amikor a herceg csatlakozott a grandokhoz, ő sem foglalta el a trónt. Az aranyozott szék üresen ácsorgott még akkor is, mikor a koszorút és tógát viselő gyerekek eloltották a közönség fáklyáit, és a dudások rázendítettek, jelezve, hogy az előadás megkezdődött. Miután meggyújtották odalent a fáklyákat, csodát láttunk. A színpad ugyanis nem kőből vagy fapallókból készült, mint azt a commediában megszoktuk: ez víz volt, egy hatalmas, csurig töltött tartály, melynek elejére

141 fodrozódó kék és fehér hullámokat festettek. A tartály fáját kékre mázolták, így a gyertyák kagylóforma tükrökkel sokszorosított fénye azúrkékre festette a vizet. A képzeletem szellemeihez hasonló tógát viselő narrátor belépett a hullámok közé, valamiféle titkos emelvénynek köszönhetően úgy tűnt, mintha Krisztushoz hasonlóan ő is a vízen járna. A színész, egy gyér szakállú, középkorú férfi, kitekerte a kezében tartott tekercset, és szavalni kezdett, erőteljes hangja végigdörgött a sorok között, visszhangzott a színházban. Egy időre én leszek a kórusotok, és kérem türelmeteket a prológusomhoz, figyelmeteket a játékhoz, kedvező ítéleteteket az epilógushoz. Mert habár nagy királyokról, tiszteletre méltó szentekről és régvolt történetekről fogunk hallani, az eljövendő napokban mind szerepet kaphatunk a történelem alakulásában. E vészjósló szavak után a kórus kilépett a vízből, és megkezdődött a színjáték. Az azúr medencére sötétség borult, mint az imént az egész üregre, mielőtt a tükröződő fénnyel megvilágították. Katonák serege gyülekezett a színpad előtt, különös nyelven jcántáltak. Mikor a fények felerősödtek, láttam, hogy a bőrüket mintha diólével festették volna meg, a fejükre színes turbánt tekertek. Libabőrös lettem a baljós sejtelemtől a meleg este ellenére is. Mórok voltak. A narrátor újból elfoglalta a helyét a tavon, az egész jelenet fölé magasodott.

142 Az ősi Hispániában az Asztúria környékén élő jó embereket soká zaklatták a hitvány mórok. A bátor Ramiro király megütközött velük, de körbevették. Előlépett egy skarlátszínű ruhás alak: Claudio. A vérvörös köntöse mellrészén ékkövekkel kirakott kereszt lógott, a fején koronát tartott. Hero úgy megbökött a könyökével a bordáim között, hogy még jó ideig látszott a nyoma. Megszorítottam a kezét, miközben Claudiót körbevették a mórok, a különös énekük fenyegetően csengett. Claudio most fényárban úszott, letérdelt, és segítségért imádkozott, tisztán csengő erős, fiatal hangja még hozzánk, a legfelső sorokba is eljutott. Áldott Szent Jakab, szállj le hozzánk a szükség óráiban, és ments meg minket ettől az átkos hordától, a Spanyolország kebelén fészkelő kígyótól! Oldalra pillantottam Heróra, ő azonban mintha meg se értette volna a szavak jelentését, szeretetteljes csodálattal bámulta a királyi öltözéket viselő barátját. Claudio összeszorította a szemét, csak a szája mozgott, mintha tényleg imádkozna. És bevált: a csoda megjelent. A vízen fényösvény villant fel, a mórok félelmükben rettegve leheveredtek, és abbahagyták az éneklést. Bizsergett a bőröm, miközben ezt a jelenetet néztem, ugyanis a színpad végében egy fehér csataló bukkant fel, és úgy tűnt, mintha átléptetett volna a vízen. Tudtam, hogy trükk, nyilván járópallót rejtettek el valamivel a vízszint alá, de akkor is varázslatos látványt keltett. A ló a szentek fehér ruhájába öltözött alakot cipelt, az arcát fehér csuklya

143 takarta, csak a szemének vágták ki a helyét. Hátborzongató látványt nyújtott. A lovas a feje búbjánál aranyglóriát viselt, a lovagi köntösén pedig Szent Jakab jelképét, a tőrben végződő vörös keresztet a fölötte lebegő szívkagylóval. A kezében hátborzongató csodát tartott: egy lángoló keresztet, melyet leleményes módon folyton égő lángok borítottak be anélkül, hogy megégették volna a kesztyűs kezét. A ló a tűz heve dacára óvatosan lépkedett előre, és a közönség álmélkodó kiáltásai közepette lassan lelépett a tartályról. Az állat aztán engedelmesen, mozdulatlanul állt, míg a szent kivonta a kardját, és lecsapott minden előtte heverő mórra. A barna képű színészek feltehetőleg mind vérrel teli hólyagot rejtegettek az öltözékük alatt, mert az egész földszintet beterítette a fröcskölése, vörösre festette a ló tomporát és a szent hófehér csuháját is. Aztán a jelenet még jobban eldurvult, mikor mór gyöngyöket és karpereceket viselő nők és gyerekek rohantak a férfiakhoz sírva, és ők is mind hasonló véget értek. Mire Szent Jakab végzett, a fehér köpenye skarlátvörösre vált. Ekkor átadta a lángoló keresztet a hálás királynak, aki térden állva vette át. Forgott a gyomrom. Tehát ez a szent, a spanyolok eszménye és védelmezője mórokat gyilkolt. A rend, melynek Don Pedro is tagja volt, a szent testvériség, melybe Signor Benedettót is belerántotta, a tengerparton látott kiváló férfiúnak, a szépséges mórnak az életét fenyegeti. Szent Jakab ugyanúgy nézett volna Guglielma Crollalanzára, ahogy Monreale érseke: a széles orra, a

144 csodás göndör haja mögött csak egy állatot látott volna, nem egy nőt. Sosem kérdezősködtem, mikor Hero korábban arról mesélt, hogy a mórokat kiűzték Szicíliából. Feltételeztem, hogy katonai okokból szükséges lépés volt. A színdarabtól azonban kezdtem másképp látni a dolgokat. Azért zavarták el őket, mert mások voltak. Ismertem egy nőt, aki félig mór, a férje és a fia pedig fehér. Tényleg annyira különböznének tőlünk? És Szent Jakab megáldotta az elűzésüket. Rosszul voltam a látottaktól. Az ő ujjcsontját őriztem a szobámban, a szekrényben. A mészárlás véget ért, a tartály előtti terület sötétségbe borult, újra a kék tengerre vetültek a fények. A kórus visszatért a hullámok közé, megint szavalni kezdett. Feszülten hallgattam, azon töprengtem, még mi következik ezek után: jöhet-e még rosszabb. Miután megkapta Szent Jakab áldását kántálta a kórus -, Ramiro megesküdött, hogy kiűzi a birodalmából az istenteleneket, és Albionba hajózott, hogy eltiporja Boudiccát, a vörös hajú boszorkányt a pogány hitéért. Mivel én tanultam római kori történelmet, rögtön tudtam, hogy itt valami nincs rendben. Rendkívül különös sziszegtem Herónak -, Boudicca ugyanis Krisztus előtt élt, Ramiro pedig utána. Hero meglengette előttem a kezét, elhessegette a megjegyzésemet, én pedig nem nyugtalankodtam tovább. Hiszen én is tudtam, hogy a fikció ingatag, és sok dicső író összehozta a történelmi alakjait a képzelete

145 szüleményeivel. Látni akartam, merre megy tovább a színjáték. A szemünk előtt valódi látványosság emelkedett. A kék tóra a tömeg álmélkodó hangjaitól kísérten több tucat apró hajó vitorlázott ki, méretüket tekintve a hadigályáknak talán egytizedei lehettek, ám minden részletükben azok tökéletes másai voltak. Minden hajón tengerészek utaztak: mindegyikre egy egész sereg zsúfolódott, a fegyvereik az ég felé böktek, mint megannyi tüske, felkészültek a csatára. Az albioni erők élén Boudicca állt, egy nőnek öltözött férfi, akinek a mellvértjére két kúp alakú mellet erősítettek, az ólommal fehérített arcát úgy kifestették, mintha szajha volna, a rengeteg göndör, vörös hajába pedig szarvas sisakot nyomtak. Az apró fürtökbe göndörödő hajáról megint eszembe jutott Guglielma Crollalanza. Végignéztem a nézőtéren összegyűlt grandokon, de úgy tűnt, ma este sem az asszony, sem a költő fia nem jött el, ami cseppet sem lepett meg. A közte és Monreale püspöke között lángoló ellenségeskedés ereje megrémített. Megint a Ramiro királyt játszó Claudio került középpontba, most a hispániai hajó kormányrúdjánál állt, a lángoló keresztet az arca elé tartotta. Épp megáldotta egy ékköves miseinget viselő Pap, aki gyanúsan emlékeztetett Monreale érsekére. Albion hajóin a len- és zsákvásznat viselő pogányok eközben a szuronyos fegyvereiket rázták, Boudiccát pedig mogyorófa pálcával megáldotta egy druida, a levelekbe öltözött, mitikus Zöld Ember. A vörös hajú királynő láthatóan eksztázisba esett a hitetlen

146 áldástól: vonaglott, a nyelvét nyújtogatta, buján dörzsölgette a kúp alakú melleit. Az üzenetét leszámítva a darabot csodálatosan kidolgozták, mert az ibériai hajók flottája és a pogány dereglyék meggyőzően úsztak egymás felé a zafírkék tóban. Az elrejtett zenekar üstdobja képzeletbeli vihar hangjait idézte, a cintányér összecsapásával pedig a két hajóhad egymásnak ütközését érzékeltették. A hajó orrán ekkor hősies alak tűnt fel: egy magas férfi széles vállakkal és hosszú végtagokkal. A vértje felett a centuriók sisakját hordta, az arcára pedig fekete szakállat ragasztottak, én azonban az arcfesték alatt is felismertem. Benedetto volt az. Meglepődtem, mikor felbukkant, a mórok története találkozásunk óta először kis híján kiverte őt a fejemből. A vitánk ellenére be kellett ismernem, hogy lenyűgözően festett a skarlátvörös és aranyszín római öltözetében. Úgy állt a hajó orrában, mint valami orrszobor, a közönség visszafojtotta a lélegzetét, a levegő izgatottságtól reszketett. Aztán hősiesen átugrott az egyik hajóról a tőle elképesztő távolságra lebegő másik hajóra. Hero felkiáltott: most jöttem csak rá, hogy túl erősen szorítottam a kezét, és annyira előredőltem, hogy már kis híján beborultam az előttünk lévő sorba. Mindkét sereg katonái kivonták a kardjukat, és valóban összecsaptak, csak úgy szikráztak a pengéik. Én egy pillanatra sem vettem le a szemem Benedettóról, úgy pörgött-forgott, akár az örvény minden tudományát bemutatta, miközben szétzúzta az útjába kerülő

147 ellenségét. Tudtam, hogy csak színészkedik, de mivel a tornán hasonlóan küzdött, a szerepe valószerűnek hatott. A vívás mellett stratégiát is láthattunk: a spanyol hajók három oldalról bekerítették Albion flottáját, így a pogányok kénytelenek voltak visszavonulni a papír partvidék felé, miközben a tengerből kiálló hatalmas, fehér sziklákról művészien megfestett papírkövek potyogtak. A spanyolok olyan tökéletes győzelmet arattak, hogy a vörös hajú királynő térdre hullott Claudio-Ramiro előtt, és szánalmasan kegyelemért könyörgött. Benedetto a nyakához szegezte a kardját, a király azonban felszólalt, és megkegyelmezett neki azzal a feltétellel, hogy átadja minden kincsét, és elfogadja az Egy Igaz Istent. A darab azzal ért véget, hogy a királynő elfogadta a tüzes keresztet Ramirótól, és a kísérete pogány arannyal halmozta el a hódítókat. Egy percnyi csend következett, aztán mögülünk, az aranyszín páholyból egyetlen ember tapsa hallatszott. Minden szem felé fordult, a nézőtéren álmélkodó dünnyögés futott át, mint buborék a forró levesben. Vékonydongájú, elegáns férfi volt, nem magasabb Don Pedrónál, a csinos szakálla erős Habsburg-állat és komor szájat takart, az alsó állkapcsa kicsit kijjebb állt a felsőnél. Göndör fekete haját szigorúan kifésülte a homlokából. Bár nem viselt koronát, a közönségben mindenki azonnal felismerte még akkor is, ha sosem látták a képmását sem röpiratokon, sem érmén, ugyanis ő volt az egyetlen ezen a világon, akinek az alkirály hajlandó volt átadni a trónját. Ő volt II. Fülöp, Spanyolország királya.

148 A vörös zekéjére gyöngyökből és ékkövekből nehéz keresztet hímeztek, az arcát megvilágította a merev fehér nyakfodra, nemes homlokát aranydiadém övezte. Megdöbbenve láttam, hogy pontosan úgy néz ki, mint Claudio. Pontosabban Claudiót úgy öltöztették fel, hogy pontosan úgy nézzen ki, mint II. Fülöp. A király kegyesen intett a társulatnak nem mosolygott, mintha a jó szándéknak ezt a kifejezését alantasnak tekintené majd újra tapsolni kezdett. A herceg és a grandok is felálltak, úgy tapsoltak, hamarosan a tömeg is követte a példájukat. Mikor már mindenki tapsolt és ujjongott, a király ravaszul abbahagyta a tapsolást, és elegánsan integetni kezdett a túlfűtött tömegnek, így mintegy magára irányítva az ünneplést. Sokáig ülve maradtam, ám Hero végül addig rángatta az ingujjam, hogy vonakodva bár, de én is felálltam. A közönségben egyetlenegy alak maradt ülve három sorral főttem foglalt helyet csuklyás köpenybe burkolózva, aztán a szűnni nem akaró taps alatt végül ő is felkelt, és felment a padsorokon a hátsó kijárat felé, próbált angolosan távozni. Ahogy elhaladt mélyítem vajon biccentett volna, vagy csak én képzeltem? -, a szél fellebbentette a köpenyét, és megláttam a nyakában lógó apró pennát és kristályüvegcsét a pár csepp fekete tintával. Harsonaszó csendült fel, mire a király is felállt, és lesétált a nézőtérről a színészekhez. A távolból is láttam, hogy a talpnyaló érsek a könyökénél őgyeleg, a király fülébe sugdosva mutatja be Claudiót, ő pedig az emberi

149 mivolta első kifejezéseként megérintette a jelmezhez tartozó koronát. Utána a nem sokkal Claudio mögött álló Signor Benedettót intette magához, mikor pedig Benedetto kurtán meghajolt, én megpróbáltam hiába megfejteni az arckifejezését. A királyt kiterelték a színházból, miközben bennünket a hellén ruhás inasok a helyünkön tartottak, míg el nem tűnt. Egyre zajosabb mormogás vett körbe, Hero pedig arról csacsogott, micsoda megtiszteltetés, hogy végre ténylegesen megpillanthatta a spanyol királyt. Én is éppannyira elképedtem, mint a többiek, de a rossz szájíz mellett, melyet a darab hagyott bennem, most már a gyomrom is kavargóit. Mit keresett itt a király? Miért látogatott meg egy ilyen csepp szigetet? És nemcsak hogy megnézte azt a különös drámakotyvalékot, de még a legfelsőbb vazallusai között is népszerűsítette az üzenetét? Ahogy a színészek elhagyták a színpadot, gyorsan felpattantam. Látni akartam Signor Benedettót, még mielőtt elmegy. A király megjelenése egészen elfeledtette velem a veszekedésünket úgy tűnt, sokkal nagyobb dolgok forognak itt kockán. Talán ő, mint a szereplők egyike, némileg megvilágíthatná ezt a különös estét. A nagynéném és Hero mögött én is lassan levonultam a kőlépcsőkön, feltartott a tömeg, pedig fortyogott bennem a türelmetlenség. Annyira szerettem volna látni őt a hullámzó fejek fölött, hogy rosszul léptem a tekervényes, omladozó lépcsőkön, lezuhantam, és elterültem az ősi köveken, mire Hero neveletlenül felsikoltott. Mielőtt

150 azonban ő vagy a néném a segítségemre siethetett volna, erős kezek rántottak talpra. Szégyenkezve lesütött pilláim alól magamba ittam a megmentőm minden apró vonását tetőtől talpig: az aranyozott szandáljai az ökörbőr bricseszét, az arany mellvédjét, a bizarrmód vérvörösre festett orcáit, a feketével körberajzolt szemét, melyek még sosem tűntek ennyire zöldnek, mint most, a centurio sisakja alatt. Ibéria századosa volt az, Signor Benedetto. Gyilkos pillantásokat vetettem rá: micsoda időzítés, hogy pont most kellett segítségemre sietnie, mikor a legutóbb tánc közben fogta meg a kezem, és kegyetlenül sértegetett! Ő azonban egyenest rám nézett zöld szemével, és csak annyit mondott: Jól vagy, úrnő? Remélem, nem sebesültél meg? Némán megráztam a fejem, mert addigra odaért mellém a néném és Hero is, a néném előtt pedig nem faggathattam ki, mert akármit tervezett is a király, abba a nagybátyám is belekeveredett. Mikor elegánsan átadta a kezem a nénémnek, és elköszönés gyanánt meghajolt, megpillantottam a nyakában Szent Jakab rendjének a medálját. Benedetto is nyakig benne volt.

151 III. felvonás

152 III. FELVONÁS, I. SZÍN A mór háza előtti dűnék Beatrice: A Naumachia utáni reggelen korán felriadtam a véres, zavaros álmaimból. Sétáltam egyet a parton, hogy a szél kifújja a fejemből a rossz előérzetet. A kikötőben ott találtam az atyát a halászokkal scopázni, így hát csatlakoztam a barátaimhoz néhány körre. Mellém pártolt a szerencse, hozzám került a settebello. A szobámban heverő kártyalapra gondoltam, melyet a ritkaságokat őrző szekrényembe tettem Szent Jakab ujja mellé. Mindkét emléket Signor Benedettótól kaptam egy győzelemért és egy vereségért. Miután összecsaptunk, olyan boldog voltam: úgy gondoltam, tisztel mint ellenfelét. Miután táncoltunk, olyan szomorú lettem: a sértéseiben felismerni véltem Monreale érsekének és az új befolyásos barátainak a hatását. Tegnap pedig, mikor elbotlottam a színház ősi padsorai között, és ő felemelt, úgy szólított meg, mintha nem is ismerne: tökéletes udvariassággal és illemtudóan, mintha ő lenne a kóbor lovagok példaképe. Ennél még a sértéseinek is jobban örültem, mert az ilyen általános udvariaskodás mögött nem ereztem igazi tiszteletet. Eltöprengtem, hogy vajon az új katonai rendje írta-e elő ezt a viselkedési formát, melyet követni igyekezett. Azon is elmerengtem, hogy vajon Szent Jakab medálja alatt a szíve is örökre megváltozott-e. Kisasszony szólított meg a barát, társaságban ugyanis sosem mondta ki a nevem, nehogy a nagybátyám fülébe jusson a viselkedésem. Te jössz.

153 Rájöttem, hogy már régóta meg se mozdultam, és most kezembe kaptam a kártyákat a felfordított csónak fenekéről. Összekevertem őket majd azt mondtam: Scopa. Megnyertem a partit, és ideje volt mennem. A scopa lényege, hogy az ember tudja, mikor kell kiszállni a játékból. A barát kedvesen felajánlotta, hogy visszakísér a nagybátyám házához, én azonban visszautasítottam, mert a part magányára vágytam. Eszembe jutott, mikor legutoljára erre sétáltam egyik lábammal a vízben, másikkal a parton, a sós víz átáztatta a szandálomat. Aznap érkezett meg Benedetto a házba. Akkor még nem is találkoztam vele. A szívem akkor megtelt a derék mórral, akiről elmondták, hogy admirális, azóta viszont folyton Signor Benedetto képe lebegett a lelki szemeim előtt. Be kellett ismernem, hogy a tornán és az előző esti előadáson nem csak az ellenségeit győzte le. Ő lett számomra az egyetlen férfi Itáliában, szívesebben töltöttem az időm vele vitatkozással vagy harmóniában, mint bárki mással. Inkább küzdenék vele, mint udvariaskodnék bármely más férfival. Ám semmit nem nyernék azzal, ha beismerném az igazságot. Neki ott voltak a bajtársai meg Don Pedro, a szívbéli jó barátja. A napnál is világosabbá tette, hogyan érez irántam, az egész nemem iránt. Én nem is remélhetek olyan édes üdvöt, mint amelyen a mór és a liliomfehér szerelme osztoztak. Épp a házuk elé értem, és hirtelen zavarodottan megtorpantam: ha ő csakugyan admirális, a felesége pedig nemesasszony, miért nem láttam őket az utóbbi napokban? Miért nem vettek részt a

154 nagybátyám mulatságain, ha csakugyan ilyen tisztre jutott a katonai körökben? Talán mert az admirális úr mór? Úgy döntöttem, felmászom a dűnékre, hátha újra megleshetem a párost. Csakugyan volt valaki a mór háza mellett a homokban, de csak egyetlen személy. A dűnék aljában ücsörgött a végtelen tenger felé fordulva, a szél a gyér haját lobogtatta, és valami csoda vonta körbe: a saját maga teremtette tenger. Körülötte ugyanis több száz krémszínű lap hevert, mindegyiket telis-tele írta pókszerű betűkkel, és lefogatta egy-egy kaviccsal, nehogy elvigye őket a szél. Egy ideig néztem őt, amint hol az egyik papírlapra írt valamit a szaruborításos könyvén, hol felszegett fejjel bámulta a tengert, mintha ihletet várna. Végre befejezte a lapot, melyen dolgozott, és a két sarkánál fogva feltartotta a szélbe, mint a mosott ruhát. Aztán felém fordult, kavicsot keresett, hogy lefogathassa. Ekkor látott meg. Michelangelo Crollalanza volt az, a költő. Haboztam, hogy folytassam-e az utam, ő azonban meglengette felém a papírját, így lassan odasétáltam hozzá, óvatosan átlépdeltem a lapok fölött. Mondtam volna neki, hogy ne keljen fel, de nem is tett arra utaló mozdulatot, és megint az jutott eszembe, ami korábban is: hogy a jó társaság íratlan szabályai számára teljesen közömbösek, mely vonását-, feltételezésem szerint, az anyjától örökölhette. Mi jón dolgozol?

155 Nem a jón, hanem a rosszon, hogy jobb legyen. Keserű mosolyra húzta a szája egyik sarkát, ahogy azt a siracusai esküvőn is láttam. Különös hely ez az írásra. Nincs szobád, ahol dolgozhatnál? Megrázta a fejét. Az egyetlen dolgozószoba az apámé, ő pedig elfoglalta az egészet. Az anyám szeret a szabad levegőn lenni. Azt mondja, nem érzi magát jól a falak között. Meg tudtam érteni: nem sokszor találkoztam még Guglielma Crollalanzával, de mindig éreztem benne valami vadságot, mindig olyan ember benyomását keltette, aki a természetben sokkal otthonosabban érzi magát, mint falak közé zárva. Az apám munkái sokkal fontosabbak, mint az enyémek, így szívesen lemondok a helyről, ö is a rossz megjavításán munkálkodik. Milyen rossz megjavításán? A spanyolok rossz gazdái a szigetnek. Kisajátították a közös földeket, eltapossák a szegényeket, hogy hatalmas kúriákat építhessenek maguknak. Kéretlenül is leültem mellé. Ezt meg hogy érted? A múlt éjjeli előadás érvelt mennyibe kerülhetett? A királyt játszó fiú köntöséről egyetlen ékkő egy évig etethetne egy egész családot. És az elmúlt napokban hány tál ételt parádéztattak föl előtted? Ibla mézeit, karfiolt és porcsint? Tudod te, mit esznek a szegények? Nem várta meg a választ. Macót, csicseriborsóragut. Ha pedig még

156 macóra sem telik, füvet rágcsálnak, mint a marhák. Kitépett egy marokra valót a földből, a homok sercegve kihullt a gyökerei közül. Száraznak és keserűnek tűnt, ilyet az ember még a szamarának se adna. A kenyér itt olyan értékes, hogy a szicíliaiak hite szerint aki csak egy morzsát is leejt a földre, annak az lesz a büntetése az örökkévalóságban, hogy a szempil- láival kell megpróbálnia felszedni. De maga az alkirály mondta, hogy a szegények megihatják a saját vizeletüket. És hidd el, még az is előfordult! Sperlingában vannak, akik barlangokban élnék, mint az állatok. Még sosem gondolkoztam el ilyesmiről, és most szégyenkezve idéztem fel, hány ételt hagytam ott a nagybátyám házában, a siracusai menyegzőn, csak mert már jóllaktam, vagy eleve nem is volt étvágyam, úgy eltelített a flörtölés. Ezért jött vissza az apád? Igen. Nem bírta a tétlenséget. És hírét vettük, hogy északon veszélyben lett volna. Eszembe jutott, mit mondott Guglielma Crollalanza a férjéről. Túlságosan forró lett a talaj számára északon. Aztán még valami más is: Más vallást követ, mint az érsek, és elég esze van hozzá, hogy másokat is áttérítsen. A múlt éjjeli színjáték után úgy tűnt, az ilyesmi elég veszedelmes dolog. A vallása miatt? Igen. Kálvin János tanításait követi.

157 Nem sokat tudtam arról, mi folyik Európában a protestánsok és katolikusok között, de mindez elég távolinak tűnt Szicíliától. De érint itt minket az ilyesmi? Most úgy nézett rám, mintha először látna. Az ilyesmi mindenkit mindenhol érint. Engem nem feleltem, és így is gondoltam. Pedig csak tegnap este néztél meg róla egy színdarabot. Szóval te voltál az a színházban! Kitört belőlem a felkiáltás, nem tudtam visszafojtani. Igen, és nem tetszett, amit láttam. Eszembe jutott, hogy ő a versek mellett drámákat is ír. Felteszem, a tárgya kicsit erőszakos volt ahhoz, hogy szórakoztató legyem. Felhorkant. Most összességében ellenségesebbnek, ingerlékenyebbnek és j óval dühösebbnek tűnt, mint mikor a vacsoránál találkoztunk, tő is megváltozott volna? Torkig voltam már a szélkakas férfiakkal, a nemük változó szélirányaival, és ott is hagytam volna a papírjaival, ha nem akartam volna többet is megtudni. A nép imádja az erőszakot felelte. Akasztásra mindig többen elmemnek, mint misére. Mint mondtam, a darab nem erőszakról szólt, hanem vallásról, bár a kettő szorosan összefonódik. Hamarosan, nagyon hamar mindnyájan ennek a darabnak a kellős közepén találjuk majd magunkat, még ha aprócska néma szerepet kapunk is.

158 Próbáltam megérteni a szavait, de az elméje hatalmas ugrásokat tett. Megint hiányoztak Signor Benedetto sziporkái, Michelangelo Crollalanza nem lehetett a társam szellemileg, annyira fölöttem állt. Késztetést éreztem, hogy felvillantsam a témában szerzett kevéske tudásomat. De hát csak egy régi mese volt; pontosabban két régi mese, mivel Ramiro és Boudicca sosem szívtak egy levegőt. Pontosan!- Meglengettem felém a pennáját, mintha örömmel töltene el a tudásom. Összekotyvasztottak mindenféle legendákat, úgy raktak össze az egészet, hogy az ő csalárd terveikhez illeszkedjek. Aztán eladták nekünk az árut, mint a piteárus a forró pitét, mi pedig szépen benyeltük az egészet. Kinek a terveire gondolsz? Ébresztő, Beatrice kisasszony! A spanyolokéra. De... dadogtam puhatolózva. Csak egy színjáték volt. Egy ostoba darab. Akkor mit keresett ott Spanyolország királya? Ebben igaza volt. Tehát nem színjáték volt? ~ Dehogynem. Az egész színjáték volt. Ibéria Spanyolország, Albion pedig Anglia. És mind színészek II. Fülöptől a színpadi irályig, Claudióig. Mi van Claudióval? Amikor megkérdeztem a grófot, hogy látta-e a Pállasz Athéné és a kentaurt, nem egyszerűen egy festményről cseverésztem egy legénnyel. Az a kép a Medici-palotában

159 lóg. Azt mondta, hogy a nagybátyja házában látta. A nagybátyja Medici. Egy sirályt figyeltem, amint leereszkedik egy uszadékfára, és tanácstalanul nézelődik. Valahogy én is így éreztem magam. Ezt pedig mit jelent? Pénzt, Beatrice úrnő. Pénzt jelent. Próbáltam összeilleszteni a darabkákat. Tehát Fülöp spanyol király Anglia bukását tervezi, de ehhez a Mediciek pénzére van szüksége. És hajóira. Ezért udvarolják körbe Szicília minden nemesemberét és nevesebb kereskedőjét. Szórakozottan rágcsálta a fűszálat, melyet az imént kirántott, aztán elfintorodott, és kiköpte. Fülöpnek kikötőre is szüksége lesz. Ezért szállásolja el a nagybátyád Don Pedrót. Ezt a megtiszteltetést Messina mély kikötőiért cserébe kapta. Itt van a hét tenger legmélyebb tengerszorosa, és Messina kiváló pihenőhely Spanyolország és Anglia között. Leonato adhat kalózlevelet Fülöpnek, hiszen ő Messina kormányzója. Ha egy szálat elkaptál, az egész szövevényt felgombolyíthatod. Elképedtem. Mikor megismertem ezt a férfiút, szinte semmit nem tudott ezekről az emberekről, mostanra viszont úgy tűnt, kiismerte őket, leolvasta az arcukról az elméjük összes kreálmányát. Én is láttam a színdarabot, végig odafigyeltem, mégsem értettem belőle semmit. Tehát az albioni Boudicca az angliai Erzsébetet jelképezte.

160 A vörös hajú, hitetlen vallású királynő. Igen. Asztúriai Ramiro pedig Fülöpöt. Igen. A fiatal Claudio megszólalásig hasonlított rá megjelenésében, öltözékében, mindenben. Tudtad, hogy Spanyolországban tilos Fülöpöt megformálni színdarabban? Itt azonban nemcsak megengedték, bátorították is. Nagy különbségek vannak államvezetés és államvezetés között. Minden részletre ügyeltek az átkozottak! Megint megdühödött, én pedig azon töprengtem, miért veszi ennyire magára ezt a fellengzős darabot. Aztán eszembe jutott az a rész, mely engem leginkább megrázott, melytől véres rémálmaim voltak. A mórok. Az anyja félig mór. És mi köze a móroknak ehhez a cselszövéshez? Úgy tűnt, erről nem akar beszélni, csak a fejét rázta, mintha még mindig maga előtt látná a borzalmakat, angol nyakfodra úgy megtört, mint a sirály szárnya. Az a mészárlás még a római időkben történt. Több évszázaddal ezelőtt. Hát persze, szegény halott mórok! Régi történet. Úgy felelt, mintha egyetértett volna velem, a hangsúlya azonban mást sejtetett. Vagy úgy érted... talán... A kirakós darabkái egy percig csak forogtak a fejemben, mint a bolygók a mechanikus planetáriumban, néha úgy tűnt, kiadnak valami konstellációt, de aztán megint széthulltak. A megértés szikrája kialudt, megint csak a sötétség borult rám. Talán ahhoz van köze, hogy a mórokat kiűzték

161 Szicíliából? De hát az nem évekkel ezelőtt történt, még az első spanyol uralom idején? De igen, évekkel ezelőtt helyeselt -, az első alkirályok alatt. Vagy talán még most is zajlik ezen a szent helyen is? A spanyolok mindig valami ellenséget akartak állítani a szicíliaiak elé, különben a szicíliaiaknak még eszükbe jutna fellázadni, és belerúgni a spanyolokat a tengerbe. Mint annak idején a franciákat. Ádázul a tenger felé hajította a kitépett fűszálat, de a szél visszafújta az ölébe. Monreale azt hiszi, hogy ha mindnyájan megtanuljuk gyűlölni a mórokat, akkor a spanyolok sikerre vihetik az Erzsébet elleni támadást, ráadásul ők lesznek a sziget megmentői, az Egy Igaz Hit közvetítői. Dühösen vetette oda ezeket a szavakat. Nem teljesen értettem ezt az egészet, de egyvalamit még meg fellett kérdeznem tőle. Miért gyűlöli Fülöp annyira az angol királynőt? Feleségül akarta venni, és Erzsébet visszautasította. A feleségnek talán elnézte volna a másféle vallását, de annak a nőnek a vallása, aki kinevette őt, utálatos a számára. A gyűlölet jó ló, elvisz egész Angliáig. És mint te is tudod, a szerelmet csak egy hajszál választja el a gyűlölettől. Semmi nem készteti a férfit olyan keserű szavakra, mint a nő megvetése. Megint bemutatta rajtam a bűvésztudományát: a politikai kérdésekről személyes vizekre eveztünk. Signor Benedettóról beszélsz? Összecsapta a kezét.

162 Igen, beszéljünk a szerelemről! A gyűlöletről már elég szó esett. Éreztem, hogy égnek az orcáim. Ki beszélt itt szerelemről? A szerelem gyakran kimondatlan. Éreztem, hogy vele őszinte lehetek. Úgy tűnik, az is marad. Engem méregetett. Még csak a történeted közepén jársz. Ki tudja, mi lesz a vége? Az ember csak akkor jön rá, hogy komédiában vagy tragédiában szerepelt, mikor legördül a függöny. A vége a fontos. A ma reggeli kártyajáték jutott eszembe. Mint a scopában. Arra számítottam, hogy magyarázkodnom kell, el is felejtettem, hogy Michelangelo Szicíliában született. Pontosan. Ha nálad van a settebello, söpörd le az asztalt, és menj haza! Mintha a szavait tettekkel akarná kísérni, elkezdte összeszedegetni a papírjait, én pedig segítettem neki. Megakadt a szemem egy soron. Akaratlan könyükre ragadám / Nem egy veszély s nehéz csapás fölött, mi / Ifijonta ért.8 Úgy éreztem, mintha jeges kéz szorítaná meg a szívem. Felnéztem a lapról. 8 Szász Károly fordítása.

163 Miről szól a darabod? A költő már megindult felfelé a dűnéken a ház irányába. Utána szaladtam. Hirtelen nagyon fontosnak tűnt, hogy választ kapjak erre a kérdésre. Michelangelo! Miről szól a darab? Botladoztam a homokban, majdnem kiestek a kezemből a lapok. A költő kinyitotta a mór házának rácsajtóját. Biztosan ismeri az admirálist. Követtem őt a ház kis lodzsájára, benéztem az ablakon, de az ott látottaktól megtorpantam. A falakat írásokkal, firkákkal, diagramokkal és pamfletekkel vonták be, a mennyezettől a padlóig mindenhol szöggel feltűzött papírok lógtak. A sarokban fából és fémből készült gépezet állt hengerekkel, csipeszekkel és valamiféle préssel. A szoba közepén sötét-fa íróasztalon bőrkötéses könyvek hevertek egymásra halmozva, azok tetején pedig egy földgömb és egy planetárium egyensúlyozott bizonytalanul. Az asztalnál fekete ruhás férfi ült, a fehér nyakfodrára szürke szakáll omlott. A fején apró fekete sapkát viselt, épp körmök valamit. Mindezt azonnal megláttam, de a felét sem fogtam fel. Csak azt kérdezgettem magamtól: hol a mór? Hol van a hölgye? Az öreg keze megállt, mintha megérezte volna, hogy nézik, és felnézett, egyenesen énrám. Hátraléptem, mintha megütöttek volna. Akkor lépteket hallottam, visszajött a költő, hogy átvegye a nálam lévő papírokat, de meglátta az arckifejezésem. Ki az? Mivel a kezem tele volt, az állammal böktem a szoba felé.

164 Az apám felelte egyszerűen. Giovanni Florio Crolla- lanza. Akkor te... te itt laksz? Igen. Már egy hete. Ügy éreztem magam, mintha visszatértek volna az álmaim. De akkor... hol van a mór? A dühös pillantás visszatért a költő arcára. Az állához emelte a kezében lévő lapokat. Csak ezeken az oldalakon él. Ezt meg hogy érted? Meghalt. Leroskadtam egy olívafa gyökerei közé. Felettem levelek suttogtak, az árnyékuk úgy suhant át a bőrömön, mint egy raj sötét hal. A költő leült mögém éppúgy, mint mikor rátaláltam, a tekintetét a horizontra szegezte. Azt hittem, tudod. Olyan száraz volt a hangja, mint a sárga homok. Mindenki erről beszél. A történtek után vettük ki a házat. A nagynénéd mondta anyámnak, hogy megürült. Fel akartam állni. Nem sikerült. Nekem nem is mondta morogtam. Persze nem is volt rá oka, hogy elmondja. A néném semmit nem tudott a tengerparti leselkedésemről és hallgatózásomról, az ostoba képzelgéseimről, melyeket a mór és a felesége köré szőttem. Szegény, drága asszonya suttogta. Hogy él tovább nélküle?

165 A költő lenézett a végtelen homokszemekre. Sehogy. Ő is meghalt. A mór fojtotta meg, mert hűtlennek hitte. A kezembe fektettem a fejem. Hogy juthattak idáig? Azt a nőt, akit én láttam, csak az ő mórja érdekelte, hogy lehetséges, hogy a férfi nem bízott benne? Hirtelen elviselhetetlen gyász tört rám; nem a pár miatt, hisz őket nem is ismertem, hanem a miatt, amit ők jelentettek nekem: az őszinte vonzalomra épülő, egyenlő feltételekkel kötött idilli házasság ideáját gyászoltam. Olyan boldognak, olyan szerelmesnek tűntek! A nap egyre magasabbra hágott az égen, tudtam, hogy a néném dühös lesz, ha nem megyek haza hamarosan. De nem mehettem el anélkül, hogy megtudtam volna! A tenger ezüstösen csillogott, a nőre gondoltam, aki itt ült, és a férje hajóját várta. Most már sosem érkezik meg. Nem bírtam elviselni a tragédiáját. Micsoda vég! A költő megdörgölte a tarkóját a haja alatt. Vagy inkább bevezetése a zárójelenetnek. Mire gondolsz? Körbenézett, mintha a fák nemcsak suttogni, de hallgatózni is tudnának. Holnap lesz Nagyboldogasszony, a Vara és az óriások napja Messinában. Biztos vagyok benne, hogy akkor a jelenet tetőpontját is láthatod majd. A központi szereplő a mór lesz. Mint már mondtam, a vége a lényeg. Tudtam, hogy a Vara a mennybemenetel ünnepén rendezett parádé Messinában, az elmúlt időszak

166 csúcspontja. Az idén Hero fontos szerepet kapott, mivel minden évben kiválasztottak egy nemesi családból származó leányt, aki eljátszhatta a Szűz mennybemenetelét, és az idén őrá esett a választás. Hero nagyon büszke és izgatott volt, és tudom, hogy ezt az érzést csak felerősítette Claudio vallásossága. Csak azt nem értettem, mi köze a helyi ünnepnek a mórok körüli felforduláshoz. Ez nem pusztán egy vallási felvonulás? kérdeztem. De... igen... felelte lassan. De van egy másik motívuma is, melyet az egyház évek óta próbál divatba hozni. Két lovas óriást vezetnek át az utcákon: Matát és Grifonét. Az egyik fehér nő, a másik mór férfi. Kirázott a hideg. A legenda szerint réges-régen egy óriási mór, akit Hasszán Ibn Hammarnak hívtak, Messina mellett szállt partra, és errefelé fosztogatott. Egyik nap a zsákmányszerző kőrútján meglátott egy lányt, Martát, amit mi, szicíliaiak csak Matának mondunk, és beleszeretett. A végén a kegyetlen szaracén megtért, a nevét Grifonéra változtatta, és megkeresztelkedett. Végiggondoltam a történetet. De ennek jó vége lett! Ez komédia, ahogy te mondanád. A mór áttért, és elvette a szerelmét. Michelangelo bólintott. Igen. Ez a történet a megtérésről és a kereszténység megváltó erejéről szól; ám a mórok kiűzése óta a szicíliai főpapjaink a mi drága monrealei érsekünket is ideértve megtiltották a mór alak Megünneplését.

167 De nehezemre esett kifejezni a gondolataimat a menetnek semmi köze ahhoz a tragédiához, ami ebben a házban történt. Az alakok nem ezt a mórt és a feleségét idézik fel! Nem felelte. De szerintem holnap őt fogják. Megfájdult a fejem, már nem érdekeltek a spanyolok meg a cselszövéseik. A mórra gondoltam, a nemességére és gyengédségére. nézett a hölgyére, mintha csak ők ketten léteznének ezen avilágon. Olyan édesen simogatta, csókolgatta az arcát és a nyakát! Hogyan juthatott el innen odáig, hogy gyűlölködve a torkára fonta az ujjait, és addig szorította, míg a nő szeme el nem homályosodon, míg a szerelméből ki nem szállt az élet? Nem tudom elhinni, hogy megölte. És, hogy ráadásul megölt egy ideált, nem igaz? kérdezte Michelangelo. Felkapott a homokból egy fekete kavicsot, az ujjai között görgette. Most, hogy már ismered a mór történetét, két dolgot tehetsz. Dönthetsz úgy, hogy a legbiztonságosabb, ha sosem nyitod meg a szíved. Elég komor eshetőségnek tűnt. És mi a másik? Ragadd meg a szerelmet, amikor csak lehet! Kinéztem a tengerre, a feneketlen mélység felszínén a kék több száz árnyalata váltotta egymást. Egész életemben félni fogok? Hagyom, hogy megijesszen a fehér hölgy borzalmas végzete? Én még soha nem féltem. Hogy ragadhatom meg? Most mosolyodon el először a nap folyamán.

168 A kimondatlan szerelmet is le lehet írni. Kivette a pennát a nyakában lógó eszközből, és a kezembe nyomta, aztán szétterített egy üres lapot előttem a homokban. Abban a minutumban elfelejtettem a nénémet, és hogy milyen későre jár. Mutasd meg, hogy kell!

169 III. FELVONÁS, 2. SZÍN Körmenet Messinában Benedetto: Messina kékbe és fehérbe öltözött. Nagyboldogasszony napja volt, a Szűz mennybemenetelének ünnepe. Jól tudtam, mennyire fontos ez a nap minden olasz városban, de meg mernék esküdni, hogy ekkora felhajtást, mint amit Messinában csaptak, még sehol nem láttam egész életemben. A padovai civilizált otthonomból idefelé jövet láttam, hogy a velenceiek eszüket vesztik a karnevál húshagyókeddjén a lakkozott arcukkal és laza erkölcseikkel. Láttam, hogy Róma polgárai visszatérnek a pogány szokásaikhoz, úgy rohangáltak körbe a város körül, mint a tébolyult vadak Lupercalnál. A Varához foghatót azonban még sosem láttam. Állítólag nagy megtiszteltetésben részesültem, ugyanis segédkezhettem magának a Varának, a menetet vezető hatalmas, különös szerkezetnek a húzásában. A masina Szűz Mária menny- bemenetelének a történetét mesélte el a piramis alakban megépített, összetett szerkezet segítségével. Az alapjánál lapos, sötétbarna sírkő állt, melyen Mária halálát ábrázolták, abból emelkedett fel a Szűz lelke, és haladt át az egyre csökkenő méretű körkörös emelvényeken, melyek a hét mennyországot jelképezték. Az univerzumot festett papírbolygókkal ábrázolták, legközepén a Földdel, körülötte forgott a Nap, a Hold és a többi bolygó. Az építmény csúcsán Krisztus állt, jobb kezével Szűz Máriát emelte fel a mennybe. Egy szegény helyi leányzónak Krisztus fakezén kell majd

170 megtartania magát, miközben áttoljuk a szerkezetet a Varoson. Kételkedve néztem fel a Krisztus tenyerét formázó emelvényre, és hálát adtam Isten fiának, hogy se helybéli, se leány nem Vagyok. Úgy tűnt, hogy a kiválasztott lány maga is a mennybe kerülhet a nap végére, csak épp nem felemelkedés, hanem lezuhanás révén. Az én szerepem ezzel összehasonlítva könnyűnek tűnt. A több mint ezer íjász és kötélhúzó köze tartoztam, akik fehér ruhában, derekukon kék övrésszel várták, hogy eljátszhassák a szerepüket. Mikor elhangzik a Viva Maria felkiáltás, a Varát meg kellett húzni a hosszú vontatókötelekkel. Az oldalán kisegítők álltak, hogy a hosszú farúdjuk segítségével a helyes úton tartsák a kocsit, nehogy oldalra forduljon. Az utat több száz vízhordó locsolta fel, hogy a Varát tolni lehessen az acélgörgőkön. Miközben mi a jelünkre vártunk, felnéztem a hatalmas gépezetre. Minden körkörös emelvény elég nagy volt ahhoz, hogy elbírjon pár apostolnak és szentnek öltözött helyi lurkót. Ott volt Péter a kulcsaival, Jakab a kagylójával, Tamás igazi halat tartott a kezében, mely már kezdett bűzleni a nap alatt, és várakozás közben mindannyian nyöszörögve mocorogtak. A város minden ép férfi tagját bekötötték a hámba, mint az igáslovakat, és vagy tolniuk kellett előre a Varát hatalmas evezőlapátokkal, vagy pedig húzniuk a szerkezethez rögzített megcsomózott, a férfiak karjához hasonló vastagságú kötelekkel. Én aznapra letettem a spanyolok vörös köntösét, mivel a hagyomány szerint a körmenet

171 minden tagjának a Szűz színeit kellett viselni, így hát mind fehérbe öltöztünk kék derékrésszel, a torkunk köré fehérkék kendőt kötöttünk. Azt mondták azonban, hogy viselhetünk rózsafüzért, vagy vallási medált valamelyik szent nevében, így a kékfehér köntösöm fölé kitettem Szent Jakab medálját, a lovagi rangom jelképét. Ráköptem az érmére, és megdörgöltem a zsebkendőmben. Csak én képzelem, vagy a Naumachia óta tényleg megkopott kicsit a fénye? Nyugtalanul idéztem fel a mórok lemészárlásáról szóló jelenetet nagyon kifejező volt a vér, csodálatosan kidolgoztak a látványt. A mórok tisztességes véget értek a csatában, és nem az én dolgom azon merengeni, miért szomjazott az apostol mórvérre. Amikor viszont a véresen vonagló asszonyokat és gyerekeket kellett néznemfelfordult a gyomrom. Hálát adtam a tenyeremben heverő Szent Jakabnak, hogy most kulturáltabb időket élünk, aztán hátravetettem a mórgyilkost a nyakam körül. Az igavonó szomszédom, egy hatalmas, barna bőrű fickó, akinek a nyaka olyan széles volt, mint a koponyája, és aki a homloka köré rózsafüzért kötött, most olyan erős tájszólással mondott valamit, hogy egyetlen szavát sem értettem. Idegesen rámosolyogtam, ő pedig hálásan visszamosolygott, felvillantva erősen hiányos fogsorát. Mivel-úgy éreztem, hogy a társam vajmi kevés társalgási lehetőséget kínált a várakozás enyhítésére, körbenéztem Beatrice kisasszonyt keresve; ám egyetlen hölgy sem mutatkozott a környéken, feltételeztem, hogy ők majd csak

172 a kikötőből induló fő felvonulással csatlakoznak hozzánk. Az alkirály, Don Pedro és a sziget többi ékessége a kikötőben találkozik a Levél Madonnájának aranyszobrával, majd a mindenütt jelen lévő érsek vezeti őket oda hozzánk. Ám a nap legfontosabb szereplője nem a herceg vagy a kormányzó volt, de még csak nem is az alkirály, hanem az a fiatal lány, aki a Vara Szüze lesz, ő volt aznap Messina királynője. Claudio is kapott némi szerepet a felvonulásban, mivel úgy tűnt, egyetlen napra sem szabadulhat meg a nagybátyjától. Egy gyönyörű piazzán álltunk, a csipkézett támoszlopokkal ellátott ragyogó dóm alatti főtéren, mely most könyörületes módon árnyat bocsátott az izzadó polgárokra. A téren egy pazar, a Varához hasonló koncentrikus körökkel díszített szökőkút is helyet kapott, az alapjánál mitikus fenevadak kuporogtak, élvezték a víz fröcskölését. Irigyeltem őket, de nem tudtam sokáig ezen merengeni. A szökőkút mellett egy férfi állt. A hőség dacára földig érő fekete ruhát viselt, merev, fehér padovai stílusú körgallért, a fejére kis kerek papi sapka borult. Ő volt az egyetlen sötét folt a fehér és kék színek tengerében, és olyan ridegnek tűnt, mint a Szűz sírja. Az állát szakáll takarta, a tekintetéből bölcsesség áradt, így természettudósnak, gyógyszerésznek vagy ügyvédnek gondoltam, ovan embernek, akinek komoly hivatása van. A gyűrűs kezében 8y csomag krémszínű pamflet remegett pedig a levegő meg sem mozdult. Biztosan ő reszketett, arra gondoltam, talán váltóláza lehet.

173 Mintha a pillantásommal magamhoz hívtam volna, odalépett a soromhoz. Egy kis olvasnivaló, amíg várakozol, uram? Szicíliai akcentussal beszélt. Hálás voltam a figyelemelterelésért, megköszöntem, és vetettem egy pillantást a pamfletre, miközben ő megindult lefelé a soron, hogy szétosztogassa a papírjait. Sok sikert kívántam a küldetéséhez, de le mertem volna fogadni, hogy az én evezőmnél álló fickók a saját nevüket sem tudják elolvasni, nemhogy vitairatokat! Én sem voltam a betűk nagy barátja, de ezt az írást könnyen el tudtam olvasni, mert jóféle gót betűkkel nyomták. Az első része úgy tűnt, a vallási toleranciáról szól. Az ígéretnek minden gyermeke, olvastam, aki újjászületett Istenben, hittel és szeretetteljes munkával engedelmeskedett a parancsoknak, az Újtestamentum részese, amióta világ a világ. Ez nekem nem sokat mondott, mivel magamnál toleránsabb alakot nem ismertem ilyen témákban, úgyhogy ezt átugrottam. A lap alján megakadt a szemem a spanyol szón: egymást érték a keserű vádak a szicíliaiak bezárásáról és a velük szemben elkövetett kegyetlenkedésekről, a szicíliai hűbéreseiket éheztető spanyol földesurakról, az őket tönkretevő adók és tized kivetéséről. A pamflet azzal végződött, hogy a spanyol urakat szentségtörő kutyák -nak nevezte, akik ostobán felfalják a föld minden gazdagságát féktelen kapzsiságukban. A szerző ostoba módon aláírta a nevét; ez állt az alján titulus nélkül: Cardenio.

174 Körbenéztem a különös kinézetű fekete ruhás embert keresve, ő azonban úgy eltűnt, mintha csakugyan szellemidéző volna, ahogy az öltözéke sugallta. Ha beszélhettem volna Signor Cardenióval, azt tanácsoltam volna neki, hogy váljon köddé, mielőtt ideérnek a spanyolok. Leonato őrei azt sem tudták, miért vannak itt, Don Pedro hadseregparancsnokait azonban már más fából faragták: hatékony felvértezett katonák voltak, akik csak egy pillantást vetnek rá, és rögvest el is fogják az itt leírt rengeteg sértésért. A köntösömbe dugtam a pamfletét, mert a földről felszedve is elolvashatják, és engem nem vitt rá a lélek, hogy valaki letartóztatását okozzam- A kétségeim ellenére úgy tűnt, hogy a társaim nemcsak hogy el tudták olvasni a pamfletét, de egyet is értettek az ott megfogalmazott érzelmekkel. Hallottam, hogy a spanyolok szó szicíliai változata több ízben a hangzavar fölé csap, és nem hittem, hogy a szeretetüket fejezték ki a hűbéruraik iránt. Most különös feszültség szikrázott a levegőben, megbizsergette a bőröm. Imádkoztam, hogy hamarosan nekiálltunk húzni a szobrot, mielőtt még tovább fokozódik a hangulat, de még mindig a jeladásra vártunk. Esküszöm, hogy éreztem a gyerekpisi szagát a Varán lefelé csordogálni, az egyik kis szent ugyanis túl hosszadalmasnak találta a várakozást. A kikötő felől, a nagy csata emlékére Via Lepantónak nevezett úton megláttam végre a körmenetet. Mihelyst el tudtam különíteni az egyes alakokat, a tekintetem azonnal megállapodott Beatrice kisasszonyon, aki szerfelett kellemes látványt nyújtott a Szűz színeiben. Szőke fürtjeit

175 kiemelte a fehér fejdísze, a ruha színe illett a szeméhez. Elhatároztam, hogy a szabados zűrzavarban, mely általában a maihoz hasonló ünnepekkel és mulatságokkal együtt járt, eltöltők egy kis időt a társaságában, és elmondom neki, hogyan érzek valójában. Bocsánatot kérek azokért a szavakért, melyek nem az én szívemből törtek elő, és saját őszinte zálogaimmal helyettesítem őket. Beatrice a nagynénjével és nagybátyjával sétált Don Pedro és az alkirály mögött. Herót először nem is láttam; de aztán megpillantottam a szülei között az apró, mégis erőteljes alakját, mivel a Szűz öltözékét viselte. Rájöttem, hogy Leonato leánya részesült a megtiszteltetésben, hogy az aznapi felvonulás központi alakja lehet. A sápadt bőrével és sötét hajával maga volt a megtestesült Mária, mintha e föld templomainak valamelyik freskójáról lépett volna le. Kerestem az érseket a menetben, tudtam, hogy a felfordulás közepén kell lennie valahol, de csak nehezen találtam rá. A menet előtt vonult, egy vörösbe öltözött hírnökféleség követte. Mikor közelebb ért, egy pillanatra Beatricéről is majdnem elfelejtkeztem. Az érsek egyszerű, rövid, fehér ruhát viselt, mely a combjáig ért. még sosem láttam ilyennek: eltűnt a püspöki süveg és a miseruha, az aranybrokát és a pásztorbot. A fején szerény töviskoronát viselt, és ahogy közelebb ért, láttam, hogy a hegyes tüskék felszántják a vérző homlokát. Ami még rosszabb, volt valami a kezében, amivel folyamatosan a combját és a lábszárát csapkodta nyilván hegyes szerszám lehetett, ugyanis átszúrta a bőrét, és

176 szabad folyást engedett a vérének, vérnyomokat hagyott maga után, mint a tinó a mészárszéken. Mögötte Claudio gyalogolt, az arca tejfehérnek tűnt a fekete fürtjei alatt, ő is töviskoronát viselt, a ruhája pedig olyan vörös volt, mint a nagybátyja vére. Az érsek lábát mostanra mintha megnyúzták volna, és mikor közelebb ért a Varához, láttam, hogy az arcán a védjegyét jelentő könnyek csorognak, összekeverednek a tüskekorona alól csöpögő vérrel. Nem sajnáltam, önkívületbe ragadta a saját ájtatossága. Inkább Claudio miatt aggódtam, mivel ingadozott a kezében a fakereszt. Eszembe jutott, milyen fiatal még, és hogy sosem látott csatát; azt hittem, elájul a vér láttán. Mikor az érsek odaért a Varához, Hero felé fordult. Don Pedro és az alkirály kezet csókolt a kis szűznek, aztán az érsek átadta őt a köteleknél álló öles legényeknek, akik felemelték a sírtól a szerkezet első szintjére. Az emberek, akik korábban meghunyászkodtak és elcsendesedtek a nyilvánvaló áhítat ilyen jele előtt, hirtelen ujjongani kezdtek Hero felemelkedése láttán. Kiáltások szálltak fel az égre, a pamfleteket elejtették, és azonnal el is felejtették, beletaposták a por és vér keverékébe. Minden szem azt figyelte, hogyan emelkedik fel Hero a Vara legfelső szintjére a tömeg egyre erősödő ujjongása közepette csak az én tekintetemet vonta el valami más: Claudio térdre hullott a porban. Ekkor azonban petárdák robbantak, a vezetőnk pedig a sírbolt tetejéről megadta a jelet, így rajtam kívül mindenki megmarkolta a lapátokat, és nekifeszült, a gépezet előrelendült a görgőin.

177 Megdühödtem, mikor a faemelők a hátamnak ütődtek. Otthagytam a nekem adományozott megtiszteltetést, letettem az evezőt, és végigfutottam a kötelek alatt, mihelyst a Vara megmozdult. El kaptam Claudio felkarját, talpra rántottam, kiráncigáltam a gépezet útjából, és a szökőkúthoz vezettem. Letéptem a töviskoronát a, fejéről, megnyaltam a hüvelykujjam, és ledörgöltem a homlokáról az alvadt vérdarabokat. A tűző nap dacára is reszketett. Parafával csinálta mondta. A nagybátyám egy széles parafát rejtett a tenyerébe, abba pedig tizenhárom üvegdarabot szúrt. Egyet minden apostolnak. Vacogtak a fogai. Nem csoda volt. Rákényszerített, hogy a vérében gyalogoljak. Felsegítettem a grófi rangja dacára, és leültettem a szökőkút mellé. Megmostam a lábát, mintha én volnék Mária Magdolna, míg a szökőkút tálja teljesen vörös nem lett. Árny borult ránk, a fekete ruhás pamfletosztogató hirtelen megint ott termett, őrszemként állt fölöttünk, és figyelte a terepet, mintha el akarná rejteni Claudiót a nagybátyja pillantása elől. Mire felpillantottam, hogy köszönetét mondjak neki, ő már eltűnt, a pamfletjei szanaszét hevertek a földön. Claudióhoz fordultam. Te legalább a földön gyalogoltál mondtam. De Hero barátnéd mennybéli angyal lesz. Erre halványan elmosolyodott, visszatért a színe, mi pedig újra beálltunk a menetbe.

178 Hero mostanra felkerült a Vara legtetejének veszélyes magaslataira, a gipsz Krisztus-szobor kinyújtott jobb kezén ácsorgott óvatosan. Az integető ujjaival a felhőket érintette. A tömegből Viva Maria! kiáltások szálltak fel fülsiketítő kórusban. Az íjászok az arany íjukból virágokat lőttek a toronyba, egy csokor fehér rózsát nyújtottak fel, hogy a gyerekek egymásnak továbbadva eljuttassák egészen Heróhoz. Még sosem láttam ilyen helyesnek azt a kislányt, mint most a kék ruhájában és fehér apácafátyollal az arca előtt, ahogy a homlokát virágfüzér övezte, a fekete haja szinte egész a térdéig leért a fejdísze alatt, még az orcáira is rózsás pír ült ki. Sokat ígérő látványt nyújtott akkor. A ezében vörös kristályszívet vitt, gondolom, az lehetett Krisztus ^2ent Szíve. k A lendülettől forogni kezdett a tengelye körül a nap és a hold a erekeken. A szerkezet egyre csökkenő körkörös emelvényei éme- y*tően forogni kezdtek a gép mozgásával ellentétes irányban. Az égitestek, bolygók és csillagok úgy keringtek, mint a mechanikus planetáriumokban, ám a körhinták aprólékos, összetett forgatagát a kis apostolok gyomra rosszul bírta. Néhányan elaludtak, de a többségük borzalmasan hányni kezdett, sőt, voltak, akik még ennél is rosszabbul tűrték, a testük kibocsátásai azonban láthatóan cseppet sem zavarták az emberek erkölcsi okulását. A kis Szent Jakab volt a legrosszabb állapotban, őt egyenesen le is adták az anyjának. Még nem hagyhattam magára Claudiót, pedig míg ő velem volt, Beatricének nem mondhattam el, amit akartam, de azért úgy választottam meg az útvonalunkat a

179 tömegben, hogy ne veszítsem szem elől a szőke hajkoronát. Mikor megérkeztünk a kikötőbe, és odakanyarodtunk az aranyszoborhoz az érsek véres nyomain, végre megálltunk, és úgy tűnt, újra várnunk kell. A felvonulás ugyanis még nem ért véget. Két óriás gördült felénk a hegyről. Egy őrült pillanatig igazinak hittem őket, de aztán láttam, hogy kerekeken guruló, hatalmas szerkezetek: a trójai falóhoz fogható két hatalmas ló, egy fekete és egy fehér, vitte a hátán az óriásokat. Festett, lakkozott fából készült lovasokat. A fehér lovon kék ruhás fehér hölgy ült, a mellkendőjét arany paráf díszítette, a szoknyáját fehér kötény fedte, a fejét fellegvárak tornyaiból készült korona övezte. A fekete ló római vértet és vörös köpenyt viselő mórt vitt a hátán, a fejét babérkoszorú koronázta. Hátborzongató hatást keltettek: kerekeken mozogtak, de úgy tűnt, mintha lebegnének, a gépezet hangját elnyomta a tömeg zsivaja. Mintha két hatalmas leviatán elhagyta volna a tengerek süket mélyét, hogy a homokon lovagoljon. Mikor közelebb értek, a tömeg elcsendesedett. Körbenéztem, és közelebb húztam Claudiót megint feszült lett a hangulat. Miközben Messina népe az óriásokat nézte, a fekete férfi és nő egyenesen előrebámult engesztelhetetlen arccal. Aztán valaki felkiáltott: Matamoros! Körbenéztem, mert ismerősnek tűnta hang, és csakugyan, Don Pedro seregének egyik zászlósától jött. Mások is átvették a kiáltásokat, az összes spanyol ezt szajkózta ezt a spanyol szót. Nem most

180 hallottam először, ezt a nevet adták Nagy Szent Jakabnak, a védőszentjüknek, megbecsülésük jeléül: Öld meg a mórt! Mögülünk a katonák lövedékekkel támadtak a fekete lovasra. Lehullott citromok, fadarabok szálltak el a fejünk felett, mintha nyilak volnának. Aztán kövek is. Menjünk! sziszegtem Claudiónak, és a templomajtó felé húztam. Az érsek, immár miseruhában és teljes cicomában, a dóm teraszán várta a kavarodást, a szemében sem könnyek, sem meglepetés nem ült. Azonnal tudtam, hogy az ő műve ez az egész. Odalöktem neki Claudiót. Vidd őt be! parancsoltam, ügyet sem vetve a rangjára. Azonnal bólintott, és a karja alá vonta az unokaöccsét. Megvártam, míg eltűntek az elreteszelt ajtók mögött, mintha tudnák, hogy vihar közeledik. Én visszarohantam, és közben egyetlen gondolat járt a fejemben: Beatrice. Az emberek most mar sikoltozva rohangáltak. A gipsz mór falovának lábai körül dühödt tömeg forrongott, még mindig a Matamoros! szót kiabálták. A ló remegett, már nem sokáig tudta tartani magát. A mögötte álló Varára pillantottam, a gyerekek már leugráltak róla anyjuk biztonságot jelentő karjaiba. Abban a pillanatban szemtől szembe kerültem Beatricével. Egy gyönyörű másodpercre erősen megöleltem; elárasztott a megkönnyebbülés, és mikor szétváltunk, az ő arcán is ugyanezt az érzelmet láttam, ám szinte azonnal átvette a helyét a rémület.

181 Benedetto mondta, és ettől úgy tűnt, az én nevem a legszebb SZ0 a szótárban. Ekkor azonban maga elé mutatott. Hero! Megfordultam, és azonnal megláttam. A Vara ijesztően himbálózott a papírbolygók lehulltak, mintha eljött volna a világ vége. Hero az állványába kapaszkodott, de kezdett lecsúszni róla, a rózsafüzére leesett, az arcát könnyek csíkozták. Mintha lelassult volna az idő, a festeit mór és a lova felborult és összetört, az aragóniaiak pedig jopdösték és megrugdosták. Beatrice még mindig mellettem állt, e en ellöktem magamtól. Menj el innen! mondtam. Majd megkereslek. Magam sem hittem, hogy szót fogad, és nem is tette, csak állt a sikoltozás és zűrzavar közepén, mikor Hero lebukott Krisztus jobb kezéről, és lezuhant, mint a kő. A lány épp a karomba érkezett, el is veszítettem az egyensúlyom, Beatrice azonban megtámasztott minket. Elvontattam a két lányt a két karomon a dóm teraszára, és bedörömböltem az elreteszelt ajtókon. Hero biztonságban visszakerült a szüleihez, és legszívesebben Beatricét is utána küldtem volna, ő azonban erősen húzta a karomat. Némán visszamentünk a zűrzavarba, kéz a kézben vágunk át a káoszon. A mór összetörve hevert a porban, a fekete festéket lekaparták az arcáról kifehéredett. Velünk szemben, mintha az ellentétek egyensúlyát akarná visszaállítani, az alkonyi ég besötétedett. A fejünk felett tűzijáték robbant, én pedig azon töprengtem, vajon mit ünneplünk. A Vara az oldalán feküdt, a varos népe ronda késekkel apró darabokra vágta a vaskos, hosszú

182 kötelékeket, a kendert körbeadták a vontatóknak és íjászoknak. Lehet, hogy ez volt errefelé a szokás, most azonban csak az általános anarchia egyik részének tűnt. Beatrice nyomában otthagytam ezt az őrületet, és mikor leléptem az útról, valami reccsent a talpam alatt. A Szent Szív vörös kristálya összezúzva hevert az érsek megalvadt vérében.

183 III. FELVONÁS, 3. SZÍN A mór háza előtti dűnék Beatrice: Szakadatlanul folytak a könnyeim, miközben lebotorkáltam a partra a mór háza felé. Biztosra vettem, hogy a költő és a családja veszélyben van, hogy a tömeg nem fog különbséget tenni előző és jelenlegi lakó között, és már azért is porrá égetik a házat, mert valaha gyilkos mór lakott benne. Átmásztam a kaktuszok között, a ruhám kicsit el is szakadt, a szúrós gyümölcsei lehulltak a földre, én pedig rájuk hágtam, éreztem az émelyítően édes illatukat. A rohanásban elszakadt ugyan a kezem Signor Benedettóétól, de tudtam, hogy még mindig követ, ugyanis olykor-olykor a nevemet kiáltotta. Olyan bájosan csengett a nevem az ajkán, hogy a féltékeny szellő letépte róla, és messzire vitte. Sós ízt éreztem a számban, a könnyeim összefolytak a tenger permetjével. A minket betakaró csillagos égbolttól olyan fényes volt az éjszaka, mintha nappal volna, ezrével ragyogtak odafent, mint az egyiptomi kék kristályok. Kipislogtam a könnyeimet, hogy jobban lássam az előttünk álló házat; semmi baj nem érte, csak a lámpa égett a dolgozószoba ablakában. Giovanni Florio Crollalanza kétségtelenül a pamfletjein dolgozik a gerendákat nem érintették meg fáklyák lángnyelvei, az ablakszemre nem hajítottak köveket, egyetlen dühös polgár sem forgatta a hold fényénél a tőrét. Az ezüstös tenger olyan nyugodt es sima volt, mint a tükör, az ár olykor súgott valamit, és a városól érkező felfordulás zaja

184 semmivel sem volt hangosabb, mint a hullámok csobogása. A dűnékhez érve belehuppantam a homokba épp ott, ahol tegnap a költővel beszélgettünk. Benedetto letérdelt elém, és megérintette az egyik könnycseppet az arcomon. Beatrice kisasszony, te mindvégig sírtál? Sírtam, és sírni is fogok. De a kuzinod biztonságban van nyugtatgatott. Igen, ő mentette meg. És mennyivel tartozom annak, akinek köszönhetően jóra fordultak a dolgok! Megszorítottam az ujját, mellyel megérintette a könnyemet. Nem tudtam volna elmondani a sírásom igazi okát: hogy lebukott a mór lova, a gipsz móré, az arcát betörték, erőszakkal kifehérítették. Elengedtem az ujját. De van más is, amit meg kellene jobbítani. S van mód ilyen baráti szolgálatra? A térdelő helyzete miatt most könyörögni látszott. Férfinak való munka volna? A költőre gondoltam. Férfinak való, de nem neked. Olyan hirtelen pattant fel, hogy a homok beterítette a szoknyámat, megdühödött. Akkor kinek? Annak a firkásznak? A jóindulatú csillagok alatt ücsörögtem, a fényük kétszeresére, háromszorosára duzzadt a könnyeim nagyítója mögött. Mintha le akartak volna hullani. Nem hallottam ki a figyelmeztetést Benedetto hangjából. Tudta. Tudta, mi következik. El is mondta nekem tegnap éppen itt.

185 Benedetto dühödt, zárkózott arcába pillantottam, az arcélét kiemelte a holdfény. Hogy mondhattam volna el neki, hogy két héttel ezelőtt még beleborzongtam volna a gondolatba, hogy itt ülhetek vele, mert akkor még annyira vágytam a saját móromra. Hogy a költő segített nekem szonettet írni, mely pontosan kifejezte amit mondani akartam? Hogy neki akartam odaadni itt ma J ezeken a dűnéken? Most azonban minden a visszájára fordult, a mór természetellenes tettétől kimozdultak a helyükről a csillagok és vele felszakadt az én életem előre elrendelt pályája is. Ám ha a költőnek igaza van, mindez már réges-régen, századokkal ezelőtt kezdődött Asztúriai Ramiro mészárlásával, a Jakab, a mórgyilkos a Matamoros mennyei jóváhagyásával, meg a mórok kiűzetésével Szicíliából és Spanyolországból. Most pedig véget ért a szicíliai mórok története, elment az utolsó élő mór is saját kezével vetett véget az életének, még a gipsz mór Grifone, a Nagyboldogasszony-napi parádé óriása is végképp vereséget szenvedett. A színjáték véget ért, és mint az utolsó felvonásból kiderült, tragédiát láttunk. A nappalt, fényt és szeretetet felváltotta az éjjel, sötétség es gyilkosság, és én nagyon szerettem volna valahogy visszafordítani a bolygókat, hogy ismét nappal legyen, de nem tudtam hogyan. Arra gondoltam, hogy Benedetto a válasz. Azért hoztam ide, pert U X ereztem, hogy ő a kulcsa a bolygók visszafordításának régen mókamesternek, udvari

186 bolondnak hittem, a jókedv meg- testesítőjének, most azonban éppolyan dühödten nézett, mint a tömeg. A költő mondta. Michelangelo Florio Crollalanza. Az ott az ő háza. A kaktusz mögötti fénypontra böktem. Elengedte a vállam, es az ablak felé fordult, mintha nem bízna magában. És most hozzá szaladtál. így volt, nem igaz? Nem tiltakoztam. Vagyis igen, de nem azért. Figyelmeztetni. Mire? Eszembe jutott minden, amit Michelangelo a spanyolokról, Benedetto barátairól mondott. ~ Azt nem mondhatom meg. Akkor tarts meg a titkaid! dühöngött. Ez egyre rosszabb lett. Ne hoggy nekem! Pedig nem hazudok locsogtam, Benedetto azonban nyakig belekeveredett ebbe az ügybe, cinkosságot vállalt: összekötötte Don PedróvaI a testvériség és barátság rendíthetetlen köteléke, Szent Jakabhoz, a mórgyilkoshoz csatolta a medál, melyet a nyaka körül hordott. Ha elmondanám neki a költő gyanúját, vajon egyből rohanna a hírrel a hercegi testvéréhez? Gyorsan átgondoltam a dolgot, és féligazságot feleltem. A szerelemről beszéltünk. Mi mast ismernek a költők? Akkor odalépett hozzám, a szemében valami meghatározhatatlan sötétlett. Azt hittem, dühös, de megfogta a kezem. Én talán nem tudok olyan negédesen bájologni, mint Monsieur Szerelem suttogta tüzesen -, csak az őszinte

187 férfiak és katonák módján tudok szólni. De szerelemről én is beszélhetek. Nagy levegőt vett, mintha feneketlen mélységbe készülne belevetni magát. Semmit sem szeretek a világon annyira, mint téged. Megtörtént. Megtette a lehetetlent. Kifordította a sarkából a világot. Hirtelenjében nappali fénnyel ragyogott nekem az égbolt, öröm áradt szét bennem. Akkor az Isten bocsássa meg vétkem! kiáltottam. Már majdnem letagadtam, hogy szeretlek. Abban a pillanatban az ajkát az enyémre nyomta, a testünk egymáshoz préselődött. Az égi tűz most leszállt közénk, lejött a mennyekből a halandó szívünkhöz, úgy égett benne, mint két egyforma széndarab. Addig csókoltuk egymást, míg ki nem fogytunk a levegőből, aztán lezuhantunk a homokba egymás mellé, kéz a kézben. A csillagok csak nekünk ragyogtak. Visszaragyogtam rájuk, nem mertem hinni a szerencsémnek; akkor pillantottam meg azt a tekervényes csillagképet, mely legközelebb állt a szívemhez. Rámutattam. Ott, látod? Azt az öt csillagot, mely mintha két V betűt formázna? Követte a tekintetével az ujjam vonalát.!gen. Az ott Kassziopeia széke. És látod, ott az alján van egy ható csillag. Látom felelte. Kisebb és fényesebb a többinél. Mert fiatal, még nincs húszéves. A könyökére támaszkodott, és szeretetteljesen méregetett.

188 Honnan tudod? r Az az én csillagom feleltem. Akkor született, amikor én. A torkomat csókolgatta apró, leheletszerű csókokkal, olyan édesen, hogy alig bírtam beszélni tőle. Mesélj! Anyám a szobájában szült meg, a kastélyunk tornyának tetején. Vajudas közben a csillagok látványából próbált erőt meríteni, és azt mondta, hogy abban a minutumban, mikor megszülettem, új csillag lobbant fel az égen, mint a gyertya lángja. Mindig az ő képzeletének tulajdonítottam a dolgot, de ettől még sajátomnak tekintettem a csillagot. Sokat beszéltünk róla, még a halála idején is. Az apró csókok elhaltak, majd újraéledtek. Aztán eljöttem ide, és Ferenc barát, a mi papunk, aki egyfajta csillagász, elmondta, hogy anyám igazat mondott, új csillagnak nevezik, és épp november 11-én született, mint én. Hatalmas, de immár boldog sóhaj szakadt ki belőlem. Az atyát leszámítva neki beszéltem először erről. Az a csillag az enyém és az anyámé volt; még az apámnak sem említettem soha, ahogy a bátyámnak se. Most viszont végre elmondtam valakinek, méghozzá olyasvalakinek, aki szeret engem. A becsületes neve Tycho-csillag, de én jobban szeretek rá úgy gondolni, mint a Kassziopeia székébe ültetett gyémántra rámosolyogtam az égboltra. Illő dísze egy olyan királynénak, aki még a nimfáknál is szebbnek vallotta magát.

189 Most pedig riválisa akadt mondta Benedetto, és az ajkát feljebb emelte az enyémhez. A dűnéken hevertünk, a hatam nekinyomódott az engedékeny, egyszerre kemény és lágy homoknak, mely a testem alakja szerint formálódott. Benedetto rám hajolt, az ajka lágy volt, a teste kemény, a homok kettősségét idézte. A fehér és kék ruhánk egymásba gabalyodott, összekeveredett. A kezem a meleg hajába siklott, a koponyája alakját tanulmányozta. A szemem lecsukódott, a fejem hátrahajlott, a torkom felívelődött a gyönyörtől és félelemtől. Akkor lejjebb húzta az ajkát, az ujjaim begörbültek, eksztázisban belemarkoltam a homokba. Éreztem a kemény szemcséket az öklömben, aogy feltartóztathatatlanul kisurrantak a kezemből, míg már csak levegőt markoltam. Felrebbent a szempillám. Benedetto rajtam feküdt, eltűntek a csillagok. Mindent beborított a feketeség, kioltotta a fényeket. Kioltotta a fényeket. Felültem, erővel lelöktem magamról. Nem is tudtam, mit teszek; lüktetett a fejem. Benedetto a homokban feküdt a hátán, bizonytalanul nevetett. Beatrice? Szerelmem? Mi a baj? Hogy mondhattam volna el neki? Hogy mondhattam volna el Benedettónak, hogy nem a szeméremre, a jó híremre vagy a lányságomra gondoltam. Nem afféle álszent leány voltam, aki idáig elmegy, de tovább nem hajlandó. Csak arra tudtam gon ölni, hogy az ilyen

190 szerelmi történetek mind ugyanúgy végző te. A simogatásból fojtogatás lesz, a szerelem féltékenységgé torzul. Már korábban is láttam ezt a sötétséget Benedetto szemeben, meghozza a siracusai esküvőn, mikor a költőről beszélt nekem, ugyanúgy, ahogy ma este, mikor azt hitte, hogy hozzá futottam, pedig Michelangelo Crollalanza a szívemnek egyetlen titkos kis szegletét sem foglalta el. Vagy ha mégis, az csakis a barátság területe volt, egyáltalán nem a szerelemé; az én szívemet ugyanis teljességgel meghódította Szent Jakab egyik katonája. Lenéztem a mellettem heverő Benedettóra, aki félvállra emelkedve, nehézkesen lihegett. A haja összekócolódott, a ruhája meg- gyűrődött, gyengéden, de bizonytalanul mosolygott. Meg sosem láttam ilyen jóképűnek, és bármit megadtam volna érte, hogy visszadőlhessek vele a homokra, és hagyjam feje tetejére állni az egész világot. Akkor a torkomhoz emelte a kezet, csak most jöttem rá, hogy védekezőn szorongatom a nyakamat. Finoman elhúzzta kezem, gyengéden megérintette ott, ahol nyeltem és lélegeztem, olyan gyengéden, ahogy pár perccel korábban csókolgatta. Most megrémisztett az érintése. Összerezzentem, Ha itt vagyok, se várok semmit... károgtam rekedten, min az igazság a torkomat fojtogatná. Felnevetett, megint átkarolt, megpróbált visszahúzni a homokba éreztem az erejét, újra láttam azt a sötétséget a szemében. Nem szeretsz... sziszegtem. Hadd menjek, eressz! Ezeket az utolsó szavakat már kiabálva mondtam.

191 Botladozva-remegve átbotorkáltam a homokon, megmegfordultam, hátrafelé gyalogoltam. Féltem, hogy követni fog, bár félig reménykedtem is benne. Maradj, kedves Beatrice! Ezt félig nevetve, félig aggódva mondta, mintha valami szerelmi játékot játszanék. Ez a játék azonban az életemről szólt. Próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétemet. Lesepertem a homokot a ruhámról, és kihúztam magam. Esküszöm, megyek! A dűnéken álló ház felé rohantam, nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy amint én kilestem a homokban a szerelmeseket két héttel ezelőtt, úgy minket is kíváncsi szemek figyelnek.

192 III. FELVONÁS, 4. SZÍN Dolgozószoba a mór házában Beatrice: A kis ablakból világító fény felé sétáltam, mintha az volna a betlehemi csillag. Számomra a menedéket jelentette, mivel tudtam, hogy Benedetto keresni fog, és ha megtalál, engedek neki. Nem tudtam ellenállni sem neki, sem a saját érzelmeimnek. Semmi mást nem akartam jobban, mint visszarohanni a karjaiba, mert gyerekkorom óta nem éreztem magam ilyen biztonságban, ennyi szeretettel elhalmozva. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha én lennék az univerzum központja, a Föld a planetáriumban, és hogy minden bolygó és égitest körülöttem forog. Kettőnk körül. Csakhogy a mór felesége is így érzett, amikor a mór vonzalmának fénye ráragyogott, most mégis a hideg földben fekszenek. A dolgozószoba ablakában álltam. Nem tudom, milyen látványra számítottam, Giovanni Florio Crollalanzára, amint a pamfletjein dolgozik, vagy magára a költőre, amint kölcsönvette az apja asztalát. Ám olyan embert láttam odabent, aki mint megtudtam egyáltalán nem illett a szobába: Guglielma Crollalanzát. Az asztalánál ült a férje papírjai között, az állát az egyik kezére ejtette, az arcát fekete fürtök takarták. A másik kezét kinyújtotta, megérintette a mechanikus planetáriumot az asztalon. A rézgyűrű az érintéstől forogni kezdett, a kis bolygók a föld körül keringtek. Észrevettem, hogy a bőre aranyló színénél a kézfeje sötétebb, a tenyere és az ujjai belső oldala viszont teljesen fehér. Megrezzentem, mikor tudatosult bennem, hogy még egy mór maradt a szigeten.

193 Úgy festett, mint akinek megvan a maga baja, de ettől függetlenül bekopogtam az ablakon, mire ő gyorsan megfordult, mintha várna valakit. Mosolyt erőltetett magára, a kezét elvette a bolygóktól, és intett, hogy menjek be. Megkerestem az ajtót, és beléptem a kis loggián át. Átsétáltam a sötét házikón a világos teremig. Egyedül az asztali lámpából áradt fény. Guglielma nem nézett rám, mikor beléptem a dolgozószobába. Szederszínű alsó ajkát rágcsálta a fehér fogaival. Giovanni nem jött vissza a Varáról mondta. Michelangelo elment, hogy megkeresse. Rájöttem, hogy az ő szívfájdalma nagyobb az enyémnél, és úgy döntöttem, magára hagyom. Elmegyek. Ne! kérlelt. Maradj! Társaságra van szükségem. Most fürkésző tekintettel mért végig. A fiamat keresed? Elővettem a pruszlikomból a szonettet, melyet csak egy nappal korábban írtam a fia segítségével. Oda akartam adni Benedettónak ma este. Ő segített ezt megírni mondtam. Szabad? Kissé elvörösödve bólintottam, részben a szonett döcögős szerkezete, részben az érzelmek nyíltsága miatt. Miközben kihajtogatta a lapot, az íróasztal bőr felületére ráesett a settebello kártya, mely mindeddig a szonettel együtt pihent a pruszlikomban, azt hittem, észre sem vette.

194 Guglielma teljes csendben olvasott, egyedül a légzése hallatszott. Telt ajka alig láthatóan mozogott csak, mintha hangosan szavalná a szonettet. Nagyon szép. Egyenesen rám nézett a kökényfekete szemével, én pedig még jobban elpirultam. De ha jól sejtem, nem Michelangelónak szól? Nem ő a tárgya feleltem sietve -, de ő adta a tintát és a papírt, es mivel az összetevők az övéi, eljöttem, hogy visszaszolgáltassam neki. De az értékét nem a tinta és a papír adja. A szavakban rejlik az értéke, azok pedig a tieid. Igyekeztem méltányos lenni. Michelangelo segített.- Nem; ismerem a stílusát. Ez a te szívedből jött. Neked jelenti ezt a szerelem. A tárgyának nem kellettek ezek a szavak? Nem ajánlottam fel neki. Letette a papírt az asztalra, és meglátta a kártyalapot. A settebello mondta, mintha régi barátját üdvözölné. Megfordította a sokszínű ujjai között, a hét érme csillogni látszott a színén. Ezt is neki szántad? Igen feleltem szégyenkezve. Tehát ő nyert. És te lettél volna a díja. Igen. De már nem? A szobában járkáltam, kerestem a szavakat. Nem akarom. Nem akarom szeretni. Nem akarok ennek az érzésnek a rabja lenni. Szembepördültem vele. Lehetséges ki- szerelmesedni? Nekem nem. De Szicíliában igen, lehetséges.

195 Különösen fogalmazta meg a válaszát. Felállt. Figyeld az ablakot kérte -, mert olyasmire készülök, amit senki nem láthat, és olyasmit fogok mondani, amit senki nem hallhat! Odament a vashengerekkel és fanehezékekkel megrakott készülékhez a sarokba, melyet korábban valóban csak egy napja lett volna? az ablakból néztem. A fakerethez lépett, és elkezdte kiszedegetni belőle a kis vastömböket, átrendezte, kicserélte őket, némelyiket egyenesen kivette, és beledobta a padlón álló tartály ba. Miközben a lámpafénytől hunyorogva ácsorogtam, rájöttem, hogy mit csinál: az eszköz nyomdagép volt, az egyik olyan újmódi szerkezet, ami munkanélkülivé tette a deákokat; Guglielma most a tömbök áthelyezésével megsemmisített minden bizonyítékot, hogy a férje nyomtatta a pamfleteket. Mi állhatott bennük? töpreng tem. Azok a veszélyes kis fémtömbök vajon a Kálvin János iránti szeretetét közvetítették? Vagy a spanyolok iránti gyűlöletét? Sosem fogom már megtudni, mert Guglielma gyorsan dolgozott- és másról beszélt. Miközben fürge fekete ujjait figyeltem, arra gondoltam: Nem először csinálja. Egy pillanatra annyira lenyűgözőt hogy nem is figyeltem arra, amit mondott. A dallamos hanglejtése betört a gondolataim közé. A sziget hölgyei szertartást mutatnak be holnap, Nagyboldogasszony másnapján. Ez egy... fajta tánc, tarantellának hívják. Kör- begörgette a szót a nyelvén.

196 A pókról nevezték el. Kinyújtotta a fekete kezét, és meglebegtette az ujjait. Minden évben eltáncoltam, mikor itt éltem, ahogy a nagyanyáim és az ő nagyanyjuk is, minden Archirafi nő. Táncolhatsz szórakozásból vagy komolyan. Egy durva ronggyal megdörgölte a kis tömböket, letörölte róluk a tintát és vele a bizonyítékot is. A tarantellát táncnak neveztem. Mert alapjait tekintve az. Legmagasabb szinten viszont varázslás mozgással. Gyógyítás. Mit gyógyít? Bármit, amitől meg akarsz szabadulni. A férfit is ideértve. És működik? Megállt, felnézett rám, a szeme fehérje akár a hó, a pupillái pedig akár az ujjai. Nagyon is. Végzett a szándékos rombolással, megtörölte a kezét a szoknyájában. Mi nők együtt töltjük a napot, naplementére felmegyünk a hegyre, és letáncolunk az oldalán. Úgy tűnt, ártalmatlan módja a nap eltöltésének. Én is megyek döntöttem el. Guglielma először nem felelt. A pamfleteket egy kötegbe rendezte. A fali tartóról levett egy másik lámpát, és egy tapló segítségével átvitte rá a tüzet az asztali lámpáról. Kiterelt engem a házból, még mindig éjszaka volt, a csillagok visszakerültek a helyükre. Én segíthetek suttogta, a dűnék fűszálai visszasuttogtak neki.

197 ~ De biztosnak kell lenned benne, hogy ezt akarod. Ez nem játék. Az ősi elemi erőket hívjuk majd fel a vulkán kráteréből és a sziget gyomrából. Gyorsan megcsókolta az arcom. Ha biztos vagy a dolgodban, gyere el holnap hajnalban a Via Cataniára a nagybátyád kapuja elé. Mondd meg a nénédnek, hogy magányos penitenciát tartasz a Szűznek, az ilyesmi nem meglepő Nagyboldogasszony ünnepén. És nem is teljesen hazugság, mivel Mária a nőiesség megtestesítője, holnap pedig magával a nőiességgel lesz dolgunk. Megdöbbentem, mivel először hallottam, hogy valaki így, a keresztnevén utal a Szűzre, mintha öltöztetőnő vagy mosónő volna. Ha a nagynénéd nem Leonato Leonatus felesége volna folytatta Guglielma -, én magam mondanám el neki az igazat. Rám pillantott. Ha nem Leonato Leonatus lenne a férje, ő maga is eljönne, mint egyszer, az esküvője idején. Kikerekedett a szemem. A néném? A néném eltáncolta a tarantellát? Futólag eltöprengtem, miféle démonoktól akarhatott megszabadulni annyi évvel ezelőtt. Guglielma azonban úgy nézett körbe, mintha üldöznék, láthatóan nagyon sietett. Nem felelt a kérdésemre; elküldött. Most pedig menj dolgodra, mielőtt a nagynénéd aggódni kezd, és én is megyek a magaméra. Rápillantottam a kezében tartott pamfletekre. Most az jutott eszembe, hogy Giovanni Florio Crollalanzát szeretni a maga módján éppolyan halálos lehet, mint a mórt. Ennek

198 ellenére Michelangelo már jó eséllyel betöltötte a húsz esztendőt, vagyis ez a valószerűtlen páros legalább két évtizede kitart. Az égre és a tengerre pillantottam; az ég sötét volt, de Guglielma bőre még sötétebb, már csak a sziluettje látszott a mennybolt előtt. Nem láttam a szemét, így volt bátorságom megkérdezni. Sosem akartad ledobni magadról a szerelmet? Nem, én nem akarom ledobni magamról a szerelmet. Pedig jobban tenném, mert Giovanni a sír felé rohan, és mindnyájunkat magával fog rántani. Nem láttam az arcát, csak a hangját hallottam; minden szót hangsúlyozott. De inkább meghalnék, semhogy mással éljek. Nekem ezt jelenti a szerelem. Azzal megindult lefelé a dombról, elvitte a lámpát, a taplót és a pamfleteket a partra, engem pedig otthagyott. Elfordultam, le- caplattam a tengeri úthoz, hirtelen holtfáradt lettem. Mikor pár perccel később visszanéztem a kavicsos ösvényről, láttam, hogy a mór házának fényei kettéosztottak: egyik a dolgozószoba ablakának négyzetes keretét világította meg, másik a tengerparton táncolt vidáman, mint a üdére.

199 III. FELVONÁS, 5- SZÍN Benedetto szobája Leonato házában Benedetto: Másnap reggel megkerestem Don Pedrót. Miután Beatrice kisasszony elszaladt tőlem, a part mentén elgyalogoltam Leonato házáig fél lábbal a homokban, fél lábbal az éjfekete vízben, és mire a kastélyhoz értem, döntésre jutottam. Tudtam, mi Beatrice baja. Világos, mint a nap. Éppolyan jól ismertem a szívét, mint a sajátomat hallottam a dobogását az enyémen, az ajkai szétnyíltak a csókom alatt. Nem kételkedtem benne, hogy engem akar minket egymásnak rendelt az ég, ugyanannak a szívnek a két fele vagyunk. ő nem vétkes semmiben a leányi szemérem helyes mértékét mutatta, mikor elszaladt előlem. Minden az én hibám volt: hagytam, hogy a szenvedélyem elhomályosítsa a becsületem. Csakugyan helytelen lett volna, ha ott, a dűnéken megfosztom a szüzességétől, őt nem lehet úgy megdönteni, mint egy trasteverei ringyót vagy velencei hárpiát. Ő Villafranca hercegkisasszonya és Leonato unokahúga, és bármilyen szabadon is él, nem becsteleníthetem meg. Feleségül veszem. Aztán ha már jegyesek vagyunk, úgy ölelhet, mint férjurát, és ez enyhíti a sietség bűneit. Lemondok a tisztemről, és házasságot ajánlok neki. Már nem vágytam rá, hogy kóbor lovag legyek az elmúlt pár napban szerepet játszottam. Nem akartam kivont karddal hajóról hajóra ugrálni azt sem sejtve, visszatérek-e valaha.

200 Nem értettem egyet a öreg Don Miguellel abban, hogy a katona jobban mutat holtan a harcban, ^int élő szökevényként; én élni akartam, méghozzá Beatricével. Északra megyünk majd, távol a déli nap tüzétől, jól megélünk az 0 hozományából és az én... eszemből. Még az is lehet, hogy másik hivatást találok, ha a katonáskodással már végeztem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy háborúba vonuljak, aztán csalóka kitüntetésekkel meg harci sebektől tarkán visszatérjek, mert ha csak két hétre elmegyek Don Pedróval, Beatrice itt marad Monsieur Szerelemmel, és már így is majdnem elvette őt tőlem az a firkász énekköltő. Reggeli után rögvest kérelmeztem, hogy találkozhassak Don Pedróval, ő pedig meglepetésemre elkísért a szobámba, mintha ő is éppannyira akart volna beszélni vélem, mint én ővele. Mihelyst magunkra maradtunk, kitörtek belőlem a szándékaim. Szeretnék kilépni a szolgálatodból, hogy megnősülhessek vágtam bele bevezetés nélkül. Először nem felelt, így letérdeltem, megcsókoltam a kezét, kiemeltem a nyakamból Szent Jakab medálját, és ráakasztottam az ujjakra, melyeket az imént hódolattal köszöntöttem. Mikor lekerült rólam, úgy éreztem magam, mint aki mázsás súlytól szabadult már tudtam, hogy a Naumachia óta nem is akartam viselni, mert azóta úgy csüngött rajtam, mint az uzsorás láncai. Az érme a kezén lógott, megcsillant rajta a reggeli nap fénye, a szalag körbefonta a szicíliai nap alatt aranyszínre sült ujjait. Összehúzta a szemét. Azon töprengtem, vajon

201 megharagudott-e, amiért a találkozásunk napján azt bizonygattam neki, hogy a szívem szabad. Őt azonban láthatóan nem hozták ki a sodrából a hírek, az ablakhoz lépett, úgy nézett ki rajta, mintha már látná távolodni a hajóját. Szó nélkül vártam, míg végre megfordult. Merre tekingetsz? Beatrice kisasszony felé. Sötét szemöldöke felrebbent, és végre megláthattam a szemében az érzéseit. Lehullott róluk a fátyol, a meglepettség őszintévé tette őket, és egy másodpercre színtiszta irigységet láttam bennük. Aztán újra összehúzta a szemét, és már tudtam, hogy tévedtem. Gratulálok mondta kedvesen. Rájátszottad a hetes érmét, és hercegnőt nyertél vele. Most először bántam meg, hogy beszéltem neki arról a szokásomról, hogy settebello kártyát adok a hölgyeknek, átkoztam a késztetést, mely folyton mások megnevettetésére biztatott. A vagyona nem érdekel feleltem mereven. Mint felséged tudja, a padovai Minola család tekintélyes kereskedőkből áll. Jók a kilátásaim, és elég pénz csörög a zsebemben. Biccentett, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. És a kisasszony hasonlóképp érez? Szerintem igen. Szélesen elvigyorodott, a szeme azonban komoly maradt. Akkor mondok valamit. Ha azon a napon is így érzel, mikor felszedjük a horgot, akkor elköszönünk egymástól,

202 és én az áldásomat adom. Ha viszont meggondolod magad, velem tartasz, bárhova vessenek is a király tervei. Méltányos ajánlatnak tűnt, mivel tudtam, hogy a világon semmi nem változtathatja meg az érzelmeimet. Rendben. Visszafordult az ablakhoz. De mivel jelenleg még az én szolgálatomban állsz, arra kérlek, hogy teljesíts még egy küldetést. Küldetést? Nem akartam gyávának mutatkozni, de nem volt kedvem a személyemet veszélybe sodorni, miután eldöntöttem, hogy szegre akasztom az alig viseltes zubbonyomat. Helyesbítek felelte gyorsan. Inkább afféle móka vagy fogadás, tudom, hogy te is kedveled az ilyen szórakozást. Nem veszélyes. Ahová menned kell, ott nem lesznek fegyverek, sem férfiak, akik forgathatnák őket. Hátat fordított az ablaknak, nem tudtam tovább olvasni az arcából. Tudod, fogadtam a barátommal, Monreale érsekével. Összevontam a szemöldököm, ahogy felidéztem az összevérzett férfiút, aki tegnap a szemem láttára nyúzta meg a saját lábát Messina utcáin. Nekem nem olyan embernek tűnt, mint aki fogadásokkal szórakozik. Az esküje nem tiltja a szerencsejátékot? Igazad van kiáltotta. Az alkirályra gondoltam. Az alkirályt kevésbé ismertem, mert bár szinte minden összejövetelünkön részt vett, mindig nagyokat hallgatott. Nem tartottam többre a címei ellenére sem, mint a bábszínház hőseit: a vitézien felöltözött, néma bábokat,

203 akik csak akkor szólalnak meg, ha a bábmester szavakat ad a szájukba. Fogadtam vele, mármint az alkirállyal, merthogy jövő hétfőig nem hagyjuk el a partot, és mondtam neki, mi addig sem tétlenkedünk folytatta a herceg. Szicília asszonyai istentelen szertartást tartanak Nagyboldogasszony ünnepét követő estén. Vagyis ma? Vagyis ma. Összegyűlnek, és pogány táncokat járnak. Egyetlen férfinak sem engedik, hogy részt vegyen benne, vagy csak nézze őket. Azt mondtam, én ismerek valakit, aki megnézné őket, és elmondaná, mi történt. Hallgattam, mert a gondolataimat nem önthettem szavakba: herceghez méltatlannak tartottam ezt a játékot. Ha sikerrel jársz, adok neked száz arany reált. Leesett az állam. Száz arany reáliái szépen elindíthatnánk Beatricével a közös életünket! A tiltakozásom ellenére sem férhetett hozzá semmi kétség, hogy Villafranca hercegkisasszonyának jóval nagyobb a vagyona, mint egy kis padovai kereskedőé, és a száz arany real nem megvetendő. Eltöprengtem, mekkora összegben fogadhattak, ha az én részesedésem ekkora. És hogyan jutok be egy ilyen összejövetelre? Nőnek öltözhetnél. Észrevette a kételkedő arckifejezésem. A színészek megteszik. Két éjszakával ezelőtt láttuk, hogy az egyik lovasom Boudiccának öltözött. Jól emlékeztem rá, a Juan nevű kópé túlságosan is készségesen öltötte magára a britonok királynőjének vörös

204 parókáját és fém mellvédjét. Juan azonban apró termetű, vékony fiú, én meg olyan magasra nőttem, mint a májusfa. Miért pont én? Rácsapott a vállamra a medált tartó kezével, a fém csilingelve ütődött a csatomnak. Drága barátom, ki lehetne jobb nálad? Mindenki úgy ismer, mint kiváló kedélyű férfiút. Ha lelepleznek, mókának veszik. Összehúztam a szemem. Tehát valójában miről szól ez? Ennyi az egész, drága barátom, semmi több. Rosszul hazudott. Hirtelen eszembe jutottak Beatrice borús megjegyzései a dűnéken. Engem azonban már nem érdekelt a spanyolok cselszövése hamarosan semmi közöm nem lesz hozzájuk. Akármi okból kötötték ezt a fogadást, én nem tartottam tisztességes ügynek, de mivel a herceg visszaadta a szabadságom, tartoztam neki ennyivel a barátságunk nevében, ha Szent Jakabéban nem is. Nem volt nagy ára egy estét kell kibírnom Beatrice kisasszony nélkül, de ha Isten és a jó szerencse is mellém áll, ez lesz az utolsó. Úgy legyen. Ismét megcsókoltam a kezét, az ujjai köré még mindig Szent Jakab medálja tekeredett. Nekicsapódott a fogaimnak. A herceg észrevette. Aki egyszer Szent Jakab lovagja lett barna szemével komolyan tekintett le rám -, örökre Szent Jakab lovagja marad. Cirádás kézmozdulattal megfordult, és elindult kifelé, mikor meglátta a gyékényen heverő papírt. Megállt,

205 felkapta. Hirtelen mintha szoborrá dermedt volna, megmerevedett, némán olvasott. Ezt hol szerezted? Rápillantottam a pamfletre. Az a vitairat volt, amit a felvonuláson kaptam a mágusnak vagy szellemidézőnek öltözött alaktól, Signor Cardeniótól. A Varán kaptam mondtam feszülten. Egy öregtől. Don Pedro fekete tekintete ismét végigsiklott a gót betűs nyomtatványon, biztosra vettem, hogy minden sértést és jelzőt memorizál, melyeket a spanyolokra vetett a pamflet írója. Amikor megszólalt, könnyedén beszélt, a hangja meghazudtolta a tekintetét. Áh, a Vara. Annak már több napja. Felismernéd, ha újra látnád? Nem tetszett ez a kihallgatás jellegű beszélgetés. Igen feleltem lassan -, de nem szeretném, ha ebből bármilyen baja származna. Mert jó szolgálatot tett nekünk, nekem és Claudiónak. Eszembe jutott, hogy eltakart minket a kíváncsi szemek elől, miközben lemostam Claudio lábát; ebben a vallásos környezetben a nagybátyja bizonyára istenkáromlásnak érezte volna, ha meglátja. Az érsek feltehetőleg azt akarta, hogy az unokaöccse az ő vérében fürödjön, egyértelművé akarta tenni a köztük lévő vérségi kapcsolatot. A hűséged téged dicsér. De félreértettél. Nem akarok neki rosszat. Semmi kifogásom az ellenvélemény ellen, ha ilyen értelmesen fejezik ki. Életteli írás, jól érvel. Szerettem volna egy kisebb megbízatást adni neki Spanyolországban, ennyi az egész. Könnyed szünetet

206 tartott. És én talán nem érdemlem meg a hűségedet? Hisz testvérek vagyunk Szent Jakabban. Már elfelejtette, hogy visszaadtam a medált, de ettől függetlenül igaza volt. A barátom volt, a gyanakvásommal megsértettem összekevertem őt a barátjával, az érsekkel. Magas volt mondtam merev padovai nyakfodort viselt, fekete tudósköpenyt és papi sapkát. Szürke szakálla volt, és mélyen ülő szeme. Amikor beszéltünk, szicíliai akcentussal válaszolt, és Cardeniónak hívták. Látod kiáltott, és a vállamra csapott. Megmondtam, hogy kiváló kém lennél! Hiányozni fogsz. Meghajoltam, megkönnyebbültem, hogy végül csak elfogadta a kilépésemet; de az az érzésem támadt, hogy lélekben már elment a szobából. Hamarosan testben is kilépett az ajtón, de előbb még szórakozottan a zsebébe gyűrte a pamfletét.

207 III. FELVONÁS, 6. SZÍN Éjjel a vulkánnál Beatrice: A nap első sugaraival keltem, az ablaktáblán beszűrődő aranyos fény szemcséinél öltöztem fel. Hero békésen aludt, hosszú fekete pillái úgy feküdtek az arcán, mint a pókok. Nem akartam felébreszteni. Azt mondtam magamnak, hogy borzalmas dolgokat élt át a Varán, ezért pihenésre van szüksége, de valójában ha elmondtam volna neki, hogy zarándokútra megyek a Szűz tiszteletére, akármilyen fáradt is, könyörgött volna, hogy elkísérhessen, mert mostanra Mária lett az ő külön istennője, a próbaköve, a saját szentje. Claudióról rá is átragadt ez az erény... pontosabban az erény erénye. Csak nagy üggyel-bajjal tudtam kiszökni, mivel óvatosan át kellett lépnem Margaréta felett, aki az ajtó előtt aludt összegömbölyödve egy szőnyegen. Hangtalanul bezártam magam mögött az ajtót, és lábujjhegyen leosontam a hideg kőlépcsőkön, mielőtt belebújtam volna a puha bőrszandálomba. A szandál szalagját keresztben fel kellett kötni a lábszáron, de ez több időbe telt volna a reszkető kezemmel, mint amennyit most szánni akartam rá. Végig attól rettegtem, hogy Ursula megtalál a lépcsőn. Ursula ugyanis mindent ellocsogott, mindenki más ügyeivel többet törődött, mint a magáéval. Ennek ellenére senki nem látott meg, úgyhogy kiszöktem a kapun a festett udvarról a kápolna kerengőjére. Egy szempillantás alatt átszeltem a kápolnához vezető kis zöld udvart, Ferenc barát az imaházban készítette elő az oltáriszentséget a prímára.

208 Beatrice kisasszony! kiáltotta. Milyen korán keltél ezen a szent napon! Bűntudatosan néztem rá a pilláim alól. Penitenciával töltöm a napot. Megtörölte a kezét a csuhájában, átjött a feszülettartó mögé, hogy jobban szemügyre vehessen a festett üvegeken keresztül rám vetülő színes fények alatt. Miféle penitenciával? kérdezte. Hát ez egy olyan helyi zarándoklat feleltem könnyedén. Megbízható helyi asszonyok meghívtak, hogy menjek fel velük a hegyre. Krisztus Kálváriáját jelképezi a menet. Megvakarta a gyér szakállát, a szeme felcsillant. Azt üzenem azoknak a jóasszonyoknak, hogy nagyon korán van még ehhez a szertartáshoz. Hat hónappal elsietik mondta élesen -, az efféle zarándokutat ugyanis általában húsvétkor végzik. Úgy értem, Szűz Mária mennybemenetelét jelképezi csacsogtam. Az én tudásom sekélyes, nem az övék bizonygattam. Talán jobban kellene igyekeznem a tanítással merengett hangosan, és arra gondoltam, hogy legalábbis ezt az utolsó megjegyzését komolyan gondolhatta. Nem akartam felébreszteni a nénémet... Milyen kedves tőled... Úgyhogy ha érdeklődne utánam, esetleg megmondanád neki, hogy jól vagyok, és estére hazaérek? Most már aggódva húzta össze a vékony ajkát.

209 Isten adja, hogy úgy legyen! Az általában szelíd, jóindulatú mogyoróbarna szeme most szinte lyukat égetett belém. Megfordultam, és végig gyalogoltam a padsorok között, mielőtt bármit elmondtam volna neki. Beatrice kisasszony. Megálltam, de nem fordultam meg. Minden tettnek megvannak a maga következményei. Biztosnak kell lenned abban, amit csinálsz. Guglielma Crollalanza is ezt mondta. Mentem tovább, de kifelé menet bűntudatosan keresztet vetettem Mária szobra felé. Ahogy kiléptem a kapun át a tengeri útra, arra gondoltam, hogy mostanában már én is a keresztnevén gondolok a Szűzre. Mintha öltöztetőnő volna. Vagy mosónő. Egy nő. A Via Catanián találkoztam a társasággal, a vidám csapatban mindenféle korú nők megjelentek az elsőáldozás előtt álló kislányoktól kezdve a nagyanyókig. Ők is mind szicíliai ruhát vettek fel, mint én: bő piros szoknyát, puffos ujjú fehér blúzt, passzos fekete mellényt és fekete szandált fehér megkötővel. Csókkal üdvözöltem Guglielmát, így tűnt természetesnek, miután bizalmunkba fogadtuk egymást; újra éreztem a bőre szemcsés textúráját. Akár a homok. - Mellette mentem fel a hegyre. Magával hozott egy galagonyaágat, nevetve meglengette felém, mintha kard volna. Nehéz az út mondta. A családomról viccesen azt beszélik Veronában feleltem -, hogy a Scaligereknek nem okoz gondot sem a

210 hegy, sem a lépcső, sem a leány ágyához vezető fellépő, mert mindig van náluk létra magyaráztam. A létra a családi címerünk és jelképünk, a Della Scala. Fújtatva biccentett a hegytető felé. Lehet, hogy később még szükségünk lesz a létrádra, mivel egyenesen a csúcsra megyünk! Erre a titoktartás miatt most nagy szükség van, régebben a katedrális előtt táncoltunk a város főpapjainak a szeme láttára. De mióta idejött az érsek, az asszonyok azt mondják, jobb titokban tartani. Nem tetszenek neki a szertartásaink, ha tudná, betiltaná őket. Rám kacsintott; ilyet nőtől még sosem láttam, ő viszont ügyesen csinálta: az egyik szemét teljesen bezárta, a másikat kinyitotta, miközben végig mosolygott. De az ilyesmit nem lehet olyan egyszerűen beszüntetni. A szicíliai nők azóta táncolják a tarantellát, hogy Szicília a Magna Graeca része lett. Lenéztem Messina mólójára. Fényes nap volt, az öböl kéken ragyogott, Mária aranyszobra úgy fénylett a kikötőben, mint a világítótorony, áldást adott a terveinkre. És ezek a nők mind férfitól akarnak megszabadulni? Gondtalanul nevetett. Nem. A tánc eredetileg gyógyír, a pók mérgétől szabadították meg vele a testet. Mikor az izzadság kiömlik belőled, ugyanis így lesz, a pókmérget is kiviszi magával, de más betegséggel is működik. Visszaadod a hegynek, amire nincs szükséged. Ki fogod izzadni magadból az emberedet. Rácsapott a bottal az ösvényre maga előtt. Én pedig hálát adok, hogy visszakaptam az enyémet. Megtorpantam.

211 Visszatért a férjed? Igen. A spanyolok kikérdezték, ahogy gondoltam; de semmi nem kötötte őt a pamfletekhez, melyeket kiosztott, mivel álnéven írta őket alá, és senkit nem találtak, aki határozottan állította volna, hogy tőle kapta ezeket a vitairatokat. Én eljátszottam otthon a szerepem, és a bizonyíték megsemmisült. Halkabban folytatta, hiába volt barátok között; az jutott eszembe, hogy az elmúlt húsz év alatt a titkolózás nyilván szokásává vált. Amit az ember olvas, azt nem felejti el egykönnyen, és a szavai az emberek elevenébe találtak. A Varán az emberek nem voltak hajlandóak beárulni, mert Giovanni Florio szicíliai születésű, szicíliai nyelven és akcentussal beszél, ők pedig vigyáznak a maguk fajtára. Az egyik ujjával bizalmasan megütögette a széles orra oldalát. Hatvan pamfletét kiosztott aznap, de senkit nem adtak át az inkvizítoroknak, és a földön se találtak semmi bizonyítékot. Úgy megtisztították az utcákat, mint virágvasárnap. Megszégyenített a bátorsága és önbizalma, mivel veszélyes információkat osztott meg velem. Giovanni persze ostoba volt. De nem tudja türtőztetni magát, ha igazságtalanságot lát. Beszívta a ritkás levegőt, aztán nagy sóhajjal kifújta. Szerintem nem maradunk sokáig ezen a szigeten. Sajnáltam. Nem akartam elveszíteni sem az ő, sem a fia társaságát. Elgondolkoztam, milyen lehet olyan férfival élni, akinek a talpa alatt mindig forró lesz a talaj, bárhová megy. Úgy tűnt, Guglielmának és a háza népének folyamatosan költözködnie kell. Nem csoda, ha olyan

212 kevés bútoruk volt: jobban illett volna hozzájuk egy cigánykaraván, vagy ha ők is a hátukon cipelik a holmijukat, mint a teknős. Az emelkedő meredekebb lett, egy időre elhallgattunk. A vulkán oldalában a talaj láthatóan bővelkedett az ásványokban nemcsak az okkersárga csíkjai, de a buja növényzet miatt is. A fejünk körül elégedett méhek döngicséltek, a rekettye sárga virágai olyan magasra értek, hogy a bokrok nálunk, nőknél is magasabbak voltak az egyikünket leszámítva. Egy hórihorgas mosónő eltakarta az arcát: talán valami bőrbaja lehetett, azt akarta visszaadni a vulkánnak. Átmentünk az arany gesztenyefák sűrű bozótosában, a fák vonala mögött a növényvilág a magassággal változott. A fű kiszáradt, virágot alig lehetett látni, és számomra ismeretlen növények is felbukkantak itt-ott. A levegőt kénes szag járta át, az utat fekete, porózus kövek borították. A nap visszavonult a púpos hegy mögé, még a legkisebb omladék is árnyékcsíkokat vetett le a hegycsúcsról. Láttam a vulkán száját, a fehér felhőket pöfékelő egyenetlen szakadékot. Végre lenéztünk egy mélyedésbe, egy kopár, fekete kráterre. Senki nem láthatja meg, mit csinálunk, hacsak valaki nem veszi a fáradságot, hogy felmásszon a szájára, és onnan idenézzen. Talán a kén szaga tette, de belém mart a félelem, mintha valami névtelen gonoszság lakna a kráterben. Mintha egy hatalmas, fekete alvó sárkány hátán készültünk volna táncolni, aki bármelyik pillanatban

213 felébredhet a morgó álmából, hogy összezúzzon minket a kőzivatarával, és felemésszen a tüzes leheletével. Mit keresek én itt? A zenészek mind nők összegyűltek valamivel a kráter felett. Az egyik nő mandolint tartott a kezében, egy másik pedig egy helyi hangszert, az úgynevezett gitárt, de láttam még sípot, fuvolát, hegedűt, trombitát és klarinétot is, míg a kevésbé képzettek tamburint szorongattak. Guglielma kézen fogott, kúszva-csúszva lementünk a hamuval borított lejtőn, és a kráter alján körbeálltunk a többi táncossal. Csak vártunk, beszívtuk a csípős levegőt. Doromb különös, zengő hangja visszhangzott a hegy oldalán, megadta a taktust, mire a zenészek lassan játszani kezdtek. A körben álló táncosok megindultak, és a félelmeim köddé váltak. De hát mitől is tartottam? A zene ragályos volt, a szívem a vezérritmusra Vert, a többit pedig a lábam követte. El is felejtettem, miért vagyok ott: olyan vidám, boldog esemény volt. Ráadásul olyan nagyon öveztem, hogy csak nőkből álló mulatságon táncolhatok. Nem kellett az illemmel törődnünk, nem akartuk kilesni, mit csinál a számunkra kedves férfiú. Nem aggódtunk a ruhánk, se a tánclépéseink miatt, nem kellett azon gondolkodnunk, melyik lépéssor jön. Én mindenfelé mozogtam, csak arra nem, amerre kellett volna, ha pedig úgy léptem, ahogy kellett, az csakis véletlenül történt. Ám segítőkész kezek irányítottak, szorongatták a kezem, forgattak, vezettek a könyökömnél vagy a hátamnál fogva. Sok barátot szereztem aznap este egyetlen szó nélkül, mert a tánc nyelvén beszélgettünk. Épp annyi mosolyt és

214 biccentést gyűjtöttem be a Hero korabeli lányoktól, mint vénséges özvegyektől, akik magasra emelt szoknyával mutogatták a szőrös lábszárukat. A körutam közben megláttam Guglielmát. Elkapta a karom, és a fülembe kiáltotta: Mondd el a zenének, mondd el a hegynek, mitől akarsz megszabadulni! Etnának hívják biztatott. A zene egyre hangosabb és gyorsabb lett, a nők elkezdtek elterülni a földön. Akkor értettem meg, miért nevezték el egy pókról a táncot: mindenhol csak lábakat láttam, kúsztak, még rázogatták is a levegőbe emelt végtagjaikat eksztázisukban. A hamu feketére festette a ruhájukat, a félhomályban a sziget jelképére, a Trinacriára emlékeztettek: a soklábú, nőfejű lényre. Ostobának éreztem magam most, hogy kivetett a pillanat önkívülete, leültem a földre, és a többiekkel együtt én is gurulni kezdtem. Hamarosan engem is beterített a hamu, az orromba keserű szagok törtek be, de most már én is megittasodtam. Gyerekkorom óta nem hemperegtem a földön. Eggyé váltam a zenével és a heggyel. Hangosan felnevettem. Guglielma mellettem vonaglott, most odakiáltott nekem: Érted már? Igen! kiáltottam vissza. Önmagam voltam. Nem volt szükségem férfira. Én voltam Beatrice della Scala, és ha varjút ugat meg a kutyám, azt is szívesebben hallgatom, mint azt, ha férfi szerel met vall. Körülöttem a nők mindenfelé felajánlották az imáikat a hegynek. Etna, ne szeressem a dottorét, mert nős...

215 Szabaduljak meg Angelótól, a hajcsártól... Ne gondoljak többet Salvatoréra... Szabadíts meg tőle! kiáltottam mindenkinél hangosabban. Szabadíts meg Signor Benedettótól! Miközben beszéltem, a kráter szájánál fellobbant valami, megálltam; kijózanodtam a hisztériából, mintha pofon csaptak volna. Felültem, megrémisztett a saját kérésem; mint bűnös gyermek, szerettem volna visszavonni. A szavaim talán felgyújtották a vulkánt, felébresztették a sárkányt békés szendergéséből? Körülöttem folytatódott az őrjöngés, a zene még hangosabb, még gyorsabb lett. Csak én láttam, hogy az egy lángnyelvből kettő lett, mígnem a kráter egész száján végig fáklyák lobbantak fel, megvilágították az őket tartó spanyol katonákat. Aztán fehér lován a kráter szájához lovagolt Monreale érseke, mintha maga Szent Jakab volna, olyan gondosan megtervezte volna a belépőjét, mint bármelyik színész. Lenézett az összejövetelre, de a tekintetét senki másra, egyenesen Guglielma Crollalanzára szegezte. A zene bizonytalanul elhalt. A hirtelen támadt csendben olyan tisztán lehetett hallani a parancsát, mintha példabeszédet mondana: Tartóztassátok le a mórt! Óriási zűrzavar támadt. Néhány nő futásnak eredt, mások sikoltoztak, ezeket az erős nőket pettyes tyúkokká változtatta a férfi fennhatóság megjelenése. Mindenkit, kivéve Guglielmát. Ő méltóságteljesen, némán állt, a zűrzavar közepén várta a sorsát: ő volt az alakuló káosz

216 mozdulatlan tengelye. Oda akartam menni hozzá, de nem tudtam, a karomat ugyanis vasmarok ragadta meg. Harcra készen megfordultam, ugyanis azt hittem, valamelyik katona kapott el, de a magas mosónő állt mögöttem. Kiviszlek innen sziszegte mély, ismerős hangon. Miközben felfelé meneteltünk a kráter felé, a sötétségen át, a fáklyák fényköre felé, ruhák repültek el felettünk, mint hatalmas, szürke madarak, és mire odaértünk a fáklyákhoz, a mosónő Benedettóvá változott. Az összezavart elmém még a komoly bajban is csak azt kérdezgette magától, mennyit hallott Benedetto. Escobar kapitány szólította meg a legközelebb álló lovast. Ismered Beatrice kisasszonyt. Ő vezetett ide engem, ő bűntelen ebben az ügyben. Vidd őt haza biztonságban! A kapitány leszállt a lováról, és felajánlotta a karját. Spanyolország ilyen jótevője használhatja az érsek úr hintóját, mert őkegyelmessége jobb szeret lovagolni. Elkísért az ösvényhez, ahol a szicíliai ruhás nők leszaladtak a hegyről, bele a fekete éjszakába, mielőtt a spanyolok felfedhették volna a személyazonosságukat. Könnyen elfoghatták volna őket, de a lovasok egy kivétellel mindenkit futni hagytak. Az érsek elkapta azt az egyetlen pókot, aki neki kellett. Tiltakozni próbáltam, kifordultam a kapitány szorításából. Benedetto! kiáltottam. Ő közönyösen nézett utánunk, de a fáklyák fényében olyan fekete volt a

217 tekintete, mint a kovakő. Kurtán meghajolt, elfordult, és akkor már tudtam, hogy minden szavamat hallotta. A hegyről lefelé menet az érsek hintójábán bűntudat és rémület gyötört. A két kezem annyira remegett, hogy szorosan összenyomtam őket. Eszembe se jutott, milyen kínok várnak majd otthon, nem érdekelt a nagybátyám szégyene, a néném nádpálcája és Hero csalódottsága csak azzal kínoztam magam, hogy mit kereshetett Benedetto a tarantellán. Annyira átállt volna a spanyolokhoz, hogy Guglielma után kémkedett az érseknek? Vagy talán látta, hogy elhagyom a házat, és a nyomomba szegődött, hogy megvédjen, hiszen megint ő mentett meg? Nem tudtam, mit gondoljak. Elviselhetetlen volt a hintó mozgása, a gyomrom felfordult, hányinger kerülgetett. A tánc és rémület verejtékében úsztam, nemcsak azért, amit Benedetto előtt kimondtam, hanem a történet csavara miatt is; ez a mi színdarabunk most már olyan tragédiába fordult, mely Magna Graeca legendáival vetekedhet. Miféle átkot hozott a jelenlétem Guglielma Crollalanzára, hogy így elkaphatta őt az ősellensége? Ő volt a pók, de a hálót az érsek szőtte.

218 III. FELVONÁS, 7. SZÍN Tárgyalóterem Messinában Benedetto: Mintha a szívem csakugyan hideg kővé vált volna, úgy nehezedett a balsejtelem a mellkasomra. Egyetlen ülőhely sem maradt szabadon, Messina jó népe mind idegyűlt, hogy szemtanúja legyen a mór boszorkány inkvizíciós perének. Színlapra illő cím volna, a tömeg pedig szereti, ha szórakoztatják. Még sosem láttam templomot ennyire megtelni. Az eljáráson pap elnökölt; az inkvizíció perét Monreale érseke vezette le. Képtelenül magas tölgyasztal mögött ült, melyet eleve magasított pódiumra állítottak, az egyik oldalán az alkirály foglalt helyet aranyba és bársonyba öltözve, másikon pedig szerény csuhában, mintha szerzetes volna, Leonato Leonatus, Messina kormányzója. Felettük spanyol zászló lógott. A szicíliai lobogónak, a Trinacriának most nyoma sem volt. Három nap telt el a hegyen töltött este óta, Beatrice kisasszony több mint egy tucatszor folyamodott hozzám ez idő alatt Leonato házában, kertjeiben, kápolnájában, a gyümölcsöse sétányain. Üzeneteket dugdosott nekem, melyeket olvasatlanul visszajuttattam hozzá. A kezembe csúsztatta a settebellót, én azonban hagytam kicsúszni az ujjaim közül. Nem akartam meghallgatni. Eleget hallottam a kopár hegyen. Meg akar szabadulni tőlem, én pedig engedni fogok a kívánságának. Most is láttam őt a tárgyalóterem másik végében, a nénje mellett. Mintha a teste összement volna a kék ruhája alatt, kiálltak a kulcs- fontjai. A bőre olyan fehér volt, mint

219 az elefánt agyara. Az orcái beestek, még az aranyló hajfürtjei is sima, megfontolt hullámokká Szelídültek. A szemét lila karikák árnyékolták. Mikor ránéztem, ő ls rám emelte a tekintetét, mintha megidéztem volna; a két szeme akár a viharos turmalin. A sajnálkozásomat jeges pillantással fojtottam el. Feszengtem a lakkozott fapadon. Nem érdekelt a mór nő sorsa, és szerencsére nem hívtak be tanúskodni. Nem. Én eljátszottam a magam tudatlan szerepét, mikor Don Pedro hűséges vadászkutyájaként elkísértem Beatricét a hegy tetejére, és odavezettem a vadászokat a kiszemelt vadhoz. Arra már nem volt szükségük, hogy elmeséljem, mit láttam, mivel sokkal értékesebb tanúkat sorakoztattak fel egyikük ott ült az emelvényen. Én csak azért jöttem el, hogy figyeljem a tárgyalást, mert ha Beatrice kisasszonyt belekeverik, akkor előlépek. Nem számít, hogy megtagadott, hogy részt vett abban az istentelen táncban, én akkor is megmentem őt a bírálattól, mielőtt elhagyom ezt az átkozott szigetet. Volt pár fegyver az arzenálomban. Az elmúlt hetekben hegyeztem a fülemet Palermo és Monreale lenyűgöző aranytermeiben már nem voltam olyan tapasztalatlan, mint annak előtte. Miközben Beatricével szerelmi civódásunkban könnyedén egymásnak adogattuk a settebellót (mennyire visszasírtam most azokat a vidám időket!), az alkirály udvarában sokkal komolyabb játszmák zajlottak. Spanyolország királya súlyos terveket szőtt, melyekhez Leonatóra is szüksége volt.

220 Figyelmesen néztem Beatrice nagybátyját, a kormányzót, a bírói emelvényen. Leonato betegnek tűnt, láthatóan cseppet sem akart itt lenni, én pedig rögtön tudtam, miért. Komoly kiképzésben részesültem az elmúlt hetekben. Megtanultam az egyenes következtetések helyett tekervényesen gondolkozni, mint a politikusok, mert az ő elméjük olyan csavaros utakat jár be, mint a Kassziopeia csillagkép. Tudtam, hogy az érsek átlátott a tervemen. A hintójába ültettem Beatricét, azt mondtam a kapitányának, hogy ő vezetett oda a táncra, mert tisztázni akartam a vádak alól. Az érsek azonban valahogy rájött, hogy a kisasszony saját magától ment oda, és most ezzel tartotta sakkban Leonatót. Én is pont olyan jól tudtam, mint ő, hogy Leonato engedelmeskedni fog a spanyoloknak, különben Beatricét is bíróság elé állítják. Leonato a spanyolok ölebe lett. Beatrice biztonságban volt. Elmehettem volna, de nem tettem. A kisasszonyra pillantottam a karzaton; most láttam meg, hogy a padtársa még Leonatónál is sápadtabbnak, elgyötörtebbnek tűnt, és valószínűleg még Beatricénél is kevesebbet aludt, de többet sírt: Imogén úrnő volt az, a nagynénje. Hirtelen eszembe jutott, hogy bizonyos összejöveteleken együtt láttam őket a mór asszonnyal. Barátnők lehetnek, mert a kormányzóné láthatóan belebetegedett az aggodalomba. Komoran megállapítottam, hogy jó oka volt rá. Az egybegyűltek közül mást nem ismertem, azt viszont tudtam, milyen emberek. Ók azok, akik szeretnek

221 akasztásra járni: a dühösek, a kíváncsiak, a vérszomjasok, a közönyösek. Meglepve ismertem fel közöttük két alakot: a Michelangelo nevű költőt, mellette pedig, mintha barátok volnának, a pamfletíró Signor Cardeniót. El töprengtem, mi dolguk lehet itt. Feltételeztem, hogy a költő talán drámát akart látni márpedig mi lehetne jobb anyag ennél a tárgyalásnál, a mágus pedig valószínűleg további bizonyítékot akart gyűjteni a spanyolok romlottságára; ám mindketten olyan arcot vágtak, mintha ez az esemény többet jelentene nekik egyszerű anyaggyűjtésnél. Ha lehetséges, még sebzettebbnek tűntek, mint Beatrice úrnő és a nagynénje. Herót, zsenge korára való tekintettel, megkímélték a per megtekintésétől, szegény Claudio neveléséhez viszont, úgy tűnt, hozzátartozott a rögtönítélő bíróság működésének ismerete. Két sorral előttem ült falfehéren, beesett arccal, mint egy rémült gyerek. Don Pedro előttem foglalt helyet az embereivel, és egészen különösen viselkedett. Úgy tűnt, minden tőle telhetőt megtett, hogy elzárkózzon az eljárástól. Aggódó, bocsánatkérő képet vágott, én bonban most először úgy éreztem, hogy kihasznált. Bár a fogadásról szóló meséjét nem ismételte el, erősködött, hogy nem tudott az érsek sötétebb szándékáról: a pók csapdába csalásáról. Nagyon szerettem volna hinni neki, mivel most, hogy a házasság lehetőségéről lemondtam, nem maradt más választásom, követnem kellett a zászlaját, bárhová vezessen is. Most már szó sem lehetett arról, hogy Beatrice kisasszonynak udvaroljak, így akár meg is ölethetem

222 Az ábrázatom nyilván jól illett a tárgyalás keserűségéhez, mert a herceg társaságából senki nem zaklatott humorsziporkákert. Általában tőlem várták a borús hangulat feloldását, ma azonban nem így történt. A teremben mintha tényleg mindenki a hétfő reggeli arckifejezését öltötte volna fel. Egyetlen ember szemlélte érzéketlenül az eseményeket: maga a vádlott. Közönyösen állt, a hagyományos szicíliai ruháját tönkretette a háromnapos bebörtönzés. A piros szoknya elszakadt, a korábban kék blúza bekoszolódott, a fekete mellénye szegélye felfoszlott. Az összekötözött barna kezén borzalmas történetet meséltek a csigázás nyomai. Ismertem az inkvizíció módszereit, sejtettem, hogy jó néhány órára fellógatták az asszonyt a cellája mennyezetére a hátrakötött csuklóinál fogva. A száján ütésnyomok látszottak, a telt ajkai sarkán alvadt vér ült. E borzalmak ellenére mégis erősen tartotta magát, szénfekete szeme rendíthetetlenül meredt a vádlóira. Hirtelen akaratlanul is érdekelni kezdett a sorsa. Monreale érseke felállt, a tömeg elcsendesedett. A szemét összehúzta püffedt orcája felett, úgy nyalogatta a m eleve nedves, lila ajkát, mint aki hosszas böjt után lakomára kész ; Gyorsan felolvasta latinul a kegyelmi ediktumot, aztán szici i nyelvre váltott. Akármi célja volt is ennek a színjátéknak, azt akar hogy Messina polgárai minden szavát megértsék. A következő vádakat emeljük a Guglielma néven ismert mór asszony ellen, akit itt láttok magatok előtt kezdte, és vékonyka ujjával a fogolyra bökött. Két dolog

223 tűnt fel akkor: fenntartás nélkül mórnak nevezte a nőt, pedig az arcszínéből egyértelműen látszott, hogy fehér vér is folyik az ereiben; valamint hogy nem tisztelte meg a családneve kimondásával. A szicíliai név közelebb vinné őt az emberekhez, lojalitás ébredne a helyiekben. Az ítélethozatal előtt meg kell hallgatnod a vádakat. Van valami mondanivalód? A nő tekintete meg sem rebbent. Milyen ítélettől félhetnék, ha nem követtem el semmi rosszat? Erős, dallamos hangja volt, déli akcentussal csengett. Az érsek felhorkantott. Azzal vádolunk, hogy az idei év, vagyis a mi Urunk ezerötszáznyolcvannyolcadik esztendejében, augusztus hó tizenhatodik napjának éjszakáján rituálét vezettél az Etna hegy lejtőin az ördög megidézésére. A tömegben morgás futott végig, engem kirázott a hideg. Sokkal nagyobb a baj, mint hittem: arra számítottam, hogy majd példát statuálnak vele, talán kalodába zárják, vagy nyilvánosan megvesszőzik. Csakhogy megemelkedett a tét: a nő az életéért játszott. Reméltem, hogy jók a lapjai. Azzal vádolunk, hogy Messina városának bizonyos hölgyeit elvezetted az Etna hegy elődombságára, és ott egy sötét, istentelen helyen elkezdted a szertartást. Az egyház által tiltott tempójú zenét játszottatok, és erkölcstelen tetőpontra hágtatok. Akkor pogány eksztázisba táncoltad magad, a földre hulltál, úgy kúsztálpörögtél, mint a pók, mely mint az köztudott, a sátán házi

224 kedvence. Varázsigéket és ráolvasást kántáltál, felszólítottad az Urat, hogy hagyja el a tested, és az ördögöt, hogy foglalja el gonosz tüzével. Hallottam, hogy Beatrice kisasszony felkiált; félig felemelkedett, mintha tiltakozni akarna, de a rémült, üldözött tekintetű nénje gyorsan visszahúzta. Mielőtt az érsek hüllőszeme megkereshette volna a zavar forrását, talpra emelkedtem. Hirtelen minden tekintet felém fordult a szám kiszáradt, akár a tapló. Nem úgy történt, ahogy mondod dadogtam. Hallottam, hogy Don Pedro rám sziszeg, hogy üljek vissza, megpróbált lenyomni. Leráztam magamról a kezét. Tényleg táncoltak. Népi táncot jártak, mely egyre gyorsult. Végül mind összeestek, de a zene eksztázisában máris átkoztam magam az eksztázis szó használatáért nem az ördög miatt. Don Pedro felé fordultam. A herceg is bizonyíthatja. Uram, te is ártatlan néptáncról beszéltél. Hallgatott, az állkapcsa izmai ritmikusan rángtak. Mondd el nekik! Azt mondtad, hogy ha bejutok a táncra, megnyered a fogadást az alkirállyal. A herceg felkelt az aranyszékéből, a tömegben kuncogás támadt, felvillantva előtte a menekülési útvonalát. Benedetto szólalt meg tettetett rosszallással -, mindig mókázol! A nevetése azonban kényszeredetten, hamisan csengett. Megvetően elfordultam. A hölgyek csak a zenét élvezték; nekem úgy mondták ezt a hercegnek szántam -, hogy ez csak egy

225 népszokás. Éneklés közben pedig csak olyan férfiakat említettek nagyot nyeltem -, akiket ki akartak űzni a szívükből. Ezt meg hogy érted? csattant fel az érsek. Beatricére pillantottam, aki lesütötte a szemét. A hölgyek megnevezték azokat, akiket nem akarnak szeretni dadogtam. Például Krisztust. Nem. Én pedig azt mondom, de. A nyomaték kedvéért az érsek megkopogtatta maga előtt a padot. Ez valóban exorcizálás, ördög- űzés, de Istent és az összes szenteket akarták kikergetni. Az ilyen szertartást azért hajtják végre, hogy Krisztus elhagyja a testet, az ördög elfoglalhassa benne az otthonát. De Signor Benedetto Padovából vágott szavamba az érsek nagyon hálásak vagyunk az összejövetelről szerzett értesüléseidet - csodálatos munkát végeztél, mikor Spanyolország erőit felvezetted a hegytetőre. De a tanúskodásodra nincs szükség. Rendelkezésünkre áll a szükséges huszonöt tanú, mind Szent Jakab rendjének lovagjai, sőt, jómagam is tanúsíthatom az ördög megidézését. Még mindig magamon éreztem Beatrice tekintetét, tiltakozni akartam, de semmi többet nem tudtam volna elmondani. Don Pedro megrángatta a köpenyem, visszaültem a helyemre. Mikor azonban én leültem, valaki más állt fel.

226 Szólnom kell mondta, a hangja úgy csengett a tárgyalóteremben, mint a színészeké. Most mindenki a beszélő, Michelangelo Florio Crollalanza felé fordult, mintha teniszmeccsen volnának. A költő felkelt a székéből, és odament a fogoly elé, látszott az arcán, milyen nehezére esik ez a gesztus, mikor letérdelt a faasztalok elé. Az érseknek most kegyelmet kell gyakorolnia. És mi kényszerítene rá? kérdezte a főpap érzéketlenül. Ugyan mi? Mindharmatoknak jó oka van. A költő felkelt, és odament a pádhoz, először az alkirályt szólította meg. Te, alkirály uram. Tudd, hogy trónjában ülő fejedelmet ez a koronánál inkább ékesít. Mintha ügyvéd volna, átsétált Leonato elé. Te, kormányzó uram...tudd, hogy a pálczás erőnél több a kegy. Leonato a tekintetét sem emelte fel, Signor Crollalanza pedig odasétált az érsek elé. És te, érsek uram. Tudd, hogy magának istennek sajátja ez. 9 A jelenlévőket pár percre elnémította a csodálat, aztán helyeslő nógatások törtek elő a közönség soraiból. Elámultam a költő esedezésén. Nemcsak az ékesszólása és műveltsége miatt, de azért is, mert teljes szívvel könyörgött. Mintha könnyek fojtogatnák. Ki neki ez a hölgy, vagy ki ő ennek a hölgynek? Vagy talán ő is a társadalmi igazságosság bajnoka, a barátjától, a pamfletírótól ragadt 9 Ács ZsIgniond fordításának felhasználásával.

227 rá ez a szenvedély? Bármilyen kevéssé kedveltem ezt a fickót, azt én sem tagadhattam hogy ügyesen védelmezte a nőt ügyesebben, mint én. Ezt még az érsek is kénytelen volt beismerni. Szépen beszélt, Crollalanza mester felelte a főpap de Spanyolország törvényei, Szicília törvényei helyesbített sietve szerint nem jár kegyelem az olyan förtelmes bűnért, mint az ördög imádása. Mindazonáltal emelte fel a gyűrűs kezét az összegyűltek morgását hallva a jog méltányos. Ha te, Guglielma, huszonöt tanút hozol fel az ártatlanságod védelmére, és elő tudod állítani őket, elmehetsz. Visszafojtottam a lélegzetemet, hiszen ennél többen megjelentek a táncon azon az éjjelen, és nyilván közülük sokan itt voltak velünk a teremben. Én azonban kelepcét gyanítottam: ha ezek a nők felsorakoznának, őket is vád alá helyeznék. Ahogy sejtettem, Beatrice kisasszony fel akart állni, ezúttal azonban nem a nénje, hanem maga Guglielma akadályozta meg. Nem felelte. A vétek egyedül engem terhel. Más nők nem táncolták el a pókot. Az érsek bólintott, mintha ő is ezt a választ várta volna. Még egy módja van, hogy megváltást nyerj. A megsárgult ujjai hegyét egymáshoz nyomta, mintegy sátrat állítva belőlük, a tekintetét a vádlottra szegezte. Ez a sziget a halászat szigete. Néha, ha egy horgász kis halat fog, aztán pedig nagyobbat, a kicsit visszadobja a vízbe. Náladnál rosszabb eretnek is él itt, Messinában, aki

228 borzalmasan rágalmaz engem, az alkirályt, sőt, még magát Spanyolország királyát is. Nem tudod, ki lehet az? Most már megláttam a gonosz szándékát. Információért cserébe életet ajánlott, és ki tudna ellenállni egy ilyen üzletnek? A közönség soraiba pillantottam, ahol a fekete ruhás pamfletíró ült. Az érsek azonban nem számított a nő bátorságára. A mór asszony megrázta a fejét. Nem tudom, ki ír hazugságokat a spanyolokról felelte. Az érsek felhorkantott. Nem a férjed az, Giovanni Florio Crollalanza? Vagy inkább nevezzem Cardeniómk7. Hirtelen összeállt a kép. A fekete ruhás pamfletíró a férje. A férjem csak költő, kegyelmes uram. Enyhe irónia hallatszott abból, ahogy ezt a titulust kimondta. A legnagyobb munkája Az első termés. Biztosra veszem, hogy kegyelmességed elég tájékozott ahhoz, hogy ismerje. Nem szoktam eretnekségeket olvasni. De hát ez nem eretnekség helyesbített a nő. Víg mondások, szellemes szentenciák és aranyköpések gyűjteménye. A férjem humort prédikál, nem gyűlöletet. De ha a bizonyítékaid mást igazolnak, mutasd fel őket! Kényelmetlenül fészkelődtem, eszembe jutott a pamflet, melyet Don Pedro a szobámból vitt el. Ha még nem mutatták be a papírt bíróság előtt, ez azt jelenti, hogy nem tudták összekötni a pamfletét a férfival. Úgy tűnik, egy mór nővel kedvük szerint elbánhatnak, egy régi családból

229 származó fehér szicíliai férfi megvádolásához viszont már bizonyítékra van szükségük. A pamfletíró vagy inkább az okos felesége nyilván csodálatosan eltüntette a nyomokat. Az érsek hallgatott, de nem futamodott meg. A vádlott tagadása aljas bosszúra sarkallta, mint a gyereket a büntetés. Egy időre mozdulatlanná dermedt, aztán a szeme üveges lett, a gyér pilláin kövér könnycseppek csillantak fel, és kristályos patakban lecsorogtak az arcán. A teremben egy lélek se mozdult, eltátott szájjal nézték a mindennapi csodát. Szomorú nap ez a mai. Szeretnék kegyelmet gyakorolni, de te éppúgy megkötötted a kezem, mint én a tiedet. Az őszintétlen, mégis akaratlan könnyek a palástjára potyogtak. Az egyház ítélőszéke nem veheti el senki életét. Ilyet csak az állam tehet, így más ítélőszékekhez kell fordulnom. A szavait tett követte. Alkirály. Az ördögimádás büntetése máglyahalál. Mit mondasz? Az alkirály habozás nélkül talpra ugrott. Vétkes a vádakban jelentette ki fuvolaszerű spanyol akcentussal. Először hallottam a hangját. Megint le akart ülni, de az érsek sokatmondóan megköszörülte a torkát. Ám mi, spanyolok, csak vendégek vagyunk ezen a csodás szigeten folytatta sietve. Ebben a kérdésben neked és nekem is engednünk kell, érsek uram, a helyi kormányzatnak. ~ Kormányzó? Az érsek jobb felé fordult. Leonato elgyötrötten összehúzta magát, mintha összenyomta volna

230 az évei megállapíthatatlan száma. Úgy elszürkült, mint a vulkán hamuja. Alig észrevehetően felnézett, és bólintott. A teremben elszabadult a pokol. A költő kiabált, de a hangját elnyomta a hangzavar. A fejek úgy bukdácsoltak fel-le, mint buborékok a lávában. Az ítélet a karzaton álló nők egy részét tettekre sarkallta, tiltakozni kezdtek valószínűleg ők is ott voltak akkor este a vulkánnál. Én is üvöltöttem, bár fogalmam sem volt róla, mit. Próbáltam utat törni magamnak Beatricéhez, szinte átmásztam azok hátán, akik elém álltak. Olykor láttam őt, ahogy a nénje karjában zokog. Aztán az érsek rácsapott a botjával az emelvényre, a recsegő hang mindenen túlszárnyalt. Mint mikor Mózes szétválasztotta a tengert, a tömeg most is elcsendesedett és szétvált, megjelent a szívében az egyetlen mozdulatlan alak, maga a vádlott. Az állát felszegte, fekete szeméből még mindig megtörhetetlen erő sütött. Csendet! kiáltotta az érsek fölöslegesen a csengő hangján. Meg kell kérdeznem az elítéltet, hogy van-e valami mondanivalója. Most már halálos csend ereszkedett a teremre, minden szempár a fekete nő felé fordult. Az elítélt egyenesen szembenézett az érsekkel. A szeme úgy égett, akár a tűzre vetett szén. Aztán tisztán, érthetően megszólalt, az akcentusa dacára is mindenkihez eljutottak a szavai. Ti manciu u cori mondta. Megeszem a szíved. Aztán az alkirályra bökött. Ti manciu u cori ismételte. Arra számítottam, hogy az átkos ujját akkor az ítélőszék harmadik tagja, Leonato felé fordítja, ő azonban

231 megfordult, mint a szélkakas, és a tömegbe mutatott, énfelém. Egy borzalmas pillanatig azt hittem, én vagyok a következő áldozata, a szemét és ujját azonban Don Pedróra szegezte. Ti manciu u cori. Most mindenki a három férfit nézte, várták, hogyan fogadják a halálos átkot. Láttam, hogy Don Pedro piroskás arcából kifut a vér, az alkirály felüvöltött, a hatalmas tokáját úgy felfújta, mint a pulykakakas. Az érsek reakciója volt talán a legkevésbé meglepő- ugyanis megint eleredtek a könnyei, ezúttal azonban másképp, mint eddig. Ezek igaziak voltak. Abban a pillanatban tudtam, hogy fél tőle. Az arany miseruhás nagy érsek félt a megkötözött, szakadt ruhás mórtól. Azt suttogta bele a csendbe: Vigyétek el! Miközben a nőt kirángatták az ajtóhoz, a tömeg úgy lökdösődött, siránkozott, cseverészett, mintha azonnal végrehajtanák az ítéletet, ők pedig nem akarnának lemaradni róla. Megint Beatrice kisasszony felé indultam; a haragom mostanra elpárolgott, csak el akartam magyarázni neki, hogy bolond voltam, nem hitszegő. Don Pedro azonban a vállamra tette a kezét. Előrehajolt, a meleg lélegzete megcsapta a fülemet. Azt hittem, talán bátorítást vár a gonosz átok után, vagy legalábbis megfedd, amiért védeni próbáltam a mórt, ő azonban teljesen mást mondott: A fickó, akitől a pamfletét kaptad a Varán kezdte. Itt van valahol?

232 A tömegre pillantottam, még most is tisztán láttam á mór férjét: épp átkarolta a költőt, aki éppolyan összetörtnek tűnt, mint jómagam. Hátat fordított nekem, de attól még felismertem, rábökhettem volna. Én azonban Guglielmára gondoltam, hogy milyen bátran szembenézett a rá váró kínokkal, és hogy nem volt hajlandó bajba keverni sem Beatricét, sem a férjét. Nem néztem Don Pedro szemébe, a szíve felett lógó Szent Jakab-medálra szegeztem a pillantásom. Mégis Szent Péterre gondoltam, mikor elmondtam a háromszoros tagadást: Nem feleltem. Nem láttam. Nincs itt. Azzal leráztam magamról a herceg kezét, és követtem a népet a katedrális előtti térre.

233 III. FELVONÁS, 8. SZÍN A katedrális előtti tér Messinában Beatrice: Azon a hajnalon képtelen voltam távol maradni a katedrális előtti tértől. Kibújtam az ágyamból, felvettem a csuklyás köpenyem, és átléptem az alvó Margaréta felett, aki a szoba ajtajának dőlve aludt. Miközben az ezüstös parton sétáltam, a szívem hevesen, fájdalmasan lüktetett. Imádkoztam, hogy valamiképp megmenthessem Guglielma Crollalanzát. Azt kívántam, bárcsak beszélhetnék Benedettóval miután olyan esetlenül, de hevesen próbálta védelmezni Guglielmát a tárgyaláson, most még jobban bántam, hogy megtagadtam. Szerettem volna esélyt kapni rá, hogy megmagyarázzam, hogy a bocsánatát kérjem. Tudtam, hogy ő a legkiválóbb férfiú, és ha tehetné, segítene nekem ezen a hajnalon is, de nem kockáztathattam meg, hogy magamhoz hívatom a szállásáról, nehogy elfogjanak és megállítsanak. Nem tudtam, miért ment a tarantellára, ahogy azt sem, hogyan vezette oda a spanyolokat, de a tárgyaláson tanúsított magaviseletéből láttam, hogy nem saját akaratából árult el minket, és Isten a tudója, hogy ő sem volt nálam vétkesebb a dolgok kimenetelében. Igaz, hogy a tarantella nélkülem is lezajlott volna, de az én ostobaságom miatt tarthatták fogva Guglielmát. Szürke, borús reggel volt, az égen baljós felhők gyülekeztek, hold még mindig fenn járt az égen, bár már megvirradt, az ezüstös korong ezüstös felhők mögött

234 száguldozott, a nap viszont meg mindig nem bújt elő. Kizökkent az idő. A katedrális előtti téren a harangok bánatosan zúgtak, a me kasomban éreztem a vibrálásukat. Az emberek egy borzalmas felépítmény előtt tolongtak: a jól megrakott rőzsekupac körül, melynek közepén egyetlen erős pózna állt. A katedrális nyitott ajtajából az eretnek kivégzése előtti mise utolsó hangjai szálltak fel. A méltóságok kiözönlöttek a térre: előbb az alkirály, aztán az érsek a nyomában Claudióval. Az olyan látványosságok, mint amilyet ez a nap is tartogatott, nem hajadonok szemének valók, Hero így otthon maradt, szegény Claudiónak viszont meg kellett ismernie a sötétséget. Végül a nagybátyám is előbukkant az ajtó mögül, ám mintha hozzáragadt volna a terem árnyéka, úgy kullogott a nyomában, mintha a sajátja volna. Megtörtnek, legyőzöttnek tűnt. Sajnáltam, mert tudtam, hogy azért kellett kimondani az ítéletet, mert én is eltáncoltam a tarantellát. Nem volt ő rossz ember, csak gyenge, és ha szembeszállt volna a spanyolokkal, elveszti a kormányzói posztját, a házát, a vagyonát és vele Hero hozományát. Reméltem, hogy Signor Crollalanza nem vádolja túlzottan a bátyámat; ám ma se Michelangelót, se az apját nem láttam sehol. Talán a józan ész elkergette őket az itteni partokról, én azonban tudtam, hogy egyikük sem mond le harc nélkül a szeretett feleségről és anyáról. A tekintetemmel átkutattam a tömeget, féltem, hogy mire lemegy a nap, őket is elfogják.

235 Akkor láttam meg Guglielmát a katonák áthatolhatatlan falanxa közepén, a csinos skarlát zubbonyok között. Apró, mezítlábas alakján a máglyahalálra ítéltek napszínű, sárga zsákruhája lógott. Különös, hogy az a szín, melyet életében annyira kedvelt, most a szemfedője lesz. A ruhán kezdetlegesen megfestett, fekete ördögök szították a vörösre mázolt lángokat, melyek a szíve felé emelkedtek. Guglielma arca komoly volt, a homlokára vörös E betűt festettek, j*z eretnekség bűnének jelét. A nyaka körül laza hurok lógott, a ezében egy szál sárga gyertyát vitt. Akkor a szemem egy pillanatra elhomályosodott, nem láttam mást, csak a gyertyát, mely még egy hajszálnyit sem remegett. Néztem, ahogy odament a rakáshoz, és ^ennyire én láttam, még csak meg se rezzent. Mikor Guglielma fellépett a máglyára, a tömeg felé fordult. Durva ruhái ellenére sokkal nemesebbnek tűnt, mint a bírái, zsákvászna pompásabb volt az ő aranyruháiknál, a kötele drágább a magas hivatali jelképeknél, a gyertyája súlyosabb a hatalmi pálcáknál. Az érsek kiátkozta az egyházból, Guglielma ajka pedig válaszolt rá. Tudtam, mit mond, miközben az érsekre szegezi a szemét. Leolvastam a telt ajkairól. Elismételte az átkot, melyet a tárgyalóteremben is kimondott rá, a csapást, mely olyan ősi volt, mint maga a sziget: Ti manciu u cori. Megeszem a szíved. Az imák végeztével a spanyol katonák, Szent Jakab nemes lovagjai, mórokat gyalázó szavakat kiabáltak ujjongva. Újra meg újra felcsendült az ajkukon a Matamoros szó.

236 Ekkor történt, hogy két alak kitört a tömegből, és megrohamozta a spanyol dárdák gyűrűjét. Szenvedélyes, meggondolatlan kiszaba- dítási kísérlet volt, és teljesen fölösleges. A tömegben talán egyedül én ismertem fel a kétségbeesett apát és fiát a csuklya alatt. Tartóztassátok le őket! kiáltott az érsek, és mielőtt bárki megmozdulhatott volna, egy magas, Szent Jakab sisakjat viselő páncélos elfogta a két férfit. Nem tudták lerázni magukról a túlerő miatt; ő azonban gyorsan beszélni kezdett nekik, és egyébként sem volt hová menekülniük. A lovag átvezette őket a kordonon, de legalább azt tudtam a bénító riadalom dacára, hogy biztonságban vannak. Ugyanis bárhol felismertem volna a tartásából és alakjáról Signor Benedettót, még ha páncélt visel is. Guglielma azonban már nem menekülhetett meg. Bambán néztem, ahogy odakötözik a póznához. Olyan kegyetlennek tűnt ez az egész, annyira ellenkezett az illemszabályokkal és józan ésszel! Ha ilyen fontos lenne az érseknek, hogy a mórok utolsó leszármazottja is eltüntesse a szigetről? A karját szorosan összekötötték a vallató könyökéig, és hirtelen észrevettem, hogy mindkét kezén szarva formál az ujjaival ezzel a jellel üdvözölt a tornán is. Sosem mondta el, mit jelent, de úgy gondoltam, hogy rájöttem: nem az ördög jele volt, hanem az engedetlenségé, a behódolás megtagadásáé, a férfiuralmat elutasító nőké. Vártam, hogy az emberek majd fellázadnak, egy angyal felhasítja a felhőket, egy szent átlovagol a vulkán felett, és

237 feldarabolja a köteleit a tüzes kardjával. Matamoros Szent Jakabnak v*) ^ ilyen mennyei ellenpontja? Szent Zénó, Verona fekete szentje vajon leszállna az egekből, mint bosszúálló fekete angyal, hogy megvédje az övéit? Ám sem égi, sem földi közbeavatkozás nem érkezett. Lehetetlennek, hihetetlennek tűnt, ami készülődött. Nem tudom, mire számítottam, talán arra, hogy ez a borzalmas halál szükségszerűen lassú is lesz; mihelyst azonban meggyújtották a rozsét, szinte azonnal tüzet fogott a ruhája, őt magát is körbevették a lángok. Ahogy a tűz tisztult, láttam, hogy az ujjaival még mindig a szarvat mutatja. Hangtalanul égett, a nézőkre is ijesztő csend telepedett. Nem tudom, mikor halt meg, de a teste egyszer különös hangokat kezdett hallatni: recsegett, a levegő fütyülve távozott belőle. Ami ennél is rosszabb, az égett hús bűze szétáradt a levegőben, hallottam, ahogy körülöttem sok gyomor megkordult, mikor a kiéhezett polgárok megérezték a sült hús szagát. Eszembe jutott, amit Michelangelo egyszer a dűnéken mondott: az emberek éheznek. Vádlón fordultam az érsek felé, a védjegyét jelentő könnyek most is az arcán csorogtak, aztán visszafordultam a körülöttem álldogálókhoz. Már nem Guglielmát nézték, hanem őt. Akaratlanul az az érzésem támadt, hogy balul sült el a terve, akármi volt is az, hiába ujjongtak a spanyolok, Messina polgárai nem élvezték a szórakoztatásukra rendezett látványosságot. Talán mert közülük égettek meg valakit: egy Archirafit, egy Crollalanzát egy szicíliait. Talán a korgó gyomruk túl

238 későn biztatta lázadásra őket. A levegő azonban elégedetlenül remegett, elkerülhetetlenül belehordta minden szembe és minden szájba Guglielma hamvait. Nyomást éreztem a hátamon, rájöttem, hogy tömeg a katedrái is felé tolakszik. Hátborzongató volt ez a szótlan menet, a több száz kifejezéstelen tekintet, a lábak szüntelen csoszogása, ahogy néma tiltakozásban haladtak előre. Szent Jakab lovagjai felemelték a dárdájukat, fenyegetéseket és figyelmeztetéseket kiabáltak a tömeg azonban nem engedelmeskedett. A nép tiltakozott, fellázadt. Az érdek, az alkiráiy és a bácsikám sietve leszállt a trónjáról, és visszavonult a katedrálisba. visszhangos csattanással bezárták maguk mögött az ajtót. Félig azt vártam, hogy az emberek majd betörik a kaput, de ha a főpapot nem is tisztelték, a templom szentségét igen, nem mentek tovább. Ahogy felkelt a nap, a tűz vesztett a hevéből, mintha az égő tűzgolyó kisajátította volna a lángok forróságát. Mostanra csak a hamu maradt, a tömeg oszladozott a téren, szétszéledtek, magukkal vitték a mártír húsának salakját. Így végződött tehát Guglielma története. Az ő színjátéka pedig tragédia volt, ahogy a szicíliai móroké is. Elhittem, amit Michelangelo mondott azon a napon a dűnéken: hogy a Vara lesz a történet csúcspontja, a kaotikus tömegjelenet, mikor szimbolikusan összezúzzák a mór szobrát. Csakhogy tévedtünk. Az érsek olyan biztos kézzel

239 rendezte meg a darab tetőpontját, akár a színigazgató; és ez a csúcspont a borzalmak legmélyére hágott. A történet azonban még egy epilógust is kapott; mert azon a borzalmas, hamuszürke délutánon eljöttek a nők, akik együtt táncoltak Guglielmával, és akiket az ő bátorsága védett meg a vádtól. Némán odakúsztak a tér négy sarkába fekete gyászruhában, lopakodva, mint a pókok. Szó nélkül letérdeltek a hamuba, és a kihűlt hamvakat összegyűjtötték a tenyerükben. Csatlakoztam hozzájuk, addig sepergettem a hamut, míg a kezem olyan fekete nem lett, mint első nap, mikor Signor Benedetto megcsókolta a tintás ujjaimat. A nők végre megtalálták a szörnyű trófeájukat: a forró, megfeketedett koponyát, az üres szemgödréből a semmi bámult ki ránk. Lehetetlen, hogy kioltották azokat az égő szemeket, hogy még egy fényforrást elfojtottak. A nők egy magas, csuklyás asszonynak adták át a koponyát, aki bársonnyal bélelt, nyitott ládát tartott a kezében. A csuklyája kicsit hátraesett, kilátszott alóla az alabástromfehér bőre és a kékesszürke szeme. A néném volt az. Odamentem hozzá, a fejem egy pillanatra a vállára hajtottam. Hallgattam. Nem volt mit mondani. Összeszedtem a többi csontját, beletettem a ládába, majd hamuval beborítva, mint a vezeklők a néném nyomában elhagytuk a teret. Lehajtott fejjel kaptattam az emelkedőn, a magassággal nőtt a bűntudatom is. Illett, hogy hamut viseljek a fejemen, ha tehettem volna, zsákruhát is öltök magamra. Én voltam

240 a legbűnösebb minden vezeklő, a menetben részt vevő minden nő között, akik nem szólaltak fel időben. Én vonzottam Benedettót a tarantellára, és vele a spanyolokat is. A jelenlétem lehetetlenítette el a nagybátyámat a tárgyaláson, nem tehetett mást, el kellett ítélnie Guglielmát, hogy megvédjen engem. És én, akinek a nyelvét semmi más témában nem lehetett megzabolázni, hallgattam a tárgyalóteremben, mert visszatartott a néném határozott keze! A menetet vezető magas alakra pillantottam. Vajon a nagynéném is ilyen súlyosnak érezte a bűntudat terhét, mint én? Vajmi kevéssé vigasztalt, hogy Guglielma fia és Signor Benedetto is hiába folyamodott az ítélőszékhez. Hiába bizonygattam magamnak, hogy az érsek, aki bármi áron tönkre akarta tenni, ki akarta irtani a mórokat, akkor is elítélte volna Guglielmát, ha maga a Jóisten lép közbe. Én is olyan bűnös voltam, mint ő. A Via Cataniáról felmentünk egy kis dombra, melyről már hallottam, de melyet még sosem láttam: a Cimiterio Monumentale temető dombtetejére, Leonato családjának a kriptájához. A halmot a mauzóleum apró köve koronázta meg, a domboldalban sötét heg látszott: a frissen hantolt földkupac mellett álló őr már kiásta a sírt. A néném belehelyezte a ládát, az öreg úgy hányta rá a földet, mintha valami korcsot temetne, bele se gondolt a tette jelentőségébe. Összegyűltünk a sír körül, a nap füzében a néném elővett az ingujjából egy tekercset, és felolvasta; a vers

241 rossz nyelvek gyilkos hatalmáról szólt. A papírt rátette a halomra, és egy maroknyi földdel odafogatta. A szicílilai nők egymás után rádobtak a méltatásra egy maroknyi földet, míg teljesen el nem tűnt; a testtel együtt elhantolták a szavakat is, hiszen a szavak okozták a vesztét. Boszorkány. Sátánimádó. Eretnek. A hazugságok újra meg újra átdöfték, mint a penge. A nők egyenként, lassan levonultak a dombról, a komor fekete menet visszajött arra, amerről jött. Én leültem a nénémmel egy meleg sírkőre, néztük, amint Ursula egy kissé távolabb virágokat gyűjt. Hirtelen halálos fáradtság tört rám, mintha a gyász és rettegés minden erőt kiszívott volna a végtagjaimból. Csak ültem, teljesen elzsibbadt mindenem. Hallgattam, mert most az egyszer kifogytak belőlem a szavak. A nénémből viszont nem. A fia írta a méltatást mondta. A fia. Arra gondoltam, hogy a gyönyörű, fájdalmas szavak magukon viselték Michelangelo bélyegét, mert senki más nem tudta úgy kifejezni a gyászt, mint ő. Eltöprengtem, mit érezhetett, mikor papírra vetette őket, hiszen tudta, hol olvassák majd fel. Aztán az jutott eszembe, hogyan nézek újra a szemébe, ha még egyszer találkozunk, mikor én okoztam az anyja vesztét. A nagynéném újra megszólalt. Találkoztam vele tegnap este, Beatrice. Guglielma adta ide a papírt, és ő kért meg rá, hogy végezzük el ezt a szertartást, amin az imént részt vettél. Itt akart pihenni, hogy mindig láthassa a szigetét. Az ő szigetét. Hosszan, remegve fújta ki a levegőt.

242 Találkoztál vele? Igen. A Chiaramonte-kastélyban tartották fogva; egyedül volt abban a nagy, meszelt falú teremben. Nem adta fel, Beatrice. Talált egy széndarabot, és a háromnapos fogsága alatt beterítette a rajzaival a falakat; ilyen tehetséges rajzokat te még nem is láttál, húgom. Kékesszürke szeme akár két kavics a folyó alján. Még az őröket is megindította, mert színezőanyagokat és festékeket adtak neki. Rajzolt hajókat, virágokat, angyalokat. És nőket, rengeteg nőt. Nekünk akart üzenni. Lopott pillantást vetettem az erős, magabiztos profiljára, mintha egy hajó orrszobra volna. A bátyám tudja, hogy találkoztál vele? Nem, és nem is tudhatja meg. Kifejezetten megtiltották, hogy meglátogassam, még a kormányzó feleségeként is. Ferenc barátnak azonban engedélyezték, hogy az utolsó kenet jogán bemenjen Guglielmához, ő pedig megengedte, hogy az ő csuhájában, helyette én menjek be. Szúrt a szemem, megrendültén néztem ki a tengerre. A barátnője sanyarú helyzete visszaváltoztatta a nénémet a régi Imogénné. Olyan bátor volt, Beatrice, annyira bátor! Csak amiatt aggódott, hogy a fia és a férje biztonságban eljusson északra. Miután hazamentem, könyörögtem a bácsikádnak, Beatrice, hogy enyhítse a büntetést. Éjt nappallá téve esdekeltem, míg az ég kivilágosodott és menni kellett misére. Azt mondta, hogy ha közbelépne,

243 mindent elveszítene. De én még egész addig reméltem, míg meg nem láttam, hogy kivezették a térre. Az arcát ráncok szántották fel, összeomlott. Hogy is hihettem erősnek és eltökéltnek? Van az a ruha folytatta -, amit az eretnekek viselnek. Ha kegyelmet kapnak, a lángok lefelé mutatnak. A nevük fluego repolto. Imádkoztam,- Beatrice, hogy a mise után ilyen ruha legyen rajta, hogy kapjon kegyelmet. De először a lángokat láttam meg. Felfelé mutattak, a szíve felé. A néném szeme mostanra kiszáradt, de a szavaiból áradt a fájdalom. Az érsek rengeteg, értelmetlen könnyére gondoltam, összehasonlítottam őket a néném könnytelen, de erős gyászával. Olyan tűz égett benne, Beatrice! Micsoda tűz! És most vége. Akkor ránéztem, próbáltam kifejezni a gondolatot, mely felfelé jövet fogalmazódott meg bennem. Csak akkor van vége, ha elengeded mondtam. Neveld Herét olyannak, amilyen ő volt! Bátornak, szabadnak, add meg neki az esélyt, hogy gondolkodjon, beszéljen, lélegezzen! Ne hagyd, hogy olyan szerény leány legyen belőle, amilyennek a bátyám szeretné látni! biztattam. Hadd éljen inkább Guglielma Crollalanza képmásaként! A néném nem felelt, de úgy véltem, fontolóra veszi a szavaimat. Újra lenéztem a partra és Guglielma házára, a mór házára, végiggondoltam a fekete hölgy utolsó kívánságát. Komor nyugalmamat hirtelen sürgető késztetés zavarta fel.

244 Oda kell mennem, meg kell találnom Crollalanzáékat, gondoskodnom kell róla, hogy elhagyják a szigetet, mielőtt még elfognák őket. Elbúcsúztam a nénémtől, gyengéd csókot nyomtam a homlokára, Ursula gondjaira bíztam, és elindultam lefelé a hegyről. Égetett a nap, hátradobtam a csuklyámat. Olyan igazságtalannak tűnt, hogy egy ilyen délutánon mégis kisüt a nap. El kellett volna rejtenie az arcát megszégyenülve a miatt, amit kisöccse, a tűz okozott. A parti házhoz érve nyitva találtam a kis bejárati ajtót. Berohantam a dolgozószobába, ott találtam az apát és a fiút is, a papírjaikat szedegették össze. Úgy fordultak meg, mint két bűnös jószág, mikor azonban meglátták, hogy én vagyok, az arcukon egyforma, szinte tapintható nyugalom ömlött szét. Az apával még nem mutattak be minket egymásnak, de nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom a formaságokra. Az arca elszürkült, beesett szeme az imént eltemetett forró koponyát juttatta eszembe. Nem tudtam részvétet nyilvánítani, nem tudtam, mit mondhatnék. Ma este elhajózunk az árral mondta Michelangelo. Odaléptem a nyomdagéphez, az ártatlan betűtömbökhöz, melyeket Guglielma kevert össze, mikor megsemmisítette az eretnek szöveget. Az ujjamat odanyomtam az egyikhez, kemény volt, olyan kemény, hogy megfájdult tőle a kezem. Szemügyre vettem a párnás bőrt és a rajta hagyott jelet. E, mint eretnek. Ugyanezt a betűt nyomták rá Guglielma homlokára is.

245 Akkor most beszélhetünk utoljára mormoltam, aznap másodjára éreztem magam kifosztva. Menj! mondta az apa a fiának. Én ezt befejezem. Leültünk Michelangelóval a dünékre, épp oda, ahol elmondta a mór történetét, és ahol megöleltem Benedettót. Szerettem volna valahogy jóvátenni a dolgokat, pedig sehogyan nem vezekelhettem a bűnömért. Megkönnyítette a dolgom. Sírva fakadt, most végre kiontotta az apja előtt visszatartott könnyeket. Rögtön tudtam, mit kell tennem: átöleltem, mintha kisfiú volna, és ahogy az anyja többé nem ölelheti. Miközben a karomban tartottam, láttam, hogy a messzi távolban átlovagol valaki a dűnéken Leonato háza felé. A lovat hamarabb felismertem, mint a lovasát: Don Pedro királyi csatalova volt.

246 III. FELVONÁS, 9. SZÍN Benedetto szobája Leonato hálában A házban mindenki lázasan készülődött és csomagolt. A lovakat megpatkolták, a szállásmester a pincékbe és éléskamrákba küldött, kijelölték a szekereket és takarmányszállítókat az indulásunkhoz. Úgy tűnt, másnap reggel továbbállunk. Miközben a fekete hölgy elégett a máglyán, mindenki másfelé fordult, a spanyol hajók titokban összegyűltek a kikötőben. Engem nem érdekelt, mikor indulnak. Minél hamarabb elmennek innen, annál jobb. Úgy tűnt, az utolsó mór halála megváltoztatta az emberek gondolkodását az uraikról, és a spanyolok úgy érezték, hogy a szigeten meg vannak számlálva a napjaik. Monreale érseke túlértékelte a lapjait. A halál azonban engem is megváltoztatott. Az élet rövid, és az ember csak egy leosztást kap. Inkább töltöm az életem hátralévő részét Beatrice sértegetéseit hallgatva, minthogy bármilyen más hölgynek édes bókokat sugdossak. Visszamentem a szobámba a- Elszántad magad? A horizonthoz beszélt. Igen feleltem. Maradnom kell. Minden olyan egyszerűnek, dísztelennek tűnt, úgy éreztem, eljött a teljes nyíltság ideje. Kibújt az ablakfülkéből, és megállt előttem, most valahogy mintha egymagasságúak lettünk volna. Benedetto mondta ha azért maradsz, hogy udvarolhass Beatrice kisasszonynak, bolondot csinálsz magadból. Mert biztosra veszem, hogy olyasmit tudok, amitől meg fogod gondolni magad.

247 Hirtelen fázni kezdtem. A szemére bár árnyék vetült, őszintének tűnt. Hallgass meg kérte -, mert jó barátod vagyok, akár hiszed, akár nem, és nem tűrhetem, hogy a drága barátom egy közönséges lotyóhoz kösse magát. A kezem a kardomra hullott, melyet még nem adtam vissza. Ha Beatrice kisasszonyról beszélsz, esedezem, hogy vond vissza a szavaidat! Lehet, hogy zsémbes, de biztosan szemérmes. A fejét rázta. Ne nyúlj a kardodhoz! Azért jöttem, hogy elmondjam, a kisasszony... röviden szólva hűtlen. Megdöbbentem. Ki, Beatrice? Még ő is. Leonato Beatricéje, a te Beatricéd, mindenki Beatricéje. Hűtlen? Őszintén boldogtalannak tűnt. Jer velem most, és magad is látni fogod! Aztán, ha továbbra is szereted, hát csak vedd el holnap! De a becsületedhez jobban illenék, ha meggondolnád magad. Egyenesen a szemembe nézett, mintha ellenfelek volnánk. Kötelék alakult ki... közte és Michelangelo, a költő között. Épp az imént láttam, amint a dűnéken ölelkeznek a férfi háza előtt, a parton. A mi dűnéinken, ott, ahol a csillagáról mesélt nekem? Egy szavát se hittem. Gyengéden, együtt érzőén a vállamra tette a kezét leráztam magamról, és az

248 ablakhoz léptem, mintha onnan megláthatnám Beatricét. Nem hiszem el. Ha eljössz velem, mutatok neked eleget. Nem ócsárolom őt tovább, míg saját szemeddel nem láttad. Kirohantam mellette az ajtón, aztán le a kőlépcsőkön. Don Pedro követett. Lecsattogtunk az udvarra, ahol az ő csatalova még mindig felnyergelve várakozott egy lovász kezében. Babieca, a nagy pej ló, melyet tőle kaptam a libériám részeként, a királyi mén mellett állt, mintha a herceg ezt is megtervezte volna. Gyors mozdulattal felugrottam a hátára, nem volt szükségem a fellépőre. Ahogy kiviharzottunk a kapun át, és végigvágtattunk a parti úton, éreztem Don Pedrót a könyökömnél, a lova a köntösöm ujjába fújt. Dühödten, eszeveszetten versenyeztünk, mintha annak lenne igaza, aki először ér Beatricéhez. Én nyertem, és én vesztettem. Csakugyan ott állt a dombokon, ahol azon a gyönyörű estén megöleltem. Most a költő köré fonta a karját, a férfi pedig úgy nekipréselődött a testének, hogy szinte eggyé váltak, reszketett az ölelésben. Beatrice olyan szorosan magához húzta, hogy az ujjpercei kifehéredtek, a szemét erősen összeszorította, édes szavakat dünnyögött a hajába. Don Pedro mellettem állt, majdnem olyan erősen zihált, mint a szerelmesek. Menjünk innen! mondta halkan, és meghúzta a lovaglóköpenyem. Eleget láttam, most már engedelmesen hagytam, hogy megfordítsa Babiecát. Don Pedro átvette a kantáromat,

249 visszavezetett a dűnék mögé, hirtelen elfelejtettem, hogy kell lovagolni. Az út menti szentélynél az arcomra fektette a kezét. Vissza kell mennem a házba az előkészületek miatt. Lovagolj egy kicsit, szellőztesd ki a fejed! Én majd minden szükségeset elintézek a szobádban. Kábán bólintottam, megsarkantyúztam a lovamat Messina felé, niiközben a herceg a másik irányba, Leonato háza felé lovagolt. Csak arra tudtam gondolni, hogy minél messzebbre kell jutnom Beatrice kisasszonytól.

250 III. FELVONÁS, 10. SZÍN Leonato házának udvara Beatrice: Látnom kellett, mielőtt elmegy. Oda kell adnom neki a scopa lapot, hogy megmondjam: mégiscsak ő a legérdemesebb lovag. A kis színes kártya volt a legértékesebb tulajdonom, mégis szívesen feladtam volna, drágább volt nekem, mint az ereklye, mint ezer ereklye. A szerelmünk egyedi záloga. Igen, a szerelmünké! Milliószor elismételtem magamnak ezt az ostoba kis szócskát, miközben szédülten átszökelltem a kerteken, mint az elszabadult pörgettyű. Biztos voltam benne, és csodálatosan éreztem magam. Miután megvigasztaltam Michelangelót a parton, elmondta, milyen sokkal tartozik ő és az apja Benedettónak, amiért kimentette őket a katedrális előtti térről a biztonságos tengerpartra. Egyetlen szót sem szólt, köszönetét sem várt, csak belenyomta Michelangelo markába a zsoldját, hogy ki tudják fizetni Nápolyig a hajójegyet. A költő megmutatta a nyolcreálost, látszott rajta Benedetto harapásának nyoma. Megcsókoltam az érmét, mielőtt visszaadtam. Drága Benedetto! Mindvégig a szavaira figyeltem, pedig a tetteire kellett volna. Most már odaadod neki a szonettet, amit írtál? kérdezte Michelangelo. Bólintottam, ma pedig betartom az ígéretemet. A szavaim és a kártya csak Benedettót illetik, senki mást. Fogalmam sem volt róla, vajon ő tudja-e, hová vezeti a barátja, Don Pedro, vagy hogy a király rendkívüli terve az angol haditengerészet elé veti, melyet a világ

251 legjobbjának tartanak. így hát meg kellett vallanom neki az érzelmeimet, mielőtt elmegy. Átrohantam a ragyog0 kerteken. Crollalanzáék távozásával mintha a Guglielma halála keltette sötétség is szertefoszlott volna. Úgy emlékezem meg az életéről, hogy teljesen megélem az enyémet; elébe rohanok a szerelemnek, és átadom magam neki. Átadom magam Benedettónak. A nap nyájasan szikrázott a bátyám szökőkútjain, a sugarai versenyre keltek a vízcseppekkel, hogy melyikük is csillog fényesebben. A nyári terhűktől nehéz gyümölcsfák úgy nyújtogatták az ágaikat, mint ölelésre vágyó karokat. Tudtam, hogy este találkozom Benedettóval, mert a néném és bátyám nagy búcsúvacsorát rendez a spanyoloknak: így zárják le a szórakoztató programok végeérhetetlen sorát. Én azonban képtelen lettem volna estig várni, de egyetlen órát, még egy percet sem bírtam ki. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy elmegy, és nekem vissza kell térnem a régi életemhez. Rá sem ismertem arra az egy hónappal ezelőtti Beatricére, aki csendesen éldegélt Hero társnőjeként, és izgalmat egyedül abban lelt, hogy kileste a szerencsétlen sorsú mórt meg a feleségét a parton. Ők meghaltak, a világ megváltozott, s vele én is. Az istállóhoz rohantam, mert tudtam, hogy a katonák indulásra készülődnek. Kerestem Benedetto szeretett Babiecáját, de a hatalmas pej ló eltűnt. Csalódottan fordultam ki az istállóból, egyenesen nekirohantam Don Pedrónak.

252 A herceg a vállamnál fogva elkapott, fürkészve méregetett. Nem nagyon ismerkedtünk össze az elmúlt egy hónapban, de mindig udvariasan bánt velem; valójában a különféle mulatságok közben olykor-olykor azt súgta a hiúságom, hogy nem pusztán úgy néz rám, mint a bátyám vendége. Most is szélesen rám mosolygott, és kezet csókolt. Három csodálatos csatalovat hozott búcsúajándékba Leonatónak, Herónak és Imogénnek, és hozzájuk itt hagyja a három kiváló lovászát is. Türelmetlenül várakoztam, miközben ő a lovakat dicsérte mivel az ember nem szakít félbe csak úgy egy herceget -, ám az ajándéka ki nem mondott bűntudatról mesélt: valamit összetört az itt-tartózkodása alatt, mint a játszadozó gyermek, és esetlenül igyekezett jóvátenni a dolgot. Most is éppen olyan kellemesen viselkedett, mint fáskor, a szeme és az arca elé azonban mintha fátylat vont volna, hogy elleplezze az érzelmeit. Valami hibádzott körülötte. Egyszerre tűnt meglepettnek, hamiskásnak és ármánykodónak, ám a cselszövésének semmi köze nem volt se lovakhoz, se lovászokhoz. Mikor szünetet tartott a diadalénekében, lecsaptam a lehetőségre. Uram ziháltam, még kifulladva a szaladgálástól -, nem láttad Signor Benedettót? Beszélnem kell vele. Körbenézett, mintha még sosem hallotta volna ezt a nevet. Láttam, hogy az arcán számos érzelem fut át, a szeme elárulta, hogy az elméjében is ugyanennyi válaszlehetőség cikázott keresztül, mielőtt kiválasztott egyet.

253 Úgy sejtem, a szobájában lehet mondta. Vagy ha nem, akkor hamarosan visszajön. Sokatmondóan nézett rám. A szobája ablakfülkéjében kellemes ülést találsz. Onnan kényelmesen figyelheted az utat, és láthatod, mikor megérkezik. Megköszöntem, ő pedig rám mosolygott; ez a kivételesen őszinte, ragyogó mosoly kellemetlen érzéseket hagyott bennem. A győztesek diadalát láttam benne. Felmentem a lépcsőn a katonák szállására. Még sosem jártam Benedetto szobájában, sőt, abban az épületszárnyban sem sétálgattam még magányosan, ahol a katonákat kvártélyozták el, mivel az illendőség nem engedi, hogy a jo családból származó hajadonok gardedám nélkül férfiak között ténferegjenek. Az elmúlt hónap alatt azonban kilestem, merre találom a szobáját; gyakorta felpillantgattam az ablakába a kertből éjszakánként, próbáltam rájönni az aranyló fényű négyzetből, olvas-e vagy alszik. Megkerestem a szobájába vezető ajtót; és miközben a nevét szólongatva lenyomtam a kilincset, egyszer sem jutott eszembe, hogyan javasolhatta nekem Don Pedro, aki az etikettet az anyatejjel szívta magába, hogy egyedül belépjek egy férfi hálószobájába, és ott várjak rá. Senkit nem találtam odabent, csak a rendetlenséget, amire számítottam. Ugyanolyan kellemes fekvése volt, mint a Heróval közös szobánknak, a hatalmas boltíves ablaka és erkélye egyenesen a tengeri útra nézett. Benedetto ugyan most nincs itt, de Don Pedro megígérte,

254 hogy hamarosan visszajön. Boldogan letelepedtem, hogy megvárjam. Kinéztem a szikrázó öbölre, az ajkamat harapdáltam, és az arcomat csipkedtem, pedig úgy zakatolt a szívem, és úgy tekeregtek a beleim, hogy e nélkül is eléggé kipirosodtam. Megigazítottam a pruszlikom, hogy csinosan álljon, a fürtjeimet a helyükre igazgattam. Mi történik velem? Miközben kiegyenesítettem a mellkendőmet, a papírzörgés hangja eszembe juttatta a szonettet, melyet neki írtam. Előhúztam és kisimítottam, hogy még egyszer utoljára átolvassam, mielőtt nekiadom. Valami kiesett belőle. A settebello. Kicsit fészkelődtem a vánkoson, a fal mentén lenyúltam a lapért. Az ablakszárny és a vánkos közötti résből nem egy lapot, hanem egy egész paklit húztam ki kis tasakban. Szórakozottan, szeretettel kibontottam: bizonyára ez az a pakli, melyből ideadta nekem a hetes érmét. Legyezőszerűen szétnyitottam a kezemben, összevontam a szemöldököm, aztán remegő ujjakkal egyenként leszámoltam őket az ölembe, a lapok szétcsúsztak, lepotyogtak a földre. Mindegyikre hét darab színes érmét festettek piros, sárga és kék festékkel. Mindegyik kártya, minden egyes lap a hetes érme volt, a settebello. Megfordítottam a dobozt. A kártyakészítő azt írta rá: Treviso. Még északon vette, mielőtt megismert. Hamiskártyások paklija.

255 A szívem zakatolt, nem tudtam gondolkodni. Csalással nyerte el a szívem! Vajon hány nőnek adott ilyen lapot Padova udvaraitól Velence bordélyaiig? Hány ostoba hajadon cipelte magával mindenhová, mint én? Még hogy a szerelmünk záloga! Felemeltem a kártyámat, és odatartottam a még érintetlenek mellé. Az enyém kicsit megpuhult a szélén, az egyik sarka behajlott, kicsit megszakadt, a mintája elmosódott. Szeretettel bántam vele, egymásnak adogattuk vacsorákon, esküvőkön, lovagi tornákon, és minden alkalomnak megvolt a maga jelentése. Csak épp a jelentősége nem. Most már dühösen felkeltem a kezemben a rongyos settebellóval, leejtettem a földre a többi közé, a rengeteg piros, kék, sárga érmére, szándékosan átgyalogoltam a lapokon, otthagytam őket szétszórva a Padlón, kimentem a szobából.

256 III. FELVONÁS, 11. SZÍN Búcsúvacsora Leonato házában Benedetto: Mire vacsorázni mentünk, rendesen lerészegedtem. Az egész délutánt a messinai Hableány Fogadóban töltöttem néhány tengerésszel, akik a hajókat rakodták meg. Scopát játszottam az olyan spanyol ember hanyagságával, akit egy cseppet sem érdekel a settebello, mert ez a lap most égette a kezem. A sors különös fintora folytán mégis nyerni kezdtem, és ahogy egyre többet nyertem, úgy ittam egyre többet. Egyszer otthagytam az asztalt, kimentem a kikötőbe húgyozni, és a saját szememmel láttam, amint a költő és a pamfletíró felszáll a nápolyi hajóra, kétségtelenül az én nyolcreálosommal fizették ki a jegyet. Mindketten megérintették a Szűz aranyszobrát helyi szokás szerint, a szicíliaiak ugyanis úgy tartották, hogy szerencsét hoz az útra. Néztem, ahogy felmennek a kikötőhídra, átölelik egymást a hajósáncon; aztán a fiatalabb visszajött a partra. A horgonyt felvonták, a költő integetett a barátjának, míg a hajó el nem tűnt a szemünk elől. Ügyetlenül kiköptem, kicsit a csizmámat is eltaláltam. Milyen ironikus, hogy tudtomon kívül megmentettem Beatrice szeretőjét; bár megsütötték volna őt is a spanyolok, akkor most nem lenne vetélytársam! Nyilván azért maradt a szigeten, hogy udvarolhasson neki. Eltöprengtem, milyen gyorsan rohan vissza hozzá hogy

257 vajon hamarosan összeházasodnak-e. Nem mintha számított volna valamit; nekem ő már elveszett: bukott nő, közismert szajha, rohadt narancs. Szerettem volna nekirohanni a fickónak, addig ütni, míg bele nem zuhan a tengerbe, hogy ott heverjen a hullámok alatt, kövesedjen meg a költői vénája! A baj azonban már megtörtént, és a jelenlegi állapotomban nem bízhattam a célzásomba Visszabotorkáltam a kocsmába, úgy döntöttem, hogy eliszom a nyereményemet. Végül kimentett az egyik kártyás, akit az egyszerű csuhája ellenére is csak jó néhány kör után ismertem fel. Ferenc barát volt az, Leonato kápolnájának papja. A tetemes alakját bepréselte a hordók és az éneklő tengerészek közé, és kiráncigált a kocsmából a friss levegőre. Ott, a szenteltvíztartónál jöttem rá, hogy a csillagok úgy forognak körülöttem, mintha én volnék a Föld, a poros kis bolygó az asztali planetárium közepén. Valahol odafent volt Beatrice csillaga, próbáltam megtalálni, de folyton elsiklott előlem, akár az esőcsepp. A barát a vállamnál fogva tartott, míg ki nem egyenesedett a világmindenség. Meglepően erősen markolt. Gyarlóság elmosódott a szó a számban, a kezem meglengettem arra, ahol a Kassziopeia csillagképet sejtettem asszony a neved. A barát felsóhajtott. Vagy úgy. Az egyik karját átvetette a vállamon, és odavezetett a lovamhoz. Nem kötöttem ki Babiecát, a ló azonban engedelmesen bóklászott a kikötő hordói között. Régebben folytatta a barát, miközben nyögve

258 fellendített a kezével a nyeregbe magam is egyetértettem volna veled. Ezért vettem fel ezt a csuhát. Ránéztem a homályos arcára, megpróbáltam kiélesíteni a látásom, megingattam előtte az ujjam. Nem lehet. Élni. Velük mondtam pontosan. Talán nem. De az üveg fenekén sem. Hidd el, azt is kipróbáltam. Meg akartam rázni a fejem, mert a rajnai bor jelentős minőségi javulást okozott a délutánomban. Ám a mozdulattól majdnem kiestem a nyeregből, és úgy döntöttem, inkább Babieca meleg nyakára dőlök. Az idefelé tartó úton türelmesen végighallgatta a sirámaimat, és most hátracsavarta a fülét, várta a további bölcsességeket. Álmosító itóka motyogtam egy puha szőrcsomónak. Éreztem, ahogy a pap átemeli a kantárat a fejem felett, és végigvezeti Babiecát a parton. Lehet, hogy elszundítottam kicsit, mertaz a következő emlékem, hogy belecsobbanok a vízbe, ugyanis a barát kilökött a nyergemből a kis medencébe Leonato házánál. Kijózanodva, köpködve feljöttem a felszínre. A víz a nyári estéken meleg volt, és nem éppen kellemetlen, de a kártyán nyert pénz lehúzott, és ugyancsak erőlködnöm kellett, hogy kijussak a szélére. Ez meg mire volt jó? támadtam rá dühösen. Ferenc barát egy kis halmon ücsörgött, fogta a kantárt, miközben a lovam legelészett. Meg kell jelenned a vacsorán. Kikászálódtam a medencéből, csöpögött rólam a víz.

259 Nem akarom őt látni. Nem kérdezte meg, kire gondoltam. Úgy tűnt, már tudja. Ez az utolsó lehetőséged. Amennyire tudtam, összeszedtem minden méltóságomat, és visszamásztam a nyeregbe, a barát pedig szó nélkül bevezetett a kapun. Olyan meleg éjszaka volt, hogy mire beléptem a kertbe, majdnem meg is száradtam. A hold alacsonyan járt, olyan színe volt, akár a balti borostyánnak: betegesnek és csüggedtnek tűnt, mint én. Az udvarban elsőként Beatrice kisasszonnyal találkoztam, felém menetelt a két sor fáklya között, az arca akár a viharos égbolt. A pap egy figyelmeztető intés után eltűnt a színről: Nincs több ital! Beatrice megállt előttem, hidegen méregettem, változásokat kerestem az arcán. Vajon mások lettek a vonásai, miután Monsieur Szerelem megszabadította a szüzességétől? Csakugyan észrevettem rajta a szerelem jeleit, de már nem nekem szóltak. Kedvem ellenére ide küldtek, hogy vacsorázni hívjalak. Szép Beatrice a hangomból csöpögött az irónia, mert most már gyűlöletesnek láttam az arcát -, köszönöm fáradozásodat. Olyan gyorsan fordított hátat, hogy a papucsa megcsikordult a mozaikon. Ha fáradságomba kerül vetette oda a válla felett -, ide se

260 Követtem a hatalmas csarnokba, ahol a világmindenség kiteljesítette az ellenem forralt bosszúját. Az ünnepségfolyam során most először nem akartam Beatrice közelébe kerülni, csakhogy pont mellé Ültettek. Azonnal a poharam után nyúltam. A másik oldalamon Claudio ült, Beatrice mellett pedig Hero, mintha csak a közelgő távozásunk azt jelentené, hogy az életünk most ugyanoda tér vissza, ahol egy hónappal ezelőtt félbehagytuk. Az új barátságok felbomlanak, a helyüket a régiek foglalják majd el ám ez puszta illúzió. Egyáltalán nem olyan volt a hangulat, mint egy hónappal ezelőtt. Akkor remény, nevetés töltötte be a termet, vidáman vártuk a nyári mulatságokat. Mostanra ebből csak a csalódás keserű íze maradt, a fekete hölgy halotti máglyájának bűze úgy rátelepedett a lakomára, mint a szemfedő. Beatrice meg én örökre elidegenedtünk egymástól, én pedig sosem érzem már azt az örömöt, melyre a dűnéken találtam rá. Ő már döntött, a költő felesége lesz. Leonatót tönkretették a spanyolok elvették a pénzét, a jó hírét, és biztosra vettem, hogy alig várja a távozásukat. Kitörték az oroszlán fogait. Közben úgy tűnt, a felesége, Imogén éppúgy eltávolodott tőle, mint tőlem Beatrice, hiszen őt is cserbenhagyta, mikor halálra ítélte a barátnéját. Az alkirály és az érsek ezúttal nem jött el a lakomára. Nem lettem volna meglepve, ha kiderül, hogy ők máris hajóra szálltak, az ittlétük alatt ugyanis úgy megromlott a

261 szicíliaiak és a hűbéruraik viszonya, hogy bizonyára ők is jobbnak látták nem kivárni a következő vecsernyét. Csak Claudio és Hero talált egymásban kebelbarátra a fiatalság ártatlanságával, az ő kötelékeik talán kibírják az évek próbáját. Az utolsó közös estéjükön azonban hűvös, ellenséges gátfalként ültünk közöttük Beatricével, mint Szkülla és Kharübdisz10. Őszintén szólva meglepett Beatrice gyűlölködése. Én láttam őt a dűnéken, az ő borzalmas titka derült ki, és igazából köszönettel tartozott nekem a gáncs helyett, hiszen megmentettem a szeretőjét a barátjával együtt a biztos letartóztatástól. Persze nem számított, az ellenségeskedése legalább megkönnyítette az elválásunkat. Hamarosan megint egymásnak támadtunk, ezúttal azonban nem az udvarlás elmesziporkáival. A dárdáinkról eltűnt a védőkupak, most már a nyílt gyűlölködés prüszkölt, vagdalkozott belőlük. Örömmel fogod hallani kezdtem -, hogy Signor Cardenio az esti apállyal Nápolyba utazott. 10 Kharübdisz egy tengerszoros egyik oldalán élt, szemben egy sziklaüreggel, amelyben pedig Szkülla tanyázott. Kharübdisz napi háromszor beszívja, majd kizúdítja a vizet, ezzel halálos veszélybe sodorva a tengerészeket. Ha a hajósok el akarták kerülni az egyik szörnyet, kénytelenek voltak a másikhoz közelebb hajózni. A Szkülla és Kharübdisz között kifejezés is innen ered.

262 Csakugyan örülök az ő kedvéért felelte a kisasszony hűvösen -, mégis fájlalom, hogy Szicília tisztességes férfiút veszít el. Akkor hadd derítselek jobb kedvre: Monsieur Szerelem, a költői Signor Crollalanza nem szállt fel a hajóra. Őszintén meglepettnek tűnt. Michelangelo? Biztos vagy benne? Ha hihetek a saját szememnek jól megnyomtam minden szót -, márpedig tudom, mit láttam. De... Elhallgatott. Ennek magam miatt örülök. Mert legalább egy tisztességes férfiú a szigeten marad. Úgy éreztem magam, mintha arcul csapott volna. Több tisztességes férfiú is van a szigeten. Rám nézett, a kék szeme lángolt. Pedig az egyikük bolonddá tett. Kíváncsivá tett. Tehát a költő máris elhagyta volna? Hiszen csakugyan nem láttam még soha olyan szomorúnak, mint azon az éjszakán. Nagy tétben folyt a játék? A legnagyobban. Én a szívemet tettem fel. És vesztettél? Hamis kockával nyerte el. Vagy inkább csalók paklijával. Úgyhogy akár azt is mondhatnánk, hogy elveszítettem. Dühödt öröm töltött el, ám az elhagyatottsága nekem nem jelentett könnyebbséget: nem veszem fel, amit egy másik férfi eldobott. De azért nyertem is valamit folytatta.

263 És mit? Bölcsességet. Megtanultam, hogy nem szabad férfiban megbízni, ha mégoly nemes is. Az emelvényen ülő Don Pedro és a nagybátyja felé emelte a kupáját. Láttam, hogy a herceg figyelmesen szemlél minket láthatóan lekötötte a beszélgetésünk. Hercegek és grófok! horkantott Beatrice. Egyebe sincs már a férfinak, csak nyelve, a modorosság mindenük, s minden tettük gyalázat. Mi vágy a férfiban vétekre tör, az a nő része vágtam vissza. Ha hazugság, tudd meg, az a nőé; hízelgés, azé; csalás, azé. A nő nyelve hízeleg, míg a szívét szétmarja a megvetés. Most már kiabálva soroltam a bűneit; vagy talán minden nő bűnét? Övé hivalkodás, a kéjvágy, gyöngeség s minden mondható bűn, mit ismer a pokol. Közelebb hajoltam hozzá, forogni kezdett körülöttem a világ; majdnem olyan közel voltunk egymáshoz, mint mikor megcsókoltam. De most csak arra tudtam gondolni, hogy a költő a karjában tartotta, és hogy a dűnéken édelegtek. És még a bűnben sem állandóak emeltem fel a reszkető mutatóujjam -, de váltakoznak örökön.11 Szánakozva nézett rám, ettől még jobban kijöttem a sodromból. Te változtál. Ránéztem: az arca hullámzott, mintha a szokásosnál több szempárból nézett volna vissza rám. 11 Rákosi Jenő fordítása felhasználásával.

264 A sziget sós szele csakugyan változást hozott helyeseltem, és bizonytalanul újabb kupa bort töltöttem magamnak. Bámulatos, milyen rossz szelek fújnak a part mentén, például a dűnéken. De igazad van, tényleg nagy változáson mentem át. A Benedettóból, a szeretőből Benedetto, a katona lettem. Kinyújtott karral meglengettem magam előtt a kupámat, a mozdulattal felöleltem az egész társaságot, mintha nagy bejelentésre készülnék. A fuvolát es lantot dobra és kürtre cserélem. Bajtársaimban fogok bízni, nőre nem pazarlóm kegyeimet. Talpra ugrottam, kis híján el is estem. Mindenki rám figyelt, tisztelegve a fejem fölé emeltem a kupámat. Don Pedro! kiáltottam. Hercegem, bajtársam, barátom! A herceg felnézett a köszöntésemre, és válaszképp megemelte a maga kupáját. Még jobban elérzékenyültem, megérintett a tiszteletadása, a hátamban éreztem Beatrice kisasszony megvető tekintetét. Szívből jövő beszédet rögtönöztem Szent Jakab rendjéről, a mi katonai testvériségünkről. Olyan szép érzelmekre indítottam magam, hogy könnyek szöktek a szemembe, de a szavaim csak nevetést és füttyögést csaltak ki a seregemből, akik tőlem a csipkelődést szokták meg. Nem egy kenyérdarab talált képen, mielőtt a beszédem hatására Don Pedro talpra állt, és mellettem termett. Meghajolt Beatrice előtt, aki a szokásos lenézésével méregetett. Bocsáss meg a barátomnak! mondta. Túl sok időt töltött a kupájával.

265 Kupákkal, kardokkal és érmékkel felelte Beatrice titokzatosan, felsorolva a scopa kártya színeit. Akkor, felség, mindenképp vidd el innen! A herceg újra meghajolt, és odavezetett a saját asztalához. Ha lett volna egy fölösleges széke, tudom, hellyel kínált volna, de így is megengedte, hogy mögötte ácsorogjak, és én büszke voltam rá. Enyhén ingadoztam, a szememet egy pillanatra sem vettem le Beatrice kisasszonyról, aki helyet cserélt Heróval, hogy a leány beszélgethessen Claudióval. A nyomorúságom akkor teljesedett ki, mikor rájöttem, hogy irigykedem a fiatal barátomra: ő jól gondozta a nyári barátságát, virágba is borult az elmúlt egy hónap alatt, erős gyökeret eresztett biztatásul a jövőre a mi barátságunk viszont Beatrice kisasszonnyal beteg hajtást hozott, melyet csak szánni és felejteni érdemes. Mikor a dudások rázendítettek, hogy kezdetét vegye a tánc, láttam, hogy még rájuk is hatott az este búskomorsága; ugyanis nem valami vidám táncot játszottak, hanem egy komoly, ötvenéves pavanét. Nem sok páros állt ki a parkettre, folytatódott a hivalkodó gyász. Imogén úrnő azonban hirtelen talpra szökkent. Azt hittem, házigazdát vezeti a parkettre, hogy megnyissák a táncot, de ő meg rá se pillantott a férjére. Egyenesen a tánctér közepére sétált, nem nézett se jobbra, se balra. Mindenki elhallgatott, minden kéz megállt a fatálcán, minden szem felé fordult. Még a muzsikusok is elhallgattak, ő azonban elegánsan intett, hogy folytassák. Aztán egymagában táncra perdült. Lassan, elegánsán

266 járta, a karjai kecses ívet rajzoltak, a lábujjaival széles köröket húzott a földön. Nem volt sem megbotránkoztató, sem illetlen, csak furcsán megható. Don Pedro helytelenítőleg nézte, de semmit nem szólt; Leonato úgy festett, mint a kitörni készülő vulkán, sötéten szikrázott a tekintete, de nyilvánosan nem dorgálhatta meg a feleségét. Beatricére pillantottam, hogy lássam, ő mit gondol erről a különös viselkedésről. A kisasszony aznap este először mosolyodott el, a szeme kiontatlan könnyektől ragyogott. Hirtelen elszorult a gyomrom a sóvárgástól, hátratoltam a székem, és elvittem aludni nyomorult testemet.

267 III. FELVONÁS, 12. SZÍN Udvar Leonato házában BEATRICE: A lakoma utáni reggelen visszatértünk az udvarba, ahol egy hónappal korábban a spanyolokat üdvözöltük. Ugyanazon az ékkövekkel díszített mozaikpadlón ácsorogtunk, ugyanaz a szereplőgárda kavargott a Medúza szeme alatt. Ugyanazok a spanyol arcok vonultak fel a főszerepekben: Don Pedro és Claudio, valamint a mellékszerepekben is: a vékonyka Corrado és a testes Borachio. Csak a zászlók változtak. Most mindenhol a vörös és arany spanyol jelképek jelentek meg, már nem lobogott az eresz felett a szicíliai Trinacria. Akaratom ellenére jöttem le, ugyanis már alig vártam, hogy elmenjenek a spanyolok, és magukkal vigyék a jelvényeiket. Hero azonban elcsüggedt, édesen kézen fogta Claudio barátját, és megcsókolta az arcát. Otthagytam őket. A spanyolok most is pompásan festettek a skarlátvörös egyenruhájukban. Bántotta a látvány a szememet. Benedettónak híre-hamva se volt a tömegben. Don Pedro érzékeny búcsút vett Leonatótól; a bátyám csak árnyéka volt annak a férfinak, aki egy hónappal korábban fogadta a lovasokat. A herceg most is olyan elbájoló volt, mint mindig, de a szemét folyton az égre vetette, a nap máris magasan járt a habos felhők között. Körbenézett maga körül, egyik lábáról a másikra állt, a kesztyűjével a fehér fogait kocogtatta.

268 A helyettese belesúgott a fülébe, én pedig elég közel álltam hozzájuk, hogy halljam. Felséges úr, mennünk kell, az apály nem vár. Don Pedro alig láthatóan megrázta a fejét. Csak még egy perc, kapitány. Jönni fog. Én is biztosra vettem, hogy jönni fog; hisz aki hallotta Signor Benedetto előző esti szenvedélyes beszédét a vacsoránál, mind meggyőződhetett róla, hogy a sereg a mindene. Épp csak annyit emelgette tegnap este a kupáját, hogy ma reggel nem tudott elszakadni a matracától. Ám ahogy telt az idő, akaratom ellenére is remélni kezdtem; lehet, hogy marad? A lovasok már mind a hátasukon ültek Don Pedrót leszámítva, az őr már ki is nyitotta nekik a kaput. Ahogy a fény elárasztotta az udvart, kiemelte a mozaikok aranyát, valaki lelépdelt a lépcsőn. Magas férfi volt, minden porcikáját Szent Jakab lovagjainak skarlátvörös és arany egyenruhája fedte. A göndör fürtjei nedvesen tapadtak a frissen borotvált arcára. Signor Benedetto volt az. A hirtelen jött csendben odalépett Don Pedróhoz. Megint feléledt a cseverészés, a lovak felnyihogtak, a patkók kopogtak a földön, az aranyozott mozaikokra friss trágya potyogott a felemelt farkuk alól. Közelebb merészkedtem a herceghez és Benedettóhoz, a zűrzavarban könnyen kihallgattam a beszélgetésüket. Nos, Benedetto, maradsz, és elveszed a kisasszonyt, vagy jössz velünk dicsőséget szerezni?

269 Elbújtam a Borachio nevű széles fickó mögött, a szívem hevesen kalimpált. Inkább élnék a pokolban, minthogy őt elvegyem. Tulajdonképpen már azon töprengek, milyen bűnt kellene elkövetnem, hogy biztosan odakerüljek, és többé ne is lássam. Biztos vagy benne? kérdezte a herceg gyengéden. Nagyon is hangzott a válasz. Mert inkább élnék nyugalomban Belzebubbal és az összes barátjával, mint az ő társaságában. El sem tudtam képzelni, mit követtem el, hogy ilyen bírálatot érdemiek. Hisz én lettem csalás áldozata, én találtam meg a kártyapakliját. Engem nyert el hamis játékkal, olyan csellel, melyet Trentótól Nápolyig minden lányon kipróbált! Borachio arrébb lépett, és Don Pedro észrevett. Kicsit szégyenben elmosolyodott, éppúgy, mint tegnap, amikor összefutottunk. Odasúgta Benedettónak az orra alatt: ~ Nézd, itt jön.nem tehettem mást, egykedvűen közelebb léptem, mintha búcsúzni jöttem volna. Benedetto azonban felém fordult, és úgy nézett rám, mintha idegen volnék. Felemelte a hangját, mindvégig rajtam tartotta a szemét, miközben a herceghez beszélt: Én pedig inkább elvitorlázom felségeddel a világ végére, bármilyen utat tervezel is most a tömeg kegyeire vadászott -, csak ne kelljen tovább ezt a hárpiát hallgatnom. Mondd meg tehát, van számomra feladatod? Tudod, hogy van. Gyere, menjünk! felelte Don Pedro csendesen.

270 Benedettónak azonban volt még egy sértése a tarsolyában, és egyenesen a képembe vágta. Örömmel, mert itt az a fogás, amitől én megszököm a lakomáról: Nyelv, kisasszony módra! Földbe gyökerezett a lábam, a torkom forró könnyek égették, az udvaron minden szem felém fordult, mindenki hallotta, hogy gúnyolódás céltáblája lettem. A néném megérthetett valamit a történtekből, mert most előresietett. Elég magas volt ahhoz, hogy Signor Benedetto szemébe nézhessen, és arra számítottam, hogy szembeszáll majd vele a védelmemben; ő azonban nyilván mást tartott felelősnek az elmúlt hónap zűrzavaraiért. Olyan lenézéssel pillantott le Don Pedróra, mely meghazudtolta a rangjuk közötti különbséget. Herceg, hagyd el ezt a házat, és amíg élek, ne gyere vissza! Don Pedro hátralépett, mintha arcul ütötték volna. Ténylegesen maga elé emelte a kezét, mintha el akarna hárítani valami csapást. Úrnő kezdte, de képtelen volt folytatni. A spanyolok mind elhallgattak, mint a rosszcsont iskolások, még Signor Benedetto is lakatot tett a szájára. A néném kérlelhetetlen, félelmet nem ismerő arcába pillantottam: a szeméből Guglielma Crollalanza pillantott vissza rám' Hirtelen éreztem, hogy Heróval minden rendben lesz. Don Pedro különös arcot vágott, de szó nélkül felült a lovára, Benedetto pedig követte a példáját. Aztán mindketten megsarkantyúzták a hátasukat, és átvágtattak

271 a hatalmas boltív alatt, akár két templomos; a többi lovas követte őket. A bíborba öltözött Claudio visszafordult a nyergében, integetett a könnyes szemű Herónak, Benedetto azonban szálegyenesen ült, még hátra se pillantott. Dühösen ökölbe szorítottam a kezem. Vissza kell vágnom neki. Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam a kapun, le a szúrós kaktuszokkal pettyezett hegyi ösvényen, így eléjük kerülhettem a kanyarba épített szentélynél. Magasan az út felett, egy sziklás kiszögellésen megálltam. A menet alattam haladt el. Nem tudtam, mit akarok mondani neki, csak azt, hogy akkor is enyém lesz az utolsó szó. Mikor észrevettem Signor Benedetto aranyhaját, felvisítottam, mint egy halaskofa. Úgy! Menj csak! Benedetto felnézett, Babieca pedig megbotlott. Én pedig megígérem, hogy ahány embert megölsz, én mind megeszem! Ő azonban az útra szegezte az érzéketlen tekintetét, és megsarkantyúzta a lovát, hogy utolérje a hű fegyvertársát, Don Pedrót. Ő már választott. Lebotorkáltam a szentélyhez, és a menetet bámultam, míg el nem tűnt a szemem elől. Hirtelen rám tört a magány, lesöpörtem a homokot a szoknyámról. Éreztem, hogy valaki néz, odafordultam Mária út menti ikonjához. Ő szegezte rám a mandulavágású szemét.

272 Kiegyenesedtem, felszegtem az állam. Nincs nekem szükségem férjre. Szabadon fogok élni, kimondom, amit gondolok, és mostantól egyedül táncolok.

273 IV. felvonás

274 IV. FELVONÁS, 1. SZÍN El Escorial, Madrid Benedetto: Én, Benedetto, padovai kereskedőcsalád sarja, most annak az embernek a fogadótermében ültem, akit a kereszténység leghatalmasabb uralkodójának mondanak. Messinából egyenesen Madridba utaztunk, onnan pedig az El Escorialba, a hatalmas, krémszín kövekből épített palotába, melynek ónszürke palával fedett tetejéből tornyok és kupolák nyúltak fel az égre. Miközben odakint lebukott a nap a lenyesett koronájú fák mögött, mi az egész spanyol nemességgel a király híres-neves Junta de Noche találkozóján, az Éjjeli összejövetel -en készültünk részt venni. Ironikus név volt ez, mivel úgy tartották, hogy ő spanyol királyi fensége óriási birodalmában soha nem megy le a nap. Az ő birtokain valahol mindig nappal volt; és azt beszélték, hogy még a napnak is ő parancsol. Reméltem is, hogy így van. Útközben ugyanis elkaptam pár elejtett szót a tervről, melyet ma este kellett megbeszélnünk, és úgy tűnt, csakugyan szüksége lesz a nap, a hold, de még a szelek segítségére is. Tisztában voltam vele, micsoda megtiszteltetés, hogy részt vehetek egy ilyen konferencián, és nagyon örültem, hogy ilyen hatalmas királyt szolgálhatok. De most már órák óta ebben a szépséges kertekre néző hatalmas teremben ücsörögtem, és közben egyre múlt ^ aranyló délután. Végigültem számos külön megbeszélést a hajók lőszer-, fegyver-, páncél- és élelmiszer-ellátása témájában. Úgy

275 tűnt, minden eshetőséget végig kell gondolni, én pedig diszkréten ásítoztam a végeérhetetlen beszélgetés alatt. A kancellária törvényhozói még azt is szó szerint lefektették, mi a teendő, ha valaki a titokzatos küldetés közben kincsekre bukkanna. Minden férfiú, ki kincsre lel útja során, fektesse rá kezét, és mondja, mint következik... Őfelsége kegyesen átengedi a kincs tizedét a megtalálójának, és őt magát Spanyolország nemesei közé emeli. Nem figyeltem oda, mert ez a rendelkezés túlontúl optimistának tűnt. Sorban előhívták a nemeseket és hercegeket, hogy mondják el a véleményüket, vagy szolgáltassanak információt a tartományukról, de én ehhez semmivel nem tudtam hozzájárulni. A tények elővezetése közben, mellyel a király szürkületi érkezesére készültünk, én ábrándjaimba merültem. Messze voltam a hercegemtől es Claudiotol is, mivel rang szerint jelölték ki mindenkinek a helyét: a legelőkelőbbek ültek legközelebb az üres trónhoz. Engem nem töltött el keserűséggel a pozícióm, ugyanis a kertajtó mellett legalább észrevétlenül szundíthattam. A nap sugarai bearanyozták az üveget, melegem volt a rendem libériájában. A mézszín, levegőtlen teremben kábultan merengtem, félig éber állapotomban úgy képzeltem, hogy az üveg elolvadt, és körbevett engem, mint méhet a csöpögő borostyán. Csak naplementekor ébredtem fel, mikor a kancellár hangosan bejelentette a király érkezését. Természetesen én is láttam II. Fülöpöt a taorminai ókori színházban, a tengericsata-előadáson. Akkor ékkövekkel

276 megrakott skarlátszín ruhát viselt, s vöröses arcából hátrafésülte fekete haját. Most azonban, mikor felálltunk, és a király belépett, alig ismertem rá, annyira megváltozott. A bőre elsárgult, az arca beesett, a legtöbb foga kihullott. Megkopaszodott, a megmarad pár szál haja pedig őszbe fordult. Azon töprengtem, miféle csapás érhette az elmúlt egy-két hónapban. Sok történetet hallottam a királytó az El Escorialban töltött rövid idő alatt. Tudtam, hogy sok királyi gyermeket veszített el és sok háborút. Talán ezek a veszteségek ült ki az arcára, vagy talán az angol királynő iránti gyűlölete, mely a személyiségét is eltorzította? ^ Keserű látványt nyújtott, ahogy bizonytalanul ücsörgött a aranytrónján. Tetőtől talpig feketébe öltözött, Habsburgajka erőteljesebbnek tűnt, mint a ránk letekintő portréin. Az ellentétek királya volt. A haja megőszült, mégis úgy festett, mint a duzzogó gyerek, akinek nem teljesítették a kívánságát. Nagy király volt, de ragaszkodott hozzá, hogy mindenki Senornak szólítsa. Véresen komoly üggyel foglalkozott, a lábánál mégis komikus, groteszk alak kuporgott. A király ugyanis női törpével érkezett, akit minden részletében pontosan úgy öltöztettek fel, mint angliai Erzsébetet. A lángszín damasztruhájára ezüstfonállal keresztmintát hímeztek, és teleszórták topázzal, a túlméretezett feje mögött pedig finoman megmunkált fémgallér és egy szem gyöngy emelkedett. A beszélgetés közben a törpe epret habzsolt egy tálból. Mikor apró kezével összezúzta a gyümölcsöt, hogy belenyomhassa

277 az idomtalan szájába, a leve vörösre festette az ajkát, mintha vér csorogna le róla. Nem bírtam nézni. A király a hosszú ujjaival a törpe drótszerű vörös fürtjeit piszkálgatta. Bizonyára tetszett neki a kép: Erzsébet királynő összemenve, elnyomva sündörgött a lába előtt, mint valami öleb. A király azonban zaklatottnak tűnt, idegesen dobolt a nő parókáján. Végül megszólalt a maga sziszegő, fuvolaszerű hangján; mivel a kasztíliai elég közel áll az olaszhoz, értettem a szavait. Nagy sokára végre megismerhettem a király rendkívüli terve kifejezés jelentését. Egész nyáron ezeket a szavakat hallgattam, de még Madridba jövet sem mondta el senki, mit takarnak. Úgy tűnt, a királynak is a titoktartás körül forogtak a gondolatai ugyanis épp ezzel kezdte a beszédét. Titoktartás szólalt meg. Gyorsaság és titoktartás. Az éles s hangok kisüvítettek hiányzó fogai helyén. Gyorsnak kell ennünk, hogy holnaptól szombatig meghozzuk a döntést, melyet a minap kértem. Repül az idő; és az elvesztegetett időt nem lehet visszaszerezni. Kinézett az ablakon a lemenő napra, aztán le a bohócára. Magdalena is türelmetlen. Igaz, Magdalena? Az epres arcú törpe bólintott. A király megveregette a fejét. És titokban kell eljárnunk folytatta. Hiszen most még a legapróbb titoktartásbeli fogyatékosság is veszélybe sodorhat. - torpéhez fordulva beszélt, bár a nemesekhez szólt. Halljam! Meglengette a gyűrűkkel teleaggatott kezét a kancellárjai felé. Mondjátok el, hol tartunk! Mert

278 előre figyelmeztetlek: annyira szívemen viselem ezt a tervet, annyira mohón vágyom már a beteljesítésére, hogy nem tudtok lebeszélni a megvalósításáról. Elfoglaljuk Angliát a tengeren keresztül a nagy armadával. Most már mindent értettem; összeállt a kép. Mikor megjelent a király az antik színházban, az a számára rendezett előadás a szándéknyilatkozata volt. A színdarab pedig most valósággá válik. Ezt a feladatot kapták a király főkancellárjai, akik most körülvették a hosszú, lakkozott asztalnál. Mindegyik úr bemutatkozott, mielőtt felszólalt volna. Don Ez, Don Az, Don Amaz; ugyanazt a nevet viselték, ugyanúgy öltöztek, még a hangjuk is egyforma volt. Nem tudtam volna megkülönböztetni egymástól a nagy asztalnál összegyűlt grandokat, akik mintha valami németalföldi festő ecsetének pózoltak volna. Feketébe öltözött varjúsereg alkudozott az egyszerű angol tengerészek halálára. Mind egyszerre beszéltek, a hangzavarból én csak a számokat hallottam ki:...egymillió dukát......tizenhétezer veterán katona......ötszázhatvan hajó és kilencvennégyezer ember......százharminc hajó és harmincháromezer ember... A király egyetlen intéssel elhallgattatta őket. De hisz miénk az amerikai kontinens gyümölcse! tiltakozott. Csak Peruból minden évben több millió dukát érkezik. Igen, Senor helyeselt az egyik kancellár. Rengeteg aranyunk van. De a hajók és emberek már más kérdés.

279 Megint csak azt mondom: a jelenlegi helyzetben nem folytathatjuk. A király erre felpattant a székéből, a törpe nagy csörömpöléssel elejtette a tálját. Akkor hagyjuk, hogy Anglia szajhája bohócot csináljon belőlem? Az ő embere, az a Drake, egész nyáron az Azori-szigetek partjai mentén portyázott, zaklatta a hajóimat, és ellopta az aranyamat! Azt terjesztik, hogy ő pörkölte meg a szakállamat! Dühösen megrángatta a gyér arcszőrzetét. Súlyos csend ereszkedett a teremre, csak Magdalena törte meg, a selyme a kövezeten susogott, miközben a földön kotorászva kereste az epreit; a tál egy ideig még pörgött, majd csörömpölve megállt. A király zihálva visszaült, a törpe megint leült a lábához, ugyanolyan élvezettel ette a koszos földről felszedett epreket, mint korábban. Don Pedro Aragóniából kiáltott a király a csendbe elégedetten, amiért senki más nem vette a bátorságot, hogy megtörje. Milyen volt a nyarad Szicíliában? Nagyot nyeltem. Igazság szerint soha többé nem akartam Szicíliára gondolni, még kevésbé visszatérni arra a mérgezett szigetre. Az jutott eszembe, vajon Beatrice kisasszony hozzáment-e már a költőhöz. Annyira fájt férjes asszonyként gondolnom rá, hogy gyorsan elhessegettem magamtól a gondolatot, és inkább Don Pedro válaszára fordítottam a figyelmemet. A háború gondolata majd kiűzi Beatricét a fejemből. Olyan herceg szolgálatában álltam,

280 aki egy királyt szolgált. Hűséget fogadtam, ennyivel tartoztam neki. Hány hajót szereztél? kérdezte a király. Don Pedro felállt, a lenyugvó nap megvillant a Szent Jakab-medálján. Díszes libériájában a spanyol nemesség legszebb virágának látszott. Kétszázat, Senor felelte, mire az összegyűltek mind álmélkodva kaptak levegő után -, Messina kormányzójától, Palermo alkirályától és a siracusai Égeon hercegtől. Áttért a katonák és fegyverek részletezésére, én pedig büszkén hallgattam az erős, artikulált hangját, hirtelen biztosra vettem, hogy bölcs döntés volt követni a zászlaját. Hadd mutassam be fiatal barátomat, Claudio Casadei grófot, aki még egy flottát biztosított számunkra Toscana nagyhercege révén! Claudio most elvörösödve felállt, Firenze bíbora kiemelte a fekete varjúk közül. Olyan idegesnek tűnt, mintha az élete múlna ezen a felszólaláson. Így igaz, szent katolikus fenség helyeselt, a hangja enyhén remegett az izgatottságtól. Úgy értem, S-senor. Elhallgatott. Don Pedro segítségére sietett. Claudio érdemes nagybátyja abban a kitüntetett helyzetben Van, hogy háromszor húsz óriási hajót ajánlhat fel Firenze nevében, mindet felszerelték ágyúkkal, csatakígyókkal és más sárgaréz tüzérségi fegyverekkel. A vezérhajó, a Florencia, mely az én irányításom alatt áll majd, a modern hajózás csodája tette hozzá hízelkedve. Abban a pillanatban őszintén csodáltam a herceget, és az

281 jutott eszembe, mennyire mások az ősi nemesi családok sarjai, mint azok, akiket a kereskedelem emelt nemesi rangra. Igaz, hogy Claudio gróf volt, ám kereskedőcsaládból származott, bankároktól. Don Pedrónak viszont mintha már az ereiben is nemesség folyt volna a több évszázadra visszavezethető tiszta vérvonal révén. Végtelenül hálásak vagyunk felelte a király. Halljam, Medina Sidonia, vajon még ezek után is kitartasz a véleményed mellett? A megszólított férfi felállt, a körgallérja mozgott a csontos nyakán, mikor idegességében nagyot nyelt. Sajnálom, Senor, de még ezekkel az értékes kiegészítésekkel is nemet kell mondanom. A termen újból álmélkodó hangok sepertek végig, az összegyűltek ezúttal azon csodálkoztak, hogy valaki szembeszegül a királlyal. Csak úgy viheted sikerre a rendkívüli terved folytatta Medina Sidonia -, ha a számfölényünk legyőzhetetlenné tesz. Tisztában vagyok Aragónia hercege és Claudio gróf hozzájárulásának értékével, de még ezek az újabb hajók sem garantálják a sikert, bár ékesen bizonyítják Spanyolország hatalmát. A király tekintete szikrázott, az ujjait harapdálta, miközben a tanácsadói egymással vitatkoztak. Mikor hirtelen megszólalt, mindenki azonnal elhallgatott. És mi lenne, ha... merengett fennhangon nem közvetlenül támadnánk meg Angliát? Nagyjából tizenhétezer veteránunk van Hollandiában a pármai

282 herceg irányítása alatt. Már besoroztuk, kiképeztük, felszereltük őket. Ha az armada eléri Flandria partjait, átviheti a veteránokat a csatornán. Ha ezek a seregek valahogy találkoznak úgy összekulcsolta az ujjait, mintha imádkozna legyőzhetetlenek leszünk. A tanácsadók összenéztek. A legbátrabb, Medina Sidonia szólalt meg. És akkor, Senor? Akkor a rettenthetetlen Párma lecsap Kentre, és elfoglalja Londont Erzsébettel és a minisztereivel együtt. Ha elveszed az almát, megkapod vele a kukacot is. Szünetet tartott, várta a hízelkedő nevetést. Akkor az északi és nyugati ellenségei meg Írország is felkelnek majd ellene. Az ügynökeink máris munkába léptek ezekben a régiókban. Először -éreztem csodálatot a király iránt, mióta megláttam a színházban. Lehet, hogy már nem nyújtott méltóságteljes látványt, az elméje azonban lenyűgözött, minden esélye megvolt rá, hogy sikert arasson a tervével. Elkaptam Don Pedro tekintetét a terem túlsó végéből. Érted már? mintha ezt kérdezte volna. Értettem. Megint Medina Sidonia szólalt meg. Nagyon pontos navigációt kell alkalmaznunk, Senor mondta, éppen ezért szeretnék bemutatni valakit. Végignézett a tömegen, aztán intett a fejünk felett. Ez itt Martin Cortés de Albacar, az egyik legkiválóbb csillagászunk. Hosszú fekete ruhát és a tudósok négyzetes nemezkalapját viselő férfi jött előre sietve-botladozva, a

283 kezében majdnem akkora könyvet cipelt, mint ő maga. A csillagász letérdelt a király elé, és felé nyújtotta a hatalmas kötetet, az árnyéka beborította a törpét, aki nyafogni kezdett, mire a király gyorsan pofon csapta. Figyelmesen lapozgatta a könyvet. Mi ez? A navigáció művészete, Senor, saját munkám, asztronómiai táblázatok a hajóid irányításához. A nyakamat nyújtogatva próbáltam elnézni az előttem ülő körgalléros nemes felett, hogy lássam a térképeket, haloványan észre is vettem néhány fekete vonalat és aranyozott csillagképet mellettük pókszerű firkálmányokkal. Csakugyan művészi munka volt. Senor, ezek az északi féltekén világító csillagok képei bökött ja a tudós. Itt találod a fő csillagokat, melyek a tavaszi napéjegyenlőség után láthatóak a brit tenger felett. A megfelelő műszerekkel a hajóid könnyedén megtalálják Flandria és Anglia partjait. De mi a célja? A csillagász zavarodottan magyarázkodni kezdett. Az ilyen navigációval nem kell a partok mellett maradni. Az olyan nagy hajók, mint amilyenek felséged rendelkezésére állnak, könnyen zátonyra futhatnak, fennáll a veszélye, hogy megfeneklenek. Asztronómiai navigációval azonban nem szükséges a partok mellett maradni és a szárazföldi térképeket követni. Hadd lássam! A király az arcához emelte a könyvet, mintha alaposabban szemügyre akarná venni. Aztán végtelen nyugalommal kitépett belőle egy lapot. A

284 teremben mindenki visszafojtotta a lélegzetét. A király újabb és újabb lapokat tépett ki. A törpe kacarászva összecsapta a kezét, a levegőben elkapdosta a szépséges rajzokat, és gombócot gyúrt belőlük az öklében. Az asztronómus tátott szájjal nézte, ahogy tönkretették az élete munkáját. Amikor a király végzett, és a könyvből csak a gerince meg a fedele maradt, Fülöp nyájasan megszólította a feldúlt tudóst. Köszönöm a fáradozásodat mondta előzékenyen. De tudod, nekem már van navigátorom. Az ég felé bökött. Isten. A csinos cipőjével belerúgott a törpébe, aki megértette a végszavát, és letérdelt. A teremben ekkor minden lovag és herceg térdre esett, a padlón zörögtek, csikorogtak a széklábak. Isteni kinyilatkoztatást kaptam, mely szerint az én feladatom megtéríteni Angliát jelentette ki a király csengő hangon -, így tehát meggyőződésem, hogy az Üdvözítő Isten saját ügyeként karolja fel a tervemet, és ő maga mutatja majd az utat. Lenézett a térdelő kancellárjaira. Menjetek, tegyétek a dolgotokat! Nekem mennem kell misére. Rálépett a térképekre, melyeket az imént a földre dobott. Ó, Magdalena mondta a törpének, rosszallóan csóválva a fejét, mintha ő lenne felelős a könyv tönkretételéért. Aztán kézen fogta, és a furcsa pár kisétált a teremből. Miközben felálltam, rossz előérzetem támadt. Én úgy tudtam, hogy egyre gyakrabban használják a csillagokat

285 navigációs eszközként. Mi értelme dicséretes tervet szőni, ha nem támogatja meg a tudomány? ^ A király távozása után úgy véltem, rám már itt nincs szükség, diszkréten kiszöktem a kertbe nyíló kristálytáblás ajtókon. Oda vaksötét volt, úgyhogy bármit tartson is a mondás, Spanyolországban lement a nap. Beszívtam a hűvös levegőt, a fejemet hátrahajtottam az égbolt felé, megszámoltam a hasznavehetetlen csillagokat, melyeket a király elutasított. Céltalanul sétálgattam az egymásba fonódó ösvényeken, kiszellőztettem a fejemből a többórás beszélgetéseket és a végtelen számsorokat. Nagyokat lélegeztem, mintha víz alatt töltöttem volna a napot. Szándékosan távolodtam a palotától, el akartam tévedni. Jócskán magam mögött hagytam a csinos kerteket, kivilágítatlan ösvényeket kerestem, így bevettem magam a bozótos galagonya és megműveletlen rétek közé. A saját társaságom mélabúvarázsa hamarosan hatni kezdett rám. Elkedvetlenedtem, lenyomott a borús gondolatok súlya. Egyre szorosabban körbezárt az érzés, mint a délutáni metaforámban a borostyán, hogy a spanyol varjak egy kivétellel nem tudják, mit beszélnek. Fülöp éppúgy sötétben botorkál, mint én. Csakugyan nem tudtam, merre járok, mikor egyszer csak átbuktam egy földön heverő alakon, aki a talajba nyomta a homlokát. Hé! kiáltottam fel meglepetten, és talpra rángattam a fickót. Nem csoda, hogy nem vettem észre, ugyanis földig érő fekete ruhát viselt, csak a fogai és a szeme fehérje

286 látszott belőle. A koponyájára bodros fekete hajfürtök tapadtak. Mór volt. Eszembe jutott a király titoktartásra vonatkozó intése, így miközben a kiszabadulni igyekvő fiút szorongattam, biztosra vettem, hogy kémet fogtam. Te meg mit csinálsz itt? ~ A királynak dolgozom. ~ Na persze. Mire készülsz? Mondd el gyorsan és egyszerűen, Mielőtt átadlak az őröknek! Én olaszul beszéltem, ő kasztíliaiul, e úgy tűnt, így is tökéletesen megért. Vállat vont. Átadhatsz, ha akarsz, senor, mert az őrök jól ismernek. Nem győzött meg. Mi dolgod itt? Ostobaságnak éreztem, hogy ilyet kérdezek tőle, hisz alig tizenöt lehetett. Mondtam már, senor, a királynak dolgozom. Nem hiszek neked. Mór vagy. A király sosem alkalmazná a magadfajtát. De igen, ha olyasmit tudunk, amit a saját népe nem. Nagyon gyanús állításnak tűnt. Boldogan megindultam vele a ház felé: egy mór kém elfogása jó bemutatkozás lesz a királynál. A fiú készségesen követett, ami kissé megingatott az elhatározásomban lehet, hogy igazat mond? Aztán miféle dolgokat tudsz? Megtalálom a vizeket felelte a fiú nyugodtan. A vizeket?

287 A kertekhez. Őfelsége patakot, tavat és még több szökőkutat szeretne. Ahhoz pedig forrás kell. Megfordítottam a vállánál fogva. Nem volt nála vessző, se más eszköz. Hogy hívnak? Faruq Sikkander. Nos, Faruq Sikkander, tételezzük fel, hogy igazat mondasz! Hogy találod meg a vizet? Megvonta a vékonyka vállát. Csak tudom, hol van. Hallom. Hallod a föld alatti áramlatokat meg patakokat? Nem, nem pontosan. Csak tudom, hol vannak. Érzem őket. Ez olyan adomány. Apám, Faruq is képes volt rá. Körbenéztem a hatalmas, kísérteties kerteken, a holdfény mindent az olíva levelének ezüstös zöldjére festett át. Tehát él itt még egy mór? Bizsergett a bőröm. Hol az apád? Elment. A válla megereszkedett. Meghalt? kérdeztem gyengéden. Úgy is lehet mondani. Elvitte az armada. Tudtam, hogy ez csakugyan felér egy halálos ítélettel: a fiú apjának hajórabszolgaként kevesebb esélye van visszatérni erről a kalandról, mint bármelyikünknek. A víz barátságosabb témává szolgált. Aztán mennyi időbe telik, míg megtalálod a királynak szükséges forrásokat? Laposan rám pillantott. Ameddig csak el tudom húzni anélkül, hogy felbosszantanám. Mert mikor végeztem...

288 Megértettem. Minél tovább el kell hitetnie a királlyal, hogy szüksége van rá, mert utána őt is elküldik az egyik hajóra. Már nem tartottam kémnek. Barátságos csendben gyalogoltunk. A kaputól odakiáltott egy posztoló őr. Még itt vagy, Faruq? A víz éjszaka hangosabban beszél, senor. Megkaptam a megerősítést. Ostobának éreztem magam, elengedtem a fiú vállát, és kiegyenesítettem a ruháját ott, ahol összegyűrtem. Valahogy mégsem akaródzott elengedni. Amikor találkoztunk, imádkoztál, ugye? Nem láttam az arcát, de a sötét igazságot szül.. -Igen. Megálltunk, egymás felé fordultunk. Eljött az elválás ideje. Sok szerencsét köszöntem el. Szalem alejkum felelte. A fogai rövid időre felvillantak a holdfényben, mikor elfordult. Néztem, ahogy a forráskutató távolodik. Mindketten a szeszélyes király szolgálatában álltunk, a kezébe tettük az életünket. Visszafordultam a palota felé, a csillagok fénye mutatta az utat. Talán minden rendben lesz; talán Medina Sidonia, az a spanyol, aki több bölcsességet mondott, mint badarságot, szintén kapott valamit a mór fiú képességéből: talán meg tudja találni a jó utat anélkül is, hogy pontosan látná. A baljós előérzet azonban mégis úgy nyomta a szívemet, mint egy hideg szikla.

289 Az volt az egyedüli vigaszom, ha vigasznak lehet ezt nevezni egyáltalán, hogy Beatrice kisasszony biztonságban van Szicília békés rejtekében.

290 IV. FELVONÁS, 2. SZÍN Udvar Leonato házában, Messinában Beatrice: Felriadtam az éjszaka közepén, bár nem tudtam, miért. Megfordultam az ágyban, halkan felnyögtem. Ez volt az első éjszaka azóta, hogy Benedetto ellovagolt, és mihelyst a fejem a párnához ért, azonnal mély álomba merültem. Az elmúlt négy héten csak forgolódtam-hánykolódtam éjszakánként, le se hunytam a szemem, míg el nem jött a szürke hajnal, és meg nem szólalt a kakas. Nappal hű maradtam az elhatározásomhoz, szabadon éltem és beszéltem, megvetettem a férfiak társaságát. Éjjel azonban a hitszegő agyam felidézett minden egyes szót és mozdulatot a Benedettóval töltött egy hónapból. Mintha színdarabot néznék, újra meg újra lepergett a szemem előtt minden vidám szópárbajunk, a közös nevetések, és ahogy szerelmet vallottunk egymásnak a parton. Éreztem a csókját az ajkamon, a teste súlyát a bőrömön, ahogy belepréselt a dűnékbe. Utána azonban másik darabot kellett végignéznem, a vígjáték szomorú folytatását: a végső, keserű visszautasítást, ahogy ellovagolt a tenger felé. Álmomban visszafordult, pedig magam is tudtam, hogy a valóságban nem így történt. Senkit nem avathattam bizalmamba. A büszkeségem és újonnan tett függetlenségi fogadalmam nem engedte, hogy bevalljam, mennyire szenvedek, Herót pedig, az egyetlen megmaradt társnőmet lefoglalta a saját szívtépő fájdalma,

291 melyet Claudio elvesztése okozott. Volt még valaki, akivel beszélhettem volna, de Michelangelo Florio Crollalanza sosem tért vissza többé. Akármit állított is Benedetto, nyilván ő is elhagyta a szigetet az apjával együtt. így hát egyedül szenvedtem, és ma este azt hittem, megtör1 az átok. Azt hittem, végre lehunyhatom a szemem anélkül, hogy Benedetto arcát látnám beleégve a szemhéjam belső oldalába, mintha nyomdagéppel préselték volna rá. Éppen ezért különösen kellemetlenül érintett, mikor ébren találtam magam. Összegömbölyödtem a takaró alatt, próbáltam ismét elaludni. Ekkor azonban valami rövid, meghatározhatatlan hang arra késztetett, hogy felpattanjak, ugyanis teljes bizonyossággal éreztem, hogy van valaki az udvarban. Az ablakhoz osontam, a lábam átfagyott a padlódeszkákon, a takarómat köpenyként magamra terítettem. Kikukucskáltam a kertre. Ott, a mozaikok közepén egy alak ácsorgott fáklyával a kezében. Először ismerősnek tűnt, a bolondos szívem megugrott, azt súgta, hogy Benedetto az, visszajött értem. A következő szívdobbanás azonban már mást sejtetett. A fáklya meleg fénykort rajzolt a hordozója köré, megelevenítette a tűz fénykörébe eső mozaikokat. Gyönyörű is lehetett volna ez a látvány, de a tűz nekem már nem hozott megnyugvást. A lángok többé nem a tűzhelyet és az otthont jelentették a számomra, hanem a máglyát, mely elvette Guglielma Crollalanza életét. Nem láttam a fáklyát tartó férfi arcát, de mozdulatlanul állt, és

292 mintha egyenesen rám nézett volna. Hirtelen jeges veríték vert ki. Egyikünk sem mozdult, csak a láng remegett, arra a borzalmas fáklyára emlékeztetett, mely a hit rőzséjét gyújtotta meg. Miközben néztem, a fáklya ívet rajzolt az éjszakába, megérintett valamit. Hamarosan másik láng kelt életre, a fénye másik fáklyást világított meg, a tüze pedig aztán egy harmadikhoz ért. Nemsokára emberlánc vette körbe az udvart, a talpuk alatt kéken világítottak a delfinek, hableányok és tengeri szörnyek, mintha a fáklyások vízen gyalogolnának, a Medúza hatalmas feje körül. A társaságból tulajdonképpen egyedül Medúzának láttam az arcát, az apró, gagátfekete csempéből készült szeme figyelmeztetően villogott. Anélkül, hogy arrébb léptem volna, vagy elvontam volna a tekintetem az odalent álló férfiaktól, behajlítottam a térdem, és Megráztam Herót, aki az ablak alatti ágyában aludt. Nem akartam Megijeszteni, de tudtam, hogy el kell tűnnünk. Miközben ő morogva felült, a nagynéném berontott a szobába.- Gyertek! sürgetett heves suttogással. Behatolók vannak a kertben. Gyertek azonnal! Felkapta Herót takaróstul, mintha még mindig kisgyerek volna. Zakatoló szívvel követtem. Tudtam, hogy nem hagyhatjuk el a házat, mivel a fáklyások az egész kertet körbevették, tőlük ragyogott minden ajtó és kapu. A rózsatoronyba! rendelkezett a néném, én pedig követtem a kis csigalépcsőn a rózsaszín csipkézett toronyba.

293 Felfelé menet eszembe jutottak apám szavai a Della Scala családnevünkről. A lépcső hatalom. A lépcső vagyon; ez emel ki minket a szegények közül. A lépcső elválaszt. Most arra gondoltam: A lépcső megvéd. San Gimignano urai, akik száz nyurga tornyot építettek, el tudtak bújni a martalócok elől. A mi villafrancai kastélyunkban ugyanezen okból épült a vörös kő lépcsősor. Én vagyok Lépcsős Beatrice, gondoltam. Ha feljutok a rózsatoronyba, biztonságban leszek. A néném emberfeletti erővel cipelte fel Herót a száz lépcsőn, mint egy kisbabát. Az unokatestvérem selymes fekete haja a köveket söpörte. Felmentünk egészen a kis harangterembe, melynek egyedüli berendezése a padlódeszkákat takaró állatbőr és a fent lógó bronzharang volt. Egyetlen íves, üvegtábla nélküli ablak nyílt a magasba, befütyült rajta a szél, kősíppá változtatta a tornyot. A hátborzongató hang cseppet sem segített a kedélyeink lenyugtatásában. A néném Hero szaggatott suttogására válaszolgatott, az egyik kérdése kiemelkedett a beszélgetésükből: Mit akarnak? - Nem tudom. De hamarosan elmennek, drágám - nyugtatgatta a néném; megint úgy gügyögött neki, mintha kisgyerek volna. Kihajoltam az ablakon. A szél elkapta és felborzolta a hajam, a nyakamat nyújtogatva néztem lefelé. A fáklyahordozók gyűrűje még mindig ott állt, meg sem mozdult, a zsarátnok fénye őrült, hajlékony árnyakat vetett a toronyablak alatti napórára. Egyszerre mutatta mindegyik és semelyik órát.

294 A ház alattam sötét volt, de éber. Súlyos csend borult rá, biztosra vettem, hogy itt most senki nem alszik, mindenki a sötét ablakszárnyakból nézi a fáklyásokat. Mégsem kiáltott oda nekik senki; senki nem szállt szembe a behatolókkal. Folyamatosan azon járt az eszem, miért nem megy ki a bátyám> hogy kérdőre vonja a brigantikat, de egyetlen nyilat sem lőttek ki, egyetlen tőr sem esett le az ablakszemekből. Különös módon úgy tűnt, a fáklyásoknak teljhatalmuk van. Kíváncsi lettem volna, hogyan lehetséges ez, hiszen olyanok voltak itt, mint a fazékba esett homár: a nagybátyám katonái lecsaphattak volna rájuk, mind egy szálig lemészárolhatták volna őket az udvaron. Aztán megértettem. A palota kapui tárva-nyitva álltak, és a kertfalak mögött még többen várakoztak. A fáklyások széles szalagja egyre csak adta tovább a tüzet. Még jobban kihajoltam; tele volt velük a park, a gyümölcsös sétány, ott álltak a szökőkutaknál egyre táguló kört vontak körénk. Az udvarban álló gyűrű csak a tengelye volt annak a lángoló székérkeréknek, mely körbevett minket. Hirtelen teljes bizonyossággal éreztem, hogy hiba volt felmászni a toronyba. Mi voltunk a homár a fazékban. Mindnyájunkat feláldoznak a házban; Guglielma halála várt mindnyájunkra. Nagyot nyeltem, egy borzalmas pillanatig azt hittem, hogy csak két választási lehetőségem maradt: vagy élve megsülök, vagy összetöröm minden csontomat, miközben kivetem magam a torony ablakából Miközben azonban őket figyeltem, az udvari tűzkör titokzatos módon megtört.

295 A fáklyások némán megindultak kifelé az udvarból. Elmennek mondtam hitetlenkedve. A néném és Hero csatakozott hozzám az apró ablakban, szótlanul figyeltük, ahogy a lángok kivonulnak a kapun. Végül a házat körbeálló férfiak is csatlakoztak a bajtársaikhoz. Most, gondoltam, most, hogy kimenők a falon kívülre, befogják dobni a fáklyáikat az udvarra, és az egész ház leég, mint a tűzifa. Hirtelen beette magát az elmémbe egy kéretlen gondolat: Benedetto képe lebegett az arcom előtt. Soha többé nem látlak. Ám a kinti lángok újra megmozdultak, a remegő aranysárkány Megindult a dombról lefelé a Via Catanián Messina irányába. Végtelennek tetsző ideig várakoztunk; hitetlenkedve, könnyező szemmel néztem az eltűnő fényeket, míg csak egy remegő pont maradt belőlük, aztán az is semmivé lett. Hárman egymásba kapaszkodva lebotorkáltunk a lépcsőn, félúton összefutottunk a nagybátyámmal, aki épp felfelé rohant. Úrnőm, lányom, Beatrice, jól vagytok? Imogén a két kezébe fogta a férje orcáit, és megcsókolta; még sosem láttam őket ilyen meghitt pillanatukban. Jól vagyunk, uram. És a ház népe? kérdezte a néném halkan. Úgy tűnik, senki sem sebesült meg. Miért jöttek ide, papino? kérdezte Hero, a gyermeki becézéshez menekülve.

296 Csak valami némajáték volt, kicsim felelte az apja, bár a hangja remegett. Követtem őket az udvarra, hallottam, hogy a szolgák odakint egymást szólongatják. Lorenzo? Itt vagyok, gazdám. Margaréta? Itt vagyok, anyám. Jelszavakkal és rájuk adott válaszokkal nyugtatgatták magukat és a beosztottjaikat. Én magam boldog megkönnyebbülésben lubickoltam, míg Hero be nem tévedt a mozaik közepére, a Medúza fejéhez. Először azt hittem, valaki elterült a görgőn, valamelyik szolga kifeküdt megkönnyebbülésében. Ahogy azonban közelebb értem, megláttam a rettenetes igazságot: három emberi láb hevert a mozaik körül, mindegyiket szakszerűen levágták a csípőről, az elrendezésük pontosan felidézte a szicíliai zászlót. A fülembe tolult a vér, és mintha víz alól hallottam volna, hogy Hero furcsa, magas hangon megszólal: Ó! A Trinacria! Ez meg mit jelent? Aztán mikor rájött, mit látott, sikítani kezdett. A nagybátyám azonnal ott termett körülöttünk, mint a forgó szél. Be a házba! kiabálta az arcunkba. Mindenki befelé! A szavára kiürült az udvar. A néném és Hero berohant a házba, de a sötétségben és zavarodottságban én valahogy kint rekedtem az ajt előtt a dárdákkal és vasvillákkal felszerelkezett férfiakkal. Örültem ennek a tévedésnek. Képtelen voltam egy helyben maradni segíteni akartam, tudnom kellett, mi történt.

297 Elkezdődött az áldozatok rettenetes keresése. Azon kaptam magam, hogy az éjfekete kertekben sétálok Ferenc barát mellett. A kezében pálcát tartott, vadul csapkodta vele az útjába kerülő növényeket. Most nem fogadta olyan elnézően a jelenlétemet, mint általában, a kérdéseimre is kurtán felelt. Haza kellene menned, Beatrice kisasszony mondta kurtán. Az ilyen sérülést senki nem éli túl. Ezeket a vágásokat nem lehet elkötni pókhálóval. Mi most három holtat keresünk. A bejelentése megborzongatott, a lépteim is megremegtek a harmatos füvön. Ettől függetlenül makacsul haladtam tovább. Biccentettem a borász fiainak, akik a pincészetből csatlakoztak hozzánk, ikrek voltak, még a bajuszuk is alig serkent ki. Nem látom be, miért ne bírná ki ezt a látványt egy nő, ha ilyen fiatal fiúk képesek rá. A barát felém fordult, durván elkapta a karom. A szeme feketének tűnt a szürkületben. Beatrice kisasszony, ezt most mint háborús veterán mondom neked. Van olyan látvány, amit nem lehet elfelejteni. Megmerevedtem a döbbenettől: még sosem beszélt így velem. Az ujjaival a mentőosztagra bökött. Azok az emberek a nagybátyád szolgálatában állnak, nekem pedig a felsőbb gazdám parancsa értelmében kell vigyáznom ezekre a szegény ördögökre. Felnézett a mennyekre, és gyorsan keresztet vetett. De aki maga keresi az ilyen képeket értelmetlen hősködésből, akár férfi, akár nő, az bolond.

298 Akkor megtorpantam, és nem is mozdultam, ott maradtam, míg az atya eltűnt a többi férfival. Visszafordultam a ház felé, Benedetto távozása óta most csípték először könnyek a szememet. Aztán fülsüketítő visítást hallottam, de ezúttal nem Hero kislányos hangját, hanem olyan fiúkét, akik még nem álltak készen a férfimunkára. A borász fiai. Most már menekültem attól, amit ők láttak, felrohantam a kőlépcsőkön Hero szobájába, és elbújtam a takaró alatt, éppúgy, mint gyerekkoromban, mintha a takaró megvédhetne azoktól a démonoktól és ördögöktől, akiket a templomunk falain láttam. Azon az éjjelen már nem tudtam visszaaludni. Újra meg újra magam előtt láttam a három levágott lábat; de ami még ijesztőbb, azt a fáklyás férfit is, aki egyre csak engem nézett, és nem fordította el a tekintetét. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Michelangelo Florio Crollalanzát láttam. Reggel Ursula mindent elmesélt: megtalálták az istállóban a három spanyol lovászt, akiket a herceg maga mögött hagyott. Mindegyiknek összekötötték a kezét-lábát, és fellógatták őket a gerendára; még éltek, mikor levágták a bal lábukat. Kivéreztek a szalmára, mint a disznó, az egyikük még életben volt, mikor rátaláltak. Nem sokáig bírta. Egyetlen csepp szicíliai vér sem folyt ki, mondta Ursula, és ezzel az utolsó spanyol is eltűnt a szigetről. Különös hangsúllyal mondta ezt, elgondolkoztatott. Láttam, ahogy Leonato bácsikám úgy járkál fel-alá a házban, mint

299 a kísértet: gyászosan, figyelmetlenül. A haja egy éjszaka alatt megőszült. Megkerestem a barátot a kis kápolnában; épp misére készült, mintha minden a legnagyobb rendben volna Leültem az első pad hűvösébe. Mit jelent ez az egész? A falfülkében állt nekem háttal; nem fordult meg, azt se kérdezte meg, mire gondoltam. A nagybátyád már nem lógatta ki a Trinacriát. így a brigantik elhozták neki a házához. Figyelmeztetés mondta -, a szicíliaiak nagyon értenek az ilyesmihez. Átgondoltam a hallottakat. Guglielma Crollalanza miatt? Igen. Leonato úr halálra ítélt egy szicíliai nőt; szembefordult a saját népével. Nem is akármilyen szicíliai volt, hanem egy Archirafi- Crollalanza úr családja az idők kezdete óta itt él, részben nemesek, részben banditák. Kemény ellenfelek. Bort töltött a kehely be, elfordultam a látványtól. Nekem ez most a lovászok vére volt. A bátyád az aragóniai zászlót a szicíliai fölé tette ki. Összeszűrte a levet a spanyolokkal, és ők már nincsenek itt, hogy megvédjék- Letette a kenyeret és az ezüstkupát, leült mellém a padra. Beatrice kisasszony. Megint megérintette a karom a durva ujjaival és a rövid, szögletes körmeivel. A selyem alatt megnyomta a kék foltot, melyet előző éjjel okozott. Újra a barátom lett, a szeme megint visszaváltozott feketéből mogyoróbarnára, a sarkaiból ráncok húzódtak szerteszét: a végigmosolygott élet díjai.

300 Pedig most nem mosolygott. Haza kellene menned mondta. Ugyanaz az intés, amit előző éjjel is hallottam, most azonban másra utalt. A homlokomat ráncoltam. Vissza a házba? Nem. Vissza haza, Veronába. A döbbenettől szólni se tudtam. Most már úgy tekintettem Szicíliára, mint az otthonomra. Némán megráztam a fejem. Ostoba módon Benedettóval azonosítottam a szigetet. A szívem mélyén a visszatérését vártam. A barát felsóhajtott, a mosoly visszatért az arcára. Nem számítottam rá, hogy könnyen meggyőzhetlek mondta. De talán van valaki ezen a világon, akinek engedelmeskedni fogsz. A barát még aznap elvégezte a dolgát. Beszélt a nénémmel, aki írt az apámnak. Egy hét múlva a kezemben tartottam annak az embernek a levelét, akivel nem szállhattam szembe. Lányom!, kezdte. Az apám stílusától távol állt a becézgetés. Azt kívánom és parancsolom, hogy a lehető leghamarabb hazatérj.

301 IV. FELVONÁS, 3. SZÍN Florencia: Calais, a francia tengerpart Benedetto: A spanyolok uralmuk alá hajtották a tengert. Lisszabontól királyok módjára szeltük a habokat. Az volt a küldetésünk, hogy eljuttassuk az armadát a flamand partokhoz, Gravelines-be, és ott csatlakozzunk a pármai herceghez, aki újabb hajók miriádjával duzzasztja majd legyőzhetetlenné a seregünket. Olyan egyszerű feladatnak ígérkezett, mint végigsétálni a főtéren. Különösen egy ilyen hajóval. A Florencia csodálatos jármű volt, és minden tüzérségi fegyvere a modern haditengerészet legújabb fejlesztése. A tengeren töltött első napunkon a vitorlamester végigvezette a hajón a herceget, Claudiót és jómagámat. Megcsodáltuk a faággyal és tollmatraccal felszerelt luxus tiszti kabinokat, a tágas hálótermeket a krémszínű vászon függőágyakkal, a csillogó ágyúfedélzetet a fényes, rézcsövű lövegek szépen elrendezett sorával. Evezősök nem voltak, mivel a vitorlamester elmagyarázta, hogy Lepantóban volt rájuk szükség utoljára most a megszámlálhatatlan sok vitorla és a legújabb kormányzórendszerek a térkép bármely pontjára elvisznek bennünket. A fickó minden vitorlának elmondta a nevét, a négyzet és háromszög alakúaknak is, de én ebből semmit nem jegyeztem meg. Nagyon költői, sőt, zenei nevük volt; egészen más nyelvhez tartoztak: a tenger nyelvéhez. Tárgyilagos érdeklődéssel, de kíváncsiság nélkül hallgattam végig az új szavakat, néztem a kötelek és vitorlák kusza halmát. Örültem a tudatlanságomnak ha

302 eljön az ideje, harcolni fogok, de a hajók működéséhez nincs közöm. Ez a nálam magasabb és alacsonyabb rangúak dolga. Én Benedetto, a katona vagyok, Benedetto, a tengerész lényegtelen mellékszereplő. A fedélzet legénységét Claudio nagybátyja kereskedelmi céllal indította útnak, mielőtt Szicíliában felfegyverezték őket katonai szolgálatra. A kapitány, Lorenzo Bartoli nyílt, rátermett genovai férfiú volt, azonnal megkedveltem. Szorosan együttműködött a Gáspár da Sousa nevű tehetséges portugál kormányossal, a legénység az ő vezetésük alatt elég ügyes csapatnak bizonyult. A fedélzeten mindenki szakértelemmel, gyorsan végezte a feladatát; bár a király rendkívüli-tervében az átlagostól némileg eltérő parancssort fognak kapni. Bartoli kapitány volt a tengerészeti vezető, Don Pedro viszont a hadászati, a hajó felett így ő mondta ki az utolsó szót. A herceg jóváhagyása nélkül semmit nem lehetett tenni. A tisztek hatalmas kényelmet élveztek a hajón. A mi kabinjaink lakályosak és kellemesek voltak, a vacsoránk bőséges és ízletes. Vadhúsból, marhaszeletekből, párolt juhból álló fogásokat szolgáltak fel nekünk minden este, amit aztán portói és rajnai borokkal öblítettünk le. A kaland éppúgy megrészegített, mint az ital. A tenger tükörsima volt, még egy aprócska hullám sem emelte meg az asztalra állított gyertyákat, így mikor visszabotorkáltam a kabinomba, nem a hajó mozgása miatt dülöngéltem. A nagyherceg beruházásának köszönhetően a Florencia ötvenkét rézágyúval büszkélkedhetett, mind csillogott az utunkat kísérő örök napsütésben. Ránézésre ártatlan

303 dísznek tűntek, a szépségük cáfolta a valós céljukat. A kapitány biztatta Don Pedrót, hogy próbálja ki a fegyvereket, mindennap el akarta végeztetni vele a gyakorlatokat. Don Pedro bájosan ingerkedett a kapitánnyal, miközben egyre halogatta a dolgot. Mindennap ígéretet tett rá, hogy ezúttal kipróbálja őket, mégis úgy kelt fel a nap a hajó jobb oldalán, és ment le a balján, hogy egyetlen ágyút sem sütöttek el. Azon a napon, amikor a herceg végre beváltotta az ígéretét, néztem, amint két tüzér kigurítja az ágyúkat a kétkerekes lövegtalpon, aztán megfordítják, megtöltik, visszafordítják, elő- regurítják és elsütik őket mindezt pedig gondolkodás nélkül. A réz táncbemutatót tartott, mi pedig élvezettel csodáltuk. Egyszerű szertartásnak tűnt, még a fülsüketítő gyakorló durranás is inkább a megfigyelést szolgálta, semmint károkozást. Don Pedro kijelentette, hogy elégedett, úgyhogy Lisszabon és Calais között nem is nyaggatta többet a tüzéreket újabb gyakorlatokkal. A tengeri utunk kirándulásnak, felderítésnek tűnt. Nem gondoltam a jövőre, élveztem minden napot a csillogó tengeren. Megteszem majd, amit várnak tőlem, és bíztam Medina Sidoniában, akivel legnagyobb örömömre jobban összeismerkedhettem a Lisszabonba vezető úton. A hajónk az ő flottájához tartozott, a portugál flottához, engem pedig jó érzéssel töltött el, hogy az ő irányítása alatt állunk. Az első pár napi rosszullét után melyet a kapitány szerint a hajó mozgása okozott megszoktam a tengert, könnyedén mozogtam a bárkán.

304 A legjobban Don Pedróban bíztam. A herceg mindenkit lenyűgözött. Ellenállhatatlan erő áradt belőle, úgy ragyogott, mint a nap. Mégis szót értett még az egyszerű emberekkel is; mindenkihez volt egy jó szava a kapitánytól a legutolsó hajósinasig. Engem persze ez nem lepett meg, mivel nemcsak a hercegem volt, hanem a barátom is hiszen azért is mindent megtett, hogy figyelmeztessen Beatrice kisasszony ledérségére! Már akkor érdeklődött a személyes ügyeim iránt, mikor még egyszerű padovai úr voltam. Máskülönben már össze is kötöttem volna a sorsom egy bukott nővel. Don Pedro olykor kiült a hajóorra, az orrfa mint hatalmas fallosz emelkedett fel a lába között, miközben a Florencia a hullámokat szelte. Ha meglátták a flottánk más hajóiról egyik-másik olyan közel volt, hogy rájuk is köphettem volna, némelyik viszont apró foltnak tűnt a horizonton -, integettek neki, az üdvözlésére meghúzták a hajóharangot, tengerészdalokat énekeltek a kedvéért. Úgy tűnt, jobban megtestesíti Spanyolországot, mint az agg király ő volt a jövő, ezek az emberek érte harcoltak. Máris a felfedezőutunk hőseként tisztelték. A portugál flotta hajói közötti barátságos rivalizálásból a Florencia került ki győztesen: ez volt a legjobb hajó a legcsinosabb, legkarizmatikusabb vezetővel. Mind csodáltuk a herceget: a vakító mosolyát, a magabiztosságát. Claudio meg én boldogan követtük. Tudtuk, hogy erre a csatára nevelték, így az ösztönei és taktikai érzéke megsúgja majd neki, mit kell tennie- Nem veszíthetünk.

305 Az út során még közelebb kerültünk egymáshoz Don Pedróval. Egész nap beszélgettünk, egész éjjel nevetgéltünk. Megtárgyaltuk, milyen dicsőségben részesül majd, ha visszatérünk, és hogy meg fogja jutalmazni a király. Az aragóniai földjei (melyeket távollétében hű testvére, Don Juan irányított) megszaporodnak, a vagyona megduzzad. Még azt is említette, hogy Szicíliába (én ennél a szónál elhallgattam) már alkirályként tér vissza. Gyakran-magának a kapitánynak az audienciára vonatkozó kérelmét is visszautasította, csak hogy folytathassa a beszélgetést velem. Esténként én voltam a kabinjában elköltött vacsorák sztárja; viccelődésre, történetmesélésre bátorított. Legjobban mindig az angol királynő kárára nevettünk; elég volt, ha megkérdőjeleztem a származását, vagy felvetettem, hogy éjjelente London hírhedt southwarki bordélyaiban dolgozik, és máris mindenki harsogva nevetett. Mikor később nyugovóra tértem, már furdalt a lelkiismeret, amiért befeketítettem egy hölgyet, akit mindenki szűznek ismert, következő este mégis folytattam a viccelődést, annyira vágytam mulattatni királyi barátomat. Don Pedro nem óvatoskodott a vacsoraadagokkal, és mikor a kapitány megpróbált gátat szabni a nagylelkűségének a napi adagok miatti komolytalan aggályaival, Don Pedro szeretetteljesen elhessegette. Hazafelé már kenti marhát eszünk, és angol láger sört iszunk jelentette ki. Nincs szükség napi adagokra. Imádtuk a maga- biztosságáért.

306 Egyik este végre az őr megpillantotta Calais kikötőjét, éjszakára lehorgonyoztunk a gázlónál tudva, hogy másnap találkozunk a társainkkal, és valószínűleg összecsapunk az angolokkal. Meleg este volt, E>on Pedro kiállt a sétafedélzetre, és a hajóharanggal összehívta a legénységet. Mind őt néztük. A nap, a bánatos, vörös korong lehanyatlott a feje mögött, a válla mögött a gyönyörű francia partok húzódtak, mi mégis mind őt néztük. A nap aranyba vonta a sisakját, gyöngyökké változtatta a fogait, fekete borostyánkővé a haját. Pompásan festett. Egész életemben szántam az öcsémet, Don Juant kezdte halkan. Fattyú, nyomorék, az apám meggondolatlansága révén bal felől született. Szeretetből az ő gyötrelmei enyhítésének és a becstelen származása feledtetésének szenteltem az életem. Azonban sosem szántam még annyira, mint ma este. Mert míg ő otthon heverészik Aragóniában, a biztonságos ágyában, mi rajtaütünk az angolokon és a hitetlen királynőjükön. Könnyedén leugrott a sétafedélzetről, odasétált az emberekhez, egyiknek az arcát veregette meg, másiknak a fülcimpáját húzta meg. Akár palotában születtetek, akár bordélyban, házasságon belül vagy kívül, ma mind igazi hercegek vagytok. Isten, a király és Santiago nevében! Válaszképp akkorát üvöltöttek az emberek, hogy a szele kis híján arrébb tolta a vitorlást: Isten, a király és Santiago nevében! Én mindenkinél hangosabban kiabáltam és tapsoltam, éreztem, hogy elszorul a torkom. Don Pedro az

307 előfedélzetre ugrott, mint a leopárd. Azonnal mellette termettem. Uram, egyszerűen... Nem találtam szavakat. Megölelt, és mikor elengedett, azt mondta: Van számodra valamim cserébe a hűséges szolgálatodért. Egyszer ezt nekem adtad. Most azt hiszem, ideje visszaadnom, mert holnap az egyenruhánkat kell viselnünk. A kezembe csapott, és mikor visszahúzta a kezét, egy kis hideg korong hevert a tenyeremben. A Szent Jakabmedál, Santiago rendjének jelképe. Az egyenruhánkat? kérdeztem remegő hanggal. Igen felelte halkan. Aztán elmosolyodott. Aki egyszer Szent Jakab lovagja lett, mindig az marad. Don Pedro beszéde után Santiago mindvégig ott volt velünk a hajón. Gyakrabban folyamodtunk hozzá aznap este, mint a mi Urunkhoz, én pedig folyton a torkomra szorítottam a medálja1- hogy érezzem a jelenlétét. Újra Szent Jakab lovagja lettem, de immár nem csak címemben: holnap becsületet szerzünk neki. Akkor azt kívántam, bárcsak Beatrice kisasszony is látna minket, engem, ahogy katonai küldetésemet teljesítem. Vajon megbánná a választását, ha látná, mi lett belőlem? Aznap este ettük a legpompásabb lakomát Don Pedro kabinjában. Kiürítettünk egy egész hordót a kedves szentünk tiszteletére, mintha a boráldozattal rávehetnénk, hogy megmentse az irhánkat. Reggelre nyirkos lett a bőrünk, remegett a gyomrunk, a szemünk beesett. Nem hoztunk becsületet Szent Jakab

308 egyenruhájára, melyet mind először öltöttünk fel a tengerre szállásunk óta. A hajóharang pirkadatkor megkondult, és mire felkelt a nap, mint összegyűltünk a fedélzeten. Mintha a hangulatunkat tükrözné, az időjárás is megváltozott. Annyira lehűlt a levegő, hogy hálásak voltunk Santiago bársony- és cserzett bőr ruháiért, a tenger ijesztőmód ólomszürkére vált. Azt se tudtuk, a nap vajon túlélte-e az éjszakát, mert vastag fehér köd takarta el a fényeket, mint a gyászlepel. Spanyolország, Szicília és a nyár most nagyon távolinak tűnt. Úgy éreztem, mintha valami sötétebb vizekre eveztünk volna; mintha itt a kietlen, nedves Anglia uralná az időjárást. Majdnem néma csendben vártuk, hogy az őr kiáltásától zakatolni kezdjen a szívünk, ám ehelyett küldönc érkezett Medina Sidoniától, aki gyors dereglyén evezett oda a hajónk bal oldalához. A herceg színeit viselő tiszt felmászott a fedélzetre, hogy kiadja a végső parancsot, és elmondja a flotta jelszavát. Vasárnap Jézus kezdte selypegő monoton hangon. Hétfő a Szentlélek. Kedd a Szentháromság. Szerda Santiago. Csütörtök az Angyalok. Péntek Mindenszentek. Szombat Miasszonyunk. A hajón nem követtem nyomon a napok múlását. Milyen nap van ma? kérdeztem. Szerda felelte Bartoli kapitány kurtán. Santiago. Tessék! fordultam a herceghez. Jó jel. Don Pedro nem viszonozta a mosolyom. Mintha nem is ugyan- az az ember lett volna, mint aki előző este a fedélzeten beszédet Mondott. Elszürkült, idegesen

309 matatott, olívafekete szeme ide-oda cikázott, mintha üldöznék. Éjszaka valahogy összement, lötyögik rajta a ruhái. Reméltem, hogy nem lett beteg, mivel tudtam, mennyire várta, hogy végre éles küzdelemben bizonyíthassa a képességeit. Arra gondoltam, talán a bortól kínlódik, mint mindannyian. Néztük, ahogy a hírnök elevez a csónakjában, a köd szinte azonnal elnyelte szorítottam neki, hogy visszataláljon a vezérhajóra, miután átadta az üzenetét. Mikor biztonságos távolságba ért, fel. szedtük a horgonyt, és felvontuk a vitorlákat. Ez mindig izgalmas látvány, de ennyire még sosem dobogtatta meg a szívemet, mint ma, mikor csatába indultunk. A hajósípok fütyültek, a harangok kongtak, a tengerészek a kötélhágcsón szaladgáltak, mint megannyi berber majom, kiemelték a krémszín vitorlákat a szél elébe. Ma erős szelek fújtak, recsegett-csattogott a vászon, és ahogy kidudorodott a vitorla, a hajó nagy lendülettel meglódult. A köd miatt azonban még egy embernyi távolságra se láttunk el, sőt, az orrszoborig se. Mindenfelé hajóharangok kongtak körülöttünk a ködben, mint a pestis csengettyűi. Három napig hajóztunk vakon a ködben. Nem tudtuk, merre tartunk, mert éjszaka nem jöttek fel a csillagok, és nem állt rendelkezésünkre sem tengerészeti térkép, sem más eszköz, mivel azokat ő katolikus fensége eretnekségnek nyilvánította. A napok múlását is csak azért tudtuk nyomon követni, mert olykor odasodródtunk egy másik hajó mellé, kis híján össze is ütköztünk velük, és a vitorlamesterek ilyenkor elmondták egymásnak a jelszót.

310 Elmúlt az Angyalok, Mindenszentek és Miasszonyunk, miközben az angolok körbetáncoltak, isten tudja, hová vezettek minket, de kerülték az összecsapást. Nem voltunk nyugodtak. A sötétben szellemek vettek körbe bennünket. Ha felszakadozott a köd, egy-egy tiszta pillanatig angyalok és hatalmas, ijesztő formák töredékei villantak fel előttünk. Olyan magas árbocok, mint a tölgyfa. Egy óriási vitorla sarka. Egy angol felségjel. Néha úgy tűnt, körbevettek minket, az ellenség bármelyik pillanatban ránk törhet. Máskor teljesen eltűntek a szellemhajók. Folyamatosan őrködtünk, a tengerészek minden oldalról körbeállták a korlátokat. A tisztek idegei cafatokban lógtak, a legénység állandó félelemben élt. A sötétség órái voltak a legrosszabbak. Olykor a ködből hatalmás lárma tört elő, mintha fazekakat és serpenyőket vernének össze az éjszaka közepén, éppen mikor legmélyebben aludtunk; vagy kísérteties angol gregorián örömének csendült fel olyan közelről, hogy még a legtapasztaltabb tengerészek is elveszítették a fejüket, és hableányokról motyogtak. Ha eljött a szürke pirkadat, olykor csábító pillantást vethettünk a pokoli partvonalra, ahol tűhegyes fekete sziklák szúrtak a magasba, csalóka szirtek emelkedtek, acélos tavak és az öblökben holt vizek csillogtak. Ilyenkor igyekeztünk minél jobban eltávolodni a parttól és a megfeneklés nagyon is valós veszélyétől. Néha egyáltalán nem láttunk figyelmeztető jeleket, csak a hajótőke csikordult meg a zátonyok szikláin, a fa azonban ilyenkor úgy nyöszörgött és visított, hogy azt hittük,

311 elvesztünk. Az alvók felébredtek, a virrasztók elcsüggedtek a hangoktól. Egy ilyen gyötrelmek között eltöltött nap után Don Pedro bement a kabinjába, és ott is maradt. Tájékoztassunk a fejleményekről, felség? kiáltott utána a kapitány, mikor a herceg otthagyta a kormányrudat. Don Pedro nem felelt, csak eltűnt a ködben, akár a szellemek. A grandok sorban követték a példáját, míg végül magamra maradtam Bartoli kapitánnyal, a legénységgel és meglepetésemre Claudióval. Az iíjú firenzei papírt és szenet fogott, és valahányszor megpillantottuk a partvonalat, lejegyezte a látottakat, így hiteles tengerészeti térképet szerkesztett, hogy legalább lássuk, ha megismételjük a navigációs tévedéseinket. Ebben a három napban többet tanultam a tengerészetről, mint az előző három hétben összesen. Mivel már nem láttunk semmit, magunkba fordultunk, a hajó karbantartása lett a legfontosabb feladatunk. Kezdtem megérteni a szaknyelvet, már tudtam, melyik a külső orrvitorla, meg tudtam különböztetni az árbocsudárt a fösudárvitorlától, a tatvitorlát a fővitorlától. A világmindenség erre a hajóra zsugorodott, most már a Florencia volt a mi világunk. Semmi mást nem láttunk, a mi járművünk lett számunkra a kelet, a nyugat, az észak és a dél. A harmadik nap nyirkos reggelén a testetlen félelem rettegéssé fajult. A két négyórás szolgálat végén Claudio vette észre először a fényt. A köd borús közepén

312 meggyulladt valami, mint szén a parázsban, deres, halovány aranylidérc pislákolt előttünk, mint a jégbe zárt lángnyelv. Claudio felkiáltott, én azonnal mellette termettem. Bartoli kapitány, aki a termetéhez képest elég gyorsan mozgott, szorosan mögöttem állt. Most már hallottuk is a Szent Iván-éji örömtüzek pattogását, az aranylidérchez pedig újabb és újabb lángnyelv csatlakozott. Először azt hittem, csak én képzelem oda az óceánnak ezeket a tüzes szellemeit, hogy ez a nyílt tengernek valamiféle legendája, mely kimaradt az iskolai olvasmányaimból. Aztán azonban megláttam, hogy vitorlák és árbocok égnek, a keresztfák úgy lángolnak, mintha erdőtűz volna. Most értettem meg, mit érezhették az asztúriai mórok, mikor meglátták Szent Jakab égő keresztjét: tudták, hogy végük. Gyújtóhajók szólalt meg a kapitány. Jeges verítékben úszva megszámoltuk őket: nyolcan voltak. Feltartóztathatatlanul közeledtek felénk vagy hajóztunk mi őfeléjük már ezt sem tudtam ebben a rémálomszerű, feje tetejére fordult világban. Összeszorítottam a fogaimat, a kezem a kardomra fektettem. Ha eljött a halál, szembe kell nézni vele. Összecsapunk velük? kérdeztem a kapitánytól. Nincs kivel összecsapni felelte nyersen. Ezeken a hajókon nincs legénység. Bekentek pár korhadt teknőt kátránnyal meg gyantával, és felgyújtották őket. Micsoda ördögi terv lehelte Claudio.

313 Ördögi bizony felelte Bartoli komoran. Tele vannak kénnel. Ha átugranál az egyik ilyen gyújtóhajóra, csakugyan a pokolban éreznéd magad. Mit tehetünk? A gyújtóhajókat el lehet terelni kisebb evezős csónakokkal, és a Florenciában van is kettő a peremdeszkához kötve. Két korma nyosra lesz szükségünk. Én leszek az egyik mondtam. Én meg a másik ajánlkozott Claudio. Lehet, hogy Medina Sidonia is kiküld párat, bár még nem kaptunk jelet. Az utolsó utasítás az volt a portugál flotta vezérhajójától, hogy bármi áron tartanunk kell a félhold alakzatot. Akkor megsülünk, mint a disznók feleltem. A nyolc kereszt egyre közeledett. Mit javasolsz, kapitány? Szerintem kérjük meg a herceget, hogy engedélyezze minél gyorsabban a-dereglyék vízre bocsátását rendelkezett, a genovai akcentusa ezekben a nehéz pillanatokban még hangsúlyosabbá vált. Csak ő módosíthatja a felső vezetés hatályos parancsát. Don Pedróhoz rohantam, bedörömböltem a nappali kabinja ajtaján. Herceg, veszélyben vagyunk, parancsot kell adnod. Semmi válasz. Még erősebben dörömböltem. Az ég szerelmére, uram, szükségünk van a parancsodra! Hallottam, hogy odabent van: lábak csoszogtak, szék zörgött.

314 Herceg, nyisd ki! Megpróbálkoztam még egy utolsó, kétség- beesett esdekléssel. Santiago nevére kérlek! Az ajtó recsegve kinyílt, megjelent királyi tekintete. Egyik lábamat befúrtam az ajtónyílásba, és elkaptam a herceg karját. Ezt látnod kell. Éreztem, hogy vonakodik, inkább visszafelé húz. Keményen ránéztem, mert bármi baja is van, nem szégyenítheti meg magát így a legénység előtt. Odavezettem Don Pedrót a hajó bal oldalára, ahol Claudio és a kapitány várakozott, megmutattam neki a nyolc égő keresztet. Térdre esett. ~ Áldott Iegyen az Iten! - kiáltott. - Megmenekültünk! Szent Jakab égő keresztjei! Santiago segítségünkre sietett! Elborzadva néztem rá - elvesztette volna az eszét? Gyengéden felemeltem, mintha nyomorék volna. Angol gyújtóhajók, felség - feleltem. - A kapitány hallani szeretné a parancsaidat. Don Pedro kikerekedett szemmel mért végig minket, a telt ajka mozogni látszott. A bőrére szürke fátylat vont a félelem. Láttam, hogy a kapitányt megdöbbenti a herceg viselkedése. Hogy fenn tudjuk tartani a flotta jelenlegi formációját a parancsnak megfelelően mondta Bartoli tisztán, de sürgetően útnak kell indítanunk a dereglyéket, mert csak így téríthetjük el a gyújtóhajókat. Én máris lecsatoltam az övem és a kardszíjam, levettem a zekémet felkészülve a kemény evezésre.

315 Claudio is követte a példámat, ő is csak a hivatalos parancsra várt. A parancs azonban nem érkezett meg, Don Pedro némán meredt előre a tüzkeresztekre. Felség csattant fel a kapitány. Engedélyt kapunk a dereglyék indítására? Nem suttogta a herceg. Szerintem jobb, ha minél hamarabb elmegyünk innen, vissza Spanyolországba. Tátva maradt a szám, ahogy Claudioe is. Bartoli cserzett arcbőrén a megvetés harcra kelt az illendőséggel. Nekem kellett megkérdeznem a hercegtől, mert a kapitány képtelen volt rá. És a formáció? És a többi hajó? A pokolba a többi hajóval! Forduljatok meg! dühöngött. Közöltem a herceggel, amit az elmúlt három napban megtudtam: Nem tudunk megfordulni, felség magyaráztam türelmesen ugyanis vitorláink vannak, nem evezőseink. Arra megyünk, amerre a szél visz. Ráadásul tette hozzá Claudio a tengerészeti térképeim szerint közel vagyunk a parthoz; talán angol parthoz. Lehet, hogy a gyújtóhajók zátonyra löknének. Don Pedro űzött képpel, csapdába esve nézett hol Claudióra, hol rám, hol a kapitányra. Akkor mit csináljunk? Ezt már remegve, könyörgőn kérdezte, rá sem lehetett ismerni a mély, zengő hangra, mellyen a legénységet szólította meg nem is olyan rég. Nem tudunk megszökni előlük? kérdeztem Bartolit. De igen felelte a kapitány. Ha azonnal cselekszünk. A leg' jobb, amit tehetünk, ha kifeszítjük az

316 összes vitorlát, és tengerbe dobunk mindent, amit csak lehet. A lovakat is? kérdeztem, bár rettegtem a választól. A hajófenék tele volt állatokkal az én derék Babiecámtól kezdve a szerény I szamarakig; de ha nem kötünk ki, mi szükségünk lenne rájuk? A kapitány szinte gondolkodás nélkül rávágta a választ. Őket nem felelte. A lovak maradnak. Kimerítettük az élelmiszer-tartalékainkat. Még szükségünk lehet a húsukra. Bartoli ezt a rettenetes kijelentést újabbal tetézte; Claudióra nézett, mivel a Florencia az ő nagybátyjának a hajója volt. Az ágyúkat viszont ki kell dobni. A csatának vége. Borzalmas áldozat volt ez, mivel a frissen öntött ágyúkat még csak el se sütötték. Claudio bólintott. Gondoskodom róla felelte, én pedig őszintén csodáltam érte. De csak ha a herceg kiadta a parancsot, gróf mondta a kapitány, most már nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, mert láttam, hogy megvolt a véleménye Don Pedróról. Odafordult a herceghez. Felség, könyörgöm, nagyon kevés időnk van. Add ki a parancsot! A horgony visszatart minket, és a gyújtóhajók sokkal gyorsabbak, mert se legénység, se rakomány nem lassítja őket. Bármivel próbálkozunk, utolérhetnek. Add ki a parancsot! mondtam halkan. Don Pedro láthatóan remegett. Menekülünk jelentette ki. Intézkedjetek!

317 Jól van felelte a kapitány, a két szótagból végtelen megvetés sugárzott. Nem sok időnk maradt elmerengeni az eseményeken. Claudio meg én a kapitánnyal és legénységgel együtt rohantunk, mindenki félredobta a rangját, mikor megjött a parancs, hogy vitorlát bontunk. Addig rángattam a csúszós köteleket, míg az izmaim már recsegtek, óntudatlanul dolgoztam, harcoltam a széllel, mert a szakadozott kötelek úgy csattogtak, mint a korbács. Fájdalmasan sokára éreztem, hogy Végre megmozdult a hajó, fokozatosan távolodni kezdtünk Rettenetes égő keresztektől. Láttam, hogy Claudio nyugodtan felügyeli az ágyúk vízbe lökését, elkötötték a kerekes lövegtaligát, tizenhét réz szépség belegurult a vízbe. A herceget elveszítettem szemem elől, és csüggedten konstatáltam, hogy visszament a kabinjába duzzogni. Csakhogy tévedtem. A lengő vitorlák és csapkodó kötelek között megláttam a tatkorlátnál, ahogy beterítette a sós permet, az apja kardjával csapkodott. Először azt hittem, teljesen elment az esze, és fantomokkal küzd. Mikor azonban eldobtam a kötelet, és odarohantam hozzá, láttam, hogy a horgony sodrott kötelét vagdossa, mely eredetileg olyan vastag volt, mint egy férfi karja, de mostanra már félig átvágta. Herceg! kiáltottam. Ez őrültség! A horgony nélkül ki leszünk szolgáltatva a szélnek! Egy pillanatra felém fordult, az arcából elkárhozott, pokolbéli lélek nézett vissza rám láttam, hogy nem is ismer meg. Akkor értettem meg, hogy Don Pedro gyáva.

318 Claudio a könyökömnél termett. Mi történt? kiáltott. Levágja a horgonyt! kiáltottam vissza. Hívd ide a kapitányt!,. Mostanra Don Pedro majdnem az egészet átvágta, a kötél szálai vadul csapkodva váltak szét. Megpróbáltam megállítani, de majdnem odalett a fél karom. ^ Segítsetek! kiáltottam néhány közeli tengerésznek, de egyik se mert szembeszállni egy herceggel. Odaért a kapitány. Felséges úr! kiabált. Ha elveszítjük a horgonyt, végünk. Csakhogy elkésett. Don Pedro még egyszer lecsapott a kardjával, mint a hóhér, a kötél széthasadt, a hajó előrelendült. A rettenetes égő keresztek elmaradtak, mi pedig ki lettünk szolgáltatva a tengernek.

319 IV. FELVONÁS, 4. SZÍN A Scaligeri'kastély, Villafranca di Verona Beatrice: Senki nem várt a hintóra, mikor megérkeztem Villafranca di Veronába. A kocsis megállította a lovakat a Mastio-toronynál, a városkapu hatalmas, vörös boltíve mellett. A nap magasan járt, valószínűleg del lehetett, az érkezésem kitűzött időpontja, mégsem láttam senkit apám libériájában. Arra számítottam, hogy kijön majd elém Ventimiglia, apám főudvarmestere de legalább az egyik állatgondozó. 6 Előrehajlottam, megkopogtattam a hajtó meggörbült vállát. Segítene felvinni a dobozomat a kastélyba? A boltív alatt a palotára mutattam, melynek ízlésesen csipkézett tornyairól rongyos lobogók lógtak a déli égbolt elé. A vidéket ez a hatalmas vörös erőd uralta, a támfal alatt gombamód kinőtt házikók szinte elvesztek az árnyékában. Olyan hatalmas kastély volt, hogy már több mint egy órája láttam az útról. A Della Scala-építményekhez hasonlóan ez is vörös téglából épült, az alján egy csík fehér márvány futott végig. A Scaligeri-kastély volt a környék legfőbb tájékozódási pontja, és egyszersmind az otthonom is. A hajtó átgondoita a kérdésem, aztán morgott valamit a törött fogai között, ami olyasminek hangzott, hogy Aztán mér tenném? Kicsit kihúztam magam. ~ Mert én vagyok Beatrice della Scala.

320 fiirenzeiek. A nyelvjárása hasonlított ufóéra, a paraszti változatának tűnt. Ez mindent megmagyaráz, az idegenek nem ismerik az apámat, akinek egész Venetóra ierjed a hatalma. És az nekem mire jó? Ha van pénzed, elviszem a dobozt. Ha nincs pénzed, nincs doboz. Az az igazság, hogy nem volt pénzem. Arra számítottam, hogy Ventimiglia erszénnyel várja majd a hajtót, mivel a néném futárt küldött az apám házához. Felsóhajtottam. Scaliger vagyok. A család köznyelvi névváltozatát közöltem vele, hátha ez a bugris nem ismeri a hivatalosabb formát, a Della Scalát. És? Lássuk csak kezdtem türelmesen. Ráböktem a felénk emelkedő kőtoronyra. Látod azt a kis létrát az architrávon? Az a családom jelképe. Ez itt a Scaligerikastély. Én pedig Beatrice Scaliger vagyok. Ez a város a családomé. A fajankó vállat vont, és lelökte a ládámat a kocsiról. Nagyot csattant a kövezeten. Sietve utánaugrottam, mivel a bugris rácsapott a lovakra, és a kocsi meglódult. Férfimód káromkodva a hátamra kaptam a meggörbült dobozt. Szerencsémre nem sok minden volt benne: csak a Szent Jakab-ereklye, egy kártyalap meg egy ruha. Tudtam, hogy a kastélyban egy szoba tele van selyemruhákkal, így semmit nem hoztam magammal Szicíliából. Egyedül azt a ruhát hoztam el, melyet a

321 siracusai esküvőn viseltem. Csillagfényes ruhának hívtam; ez volt az, melynek szoknyáján fokozatosan váltakoztak a kék különféle árnyalatai, s melynek pruszlikját gyémánt csillagképek díszítették. Azt mondtam magamnak, hogy azért hoztam el, mert a néném készíttette nekem, pedig tudtam, hogy igazság szerint azért ragaszkodtam hozzá, mert Benedetto megdicsérte rajtam. A ruha hajtásai között egyetlen scopa lapot őriztem, a settebellót. Nem is tudom, miért mentem vissza érte, és miért tettem el, ott kellett volna hagynom Benedetto csalópaklijának többi lapja között, vagy bele kellett volna dobnom a tengerbe úton Nápoly felé. Ám valami véletlen folytán vagy egy érzelgős pú' lanatban azt is eltettem, és most ott hevert Szent Jakab ujjperce mellett kék selyembe bugyolálva. A rézpántokkal átfogott erős tölgyfa doboz azonban így is nehéz volt. Dúlva-fúlva vonszoltam át a saját címeremet viselő kapu alatt. Villafranca pont úgy nézett ki, mint mindig, mint mikor gyerekkoromban végigrohantam ezen az utcán, Tybalt bátyám pedig a fakardjával üldözött. Másik emlékem is fűződött ehhez a helyhez: mikor vívótudásban utolértem őt, és már én kergettem. Sosem szerettük egymást a bátyámmal, mindennap harcoltunk, mint a kutya meg a macska. Még gúnyneveket is aggattunk egymásra: én őt Macskahercegnek hívtam, ő pedig Korcskirálynőnek engem, és ha épp nem kellett tanulnunk, egymással küzdöttünk az uralomért. Azon töprengtem, most, hogy felnőttünk, barátságosabban viselkedünk-e majd egymással.

322 Lassan haladtam, és nemcsak a dobozom súlya miatt. Igazság szerint egyáltalán nem vágytam haza. Szerettem Villafrancát, a kis várost a hatalmas kastéllyal. Elég messze esett Veronától, mivel apám távol akart maradni a Montague-k és Capuletek a város két legnagyobb családja vitáitól. A bátyám azonban nem kedvelt, az apámat pedig semmi más nem érdekelte az imádott örökösén és a saját, Escalus hercegként betöltött szerepén kívül. Igazság szerint nem kellett volna ennyire meglepődnöm, hogy apám nem küldött szolgát a kocsi elé. Engem észre se vett, és cseppet sem szeretett. Igazi ritkaság voltam: olyan lánygyerek, akire még hasznos házassági szerződést se lehet kötni. Most azon gondolkoztam, vajon ő és Tybalt alakították-e ki közösen a személyiségemet, ugyanis férfiak között nőttem fel a hatalmas vörös köves kastélyban. Anyám meghalt, mihelyst akkora lettem, hogy kérdezősködni kezdtem. Mikor beléptem a nők sorába, ő kilépett onnan, elkapta a láz, és egyetlen nyár leforgása alatt elvitte, épp azon a nyáron, mikor vérezni kezdtem. Nem tudtam, mihez kezdjek, vagy hogyan fékezzem meg a fogást. Senkit nem kérdezhettem. Négy napig csak fel-alá mászkáltam a kastélyban az anyám után sírva, a vér akadálytalanul folyt le a lábamon. Apám az aggodalom legcsekélyebb jele nélkül, közönyösen 0rvost hívott, majd a fülem hallatára közölte vele, hogy szerinte meg fogok halni. Mikor a doktor úr, meglehetősen undorodva, elmagyarázta nekem a női havibajt, és körvonalazta a

323 helyzetet Escalus hercegnek, az apám újra megfeledkezett rólam. Onnantól kezdve keményebb, szókimondóbb lettem. Úgy döntöttem, hogy nem leszek újra gyenge. Most pedig egy nők között töltött nyár után újra meg kell szoknom az itteni légkört. Hero majdnem olyan volt nekem, mintha a húgom lett volna, a nagynénémben viszont láttam az anyámat, Guglielma Crollalanzában pedig példaképet találtam és vesztettem el. Ám a női eszményképek ellenére mégis férfitársaságot kerestem az idén nyáron; talán azért szerettem annyira Benedettóval lenni, mert hiányzott a csatározás Tybalttal. A bátyám társasága vajon most betöltheti a Benedetto után maradt űrt? Már átértem a hídon, a város szívében jártam. A bal oldalon aprócska templom állt, a Disciplina, ahol engem is megkereszteltek, és ahol bérmálkoztam. A jobbomon Serraglio védőfala magasodott a folyóra tekintő védőtornyokkal. Tudtam, hogy a főúton találok valakit, aki majd segít a ládámmal annyit azért nem változtam az elmúlt néhány hónapban, hogy a villafrancaiak ne ismerjenek fel: az apám falujában születtek és nőttek fel. Leráztam a fejemről a csuklyámat, hogy meglássák a Della Scala-fürtöket, a hajam árpaszőke színét az apámtól örököltem. A láda fedelére festett címer ugyanaz volt, mint amit a hajtónak is mutattam, és mint ami most már előttem lengedezett a kastély vörös köves tornyán: a Scaliger-létra. A lépcsők emelnek ki minket a szegények közül. A lépcsők elválasztanak. A lépcsők megóvnak.

324 Itt valami baj történt. Ahelyett, hogy az otthon biztonságát éreztem volna, veszélyérzetem támadt, megbizsergett a tarkóm a fürtjeim alatt. Senki nem volt az utcán, egyetlen lélek sem. Minden ablaktáblát behúztak, minden ajtót bezártak, mintha vihar közelegne. Pedig fényesen ragyogott a nap, jól emlékeztem rá, hogy gyerekkoromban minden ajtó nyitva állt, minden lakó hangosan üdvözölt. Az egyik sikátorban megláttam egy kiskölyköt, éppolyan fürtjei voltak, mint nekem, odakiáltottam neki, de egy sötét ajtó mögül valaki kinyúlt érte, és berántotta. Mentem tovább a kastély felé, már vacogtam a rossz előérzettől, mikor beléptem az óratorony hosszú árnyéka alá. Az ismerős kék-arany óra figyelmeztetően meredt rám itt csakugyan valami nagyon nagy baj történt. Nem álltak őrök a kapuban; csak a sötét ciprusok vigyázták a függönyfalat. A hatalmas kapu tárva-nyitva állt, mint egy óriási száj. A szívem hevesen, fájdalmasan zakatolni kezdett az éjjeli behatolók jutottak eszembe Leonato palotájában, és egy borzalmas, ostoba pillanatig azt hittem, a szicíliai brigantik idáig követtek. Ekkor belerúgtam valamibe, csengő hangot adott ki. Lepillantottam. Egy véres tőr volt. Letettem a ládámat, és letérdeltem, hogy szemügyre vegyem a fegyvert. Szépen cizellált, rubintokkal kirakott, csinos darab volt, a markolatát ruganyos kutyabőrrel vonták be. A pengét azonban élénkvörös vér borította.

325 Hirtelen mintha visszarepültem volna a gyerekkoromba, a kastélyunk udvarára, ahol Tybalt reggeli vívóleckéit figyeltem. Félig mondta Signor Archangeli, apám fegyvernöke. Ha alkalmad nyílik megölni az ellenfeledet, félig szúrd a testébe a pengét, aztán húzd ki. Ha tovább szúrod, és az illető elesik, magával viszi a kardodat is. Felkaptam a pengét a földről, a kezemben latolgattam a súlyát. Megérintettem az élét: a vér még folyékony maradt, nem vált ragacsossá. Valakit leszúrtak ezzel a pengével, méghozzá nem sokkal ezelőtt. Újra lepillantottam a járólapokra, a tőr markolatáról leesett az egyik rubint, és nem sokkal távolabb egy másik. A felismeréstől lüktetett a fejem: ez nem rubint, hanem vércsepp. Vörös pettyek vezettek át a felvonóhídon a kastélyba. Leoldottam a köpenyem a vállamról, ráejtettem a ládára, mindkettőt odakint hagytam az őrtornyon kívül. Csak a tőrt vittem magammal. Az őrtorony árnyékában hirtelen fázni kezdtem. Előttem, a napfényes udvaron azonban már láttam, miért ürült ki a város. Mindenki idegyűlt. Rengetegen voltak, de szokatlanul csendesen viselték magukat, mindenki a kör közepe felé tolakodott. Itt, északon mindenki olyan magas volt, mint én, így semmit nem láttam. Ám az egyik fickó megfordult, és észrevett. Engedjétek át! mondta. Ő a húg. Ő a húg. Különös módja a megnevezésnek. Nem is tudtam, mit értett ezen, de azért előrementem. A tömeg

326 tisztelettudóan szétvált, én pedig úgy sétáltam át rajtuk kezemben a tőrrel, mintha álmodnék. Az udvar közepén hatalmas szökőkút állt, az alapjánál a bátyám aludt. Az apám, a szőke óriás fölé magasodott, várta, hogy felébredjen. Tybalt mindig hétalvó volt, így egyenesen odaléptem hozzá, és megráztam, mint annyiszor gyerekkorunkban. A rekeszizma szétnyílt, mintha ing volna, a mellkasában vörös kígyók tekeregtek. A szökőkútban piros víz folyt. A jövőnek vége mondta apám. Tybalt meghalt.

327 IV. FELVONÁS, 5. SZÍN Florencia: a nyílt tenger Benedetto: Fogcsikorgató hideg volt. Csak siklottunk előre a szürke tengeren, kergetett a szél, az angol hadihajók le-lecsaptak ránk. Nem tudtunk visszalőni, mivel a mi ágyúink a tenger fenekén hevertek. Nem tudtunk sem megállni, sem megfordulni, mivel a horgonyunk odalett. Bartoli és da Sousa minden tőlük telhetőt megtettek a kormánykeréknél és a vitorláknál, de olyanok voltunk, mint levél a hegyi patakban. A szél dühös szürke hegyekké korbácsolta a víz felszínét, néha olyan mélyen úsztunk egy-egy ónszínű hullámvölgyben, hogy az eget sem láttuk. A csodálatos hajónk, a Florencia, mely Lisszabontól Calais-ig uralta a hullámokat, a La Manche csatornán tehetetlenül hánykolódott. A fedélzeten azzal töltöttem az időt, hogy kötelekbe kapaszkodtam, a tükörsima deszkákon csúszkáltam. A kabinban töltött rövid órák alatt álomtalanul gurultam jobbra-balra a függőágyban, mint borsó a dobban. Mindennap lementem a raktárba, hogy lássam a hű lovamat, Babiecát. Mint minden csatalovat, őt is négy keresztirányú kötéllel tartották a helyén. A véknya csillogott az izzadságtól, kilátszott a szeme fehérje. A lábain lefolyt az ürülék, csomós lett tőle a bársonyos szőre. Elviselhetetlen trágyaszag volt odalent. Megsimogattam, énekeltem neki, az ő nyugtatgatásától én is megnyugodtam. A fedélzeten teljes káosz uralkodott. Az utunk első felét jellemző bajtársiasság teljesen eltűnt. Fáztunk és féltünk.

328 Most már nem Santiago neve volt a csatakiáltásunk: a Párma szó ment körbe, akár az imádság. Párma hercege eljön Németalföldről a veteránjaival. Ezer férfi. Számtalan hajó. Újra hallottam a számok rózsafüzérét, ahogy az El Escorialban is, az ámenek helyett pedig a Párma, Párma szót. A szentekben már nem bíztunk, de a földi megmentőnk, Párma eljön értünk. Párma majd megment minket. Don Pedro ki sem mozdult a kabinjából. Naponta háromszor átvette az ételét az egyik matróztól, de senkivel nem beszélt. Miután az apja kardjával megadta a kegyelemdöfést a kilátásainknak, teljesen visszavonult. Bartoli, Claudio meg én minden hajnalban találkoztunk a kapitány kabinjánál. Minden reggel elmondtuk a jelszót, hogy észben tartsuk a napok múlását. Én magam naponta elismételtem a saját rózsafüzéremet: Jézus, Miasszonyunk, Szentlélek. Mikor újra eljött Santiago, tudtam, hogy már egy hét telt el azóta, hogy Calais-nél a gyújtóhajókkal találkoztunk. Most már azt is tudtuk, hogy Párma nem jön el. Cselekednünk kellett, legjobb tudásunkkal kezeltük a hajót. A fölöslegessé vált ágyútöltőket lovászokká léptettük elő. Megvizsgáltuk az ágyúktól elszenvedett sérüléseket, és kiadtuk a parancsot az ácsnak, hogy végezze el a javításokat. Felosztottuk az őrséget, hogy valaki mindig szemmel tartsa a vizeket. Mert amilyen gyakran megpillantottuk az armada egy újabb megtört hajóját, olyan gyakran láttunk angol hadihajót Drake, Effingham vagy Howard lobogójával.

329 Megismertem az ellenségünk színeit és hajóit is. Az áldott tudatlanságomat nyugtalanító tudás váltotta fel. Újabb rózsafüzért kellett megjegyeznünk, melyet arannyal festettek rá minden ellenséges hajó peremére: Győzelem, Erzsébet, Aranyoroszlán, Mary Rose, Csatahajó és Fecske. Bár mindig igyekeztünk megelőzni a támadásokat, valójában hordóban verdeső hal voltunk: vártuk az ágyúk árulkodó dörgését, visszalőni képtelenek voltunk, ha pedig már megtörtént a baj, csak a sebeinket nyalogattuk, és reméltük, hogy vízvonal alatt nem ér találat. Egyszer láttuk Medina Sidonia vezérhajóját, a kapitány pedig elővette a messzelátóját, hogy leolvassa a parancsot a jeladóról- Hunyorogva néztem, ahogy a távolban egy alak a színes zászloját lengeti, fogalmam sem volt róla, mit jelenthet ez. Amikor Bartoli leengedte a látcsövet, a szemét vörös karikák szegélyezték, de egyéb' ként teljesen elfehéredett az arca. Claudióra és rám pillantott, a fejével a kabinja felé intett. Követtük. Bartoli átsétált a kis szobán az üvegezett ablakhoz. Claudio meg én a falhoz tapadva kerestünk magunknak egy-egy széket. A kapitány egy pillanatig szó nélkül bámult ki az ablakon a háborgó tengerre. Neki sosem kellett kapaszkodnia a Florencián töltött napok alatt egyszer sem láttam, hogy megtámaszkodott volna valamiben. Bartöli kis asztalán a planetárium a hajó mozgását követve pörgött-forgott. Milyen ironikus, gondoltam, hogy ilyen eszközt tart itt, mikor arra sem kaptunk engedélyt, hogy a

330 csillagok segítségével tájékozódjunk! A kapitány végre megszólalt. Északnak kell mennünk mondta. Összenéztünk Claudióval. Északnak? kérdeztem. A kapitány megfordult, de nem nézett a szemembe. Odament az asztalához, kinyitott egy fiókot, és kihúzott egy térképet. Szétterítette a papírt, s mocskos ujjával rábökött. Itt vagyunk... vagyis errefelé mondta bánatosan. Azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk északra, kerüljük meg Skócia csúcsát, aztán nyugaton hajózzunk el Írország partjai mentén, és az Atlanti-óceánon keresztül térjünk vissza Spanyolországba. Az ujjaival megrajzolta az utat, kikerekedett szemmel követtük. Lehetetlennek tűnt. Ha lenne horgonyunk, három hétbe telne, hogy visszatérjünk Spanyolországba, ahogy az idefelé vezető út is eddig tartott. Ez az útvonal viszont hónapokba telne, ha egyáltalán túlélnénk. Ráadásul a térkép sem lesz segítségünkre, mert bár Spanyolországot és Portugáliát precízen megrajzolták, Anglia és a szigetei homályos pacáknak látszottak Felnéztem a kapitányra. Meg lehet csinálni? kérdeztem. Megdörzsölte a tarkóját a nyakfodra alatt. A mostani élelmiszer-tartalékunkkal Spanyolországba is nehezen térnénk vissza. A herceged, az én kapitányom, nagyon... nagylelkűen bánt az adagokkal idefelé. A feljebbvalóiról mindig hlően beszélt, így most sem kritizálta

331 tovább a parancsnokát. Ez az útvonal azonban... Kifejezően elhallgatott. Nos. Egymásba törölte a kezeit. Parancsot kaptunk mondta. Közölni fogom a legénységgel. Claudio, a kapitány meg én a nap hátralévő részét a hajófenékben töltöttük, leltárt készítettünk a készleteinkről. A tanácskozásunkra a legénység egyetlen tagját sem engedtük be, még a fedélzetmestert sem, a kapitány ugyanis féltette a közhangulatot. Becsüljük fel először magunk a helyzetet! mondta. Én mindig gyenge voltam a számokkal, kiderült viszont, hogy Claudio agya kész abakusz, és mivel a keze is ügyesebb volt, ő írta le a számításainkat. A lovaknak egyelőre nem lesz gondja, mivel az ő takarmányuk bőségesebb volt, mint a miénk, a mi készleteink azonban fájdalmasan megcsappantak. A gyomrunk hallhatóan korgott az ételek láttán. Volt ott szárított hús, kétszersült, sajt és kolbász, a tiszteknek még narancsbefőtt is. Claudio kihalászott egy sárga, illatos gömböt, ám a hüvelykujja könnyedén átfúródott rajta. Megrohadt jelentette ki. Három részre osztottuk a tartalékainkat, mivel ennyi hónapot fogunk valószínűleg a tengeren tölteni, aztán minden kupacot négy hétre szabdaltunk fel, azokat pedig tovább hét napra. Ugyanezt tettük a hordónyi rajnai borral és gyenge sörrel. Arra jutottunk, hogy mindenkinek egy diónyi hús jut naponta, egy fél pohár bor vagy sör, és ugyanennyi víz. Egyikünk se mondta ki, amire gondolt: hogy senki nem élhet meg ilyen kevés ennivalón, és egy

332 ekkora méretű hajó irányítására végképp nem lesz erejük. Esélyünk sem volt. Átkoztam a tékozló lakomákat, melyeket Don Pedro a Lisszabontól Calais-ig tartó úton rendezett, és azokat az éjszakákat, mikor egymagám kiürítettem egy hordó rajnai bort. Ma éjjel tartsátok magatok mellett a tőrötöket! mondta a kapitány, miközben felemelte a fedélzetre vezető csapóajtót. Az emberek nem fognak örülni. Tartottam neki a létrát. De hűségesek, nem igaz? Egy bizonyos pontig felelte. De eddig még sosem hajóztak többet, mint Livornótól Ragusáig meg vissza. Mindenkinek vannak korlátái. Némán követtem vissza a fedélzetre. Megértettem, mit akart mondani, mivel legalább egy olyan férfiról tudtam a hajón, aki már elérte a maga korlátáit. Három nappal később, Jézus napján, ismét megpillantottuk a San Martint, Medina Sidonia járművét, a portugál flotta vezérhajóját. Űjabb jelet kaptunk a miniatűr zászlóstól, aki integetve tudtunkra adta a sorsunkat. Az éhségtől így is összeszűkült gyomrom most felfordult, ugyanis már elveszítettem a bizalmamat a vezetőinkben, és aggódtam, hogy milyen újabb őrültséget adnak parancsba. A kapitány leeresztette a távcsövét. Vízbe kell dobnunk a lovakat és szamarakat mondta, megrázta a fejét, mintha megütötték volna. Úgy nevelték,

333 hogy mindig teljesítse a parancsot, a szája azonban rángott, egyre erősödött a haragja. Miért? Hogy gyorsabbak legyünk felelte. Ha nem adunk le súlyt, nem fogunk hazaérni a fejadagjainkkal. Visszamondtam neki azokat a borzalmas szavakat, melyeket tőle hallottam, mikor a gyújtóhajók elől menekültünk. De... te magad mondtad... hogy... a lovak húsát megehetjük majd. Úgy tűnik, már nem felelte, én pedig tudtam, hogy nem tudja rávenni magát, hogy ellentmondjon Medina Sidoniának, akármit gondol is magában. A széllel dacolva bebotorkáltam Don Pedro kabinjába. Mint máskor, most is bekopogtam, de nem kaptam választ. Akkor eszembe jutott valami, és elővettem a legjobb firenzei akcentusom. Megjött a vacsora, felség! Az ajtó hajszálnyit kinyílt, és mint korábban, most is bedugtam a résbe a lábfejem. A herceg gyorsan visszabújt az árnyak közé, én pedig majdnem átestem az ajtón. A fedélzet erős fényei után először semmit nem láttam odabent, de aztán észrevettem, hogy az üvegezett ablak előtti széken kuporog. Közelebb léptem, és letérdeltem elé. Most már láttam belőle valamit. A haja kócos volt, a ruhája szuty- kos. A szakálla csinos formáját szürke borosta homályosította el. Nos? kérdezte. Hol a vacsorám?

334 Mosolyogva néztem rá, mintha valami vicceset mondott volna. Én vagyok az feleltem kedvesen. Benedetto. A szívem a torkomba ugrott. Elhagyta volna a józan esze? Igen mondta türelmesen. Most már hozhatod a vacsorámat. Gondosan megválogattam a szavaimat. Nincs vacsora közöltem. A parancsnokaink úgy döntöttek, hogy az északi útvonalon térünk vissza Spanyolországba, ez pedig rettenetes nélkülözést fog jelenteni. Most pedig folytattam, mikor nem válaszolt Medina Sidonia arra utasított, hogy vessük tengerbe a lovakat és szamarakat. Még mindig hallgatott. Az a helyzet, felség, hogy az elkövetkező napokban azok az állatok megmenthetik az életünket. Ha adnál egy jelet... közbeavatkoznál, hiszen csak a te rangoddal írható felül Medina Sidonia parancsa. Előrehajolt. Most már láttam a szemét, még mindig olyan fekete volt, mint az olíva, mégis megváltozott: fanatizmus csillogott benne. Tisztázzunk valamit! Én, Don Pedro, Aragónia és Kasztília hercege üzenetet kellene küldjék Medina Sidoniának, Niebla hercegének az Olivares-házból, könyörögnöm kellene neki, hogy szamarat ehessek? A hercegek jelentette ki nem esznek szamarat. Most pedig hozd a vacsorámat! Elcsüggedtem. Tudtam, hogy nincs értelme tiltakozni, mégsem tudtam annyiban hagyni,

335 De herceg, gondolj az embereidre! mondtam. Mind éhezni fogunk! Úgy nézett rám, mint valami idegenre. Nem érdekel felelte. Hagyj magamra! Kezdett világosodni az elmém, a borzalmas igazság feszítette a mellkasomat, miközben felfogtam a szavai értelmét. Úgy hagytam ott, mintha megütött volna, kibotorkáltam a szörnyű szobából nem bírtam elviselni a társaságát. Naplementekor kellett végrehajtanunk a tervet, mikor a tenger elcsendesedett. A lovásszá előléptetett ágyútöltők kendőzetlenül ontották a könnyeket, miközben egyenként eloldották a szamarak és lovak kötelékeit. Babiecát én magam vezettem ki, nem bíztam volna másra ezt a feladatot. A hatalmas pej ló bizalommal követett, mint mindig, örült, hogy kiszabadult a nyirkos börtönéből, az orr- cimpái remegtek a friss levegőn. A patái botladozva csúszkáltak a fedélzet nedves pallóin, vidáman táncolt. Megbökött az orrával a hónom alatt, ahogy régen az úton szokta, tudtam, hogy azt kérdezi, milyen új kalandra megyünk. Valójában azonban ez volt az ő utolsó kalandja, és egyedül kellett mennie egy széles kaptatón vezetett az útja a párkányon át a semmibe. Előttünk minden ló felágaskodott, menekülni próbált a párkánynál, kétségbeesetten tiltakoztak megérezve a hullámokat, mielőtt óriási csobbanással belezuhantak a sós vízbe. Előttünk Don Pedro szürkéje kirúgott, mikor meglökték, telibe kapta az egyik ágyútöltőt. A fiú elterült a fedélzeten

336 elzöldülve, arccal lefelé, az arcán tökéletes lópatkónyom virított. A ló után dobták annyi különbséggel, hogy érte elmondtak egy rövid imát. Babieca következett. Szicíliában kaptam Don Pedrótól aznap, mikor megtett Szent Jakab lovagjának. Ez a ló mellettem volt a legboldogabb napjaimon, ő vitt a hátán minket Beatricével, mikor kilovagoltunk a partra, akár a templomosok. És velem volt a legrosz- szabb pillanatban is, mikor elvesztettem Beatricét, az ő bársonyos fülébe suttogtam a nyomorúságom. Mikor kivezettem a párkányra, a pofájára nyomtam az ajkam. Most örültem, hogy a tenger permetje az arcomra hull. Levettem a gyeplőjét, és rácsaptam az ülepére, de csak három lovász segítségével tudtam belelökni a vízbe. Sikított zuhanás közben. Nem is tudtam, hogy tud sikítani, csak azt tudtam, hogy sosem felejtem el ezt a hangot. A lemenő nap vérvörösre festette a tengert. Néztem, hallgattam a lovak és szamarak rettenetes sikolyát. A tengeren állatok hánykolódtak nemcsak a mi hajónkról, de a többiről is: az egész északi armada ugyanazt a parancsot kapta. Több száz, több ezer ló úszott kétségbeesetten, míg el nem süllyedtek, a patáik csapkodtak, a szemük forgott, fulladoztak a sós víztől. Én Babiecát figyeltem, amíg el nem tűnt előlem a krémszín feje, míg eggyé nem vált a hullámokat meglovagló fehér tajtékkal. Aznap éjjel nem tudtam elaludni, azokra gondoltam, akiket elveszítettem: Beatricére, Babiecára és Don Pedróra, a barátomra, arra a csinos hercegre, akivel

337 Monreale katedrálisának lépcsőin találkoztam. Ott kellett volna őt hagynom aznap, miután rangjához illően üdvözöltem, tovább kellett volna állnom. Mert a mai nap minden borzalma közül az volt a legrosszabb, a fedélzeten maradt fiúnál és a tengerbe veszett lovaknál is rosszabb, mikor Don Pedro azt mondta: Nem érdekel, és kiküldött a kabinjából.

338 IV. FELVONÁS, 6. SZÍN Scaligeri'kastély, Villafranca di Verona Beatrice: Apám inkább dühös volt Tybalt halála miatt, mint szomorú. A helyiek elbeszélései mind ugyanarra engedtek következtetni: Tybalt utcai verekedésbe keveredett, és leszúrta a Montague-k egyik emberét. A történet egyetlen részlete sem lepett meg; a folytatás azonban már különösebb volt. Ugyanis a Montague család egyik barátja és rokona egész Villafrancáig lovagolt, hogy kihívja párbajra Tybaltot a vétkéért, megküzdöttek, és leszúrta. Ez pedig, az Escalus herceg citadellájának megbecstelenítése, az úgynevezett Szabad Óváros felzavarása, majdnem annyira felbosszantotta apámat, mint a fia halála. Azonnal magához vett egy tucat fegyverest, és akár a forgószél, Veronába vágtatott. Biztosra vettem, hogy képes lesz bezúzni a Montague-k kapuját, hogy megtalálja azt a semmirekellőt, aki megölte az örökösét. így hát Tybalt meggyilkolásának éjszakáján egyedül rám maradt a kastély, én pedig képtelen voltam elaludni. Mintha az idő is meg- dühödött volna a nappal elkövetett bűnért, éjszakára vihar tört ki, égszakadás rázta a vörös torony tetejét. Ez volt az anyám szobája, itt születtem; rengetegszer elmondta, hogy nézett ki az egyetlen boltíves ablakon át a csillagokra. Visszarepültem arra a réges-régi éjszakára, mikor anyám felhozott ebbe a toronyba, és megmutatta a csillagomat Kassziopeia széke mellett. Olyan magasan

339 voltunk, hogy a csillagok egész közelinek tűntek meg is próbáltam elkapni őket a dundi kezemmel, a torony körül verdeső denevérek zavarukban nekiütődtek a tenyeremnek. Egész éjjel vajúdtam veled mesélte anyám. Nehezebben ment, mint Tybalttal. így végig a csillagokat néztem, hogy elszakadjak a földtől, eltávolodjak a fájdalomtól. És abban a pillanatban, mikor megszülettél, ez a csillag is megjelent. Kinyújtotta az ég felé a hosszú fehér ujját, én pedig követtem a tekintetemmel. Láttam a gyémántfényű, fiatal, erőteljes, élénk csillagot, mely nem is hasonlított az öregedő, tompa társaira. Mikor kibújtál mondta anyám, és megcsókolta a fejem búbját -, az új csillag örömében táncra perdült. Felültem, próbáltam felidézni anyám arcát, de nem sikerült. Apám nem volt hajlandó portrét festetni róla. Kikukucskáltam a boltíves ablakon a csillagomat keresve, de az ég tele volt zord, lila felhőkkel, egyetlen konstellációt sem lehetett látni. Visszafeküdtem, megpróbáltam elaludni mindhiába. Még jóval éjfél után is ébren voltam, hallgattam, hogy a harangok negyedóránként bejelentették az idő múlását. Könyvem volt ugyan az ágyban mióta megtanultam olvasni, mindig tartottam egyet magam mellett -, csakhogy nem tudtam lámpát gyújtani. Ledobtam a köpenyem, és leosontam a konyhába, hogy tüzet hozzak a gyertyámmal. Visszafelé jövet épp a vörös torony hatalmas ajtóin mentem át, mikor kopogást hallottam. Arra gondoltam,

340 biztos apám tért haza, így nem vártam meg, míg odaérnek a szolgák, magam emeltem fel a nagy vasreteszt. Egy fiatalembert láttam odakint, a hajából és a ruhájából csöpögött az eső, az arca elsápadt, a cipője úgy átázott, hogy a sarkánál és a lábujjaknál folyt belőle a víz. Mögötte fekete paripa táncolt a támfalba épített gyűrűhöz kötve. Én vagyok az a Montague, akit kerestek mondta sietve. En vettem el Tybalt életét. Ha apám otthon lett volna, ezek lettek volna az utolsó szavai. Escalus herceg dühében akkor és ott lecsapott volna rá, agyonverte volna a vörös erődben. De még ha Ventimiglia, a főudvarmester nyitotta is volna ki az ajtót, ez a fiú akkor is a börtönben találta volna magát, nézegethette volna a kínpadot, a vasmaszkot és más ódivatú kínzószerszámokat. Ám nem ők nyitottak ajtót, hanem én. Én pedig saját ítéletem szerint bánhattam ezzel a fiatalemberrel. Elkaptam a karját, és lopva a konyhába vittem, belöktem a tűzhely melletti székre, ahonnan az imént tüzet vettem. Nem volt ott senki, csak a bolond, akinek a tűzre kellett vigyáznia. Olyan együgyű volt, hogy egyedül a tűz szót tudta kimondani, nem fogja tudni elismételni a beszélgetésünket. A biztonság kedvéért azonban elküldtem Ventimigliáért. Tűz felelte engedékenyen, és elment. Mikor magunkra maradtunk, a fiatalember megszólalt. Jobb bánásmódban részesítesz, hölgyem, mint amit megérdemlek.

341 Újra csak meglepődtem azon, ahogy kifejezte magát. Nem afféle lobbanékony bajkeverőnek tűnt. Merítettem neki egy kupica gyenge sört a faragott kövön álló hordóból. Korai még köszönetét mondanod feleltem -, mert még nem döntöttem el, mit tegyek. Mit tegyél? Veled magyaráztam. Mert én vagyok a ház úrnője. Letérdelt elém. Akkor bocsánatodért kell esedeznem. A bátyád leszúrta egy barátomat, az ő védelmében támadtam rá. Nem hagytam, hogy szép szavakkal megenyhítsen. Ismerem a történetet. A magyarázkodást tartogasd az ítélőszéknek! A kupája félúton lebegett az ajka felé. Ha ítélőszék elé kerülök, máris kegyelemért kell könyörögnöm mondta, a tűz fénye mellett a remény lángja is felcsillant a szemében. Mert van Veronában egy hölgy, akinek szerelmi zálogot adtam, tisztes hajadon, a neve... Csssss zakatolt az agyam. Gondolkodnom kell. A Montague-k és Capuletek háromszor csaptak össze a nyílt utcán, és apám kijelentette, hogy minden erőszakos tettet azonnali halállal sújtanak. Én azonban tudtam, hogy semmi értelme nem lenne elvenni ennek a fiatalembernek az életét. Jobban szeretnék véget vetni a vérontásnak. Ha halálra ítélem ezt a fiút, újabb Capuletre csapna le a családja bosszúja, és így tovább, addig folytatódna az öldöklés, míg senki nem marad Veronában. Ha viszont ez

342 a Montague gyerek még reggel is itt lesz, meghal; ehhez kétség sem férhetett. Ma éjjel kellett cselekednem. A tűz bolondja visszatáncolt a szobába, Ventimiglia követte a hálóköpenyében botladozva, még sosem láttam ilyen kevéssé tiszteletet parancsolónak. Kisasszony? Atyád visszatért? Nem látta meg azonnal a tűzhely mellett ücsörgő legényt. Még nem. Csak kérdezni szeretnék valamit. Mikor a bátyám élt... és apám távollétében merült fel valamilyen probléma a birtokkal kapcsolatban, mi történt? Ventimiglia zavarodottnak tűnt. Nos, az ilyen esetekben a bátyád uram vette fel Escalus palástját az apád helyett. És hozhatott rendeleteket, ítéleteket vitás ügyekben? Hát persze. És nem kellett apám pecsétjével szentesíteni a rendeletéit? Nem, úrnőm, ilyen esetben a bátyád pecsétje tökéletesen megfelelt. Felkeltem. Ebben az esetben én, Beatrice della Scala hercegkisasszony apám, Bartolomeo della Scala távollétében összehívom Villafranca di Verona szabadvárosának ítélőszékét, hogy meghallgassák Tybalt della Scala meggyilkolásának ügyét. Az árnyékra böktem. Itt a bűnös, verd láncra! A Montague fiú nyugodtan letette a kupáját, és felállt Ventimiglia mellé. A méltóságteljes viselkedése

343 kifejezetten mellette szólt. Ventimiglia a fiatalemberről rám pillantott. Úrnőm, az lehetetlen, nem volna jobb megvárni, míg reggel visszatér az apád? Ventimiglia, itt én parancsolok. Kerítsd elő a szükséges három bírót és egy tucat tanút! De honnan, úrnőm? A polgármestert, a papot és a városatyát húzd ki az ágyából, ha kell. Matutínumkor12 találkozunk a vörös köves toronyban. Ventimiglia habozott. Amennyire csak tudtam, kihúztam magam, és egyenesen a szemébe néztem. Csináld! Most először reméltem, hogy a tekintetem az apáméra hasonlít. így lehetett, mert hirtelen egyedül maradtam a bolonddal és a lángokkal. Tűz szólalt meg. Igen bólintottam, és otthagytam. A kastélyban Óriási felfordulás támadt, így észrevétlenül leosonhattam a kápolnába. Még pár lépcső után lejutottam a kriptába, ahol Tybalt kiterítve hevert a hatalmas kőasztalon, a gyertyák éjjel-nappal kitartóan égtek körülötte, mint a bolond tüze. A bátyám arca kezdett beesni, a bőre elernyedt a halál olyan jóindulatú 12 Matínum: éjféli imádság

344 arckifejezést kölcsönzött neki, amilyet életében sosem láttam rajta. Felemeltem a leplet a jobb keze felett. Könnyen lecsúsztattam a pecsétgyűrűjét az elvékonyodott ujjairól. Újra betakartam, mintha aludna, és felmentem a lépcsőn ebből az alvilágból. A pecsétgyűrű a kis létrás címerrel most már az én ujjamon pihent. A gyertyafénynél pontosan, de sietve levezettem a tárgyalást; minden pillanatban attól féltem, hogy a felvonón feldobognak apám lovának patái. Meghallgattam Montague és Villafranca polgárainak vallomását, és meghoztam az ítéletet. Megírtam a parancsot, rácsepegtettem a faggyút, és rányomtam Tybalt gyűrűjét; az én gyűrűmet. Magam vezettem ki a bűnöst az ajtóhoz. A Montague fiú letérdelt, megcsókolta a pecsétet, még érződött rajta a faggyú melege. Van lovad? kérdeztem. Odakint kötöttem ki. Akkor menj! Aztán eszembe jutott még valami. De ne a veronai úton! Mire apám visszajött, megvirradt, az ég olyan színű volt, mint a szeme. A vörös toronyban vártam rá, a létrafaragásokkal díszített faszékben. Beatrice. Felálltam, a testem elnehezítette a fáradtság és rettegés.

345 Apám, Tybalt gyilkosa itt járt, feladta magát. Itt van? Már nem feleltem. Megvolt a tárgyalás, elment. Az én rendelkezésem volt. A szemében gyilkos tűz égett. Úgy érted, meghalt? Hazudhattam volna. Annyira szerettem volna hazudni, de értelmetlen lett volna, csak annyi időre menekültem volna meg a haragjától, míg Ventimigliától meg nem tudja a teljes igazságot. Száműztem. Mantovába. Soha nem térhet vissza. Elkezdtem magyarázkodni, de halovány tekintete újra megvillant, a keze felemelkedett, és úgy pofon vágott visszakézből, hogy a padlóra estem. Reggel kis létrajel volt az arcomon a gyűrűjétől. Apám haragja azzal az ütéssel el is párolgott, a gyásza viszont kiteljesedett. Fásult és erélytelen lett. Még Mantovába sem küldött futárt, hogy a szökevény kiadatását követelje. Azt hiszem, akkor már rájött, hogy semmit nem nyerne vele. Tybaltot nem támaszthatja fel, odalent fekszik azon a deszkán a kriptánkban, az ujján újra ott a gyűrű, melyet az éjszaka elloptam tőle. Apám életcélja, a Della Scala szerep betöltése, elveszett. Századokon át Escalus herceg volt a békéltető a városban. Mintha a két ellentétes erő, a Montague-k és Capuletek egyensúlya tartotta volna meg apámat, mint két

346 ostor a pörgettyűt most azonban felborult az egyensúly, a pörgettyű megingott és eldőlt. Nem aludt, nem evett, csak ült a hatalmas lépcsőmintákkal faragott székében. Úgy tűnt, nem hajlandó foglalkozni a kastély ügyeivel, így hát továbbra is én vezettem le a vitás ügyek tárgyalásait. Folyamatosan figyelt engem a halványkék tekintetével, de alig mozgott, és sosem szólalt meg. Minden este együtt vacsoráztunk a vörös torony hatalmas asztalánál, és úgy éreztem, mintha visszafordult volna az idő. A Scaligeri- kastély mindig mintha egy másik korhoz tartozott volna, most azonban a gyász még ódonabbá tette. A vörös kövek kihűltek, alig égett a tűz. A padlón szőnyeg helyett állatbőrök hevertek, a falat állatfejek és agancsok díszítették kárpitok helyett. A karzaton helyi hangszereken játszottak a zenészek, melyek semmit nem változtak az elmúlt néhány évszázadban, a felszolgált húsokat pedig nem darabolták fel, egészben, tüdővel és belsőségekkel együtt szolgálták fel, csak az állat feje meg a bőre hiányzott róla: az előbbi a falról nézett ránk vissza, az utóbbi a padlót takarta. Napokig némán ettünk; már el is felejtettem, milyen az apám hangja, vagy hogy egyáltalán tud beszélni. így mikor valamelyik este megszólalt, olyan volt, mintha az egyik állatfej kelt volna életre a falon, és szólított volna meg. Tybalt folyton a halállal kacérkodott. Szerelmes volt belé. Eggyé akart válni vele jelentette ki. Bólintottam, elismertem a megjegyzésében rejlő bölcsességet. Miután végre megszólalt, többé nem is hallgatott el.

347 Ahogy teltek a hetek, és Tybalt halála egyre távolabb került tőlünk, mint az út menti bitófa, észrevettem, hogy apám kezd megváltozni. Igyekezett kedvesen bánni velem, a zordságát újszerű jókedv enyhítette. Társalgásokat kezdeményezett, beszélt az aznapi ügyekről, olykor megjegyzést tett a kiváló húsra, melyet felszolgáltak elénk. Vacsora után néha együtt scopáztunk. Apámnak nem nagyon tetszett, ha nők játsszák ezt a férfijátékot: A nőnek legyezőt kell szétterítenie az arca előtt mondogatta mindig -, nem kártyalapokat. Meglepődött, hogy ismerem a szabályokat, de miután elfogadta, hogy értek a játékhoz, éreztem, hogy örömét leli benne, mivel tudtam, hogy régen esténként sokat játszottak Tybalttal. Arra azért ügyeltem, hogy mindig ő nyerjen: néha hagytam, néha tényleg jobb volt, és néha még el is mosolyodott. Engem még a kártyák érintése is keserédes érzelmekkel töltött el, mivel pontosan olyan lapok voltak, mint amilyet Benedetto adott nekem, ugyanaz a fekete minta volt a hátlapján, ugyanattól a trevisói kártyakészítőtől származott. Annak bizonyítékát láttam benne, hogy Benedetto északról hozta a maga csaló pakliját, és minden csinosabb nőnek adott belőle egy lapot Bolzanótól Nápolyig. Próbáltam nem gondolni Benedettóra, de igazság szerint majd elepedtem, hogy megtudjak valamit a spanyolországi és angliai hírekről, vagy arról az akármilyen világi vállalkozásról, ami elvonta őt tőlem az aragóniaiak társaságában. Az apám érdeklődési köre azonban még Milánóig vagy Firenzéig sem terjedt ki; ő

348 megrekedt a maga kis venetói világában, ami pedig alig volt nagyobb egy dióhéjnál. így inkább a veronai politikáról mesélt, a Montague-k és Capuletek közötti vita eredetéről, és hogy ők nem pusztán háborúskodó felek, de politikai frakciók is. Mesélt az Escalus hercegek közvetítő szerepéről és Villafranca mint szabad város semleges helyzetéről. Olyasmikről mesélt, amit már tudtam, hiszen úgy nőttem fel, hogy ő közben az asztalnál tanította Tybaltot; ám rájöttem, hogy az apám engem olyankor észre sem vett. Akkoriban csakis Tybalt érdekelte, mintha én ott sem lettem volna. A mi ismeretségünk most kezdődött, mintha most születtem volna, mintha anyám most hozott volna le pólyában a csillagfényes szobából. Úgy véltem, megértettem az okát. Kezdtem rájönni, hogy bármennyire szerette is Tybaltot, az nem a bátyám személyének, hanem az örökösi szerepkörének szólt. Az apám most nem tudta kinek átadni a posztját. Lehetséges volna, hogy az elmúlt néhány hétben elnyertem a megbecsülését? Mikor én lettem a kastélya úrnője, és én vezettem le a tárgyalásokat, apám rájött, hogy még ha nő vagyok is, képes leszek elvezetni a várost a halála után? Én lehetnék Escalus hercegnő, gondoskodnék a békéről; visszavehetném a gyűrűt Tybalt ujjáról, én tartanám fel az Igazság kardját és mérlegét. Zakatolt a szívem. Lehet, hogy ez az én végzetem? Tényleg uralkodhat itt egy nő? Mit számítana egy Benedettóhoz hasonló férfi Villafranca Escalus hercegnőjének?

349 Egyik este eldöntöttem, hogy felhozom a témát, de apám megelőzött. Összefogta a két kezemet az asztal felett, pedig még soha életében nem tett ilyet. Beatrice, annyira örülök, hogy hazajöttél. Mert most, hogy a bátyád nincs többé, fontos új feladatot bízok rád. Először éreztem szeretetet iránta. Én is megszorítottam a kezét. Drága apám mosolyogtam. Fájlalom a fiút és testvért, akit Tybaltban elveszítettünk. Ám végtelen örömmel fogadom a nekem szánt köntöst. Érdemes örökösöd leszek. Felröhögött. Egy nő! Verona hercegségének és közvetítőjének örököse? Nem, drágám. Elszontyolodtam, de nem adtam fel. De hát... hallottál engem a bíróságon, az üléseken. Megrázta a fejét. Nem figyeltem. Egyetlen szavadat sem hallottam. Néztelek. Gyönyörű nemes hölgy lett belőled. Ez a szicíliai nyár megcsípte az orcádat, életet vitt a tekintetedbe; jó alakod és formás csípőd van. Megveregette a kezem, aztán visszahúzta az övét. Sosem leszel az örökösöm, de megszülöd az örökösömet. Most az a legfontosabb, hogy férjhez menj, és minél hamarabb fiúgyermeket hozz világra!

350 IV. FELVONÁS, 7 SZÍN Florencia, a nyílt tenger Benedetto: Angyalok. Mindenszentek. Miasszonyunk. Jézus. Szentlélek. Szentháromság. Santiago. Teltek a hetek, mi pedig addig ismételtük a hét jelszót, hogy már el is felejtettük a hét napjainak rendes nevét. Néha úgy éreztük, magunkra maradtunk ezen az elhagyatott tengeren, a zord, szürke örvények fogságában, arra kárhoztatva, hogy örökre a bolondok hajóján sodródjunk, és soha ne lássunk meg másik vitorlást. Olykor mégis felbukkantak más hajók a horizonton, ilyenkor a kapitányunk felemelte a látcsövét, és leolvasta a nevét. San Juan de Sicilia mondta, a levantei flottából, vagy La Asuncion a kasztíliaiaktól. Néha, mikor felszállt a köd, tíz-húsz gálya is felderengett a látómezőnkben, én pedig rájöttem, hogy valójában egészen sokan vagyunk ebben a szerencsétlen kis hajórajban. Ráadásul egyikmásik még nálunk is rosszabbul járt: amikor a San Juant viharos szelek elsodorták mellettünk, vörös volt a nyomdokvize. Sebesülten dülöngélt, én pedig azon gondolkodtam, miféle balszerencse érhette a legénységét, hogy a vérük a tengereket is megfestette. Kegyetlen idő volt, pedig a nyár delén jártunk, nem is értettem, hogyan vészelik át az angolok az egész évet anélkül, hogy látnák a napot. Nekünk vacogott a fogunk a szakadozott selymünkben, mivel senki nem gondolt rá, hogy nyáron bundát viseljen. Éjjel-nappal vonító szelek csapkodtak minket, esőt, néha még jégdarabokat is zúdítottak ránk.

351 Vízből sosem volt hiány, mivel ebben a zord időben rögtön csurig teltek az esőgyűjtő hordók. A legnagyobb nyomorúságot az élelmiszerhiány jelentette. Most éheztem először életemben. Bár köznemesi családból származtam, az asztalunk mindig roskadozottaz ételektől, engem pedig mindig jó evőnek tartottak. Mivel magas voltam és vállas, az éhezés ugyancsak megviselt. A gyomrom folyamatosan korgott, a szám kiszáradt, és csak nehezen tudtam olyan sokáig figyelmen kívül hagyni a beleim rángatózását, hogy elaludjak. Az első héten Leonato lakomáiról álmodtam most még Szicília különös étkei is mennyei mannának tűntek. A második héten azt álmodtam, hogy a nyílt tűzön Babieca egy darabját sütögetem, úgy tömtem: magamba a hűséges lovam húsát, hogy az államon csörgött a leve. A harmadik héten olyan szégyenletes, sötét rémek törtek rám, melyről senkinek nem mertem beszélni: álmomban a tengerésztársaimat téptem szét végtagról végtagra, lerágtam róluk a nyers húst. Azért találtam magamnak vigaszt. Képzeletben most Szicíliába menekültem. Korábban azt hittem, soha nem fogok visszavágyni arra a szigetre, még a nevét sem akarom hallani többé, most mégis minden napomat ott töltöttem. Önként jelentkeztem a szállásmesternél a fejadagok megőrzésére, a raktár csapóajtaján ücsörögtem. Mivel éjszaka nem bírtam aludni, nappal gyakran elszundítottam a főárbocnak dőlve, a szél ellen zsákruhába gubóztam, és a napfényre gondoltam, mindig csak a napfényre. A Messinában töltött nyár emlékét aranyköd burkolta be. Miközben áttáncoltam azokon a

352 napokon, mindig Beatricét láttam magam előtt, ahogy a csillagfényes ruhájában pörgött, a nap szikrázott a kócos szőke fürtjein. Az sem számított, hogy egy másik férfi feleségéről ábrándozom. Az álmaimban hozzám tartozott. Káprázat, súlytalan ábrándkép volt csupán. Senki nem tudta, honnan merítem az erőt. Úgy tűnt, ezen a hajón fogok meghalni. Mind itt halunk meg. Csak az emlékeim maradtak. A Szicíliában eltöltött idő felidézése közben olykor a hercegre terelődtek a gondolataim. Azóta nem láttam Don Pedrót, hogy vízbe fojtottuk a lovakat. Tudtam, hogy él, mert gondoskodtam róla, hogy mindennap dupla adag élelmet kapjon, de a legénység egy másik tagját bíztam meg azzal, hogy kiszolgálja; én nem akartam látni, és ő sem jött elő egyszer sem. A Messinában töltött közös órákra gondoltam. Vajon tényleg mindig feddhetetlenül viselkedett? Eszembe jutott, mikor kémkedni küldött Beatrice és Guglielma asszony után a tarantellára: a tréfa a fekete hölgy halálát okozta. És ha akkor tévedett, nem lehetséges hogy Beatricével kapcsolatban sem volt igaza? Nem, hiszen saját szememmel láttam a költő karjában épp ott, ahol korábban engem ölelt. A saját szememben pedig csak bízhatok? Nem hibáztathatom mindenért a herceget. Ahhoz azonban kétség sem férhetett, hogy a horgony elvágásával a pánik és igen, a gyávaság e tettével komoly veszélybe sodorta az életünket. Nem az a herceg volt, akinek hittem. Báb volt csupán, olyan fényes páncélos, nagyhangú, de lélektelen játékfigura, mint

353 amilyeneket Szicíliában láttam. Aztán a különös spanyol lovagra gondoltam, aki felkészített minket a Naumachiára. Ő megpróbálta megértetni velem, hogy az igazi érdemnek semmi köze a külsőségekhez. Én mégis egy üres bádogdobozhoz kötöttem az életemet. Az ilyen gondolatok éppen úgy ébren tartottak, akár az éhség. Éjjelente most már rendre kiszöktem az ágyamból, és inkább a fedélzeten ücsörögtem, ahol a nappalaimat is töltöttem. Beburkolóztam a zsákruhámba, és az eget bámultam. A holdban nem bízhattam, minden éjjel más képet mutatott, hol hízott, hol fogyott, csak az idő múlását jelezte, mellyel együtt járt az élelmiszerkészletek vészes apadása. Ma Santiago napja volt; a következő Santiagón még kevesebb ennivalónk lesz. Akkor vajon egymás ellen fordulunk, mint az afrikai vadak, vagy mint ahogyan a rémálmaimban történt, felfaljuk egymás végtagjait? A társaimra pillantottam, akik ezeket a végtagokat most scopázásra használták a holdvilágos fedélzeten. Nem tudtam rávenni magam, hogy beálljak. Képtelen lettem volna megérinteni a settebellót, égette volna a kezem. A legjobb lapomat én egy nőnek adtam most nem tudnám egy mocskos tengerésznek odaadni. Abban a pillanatban borzalmasan hiányzott Beatrice, úgy döntöttem, felkutatom őt a csillagokban. Megkerestem a csillagképet, melyet ő mutatott azon a csodálatos, borzalmas éjszakán a dűnéken. A fejemet oldalra biccentettem, és a főárbocnak támasztottam. Addig bámultam az eget pettyezo csillagokat, míg könnyezni kezdett a szemem. Korábban mindig azt fittem, hogy a

354 csillagok egyforma, szabályos gyémántok, melyek szétszórva hevernek a mennyekben, de aznap éjjel megtanultam, hogy némelyik csillog és pislákol, mások viszont nem. Némelyik csakugyan gyémánt, de van köztük sárga, piros és zöld ékkő is. Az ég kincsesláda. Végre megtaláltam Kassziopeia székét a hajó árbockosara felett. Eszembe jutott az ezüsttrónján ülő hiú királyné története, aki önnön szépsége iránt gyulladt szerelemre. A szék lábánál szikrázott Beatrice csillaga, a Tycho-csillag, mely az ő születésének órájában jelent meg az égbolton. Fényesen, állhatatosan ragyogott. Ha már a hold ilyen csalóka és furfangos, a csillagokban meg lehet vajon bízni? Rábízhatom magam Beatrice csillagára? Visszamentem a kabinba, elővettem az írószerszámaimat. Arra számítottam, hogy majd dévaj hangulatú leveleket fogok írni a családomnak, talán még Beatricének is, melyben pompás hőstetteimről számolok be. Most viszont azért vittem fel a fedélzetre egy viharlámpával, hogy a fényénél rögzíteni tudjam a haladásunkat: lerajzoljam a főárboc felett trónoló Kassziopeia csillagképet. Az ábráim fölé mindig odabiggyesztettem a nap jelszavát, a sebességünket és a szél irányát. Ha a mennyek csakugyan állandóak, talán az örök csillagok hazavezetnek minket. Két Állócsillag.., firkáltam, adja tudásomat..." 13Még éjfél elmúltával is jegyzeteltem, ám az éjszaka legsötétebb óráiban, mikor a 13 Szabó Lőrinc fordítása

355 csillagok a legnagyobbak és legfényesebbek, a tudománytól valahogy a költészet felé fordult a pennám, mérőszerszámok helyett metaforákkal dolgoztam. Szinte észre se vettem, hogy a csillagászati évkönyvem margóján verssorok keltek életre. Pirkadatkor aztán felébredtem megmerevedve a zsákruhámban, és a szürke fénynél újraolvastam az írásaimat, melyek egyre inkább Beatrice körül forogtak, láttam, hol csúszott le a toll a papírról, mikor végre legyőzött az álom. De legalább aludtam, és nem zaklattak az éhség rémálmai. Másnap azonban, az angyalok reggelén újabb halottat találtunk. Az ínség már egy tucatnyi tengerészt elvitt, ezt is egyszerűen lelökték a hajó orráról, még egy imát se mondott érte senki. Ahhoz is túl gyengék voltunk, hogy konstatáljuk a halálát. Mi, akik még éltünk, ugyancsak siralmas látványt nyújtottunk. A torzonborz hajunk és szakállunk megnőtt, sem magunkat, sem a ruhánkat nem tudtuk megmosni, ha nem akartunk megmerítkezni a jeges tengerben. Márpedig az veszélyes vállalkozás volt, ugyanis csak kötelekbe kapaszkodva lehetett lemenni és feljönni, ahhoz pedig már senkinek nem maradt ereje. Ráadásul ha mégsem ragadták volna el a fürdőzőt a hullámok, akkor megfázott, miközben nedves ruhában vacogta át az éjszakát. A betegségek sem kímélték a legénységet, láz miatt ugyanannyi embert dobtunk át a korláton, mint éhínség miatt. A hajóorvosunk a kötelességével mit sem törődve az elsők között halt meg; az életben maradtak pedig ugyancsak szenvedtek a gennyező sebektől, száraz

356 köhögéstől és eldeformálódott végtagoktól. Gyakran hevert a fedélzeten egy-egy fog, mely egyszerűen kihullott valaki beteg ínyéből. Mintha a metszőfogaink fölöslegessé váltak volna most, hogy már nem volt mit ennünk. Ahogy közeledtünk Skóciához, már nem múlathattam az időt álmodozással. A gyatra térképeink miatt kénytelenek voltunk a partok mellett haladni, így folyamatosan rettegtünk, hogy zátonyra futunk. A skót tengerpart egyforma kormos szirtek, sziklás vidékek végtelen sorának tűnt, korábban sosem látott tengeri madarak visítottak ránk éjjel-nappal, de sosem repültek olyan alacsonyan, hogy megfoghassuk őket. Néha különös emberek, szőrmét és tartánt14 viselő férfiak gázoltak be a vízbe, köveket hajigáltak felénk. Szerencsénkre úgy tűnt, Skóciában senkinek nincs se szakállas puskája, se ágyúja, így nem fenyegetett bennünket valós veszély. Bár a lövedékeik sosem értek el hozzánk, a gyűlöletük ereje megcsapott, és most először kénytelen voltam megkérdőjelezni Fülöp elméletét az északiak kormányhűségéről. Claudio, a kapitány meg én gyakran beszélgettünk arról, hogy esetleg kérhetnénk élelmet a skóciaiaktól, hiszen a király azt állította, hogy az itteni őslakosok inkább támogatják az igaz hitet, mint a vörös hajú királynőjük. Ezek a lángoló tekintetű vadak azonban nyílt 14 Színes, négyzethálós mintájú gyapjúszövet, amelyből a skótok a kiltjüket (szoknyájukat) és egyéb ruhadarabjaikat készítik.

357 ellenségeskedéssel fordultak felénk, és úgy tűnt, hogy nagyobb valószínűséggel imádnak egy fát vagy sziklát, mint a katolikus Istent. Persze kíváncsi lettem volna, vajon ők milyennek látnak minket: nyilván mi is elég barbárnak tűnhettünk. Én akkor imádkoztam utoljára, mikor arra kértem az Urat, hogy mentsen meg minket a gyújtóhajóktól. A legénység istentelen banda volt, a káplán a hajóorvos után nem sokkal szintén leszállt a hullámsírba, így testben-lélekben kiszolgáltatva éltünk. Azóta nem voltam misén, hogy hajóra szálltunk. Eltöprengtem, hogy a spanyolok vajon tényleg istenesebb nép-e, mint ennek a szigetnek a lakói. Ezen az eretnekhajón Claudio volt az egyetlen istenfélő lény. Gyakran imádkozás közben zavartam meg, mikor bekopogtam a kabinjába, ő pedig szégyenkezés nélkül, mindig befejezte előbb az imáját, keresztet vetett, csak aztán kelt fel, hogy üdvözöljön. Ahogy az emberek egyre jobban eltávolodtak a vallás reguláitól, ő úgy közeledett hozzájuk; most már, talán a vadakra meg a sötét, pokolbéli szirtekre válaszul, minden reggel és este misét mondott a fedélzeten misszionáriusokhoz illő elragadtatással. Néhányan azért jelentek meg, hogy meghallgassák a lázas imáit, összeszorított szemmel kérték Istent és Santiagót, hogy mentse meg őket. Másokat a szavak ismerős hangzása vonzott oda, a sokszor hallott mondatok visszarepítették őket a falujuk templomába vagy a családjuk kápolnájába. Néhányan pedig, köztük én is, csak azért voltak ott, hogy történjen valami azon a napon, hogy könnyítsenek a hideg, szürke tengeren eltöltött órák

358 kiismerhetetlen egyhangúságán, hogy legyen valami különbség a közben elszálló percek és a következők között. Claudio nemes látványt keltett: neki is éppúgy megnőtt a haja és szakálla, mint nekünk, többieknek, az ő arcának azonban újfajta simaságot hozott az éhezés, belőle a vallási aszkéták kisugárzása áradt. Jól misézett hirtelen eszembe jutott, hogy a nagybátyja érsek. Claudióval minden este összejöttünk, és mivel a fedélzeten túl hideg volt, vagy az ő kabinjában, vagy az enyémben találkoztunk. Eleinte a kapitányt is hívtuk, ő azonban mindig visszautasította, így egy idő után le is szoktunk róla. Gyanítottam, hogy Bartoli, aki mindig tiszteletben tartotta a hierarchiát, nem tartotta illőnek, hogy tisztekkel barátkozzon. Én úgy éreztem, hogy már túljutottunk az ilyesmin; különben meg sem Claudio, sem én nem voltunk nemesek. Én magam köznemesi családból származtam, Claudio pedig a kereskedelem révén lett gróf, az ipar és pénzkölcsönzés emelte nemesi rangra: bankjegybáró volt. A kapitány azonban úgy ragaszkodott a hierarchiához, mintha ez lenne a mentőkötél, mely kiemeli a mélységből. Eltöprengtem, hogy vajon olyan menedéket talált-e benne, mint én Szicíliában és Beatricében, és vajon ő is elveszne-e, ha elengedné. Claudióval így minden estét egymás társaságában töltöttük. Mindketten megpróbáltuk rendbe hozni magunkat kicsit vacsora előtt, megigazítottuk a hajunkat, kisimítottuk a ruhánkat: erőt nyertünk ezekből a rituálékból. Együtt ültünk le az üres tányérokkal megterített asztalhoz,

359 tologattuk az üres borospoharainkat. Mivel se enni, se inni nem tudtunk, beszélgettünk. Rövid idő alatt mindent megtudtunk egymásról, jóval többet, mint az ezt megelőző hónapok alatt Velencében, az úton és Szicíliában. Ő elmondta, hogy Firenzében nőtt fel, szerzetesek tanították. Az anyja elhagyta az apját egy másik férfiért. A bátyja húszévesen meghalt. Az apja a Medici-kincsesláda kezelésével töltötte az idejét, és jobban érdekelték a banki kimutatások a fiainál. Végighallgattam a részleteket is: láttam a heget a térdén, melyet tízévesen szerzett, mikor leesett egy lóról, hallottam a levehető sisakos bőrlovagról, melyet az apja hozott neki Lombardiából ez volt az egyetlen ajándék, amit valaha kapott tőle. Én is beszéltem neki a padovai házunkról a folyó partján, a szerető szüléimről és Sebastian barátomról. Arról, hogy mindig megnevettettem a nemesifjakat, ezért cserébe megengedték, hogy részt vegyek a kardvívóleckéiken, melyet az apám nem tudott volna kifizetni. Végül aztán Szicíliára került a szó. Még a mise estéjén feltettem neki a kérdést, mely azóta zakatolt a fejemben, hogy meghallottam, hogyan kántálja a páternosztert, és láttam, micsoda megnyugvás omlik el az éhező tengerészek arcán. Ha kijutunk valaha erről a hajóról kezdtem, mert mindig így indítottuk a jövőre vonatkozó beszélgetéseinket -, belépsz az egyházba? Az ujjai között pörgette a szép kristálypoharat.

360 Nem. Elmosolyodott. Régen gondoltam rá, még mielőtt a bátyám meghalt. Most viszont át kell vennem a bankot. A hangjából sóvárgás hallatszott. És nem bánod? Meglepettnek tűnt. Egyáltalán nem. Apám tervei összhangban állnak az enyémekkel, ugyanis azt kívánja, hogy elvegyek egy jó családból származó nőt, és családot alapítsak. Most tehát abban a mederben folyt tovább a beszélgetés Szicíliáról, ahol akkor abbahagytuk. Herót? kérdeztem. Igen. Tudod, mennyire megkedveltem, mielőtt háborúzni jöttünk. Ha valaha kikerülünk erről a hajóról, én egyenesen Szicíliába megyek, és megkérem a kezét, ha még szabad. Elszorult a szívem. Biztosra veszem, hogy megvár. Mert úgy tűnt, hogy a kettőtök vonzalma erős érzelmekké duzzadt, mielőtt elhagytuk az apja házát. Próbáltam örülni a szerencséjének; örültem is neki, közben azonban összeszorult a gyomrom, és ezúttal nem az éhségtől. Claudio azonnal észrevette a fájdalmam. A herceg elmondta, mi történt közted és Beatrice kisasszony között. Őszintén sajnálom, hogy hűtlen lett. Megrázott, hogy hallottam kimondva a nevét, és hogy így beszélt róla. Hűtlen. A legbelsőbb gondolataimban Beatrice szeplőtelen volt, és az enyém. Most azonban, hogy Szicíliáról beszélgettünk a barátommal, újra felvonultak előttem a

361 róla szőtt álomképeim, ezúttal igazi valójukban: anyagtalan, habkönnyű álmok voltak, aranybuborékok, melyeket kipukkasztottak a valóság éles szavai. A kimondatlan merengéseim végtelen megnyugvást jelentettek nekem; miután azonban szavakba öntötték őket, el kellett fogadnom a tényeket. Beatrice hűtlen lett. Gondolkodás nélkül ajkamhoz emeltem a poharam, hogy időt nyerjek, egy életen át erősítettem ezt a reflexet. Mármost én egy szót sem szóltam Claudiónak Beatrice kihágásáról, nem akartam bemocskolni a hírnevét, ha nem ment hozzá a költőjéhez, ha pedig mégis, az elmosta a türelmetlenségük bűnét. Nem hittem volna, hogy a herceg így pletykáljon, mint a mosónők; újra csalódtam benne. Claudióra néztem a pohár felett. Azóta nem is említettük Don Pedrót, hogy a gyávasága ilyen eszeveszett sodródásra ítélt minket; talán ez a bizalmas pillanat lenne a megfelelő alkalom. Arra gondoltam... kezdtem, de aztán félretettem az óvatoskodást. Mit számít, hogy mit mondok? Szinte semmi esélyünk nem volt rá, hogy élve hazajussunk. Csak azon töprengtem, nem tévedett-e a herceg uram. Beatrice kisasszonnyal kapcsolatban. Milyen értelemben? Azt nem tudom pontosan. De most már azt hiszem, hogy nem... csalhatatlan. Claudio lesütötte a szemét. Láttam, hogy a jólneveltsége küzd a vággyal, hogy szóvá tegye Don Pedro becstelenségét.

362 Elismerem, hogy a herceg elkövetett... néhány hibát ezen az úton. A kisasszony tekintetében azonban úgy hiszem, saját szemeddel láttad a vétkét. Igen. Pontosan mit láttál? Láttam, hogy összeölelkezett egy férfival a parton. Ismerte ezt a férfit? Igen. És a férfi szabad? A korát és rangját tekintve udvarolhat neki? Igen. És semmi esélye, hogy testvére vagy más rokona lett volna. Semmi. Az a költő volt, aki részt vett Leonato rendezvényein, Michelangelo Florio Crollalanza. Claudio felsóhajtott. Akkor attól tartok, barátom, hogy a kisasszony tette megbocsáthatatlan. Ha én meglátnám a szívem hölgyét egy másik férfi karjában, ő nekem halott lenne. A nőnek feddhetetlennek kell lennie, sőt, minden gyanún felül kell állnia. Már a legkisebb helytelenkedést látva is ki kell vetned a szívedből. Arra kell következtetnünk, hogy amennyiben férjhez ment ehhez az úrhoz, bűntelen, de házas. Ha viszont nem ment hozzá, számodra elveszett, mert az ilyen viselkedést nem lehet elnézni. Előrehajolt, a gyertya fénye megvilágította beesett, szögletes orcáit. Gondolj csak bele! Egy-két év múlva szarvakat viselnél a homlokodon! Megkérdőjeleznéd a gyermekeid

363 származását. Egy életre társadul szegődne a nyugtalanság. Néha el is felejtettem, hogy Claudio fiatalabb nálam. Korát meghazudtoló bölcsesség lakozott benne. Én kész lettem volna megbocsátani Beatricének, de tudtam, hogy a grófnak igaza van, hát letettem a poharam. Akkor itt és most megesküszöm, hogy sosem nősülök meg; ráadásul felkérlek, hogy koccints velem ezzel az üres pohárral, és csatlakozz hozzám. Magam sem tudom, honnan sikerült előhúznom egy mosolyt. De úgyis tudom, hogy nem tennéd, ezért ha valaha kikerülünk erről a hajóról, segíteni foglak, hogy megesküdhess Hero kisasszonnyal, mivel mindketten tudjuk, hogy ő érdemes rá. Tettetett vidámsággal odakoccintottam a kristálykupámat Claudióéhoz, és másra tereltük a szót. Ezt az estét követően még jobban elcsüggedtem. Most már nem is gondolhattam szabadon Beatricére Claudiónak igaza volt; vagy férjhez ment, vagy elveszett a számomra. Az egyik szürke délben, miközben a zsákvásznamban vacogtam, bánatosan néztem az ellenséges partokat. Látszottak a kőszirtek és öblök, a sziklákon különös, szürke teremtmények hevertek: olyan szőrös volt az arcuk, mint a kutyáé, és akkorák voltak, mint egy felnőtt férfi. A lények visszanéztek rám, és miközben elhaladt mellettük a hajó, otrombán lekúsztak a kavicsokon a vízbe, ahol már olyan fürgén mozogtak, mint a hableányok. Az jutott eszembe, vajon megbabonázott

364 tengerészek voltak-e, mivel rengeteg tengeri mérföldet áthajóztunk már, mióta utoljára embert láttunk. Miközben őket néztem, észrevettem valamit. Ott, a sziklás parton lesoványodott test feküdt, a ruhája valaha a spanyol tengerészek egyenruhája lehetett; halott volt. Mellette egy másik hevert. Aztán még egy. A lábam éppúgy elnehezedett, mint a szívem, csendben odahívtam a kapitányt és Claudiót, a kavicsos sírkertre mutattam. Valahogy nem tudnák elterelni az emberek figyelmét? Levinni őket a raktárba? Tudtam, hogy a látvány biztosan ártana a közhangulatnak. Mindenkinek adok valami feladatot az őröket kivéve helyeselt a kapitány, mielőtt azonban a dobosért küldhetett volna, Claudio azt mondta: Késő. A hajó tatja felé intett, ahol már kiabálva gyülekeztek az emberek. Semmit nem tehettünk, csak együtt bámészkodtunk, miközben lassan elhajóztunk a rengeteg halott mellett. Meg kellene számolnunk őket jelentette ki Claudio óriási lelki nyugalommal, és hozta az írótábláját. Nem tudom, mi történhetett azokkal a szerencsétlenekkel a parton, de valahogy egymásba gabalyodtak a végtagjaik valami borzalmas, könnyed ölelésben. Az üres szemük az égre meredt, tükröződött benne a kékség. Egyikükön sem láttunk sebet, egyetlen csepp vér sem folyt ki. Éhen haltak? Megfulladtak? Vagy csak feladták, és kifeküdtek ide?

365 Nagyjából ezer lélek mondta Claudio, mikor elhaladtunk a következő öböl mellett, és a rettenetes látvány kikerült a látókörünkből. Mikor visszaültem a főárboc alá a helyemre, folyton arra kellett gondolnom, hogy valami borzalmas sejtelem révén megláttuk a saját halálunkat: hogy azok az emberek a parton a Florencia legénysége volt.

366 IV. FELVONÁS, 8. SZÍN Scaligeri'kastély, Villafranca di Verona Beatrice: Apám hatalmas széke mögött álltam, és néztem, ahogy ráírja a nevemet egy házassági szerződésre. A fényes fekete tinta megszáradt a keze alatt, megpecsételte a sorsomat. Csapdába ejtettek ezek a szavak; azok a fekete pókszerű vonalak úgy megkötöztek, mint Ariadné fonala. Az úriember neve nem számított, de azért néztem, hogy apám odaírja az enyém alá. PÁRIS. Apám nem sokat mesélt nekem erről a férfiról, erről a szerződésbe vésett szóról, mely immár a jövőm lett. Páris Verona fiatal grófja volt; rengeteg föld és hatalmas vagyon felett rendelkezett nemcsak Itáliában, de a német Habsburg Birodalomban is, ahonnan az ősei származtak. Ám mindezeken túl az tette kiváló férjjelöltté, hogy a Capulet családdal állt rokonságban, az ő társaságukhoz tartozott. Apám mostanra eldobta a pártatlanságát, és nyíltan fel akart lépni a Montague-k ellen. Apám néhány napra elutazott a kastélyból, ugyanis Veronába kellett mennie, hogy tárgyaljon a vőlegényemmel. A nők ezeken a megbeszéléseken nem jelenhettek meg, még a menyasszony sem. Engem még be sem mutattak Párisnak, bár a veronai társaság színejava között nevelkedtem, ő ugyanis egyetemen volt, míg én otthon éltem. Így tehát nem maradt más hátra, az apámat kísérő szolgáktól kellett kicsalnom néhány apró, elejtett megjegyzést a jövendőbelimről. Ám csak annyit

367 tudtak mondani róla, hogy viaszember, vagyis olyan tökéletes példánya nemének alakjában és személyében, mintha faggyúból öntötték volna. Próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy ha én nem is tudok róla sokat, mások nagyrabecsülését ezek szerint kivívta. Igazság szerint azonban egy- általán nem tetszett a viaszférj gondolata. A viasz változékony és gyenge, megolvad és eltörik, akár a pecsét. Nem mintha lett volna beleszólásom. Csapdába estem, így nem is értettem, miért hívott elő az apám a szobámból, hogy nézzem, amint ő körmök Lendületes, cifra vonással írta alá a házassági szerződésemet, viaszt csöpögtetett a neve fölé, és rányomta a pecsétgyűrűjét. A Della Scala-lépcső megszilárdult a viaszban, az is csapdába esett. Aláírva és lepecsételve gúnyolódtam alig leplezett szemtelenséggel; mióta megtudtam, mi lesz a sorsom, mindig így beszéltem. Először könyörögtem, hízelkedtem, perlekedtem, de apám hajthatatlan volt. Férjhez kell mennem, és ennyivel érjem be, így most a megvetés mellett döntöttem. Most már elmehetek? Nem. Apám félretette száradni a pergament. De nem ennyi volt? Megkötötted az üzletet? Nem egészen. A vasszögekkel kivert ajtóra mutatott. Abban a pillanatban, mintha az intése tette volna, kinyílt az ajtó, nyolc vörös ruhás, fehér kesztyűs alak özönlött be rajta. Pontosabban az egyikük keze, a sebészsapkás férfié, csupasz volt. Kirázott a hideg.

368 Kik ezek? Apám hallgatott Apám, kik ezek az urak? Szicíliában töltötted a nyarat. Biztosan kell tudnom, hogy nem vette el valami csirkefogó a lányságod. Felnevettem, az őszintéden hang visszhangzott a teremben. Azt hittem, viccel. Aztán eszembe jutott Benedetto meg az az éjszaka a dűnéken, és hogy milyen közel kerültem hozzá. A szavam nem elég? Akkor rám nézett a kifejezéstelen, világos szemével. Páris gróf befolyásos ember. A földjeink egyesítése örökre eltörli a Montague-kat a föld színéről. Nem adhatunk neki mondta szabatosan rohadt narancsot. De én Villafranca hercegkisasszonya vagyok! tiltakoztam. A vörös alakok azonban körbevettek. Mindig megnyugtatólag hatott rám a vörös: vörös volt a zászlónk, a vörös kövek a Della Scala- kastélyt jelentették. Most azonban a félelem színe lett. Ne! kiáltottam rémülten, ahogy egyre közelebb jöttek. Kérlek, apám! Ne hagyd! Apám meglengette a hosszú ujjait a sapkás férfiú felé, aki nem viselt kesztyűt. Baldi sebész, és a többiek is mind orvosok, a hét szükséges tanú, akik meggyőződnek róla, hogy szűz vagy. Feküdj le! De apám... Feküdj le! Nem kiabált: apám sosem emelte fel a hangját. Még akkor sem hallottam üvölteni, mikor Tybalt meghalt. Csendes szavai azonban úgy vágtak, akár a

369 penge, féltem tőle. A kányák a szarufán engem gúnyoltak a visongásukkal. Reményvesztetten feküdtem le a hatalmas asztalra, ahol minden este vacsoráztunk. Baldi, a sebész óvatosan visszahajtotta a szoknyámat a térdemtől egyszer, kétszer, mintha ágyazna. Arra számítottam, hogy megalázó lesz, de arra nem, hogy fájni is fog. A keze hideg volt és kemény. Ott érintett meg, ahol még soha senki még én sem. A tekintetemet a vörös torony szarufáira szegeztem, láttam, hogy a kányák árnya elillant a kúp alakú fészkükről. Visszaképzeltem magam Szicíliába, Siracusába, ahol a fecske holtan esett le Monreale érsekének lába elé. Bármit megtettem volna, hogy elszakítsam a gondolataimat ettől a borzalmas vizsgálattól. Némán csurogtak a könnyeim a szememből a fülembe. Átérez- tem a helyzet iróniáját: ez a férfi, ez az idegen most megérinti a legintimebb női részeimet, hogy bebizonyítsa az érintetlenségemet. Egy évtizednek tűnő idő után visszahúzta a kezét, és a szoknyámat újra lehajtották. Intacta. A többiek bólintottak, hitelesítve a szakvéleményt. Érintetlen vagyok. Csakhogy tévedett: már nem voltam az. Ezek után nem. Ráadásul ez a férfi, Baldi, Escalus herceg sebésze érintett meg először. Akármit hozzon is a jövő, akárkihez megyek is hozzá, nem ő lesz az első. Még a keresztnevét se tudtam.

370 Apám ismét felemelte a tollát, és átadta a sebésznek, belenyomta abba a kézbe, mely az imént megérintett. Baldi még több tintát folyatott a pergamenre: a szüzességi nyilatkozatomat. Apám ezúttal homokkal pecsételte le a szavakat, aztán lefújta róla a fölösleget. Ennek a dokumentumnak jól meg kellett száradnia, mivel a szüzességi nyilatkozatot Veronába viszik, és a jövendőbelim kezébe fogják nyomni. Még jobban megkötik a kezem a tintájukkal. Egy hét múlva pedig személyesen is követni fogom a tintát, hogy Páris gróf eljegyezhessen. Az orvosok kiözönlöttek a teremből, nem maradt más, csak az apám, én, meg a szarufán vijjogó kányák. Gyorsan leugrottam az asztalról, sajgóit a hasam alja. Kihúztam magam, bizonytalanul előléptem. Mit tettél volna? Apámnak volt egy különös nézése, amikor pislogás nélkül rászegezte az emberre a világoskék tekintetét, akár egy vizsla. Most is így nézett rám, megsimogatta az orrát a hosszú mutatóujjával. Mit tettél volna, ha nem vagyok lány? Csak nézett, a szeme sem rebbent. Gyermektelen lettem volna. Megértettem, mire utal: ha a nő nem szűz, semmit sem ér az élete. Hirtelen megharagudtam rá, forrt bennem a düh. Már nem féltem tőle. Most, hogy erényesnek bizonyultam, már nem fog rám támadni. Csakhogy semmire nem mentem a dühömmel. Tervre volt szükségem, hogy megszökhessek. Mesélj valamit róla! Erről a Párisról!

371 Apám fel se nézett az írásaiból. Viaszember. Viaszember! ismételtem. Az egész kastélyban mindenki ezt mondja róla a fogdától a toronytetőig! Többet akarok. Apám még mindig a lányságom jegyzőkönyvét írta. Rátenyereltem a pergamenre a tolla elé, megállítottam a nedves fekete fonal folyását. Mondj róla valami mást! Ennyivel tartozol azok után, amin átmentem. Elgondolkodva rám nézett a halovány szemével. Nagyon művelt. Szereti a könyveket. Felemelte a kezem a lapról, és írt tovább. Tintás lett az ujjam, pont mint mikor Benedettóval találkoztam, ő pedig lecsókolta róla. Apám többet nem szólt, nem is nézett fel újra, de eleget mondott. Tudtam, mit kell tennem. Felmentem a vörös torony falába vésett csigalépcsőn, Veneto legmagasabb lépcsősorán. Ahogy egyre távolabb és távolabb kerültem az asztaltól, a borzalmas vizsgálat helyszínétől, egyre magabiztosabb lettem. A Della Scala vörös kövére pillantottam, minden lépésnél apám szavai csengtek a fülemben. A lépcsők emelnek ki a szegények közül, a lépcsők megóvnak, aztán a következő fordulónál: Nagyon művelt. Szereti a könyveket. Kezdtem már látni a kiutat, alakult a tervem. A könyvtárban körbeforogtam, szemügyre vettem a kúp alakú torony csúcsáig magasodó könyvsorokat. Bár a kastély régimódi volt, a könyvgyűjteményét tekintve nem érhette gáncs az apámat. Elhaladtam a venetói történetek

372 mellett, aztán meggondoltam magam, visszafordultam, és kiválasztottam a kedvenc kötetét. Aztán Catullust, Verona legnevesebb fiát. Aztán Dante Új életét Aztán Bandello Történetekjét, Ovidiustól A szerelem művészetét, Boccaccio Dekameronját, Machiavelli A fejedelemjét. Kezdésnek jó lesz. Kinyitottam az első könyvet, Catullust. Barátságos tintával írták. Ezek a szavak nem rólam, nem az én hozományomról vagy lányságomról szóltak. Ezeken az oldalakon egyszer sem szerepelt a nevem. A tinta ejtett fogságba, de most a tinta megszabadít. Olvasni kezdtem, a durva könyvtári széken, miközben szegény lágyékom még mindig sajgott a tapogatódzó ujjak nyomán.

373 IV. FELVONÁS, 9 SZÍN Florencia, a nyílt tenger Benedetto: Az ezer holttest látványa mély benyomást tett a legénységre. Claudióval próbáltuk emelni a közhangulatot. A gróf mindennap misézett, de a gyülekezete egyre apadt. Néhányan túl gyengék voltak ahhoz, hogy megjelenjenek, néhányan búskomorságba estek; néhányan viszont nyíltan kételkedni kezdtek abban az Istenben, aki ilyen kegyetlenül lecsap a terveikre, ezer spanyol holttestet terít ki a parton, mint a hínárt. Ha viccelődtem, alig rezzent az arcuk, mintha mosolyogni is elfelejtettek volna; ettől függetlenül nem adtam fel, bár az erőltetett humorom már engem is idegesített. Mivel az út hosszabbnak ígérkezett, mint ahogy előzőleg számoltuk, megint csökkenteni kellett az élelmiszeradagokat, a napi mennyiség már egy patkány életben tartásához sem lett volna elegendő. Mindennap éhen halt valaki. Most, mikor leültem az árboccsúcshoz, kövér sirály telepedett a korlátra, engem lesett a kis kemény achátszemével. Még annyi erőm sem volt, hogy elkapjam, pedig ha sikerül, úgy ahogy volt, egészben megettem volna, csőröstül, tolliastul. Most már tudtam, hogy a parton fekvő holtak nem vízbe fúltak, hanem éhen haltak. Valami mást is otthagytam azon a parton a holtakkal: odaveszett a jókedvem, elenyészett az örök optimizmusom. A nyár kínjai, mikor elveszítettem azt az egyetlen nőt, akit mellém rendelt az ég, most

374 gyerekségnek tűntek. Már tudtam, mit jelent a katonaiét: hogy az ember közvetlen közelről látja a halált. Ebben a csatában én ki sem húztam a kardom, egyetlen lövést sem sütöttem el. A Florencia ötvenkét szépséges sárgaréz ágyúja most a La Manche csatorna fenekén hever hínárba kötözve, s halak bújócskáznak benne. Eszembe jutott a Beatricével folytatott beszélgetésem, meg hogy milyen boldogan fogadtam el a Szent Jakabmedált, mintha a katonaság mindössze az egyenruha viseléséből állna. Összehúztam magam, mikor eszembe jutott Leonato maszkabálja, melyen csinos katonának öltözve jelentem meg, vagy mikor szavakkal csatároztam vacsoránál, és egy lovagot üres bádogdoboznak neveztem. Vagy mikor úgy léptem fel a Naumachián, mint berber majom. Most tudtam, hogy a fiatalságom otthagytam az ezer halott tengerpartján. Ahogy azt is, mi a katonáskodás bére. Az az ezer ember mind olyan zubbonyt viselt, mint én. Ettől függetlenül minden este bámultam tovább Beatrice csillagát, és rövid álmaimban az ő arcát láttam megfogadtam, hogy ha újra látjuk egymást, egy új Benedettóval fog találkozni. Az időjárás illett az emberek hangulatához. Számításaim szerint november lehetett, de még sosem éreztem ilyen hideget. Még sosem láttam ilyen esőt, jégzáport s hózivatart. Egyik nap az Angyalok napján az őrünk leesett a megfigyelőkosárból megmerevedve, holtan. Mikor felemeltük, hogy átdobjuk a korláton, a végtagjai még mindig dermedtek voltak a hidegtől, csak a

375 sós vízben olvadtak ki, mikor belezuhant az ólomszürke tengerbe. Talán szerencse, hogy nem volt időnk átadni magunkat a szomorú gondolatoknak, mivel a csatornán ördögien nehezen ment a navigálás. Mindenfelől sziklaszigetek miriádja vett körül, a halálhozó zátonyok minden pillanatban lékeléssel fenyegettek. Negyedóránként felcsikordultak a víz alatti kőszirteknek súrlódó deszkák, mi pedig reszkető szívvel vártuk, mikor törik darabokra az egész hajó. Bartoli kapitánynak keserű döntést kellett hoznia: vagy levonja a vitorlákat, és az élelmiszer-tartalék jóval Spanyol- ország előtt kifogy, vagy megyünk tovább ezzel a sebességgel, megkockáztatva, hogy zátonyra futunk. Kiadta a parancsot: csak a derékvitorla maradt, a többit leeresztették; ám amit a biztonsággal nyertünk, azt a sebességben elveszítettük, és a legénység morgolódni kezdett. Nem tetszett a boldogtalan képük, sem az, ahogy összekovácsolta őket az elégedetlenség. A sunyiságuk farkascsordává változtatta őket. Szentháromság reggelén kiáltás hallatszott. A sziklás szigetek széles tengerággá, jókora öböllé dagadtak, mintha egy óriás kiharapott volna egy darabot a partból. Apró kunyhók gubbasztottak a víz mentén, a kis kéményekből füst kanyargott. Az öböl felett kastély őrködött, a távolban fekete hegyek magasodtak. Ám nem a hegyek vagy a házak vonták magukra az emberek figyelmét, az öbölben ugyanis hajó horgonyzott. Bartoli kapitány elvette a látcsövét.

376 Spanyolok mondta azonnal, megnyugtatva a zavaros elménket. A San Juan de Sicilia. Emlékeztem a hajóra a szemléről, Égeon herceg flottájába tartozott, Ragusánál épült. Azóta is hallottam a nevét; emlékeztem rá, mikor elhúzódott tőlünk a La Manche csatornában, ő is észak felé tartott, vörös nyomdokvizet húzott maga után, mintha a sebesült hátsó lábát vonszolta volna vadászat után hazafelé tartva. Claudio odajött hozzánk a korláthoz. Ellátmányt vett fel? töprengett. Nem tudom felelte a kapitány. Mindenki otthagyta a helyét, és a hajó jobb oldalára gyülekezett, mind meleg tűzről, ételről és menedékről beszéltek. Ha egy másik hajó ellátmányt vett fel, mi miért ne tehetnénk? kérdezte a kormányos. Önkéntelenül összegyűlt a számban a nyál. A kapitány parancsnoki hangja a lárma fölé csapott. Az a kötelességünk, hogy visszatérjünk Spanyolországba. Ezt a parancsot adta Medina Sidonia, és nem lehet felülírni. Nem tudhatjuk, hogy ez az északi nép hűséges-e a királynőhöz. Ha igen, nekünk végünk. Ez elgondolkoztatta az embereket, a kormányos, Da Sousa azonban megint megszólalt. De ha a hajón maradunk, akkor is végünk. Hogy élünk túl még egy hetet, vagy akár még egy napot? A kapitánynak erre is volt válasza. De a San Juannak van horgonya, nekünk nincs. Szerinted hogy állunk meg?

377 Elvághatjuk a hátsó árbocot felelte Da Sousa, érezve, hogy győzelemre áll -, hogy a háromszögű vitorla belelógjon a vízbe. Ez eléggé lelassít majd minket ahhoz, hogy megálljunk az öbölben; láttam már ilyet az Azoriszigeteknél. Most apály van; megvárjuk a homokzátonyon a dagályt, az majd visszavisz a tengerre. Akkor felvonjuk az összes vitorlát, és megindulunk Spanyolország felé. Minden vitorlát, egyet kivéve. Bartoli megrázta az őszes fejét. Nem áldozhatunk fel egy vitorlát ennyire bizonytalan ellátmányért. A jelenlegi adagjaink mellett az is erősen kétséges, hogy teljes vitorlával eljutunk Spanyolországig, farvitorla nélkül még egy héttel hosszabb ideig tartana az út. Nem, Senor Da Sousa közölte határozottan. Mennünk kell. Vitorlákat fel! Da Sousa nem mozdult. Tökéletes csend ereszkedett a fedélzetre. Bartolinak láthatóan életében nem kellett még megismételnie parancsot. Vitorlákat fel! mondta. Az emberek szemtelenül lassan oszlottak szét, a kapitány visszatért a korláthoz. Én magam letelepedtem az árboc mellé, vártam a jól ismert lökést, mikor a vitorlák felfogják a szelet. Legalább valami védelmet nyújt az eső ellen, mivel a dagadó vászon éppolyan jól felfogta a vízcseppeket, mint bármelyik tábori sátor. Csakhogy hiába vártam. A permetező eső akadálytalanul potyogott tovább a fejemre. Felnéztem a laza kötelekre és csupasz keresztfákra. Nem vonták fel a vitorlákat.

378 Elfordítottam a fejem, hogy odakiáltsak a kapitánynak. Ekkor kaptam az ütést.

379 IV. FELVONÁS, 10 SZÍN A Maffei-palota, Verona Beatrice: Egyedül utaztam Veronába, aminek most kifejezetten örültem, ugyanis apám tekintete alatt nem tudtam volna véghezvinni a tervemet. A férfiak úgy egyeztek meg, hogy modellt ülök az esküvői portréhoz, aztán részt veszek Capuleték lakomáján, majd a következő héten, az esküvőm napján, apám is csatlakozik hozzám a bazilika lépcsőin. Én azonban megesküdtem, hogy ez a nap sosem jön el. Nem szegülhettem szembe apámmal; el kell táncolnom a násztáncot de csak a templomajtóig. Nem utasíthatom vissza Páris grófot, viszont rávehetem, hogy ő utasítson vissza engem. Mindössze egy hetem volt rá, hogy meggyőzzem: nem én vagyok számára a megfelelő ara. A kocsiban egyetlen társam a nyoszolyóládám volt. Az óriási doboz mellett nem maradt hely még szobalánynak sem. Akkora értékeket vittem benne, hogy két fegyveres őr utazott a hajtó mellett, mögöttünk pedig a Della Scala színeket viselő csatlósok. A láda folyton nekiütközött a lábfejemnek, felsértette a lábujjaimat a csinos, ékköves csizmában. Az egyszerű, dísztelen fa engem koporsóra emlékeztetett. A kezdetet kellett volna szimbolizálnia, de én a véget láttam benne. Miközben a hintó az úton zötykölődött, a láda tartalma úgy lötyögött, mintha éledező test volna. A családi kincseink kopogtak odabent kibocsátásért könyörögve: felbecsülhetetlen kárpitok, harisnyatartók, ékszerek, aranybrokátok, bizánci rézlámpák, velencei tükrök, indiai

380 fűszerek ezt a sok kincset azért hordták össze a világ négy sarkából, hogy bezárják ebbe a ládába. Ez volt az én hozományom, az én menyasszonypénzem. Kissé megijesztett. A szívem zakatolva igyekezett lépést tartani a lovak patáival, mivel már majdnem elértük a városfalat. Már láttam a Porta Palio melletti ligeteket, a falak mögött pedig a rómaiak hatalmas színháza magasodott, akár egy hatalmas O betű. Miután begördültünk a kapu árnyai alatt, mindenfelé a megnyugtató, ismerős épületeket kerestem, mivel ahogy otthon is, itt is mindenütt megjelent a Della Scala név a vörös kövekben. Itt állt a Ponte Scaligeri, a világ legszélesebb boltívű hídja, valamint a családi templomunk, a Santa Maria della Antica, melynek apró udvarán Scaligeri-sírok sorakoztak díszes baldachinok alatt. Nagyon szerettem idejárni, és meghallgatni az őseinkről szóló történeteket: I. Cangrande della Scala, becenevén Nagykutya volt Verona első Della Scala ura, őt követte II. Mastino della Scala, aztán később Cansignoro della Scala. A nevük muzsika volt számomra, úgy éreztem magam tőle, mintha itt minden az enyém lenne. Gyerekkoromban egyáltalán nem zavart, hogy egyszer én is meghalok, és idekerülök közéjük. Most a rengeteg vörös kő, a kovácsoltvasból megformázott vagy kőbe vésett létrák láttán eszembe jutott, mennyire értékes vagyok. Milyen kiváló parti. Az értékem nem a nyoszolyóládában hevert, de nem is énbennem: én ezt a várost jelentettem. Verona az én hozományom. Ki ne akarna magáénak tudni egy ilyen helyet? Talán nehezebb lesz eltántorítani Párist a kezemtől, mint gondoltam.

381 Miközben ugyanis behajtottunk a palazzo kertjébe, melynek homlokzatát úgy benőtték a gyönyörű freskók, mint a kúszónövények, rájöttem, hogy a Della Scalák ősi otthona, a vörös kőből épült Kereskedők háza szorosan összekapcsolódik a fehér Maffei-palotával, Páris otthonával. A mi egyesülésünket gyakorlatilag kőbe vésték. A kapunál apám egyik embere lesegített, de ahhoz már hárman kellettek, hogy kivigyék a ládámat az udvarra. A Maffei-palotából igazi modern elegancia sugárzott, mintha évszázadok választották volna el az én vörös köves otthonomtól. Az elegáns, filigrán homlokzaton számos új fejlesztést láttam: három krémszínű kőből emelt karzatot, csinos erkélyt minden árkádsor felett, a hófehér timpanonok között pedig bordázott faoszlopok és hatalmas, díszes gipszmaszkok sorakoztak. A beltér is ugyanilyen ízléses volt: a mennyezeti freskókig márványoszlopok emelkedtek, a porfír padló olyan fényes volt, mint az üveg. Az átriumból hatalmas márvány lépcsősor vezetett csigavonalban a felső szintekre, úgy körbefordult, mint a nautilusz háza. Ezt látva az otthonom durva kövei és állatbőrei primitívnek és durvának tűntek. Egy udvarias szobalány elvezetett a szobámba, ahol mindent arannyal vagy üveggel vontak be, a párkányokon pedig kerubok ültek. A takarón ezernyi apró redőbe ráncolt fehér ruha hevert, mellette pedig arany szőlőleveleket formázó öv és hozzáillő diadém. A cselédlány megkért, hogy azonnal öltözzek át, mivel a portréhoz még aznap délután hozzákezd a festő. Fáradtan bár, de

382 engedelmesen belecsusszantam a ruhámba, és hagytam, hogy a szolgáló kibontsa a fürtjeimet. Követtem őt a hatalmas fehér lépcsőkön át a szalonba, egy óriási, freskókkal díszített terembe. Furcsának találtam, hogy először egy művész tekintete alatt találkozzon valaki a jegyesével, de különösebben nem bántam, mivel egyáltalán nem állt szándékomban hozzámenni Párishoz. Senki nem volt a teremben a festőt leszámítva, ő pedig a palettáival a kezében nézelődött. A ládám megelőzött, ugyanis már ki is tették egy hosszúkás festőállványszerű faállványra, a dísztelen doboz most várta, hogy ráfessék a menyasszony és vőlegény hagyományos házastársi portréját. Bár ez a képi szándéknyilatkozat idegessé tett, igazság szerint felszegtem az állam a Párissal közös képünk megfestése semmivel sem köt minket jobban össze, mint azok a tintasorok a papíron, melyek születését végignéztem. A szerződéseket el lehet tépni; a megállapodásokat érvényteleníteni lehet, a faládára kerülhet új kép. Megkopogtattam a ládát, üresen kongott. A kincseket tehát már kivették, leltárt készítettek róluk, jegyzékbe vették. Még több tinta folyt el. Körbesétáltam a terem közepén elhelyezett installációt: növényeket és római oszlopokat állítottak oda, mintha egy darab díszlete volna, körülötte virágkoszorúk lógtak az antikvitást idéző szeszélyes, falusias stílusban. Kinyújtottam egy ujjamat, és megérintettem az egyik gipszoszlopot: megingott, mivel üreges volt, csak hivalkodásból tették ki.

383 Tetszik a látvány? Egy magas férfi, a művész szólított meg, falusias zubbonyt viselt, de egyébként igen csinosan festett a pozíciójához képest. Az ecsetjével a párkányon elhelyezett színkavalkádra bökött: a mindenféle színű tócsákkal megtöltött kagylóhéjak sorára. A szivárvány minden színe megjelent ott, sőt, még annál is több árnyalat. Gőgösen felé fordultam, meglepett, hogy veszi a bátorságot, és megszólít egy hercegkisasszonyt. Megjárja. Mi lesz a téma? Természetesen Paris ítélete felelte. Felhorkantottam. Milyen önimádó ez a gróf! A ládákat általában olyan antik allegóriával díszítették, melynek valami köze volt a menyegzőhöz: nagy népszerűségnek örvendett például Eszter története. A vőlegény ritkán választott ilyen önajnározó témát vagy közvetlen utalást a nevére. És most, hogy már láttalak, nem tudom elképzelni, hogy más nő kapja a szíve választottjának szerepét: Helénáét, aki a leggyönyörűbb nő a világon. Figyelmen kívül hagytam a megjegyzést, mivel nem olyan rangú férfiúnak tűnt, aki bókolhatna nekem. És ki lesz a két másik visszautasított istennő? A két Capulet unokanővér: Róza és Júlia. De ők csillagok csupán a te nappali fényességed mellett; a te jelenlétedben nem lehet más győztes. Elismerően nézett rajtam végig a barna szemével. Ezt már nem tűrhettem.

384 Szemtelen vagy, uram! Nem is ismersz. Hátraléptem. Néha a külcsín nem egyezik a belbeccsel. A legszebb tároló is lehet üres folytattam az oszlopra gondolva. Ha Páris ténylegesen beszélt volna a trójai Helénával az esküvő előtt, lehet, hogy már nem lett volna ínyére. Talán akkor másik asszonyt választott volna magának. Nem hiszem. Előlépett az állvány mögül, megfogta a kezem és megcsókolta. Ez a Páris nagyon elégedett a választásával. Akkor már tudtam. A gróf volt az személyesen, a jövendőbelim. Átkoztam magam, amiért ilyen felkészületlenül mutatkoztam be. Jó kezdet az ellenudvarláshoz! Igyekeztem visszanyerni a nyugalmamat. Uram! Bocsáss meg! Nincs miért megbocsátanom, hisz az én hibám volt. Kihasználtam a félreértést. Elszórakoztattam magam, de már sajnálom. Valójában lelkes, bár nem kifejezetten tehetséges festő volnék, és a nagyra becsült művész, Signor Cagliari kielégíti a pigmentek iránti érdeklődésem. Á, itt is van Cagliari a hölgyekkel együtt! Bársonyföveges férfi lépett a szobába, rongyok, üvegcsék és szúrós ecsetek lógtak róla. Két ifjú hölgy követte, mindketten ugyanolyan fehér ruhát viseltek, mint én, a karjukat átfonták egymás dereka körül, mintha együtt legyőzhetnék a félénkségüket. Talán ha ezúttal illően bemutatlak titeket, azzal jóvátehetem a vétkem? Hadd mutassam be Róza Capulet-

385 Maffeit, az unokatestvéremet. És Júlia Capuletet, a szép unokahúgodat már ismered, ha jól sejtem. Az ő unokatestvére inkább megérdemelte volna a szép jelzőt, mint az enyém; Júlia ugyanis, akit kislányként láttam utoljára, egyszerű, sápadt bakfissá cseperedett, végtelenül bánatos kifejezés ült az arcán, mint aki bármelyik pillanatban elsírja magát. Mikor azonban meglátott engem, kitépte magát Róza karjából, és olyan forró ölelésben részesített, hogy majdnem kipréselte a tüdőmből az összes levegőt. Meglepett ez a szívből jövő üdvözlés, mert nem ismertük egymást nagyon jól; túl fiatal volt ahhoz, hogy együtt játszhassunk, ráadásul szívesebben forgattam a kardot, mint a tűt. Páris azonban aggódva félrevont. Attól tartok, nagyon szívére vette Tybalt bátyád halálát, és keservesen siratja az unokatestvérét. Most még jobban meghökkentem: Júlia még kevésbé ismerte a bátyámat, mint engem. Persze, visszafojtottam a levegőt, jó ideig távol voltam, talán ez idő alatt összebarátkoztak? Talán másik menyegző készülődött, mielőtt az ifjú Montague kioltotta Tybalt életét, és kitiltatta magát a városból a bűnéért. Kedvesen néztem az ifjú hölgyre: a bánata nyilván meggyőzőbbé teszi majd a visszautasított nő portréját. A délután hátralévő részében olyan mozdulatlanul álltunk, ahogy csak bírtunk, miközben a művész ráfestette a képmásunkat a láda széles előlapjára. Maga Páris most már okkersárga köpenyt viselt, hátradőlt az aranyozott székében, és fényes, zöld almát nyújtott át nekem. Valamivel Róza és Júlia előtt álltam, addig mosolyogtam

386 rá, míg megfájdultak az orcáim. Nem ez volt a legpihentetőbb délutánom, mivel Signor Cagliari arra kért, hogy fél lábon egyensúlyozzak, a másik lábamat pedig enyhén nyújtsam előre görög stílusban, és persze egyik kezemmel az alma után kellett nyúlnom. Szerencsére azonban Párissal egész délután beszélgethettünk bár merev állkapoccsal -, én pedig úgy éreztem, tudom, hogyan kezdjem a támadást. Éreztem a helyzet iróniáját: a képen szereplő istennőnek a pontos ellentétét kellett eljátszanom. Nekem most arról kellett meggyőznöm Párist, hogy ne engem válasszon. Alaposan végiggondoltam, hogyan tudnám ezt elérni. Nem tehetem kockára a jó híremet azzal, hogy laza erkölcsűnek mutatkozom, ráadásul a vörös toronyban átélt megalázó eset vitán felül helyezte a tisztaságomat. Bigottnak sem tettethettem magam, nem hitethettem el vele, hogy apácának készülök, ugyanis apám az első kérdésre leleplezte volna ezt a hazugságot. Nem, magamat kellett adnom, sőt, erőteljesebb képet kellett mutatnom az igazi valómról, élénkebb, merészebb színekkel festettet, ahogy az eső emeli ki az üvegfestményt. Mindig okos voltam, szókimondó, olvasott; ezt kell most is előadnom. A tervem egyszerű volt: egyetlen férfi sem akar olyan feleséget, aki okosabb nála, és elég nagyszájú ahhoz, hogy ezt az egész világnak tudomására hozza. Ezért olvastam el minden könyvet apám könyvtárában a régiektől kezdve a legújabbakig. Ezt a történetet pedig Páris ítéletét többször is átrágtam: Homérosz, Ovidius és Lukianosz megfogalmazásában is.

387 Uram kezdtem -, attól tartok, már ismeretségünk elején ki kell javítsalak. A két Capulet lány levegő után kapott egész délután ez volt az egyetlen hang, ami elhagyta a szájukat -, mintha megdöbbentette volna őket a tény, hogy így beszélek a nemes unokabátyjukkal. Még a művész kezében is megállt az ecset félúton a palettája és a ládám között.- Akkor kérlek felelte Páris feszülten javítsd ki a tévedésem. Épp trójai Helénáról beszéltél mondtam a fogaim között folyamatosan mosolyogva Signor Cagliari kedvéért Heléna azonban nem szerepelt a Párisnak felajánlott hölgyek között, csak a három istennő: Héra, Athéné és Aphrodité. Az ítélethozatal, melyhez most modellt állunk, Akhilleusz szüleinek, Péleusznak és Thetisznek a menyegzőjén esett meg. Lepillantottam a gróf hosszú végtagjaira, aki fesztelenül ült a görög ruhában és szandálban. Eriszt, a viszály istennőjét nem hívták meg az ünnepségre, ő pedig bosszúból aranyalmát dobott a jelenlévők közé, melyen az állt: η πιο όμορφη; nyilván te is tudod, hogy ez azt jelenti, a legszebbnek. Az istennők összevesztek azon, hogy ki a legszebb, és megkérték Zeuszt, hogy döntse el a vitát. Zeusz a névrokonodnak, Párisnak adta át ezt a megtiszteltetést. A gróf mosolya kezdett leolvadni az arcáról. Az istennők megpróbálták megvesztegetni Párist, és Athéné trójai Helénát ajánlotta fel neki, mivel őt tartották a legszebb nőnek. Páris így Athénét választotta, ő kapta az almát. Mint tehát látod, bár nagyra értékelem a bókodat, az utalás nem egészen állja meg a helyét. Levegőt kellett vennem.

388 Értem felelte Páris mereven. Bocsáss meg érte! Ne szomorkodj miatta! mondtam kedvesen. Sokan elvétik. Hagytam, hogy csend telepedjen a szobára, és a modellek kicsit ellazuljanak, megnyugodjanak, hogy véget ért a leckéztetés. Én azonban még nem végeztem. Ha kicsit tanulmányoznád Colluthus vagy Apuleius Írásait, a részletekkel is megismerkedhetnél. Azt hiszem, Apuleius írta, hogy Akkor és ott a phrüg ifjú önkéntelen átadta a lánynak a kezében tartott aranyalmát, mely a győztesre adott szavazatát jelentette. Lekötelezel mondta Páris. Feltétlenül el fogom olvasni ezt a passzust. A kezében az alma kezdett remegni, bár nem tudtam, hogy a természetes fáradtságtól-e, vagy dühében. Természetesen folytattam kellemesen szigorúan véve az alma nem is lehetne zöld. Csak Páris nyilvánvaló jólneveltsége tudta elleplezni a hangja ingerültségét. Miért nem? Az alma a Hesperidák kertjéből származott, Héra saját gyümölcsöséből. Az örök életet jelentő almák mind aranyszínűek voltak. Nos, akkor reméljük, hogy Signor Cagliari képes lesz más színt adni neki. Megint 'hallgattunk. Néhányan azt állítják, hogy talán nem is alma volt az a gyümölcs. A jövendőbelim már nem is válaszolt.

389 Az aranyalmák nagy valószínűséggel narancsok voltak. Ám az ókorban csak a levantei és keleti vidékeken ismerték a narancsot, úgyhogy elképzelhető, hogy félrefordításról van szó. Már magamat is idegesítettem, mégis kellemes ellentétet képeztem a két unokatestvérrel, akik mindvégig lesütött szemmel hallgattak, akár a sír: a lányos szerénység mintaképei. Ebben az esetben attól tartok felelte Páris -, hogy a ládára festett portré szomorú csalódást okoz majd neked, Beatrice kisasszony. A gróf ezek után egyetlen szót sem szólt egész idő alatt. Én is hallgattam, pedig a lelkem ujjongott. A tervem bevált. Mikor a nap kezdett lehanyatlani, Cagliari eltette az ecsetjét, és Páris elbocsátott a pózunkból. Köszönöm, hölgyeim mondta. Kérlek, pihenjetek egyet az esti vacsora előtt. Egy diadalmas pillanatig azt hittem, további udvariaskodás nélkül elenged, ám a végén felém fordult. Ó, azt hiszem, ez csakugyan téged illet, Athéné. A kezembe nyomta a sima, kerek, nehéz almát. Mikor rápillantottam, rám kacsintott, az ajkai szélén halovány mosoly játszadozott. Már mindenki rég elment, de én még mindig ott álltam a hamis virágok és üres oszlopok között, a gyümölcsöt markolásztam, és az ajkamat harapdáltam. Szórakoztattam, nem pedig bosszantottam. Ez nehezebb lesz, mint hittem.

390 IV. FELVONÁS, 11. SZÍN Florencia, Tobermory-öböl Benedetto: Mikor magamhoz tértem, fájt a fejem. Megállapítottam, hogy a fájdalom a jobb szemöldököm felett ered, a szemem sarkára pedig ragacsos anyag csöpög, mindent vörösben láttam tőle. Megpróbáltam felemelni a kezem, hogy letöröljem a vért, de nem sikerült. Odakötöztek az árbochoz ugyanazzal a kenderkötéllel, mellyel Claudiót és a kapitányt is. Bartoli még mindig nem tért magához, Claudio azonban már eszméleténél volt, az ő koponyáját is betörték. Dolgoznak rajta mondta -, kivágják a fát. Egy pillanatig azt hittem, az ütés elvette az eszét, mikor azonban hátrafordítottam a fejem, láttam, hogy Da Sousa meg a többiek a hajó fejszéivel felfegyverkezve a hátsóárbocra támadtak. Néztem, ahogy a tönk megadja magát, és a hatalmas fatörzs beleesik a vízbe a krémszín vászon olyat csattant, mint a bálna farka, magasra fröccsent tőle a sós víz. A farvitorla megállapodott, a hajó húzta maga után a tengerben, pont úgy kidagadt a víztől, mint korábban a széltől. Mikor az árboc lezuhant, éreztem, hogy minden reményünk odalett, soha többé nem látjuk viszont Spanyolországot és a napot. A kormányos elrohant mellettünk, még bűntudatos pillantást sem vetett ránk, elkapta a kormánykereket, úgy pörgött a keze alatt, mint a szekérkerék az úton, a hajó jobb oldalát az öböl felé irányította. Egyetlen pillanat volt az egész, éreztük, ahogy a kidőlt fa bukdácsolva csúszik a

391 homokban, aztán a hajó nagy zökkenéssel zátonyra futott. A gerendák sikítottak, a kötelek kicsapódtak, a Florencia veszélyesen megdőlt, végül megállt. Egy pillanatra borzalmas csend támadt, a hajó finoman himbálózott a hullámoktól a homokzátonyán. Aztán hirtelen mindenki mozgásba lendült: a lázadók leengedték a csónakokat, és az apállyal harcolva evezni kezdtek a part felé. Most pedig mondta Claudio -, kiderül, hogy a skótoknak van-e fegyverük. A partra azonban csak asszonyok és gyerekek gyülekeztek; a nők a szoknyájukba rejtették a csecsemőket, mivel Erzsébet állítólag elhitette az alattvalóival, hogy a spanyolok gyerekeket esznek. Feltételeztem, hogy a falubeli férfiak halászni mentek, vagy a mezőkön dolgoztak, így hát aggódtam ezekért az egyszerű skótokért. Eltöprengtem, vajon a férfiak csakugyan itt hagyták-e őket védtelenül, mikor már horgonyzott az öbölben egy spanyol gálya. Talán a San Juan de Sicilia matrózai már megölték a helyieket; ám mikor eszembe jutott a vörös nyomdokvizük meg a saját szerencsétlen, éhezéstől legyengült testünk, sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a skótok gyilkolták le a spanyolokat. Mivel a legénység elment, megpróbáltunk kiszabadulni mindhiába. Egyikünk se érte el se a saját, se a másik tőrét. A kapitány még mindig nem tért magához, és fegyvere sem volt. A lábammal összetörtem a mellettem álló viharlámpát, kétségbeesetten igyekeztem elkapni az egyik szilánkot, de mind túl messzire esett. Eszeveszetten

392 tekergőztünk, hátha akkor kiszabadulunk a kötelek közül, de csak azt értük el, hogy kisebesedett a kezünk, mivel a kapitány jókora teste rádőlt a kötelekre. Semmit sem tehettünk. Csapdába estünk, megkötöttek minket, mint a szamarakat, a mi kis csapatunk magára maradt ezen a jókora recsegő, himbálózó hajón. Ha a Florencia léket kapott volna az ütődéstől, vele együtt elsüllyedtünk volna, és ha a legénység nem tér vissza a dagályra, oda sodródunk, ahová a szél visz, míg végül éhen halunk. Tehetetlenül nézelődtünk várakozás közben. Először a partot vettem szemügyre. A távoli öbölben a katonáink feldúlták a kis falut. Egy ház égett. Nők és gyermekek sikoltoztak, kutyák ugattak. Az egyik tengerész egy kecskét kergetett a parton, a zsebéből tyúktojások potyogtak, az övéről egy kolbász lógott, mint a lobogó. Komikus látvány is lehetett volna, ha nem lett volna minden szempontból tisztességtelen. Nem hittem, hogy bármelyikük is túléli az éjszakát, és ráadásul minket is veszélybe sodortak, mivel minden spanyol katona iránt gyűlöletet szítottak. Akkor a másik hajóra pillantottam, a San Juan de Siciliára. Feketének tűnt a fénytelen égbolt előtt, mintha megégett volna, és ahogy feloszlott a köd, látszottak a szakadozott vitorlái. Olyasfajta hadigálya volt, mint a miénk, épp csak valamivel kisebb. Kísértet- hajónak tűnt, különösen mivel láthatóan egyetlen élő lélek sem járt a fedélzetén. Addig mozgattam a testem, míg már vágtak a kötelek, de közben észrevettem, hogy a San Juan de Sicilia oldalán még mindig ott himbálózik az egyik csónak,

393 olyan kis naszád volt, mint amin a lázadók kieveztek a partra. Hirtelen támadt egy ötletem. Bartoli meghalt? tátogtam Claudiónak. Érthetetlen okból úgy éreztem, hogy suttognunk kell. Nem tudom felelte Claudio szintén halkan. Ha felébred, együttes erővel kiszabadulhatunk. De mihez kezdünk azután? A partra nem jutunk ki. Elvitték a csónakokat. A másik hajóra átmehetünk. Nekik még vannak csónakjaik. De hogy? A függőszékkel felelte egy bizonytalan hang. Bartoli volt, most már egyenesen ült. Nem vesztegettük az időt. Miután mind a hárman magunkhoz tértünk, fel tudtuk emelni a köteleket; ám az ónszín felhők mögött bujkáló sápadt napkorong mozgásából ítélve így is több mint egy óránkba telt, mire az első hurkot átemeltük a vállunk felett. Utána már könnyen ment, egy pillanat múlva kiszabadultunk, bizonytalanul, recsegő ízületekkel és megtört szívvel felálltunk, a végtagjaink sajogtak, ahogy a vér és más éltető nedvek visszaáramlottak az elszorított testrészekbe. Bartoli nekiállt felcsarnakolni a függőszéket. A hajó jobb oldaláról áthajított egy vasmacskával felszerelt kötelet a másik hajóra, Claudio pedig átmászott rajta, mivel ő volt a legkönnyebb. A kötelet átkötötte a San Juan korlátján, a vasmacskát ledobta; az így rögzített kötélen egy csiga csúszkált, melyre széket erősítettek.

394 Bartoli, aki nálam idősebb volt, és jobban meg is sebesült, a hajón maradt esküje szerint. Ő fogadja majd és fenyíti meg az esetlegesen visszatérő lázadókat, és működésbe hozza nekünk a függőszéket, ha vissza akarunk térni. Már a nyílt tenger fölött lebegtem, egyre közeledtem a San Juan de Sicilia arannyal díszített betűihez, mikor az jutott eszembe, hogy vajon találkozunke kísértetekkel a fedélzeten. Senki nem volt a fedélzeten, életnek nyomát se láttuk. Felemeltem a fővitorla alatti csapóajtót, mely csakis a rakodótérbe vezethetett, ugyanis ez a hajó szakasztott mása volt a mienknek. Mikor azonban felnyitottam a lejárót, ugyanaz az érzés tört rám, mint mikor megláttam az ezer holttestet a parton, bizsergett a bőröm a rossz előérzettől: a hajófenékből megnevezhetetlen gonoszság szállt fel. Leugrottam a sötétségbe, talpra érkeztem, és magasra tartottam a lámpásomat. Amit láttam, az leginkább a padovai Santa Maria della Carmine-templom freskóira emlékeztetett, melyet gyerekkoromban kikerekedett szemmel, álmélkodva nézegettem mise közben. Borzalmas, csontvázszerű, eltorzult lelkek próbáltak menekülni a sorsuk elől tágra nyílt szemmel. Némelyiken még látszottak ugyanannak a Szent Jakab-libériának a foszlányai, melyet én is magamon hordtam. A szent magukra hagyta őket. Engem azonban ennél is jobban megrázott a megrágott végtagok és harapásnyomok látványa, a szerencsétlenek ugyanis megpróbálták lerágni a húst magukról vagy a társaikról.

395 Mindent átjárt a rettenetes bűz, a szám elé kellett húznom az ingem. Fertőzéstől nem tartottam, mert tudni véltem, mi végzett az emberekkel. Újabb intő jel a Florencia tengerészei számára. Éhen haltak. Mind meghaltak kiáltottam Claudiónak, a saját hangom különös módon megnyugtatott. Ezért nem mentek ki a partra. Ellátmány? Körül se kellett néznem: senki nem próbálna felfalni egy másik embert, míg bármilyen nyomorult élelmet találhat. Nincs. Már épp indulni készültem, mikor megakadt a szemem valamin. A hajófenéken egy rakat rézpánttal körbevett láda hevert. Letettem a lámpásomat, és az egyiket felfeszítettem a tőrömmel, tompán csillogott a tartalma. Benyúltam a ládába, az ujjaim között megszámlálhatatlan sok érme siklott át. Odasiettem a nyíláshoz, és felemeltem az érmét. Arany real. Megfordultam, a holttestekről azonnal meg is feledkeztem. Kincs. Száz láda kincs. Borzalmas, ehetetlen kincs. Több láda arany, melyet a végén bármelyik férfi boldogan elcserélt volna egyetlen vekni kenyérért. Haszontalan, értelmetlen súly, mely úgy lelassította őket, hogy még idáig sem maradtak életben. Claudio! kiáltottam ki, immár halkan. Eszembe sem jutott, hogy magamnak tartsam meg a kincset, ahogy mások tették volna. Claudio leugrott, hátrahőkölt a holtak

396 láttán, én azonban odavezettem a sarokba. Kikerekedett a szeme. Mennyi? Egy vagyon. Felém fordult. Mondd ki! Zavarodottan néztem rá. Mondd ki a szavakat! Foglald le! Na és te? kérdeztem. Együtt találtuk. Drága Benedetto felelte. Ha mostantól halálomig minden órában elköltenék egy zsák aranyat, a Medicieknek akkor is maradna elég pénze. Te viszont új életet kezdhetsz ezzel az arannyal, köznemesből herceg lehetsz. Ha lefoglalod, a kincsekről szóló törvények alapján a király köteles lesz adni neked belőle. Mondd ki! unszolt megint. Hiszen nemesnek nemcsak születni lehet, az előkelőséget meg is lehet vásárolni; ki tudná ezt nálam jobban? Hirtelen újra az Escorialban éreztem magam, felidéztem azt az ábrándos, borostyánsárga délutánt. Hallottam a kancellária törvényhozóinak rendelkezését. Minden férfiú, ki kincsre lel útja során, fektesse rá kezét, és mondja, mint követezik... Őfelsége kegyesen átengedi a kincs tizedét a megtalálójának, és őt magát Spanyolország nemesei közé emeli. A hideg, ehetetlen kincsre fektettem a kezem, és kimondtam a szavakat:

397 Én, padovai Benedetto Minola, lefoglalom ezt a kincset spanyolországi Fülöp számára. Mire elhallgattam, gazdag voltam. Szorgalmasan, egyenként kiemeltünk minden ládát a fedélzetre, a legyengült izmaink tiltakoztak, és satnya végtagjaink alig bírták el a nehéz kincset. Végre mindet felhordtuk, mikor azonban az utolsó ládát emeltük ki, a sötétből előugrott valaki, mintha a kincs keltette volna életre. Két fehér szem meredt ránk, Claudio meg én egyszerre kiáltottunk fel, és ugrottunk hátra. Megvillant egy penge, én azonban elkaptam a kést tartó kezet, és olyan könnyedén lefegyvereztem az ellenséget, mintha gyermek volna. Összecsuklott a markomban, és sírva fakadt. Kiráncigáltuk a fényre, de nem állt ellen, csupa csont és bőr volt, olyan könnyű, mint a madár. Felhúztuk a fedélzetre, még olyan súlya sem volt, mint a ládáknak. A tompa napfénytől ellágyultak a vonásai, de a bőre nem lett világosabb. Mór volt. Olaszul és spanyolul beszéltem hozzá. Claudio megpróbálkozott a csekély angol és még csekélyebb francia nyelvtudásával. A mór azonban csak a szemét forgatta, meg a néma nyelvével csapkodott, mely olyan száraz volt, mint a füstölt hús, és fehérebb a bőrénél. Akkor eszembe jutott, hogyan köszönt el tőlem az utolsó mór, akivel találkoztam: a forráskutató az El Escorialban.

398 Szalem alejkum. Ügy felelt, mint aki álmodik. Wa alejkum. Leültem, hogy egy szinten legyen az arcunk, mert nem hittem, hogy ő képes lesz felállni. Claudio fölénk magasodott, nem bízott a sötét alakban. Nem is csoda, mert majdnem olyan borzalmas látványt nyújtott, mint a lenti tetemek. A szeme fehérje elsárgult, a szemgolyói könnyeztek a hirtelen jött fénytől, remegve gondoltam bele, milyen régen élhetett a sötétben. A bőre hamuszürke volt, nem olyan ébenfekete, mint a forráskutatóé, és úgy lógott a csontjairól, mint a főzött állatbőr. A haja és a szakálla bodros, drótszerű fürtjei kifehéredtek, különös ellentétet alkottak a sötét bőrével. Beszélsz katalánul? kérdeztem akadozva. Igen, de olaszul és franciául is. Mi történt itt? kérdeztem az anyanyelvemen. Mind éhen haltak felelte elfogadható toszkánsággal. Hogy került ide a kincs? A királyé. A hajó fogta el? Nem küzdött a száraz nyelvével. Megpróbált felülni. II. Fülöp Spanyolország ő királyi felségének a tulajdona. Jesszus, ez a fickó még a kínjai után is hű a királyához. Igen, és vissza is adjuk neki feleltem türelmesen. Megmutattam neki a medálomat. Látod? Szent Jakab lovagja vagyok. Gondoskodom róla, hogy visszakapja. Láthatóan összeroskadt, ahogy a munkás egy hosszú nap végén; mintha valahogy letudta volna a kötelességét.

399 A fizetség mondta, elakadt a lélegzete. Akkor megértettem. Ez a dicső armada győztes lovagjainak a bére. Otthagytuk, hogy magához térjen, míg mi a hajó csónakjába belepakoljuk a ládákat, közben pedig végig azt tárgyaltuk suttogva, mihez kezdjünk ezzel a különös túlélővel. Hagyjuk itt javasolta Claudio. Nincs számára élelmünk. A part felé intettem. Pedig jó néhány szájat elveszítettünk ma. Még szükségünk lehet egy ügyes tengerészre a disszidensek helyett. Claudio a fedélzeten kuporgó alakra pillantott. Már ha ö ügyes tengerész. Nekem barbárnak tűnik. Hát azt csak ő tudhatja. Régóta vagy a tengeren? kiáltottam oda a rabunknak. r Alig hallottam a válaszát. Tizenhét éve. Lepanto óta. Claudióhoz fordultam. Lehet, hogy hasznát vesszük mondtam. Most már igyekeznünk kellett, mert a hajó ingadozni kezdett a sziklákon, ahogy jött a dagály. A Florencia hamarosan újra tengerre száll. Elvágtuk a függőszéket, leeresztettük a csónakokat, és mindketten birtokba vettünk egyet-egyet: mindkét csónakban ötven-ötven ládát vittünk, én még az enyémben ráadásnak a mórt is. Mire visszaértünk a Florenciára, tizenegy lázadó jelentkezett némi élelemmel, szégyenkezve szorgoskodtak a hajó

400 körül, miután másnapra korbácsütést ígért nekik a kapitány. A többi csónaknak azonban nyoma sem volt, mi pedig nem akartunk és nem is tudtunk tovább várni az ott maradt lázadókra. Naplementekor a hajó elemelkedett a zátonytól. Vágjátok le a farvitorlát! rendelkezett a kapitány, az emberek pedig nekiestek a köteleknek a fejszéikkel. A vászon és a hátsó árboc csarnakzata sötéten örvénylett a vízben, majd lemerült. Miközben mi távolodtunk, a dombokról fáklyák ereszkedtek le az öbölbe, mint a hulló csillagok. A skót zsellérek hazatértek a földjeikről a nap végén, és a kihunyó fényeknél még épp láttak annyit, hogy az utolsó szálig levágják a Florencia ott maradt lázadóit, a tetemeket otthagyták kiterülve a parton.

401 IV. FELVONÁS, 12. SZÍN Maffei'palota, Verona Beatrice: Az elkövetkező hét során alaposan összeismerkedtem Párissal. Reggelente a ládámra festett portréhoz pózoltunk, én pedig csodáltam a Signor Cagliari tehetséges keze alól felbukkanó jelenetet. Délutánonként, miután Páris szánt néhány órát a birtokai ügyeinek intézésére, kimentünk sétálgatni. Elvegyültünk Verona csinos polgárai között, akik szépen kicicomázva vonultak fel az utcákon. A Capulet kuzinok, Róza és Júlia mindenhová elkísértek gardedámomként. Páris pompás szórakozásokat eszelt ki a hölgyvendégei számára: elvitt minket magánházakhoz, hogy megcsodálhassunk egy-egy szép festményt, titkos, fallal körülvett kerteket látogattunk meg egy különösen dekoratív szökőkút miatt, vagy egy kis kápolnának tekintettük meg a rendkívüli freskóit. Felkerestük egy Sant Ambrogio-i villa magánállatkertjét is, hogy lássuk a zsiráfot: hatalmas, szelíd jószág volt, tarka, mint a bohóc, a nyaka pedig olyan valószerűtlenül hosszú, hogy már azon töprengtem, hogy képes feltartani a fejét. Máskor Páris német nagybátyjainak kincsesszekrényét tekintettük meg. A wunderkammerbe bekukucskálva táncoló bolhákat láttunk apró színpadon, melyen parányi hangszerekkel felszerelt zenekar állt. A gróf úgy mutatta be a mindenféle léptékű csodákat, mintha az ő hozományához tartozna.

402 Egyik alkalommal aranydereglyébe szálltunk a folyón, és a családom hídja, a Ponte Scaligeri alatt fogyasztottuk el a vacsoránkat, miközben fölöttünk zenészek muzsikáltak, körülöttünk szentjánosbogarak táncoltak. Páris gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, minduntalan finomságokkal traktált: lédúsgarnélával, megtermett olívabogyókkal, finom kis tortácskákkal. Állandóan tele voltam, és mikor a hasam már kezdett megfájdulni, a szoknyámba rejtettem az étkeket, aztán diszkréten leejtettem őket az úton vagy a folyó felett. Én pedig mindvégig beszéltem. Kimerítő volt. Szegény grófot minduntalan helyesbítettem, még a saját tulajdonában lévő műalkotások tekintetében is. A városi kőrútunk alatt elsoroltam mindent, amit apám könyveiben Verona történelméről és államtudományáról olvastam, és valahányszor Páris megpróbált mesélni nekünk valamit egy épületről vagy látványosságról, én megelőztem. Villafrancában, a Scaligeri-kastélynak volt egy sötét, nyirkos várbörtöne. Kislány koromban Tybalt gyakran leráncigált oda, és hogy sikoltozzak, különféle rozsdás kínzóeszközöket mutatott, melyek még a barbár időkből maradtak ott. Számomra a legrettenetesebb még a végtagok átszúrására használt vasaknál is rosszabb az a fekete vasból kovácsolt szájkosár volt, melyet a nők elhallgattatására terveztek. Tybalt egyszer valahogy felrakta rám, én pedig a vasmaszkkal a fejemen kirohantam az udvarra, sikítani sem tudtam, csak vertem a fejem a falba, mint az üvegbe zárt légy, míg a dadám le nem vette rólam. Napokig éreztem még a vas és vér ízét a

403 számban, meg ahogy a szájkosár rozsdás fémnyelve az enyémet nyomta. Ha most lett volna nálam ilyen vasmaszk, én magam tettem volna fel a fejemre, és saját kezűleg csatoltam volna fel a szíját. Folyamatosan karattyoltam, és most először tudtam értékelni a lármás nőszemélyek elhallgattatásának lehetőségét. A türelmes Páris azonban csodálatosan viselte a kiigazításaimat, még örült is neki, hogy a zene, irodalom, építészet és tudományok témáiban pontosítják a tudását. A fogaimat csikorgattam. A tervem nem működött. Növekvő kétségbeesésemben kibővítettem a háborgatási repertoáromat: hol melegem volt, hol fáztam, kérettem a kabátom, aztán elvitettem, kinyittattam, aztán becsukattam a legyezőmet, a futárait jeges sörbetért küldtem, aztán forralt borért. Olyan ellentmondásos voltam, amennyire csak tudtam. A jövendőbelim minden lehetséges kérdésben habozás nélkül engedett. Igazság szerint akaratom ellenére is kezdtem megkedvelni. Olykor tiszta szívből kívántam, hogy bár Benedetto előtt találkoztam volna vele. Az az uraság ugyanis még távollétében is folyton háborgatott, minduntalan összehasonlítgattam vele Párist. Páris magas volt, de nem annyira, mint Benedetto; szórakoztató, de nem annyira szellemes; a szeme szép, az ábrázata kellemes, de meg sem közelítette azokat a vonásokat, melyeket annyira hiányoltam. Csak annyiban múlta volna felül férjként Benedettót, hogy a szórakozást és kedvteléseket tekintve az ízlése jobban hasonlított az

404 enyémre. Szerette a könyveket, a művészeteket és a zenét, Benedetto viszont sosem olvasott, nézett rá képre vagy hallgatott élvezettel zenét. Páris pontosan az volt, aminek mondták: viaszember, minden szempontból olyannyira tökéletes, hogy ő maga is beállhatott volna egy kincsesszekrénybe. Csakhogy ennél többet nem lehetett elmondani róla. Júlia és Róza folyton mellettem voltak, féltékenyen őrizték az erényeimet. Minden este együtt aludtunk, nappal pedig minden lépésemet követték, miközben Párissal mi a várost jártuk. Szinte sosem beszéltek, de ha mégis, akkor pedig olyan halkan, hogy semmit nem hallottam belőle. Én ezer szót is kimondtam, míg ők egyet. A hallgatásuk éles ellentétben állt az én fékezhetetlen nyelvemmel, én pedig egyre csak a néném és Guglielma Crollalanza élénk társasága után vágyódtam. Júliát ugyanis mindvégig valami titkos bánat emésztette, az ájtatos Róza pedig folyton imádkozott. A térdét elkoptatta az imazsámoly, az ujjaira folyton rózsafüzér tekeredett. Nem sokat tudtam meg ezekről a fiatal nőkről. Egyszer kikértem a véleményüket a házasságról; Róza nem különösebben meglepő módon kijelentette, hogy ő zárdába szándékozik vonulni, Júlia pedig távolba meredő tekintettel, álmatagon közölte, hogy a házasság a legszebb állapot, melyre nő és férfi áhítozhat. A Veronában töltött hetem nagyon gyorsan elrepült, tudtam, hogy az esti kézfogó lakoma lesz az utolsó esélyem a vőlegényem elriasztására. Másnap apám is

405 megjelenik a bazilika lépcsőin tartandó esküvőn, és az ő tekintete alatt nem viselkedhettem úgy, ahogy eddig. Miközben a fiatal hölgyekkel felkészültünk a mulatságra, én is majdnem olyan hallgatag voltam, mint a kísérőim, mivel volt mit átgondolnom. Róza és Júlia, ahogy az a fiatalságukhoz és szüzességükhöz illett, fehér ruhát viseltek; Róza az olívakoszorújával Noé galambját idézte fel, Júlia ruháját pedig egymásra simuló toliakkal díszítették, így hattyúra hasonlított. Kihúztam a ládámból a csillagfényes ruhámat. A leányok felsegítették rám, és az elmúlt hét torkoskodásai után örömmel láttam, hogy még most is ugyanolyan jól állt rajtam, mint korábban. Lesimítottam az éjfélkék selyempruszlikot a gyémánt csillagképekkel, az ujjaimmal kikerestem rajta Kassziopeia székét. A szoknyák vízesése a padlóig ért, a kék egyre halványodó árnyalataiban hullottak egymásra a rétegek az alsószoknya derűs, déli színétől a felsőszoknya délutáni, majd esti árnyalatáig, onnan pedig a pruszlik anyagáig, mely már az alkonyi égbolt sötétségét idézte. Még a néma társnőim is felkiáltottak a szépsége láttán. A hagyomány szerint a hajamat kiengedve kellett hordanom az esküvőig, és az ifjú unokanővérek addig kefélték és fényesítették, hogy a végén aranyfürtökben hullott a lapockámra. A lábamra ezüst lábfejű cipőt húztam, és mintha a cipő már magában táncra kényszerítene, addig forogtam, míg a szoknyák külön-külön fel nem repültek. A redőiből a levendulaágak mellett, melyeket Páris szolgái helyeztek bele, kiesett a settebello és a szonett,

406 melyet Benedettónak írtam azon a napon a tengerparton Michelangelo Crollalanzával. A kártyát, inkább megszokásból, mint tudatosan, a pruszlikomba dugtam, a szonettet viszont olvasatlanul félretettem, mielőtt megláthatták volna. Most már szégyelltem. Ha csak eszembe jutottak azok a szavak, melyek szenvedélyessége szinte égette a papírt, kipirosodott az arcom. A tükörben bosszankodva láttam, hogy a pír illett hozzám fonák módon Benedetto gondolata kellemesebbnek tüntetett fel Páris előtt. Szerettem volna álarc mögé rejteni a pirulásom, Páris azonban kijelentette, hogy a vendégek bár az öltözékük lehet rendhagyó, álarc nélkül kell megjelenjenek. Talán a viaszember túl csinosnak tartotta a vonásait ahhoz, hogy elrejtse őket. Miután elkészültünk, en> a hullócsillag levezettem a leányokat a lépcsőn. Még sosem láttam ilyennek a hatalmas ebédlőt. A Capulet család tiszteletére és nevükre utaló szójátékként az egész szintet kápolna- szerűen rendezték be. Minden fülkében és alkóvban ezer gyertyát gyújtottak, és valami furfang révén eltérő magasságban lógatták le őket a mennyezetről, így a keresztgerendás boltozatok árnyait gyertyaláng-konstellációk világították meg. A faggyú rácsöpögött a vendégekre, fehér pöttyöket hagyott rajtuk, akár odahaza a vörös torony kányái. Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy a Capuletek istenek.

407 Megjelent a veronai társaság legjava, a Capulet család ismerősei. Apám nem szerette a társasági eseményeket, de a közvetítői szerepe azt jelentette, hogy mind a Montague, mind a Capulet család összejövetelein meg kellett jelennie, így már gyerekkorom óta ismertem a vendégek többségét. Ott volt Signor Martino a feleségével és lányaival, Anselme gróf a szépséges húgaival, Vitravio özvegye, Signor Placentio és a bájos unokahúgai, Lívia, Lucio és az élénk Helena. Kikerestem a tömegben Capulet bácsikámat és a feleségét, Júlia szüleit: egymás mellett ültek az előkelők asztalánál, aranyszékben. Mindketten magasak es soványak voltak, lenézően tekintettek a mulatozásra. Akár testvérek is lehettek volna, olyan egyszerre emelgették a kehelyszerű kupákat, és egyikük sem vett részt a szórakozásban. Engem udvariasan üdvözöltek, de csak a szájuk mosolygott, a kavicsszerű szemük nem. Ügy néztek rám, mintha elloptam volna tőlük a lehetőséget, melyet egy-két év múlva a lányuknak szerettek volna felajánlani. Páris mellett ültem, de semmi kedvem nem volt az előttem felvonultatott lakomához. El kellett érnem, hogy felbontsák a szerződést, méghozzá ma este. Most azonban, az eddigiektől eltérően, elég nehezemre esett magamra vonnom Páris figyelmét. Üdvözölni is alig volt módja, mivel a Capulet nagybácsik körében ücsörgött akik mind ugyanazt a történetet kiabálták neki az asztal mellet: Angliából hírek érkeztek. Türelmetlenül csikorgattam a foganm, tudtam, hogy várnom kell. Júlia a balomon ült, odafordultam hozbár nem reméltem különösebben, hogy

408 társalogni fogunk. Most azonban úgy tűnt, nagyon szeretne beszélgetni. Már alig vártam, hogy szót válthassunk, kuzin mondta halkan -, de Róza egy pillanatra sem hagyott magamra, és ő túl ájtatos ahhoz, hogy meghallgathassa a mondandómat. Köszönetét kell mondanom. Nekem? Erre egyáltalán nem számítottam. Miért? Óvakodva körbenézett. Megmentetted valaki életét. Irgalomból kegyelmet adtál a legnemesebb férfiúnak. Eleve zavarodott voltam, így semmi kedvem nem volt rejtvényekhez. Saját magam miatt is eleget fájt a fejem. Nem igazán tudom... Száműztél egy... fiatalembert Mantovába. Apád halálra ítélte volna. Most már neki szenteltem a teljes figyelmemet. Emlékeztem az ifjú Montague-ra, helyes fiú volt, szépen beszélt, és ami a legcsavarosabb az egészben egy Capulet lánynak rágondolnia sem volt szabad. Júlia. Kötöttél valamiféle egyezséget ezzel a férfival? A hallgatása most ékesen beszélt. Ez nem az a csend volt, amit egész héten hallgattam: nem az engedelmes leány hallgatása. Ez a csökönyös igenlés makacs csendje volt. Tévedtem vele kapcsolatban, mert nem Tybalthoz vonzódott, hanem a gyilkosához, aki ráadásul Montague. Ez a fiú a halálba és kétségbeesésbe fogja kergetni. Ha csak beteszi a lábát Veronába, apám fejét véteti. Megkeményítettem a szívem.

409 Apádnak kell engedelmeskedned. Ő majd választ neked férjet. Felejtsd el a Montague fiút! Majdnem megfulladtam ezektől a szavaktól, hiszen nálam senki nem tudta jobban, milyen nehéz elfelejteni azt, akit a szív választott. Júlia rám nézett. A sötét szemében még mindig hála ragyogott, de már eltompította a csalódás. Szövetségest keresett, én pedig azt mondtam neki, amit nem akart hallani. Elhallgattam. Ki vagyok én, hogy tanácsot adjak neki? Ráadásul olyat, amit magam sem fogadtam meg. Az apám Párist választotta nekem, illő páros lettünk volna rang és vérmérséklet tekintetében is, én azonban mégis elhatároztam, hogy visszautasítom. Mit akartam elérni? Körbenéztem a pompás Maífei-palotán, a finom öntvényeken, a falakat díszítő szépséges freskókon. Aztán Párisra pillantottam, csinosan festett az enyémhez illő kék bársonyruhájában. Megrángattam a gróf ingujját. Mondanom kellett neki valamit. A döntésem nem tesz majd boldoggá, de most már ezt tartottam helyesnek. Kész voltam elfogadni őt. Páris jó ember, kedves, és a lehető legrosszabb formámat látta ezen a héten. Nem voltak illúzióim: a férfiak jobban tűrik az ellenkezést attól, akinek udvarolnak, mint a feleségüktől. Ám azok alapján, amit láttam, úgy véltem, kedves és gondoskodó férj lesz. Mihez kezdek, miután őt visszautasítom? Zárdába vonulok, mint Róza tervezte? Sosem voltam mélyen vallásos, kötelességtudóan eljártam a kápolnába, a misén gépiesen elmondtam, amit kellett, és hamisan elénekeltem a válaszokat, de ennél többre nem

410 vállalkoztam. A szerelem esélyét elveszítettem egy scopa partin. A vesztes kártya még mindig a pruszlikomban hever. Benedetto harcolni ment, méghozzá nem is a saját királyáért, de hiába ülne mellettem, számomra akkor is éppúgy elveszett volna, mintha Indiát járná, ugyanis bolondot csinált belőlem, és mikor legutóbb beszéltünk, kegyetlenül visszautasított. Ha én most szintén elutasítom Párist, apám talál nekem másik férjet, hiszen elszánta rá magát. Valószínűleg ennél rosszabbat találna, talán öreg vagy kegyetlen alakot, aki semmit nem ért a művészetekhez, könyvekhez, zenéhez és általában a számomra kedves dolgokhoz. Ha pedig Verona és Villafranca hercegasszonya leszek, lesz némi hatalmam. Apám sem él örökké. Ideje elfogadni a sorsom. Mikor végre megszólítottam Párist, ő a karomra tette a kezét, hogy elcsitítson, és el sem vonta onnan. Türelmesen várnom kellett, míg a férfiak befejezik a beszélgetésüket. A karomon heverő kezet figyeltem, rajta a gyűrűt Páris címerével, mely a nap végére az én ujjamat díszíti majd. Aztán kihallottam egy szót. Armada. Olyan derűsen hahotáztak, hogy többet nem is hallottam. A beszélgetés viharában a különös szó újra meg újra felbukkant, elmerült, aztán megint előkerült. Közelebb hajoltam Párishoz, ő pedig megveregette a karom a gyűrűs kezével. Egy pillanat, drágám, csak türelem! Beszélnek a férfiak. Aztán az egyik nagybátyám, aki beszéd közben csirkecsontokat köpött ki, odakiáltott a többieknek. Nemrég tért vissza Norwichból, ahol mindenki

411 erről az armadádról beszélt. Spanyolországi Fülöp hatalmas hajóhaddal indult angliai Erzsébet ellen. Megszorítottam Páris karját. Ez volt a király rendkívüli terve, melyről Michelangelo Crollalanzával beszélgettünk a szicíliai parton. Hegyeztem a fülem, mivel először beszéltek Verona kis világában más nemzetek ügyeiről ezek szerint valami nagyon félresiklott. Csakugyan így történt. Fülöp hajói örvénybe kerültek, és az angol ágyúk darabokra szaggatták őket. Párma herceg túl gyáva volt, nem sietett a segítségükre, a hajókat pedig szétkergették. Visszafordultak? kérdezte Páris. Nem tudtak köpködött a nagybátyám. Signor Howard lezárta a csatornát. A még megmaradt hajókat észak felé irányították, hogy kerüljék meg a fagyos felföldeket. Belekortyolt a borába. Mostanra biztosan végük; mert még ha a sziklák meg a tengeri szörnyek meg is kímélték őket, csak egy hónapra való élelmet vittek magukkal. A skót tengerpartra úgy sodorja ki az ár a hullákat, mint a kagylóhéjat. A nagybátyám arcát végigszántották a jókedv ráncai. A spanyol király rendkívüli tervét jól kifingatta az angol szél! Kinyújtotta a nyelvét, és közönséges hangot adva kifújta a száján a levegőt. Páris hangosan nevetett. Akkor már tudtam, hogy nem mehetek hozzá. Felkeltem, kibotorkáltam a teremből. Páris észre sem vette.

412 IV. FELVONÁS, 13. SZÍN Szent Zénó bazilikája, Verona Beatrice: Verona utcáin sétálgattam a csillagok alatt. A hold mint ezüstgálya hajózott át az indigókék felhők szigetei között. Felnéztem, hogy megkeressem a csillagomat Kassziopeia széke alatt, de most is elhomályosították a látásomat a könnyeim, mint azon az estén, mikor a dűnéken Benedetto karjából néztem az eget. Mostanra valószínűleg halott. Elképzeltem az élettelen arcát, ahogy fehér, kifordult szemmel elsüllyed a habok alatt. Valószínűleg ezeket a csillagokat látta utoljára életében. Képtelen voltam tovább nézni őket, inkább visszabotorkáltam a hatalmas, sötét kapualjba. Odabent mindent márvány borított, a feketefehér csíkjai a fehér tigrist juttatták eszembe. A dóm. A fekete csempék mint lábnyomok vezettek el a kriptához, ahol az új szentély közepén egy ősrégi hevert. Ez volt Szent Zénó saját bazilikája, az ókeresztény templom, melyre a katedrálist építették. Letérdeltem a szent sírhelyénél, és felpillantottam a kis oltár felett lógó festményre, mely Zénót a Szent Családdal együtt ábrázolta. Ahogy megláttam a gyertyalángok között a sötét arcot, hirtelen rám törtek a nyár eseményei: a mór, a maszkabál, az esküvő, a költő, a tengericsata-előadás, a tűz, a Vara. És persze Benedetto. Benedetto a vacsoránál, Benedetto a dűnéken, és most már Benedetto a tengeren. Eszembe jutott a lovagi torna napja, mikor Signor Mountantóként mutatkozott be. Olyan higgadt volt, olyan csodálatosan vívott, olyan magabiztosan legyőzött bárkit,

413 aki kiállt ellene! Meg sem fordult a fejemben, hogy talán nem tér vissza arról a kis csetepatéról. Biztosra vettem, hogy halhatatlan. Igaz, hogy nem az enyém, de nekem már az is elég volt, hogy valahol itt jár ezen a földön a maga szertelen módján, és nem kerül bajba. Próbáltam feléleszteni magamban a reményt, de igazság szerint attól tartottam, hogy Benedetto most olyan ellenséggel találkozott, akit se szóval, se karddal nem tudott legyőzni. Mit tehetne az elemek ellen? A szeleket nem szedheti rá, a tengert nem bűvölheti el! Szent Zénó közönyösen nézte a kínlódásomat, türelmesen várta, hogy mikor kezdek el rimánkodni. Erősen összeszorítottam a szemem, összefontam az ujjaimat, letérdeltem a hideg kőre. Az éjfélszoknyám kristályai megreccsentek a térdem alatt, miközben felidéztem a szent legendáját, melyet gyerekkoromban hallottam. Szent Zénó elcsendesítette az Adige folyó vizét, mikor egy szekeret húzó igásló megbokrosodott, szétválasztotta a hullámokat, mint Mózes. Varázslatos módon távol tartotta a venetói rónán pusztító árvizet a katedrális ajtajától. Csak meg tud menteni egy nyomorult, bosszantó alakot! Padova szentjét nem ismertem, csak az én szentemet, a mórt, aki Afrikából jött, hogy saját kezével megépítse ezt a bazilikát. Szent Zénó nevében minden mór biztonságban sétálhatott Verona utcáin a törvények szerint, itt nem kellett üldöztetéssel szembenézniük, mint más közösségekben. (Messina, ó, Messina!) Zénó nagyon

414 messziről jött, mégis ugyanolyan jól ismerték, mint az apámat. Veronában minden horgász botjáról az ő medálja lógott, minden varga az ő jelét nyomta a saját készítésű cipőibe. így hát most először imádkoztam Verona szentjéhez átéléssel: Szent Zénó esedeztem felpillantva a fekete arcra, a lakkozott ébenfáról visszaverődött a fogadalmi gyertyák fénye -, kérlek, mentsd őt meg. Mentsd meg Benedettót! A szeme éppolyan fekete-fehéren nézett le rám, mint a márványfalak. Az egykedvűsége valahogy megnyugtatott. Majd ő eldönti a mennybéliekre jellemző könnyedséggel, hogy segít vagy sem. Én megtettem, amit tudtam. Nehézkesen felkeltem, kiléptem a hatalmas ajtókon, a lépcsőn viszont megálltam. Holnap már Beatrice Maffeiként fogok itt állni. Milyen különös ez az éjszaka egyszerre minden megváltozott, mint annak idején Benedetto jelen-létében, aznap este a dűnéken. Más lett az ég, mint mikor fordul egyet a kerekes óra, vagy mintha másik féltekén volnék. Vacsora előtt Benedettót még élő embernek hittem, mégis azt fontolgattam, hogy hozzámenjek Párishoz. Most viszont már biztosra vettem, hogy Benedetto meghalt; de már azt is tudtam, hogy ha ő nem lehet a férjem, akkor senki. Amíg egy szemernyi remény is van, hogy visszatérhet, én várok. Mikor visszatértem a Maffei-palotába, felmentem a hatalmas, fehér csigalépcsőkön, egyenesen a szobámba

415 tartottam. Felforgattam a ládámat, míg meg nem találtam, amit kerestem: az elfelejtett pergamendarabot. Kisimítottam a szonettet a takarómon, és átolvastam. Most minden szónak éreztem a jelentését, a könnyeim a tintára potyogtak. Megtöröltem a szemem, kihúzogattam a csillagfényes szoknyámat, és megint lementem a csigalépcsőn. Az ebédlőben még magasabbra hágott a jókedv, az éjszaka csendje és hűvöse után úgy rám csapott a zaj, mint a hullámok. Júliát láttam meg először, most is álmodozott, mint mindig, és erről eszembe jutott valami, ő is szeretett és elveszített valakit talán megmenthetném őt és magamat is? A széke mellett elmenőben levettem a kalapját, és széthúztam a sötét fürtjeit a vállán, hogy ráhulljon a fehér kebelére. Így csinosabb vagy, kedves mondtam. Félénken rám mosolygott. Visszaültem Páris mellé, a gyűrűs keze mintha nem is tűntem volna el egy órára azonnal a karomon termett. Most már másképp értelmeztem ezt a gesztust: birtoklást láttam benne. Alig vártam, hogy megmondhassam neki, hogy nem mehetek hozzá. Vége a játszadozásnak, egyenesen visszautasítom. Apámmal majd később elszámolok. A férfiak csevegése azonban nem akart abbamaradni: még mindig Anglia és Fülöp király sikertelen támadása körül forgott a társalgás. Szóba került Párma, egy esetleges ellentámadás, hogy mit lép a királynő, mit tesz a pápa és a lombard kereskedők.

416 A drága Szent Jánosuk nem védte meg a lovagjait szólalt meg Páris kárörvendően. Minden terv, különösebb cél nélkül válaszoltam neki, nem is gondoltam meg, mit beszélek. Szent Jakabjuk feleltem. Szent János lovagjai a franciák, a térdszalagrend lovagjai pedig az angolok. Spanyolország védőszentje Szent Jakab. A társalgás sajátos hullámzása folytán véletlenül teljes csendben szólaltam meg, a hangomat az egész asztal tisztán hallhatta. Rövid időre feszült csend támadt, aztán a rokonaim felnevettek. Jobb, ha vigyázol, gróf! kiáltott az egyikük. Beatrice kisasszony még ügyesebbnek bizonyul az iskolateremben, mint a hálószobában! A Capulet férfiak megint nevettek. Páris elmosolyodott, de az állkapcsán megfeszült egy izom. Felém fordult, és halkan megszólalt, az állát éppolyan feszesen tartotta, mint mikor a képhez pózoltunk. A villogó szeme azonban tökéletesen kifejezte az érzelmeit. Ne merészelj még egyszer dühöngött kijavítani a rokonaim előtt! Ha ketten vagyunk, annyit locsogsz, amennyit tetszik, de társaságban soha többé ne csinálj belőlem bolondot! Lesütöttem a szemem, nehogy meglássa benne a diadalt. A viaszember végre megrepedt, mint a pecsét a levélen. Olyan egyszerű volt a válasza: ha magunk vagyunk, jóindulattal fogadja a helyesbítéseimet, de ha

417 már társaságban méghozzá férfitársaságban javítom ki a tévedéseit, akkor már túl messzire mentem. Végignéztem az asztal mellett ücsörgő párokon. Hány feleség szállt szembe merészen otthon a férjével, és hallgatott közösségben? Egyedül ilyen női hatalom volna lehetséges: a magánjellegű, házi uralom? Ha Páris felesége lettem volna, elhallgattatott volna a kitörése, de már olyan közel jártam a célomhoz, hogy folytatnom kellett. Hevesen kalapált a szívem, ő is láthatta a pulzusom lüktetését a torkomon. Bocsáss meg, uram kezdtem szelíden. Sosem tudtam uralkodni a nyelvemen. Viszont mindig úgy gondoltam, hogy a nő inkább legyen beszédes, inkább bírjon határozott véleménnyel minden témában, és ossza azt meg készségesen a férjével, semmint hogy folyton némajátékot játsszon. Ki akarna olyan szerény leányt, aki nem tud kiállni magáért, egyetlen szót sem tud emelni a férje ellenében? Aki néma, mint a tuskó, és szerényen elfogad mindent, amit az ura mond? Az asztal túlsó végére pillantottam. Nézz csak rá az unokahúgomra, mozdulatlan, akár a festett kép, egy szava sincs! Megesküdnék, hogy az elmúlt hét alatt egyszer se nyitotta ki a száját! Páris követte a tekintetem, úgy nézett át rajtam, mintha engem már meg sem látna. Júlia mögöttem ült, semmit nem hallott a vitánkból, sötét tekintete a távolba révedt, Mantovába szálltak a falak és fekete mezők felett. Ma este különösen csinos volt, nem is hasonlított arra a halo- vány teremtésre, aki a palotába érkezett, tudtam, hogy a szerelmére gondol. Az orcájára

418 csinos pírt vontak az emlékei, ahogy korábban Benedetto gondolata az enyémre, mint mikor a nap rózsaszínre festi a magnólia krémszín szirmait. Fehér nyaka hosszúnak, elegánsnak látszott, magas keble akár a porcelán. Ami pedig a grófnak nyilván még ennél is jobban tetszett: hallgatott, egyetlen hang sem hagyta el az ajkát, néma volt, akár a hattyú. Páris felállt, és odasúgott pár szót Júlia apja, Capulet nagybátyám fülébe. A két férfi kiment a holdfényes udvarba bizalmas beszélgetésre. Mikor visszatértek, a csendes diadal Capulet arcán elárulta, hogy szabad vagyok.

419 IV. FELVONÁS, 14. SZÍN Florencia, nyílt tenger Benedetto: Ahogy távolodtunk a kárhozott San Juan de Siciliától, úgy emelkedett a kedélyünk. Mivel mostanra erősen megcsappant a létszámunk, a fejadag bár még mindig nem laktunk jól tőle királyi lakomának tetszett. Minden lázadó hozott magával ennivalót az öbölből, ennek okán, valamint a közhangulat védelmében, Claudio meggyőzte a kapitányt, hogy ne korbácsolja meg a semmirekellőket. Ez volt tudomásom szerint az egyetlen alkalom, mikor Bartoli eltért a szigorú parancsnoki kódextől. Valójában örültünk a kormányos, Da Sousa visszatérésének, mivel tapasztalt navigátorra volt szükségünk, hogy átvezessen a veszedelmes tengeri úton. A megtévelyedett kormányosunk egy kecskét hozott a hajóra, állatáldozattal kért bűnbocsánatot a kihágásáért, mi pedig mindnyájan élvezhettük a krémes tejet, és alig vártuk, hogy a húsát is megkóstolhassuk, miután levágtuk. Fújt a szél, csak úgy recsegtek az árbocpofák, a megmaradt vitorláink kidagadtak, és ahogy haladtunk dél felé, úgy enyhült fokozatosan a hideg, tisztultak ki a vizek. A navigáció így is problémát jelentett, de Beatrice csillagának hála, melynek helyzetét minden éjjel lerajzoltam, meglehetős bizonyossággal tájékoztathattam a kapitányt, hogy egyenesen délnek tartunk. Claudio meg a kapitány mindennap a hiányos térképeinket tanulmányozta, és végül felismertük a partvonalat. A tengerbe hosszú földnyaláb nyúlt be,

420 melyről Claudio kijelentette, hogy ez Cornwall. Erősen csapkodott a szél, és a kapitány parancsba adta, hogy engedjük le a vitorlákat: visszaértünk a La Manche csatornára. Természetesen még mindig veszélyben voltunk, és miközben újra átszeltük a csatornát, a látcsövünkkel mindvégig angol hajókat kerestünk. Az armada látványos kudarca ellenére úgy tűnt, az angolok feladták: néha felbukkant egy egyárbocos kereskedőhajó vagy egy halászbárka, hadihajóknak viszont nyomát sem láttuk. Skócia óta először ébredt fel bennünk a reményt, hogy tényleg hazaérhetünk. Mindenki tudta, mi a dolga, így végre a legénység legújabb tagjának szentelhettem a figyelmemet. A mór megkapta a hajóorvos kabinját, de az első héten fel sem kelt az ágyból. Nem igazán hittem benne, hogy életben marad, de azért átkutattam a halott doktor szekrényét, hogy valamivel enyhíteni tudjam a kínjait. Azt vettem észre, hogy a mór a legtöbb üvegcse tartalmát jobban ismerte nálam. Elhessegette a hullámzó szürke piócákkal teli tálat meg a sikamlós, ezüstös higanyt, helyette a nyílgyökérre és a cinóberre bökött. Miközben a gyulladt tagjait ápoltam, észrevettem, hogy a karját valami fekete írás fedi, amit egyszerűen nem lehetett ledörzsölni róla; enyhén kékes színe volt, úgy festett, mintha bezárták volna a tintát a bőre börtönébe. Nem ismertem fel a különös betűket, egyik általam ismert ábécé sem használta őket, így eltöprengtem, miféle idegen szótárból származhatnak ezek a jelek. Egyelőre nem úgy tűnt, hogy valaha is megkérdezhetem tőle. A gyógyulását

421 erősen hátráltatta a tény, hogy nem tudott aludni, mert ha egyetlen pillanatra is lehunyta a szemét, kiáltozva felriadt. Tudtam, hogy álmában visszatért a San Juan de Siciliára. Félelmeim ellenére a mór fokozatosan gyógyulgatott, és ahogy erőre kapott, egyre többet tudtam meg a múltjáról. A története még a sziklát is könnyekre fakasztotta volna. Észak-Afrikából származott, még gyerekkorában odaajándékozták Fülöp apjának, Károlynak rabszolgaként. Különös érzékem volt a vízkereséshez a szóra úgy hegyeztem a fülem, mint a kutya -, a Pradóban dolgoztam a királynak, aztán az El Escorialban. Ám a fiam születésével elhagyott a tehetségem mondta kiszáradt ajakkal -, mintha átadtam volna neki. Mivel már nem tudta vízzel ellátni a király kertjeit, a gályákra került, elevezett Lepantóba meg vissza. Most pedig, az evező nélküli hajók újabb korszakában, a dereglyékhez vették fel, és újra letette a hűségesküt a királynak. Még mindig szolgált, ott maradt a kincs mellett, nem hagyta el a vállalását. Számításaim szerint, és amennyire fel tudtam idézni a reggeli jelszavakat, egy hétig lehetett az öbölben, a holtak hajóján, mielőtt találkoztunk. El sem tudtam képzelni, miféle borzalmakon mehetett át. És senki nem ment a kincsért? kérdeztem a priccse végéből. A skótok nem próbálták meg kifosztani a hajót? Csak egyszer felelte. Láttam, mikor jöttek. Felvettem egy halászköpenyt, és meggyújtottam egy viharlámpát. Kimentem a fedélzetre, és felálltam egy hordóra, hogy magasabbnak tűnjek. Amikor közelebb

422 értek, ledobtam a csuklyámat, és kinyújtottam a karomat így, hogy lássák az írást. Keresztalakot formázva széttárta a karját, megmutatta a feliratot, de annyira le volt gyengülve, hogy nem bírta megtartani. Alkonyodott mondta. Engem meg alulról világított meg a lámpa. Mikor ezt látták, elmentek, és sosem jöttek vissza. Nem lepett meg. Sok mórt láttam már életemben, mert sokan tanultak Padovában az egyetemen. Ez a mór azonban engem is halálra rémisztett, mikor a San Juan fedélzetén kiugrott a sötétből; el tudom képzelni, milyen hatással volt azokra az egyszerű skót parasztokra. A karjára pillantottam. Mi van odaírva? Ima felelte. Húsba írt ima. Ami rád van írva, benned van. Arra gondoltam, micsoda hódolatot mutatott a királya iránt és az Istene iránt is, hiszen az Ő szavait íratta bele a bőrébe. Ez az egyszerű ember a végletekig hű szolgának bizonyult, a bátorsága és odaadása egy hercegnek is díszére vált volna. Sosem akartál megszökni? Fogni az egyik dereglyét, és kievezni az öbölbe? Meglepve nézett rám, mintha ilyesmi eszébe se jutott volna. Utolsó leheletemig hűséggel tartozom a királynak. Mert míg én a gályán szolgáltam, ő magához vette a fiamat. Eljött az ideje, hogy elmondjam neki, amit megtudtam. Ha a neve Faruq Sikkander, láttam őt, még mindig ott van az El Escorialban.

423 Most először ült fel, a szeme csillogott. Igen felelte. Igen. Ő az én fiam, az én nevemet viselni. Én is Faruq Sikkander vagyok. Elmeséltem a találkozásomat az ifjú forráskutatóval. Jól van, helyes fiatalember lett belőle. Újra meg újra elmeséltette velem a történetet, én pedig igyekeztem felidézni minden apró részletet, amire pedig nem emlékeztem, azt kitaláltam. Most először tudott aludni azóta, hogy eljött a San Juanról. Miután pár napig normális élelmiszeradagokat kapott, Faruq tudott dolgozni a hajón, és egy hét múlva ő lett a Florencia legerősebb és legügyesebb tengerésze. Láttam, hogy a legénység fenntartások nélkül elfogadja, sőt, elismerték a tapasztalatát. A tengerészek megszokták már a különféle bőrszínű és nemzetiségű hajósokat, cseppet sem tartottak tőle. Faruq igényes volt, mindennap felhúzott egy vödör sós vizet mosakodni, és jó néhányszor letérdelt imádkozni, a fejével ilyenkor megérintette a fedélzetet. Senki nem tett rá megjegyzést. Egyedül Claudio fogadta gyanakodva Faruqot. Valahányszor misét mondott, most mindig Szent Jakab szövegeit választotta, és a tekintetét a móron tartva beszélt az eretnekekről és vadakról. Meglepett, hiszen Claudio Firenzéből származott, a különféle nemzetek és fajok olvasztótégelyéből, és Szicíliában sosem csatlakozott a mórok általános bírálásához. Most, mikor láttam, hogy néz le Faruqra, az jutott eszembe, mikor Asztúriai Ramiro gyerekkirályt játszotta a Naumachián, és Szent Jakab

424 segítségét kérte a mórok ellen. Ennek ellenére csak egyszer utalt az érzéseire. Ott kellett volna hagynunk a San Juanon mondta. Miért? Claudio követte a tekintetével Faruqot, aki épp a köteleket kezelte nagy szakértelemmel. Kérdezd meg tőle! felelte. Kérdezd meg, miért egyedül o maradt életben! Nem teljesen értettem Claudio ellenségességét. Ugyanakkor a kérdést sem tettem fel a mórnak, onnantól kezdve hagytam, hadd tegye a dolgát, ahogy én is tettem az enyémet. A tőrömet azért mindig a kezem ügyében tartottam. Aznap este vihar támadt a semmiből, megszaggatta a kötélzetet, és úgy dobálta a hajót, hogy felfordult tőle a gyomrunk. Ahelyett, hogy szokásom szerint most is a csillagokat bámultam volna, lefeküdtem az ágyamra, mert lesöpörtek volna a fedélzetről a hullámok. A kabinomban elég nehezen tudtam álomba szenderülni, mert úgy tűnt, hiába közeledünk sebesen az otthonunkhoz, most a vihar végzi el azt, amit az éhezésnek nem sikerült. Végül azonban valószínűleg elaludhattam, mert egyszer csak arra ébredtem, hogy fém csikorgását hallom. A holdfényben láttam, hogy az ajtó rézgombja elfordul, kihúztam a tőrömet a párnám alól. Mióta felosztottam a napi adagokat, mindig a kezem ügyében tartottam. Valaki

425 bekúszott a kabinomba, a hajó hánykolódása miatt a faburkolatra tapadva közeledett; amilyen sovány, ápolatlan benyomást keltett, bárki lehetett a legénységből. Ám a behatolónál nem volt kés bizonytalanul lehuppant az ágyamra. Te vagy az, Faruq Sikkander? suttogtam az ágyat lenyomó alaknak. Üdvözöllek, Benedetto. Don Pedro volt az. Már el is felejtettem, hogy velünk van. A sok gyötrelem közepette ő mindvégig a kabinjában maradt, a rangja magányába zártan, elfeledve. Mikor kitört a lázadás, kihívhattuk volna, hogy fojtsa el. Mikor elvágták a farvitorlát, a fa valószínűleg az ő kabinját zúzta össze. Amikor odakötöttek minket az árbochoz, kiszabadíthatott volna. Ám a nyomorúságunkban és a rengeteg teendő közepette elfeledkeztünk a személyzet legfontosabb és egyben leglényegtelenebb tagjáról. Felültem, nem tudtam, hogyan szólítsam meg. Vajon még mindig ő az uram? Látomásom volt mondta. A vihar közepén egy mór jelent meg az ablakom előtt borzalmas, beesett arccal, a szemeben tűz égett. Különös szavakat mondott, de álmomban megértettem. Azt mondta, hogy jóvá kell tennem a hibáimat. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék. Tudtam, hogy csak Faruqot látta, nem látomás jelent meg előtte, hanem egy hús-vér alak. Ám ha a hercegre rátört valamifele aranyló bűntudat, en nem fogom megakadályozni a vezeklését.

426 Benedetto szólalt meg újra. Elérjük valaha Spanyolországot? Nem tudom feleltem, mert ez most nem tűnt megfelelő pillanatnak a hazudozásra. De szerintem... igen. Az ablaküvegen át kinézett a tengerre, a villám megcsillant a beesett orcáin. Akkor az jutott eszembe, hogy a maga módján sokat szenvedhetett: teljesen magára maradt, ő is ugyanúgy éhezett, mint mi, de neki nem nyújtott enyhet a társaság. Minden tengerbe dobott test az ő ablaka mellett zuhant le, a hajó lélekharangján számolhatta, hány ember halála szárad a lelkén. Mindemellett el kellett viselnie még valamit: a becsülete bemocskolódását. Mindennap azzal a tudattal kellett élnie, hogy ő hozott minket ide, és a horgony tragikus elvesztését követően magukra hagyta az embereit. Az irányítás másokra hárult: egy hajóskapitányra, egy bankárra és egy köznemesre. Meg egy mórra. A herceg nemessége a testével együtt apadt. Senki nem tudhatja meg mondta. Senki nem tudhatja, mi történt ezen a hajón. Esküdj meg a hűségedre! Elgondolkoztam a kifejezésen. Hűség. Felvettem Szent Jakab libériáját, viseltem a medálját, követtem a zászlóját. És még mindig ez a haszontalan aragóniai herceg a hűbéruram. Tévedtem őt illetően. Nem gyakorolt bűnbánatot a magányos börtönében. Akármekkora megrázkódtatást okozott is neki az ablakban megjelenő mór képe, a bűnbánata hamar átadta a helyét az

427 önfenntartás ösztönének. Most, hogy úgy tűnt, jó esélyünk van élve visszatérni Spanyolországba, ki kellett ötlenie, hogy élhet tovább ez az új Don Pedro. Azon töprengett, hogyan törölhetne ki a köztudatból a vétkeit, hogyan fedhetné el, milyen bábherceg valójában. Meg is találta rá a választ egy szóban: hűség. A vazallusa voltam, ha azt akarja, hogy hallgassak, csak parancsot kell adnia rá. A hűségemre. Engedelmeskedtem, hiszen nem tehettem mást. Az eskü úgy szakadt ki belőlem, akár egy sóhaj. Összenyomta a két kezét, mintha imádkozna. Megkönnyebbülés, gondoltam, nem bűnbánat. Lehajtotta a fejét. Viszonzásul egy vallomással tartozom. Összeszorítottam a térdemet. Most már semmi olyasmit nem mondhatott, ami erdekelt volna, a gyomrom kényeskedve elszorult, valami szégyenféléhez hasonlót éreztem. Beatrice kisasszonnyal kapcsolatban. Hirtelen kiegyenesedtem. Beatrice della Scalával? Először vettem ajkamra a nevét az óta, hogy Claudióval beszéltünk róla. Igen. Olyan hosszan hallgatott, hogy már azt hittem, meggondolta magát. Aztán nagy levegőt vett, mintha a tengerbe akarna ugrani. A kisasszony nem volt hűtlen. Én vétettem ellened. De... de... láttam őt. A költővel.

428 Nem tudtad, mit látsz. Don Pedro alig észrevehetően fészkelődön. A költő anyja halt meg a tűzben. Guglielma Crollalanzának hívták. A nő, akit a tarantellára követtem. A mór nő a költő anyja volt? Igen. Beatrice együttérzésből ölelte meg; szemérmesen. Visszagondoltam arra a borzalmas napra, mikor a herceg rávett, hogy kövessem Beatricét a dűnékre. Felidéztem minden mozdulatot Beatrice és a költő között, újrajátszottam a fejemben, mint egy színdarab jelenetét. Most, hogy már ismertem a körülményeket, kénytelen voltam beismerni az igazságot: a költő gyászoló gyermekként viselkedett, aki borzalmas módon veszítette el az anyját. Semmi nem volt abban az ölelésben, ami testvéri gondoskodásnál és szemérmes vigasztalásnál többről árulkodott volna. Ökölbe szorítottam a kezem. Van itt még valami. Tudtam, hogy settebello lapot adtál neki; így készíttettem belőle egy csomaggal, amit aztán otthagytam a szobádban, hogy megtalálja. Már csak egy kérdésem maradt, egyetlen szó. Miért? Szerettem volna, ha elkísérsz erre a kalandra. Mint bajtársam. Nem győzött meg, márpedig most eljött az igazság pillanata. Semmit nem szóltam, ezzel mindent elmondtam. Rendben felelte válaszul a ki nem mondott kérdésekre. Nem akartam, hogy a tiéd legyen, ha az enyém nem lehet.

429 Nem tudtam felelni, forgott körülöttem a világ, a mellkasomban éreztem az elemek tombolását. Ő szólalt meg újra: Hűséget fogadtál emlékeztetett. Akkor már tudtam, miért kényszerítette ki az esküt, mielőtt elmesélte volna a történetét. Abban a pillanatban gyűlöltem. Megkapod feleltem feszülten, minden megvetésem belesűrítettem ebbe az egy szóba. Viszonzásul te is megkapod az enyém. A vállamra tette a kezét. Ha hazajutunk, megjutalmazlak téged és Claudiót is. És az első utunk Szicíliába vezet majd, mindent jóváteszünk, ami félresiklott. Te meg a gróf is kaptok egy csinos menyasszonyt, mit szólsz? Természetellenesen vidámnak hangzott. Nem bíztam meg magamban annyira, hogy válaszolni merjek, és egy perc múlva el is ment, én azonban még mindig ott éreztem a vállamon a keze nyomát. Égetett, mint a billog.

430 IV. FELVONÁS, 15. SZÍN Scaligeri-kastély, Villafranca di Verona Beatrice: Megint egyedül érkeztem a Scaligerikastélyba, de ezúttal nem csöpögő tőr és a bátyám vérének rubincseppjei fogadtak az utam mentén, hanem kincsek. A felvonóhídon két bizánci rézlámpa hevert, megnyomódtak az eséstől. A kapuslakás alatt széthasított damaszkuszi selyemfelöltő hevert. Az udvarban összetört velencei tükör millió szilánkja szikrázott a napsütésben. A vörös torony lépcsői csúszósak lettek a kiömlött tömjéntől. Megindultam felfelé; a védelmet jelentő lépcsők most veszélybe vittek. Apám a vártorony közepén állt egy kupac avaron, melyet valószínűleg megint a szél hordott be, a kezében két levelet tartott. A karját kitartotta, mintha élő mérleg volna, és a két üzenet egyensúlyban tartaná, mintha újra magára vette volna az Igazság közvetítő szerepét. Üdvözlésképp az arca elé emelte az egyik levelet, és felolvasta: Bartolomeo della Scalának, Escalus hercegnek és Villafranca di Verona szabadváros urának. Nagyra becsült hercegem és nemes rokonom! Ezúton értesítelek, hogy már nem ajánlhatom fel a kezemet Beatrice kisasszonynak, Villafranca hercegnőjének. Kérlek, hidd el, hogy nem kívánom megsérteni ezzel nagyra becsült lányodat vagy tenmagad, és irigylem azt a férfit, aki végül

431 elnyerheti a kezét. Mentségemül azt mondhatom, hogy bármilyen szorgosan terveznek is az odaadó apák, nem tudhatjuk, honnan ér el minket Cupido nyila, és a szerelem olyan gazda, akinek nem lehet nemet mondani. Én azzal vigasztalom magam, hogy ez az új egyesülés is megerősíti a rokoni szálainkat. Unokahúgodat, Júlia Capuletet szándékozom feleségül venni Szent Péter katedrálisában jövő csütörtökön, és szívélyesen meghívlak az ünnepségre, valamint az utána tartandó lakomára. Beatrice kisasszony hozományát ezzel a levéllel visszaküldöm. Maradok, et cetera, Páris Maffei gróf. Hallgattam. Nem sérthetem meg mondta az apám -, mivel a Montague kat már kerülöm, és ha a Capuleteket is elveszítem, az összes Della Scala-hatalom odaveszik! Ezért hát mindkettőnknek meg kell jelennie ezen az esküvőn, és mosolyogva kell néznünk, hogy az a kis Capulet boszorkány elveszi tőled a vőlegényedet! Tizennégy! kiáltott. Tizennégy éves. Még alig bír egy gyereket a hasában! Undorodva nézett rám. Mindent tönkretettél. Lesütöttem a szemem szégyenlősséget mímelve. Nem az én hibám hízelkedtem. Visszautasított. Szerinted hogy érzem magam én, azok után, hogy egy öt nyárral fiatalabb lányt választott helyettem? -Kitöröltem a szememből egy nem létező könnycseppet. Ezt már nem kellett volna, túlzásba vittem, és az apám átlátott rajtam. Egy szempillantás alatt mellettem termett,

432 és erősen, durván elkapta az állam. Rákényszerített, hogy a szemébe nézzek. Halljam, te önfejű lány! morgott. Mit csináltál? Semmit tiltakoztam karattyolva, mint a csirke a kés alatt. Döntött, és mást választott. Egyszerre engedte el az állam és a levelet. A papír úgy hullott le a padlóra, mint fáról a levelek, és csak most vettem észre, hogy nem avaron áll, hanem még több papíron. A házassági szerződésem szavai hevertek a lába alatt a titkár lendületes írásával, ezernyi darabra tépve. Az asztalon egyszerű fadoboz feküdt gyapjúval megtömve, a báránybundából kikukucskált a hozományom. Páris tehát a nyoszolyóládát kivéve mindent visszaküldött, azt megtartotta a szépen festett burkolatával, a kincseimet pedig olcsó olívadobozba pakolta bele. Láttam magam előtt, ahogy a Maffei-palota hatalmas csarnokában a Páris ítéletéhez pózolnak, most Júlia játssza Athéné szerepét. El tudtam képzelni, hogy egy másik kis Capulet unokahúg vette át Júlia helyét, és Signor Cagliari, a művész gondosan ráfesti Júlia arcát az enyémre. Azt hittem, jót tettem az unokahúgommal. Akkor meg sem kérdőjeleztem, vajon tényleg bölcs dolog-e olyan sorsot szabni Júliára, melyet én magam visszautasítottam; azt hittem, kedves és gazdag férjet vásároltam neki, aki majd gondoskodik róla. Nem is töprengtem el azon, mi lesz, ha Júlia hozzám hasonlóan szintén úgy dönt, hogy inkább vár a testetlen álomra, minthogy elfogadja a kézzelfogható valóságot. Abban a pillanatban sokkal jobban aggasztott a saját sorsom, apám arcát fürkésztem.

433 Belehuppant a hatalmas fatrónjába, melyet a nevét jelképező létrák támasztottak meg, csendben tűnődött. A második levél ösz- szegyűrődött a kezében. Kíváncsi lettem rá. És a másik üzenet? Elnehezült szemhéjjal, ellenségesen pillantott rám. Mi van? A másik levél. Talán újabb rossz hírek? Mi lehetne ennél rosszabb? kérdezte vészjóslóan. Akkor hát örömhír? A hangom természetellenesen felvidult. Olyasmi, ami engem egyáltalán nem érint felelte. A nénéd meghalt. Egy pillanatig zavarodottan néztem, mivel rengeteg nagynéném volt, és a többségük megjelent az előző esti bálon. Anyád húga, Imogén. Szicíliában. Mintha semmiség volna, odadobta nekem a levelet. Elkaptam, és elszaladtam vele. Meleg volt az udvaron, én azonban még mindig remegtem a megrázkódtatástól. A szökőkút tálján ültem, melyet nemrég Tybalt vére töltött meg, újra meg újra elolvastam a levelet. Leonato írta, szomorú történetről számolt be: a néném belázasodott, és egy hét leforgása alatt meghalt. A testét a Cimiterio Monumentaléba fektetik, a családi sírboltba.

434 Hirtelen újra Szicíliában találtam magam, a domboldalon, a mór halálának napján, oda temettük Guglielma Crollalanza hamvait, ahol most a néném fog feküdni. Imogénra gondoltam, anyám családjának egyetlen megmaradt tagjára, aztán Heróra. Hogy fog most az unokatestvérem felnőni Imogén nélkül, ki tanítja meg arra, hogy nyugodtan lehet független és erős akaratú? Ki mondja el neki, hogyan táncoljon egyedül? Visszamentem a toronyba, apám időközben láthatóan meg sem mozdult. Apám, beszélnem kell veled. Pislogás nélkül meredt rám a halvány tekintetével. Szeretnék visszatérni Szicíliába, hogy lerójam tiszteletem a nagynéném előtt. Mélyen beszívta a levegőt az orrán keresztül. Addigra úgyis eltemetik. A levél egy hétig utazhatott, míg ideért. A hullák megbüdösödnek ott délen. Nem tetszett, hogy így beszél, de nem feddhettem meg. Ennyi tisztelettel tartozunk a családunknak. Azt hittem, ezzel meggyőzhetem, de tévedtem. Mikor elengedtelek, volt örökösöm. És a nénéd vigyázott rád. Most a nénéd halott, és haza kellett hívjalak a bátyád házát fenyegető veszélyek miatt. Nem veszíthetlek el. Ebben nem volt semmi szeretet, semmi érzelem; pusztán politikai megfontolás. Férjhez akar adni. Tehát tavaly nyáron akár meg is halhattam volna, az nem okozott volna semmi kellemetlenséget, idén viszont már más a helyzet. Ha így akarsz fogalmazni, akkor igen.

435 Úgy éreztem magam, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna rám. A hangomat is elvette a döbbenet. De nem hallgattam sokáig. A következő héten rengetegszer felkerestem. Sokat tanultam az alatt az egy hét alatt, amit Veronában töltöttem Párissal, tudtam, hogyan lehetek elviselhetetlen. Zsémbeskedtem, veszekedtem, könyörögtem, hízelkedtem. Néha azt hittem, megint meg fog ütni, de sosem tette. Csak kereken visszautasított. Kétségbeesésemben más módszerhez folyamodtam: próbáltam félénken, engedelmesen, alázatosan viselkedni. Esténként jó társaság voltam, a kedvenc témájáról, Veronáról és környékéről beszéltem neki. Még a scopázást is újrakezd tűk, én pedig néztem, ahogy némi elégedettséggel tölti el az elkerülhetetlen vereségem. Aztán támadt egy ötletem. Egyik este levittem a vacsorához a scopa paklit, és kijátszottam az utolsó, elkeseredett lapomat. Apám mondtam, mikor végre elvitték a húsokat, és a szolgák elhagyták a termet -, ma este tétben fogunk játszani. Ha én győzök, elengedsz engem Szicíliába, hogy lerójam tiszteletemet a néném előtt. Már nyitotta is a száját, hogy megint visszautasítson, én azonban felemeltem a kezem. Ha engedélyezed, egy hónap múlva visszatérek, és feleségül megyek ahhoz, akihez csak akarod. Megsimította az orrát. Semmi ravasz terv és cselszövés, hogy a vőlegény visszautasítson?

436 Elkaptam a tekintetét, láttam rajta, hogy rájött, mi történt Párissal. Semmi feleltem határozottan. És ha nem fogadom el a fogadást? Nagy levegőt vettem. Akkor zárdába vonulok, és veled együtt kihal a vérvonalad. Egy ideig hallgatott, nem tudtam, hogy a hallgatása dühből vagy kelletlen csodálatból ered. Aztán megszólalt: És ha én nyerek? Akkor többet nem szállók szembe veled. És akár holnap férjhez megyek. Kiterítettem a lapjaimat. Az apám azonban szerette a bátorságot és őszinteséget. Akkor ossz mondta, alig láthatóan vállat vont, és szintén alig láthatóan elmosolyodott. Én pedig azt tettem, amit már any- nyiszor. Megkevertem a kártyákat, és megkértem az apámat, hogy emeljen. Osztottam három lapot neki, hármat magamnak. Aztán felfordítottam négy lapot az asztal közepén. A többi lapot a könyökömnél tartottam. Elkezdtünk scopázni. Csak az apám meg én a hatalmas vártoronyban, a tűz előtt. A modern világ ide nem férkőzött be. Semmi nem emlékeztetett minket arra, hogy már nem a kupák, kardok és érmék, filkók, királyok és királynők világában élünk. Éreztem, ahogy szellemek vesznek körbe, múltbeli urak és úrnők tülekednek a vállamnál, hogy elolvassák a lapjaimat, melyeket az arcom előtt mint legyezőt terítettem szét.

437 Felváltva tettünk az apám meg én, próbáltuk elfogni a kiosztott lapokat: kilencest a kilencesre, filkót a filkóra. Egymással átellenben, a könyökünknél őriztük a foglyainkat. Apám vezetett, aztán egyformán álltunk, aztán átvettem a vezetést. Akármit veszítettem is, én nem aggódtam. Az utolsó osztásnál léptem. Észrevétlen, de előzőleg jól begyakorolt mozdulattal megráztam az ingujjamat. A settebello, Benedetto settebellója finoman kicsúszott a kézelőmből az asztalra. A szememet egy percre sem vettem le az apámról nem vett észre semmit a tűz pislákoló fényénél. Kijátszottam a csalópakliból származó lapot. Scopa közöltem csendesen, de határozottan. Apám a kártyára nézett, aztán rám. Egy pillanatig levegőt sem kaptam, úgy éreztem, mintha a szívem is megállt volna. Vajon rájött, hogy csaltam? A kártya kicsit megpuhult, kicsit elmosta a színeit az utazás; de reméltem, hogy a sötét vártorony tüzének fényénél nem veszi észre ezt az apró különbséget. Az apám mozdulatlanul meredt előre egy végtelennek tűnő pillanatig. Aztán felállt, lesöpörte a kártyákat az asztalról, lehullottak a gyékénnyel hintett padlóra. Rám bökött a hosszú ujjával. Egy hónap mondta -, egy nappal se több. Azzal kiment a szobából. Lehajoltam, hogy felszedjem a kártyákat, a settebellót, Benedetto settebellóját visszatettem a helyére: a pruszlikomba.

438 IV. FELVONÁS, 15. SZÍN Florencia, nyílt tenger Benedetto: A Don Pedróval folytatott beszélgetésünket követő reggelen lecsillapodott az elmém háborgása; láttam magam előtt az utat. Az időjárás összhangban volt a gondolataimmal. A szél elcsitult, a tenger nyugodt, tágas kékséggé változott. A hajó jobb felén szélmalmokat láttam a sziklákon Da Sousa, aki nem először járt erre, azt mondta, hogy ezek már Bretagne partjai. Franciaországnál jártunk. Onnantól kezdve naponta meglátogattam Don Pedrót, hogy tájékoztassam a haladásunkról, ahogy a hűbérurat illik. Most már mindennap felkelt, felöltözve ült az asztalánál, levélpapírok előtt, és újra hercegnek látszott minden ízében. A kabinját még mindig nem hagyta el, de üzeneteket küldött a kapitánynak, és leveleket írt az öccsének, Don Juannak, az aragóniai birtokai gondnokának, melyet a partraszállásunk után azonnal feladott. A királynak is írt. Tájékoztattam a kapitányt, hogy a herceg fejadagját meg kell emelni, mire ő egyszerűen bólintott. Később megtudtam, hogy a mindig minden részletet szem előtt tartó Bartoli gondoskodott róla, hogy a herceg mindennap megkapja a fejadagját, kivéve a lázadás napján, és akkor is csak azért mulasztotta el, mert meg volt kötözve. Miközben a legénység minden vitorlát felhúzott, Da Sousa pedig Santander felé fordította a kormányt, én is döntöttem a saját utam felől. A herceg még mindig a hercegem, akármit tett is a Florencián. Ha eljutunk

439 Spanyolországba, átveszem a jutalmamat Isten a tudója, mennyire megérdemeltem. Beatricét illetően nem voltak illúzióim: lehet, hogy mostanra férjhez ment. A herceg szolgálata volt most az első, a második a hazamenetel. Éjszaka azonban, Beatrice csillaga alatt semmi nem szeghette szárnyát a reményeimnek, nem köthette meg az ábrándjaimat. Faruq Sikkander hatékonyan, némán dolgozott. Nem kérdeztem rá, mi történt azon az éjszakán, mikor benézett Don Pedróhoz, de azért eltöprengtem, vajon a bűnöket is éppúgy megérzi-e, mint a víz lelőhelyét. Néztem a mórt a szertartásos mosakodása és imái közepette, láttam az írást az alkarján, mikor tengervizet fröcskölt rá, és arra gondoltam, amire egyszer korábban: bizonyos dolgokat jobb nem firtatni. Aztán egyik nap, Santiago napján, megpillantottuk Santandert. Az emberek mind felujjongtak. Legnagyobb szeretettel Claudiót öleltem meg, mert most már nem egyszerűen a barátom volt. Mikor elváltunk, nedves volt a szeme, ahogy az enyém is. Lett egy bátyám mondta. És nekem egy öcsém. Nem tettünk fogadalmat, nem kevertük el a vérünket egymással úgy, mint a spanyolok. Elég volt összefonni a kezünket: ez a gesztus örökre összekötött minket. Mohón felfaltuk a megmaradt ételeket, vidáman engedelmeskedtünk a kapitányunk utasításainak: felmostuk a padlót, megsikáltuk a gerendákat, a nyomorult

440 hajótestet olyan szép állapotba hoztuk az elkerülhetetlen ünneplésre, amennyire csak lehetett. A herceg csak akkor jött fel a fedélzetre, mikor kikötöttünk, olyan szépen kiöltözött, ahogy csak tudott, hogy integetéssel köszöntse a fogadásunkra nyilván megjelenő gyülekezetét. A hazaérésünk azonban szégyenteljesen zajlott: nem fogadtak se trombiták, se ujjongó tömeg, csak egy sebzett hadihajó csörgött be a kikötőbe. Da Sousa minden tőle telhetőt megtett, hogy horgony nélkül lelassítsa az érkezésünket, de így is olyan sebességgel csapódtunk a móló nak, hogy léket kapott a hajó orra. Mikor Don Pedro nyomában kikecmeregtünk, mind orra estünk, mint a kisgyerekek, mert már elfelejtettük, hogy kell járni. Mikor én elterültem, megcsókoltam az édes anyaföldet. Nem tudom, általában hogyan fogadják a visszatérő hajókat, de aznap nem sok minden emelte a kedélyünket. A kikötőben nem jelent meg a király küldöttje, így az embereket a kocsmában hagytuk, a mórt az utcán, és elindultunk, hogy megkeressük a polgármestert. A napfényes, fehérre meszelt utcákon a gyerekek gúnyosan ujjongva köszöntöttek minket, és rohadt zöldségeket dobáltak ránk. Mindössze egy-két napja még elkapdostam és hálásan felfaltam volna mindet. A puszta öröm, hogy élünk, és bizonytalanul lépegetünk a szilárd talajon, enyhítette a hazatérésünk szégyenét. A polgármester nem tudott bennünket fogadni, de a jegyző elmondta a szomorú igazságot: már október óta fokozatosan érkeznek a viharvert csatahajók, és az emberek már régóta nem

441 ünnepük meg az ilyen látványt. Azt a parancsot kaptuk, hogy mihelyst tudunk, tegyünk jelentést a királynak az El Escorialban. A kikötőben vettünk szamarakat, és elintéztük a kincseim szállítását. Egy hét alatt értünk el az El Escorialba. A világ időközben helyreállt. A talaj ismét talaj lett, a hét napjai visszanyerték a rendes nevüket, bár évekbe telt, mire leszoktam arról, hogy a szerdát Santiagónak hívjam. A király palotájában, hónapokkal azt követően, hogy eljöttem onnan, boldogan vittem véghez azt az egyetlen feladatot, melyre büszke voltam a küldetésünk során. Összehoztam Faruq Sikkandert az ugyanolyan nevű fiával. Megölelték egymást a kertben a vízsugár alatt, melyet ők találtak. Otthagytam őket, és elmentem Szent Jakab kápolnájába hálaadó misére, a szertartás alatt Don Pedro és Claudio között ültem. Bartoli kapitány nem jött velünk, ő ugyanis meghalt Santanderben, a kikötőbeli kocsmában a megérkezésünk napján. Miután elvégezte a kötelességét, elaludt, és többé nem ébredt fel. Az utolsó hajóját, a Florenciát, Toscana hercegének büszkeségét le kellett bontani. Don Pedro üdvözült mosollyal az ajkán hallgatta a misét. Claudiótól megtudtam az úton, hogy a herceg tőle is kicsalta ugyanazt az esküt, amit tőlem: hogy semmit nem ad tovább mindabból, ami a Florencia fedélzetén történt. Claudiót, hogy kom- pénzdíja a nagyherceg bácsikáját a veszteségéért, az expedíció hősének kiáltotta ki. Miután mi

442 hallgatást fogadtunk, a kapitány pedig meghalt, Don Pedro biztonsággal visszafoglalta a hercegi rangját: újra pompás, jóképű, jól öltözött és jól táplált férfiú lett. Az arca olyan fényesen ragyogott, mintha le lenne lakkozva, mint a minket körülvevő szenteké. Felpillantottam a timpanonra, ahol Szent Jakab fakorongja lógott az oszlopok között. Nagy Szent Jakab Matamoros. Elfordultam a képétől. Nem volt miért köszönetét mondanom neki. Nem számítottam rá, hogy Don Pedro állja a szavát, ő azonban tényleg beváltotta mindazt, amit megfogadott a kabinomban azon a viharos éjszakán. Jelentette a tetteimet a királynak, Fülöp pedig nekem adta a San Juan de Siciliáról szerzett kincsek egy tizedét. Rájöttem, hogy hatalmas szégyen lett volna, ha az armada kincsesládájára Erzsébet teszi rá a kezét, így a király hálája nem ismert határokat. Megtett engem León hercegének, mivel az előző herceg kényelmes módon odaveszett az egyik hajón. Nemes lettem, és ami még fontosabb: gazdag. Don Pedro ráadásul megismételte a szándékát, hogy az aragóniai birtokai felé menet megállunk Szicíliában, mivel úgy tűnt, a körülmények lehetővé tették, hogy visszatérjünk Leonato palotájába. Hero kisasszony édesanyja arra kért, hogy többé ne térjek vissza mondta olyan dévaj vidámsággal, mintha ez az egész út meg se történt volna -, én azonban hírét vettem, hogy nemrégiben leverte a láz, és elhalálozott, így szívesen látnak majd minket.

443 Nem értékeltem sem a megjegyzését, sem a híreket, mivel én megkedveltem Imogén úrnőt; mindazonáltal megkötöttem a magam békéjét ezzel az új Don Pedróval, mivel rájöttem, hogy az embernek nem kell feltétlenül kedvelnie azt, akit szolgál. Amikor elindultunk Szicíliába, megkerestem Faruq Sikkandert, hogy neki adjam az egyik kincsesládát. Nekem így is rengeteg maradt, és úgy gondoltam, ennyi jár neki, ő azonban úgy nézett a kezemben heverő ládikára, mintha égetné. Ha már pénzt nem fogadsz el mondtam -, talán egy jó tanácsot adhatok? Halovány mosollyal bólintott. Fogd a fiad, és vidd el Veronába! Ott fekete szentet tisztelnek, az ő nevében megvédik a mórok életét. Tudtam, hogy Spanyolországban további veszélyek várnak a mórokra, Fülöp ugyanis aznap adta rendeletbe az El Escorialban, hogy az armada azért szenvedett csúfos vereséget, mert a királynak túl sokáig tartott kiűzni a mórokat Granadából. így hát az újonnan szerzett vagyonomból először vettem egy-egy szamarat az apának és a fiúnak, aztán útnak indítottam őket. Miközben néztem, ahogy Faruq az északi úton kanyarog a fiával, ő folyamatosan előreszegezte a tekintetét, mindig csak előre, így azt se látta, hogy integettem neki. Nem hibáztattam érte. Ha én azt láttam volna, amit ő, soha többé nem akartam volna még csak ránézni se senkire, aki a San Juan de Sicilia fedélzetén járt.

444 Mostanra ugyanis már tudtam a választ Claudio kérdésére. Tudtam, hogyan maradhatott életben a legyőzött hajó fedélzetén. Azt kellett tennie, amit mondtak róla. Valóra kellett váltania a tengerészek rémtörténeteit a sötét bőrű vadakról, akik megeszik az óvatlan matrózokat, megfőzik őket hatalmas üstökben, mintha levest készítenének. Azt kellett tennie, amire egyedül ő volt hajlandó a kínzó sötétségben, és ez az öröklétig üldözni fogja. Benedetto mondta Claudio akadozva. Jössz? Szicília vár. Szicília. És most már nyugodtan gondolhattam Beatricére, szabadon ereszthettem a reményeimet. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy talán mégis hozzáment a költőhöz, miután én csúnyán elutasítottam, elhagytam, eldobtam. Vagy az is lehet, hogy hazament Veronába, és ott talált magának egy ifjú nemest. Csak remélni tudtam, hogy mindennek ellenére Szicíliába utazott leróni tiszteletét a nénje előtt, és még szabad. És akkor? Akkor már tudtam, mit kell tennem. Nem fogok sem szenvelegni, sem pózolni, sem szerelmesek módjára sóhajtozni. Végeztem a tarkabarka ruhákkal és fellengzős szóvirágokkal. Önmagam leszek, az a Benedetto, akivé váltam. És ha ugyanúgy harcolunk majd, mint korábban, én imádkozni fogok, hogy az összecsapások csókokká váljanak, mint annak előtte. Megfordítottam a lovam, Claudio mellé léptettem, a herceggel az El Escorial kapuslakása előtt találkoztunk. Don Pedro megsarkan- tyúzta a lovát, előrevágtatott, a

445 lobogója feltámadt az ellenszélben. Én pedig éppen úgy, mint egy évvel korábban, követtem a herceget, Claudiót és a napot Szicíliába.

446 V. felvonás Szicília, 1589 nyara

Én Istenem! Miért hagytál el engem?

Én Istenem! Miért hagytál el engem? Édes Illat Én Istenem! Miért hagytál el engem? Sóhajtotta Jézus, miközben a fakereszten felfüggesztve, vércseppek csöpögtek végig a testén. És akkor, nem lélegzett többet. Nem, te voltál minden reményem!

Részletesebben

Én Mária vagyok és el szeretném neked mesélni, hogyan lett a húsvét életemnek egy fontos része

Én Mária vagyok és el szeretném neked mesélni, hogyan lett a húsvét életemnek egy fontos része Én Mária vagyok és el szeretném neked mesélni, hogyan lett a húsvét életemnek egy fontos része Kislányként sok álmom volt. Embereknek szerettem volna segíteni, különösen idős, magányos embereknek. Arrol

Részletesebben

Az Igazi Ajándék. Máté és a sárkány. Táblácska Megismételhetetlen alkalmakra copyright

Az Igazi Ajándék. Máté és a sárkány. Táblácska Megismételhetetlen alkalmakra copyright Az Igazi Ajándék Máté és a sárkány Táblácska Megismételhetetlen alkalmakra copyright 2011-2013 www.tablacska.hu 1 Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyen is túl,

Részletesebben

ERDŐS VERONIKA Ha rád nézek, megy a hasam

ERDŐS VERONIKA Ha rád nézek, megy a hasam ERDŐS VERONIKA Ha rád nézek, megy a hasam Szerelmes versfüzér 1. Nyolcvan sor a fáról, amire rádőlnél Ha most rádőlsz arra a fára, Ki fog dőlni és pont telibe talál- Na. Én állok a fa másik oldalán Pont

Részletesebben

Andersen meséi AZ ÖREG UTCAI LÁMPÁS

Andersen meséi AZ ÖREG UTCAI LÁMPÁS Andersen meséi AZ ÖREG UTCAI LÁMPÁS Hallottad-e már az öreg utcai lámpás történetét? Igaz, nem éppen vidám história, de azért egyszer végighallgathatod. Volt egyszer egy jóravaló, öreg utcai lámpás, aki

Részletesebben

Kiss Ottó. A nagypapa távcsöve

Kiss Ottó. A nagypapa távcsöve Kiss Ottó A nagypapa távcsöve ITT VANNAK A NAGYIÉK Itt vannak a nagyiék, megjöttek! Két hétre. Fogalmam sincs, hogy mit lehet majd velük addig csinálni. 3 A NAGYPAPA UGYANOLYAN A nagypapa ugyanolyan, mint

Részletesebben

A szenvede ly hatalma

A szenvede ly hatalma Előhang Leonard Kastner mostanában egyre többször gondolt ar ra, hogy vissza kéne vonulnia. Miért is ne? Az időzítés tökéletes lenne. Annyi pénzt keresett már, amiről régebben álmodni sem mert volna, ráadásul

Részletesebben

Horváth Szabolcs. Visszatapsolva MÁSODIK VERSKÖTET

Horváth Szabolcs. Visszatapsolva MÁSODIK VERSKÖTET Horváth Szabolcs Visszatapsolva MÁSODIK VERSKÖTET Lenni Egy kis tréning sosem árthat meg, Így egy rossz papíron nevezlek, Téged, kit oly nagyon kedvellek, S el nem engedlek. De látod, így néz ki szobám,

Részletesebben

A mi fánk. "Fa nélkül egy fillért sem ér a táj, S üres a fa, ha nincs rajta madár. Én azt hiszem, nem kelne föl a nap,

A mi fánk. Fa nélkül egy fillért sem ér a táj, S üres a fa, ha nincs rajta madár. Én azt hiszem, nem kelne föl a nap, A mi fánk "Fa nélkül egy fillért sem ér a táj, S üres a fa, ha nincs rajta madár. Én azt hiszem, nem kelne föl a nap, Ha nem lennének fák és madarak." (Horváth Imre) 2013.04.30. 1-2. óra Magyar nyelv és

Részletesebben

Claire Kenneth. Randevú Rómában

Claire Kenneth. Randevú Rómában Claire Kenneth Randevú Rómában CLAIRE KENNETH Randevú Rómában Regény 2010 Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail: info@fapadoskonyv.hu A könyv az alábbi kiadás alapján készült: Claire

Részletesebben

Benedek Elek: JÉGORSZÁG KIRÁLYA

Benedek Elek: JÉGORSZÁG KIRÁLYA Benedek Elek: JÉGORSZÁG KIRÁLYA Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott szegény, hogy mit csináljon ezzel a

Részletesebben

Aikido és a harmónia ereje, avagy Oszkár átváltozása

Aikido és a harmónia ereje, avagy Oszkár átváltozása Aikido és a harmónia ereje, avagy Oszkár átváltozása Aikido-történet gyerekeknek Richard Moon és Chas Fleischman tollából Vass Anikó és Erszény Krisztián fordításában Előszó Ezt a történetet közel huszonöt

Részletesebben

Lily Tiffin: A bűnjel

Lily Tiffin: A bűnjel Lily Tiffin: A bűnjel Lily Tiffin A bűnjel (Részlet) Regény (Részlet) Lomart Kiadó A digitális kiadás a 2008-ban meg jelent ISBN 978-963-9632-15-8 számú kiadás változtatás nélküli másolata. A digitális

Részletesebben

VERASZTÓ ANTAL AKIKKEL AZ ÉLET TÖRTÉNIK

VERASZTÓ ANTAL AKIKKEL AZ ÉLET TÖRTÉNIK VERASZTÓ ANTAL AKIKKEL AZ ÉLET TÖRTÉNIK A következő történet szereplői közül példaként egy olyan helybéli embert állíthatunk, akit a neve miatt mindenki Bokor Mihálynak szólított, és akiről semmi rosszat

Részletesebben

Mi az, hogy reméled? Nem t om, nincs túl nagy praxisom, még sohasem fogyasztottak el erdei manók. Pedig anyám sokszor mondta, hogy vigyen el a manó,

Mi az, hogy reméled? Nem t om, nincs túl nagy praxisom, még sohasem fogyasztottak el erdei manók. Pedig anyám sokszor mondta, hogy vigyen el a manó, Manó úr Hát, ha éppen tudni akarod, arról a magas hegyről származom mondta, mielőtt bármit is kérdezhettem volna. Hogy miért jöttem le erre az alacsonyabb hegyre? folytatta, még mindig kérdés nélkül nos,

Részletesebben

A döntés meghozatalában, miszerint egy lélekgyermeket vesz magához, Bonaria számára a legnagyobb problémát természetesen nem az emberek kíváncsisága,

A döntés meghozatalában, miszerint egy lélekgyermeket vesz magához, Bonaria számára a legnagyobb problémát természetesen nem az emberek kíváncsisága, A döntés meghozatalában, miszerint egy lélekgyermeket vesz magához, Bonaria számára a legnagyobb problémát természetesen nem az emberek kíváncsisága, sokkal inkább a házába befogadott kislány kezdeti viselkedése

Részletesebben

Az élet napos oldala

Az élet napos oldala Az élet napos oldala írta Mercz Tamás E-mail: mercz_tomi@hotmail.com Első rész Minden kicsiben kezdődik el A fűnyíró idegesítő berregő motorhangja teljesen betölti szobám zegzugait. Zúg a rikítóan kék

Részletesebben

1. Hány király él a mesében? egy... Hány lánya van neki? három... Hány országa van? három...

1. Hány király él a mesében? egy... Hány lánya van neki? három... Hány országa van? három... A SÓ (népmese) Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg király s volt három szép lánya. Volt néki három dúsgazdag országa, mindhárom lányának jutott egy-egy ország. Hanem ahogy mondják: nincs három

Részletesebben

A BARÁT. Moncsinak, aki végig kitartott mellettem és támogatott. Andrásnak, aki szereti az írásaim, de ezt a könyvet még nem olvasta.

A BARÁT. Moncsinak, aki végig kitartott mellettem és támogatott. Andrásnak, aki szereti az írásaim, de ezt a könyvet még nem olvasta. Bódi Zsolt Publio Kiadó 2012 Minden jog fenntartva! A BARÁT Moncsinak, aki végig kitartott mellettem és támogatott. Andrásnak, aki szereti az írásaim, de ezt a könyvet még nem olvasta. Szüleimnek, testvéreimnek,

Részletesebben

A Feldegg-kúria teraszán 1914 nyár elején két ifjú hölgy üldögélt. Élvezték az elsõ meleg napsugarakat, és közben kézimunkáztak. Bárcsak tudnám, mi

A Feldegg-kúria teraszán 1914 nyár elején két ifjú hölgy üldögélt. Élvezték az elsõ meleg napsugarakat, és közben kézimunkáztak. Bárcsak tudnám, mi I. A Feldegg-kúria teraszán 1914 nyár elején két ifjú hölgy üldögélt. Élvezték az elsõ meleg napsugarakat, és közben kézimunkáztak. Bárcsak tudnám, mi értelme ennek az unalmas hímzésnek! A mamának már

Részletesebben

V i c z i á n Á k o s. Halálos haszonszerzés

V i c z i á n Á k o s. Halálos haszonszerzés V i c z i á n Á k o s Halálos haszonszerzés Nem is emlékszem, hogy mikor aludtam ilyen jót, igaz nem volt több hat óránál, de ennyit ritkán alszom. Nyújtózkodtam egy hatalmasat, majd felkeltem az ágyból,

Részletesebben

Mándy Iván. Robin Hood

Mándy Iván. Robin Hood Mándy Iván Robin Hood Mándy Iván Robin Hood 2011 Fapadoskonyv.hu Kft. Mándy Iván jogutódja A király vadászai Nem, hát Robin Hood nem is tudott szebbet elképzelni, mint egy ilyen gyönyörű erdőben barangolni!

Részletesebben

Furfangos Fruzsi Bé. és a borzasztó büdi busz

Furfangos Fruzsi Bé. és a borzasztó büdi busz Furfangos Fruzsi Bé és a borzasztó büdi busz Könyvmolyképző Kiadó Szeged, 2013 3 Tartalomjegyzék 1. fejezet: A Néni 7 2. fejezet: Milyen az, ha összeszorul a gyomrod? 15 3. fejezet: A borzasztó büdi busz

Részletesebben

Bányai Tamás. A Jóság völgye

Bányai Tamás. A Jóság völgye Bányai Tamás A Jóság völgye - Nem sikerült - suttogta Ria alig hallhatóan. - Azt hiszem senkinek sem fog sikerülni. Gézu értetlenül és csodálkozva nézett rá. A kötés alatt mintha kikerekedett volna egy

Részletesebben

TÁVOL TŐLED 2 A MI SZÉTTÉPETT SZÍVEINK 2 KÉTSÉGEK KÖZÖTT 3 ESTE 3 GONDOLATBAN 4 EGY PÁR A PADON 4

TÁVOL TŐLED 2 A MI SZÉTTÉPETT SZÍVEINK 2 KÉTSÉGEK KÖZÖTT 3 ESTE 3 GONDOLATBAN 4 EGY PÁR A PADON 4 TÁVOL TŐLED 2 A MI SZÉTTÉPETT SZÍVEINK 2 KÉTSÉGEK KÖZÖTT 3 ESTE 3 GONDOLATBAN 4 EGY PÁR A PADON 4 ŐRZÖM AZ ÁLMODAT 5 AZ IGAZ SZERETET 5 MA EGY VERSEM KAPCSÁN 6 BIZONY! 7 A HÁRSFAILLATÚ ESTÉKEN 7 A MI VERSÜNK

Részletesebben

Kirándulás a Felvidéki bányavárosokba és a Szepességbe

Kirándulás a Felvidéki bányavárosokba és a Szepességbe Kirándulás a Felvidéki bányavárosokba és a Szepességbe Felvidéki kirándulásunk az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával jött létre. A kirándulást hosszas előkészítő munka előzte meg, amiben tanáraink

Részletesebben

Kutasi Heléna. Szerelmeskalandos. avagy a boldogságra várni kell. Borító: Ráth Márton www.facebook.com/rathmartonsalon

Kutasi Heléna. Szerelmeskalandos. avagy a boldogságra várni kell. Borító: Ráth Márton www.facebook.com/rathmartonsalon Kutasi Heléna Szerelmeskalandos avagy a boldogságra várni kell Borító: Ráth Márton www.facebook.com/rathmartonsalon Amikor először megláttam őt, azonnal tudtam, nem lesz mindennapi történet. Biztos többen

Részletesebben

A szomorú királykisasszony. Feldolgozta: BRÉDA SZILVIA

A szomorú királykisasszony. Feldolgozta: BRÉDA SZILVIA A szomorú királykisasszony Feldolgozta: BRÉDA SZILVIA 119 120 A mese Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörűséges szép leánya, aki soha el nem mosolyodott, mindig

Részletesebben

Szilvási Zoltán. A szamáriai asszony. Belakott végtelen

Szilvási Zoltán. A szamáriai asszony. Belakott végtelen Szilvási Zoltán A szamáriai asszony Belakott végtelen Bevezetés Szeretnék elnézést kérni a teológusoktól, papoktól, szentíráskutatóktól, régészektől, és minden olyan tudóstól és szakembertől, akik Jézus

Részletesebben

Szép karácsony szép zöld fája

Szép karácsony szép zöld fája Móra Ferenc Szép karácsony szép zöld fája Illusztrációk: Szabó Enikő Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam, és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öreg templomunk volt. Úri

Részletesebben

SCHUMANN CHAMISSO. Frauenliebe und Leben. Asszonyszerelem, asszonysors

SCHUMANN CHAMISSO. Frauenliebe und Leben. Asszonyszerelem, asszonysors SCHUMANN CHAMISSO Frauenliebe und Leben Op. 42 Asszonyszerelem, asszonysors Frauenliebe und leben Asszonyszerelem, asszonysors Op.42 1. Mióta láttam őt, vaknak hiszem magam, Bárhová is nézek, csak őt látom;

Részletesebben

A fölkelő nap legendája

A fölkelő nap legendája Prof. Dr. Tapolyai Mihály A fölkelő nap legendája Máréfalvi barátaimnak mestereim egyikéről Dr. Szalay Károly pszichiáter emlékére Dr. Szalay Károly pszichiáter élete (1894-1973) Régen mesternek hívtuk

Részletesebben

1. fejezet. Dorset, 2010 Egy évvel késõbb

1. fejezet. Dorset, 2010 Egy évvel késõbb 1. fejezet Dorset, 2010 Egy évvel késõbb A napok egyre rövidebbek. A fûre hullott almákat megcsipkedték a varjak. Viszem be a fát, és rálépek az egyik puha gyümölcsre; szétnyomódik a lábam alatt. November

Részletesebben

Sokféleképpen belefoghatnék ebbe a történetbe. Ábrándosabb lelkületű olvasóim, akik nem közömbösek régmúlt csaták és elporladt hősök iránt, bizonyára nem vennék zokon, ha úgy kezdeném: régesrég, azokban

Részletesebben

Petőcz András. Idegenek. Harminc perccel a háború előtt

Petőcz András. Idegenek. Harminc perccel a háború előtt Petőcz András Idegenek Harminc perccel a háború előtt Peut-être à cause des ombres sur son visage, il avait l air de rire. (Camus) Megyünk anyámmal haza, a plébániára. Szeretek az anyámmal kézen fogva

Részletesebben

Szabóné Tóth Judit: Ballagó diákok búcsúzója. Pöttöm kis elsősként - hátunkon nagy táska - félve és ámulva léptünk az iskolába.

Szabóné Tóth Judit: Ballagó diákok búcsúzója. Pöttöm kis elsősként - hátunkon nagy táska - félve és ámulva léptünk az iskolába. Szabóné Tóth Judit: Ballagó diákok búcsúzója Pöttöm kis elsősként - hátunkon nagy táska - félve és ámulva léptünk az iskolába. A tanító néni kedves mosolya bátorított minket, az első "o" betűnél még ő

Részletesebben

ANDALÚZIAI SZERENÁD. SuSANNA AgoStINo

ANDALÚZIAI SZERENÁD. SuSANNA AgoStINo ANDALÚZIAI SZERENÁD SuSANNA AgoStINo 1. fejezet Éjszaka eleredt a hó, és reggelre már vastagon ellepte az Alpok téli üdülőhelyeit. A sűrű hópelyhek között a hegycsúcsok körvonalai elmosódtak, és a táj

Részletesebben

Hangos mesék, versek és ismeretterjesztő cikkek a szövegértés fejlesztésére. Pirosmalac. Hangos mese

Hangos mesék, versek és ismeretterjesztő cikkek a szövegértés fejlesztésére. Pirosmalac. Hangos mese Varázsbetű Mesetár Hangos mesék, versek és ismeretterjesztő cikkek a szövegértés fejlesztésére http://varazsbetu.hu/mesetar Pirosmalac Hangos mese (A hanganyag itt található: http://varazsbetu.hu/mesetar/pirosmalac)

Részletesebben

PETOCZ-nyomda indd :14:41

PETOCZ-nyomda indd :14:41 ez az utazás talán a legrosszabb emlékeim egyike. Ezért nem tudok erről az utazásról mit mondani. Minden olyan ideiglenesnek tűnt akkoriban. Bizonytalannak. És ez a bizonytalanság, ez volt talán a legkimerítőbb.

Részletesebben

A cikkeket írta: Károlyi Veronika (Ronyka) www.varazslatostitkok.com. Korrektúra: Egri Anikó

A cikkeket írta: Károlyi Veronika (Ronyka) www.varazslatostitkok.com. Korrektúra: Egri Anikó A cikkeket írta: Károlyi Veronika (Ronyka) www.varazslatostitkok.com Korrektúra: Egri Anikó 2 Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék... 3 Az összefogás döbbenetes ereje... 4 Depressziós helyett bajnok... 6 Na

Részletesebben

Kishegyi Nóra: de tudom, hogy van szeretet!

Kishegyi Nóra: de tudom, hogy van szeretet! Kishegyi Nóra: de tudom, hogy van szeretet! Mivel sem az én szüleim, sem férjem szülei nem álltak olyan jól anyagilag, hogy támogatni tudtak volna új otthonunk megteremtésében, esküvőnk után vidékre kötöztünk

Részletesebben

Himmler Zsófia VARJÚFIVÉREK. Népmese-dramatizációk gyermekbábcsoportoknak. Himmler Zsófia Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely

Himmler Zsófia VARJÚFIVÉREK. Népmese-dramatizációk gyermekbábcsoportoknak. Himmler Zsófia Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely Himmler Zsófia VARJÚFIVÉREK Népmese-dramatizációk gyermekbábcsoportoknak Himmler Zsófia Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely Forrás: Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 14., Dunaszerdahely, 1999

Részletesebben

A kis betlehemi csillag /Szende Ákos fordítása/

A kis betlehemi csillag /Szende Ákos fordítása/ A kis betlehemi csillag /Szende Ákos fordítása/ A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban

Részletesebben

A család kedvencei. Receptjeim hétköznapokra és ünnepekre

A család kedvencei. Receptjeim hétköznapokra és ünnepekre A család kedvencei Receptjeim hétköznapokra és ünnepekre A család kedvencei Receptjeim hétköznapokra és ünnepekre RACHEL ALLEN Ezt a könyvet férjemnek, Isaac-nak ajánlom akinek szere tete, támogatása

Részletesebben

Válogatott verseim. Christin Dor. Publio kiadó. Minden jog fenntartva!

Válogatott verseim. Christin Dor. Publio kiadó. Minden jog fenntartva! Válogatott verseim Christin Dor 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva! Valami Valami váratlan, Valami ismeretlen, Valami, ami magához vonz. Valami érzéki, Valami felülmúlhatatlan, Valami, ami megbabonáz.

Részletesebben

ALEA, az eszkimó lány. Regény

ALEA, az eszkimó lány. Regény ANAUTA ALEA, az eszkimó lány Regény 2011 Előszó Amit ebben a könyvben elmondok, az nem kitalálás. Nagy részét apámtól, Jorgkétől hallottam gyerekkoromban. Viharos téli estéken sokszor kértem, hogy meséljen

Részletesebben

KÉPES MESEKINCSTÁR. roland

KÉPES MESEKINCSTÁR. roland KÉPES MESEKINCSTÁR roland 3 Tartalomjegyzék Aladdin és a csodalámpa...6 Hófehérke és a hét törpe...12 Az élet vize...22 Hamupipőke...30 A méhkirálynő...38 Pöttöm Panna...46 A palackba zárt szellem...56

Részletesebben

mondott, és nem kimondott gondolataival. Még senki sem tudta így elmondani ezeket, akár burkoltan is, bizony ezek a dalok gyakran kimondják azt,

mondott, és nem kimondott gondolataival. Még senki sem tudta így elmondani ezeket, akár burkoltan is, bizony ezek a dalok gyakran kimondják azt, II. fejezet [...] Legyél az esernyőm, Óvj a széltől, és ha mégis elázom, Te legyél az égen a Nap, Te melegíts át, ha néha fázom! Én meg olyan leszek hozzád, mint a gazdájához a véreb Amikor először láttam

Részletesebben

A gyűrűn látszott, hogy soká hordhatták és sokat dolgozott az, aki viselte, mert kopott volt, de gyűrű volt. Az anyós nagylelkűségére

A gyűrűn látszott, hogy soká hordhatták és sokat dolgozott az, aki viselte, mert kopott volt, de gyűrű volt. Az anyós nagylelkűségére A gyűrű kora A jobb keze gyűrűsujján lévő karikagyűrűt nézegette. A házassági évfordulójuk közeledett. Hányadik is? Ki kell számolnia. Ha 52-ben házasodtak és most 2011-et írunk, akkor ez az 59. Nem kerek

Részletesebben

GÖRÖG ILONA BALLADÁJA Színpadra állította Magerusan Katalin tanítónő, 1981-ben Besztercén.

GÖRÖG ILONA BALLADÁJA Színpadra állította Magerusan Katalin tanítónő, 1981-ben Besztercén. GÖRÖG ILONA BALLADÁJA Színpadra állította Magerusan Katalin tanítónő, 1981-ben Besztercén. A színpad közepén lányok, fiúk körben állnak, arccal a kör közepe felé. Elől, a színpad bal oldalán, Bertalaki

Részletesebben

Könnyek útja. Versválogatás

Könnyek útja. Versválogatás Könnyek útja Versválogatás Szerző: Nemes Kiss Kata Minden jog fenntartva Borítóterv és kivitelezés: Boris Vanessza Szerkesztette: Lélek Sándorné 2014. Előszó a Könnyek útjához: A szépség: álom. Az álom

Részletesebben

40 éves házassági évfordulóra gitáros szentmise

40 éves házassági évfordulóra gitáros szentmise D A G A Bevonulás Két ember eléd lép, két ember Téged kér, D A G A Két ember eléd áll, két ember Téged vár, A D H E Végtelen Istenünk, áldd meg az életünk! Cis Fis H E Végtelen Istenünk, áldd meg az életünk!

Részletesebben

A Biblia gyermekeknek bemutatja. 60/6. Történet.

A Biblia gyermekeknek bemutatja. 60/6. Történet. A Biblia gyermekeknek bemutatja Jákób, a csaló Írta : Edward Hughes Illusztrálta : M. Maillot; Lazarus Franciáról fordította : Dr. Máté Éva Átírta : M. Kerr; Sarah S. 60/6. Történet www.m1914.org Bible

Részletesebben

A kegyelem árad 193 A mélyből Hozzád száll szavam 101 A nap bíborban áll 50 A sötétség szűnni kezd már 181 A szívemet átadom én 64 A Te nevedben mi

A kegyelem árad 193 A mélyből Hozzád száll szavam 101 A nap bíborban áll 50 A sötétség szűnni kezd már 181 A szívemet átadom én 64 A Te nevedben mi A kegyelem árad 193 A mélyből Hozzád száll szavam 101 A nap bíborban áll 50 A sötétség szűnni kezd már 181 A szívemet átadom én 64 A Te nevedben mi együtt vagyunk 126 A tisztelet csak Istené 48 A végtelenhez

Részletesebben

Már a tanítóképző utolsó évét jártam, mikor meglegyintett úgyszólván az első komoly szerelem. Ez a

Már a tanítóképző utolsó évét jártam, mikor meglegyintett úgyszólván az első komoly szerelem. Ez a V Barna legény. Te szegény, te szép. Dús hajad egy leány álma. Elvesztettem az eszem s szemem könnyet hullat, mint estalkonyatkor az ég. Ó, miféle babona űzi tekintetem utánad? Végigkísérlek a fasoron,

Részletesebben

Mándy Iván. A huszonegyedik utca. Regény

Mándy Iván. A huszonegyedik utca. Regény Mándy Iván A huszonegyedik utca Regény 2011 Gábor megállt az öreg, púpos hátú ház előtt, egy véznán fityegő cédulánál. Kiadó szoba Letette ráncos barna bőröndjét, kalapját feljebb tolta homlokán. Általában

Részletesebben

Petőfi Sándor: FA LESZEK, HA...

Petőfi Sándor: FA LESZEK, HA... Petőfi Sándor: FA LESZEK, HA... Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy... Csak hogy lényink egyesüljenek. Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Részletesebben

Örökkévaló 8. Rész. Gerilla! Tiszperger József. Publio Kiadó. Minden jog fenntartva!

Örökkévaló 8. Rész. Gerilla! Tiszperger József. Publio Kiadó. Minden jog fenntartva! Örökkévaló 8. Rész Gerilla! Tiszperger József Publio Kiadó 2013 Minden jog fenntartva! Dani és kis csapata kaptak némi fegyvert, megkapták az utasításokat, beültek a buszba, és visszamentek oda, ahonnan

Részletesebben

RADNÓTHY SZABOLCS. A hullámlovas 2015.

RADNÓTHY SZABOLCS. A hullámlovas 2015. RADNÓTHY SZABOLCS A hullámlovas 2015. PROLÓGUS Rájöttem, hogy az élet tenger. Hogy érted? Egyszerre csendes és hangos. Viharos és morajló. Amikor a horizonton a végét keresed, rájössz, hogy se eleje, se

Részletesebben

magát. Kisvártatva Vakarcs, a kutya is csatlakozott hozzájuk. Kedveskedve hol a Papa, hol meg az unoka lábaira fektette meleg tappancsait.

magát. Kisvártatva Vakarcs, a kutya is csatlakozott hozzájuk. Kedveskedve hol a Papa, hol meg az unoka lábaira fektette meleg tappancsait. Göncölszekér M ári szólt asszonyához Pista, te csak maradj az ágyban, próbálj meg aludni. Ez a szegény lánygyerek folyton köhög. Nem hagy téged aludni. Nem tudsz pihenni. Lehet, hogy a komámnak lesz igaza.

Részletesebben

Michael Peinkofer. 1. kötet. A griff bűvöletében. Scolar

Michael Peinkofer. 1. kötet. A griff bűvöletében. Scolar Michael Peinkofer 1. kötet A griff bűvöletében Scolar E lőhang Több száz évvel ezelőtt, régi, sötét korokban A felhőkön átszűrődő sápadt holdfényben az emberi szem alig tudta kivenni a kőrakások gyűrűjét.

Részletesebben

AZ ESZEE SZES NAGYMAMA. napirenden. Fordulópont 59 67

AZ ESZEE SZES NAGYMAMA. napirenden. Fordulópont 59 67 AZ ESZEE SZES NAGYMAMA Szávai Géza humoros fordulatokban bõvelkedõ, vidám könyve nem csupán a gyerek érzelmeire, hanem az értelmére, fogékony intelligenciájára alapoz, amikor meghökkentõ történetekben,

Részletesebben

Kheirón megtudja hogy testvére beteg. megmerevedett nézte a Nyilas kísérőbolygóit a zümmögés nem szűnt a fejében

Kheirón megtudja hogy testvére beteg. megmerevedett nézte a Nyilas kísérőbolygóit a zümmögés nem szűnt a fejében Tornai József Kheirón megtudja hogy testvére beteg A kentaur szomorú lett más lények nem tudják mi a kentaur-szomorúság nem tudják hogy négy lábba és két karba mennyivel több szomorúság fér el megmerevedett

Részletesebben

Gárdonyi Géza. Az ablak

Gárdonyi Géza. Az ablak Gárdonyi Géza Az ablak Egy tizenöt éves fiú is járt az iskolába. Daninak hívták. Leány is volt három olyan nagyocska. De azok mind vidámak voltak és kedvesek. Csak ez a Dani! Ült fakó arccal az első helyen,

Részletesebben

SZEPES MÁRIA PÖTTYÖS PANNI. az idôvonaton MÓRA KÖNYVKIADÓ

SZEPES MÁRIA PÖTTYÖS PANNI. az idôvonaton MÓRA KÖNYVKIADÓ SZEPES MÁRIA PÖTTYÖS PANNI az idôvonaton MÓRA KÖNYVKIADÓ A Móra Könyvkiadó a Szepes Mária Alapítvány támogatója. Az alapítvány célja az író teljes életmûvének gondozása, még kiadatlan írásainak megjelentetése,

Részletesebben

Tommaso Grado SÓLYOMLÁNY

Tommaso Grado SÓLYOMLÁNY Néha fel kell adnunk az elveinket, hogy megélhessük az álmainkat Tommaso Grado SÓLYOMLÁNY - részlet - Szakmai konzultáns: dr. Almási Krisztina Borító és tördelés: White Noise Team ISBN 978-963-12-4568-4

Részletesebben

Januárban szeretnék utazni feleltem lefegyverzőnek szánt mosollyal. A lány rögtön rákapcsolt: Napfényre vágyik? Korlátozottak az anyagi lehetőségeim

Januárban szeretnék utazni feleltem lefegyverzőnek szánt mosollyal. A lány rögtön rákapcsolt: Napfényre vágyik? Korlátozottak az anyagi lehetőségeim 1 1999. december 14-én, a délután kellős közepén rádöbbentem, hogy a szilveszterem valószínűleg el lesz cseszve ahogy máskor is. Jobbra fordultam, a Félix-Faure sugárútra, és bementem az első utazási irodába.

Részletesebben

Aztán eljött a nap, amikor már nem kapta a segélyt, csak valami járuléknak nevezett, nevetségesen kicsi összeget

Aztán eljött a nap, amikor már nem kapta a segélyt, csak valami járuléknak nevezett, nevetségesen kicsi összeget Kovács Gabriella Hát ennyi volt... Hát ennyi volt érezte, hogy itt az út vége. Tehetetlenül, fáradtan feküdt a hideg kövön a fagyos szélben és nem akart többé engedelmeskedni a teste. Már nem érzett fájdalmat

Részletesebben

Pierre Anthon aznap hagyta ott az iskolát, amikor rájött, hogy semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer amúgy sincs értelme semminek.

Pierre Anthon aznap hagyta ott az iskolát, amikor rájött, hogy semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer amúgy sincs értelme semminek. 8 II Pierre Anthon aznap hagyta ott az iskolát, amikor rájött, hogy semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer amúgy sincs értelme semminek. Mi, többiek maradtunk. Bár a tanárok igyekeztek gyorsan eltüntetni

Részletesebben

Lázár Éva AJÁNDÉK. regény

Lázár Éva AJÁNDÉK. regény Lázár Éva AJÁNDÉK regény Az élet furcsa játéka, a beletörődés és a küzdelem. A belső és külső lélek harca. A féltés, a halál, a megértés, a szeretet és az elfogadás játéka. Egy lány lelki tusája, a család

Részletesebben

FARKAS KATALIN. Félvér Tigris. Derna krónikák 1.

FARKAS KATALIN. Félvér Tigris. Derna krónikák 1. FARKAS KATALIN Félvér Tigris Derna krónikák 1. 1. Meglepetés A mai napom is ugyanúgy kezdődött, mint minden hétköznapom. Kicsit morcosan keltem fel, unottan ettem meg a reggelit, lassan öltöztem fel és

Részletesebben

Eresszen! Legyen olyan kedves, Lang úr. Most szépen elalszik még két órácskára, aztán mikor már világos lesz, elmehet sétálni.

Eresszen! Legyen olyan kedves, Lang úr. Most szépen elalszik még két órácskára, aztán mikor már világos lesz, elmehet sétálni. Amikor Konrad Lang felébredt, sötét volt. Idegen ágyban feküdt. Keskeny volt és magas, Elisabeth nem feküdt mellette. Fel akart kelni, de nem tudott. Az ágy két oldalán rács volt. Hé! kiáltotta. Majd hangosabban.

Részletesebben

Joachim Meyer. Bot. A vívás szabad lovagi és nemesi művészetének alapos leírása (1570) Fordította: Berki András

Joachim Meyer. Bot. A vívás szabad lovagi és nemesi művészetének alapos leírása (1570) Fordította: Berki András Joachim Meyer A vívás szabad lovagi és nemesi művészetének alapos leírása (1570) Bot Fordította: Berki András A botról Az ötödik, és egyben utolsó fejezete ennek a könyvnek, amiben elmagyarázom és röviden

Részletesebben

Most akartam éppen letenni a kalapomat. Hogyan tegyem le az ön dicséretei után? Ön azt gondolná, hogy leénekelte a fejemről.

Most akartam éppen letenni a kalapomat. Hogyan tegyem le az ön dicséretei után? Ön azt gondolná, hogy leénekelte a fejemről. GYORSVONATON Budapest A vonat öt perc múlva indul. Ma alig van utazó: az idő borongós. Lehet, hogy esik is. Az én kocsimban egy fiatal házaspár ül. A szomszéd fülkében foglaltak helyet. Ahogy bepillantottam,

Részletesebben

Megbánás nélkül (No regrets)

Megbánás nélkül (No regrets) Stargate SG1- Megbánás nélkül (No Regrets) Kategória: Stargate SG1 Romantika Rövid ismertető: Bárcsak a Jég foglyai néhány perccel tovább tartott volna... Írta: Alli Snow Web: http://www.samandjack.net/fanfics/viewstory.php?sid=1251

Részletesebben

A brilliánskakas legendája

A brilliánskakas legendája T. Igor Csaba A brilliánskakas legendája Különös történetek három család életéből Előjáték Ezerkilencszáz-tizenhatot írtak, Krisztus után. Egy szép áprilisi délutánon, (ritka volt abban az évben az ilyen

Részletesebben

garmadát. Abban sem volt nagy köszönet, ahogy cseperedtem, mert, ami rosszat elképzelhet az ember, azt én mind véghezvittem: a macska talpára

garmadát. Abban sem volt nagy köszönet, ahogy cseperedtem, mert, ami rosszat elképzelhet az ember, azt én mind véghezvittem: a macska talpára Mire megvirrad... Julis! Julis! Asszony! Csak nem hagy békén, s én áldozatként, hogy szabaduljak tőle, elvonulok, mint a nagyokosok, tollat veszek a kezembe, azzal ámítom őnagyságát, hogy úr lettem, ahogy

Részletesebben

Mindenkit Szeressetek

Mindenkit Szeressetek Gondolatok Mindenkit Szeressetek Életem napjaiban Szivem sarkaiban Egyszerű szeretettel Gondolok mindenkire. A szél fújásával Szabadon száguldok. Szivem dobogásával Ajkam suttogásával Szeretettel kérlek

Részletesebben

LEE CHILD 10 RÖGÖS ÚT

LEE CHILD 10 RÖGÖS ÚT 1. fejezet Jack Reacher egy dupla feketét rendelt, csokireszelék és cukor nélkül, nem porceláncsészében, hanem mûanyag pohárban, és még mielõtt kihozták volna a kávét az asztalához, végignézte, ahogy egy

Részletesebben

Jeremej Ajpin. Kihunyó tűzhely mellett. A Földet hallgatom

Jeremej Ajpin. Kihunyó tűzhely mellett. A Földet hallgatom Jeremej Ajpin Kihunyó tűzhely mellett A Földet hallgatom Este, amidőn a Nap ott függött a fenyőfák csúcsán, Anyám lehalkított hangon szólt rám: Ne zajongj. Miért nem szabad zajongani? Mindjárt elül a Nap.

Részletesebben

A melléknevek képzése

A melléknevek képzése A melléknevek képzése 1 ) Helyezkedjen el kényelmesen, először mesélni fogunk... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a magyar nyelv, benne sok szóval, kifejezéssel és szabállyal, amelyeket persze

Részletesebben

A három narancs spanyol népmese

A három narancs spanyol népmese BOLDOG KARÁCSONYT! Veronika meséi A három narancs spanyol népmese Sok-sok évvel ezel tt élt egy faluban egy öregasszony, akinek három feln tt fia volt. Éppen házasulandó korban, de sajnos nem találtak

Részletesebben

Csillag-csoport 10 parancsolata

Csillag-csoport 10 parancsolata Csillag-csoport 10 parancsolata 1. Nagyon jól érezd magad mindig, mert ilyen hely nem lesz több a világon. (Panka) 2. Próbálj meg normálisan viselkedni, hogy ne legyenek rád dühösek. (Vince) 3. Kitartóan

Részletesebben

folyton felesel Furfangos Fruzsi Bé Megszeretteti az olvasást a gyerekekkel. Publishers Weekly

folyton felesel Furfangos Fruzsi Bé Megszeretteti az olvasást a gyerekekkel. Publishers Weekly Furfangos Fruzsi Bé folyton felesel OLVASNI JÓ! 6 Megszeretteti az olvasást a gyerekekkel. Publishers Weekly Furfangos Fruzsi Bé folyton felesel 1 Furfangos Fruzsi Bé folyton felesel Könyvmolyképző Kiadó

Részletesebben

Kisiskolás az én nevem,

Kisiskolás az én nevem, 1. Hallgasd meg a verset! Mondd el, kirõl szól! Kisiskolás az én nevem Kisiskolás az én nevem, ki nem hiszi, jöjjön velem. Iskolába sietek én, nem ülök már anyám ölén. Iskolában jól figyelek, ha kérdeznek,

Részletesebben

REFORMÁCIÓ. Konferencia 2012 áprils 5-8. Konstanz, Németország

REFORMÁCIÓ. Konferencia 2012 áprils 5-8. Konstanz, Németország REFORMÁCIÓ Konferencia 2012 áprils 5-8. Konstanz, Németország Szolgál: Johannes Wöhr apostol info: www.nagykovetseg.com www.fegyvertar.com www.km-null.de Felhasználási feltételek: A blogon található tartalmak

Részletesebben

Ötven egész esztendővel a csokoládés uzsonna után kezdődik Magdaléna két életének tulajdonképpeni története... *****

Ötven egész esztendővel a csokoládés uzsonna után kezdődik Magdaléna két életének tulajdonképpeni története... ***** Ötven egész esztendővel a csokoládés uzsonna után kezdődik Magdaléna két életének tulajdonképpeni története... ***** Ezüst gyertyatartók fénye mellet egy fiatal férfi hajol íróasztala fölé. Az arca márványfehér,

Részletesebben

A három biciklis leugrik az udvaron. A biciklit begurítják a pitarba. - No, most már szakadhat akár a vízözön is! Bent a csárda csendes.

A három biciklis leugrik az udvaron. A biciklit begurítják a pitarba. - No, most már szakadhat akár a vízözön is! Bent a csárda csendes. A HORTOBÁGYI ORGONA Hirtelen beborult az ég, mintha egy óriás hamuszínű ponyvával vonták volna be. A Hortobágy síkján hűvös fuvallat száguldott végig. A távolban morgott már a zivatar. A kocsiúton három

Részletesebben

Buddha pedig azt mondta a tanítványainak:

Buddha pedig azt mondta a tanítványainak: Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: - És most?akarsz még mondani valamit? A férfi

Részletesebben

Szeretetettel ajánlom műveimet mindenkinek olvasásra, szórakozásra, vagy csupán elmélkedésre. Joli néni

Szeretetettel ajánlom műveimet mindenkinek olvasásra, szórakozásra, vagy csupán elmélkedésre. Joli néni BRÁTÁN ERZSÉBET HÉTKÖZNAPI CSODÁK NOVELLAGYŰJTEMÉNY ELŐSZÓ Kedves olvasóim! Az alábbi novelláim a valóság és a fantázia összefonódásából születtek. Számtalanszor elmegyünk apróságok felett, pedig az élet

Részletesebben

Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf ISBN 978-963-607-611-5. Mercator Stúdió, 2009

Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf ISBN 978-963-607-611-5. Mercator Stúdió, 2009 A magyar irodalom és kultúra örökbecsű értékeinek ápolása, terjesztése érdekében az Országos Széchenyi Könyvtárral együttműködve kiadja a Mercator Stúdió. Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője Műszaki

Részletesebben

Fityó néni és a drága aranyos szerelő bácsik

Fityó néni és a drága aranyos szerelő bácsik Fityó néni és a drága aranyos szerelő bácsik Több éves gyakorlattal fejlesztették tökélyre kifinomult praktikáik egész arzenálját. Kódszavaik tárháza régi, legendássá vált esetekből épült fel, ám legtöbbször

Részletesebben

HARMATCSEPP TANULMÁNYI VERSENY HITTAN

HARMATCSEPP TANULMÁNYI VERSENY HITTAN HARMATCSEPP TANULMÁNYI VERSENY HITTAN A versenyző neve: Forduló: I. Osztály: 3. Az iskola kódja: H- Elért pontszám: Javította: Visszaküldési határidő: Elérhető pontszám: 67p. 2014. november 17. Kedves

Részletesebben

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei Audrey Niffenegger A Highgate temető ikrei (Részlet) Fordította Gálvölgyi Judit (Részlet) Athenaeum A fordítás alapjául szolgáló mű Audrey Niffenegger: Her Fearful

Részletesebben

5 perc frontális Csomagolópapír, 1.sz. mell.

5 perc frontális Csomagolópapír, 1.sz. mell. Tantárgy: szövegértés,- szövegalkotás Időkeret:2x45 perc Korosztály: 1. évfolyam Az óra célja: testtudat fejlesztése, térérzékelés tudatosítása, sajátmozgásérzék ápolása, figyelem tartósságának megteremtése,

Részletesebben

Károlyi Pályázat. Kémia. Írta: Elefánti Barbara 10. A

Károlyi Pályázat. Kémia. Írta: Elefánti Barbara 10. A Károlyi Pályázat Kémia Írta: Elefánti Barbara 10. A 2007. november 3. Tartalomjegyzék 2. oldal: Tartalomjegyzék 3. oldal: Bevezetés 4. oldal: Emil Fischer élete és munkássága 5.-7. oldal: Beszélgetés Emil

Részletesebben

Szeretet volt minden kincsünk

Szeretet volt minden kincsünk Szeretet volt minden kincsünk Azt mondják, mindenkinek meg van írva a sorskönyvében az élete. Mindenkinek ki van jelölve z út, mint a kerti ösvény, szélekkel, jelekkel, hogy ne lehessen letérni róla. Van

Részletesebben

Prológus. Hová rejtőzhetek? Találhatok menedéket? Visszafordulhatok? Van még vissza?

Prológus. Hová rejtőzhetek? Találhatok menedéket? Visszafordulhatok? Van még vissza? Prológus Újabb lövés dördült el a lombkorona fölött. A hajtók kiáltozása sokkal kivehetőbbé vált. A vére a fülében lüktetett, miközben a tüdeje égett a levegőtől, amely szaporán és jegesen járta át légzőszerveit.

Részletesebben

LVASNI JÓ Holly Webb

LVASNI JÓ Holly Webb OLVASNI JÓ! 6 Holly Webb HOLLY WEBB Elli hazavágyik Sophy Williams rajzaival Könyvmolyképző Kiadó Szeged, 2011 3 Tomnak, Robinnak és Williamnek 5 Elsô fejezet Megan, arról volt szó, hogy bepakolod azokat

Részletesebben